Morgan & Amy

  - Az én hibám volt. Felelőtlen voltam, gyerek még. Ez nem mentség, és nem magyarázat, inkább  indok arra, hogy manapság pontosan átgondolom, hogy mit teszek, és kit keverek bajba, azzal ami vagyok. – Az arcát ismét a kezeimbe veszem, hogy néhol finoman gyengéd, majd felváltva követelőzően vad csókkal borítsam el az ajkait. Félresöpröm azt, hogy bizonytalan, vélhetően még úgy igazán nem volt senkije, hiszen vissza is kérdezett, hogy nem ügyetlen. Számomra nem. Ő testesíti meg a vágyaimat, amik a lelkiekről szólnak inkább, egy olyan tökéletes teremtmény, amely képes harcos amazonként viselkedni, ám ott bújik meg benne a nő, nem véletlenül figyeltem már őt hónapok óta. A kék óceántenger, amelyet a szemei helyén hord, varázslatos, függőséget okoz. Akkor is a nyomában lettem volna egy életen át, ha Jeremyvel végül rátalálnak a boldogságra, ám ezúttal önző módon győzött az irigységem, hogy magamnak akarjam őt. Megtörtént a csoda, én képes voltam kilépni az árnyékból, s ő elfogadta, hogy van valaki az életében, aki úgy igazán rajong érte, kitenné a szívét az asztalra, és odaadná mindenét. Akkor is, ha mindez borzalmas veszélyekkel jár, tudván az elkövetkezendő esélyeményeket. Ám ahogy látom, hozzáérek selymes bőréhez, ahogyan visszacsókol, próbálom remélni, hogy acsarkodó démonaim legyőzhetőek, van még visszaút, amellyel megállítható az, amit már elrendeltetettnek véltem.
 - Miért lepődsz meg? Csak olyannak lehet ilyet... akiért... – Nyelek egy aprót, és bólintok, nehéz kimondani, inkább nem teszem, mert csak elriasztanám. Olyan, mintha évek óta ismerném, hiszen én megtehettem, hogy rengeteget beszélgessek vele amely nem fair, ő alig ismer. Napok óta kerültem csak a látóterébe, félek, hogy úgy érezné, az érzéseivel játszom, nehéz lehet feldolgozni azt, hogy egy vadidegen halmoz el tűzes szenvedélyével.
 - Féltékenység... furcsa fogalom, hiszen nem tudhatom, hogy a szíved az enyém... Inkább úgy fogalmaznék, hogy ha én elköteleződöm, akkor nekem nem lesz más. A saját életedről neked kell döntened. – Engedem őt el, egy kicsit egymástól függetlenül úszunk, hagyom, hogy eméssze mindazt, ami eddig is foglakoztatta, hogy talán túl gyorsak vagyunk, és hogy van-e közös jövőnk. Bólintok a kérdésre, pontosan tudom, hogy a szárnyai képesek kettőnket is elbírni, Amy kivételes képességű diák, megmondtam én már Charles-nak is, elfogultság nélkül. A derekára fonom a kezemet, erősen rámarkolok a csípőjére, hogy érezze férfias szorításomat, hogy aztán a levegő fölé emelkedjünk. Minden variációt figyelembe véve nem jön senki a következő percekben.
 - Szoktam igen. Ilyenben még nekem sem volt részem. – A nyakcsókjára felmordulok, és bár kezeimmel nem tudok tépően a hajába markolni, vágyom már rá testileg-lelkileg, s nem úgy tűnik, hogy kicsit is ellenére lenne. Az édes kacagását úgy söpröm félre, mint vihar a lengedező virágokat, ahogyan vad tűzzel égő szenvedélyemmel harapok bele az ajkába, hogy semmisé téve saját morális gátaimat éreztessem vele, számomra nem kislány, még az erénye birtokában sem. Szerencsénk, hogy nem jön erre senki, mert látványunk nem mindennapi, ahogyan kiemelkedünk a habokból, és hiába mellőztem az előbb tudatomból a vágyat, ismét kőkemény bizonyítéka van annak, hogy nem csak arról szól a dolog, hogy szerelmes vagyok, van itt még valami más is.


→ words → Öltözet → just for you → ©

A viselkedésem alapján eddig is sejthette róla, hogy nem vagyok az a szent, patyolat tisztaságú illető, a komorságom valami miatt vezeklés. Egy múltba veszett sötét tett, amely sosem évül el. Ha a tükörbe nézek, most is látni vélem azt az alteregót, aki egykor voltam, a felelőtlen, szándékaiban önző kamaszt, akiből kinőttem, mégis kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem az emlék.
- Az állítólagos barátaimat felváltották egy idő után a sötétebb alakok, akik nem csupán pénzt akartak szerezni. Besétáltam a csapdába, amelynek nem csupán a családom, de egy iskolányi gyerek lett az áldozata. Majd egyszer... elmesélem részletesebben. – Nincsenek titkaim előtte, arról van szó, hogy életem ezen fejezetéről még senkinek nem beszéltem. Nem mondanám, hogy túl friss a seb, de sosem gyógyult be. Ezért is nem engedtem közel senkit magamhoz, nehogy ismét kompromittálható lehessek azzal, hogy valaki fontos számomra, majd ő látja a kárát, helyettem. Most pedig Amy van ilyen helyzetben, talán el kéne taszítanom magamtól, mielőtt baja esik. Nem vagyok rá képes, annyira szomjazom az érintését, mintha a léte kárpótlást jelentene a sok szenvedésre, jutalmat a megmentett életek után, de mégis, hogyan tehetném meg, hogy betekintést engedek lelkem legsötétebb bugyraiba...? Amíg a maszk alatt dolgoztam, más ember lettem. Kiméletlen, inkvizítor. Az éjszaka teremtménye. Olyan, aki hasonlóan gondolkozik, mint akik ellen védi a világot. Csak így azonosulhattam velük. Csak így lehetettem egy közülük, aki mégis félreállítja őket.  
 - Tudom, hogy velem nehéz. Sőt... olykor lehetlen, mégis... - Nem folytatom, egyszerűen nem vagyok rá képes. A tenger habjai körbeölelnek minket, ám én csakis a simogató tollakat érzem a hátamon, ingerküszöbömön jóval túllép a gyönyör, amely az előbbi nyakcsók után hozzámsimuló érintése vált ki belőlem. Egész testem szinte szikrázik belülről, karomon akár az elektromosságtól, feláll a szőr, még a tarkóm is belborzolódik a hideg víz ellenére. Eddig bírtam cérnával, hónapok visszafogottsága, amely az árnyak között tartott, s most kimondhatlanul is tudom, ő kell nekem. Nem számít a baljós jövő, csak mi ketten, hogy a karomban tudjam tartani azt, aki beragyogja a napjaimat. Ha eltolna magától, azt is megérteném, az ő boldogsága előtt nincsen fontosabb célom. Összeforrunk egy felkavaróan romantikus, szenvedélyes csókban, eldobom magamtól a tudatosságot, szomjasan szívom be egész lényét, megmutatva magamból is a pajkosságot, a férfierőt. Nincsen bennem ezúttal félsz, így meg sem lepődöm, amikor átveszi az irányítást, az egész valahogy oly természetes, mígnem testem reakciója fel nem hívja figyelmét arra, hogy mennyire kívánatosnak tartom. Nyilvánvaló az ártatlansága, én nem az az alak vagyok, aki csak úgy leszakít egy ilyen virágot.
 - Semmi baj, ez történik, ha emberöltőként egyszer... valaki igazán fontos lesz. – Simogatom meg az arcát utoljára, félmosollyal rázom meg a fejemet képtelen kérdésére adott válaszom bevezetőjeként.  – Akkor lennék csak igazán féltékeny, ha tapasztalt lennél. Így volt jó, ahogy.. – Engedem most már el, hogy lemerüljek a hűs vízbe, vágyam elillanjon, és tényleg azt tegyük, amiért idejöttünk, fürdőzni. Amikor felbukkanok, akkor hátrasimítom a hajamat, már lent is normalizálódik a helyzet, főleg hogy nem az ütemesen emelkedő kebleit figyelem. Körbesandítok, rajtunk kívül most senki nincsen a vízben, delelőre hágott a nap, még van időnk a vízióból, kint a parton sem leledzenek sokan, mi pedig bent vagyunk, szinte a mély víz közelében.
 - Ha gondolod, repülj egyet. Tudom, hogy ezt szeretnéd. Fedezlek. – Kacsintok rá, és intek, hogy szálljon csak fel a nyílt víz felé. Belelátok a jövőbe, ha valaki felfedezne minket, arról időben tudni fogok.

Magam sem értem, hogyan történhetett mindez. Itt vagyunk most egymás karjában, holott igen sokáig győzködtem magam, hogy jobb az mindenkinek, ha csupán a háttérből védelmezem, ő még egy kislány, akinek csak arra van szüksége, hogy minden rendben legyen körülötte. Aztán amikor megtörtént a fájdalmas elválása Jeremyvel, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire maga alá került. Onnan nem volt visszaút. Hiába nyújtanám felé a barátságomat, ha hozzáérek, beleborzongok, még ha nem is akarom kihasználni. Egy fiatal lány, aki mégis többet jelent nekem, mint bárki előtte. Szinte soha nem volt senkim, alig-alig valaki, mert nem láttam értelmét kapcsoalatokba bonyolódni. Most viszont a szívem-lelkem odaadnám egy mosolyáért, s hatalmas dilemmákban vagyok, hogy van-e értelme, hiszen hozzá egy vidámabb, magabiztos srác illene, nem pedig egy bánatos, sötét fantom, mint én. A téli komor események hamarosan a nyakunkon, miért kéne közel kerülnöm hozzá, ha nincsen számomra kiút? Ahogy rámnéz mégis mindent elfelejtek, csak a jelen létezik, ebben nem tudok következes lenni. A visszavágásra jókedvűen mosolyodom el, már számára is leesett hogy olyan könnyen nem fog menni köztünk ez az egész barátkozás.
- Tudod kamaszként az ember el tud csábulni, ha olyan hatalom van a kezében, mint nekünk. A jövőbelátásomat rosszra használtam, pénzszerzésre, csakis a saját céljaim elérése. Mint tudjuk, ez minden esetben visszaüt. – Nem megyek bele, hogy miattam halt meg a családom, és ezért lettem ilyen, nem csak a komorságot illetően, de a jó út szolgálatában tett éveimre is gondolok. Elnémulok, hogy összesimuljunk pár pillanatra. Nem olyan régóta váltunk egymással ilyen beszélgetéseket, még ha én korábbról is ismerem őt, ezalatt többször kiemelte, hogy ne legyenek elvárásaim, számára mindez sok, gyors, most mégis a karjaimban tartom, ő pedig oly közel van hozzám, amelyben még lelkes óráimban sem mertem volna álmodozni. Felnéz rám, mint felnőtt férfira, úgy gondolja, hogy erős vagyok, pedig mindez csupán védelem. Egyedül vagyok, elemészt a magány, de még akkor sem zaklatnám a saját érzéseimmel, ha belehalnék. A magabiztosságom annak szól, hogy az ösztöneim legyőzik a tudatos énemet, felszínre kerül a férfi, akit eddig elnyomtam magamban. Megfordul, és a nagyon is érzékeny területet talál el, valahogy eszembe sem jut, hogy magányból teszi, vagy bosszúként Jeremyn. Most csak ketten vagyunk a tengerben, senki más nem létezik.
- Csak meg ne bánd. – Sóhajtok fel, egész testem megfeszül a gyönyörtől, ahogyan végigszalad minden idegszálamon az ajkának puha érintése. Hozzám is simul, így még ha akarnám sem tudnám elrejteni a reakcióimat, amit a halk zihálás mellett immár tényleg valami domborodó mozdulat jelez ott lent, és nem, az úszónadrágban nincsen pisztoly. Megtehetném, hogy máris átfogom a testét, nem teszem. A két kezembe illesztem az arcát, hogy jobban felemeljem a nyakamról, és előbb finoman, gyengéden, majd határozottabban csókolom meg. Ujjaim végigszaladnak arccsontjától egészen a füléig, hogy a nedves hajába túrjanak..

Nem érzem azt, hogy annyira különleges lennék. A lányok nem éppen a szótlan, visszahúzódó, a sorsukon állandóan töprengő férfiakat szeretik, sokkal inkább a magabiztos csábítóakat, szükségszerűen legalább legyen bennük az, hogy biztonságot tud nyújtani. Merőben szembenáll ez a közhely azzal, hogy éppen készülök elhagyni a birtokot, Amy számomra a különleges, nem tudnám azt éreztetni vele, hogy tartsa magát becsben, mert kiszemeltem. Már az is csoda, hogy nem valami perverzként kezel, hogy egy diáklánnyal képzelek el románcot. Az ajkain végigsimítok, tudom, hogy zavarban van, egymásnak dobálgatjuk ezt  a bizonyos labdát, mintha nem tudnánk mit kezdeni egymással, s a helyzettel. Mi aztán szépen egymásra találtunk, mindkettőnknek lenne mit titkolni, de mit tegyek, ha jól érzem magam vele, és megnyílhatok? Nem egyszerű, de irányában nem lehetetlen. Elengedem, nem az a cél, hogy úgy állítsam be magam, mintha egy lehengerlő valaki lennék, a homályból is csak mostanság léptem ki, nem akarom megijeszteni. Gyorsan leszaladunk a partra, hogy megmártozzunk a hűs habokban. Teljesen spontán módon jött ez így be, arra gondoltam, hogy majd városnézünk, fagyizunk a a kirakatok labirintusában, hogy aztán megmutassam neki a saját birtokomat, most pedig a selymes bőrét érintem, a fejére tapadt vízes hajában gyönyörködhetek. Nekem katonásra van nyírva, a maszk alatt sokkal jobban kezelhetőbb így. A mozgásomon láthatja, hogy rendkívül sokat úszom, ezért is nem kérettem magam. A derekára fonom a kezem, az ismételt pirulást látom, kezd a dolog természetessé vállni, még ha máshogy is akartam az elején. A barátja akartam lenni, de valljuk be, ha az emberhez közel van, akit szeret, oly közel, hogy egymásra kulcsolhatják az ujjaikat, ne robbanjon ki szívünk a rajongástól? Biztosan megriasztom azzal hogy mennyire vágyom rá, egy dologgal kapcsolatban azonban még sosem ugrottam előre az időben. Nem voltam vele erőszakos, nem csókoltam meg, hogy tudjam, milyen érzés is lenne. Ha odajutunk, magamtól akarom tudni.
- A tűzzel játszol Amy, de ezt te pontosan tudod. – Szűkítem össze a szemeimet komolyságot színlelve, törölgetem az arcom, ekkor érzem csak a pusszantást, és már nem tudok utánakapni, továbbsiklik. Nem használom mindig a kis homokórámat, hagynom kell, hogy meglepjen, ettől válik olyan édes sötét agyallá. Nem akarom lerázni a kérdését, csak éppen át kellett gondolnom.
- Inkább csúszdázni szeretek, feltéve, ha nem zavarna benne a szárnyad. – Kissé én is bevizetem a hajam, majd fésülni, szárítani sem kell, gyorsan visszaáll normálisra. Elhallgatva taposom a vízet, miközben a kék drágakövekbe meredek, időnként az ajkára is téved a tekintetem, bár ezt betudhatja annak is, hogy beszél. Most először viszont a fürdőruha alatt domborodó finomságon is megakadok, ám oly gyors az egész, hogy ki sem zökkenek.
- Sokat tudok, de nem vájkáltam. – Bólintok, és némaságba burkolózva figyelek a további szavaira. Nem tudom pontosan, de sejtem, hogy neki is megvan az a sötét múltja, nem véletlenül zuhant annyira össze, amikor Jeremy elhagyta. Csak az képes ennyire sajnálni az életét, aki egyébként egyedül van.
- Ha hiszed, ha nem, szuperinteligens bűnözőnek készültem. A haverokkal széfeket feszítettünk fel, mert mindig előre látttam, hogyan kell kinyitni, és mikor jönnek a zsaruk.  – Úszom most mögé, hátulról ölelve át őt, óvatosan, nehogy víz menjen a szájába. Nem érzem most feszélyezve magam, így teszek, mert így akarom. Nem olyan mély a víz, így le tudjuk tenni a lábunkat, a láthatatlan szárnyai sem zavarnak, hozzá simulok, és a vállára hintek egy lágy csókot.

Nem akarom Amyt csakis nőként kezelni, félre kell tennem azt a tüzet, amely a szerelmemet táplálja. Nem számít, hogy mennyire szorítanám most magamhoz, mennyire csókolnám az ajkát, simogatnám a haját. Nemes lelkű, ez már egyértelmű, érdekelnek a gondolatai, amiket megosztana velem. A mosolya számomra éppoly boldogító, mintha megfogja a kezem. Ölelésről még szó sem esett, így ebben a tekintetben csak álmodozni tudok. Ha jól tudom, Jeremyvel éppen csak egy csók csattant el, amire nem vagyok féltékeny, mégis fényévekkel több, mint amit én Amytől várhatok. Ebben a történetben a szépség és a szörnyeteg meséje elevenedik meg, még ha nem is úgy nézek ki, mint valami bestia, a lelkem mélyén igen komor szakadékok néznem rám vissza. Nem ütközöm meg a szavain, de ez az esélyt adni dolog... rém furán hangzik. Mintha holmi szerencsejáték lenne a boldogság. Az ember tudatos lény, nem esélyek alapján él.
- Ha így gondolod, tudnod kell, hogy nem szorulok bátorításra. – Simítok végig az ajkain, s az arcán. Ha zöld utat kapok, akkor nem az lesz a célom, hogy elfelejtse a fiút, és én legyek a pótlék, azt akarom, hogy saját magával kapcsolatban tudja, hogy mit várhat egy férfitől. Nem vagyok az a csábító alkat, a komorságom gyakorta rombolni képes. A halál a nyomomban jár, van vajon értelme egy cseppnyi örömért magamat is hitegetnem?
- Azt hiszem ez az alapja, még ha méreggel is átitatott az őszinteség. Legalább tudod. – Írónikus, hogy kedvesnek tart, hisz oly sokáig akartam elrejteni a saját érzéseimet, úgy vélem még most is, hogy bárki, akihez kötődöm, veszélybe kerülhet miattam. Amy viszont erős. Elbírhatja a terhet. Nem vagyok egy nyálcsorgatós barom, hagyok magamnak felfedezetlen tereket arra az esetre is, ha a gyönyörű sötét angyal az ágyamba kívánkozna. Ellenkező esetben pedig miért bámulnám meg? Zavarba hozzam? Saját magamnak okozzak szívfájdalmat, ha nem lehet az enyém. Jobb inkább objektívnek maradni, és éreztetni vele azt, hogy azért fontos számomra, mert bájos, gondoskodó, és csak mindezek mellett tökéletes az alakja, amely azonban múlandó tulajdonság. Ha véletlenül eljutnék valaha oda, hogy párt válasszak, huszadrangú szempont lenne. Belemegyek abba, hogy én magam is átöltözöm, lehet felőlem páros szórakozás is a fürdés. Bólintok, amikor kiszálltam az autóból, és bekapcsoltam a riasztót. Hagyom, hogy eluralkodjon rajtam is a jókedve. Egymás kezét fogjuk, ő fiatal, nagyon fiatal, túláradó lelkesedéssel. Szaladok hát vele, még egy szolidabb nevetést is megelőlegezve a helyzetnek. Elengedjük egymást, ő pár lépéssel előttem ér a vízbe, szándékosan maradok le, hogy hátulról is megcsodáljam.
- Nincs miért. – Mondanám, hogy érte bármit, de valahogy az túl nyálas lenne. Nem kell mindig mindent kimondani. Udvarias, hogy megteszi, én nem ragozom túl. Lefröcsköl, és nyelvet önt, majd távolodna, ám ekkor kapom el a lábát, éppen csak annyi időre, hogy megbillenjen az egyensúlya, és alá tudjak fogni a derekánál.
- Óvatosan gonoszkodj angyalom, a végén még átmegyek vizimentőbe, azt pedig tudod, hogy  mivel jár. – Nos ez kicsit talán több a kelleténél, a burkolt célozgatások helyett most elhintettem, hogy a mézédes ajkaira tapasztanám a sajátomat, még ha korai is. Nincsen ezzel gond, jobb ha az érzékeny lelke felkészül, fantáziál, mintsem lerohanjam, és egy életre elvágjam magam tőle. A stílusa olykor nyers, csiszolatlan, számomra mégis oly kedves, nem dúlnám fel a világát. A felvetésére bólintok egy aprót, mégis mást válaszolok, elvágva a témáját.
- Elmeséled, hogyan kezdődött? – A vállai felé biccentek, egyértelműen a szárnyai érdekelnek. Elengedem, mert egy ideje már együtt lebegünk a vízen, amely jó hűs, de ha nem mozgunk, még ebben a jó időben is komolyan le tud hűteni. Miközben várom a válaszát, nem veszem el egy percre sem a tekintetemet a zafírszínű lélektükrökről.

A kettő hasonló alapokon nyugszik, mégis kétlem, hogy ha valaki tetszik, attól még ne lehetnék a barátja, csak feleslegesnek látom már az elején tévútra vinni, hogy örökké bizonytalan legyen velem kapcsolatban. Maga alatt van, én meg nem vagyok egy letámadós alkat, az ismert jövő miatt már pláne nem. Ettől függetlenül igen nehéz megállnom, hogy ne nézzek időnként rajongva rá, mint az én titkom szeretett gyönyörű fekete angyalomra, akiért akár az életem is adnám, ha kérné, vagy úgy hozná a helyzet.
- Szót se többet. Nem várok tőled választ, tökéletesen tisztában vagyok a helyzet abszurditásával. Nem ismersz, nem tudod, hogy mit várhatsz tőlem. Én tőled semmit. Kedvellek, és megvédelek bármi áron, nem kell félned attól, hogy tisztességtelen leszek. – Tudom én, hogy Jeremy még milyen élénken élhet a képzeletében, volt alkalmam meglesni őket, még ha ez tényleg olyan dolog, amit ha tudna, akkor nem bízna bennem túlzottan. Pedig akkor sem vezetett sötét szándék, szerelmem plátói volt, igazából még most sem tudom, hogy miért léptem elő a homályból. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire szenvedett Jeremy után, éreztem, hogy kell a bátorításom. Talán az ölelésem is. Azért, hogy tudja magáról, nem egy elveszett lélek, aki félre van dobva, nem kell senkinek. Nekem nagyon is, még ha viszonzatlan is marad a dolog, segíthetek továbblépni ahhoz, akivel igazán boldog lehet.
- Bármikor mondhatod azt, hogy hátraarc, én nem fogok neheztelni. Barátként tekints rám, minden más lényegtelen. Mindössze tisztellek annyira, hogy tudd, hogy valahol mégis van egy lovagod, aki úgy néz rád, ahogy. Hátha ez valamit számít. Semmi baj nincs. – Rázom meg a fejemet a szavaira, nincsen értelme sebességről beszélni, hiszen nem kívánok Jeremy helyébe lépni. A védelmezője lennék, nem a párja. A gladiátor, aki szembeszáll az oroszlánokkal is a szíve hölgyéért, csak hogy megkaphassa a hímzett zsebkendőt, még ha meg sem érintheti a lányt. Nekem ez a szerep tökéletesen elég, magyarázkodni nem szeretnék, hogy mióta is van ez így, mert azzal tényleg elrettenteném. Nem áll szándékomban. A pillantásom komolyságából egyértelműen láthatja, hogy ezek nem egy kamasz érzelemnyilvánításai, benne is a felnőtt nőt látom, és magától értetődik, hogy ő számomra igai drágakő, akit nem lehet mással helyettesíteni. Nagyon félénk, finom teremtés, de mit is várhatnék egy angyaltól? Naív, bátorításra szorul, az én szerepem pedig a sorsának fonalában az lehet, mintegy mentorként megismertem a saját erejével, ami a lelkieket illeti, hogy a későbbiekben majd gondolhasson rám úgy volt valaki, aki tényleg úgy igazán megadott neki mindent, amit még kérnie sem kellett.
Megvárom, amíg átöltözik, majd gyorsan átesünk a cimborám bemutatkozásán. Nem bámulom meg leplezetlenül a kékszeműt, afféle testőrként átkulcsolom a saját csuklómat, amíg végeznek, sosem akarnám, hogy fokozódjon a zavara. Tudnia kell, hogy ő diktál, ő hoz szabályokat, a rabja vagyok, még ha ez utóbbit nem is mondom ki, túl nagy felelősséget helyeznék a kezébe.
A mosolyát viszonzom a magam szolíd módján, ám a kérését illetően meglepődöm, erre nem gondoltam. Úgy voltam vele, hogy majd ő fürdik a tengerben, én a partről figyelem őt, védem az épségét. Most viszont magával invitál. Mégsem tudok nemet mondani. Gyorsan becsusszanok az autóba, a sötétítés marad, nekem sokkal egyszerűbb dolgom van, hogy átöltözzek. Engem nem kell álcázni, mégis feszélyezve érzem. Azt hittem, hogy majd a várost mutatom meg számára, ilyesmik, most pedig egy szál gatyában feszengek előtte. Az örökös mozgástól olyan a testem, mint egy vizilabdázóé, ám velük ellentétben az enyémet nem borítják kék-zöld foltok, hiszen mindig tudom, hogy hova kell lépni, mikor kell elhajolni.
A karomban két törölköző, mégis hagyom, hogy kézen fogjon, és együtt szaladunk le a partra. Ott ledobom őket, és követem a vízbe. Nagyon jól sikerült a vízió, de még így is elképesztően gyönyörű. Csak ne vágynék ennyire nagyon rá.