(Az előzmény itt olvasható:
Az északi vándor útja)
Jürgen Stark egyesbe vágta a váltót és gázt adott. A kocsi vészes kerékcsikorgással indult el, a motor üvöltve rántotta előre a járművet. A férfi az oldalfegyverét hátrafordítva vaktában tüzelt a belőtt hátsó ablakon át.
A .45-ös dörgő hangja csengően visszhangzott az utastérben, a torkolattűz sárgára festette az ülések kárpitjait. Durr, durr durr. Jürgen visszakapta a kezét váltani hármasba, és már az utca végén is volt.
Húsz másodperccel ez előtt még közel járt ahhoz, hogy megszerezze azt, amivel talán végleg eltűnhetne az őt üldöző kormányok és a Sun Network magánhadserege elől. Húsz másodperc. Nem kellett volna több. A tudós az életét kockáztatta, hogy eljussa a megfelelő emberekhez a kritikus információkat, és végül mindent elvesztett.
Jürgen nem csak azt látta, hogy a három lövés átszakítja a doktor mellkasát, hanem azt is, ahogy az utolsó hátralöki a fejét.
Dr. Robert Maxton hátrabicsaklott fejjel, homlokából ívben vért spriccelve hanyatlott el a fenyők között, Jürgen pedig egy pillanat alatt döntött. Egy méterre volt tőle az az aktatáska. Három másodperc kiszállni és felvenni, három másodperc visszaugrani a kocsiba és a gázra lépni. Hat másodpercre lett volna szüksége. A fák között ropogó gépkarabélyok gondoskodtak róla, hogy ne legyen ennyi ideje.
- Rohadjatok meg! - kiáltotta Jürgen a kormányra csapva a tenyerét és élesen befordult balra. Az világos volt, hogy a kisvárosnak itt vége van, az utolsó utca, amin most járt, visszakanyarodott a fő tér felé. Nem volt itt már más, csak néhány utcalámpa és pár méterre a tajga kezdődött. Nem volt egy lélek sem, leszámítva Jürgent. És azt az osztagnyi kommandóst, aki minden olalról lőtt rá.
A férfi még emlékezett, hogy amikor errefelé jött, a térképen látott egy erdei földutat. Talán erdész út, vagy a favágók járnak rajta, az is lehet, hogy zsákutca, csak egy erdei fatározóhoz vezet.
Nem volt más választás, visszafele nem lehetett menni. Jürgen az utca végén befordult, de a város helyett az erdőnek vette az irányt. A kocsi ugrált az út göröngyein, a fák ágai belekapaszkodtak a berobbant szélvédő helyébe két oldalt.
Jürgen a szeme sarkából látta a mozgó torkolatfényeket a fák között, de nem ez aggasztotta - Hanem a közeledő helikopterrotorok duhogó morajlása. Ha zsákutca következik, a férfinak esélye sincs, és ezt tudta jól. A fák közt ez a kocsi nem tud elmenni, gyalog a kommandósok és a helikopteres üldözők között még ő sem képes egérutat nyerni, ez teljesen biztos volt.
Jürgent teljes valójában átjárta a düh és ez csodálatos energiákat szabadított fel. Meglepő volt számára, hogy tudatának egy részét a felháborodás, a tudós halála iránta harag töltötte be, egy másik részét a fékezhetetlen düh, amit csak pusztítással lehet kiengedni, míg egy harmadik részét a csodálat és az izgalom töltötte be; A vizsergő, felszabadult érzés, ahogy a vadonon keresztül rohan. Ezt ismerte, ez a lételeme volt. Arra született, hogy küzdjön, helytálljon, utazzon és harcoljon. Katona volt, harcos, egy harcos fejével és ösztöneivel.
A lövések közeledtek. Feltehetőleg őt bekerítve két oldalról járművekkel közeledtek a kommandósok. Mint egy farkasfalka, aki őzbakot üldöz.
Nem, rohadjanak meg, nem őzbakot, gondolta Jürgen. Gímszarvast, vagy medvét. A medvénél erősebb a falka együtt, de egy-egy tagja mind gyengébb külön-külön, és ezt a medve is tudja, és a farkasok is, akik üldözik. A gímszarvasnak nincsen akkora bundája vagy ereje, amivel egyedül szembeszállhatna a farkasokkal, de az agancsával bőven halálra sebezhet egyet-kettőt és ezt is mind a szarvas, mind a farkasok pontosan tudják.
A férfi balra fordult és kormányt tartó bal karja felett átnyúlva tüzelt, egyet, kettőt, hármat, a legközelebbi üldözők felé. Hogy eltalált-e valakit, vagy nem, nem tudta megállapítani. Elágazás következett az erdei úton, ami kétfelé vált egy hatalmas feketefenyő előtt, és Jürgen egy gondolkodás nélkül, ösztönből, a lefele vezető utat választotta.
A helikopter valószínűleg majdnem felette járt, mert dörögni kezdett az automata gépfegyver. A kocsi teteje azonnal több ponton beszakadt, és a felvillanó sárga fénynél Jürgen agya felogott minden apró részletet. A szétszakadó leveleket, a repülő faforgácsot, a becsapódó golyók kopogását és a közeledő üldözők autóinak hangját, ahogy a terepjárók motorjai a gyökerekkel küzdöttek.
És megpillantotta a távolban a kamion fényszóróit. Kevesebb, mint fél kilométerrel arrébb országút következett. Jürgen azonnal döntött. Az országút nyíltabb és veszélyesebb, de a kocsija nem fogja bírni az erdőt. Az egyetlen esélye ott a gázra lépni és lehagyni a felszíni üldözőket a terepjáróikkal, a helikopterrel meg aztán kitalál valamit.
A férfi tövig nyomta a gázt, de a kocsi így is alig bírta a göröngyös talajt. A kuplungba lépett és váltott. Hármas. Még mindig nem elég. Kettes. A motor üvöltött. Az autó nekilódult, Jürgen pedig megpillantotta a balról, tíz óráról közeledő terepjárót. Be akarta keríteni. A hiányzó szélvédőn át újra tüzet nyitott. A .45-ös dühösen dörgött. Újra. Durr, durr, katt, katt. Elfogyott a nyolcadik golyó is és a terepjáró még mindig közeledett. Valami agresszív, amerikai katonai vadállat volt, hatalmas kerekekkel és megerősített törzzsel. Egy szovjet vállról indított rakétát nem bírt volna ki, de a .45-ös golyóit vidáman lerázta magáról.
A terepjáró egyre csak közeledett, pedig néhány tíz méter volt csak hátra. A hosszú, kemény, komoly Volkswagen rohamban szedte a métereket, de ez sem volt elég. A terepjáró ütközni készült, elvágva az utat, megakadályozva, hogy Jürgen jobbra kitörjön.
A férfi ezért inkább meglepte az üldözőit, és balra tért, a fák közé, amerről a terepjáró közeledett. Egy fenyőt balról kerülve a kocsi megugrott a fák gyökerei között és Jürgen egy pillanatig azt hitte a levegőben, hogy kész, vége, a tengely eltörött, és érkezéskor leroskadnak a földra, és mindennek vége van.
Ám nem így történt, a Volkswagen nem adta meg magát ilyen egyszerűen. Durván hintázva tört utat a fák között. A fenyves-nyáros társulás aljnövényzete gyérebb volt, mitn a tölgyerdőké, de így sem kedvezett Jürgennek. A fenyvesek tiszta, tűleveles talaján még el is lavírozhatott volna egy ideig.
A férfi visszarántotta a kormányt, és újra az útra ért, majd a gázba lépve halladt tovább, nyugatnak, a főút felé. Öt méter lehetett hátra, amikor a dübörgő motorú terepjáró utolérte és jobbról megpróbálta leszorítani.
Jürgen jobbra nézett. Hatalmas kerekeket látott, és durva arcú kommandósokat, ahogy meghúzzák a ravaszt. A torkolattüzek felragyogtak, a gépkarabélyok csaholtak az éjszakában.
- Fuss, Jürgen - susogták a fenyves fái az éjelli hűs szélbe.
- Ratatatatatata - ugatták az m4-es colt-ok.
- Fufufufufufufu - zuhogott a helikopter rotorja.
- A k....va anyátokat mind - ordította Jürgen, és támadott. Ahelyett, hogy balra rántva a kormányt, valahogy elkerülte volna a terepjárót, jobbra fordult és egyenesen belement a harci gép orrába.
A világ egy kicsit megremegett. Az amerikai terepjáró mindenre fel volt készülve, magas felfüggesztésein tundrai mocsárban, afgán sivatagban, afrikai dzsungelben, mindenhol képes lett volna méltóságteljesen a sár, fű, homok fölé emelkedni, hatalmas kerekei pedig mindennel megküzdöttek volna. Ám a nagy kerekek és a magas felfügggesztések miatt magas súlypontja nem volt rá felkészülve, hogy féloldalról menet közben egy alacsonyabb, dacos, német autó elviszi az orrát.
A két kocsi között szikrák repültek, és az amerikai jobb hátsó sarka megemelkedett, majd - mintha lelassult volna az idő - a terepjáró felemelkedett és megfordult a saját tengelye körül.
Jürgen teljes erőből kapaszkodott a kormányba. A Volkswagen az ütéstól megrázkódott és három méter magasból zuhant le az erdei útról, az országút felé.
A férfi lenézett, és a pillanat töredéke alatt szemrevételezte a lefelé forduló fényszórók fénéyben az aszfalt országutat.
- Ha most nem törnek el a tengelyek, soha - futott át Jürgen agyán, ahogy zuhant.
A három méter távolság megtétele egy örökkévalóságig tartott.
(...)
Kezdőlap 
by 
