Sam Stuart Smith lakása Manhattanben - a penthouse erőd

- Én? Itt? - hebegtem elkerekedett szemekkel. - Egy igazi lakásos szobában, ami... Tényleg?
Pislogtam párat, mielőtt folytatni tudtam volna, de még akkor sem voltam benne biztos, hogy mi is történik velem.
- Nem maradhatok itt, meg kell találnom a papát - motyogtam zavartan, miközben lesütött szemekkel gyurmáztam az ujjaimat. - És itt sincs, pedig jól körülnéztem. De... néha jó lenne... kint ijesztő tud néha lenni... egyedül...
Félénken néztem rá, és az ujjaim is elernyedtek.
- Tényleg nem lenne baj, ha néha meglátogatnálak?
Ha nem vonta vissza, boldogan, de ezúttal csendesen ragyogott fel az arcom, ahogy az ölébe mászva a vállába fúrtam a fejem, ahogy nagy-nagy ölelésbe zártam.
- Nagyon lovagos vagy - jelentettem ki ismét, nehogy esetleg elfelejtse, majd hátrébb húzódva a szemébe néztem. - És az illatod is tetszik. Olyan... szagolgatós!
A kezeim letörölgetését még ugyan hagytam neki, de azt már nem, hogy csak úgy ott hagyjon. Nagyon kényelmes volt, én meg éppen nagyon meg voltam hatódva, úgyhogy inkább kézzel-lábbal csimpaszkodtam belé, hogy úgy kísérjem ki a konyhába, mint egy faágba kapaszkodó kismajom. Út közben még eltett egy poharat valami fém dobozba. Rémlett, hogy egészen hasonló pohárból ittam a bárban, de igazából nem foglalkoztam vele. Mivel fogalmam sem volt, hogyan szokás tárolni... bármit, nem ütköztem meg rajta, hogy ezt az egy darabot valamiért elkülönítve akarja tartani a többitől.
- Köszi - vettem át tőle a kanalat, és elragadtatva forgattam az ablakon besütő napfényben. - Nézd, milyen szépen csillog!
Bár tényleg nagyon tetszett, nem tudtam pontosan, mit is kéne vele csinálnom, úgyhogy csak tanácstalanul forgattam az ujjaim között. Aztán persze azért rájöttem, hiszen olyan sok mindent nem lehetett vele kezdeni. Összecsavartam csigába a hajamat, és átszúrva a kanál nyelével, hogy csak a gömbölykésebb vége lógjon ki, elégedetten vigyorodtam el. Nem foghatott ki rajtam, hiszen többször láttam már más lányok hajában mindenféle csudiszép díszt, és ez is olyan csini darab volt, hogy egyértelmű volt, mire való. A hajamat összefogni meg még Mary tanított meg, szóval, ha nem is volt olyan stabil a konty, mint amilyet ő csinált nekem még régebben, azért a helyén maradt. Így markoltam bele ismét két kézzel a fagyiba, hogy tovább eszegessek.
- Hű, így tényleg finomabb - értettem egyet Sammel, egészen elképedve, hogy milyen remek varázslatokat ismert. És mindez a kanál miatt. Biztos mágikus kanál!
A kiválasztott mese nagyon tetszett, főleg, hogy még én is olvashattam belőle. Persze neki gyorsabban ment, de azért nekem is segített, ha elakadtam valami kacifántos szónál. Bárki bármit mond, nagyon nehéz kiolvasni azt, hogy ,,kacifántos". Szóval inkább ráhagytam a betűkkel való viaskodást, én pedig inkább csak a fagyiból nyalakodtam, miközben néztem a képeket, és hallgattam a mesét.
- Olvasol nekem máskor is? - kérdeztem tőle mohón a mese végeztével, majd pajkos mosoly mögé rejtve a csalódottságomat jegyeztem meg: - Tudod, csak az a kár, hogy ilyen nagy vagy, mert ha pici lennél, betehetnélek a zsebembe, magammal vihetnélek mindenhová, és akkor minden este olvashatnál nekem esti mesét.
Ez már csak azért is lett volna nagyon klassz, mert akkor tanulhattam volna még tőle rengeteg sok mindent. Hiszen most is mennyi mindent osztott még meg velem. Nem csupán arról, hogy miként is nevezzem el a babámat, de még arról is, hogy hogyan működik az emberi test.
- Szóval táncoló manók vannak bennem - összegeztem végül. - Néha azért igazán kijöhetnének belőlem, mert akkor tudnék velük játszani.
Aztán jött a fürdőszoba. Igazi tortúra volt, mivel tele volt ellenszenves vagy éppen ijesztő berendezésekkel. Mintha a legrémisztőbb rémálmaim keltek volna életre, hogy kínozzanak. Még akkor is, ha Sam megnyugtatott, hogy a vécé nem fog megenni, hogy a kádnál nincs semmiféle kígyó, attól még nem tudtam máshogy nézni rájuk, mint szörnyekre, amik csak arra várnak, hogy keresztbe lenyeljenek. Nem szívesen követtem hát Samet vissza a hangos rémhez, és nem is voltam hajlandó megint meghúzni a láncot, amit így jobban megnézve már sikerült is beazonosítanom.
- Ez a nagy kígyó babája? - sipítottam rémülten. - Itt mindenhol szörnyek vannak?
Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy a babakígyót rángassuk, hiszen, ha kisebb is volt, mint a kádat őrző szörny, attól még borzalmas dolgokat tudna művelni velünk, ha felébredne.
- Nem akarom - visítottam menekülőre fogva. - Bántani fog, meg fog enni! És téged is! Hadd ne kelljen, Sam, kérlek szépen, hadd ne kelljen!
Ha otthagytuk a rémet, kissé megnyugodtam, ha nem, akkor jó ideig reszketve bújtam Sam karjaiba, hogy kissé magamhoz térjek.
- Ez a hely nem biztonságos, itt minden meg akar enni - morogtam félősen pislogva körbe. - Nem csodálom, hogy annyi pukkanóssal vetted körbe magad. Nem félsz, hogy éjszaka, amíg alszol rád támadnak és felfalnak?
Bár a kád még önmagában nem tűnt olyan vészesnek, azért még mindig közéjük tartozott (mármint a szörnyek közé), így érthető fenntartásaim voltak felé, miközben azért figyelmesen hallgattam Sam magyarázatát. Neki még el is hittem volna, hogy nem akar bántani, de azért korai lett volna ezt a halálsápadt veszedelmet a bizalmamba fogadni. A mese, a finomságok, az ajándék, a madarak a teraszon (a medence nem!!!) végül elég motiváló erővel bírtak, így rászántam magam a mosakodásra. Eddig is fürödtem, amikor kellett, hiszen azért macskaként végig nyalogatni magam, tudtam én, hogy nem elég, de eszem ágában sem volt minden nap megfürdeni, pláne nem álló vízben. Mindig csak annyi vizet pancsoltam magamra, amennyi feltétlenül szükséges volt, miután végigkentem magam a benedvesített szappancsutkákkal, amiket elég könnyű volt kiguberálni a kukákból. Mondjuk Sam megint sikeresen feldobta a kedvemet a finom illatú trutyival, meg a röpködő színes buborékokkal, amikre hangosan kacagva kezdtem vadászni, hogy elkapjam az összeset. Persze az összes kipukkant, de nem zavart, mert a hűvös szappanpermet mókásan csiklandozta a kezemet, úgyhogy nem volt okom elszontyolodni. Pláne, hogy még sosem volt rajtam fürdőruha, és most végre lehet.
Izgatottan tapsikoltam, amikor megkaptam, és azonnal nekiláttam átöltözni. Hat évesen nem voltam még tudatában annak, hogy mások előtt meztelenkedni esetleg rossz lenne, pláne, hogy macskaként egyáltalán nem szoktam ruhát hordani, szóval végképp. A póló valóban jó lett volna akár hálóingnek is, de a két oldalát összecsippentve megcsomóztam a hasamon, így ha jó buggyos is maradt, legalább már nem ért a bokámig. A nadrágnak meg csupán az egyik szárába bújtam, mint egy szoknyába, a másikat magam köré csavartam, és úgy kötöttem át a zsinórral.
A fürdővizet értelemszerűen Samre bíztam. Ha kész volt, óvatosan megközelítettem. A vastag hófehér hab miatt nem láttam magát a vizet, és ez kimondottan megnyugtató volt. Még akkor is, ha így nagyon furcsán nézett ki.
- Miért fújtál tejszínhabot a kádba? - értetlenkedtem érdeklődve bökdösve a habot.
Mindenesetre mivel így sehol sem láttam vizet, sokkal bátrabban ugrottam a habos dobozba, mivel azt hittem, csupán habbal van töltve az egész, az meg muris.
Annál nagyobb volt a rémületem, amikor átérve a felső rétegen megérkeztem a víz szintre.  Ijedten kezdtem visítani, miközben kalimpálva-rúgkapálva igyekeztem kijutni a halálos csapdából, de nagyon nem akart sikerülni. Nagyon csúszós volt, ami miatt csak még mélyebbre süllyedtem, pár másodpercre el is lepett a víz, a habtól nem láttam semmit, a kád pereme túl magasan volt, a hajam az arcomba tapadt, amit egyszerre próbáltam kitörölni a szememből a vízzel és a habbal együtt, hogy lássak valamit, miközben ügyetlenül kapkodtam, forgolódtam, próbáltam megkapaszkodni, de minden csúszott, pedig már lihegtem, ziháltam, nem győztem köpködni az undorító ízű habot a számból, úgy éreztem, megfulladok, elsüllyedek, még a víz is csak a vesztemre akar törni.
Akár egyedül sikerült kiszabadulnom, akár Sam segített, amint kint voltam a borzasztó, pokoli örvényből, alakot váltottam, és ázott kismacskaként spuriztam ki a fürdőszobából, egyenesen a szobába, ahol becéloztam egy jókora plédet, és sietve bebújtam alá, hogy ne találhasson meg a fürdőszoba démoni hadserege.
Reméltem, hogy Sam is idejében megszökött, és csakis ez adott elég erőt ahhoz, hogy kikandikáljak a rejtekhelyemről. Csak annyira, hogy kilássak, de a pléd még mindig oltalmazóan vegyen körül. Ha Sam kiszúrt, tiltakozóan ráztam meg a fejem, és bár folyt a bundámból a víz, eszemben sem volt előmerészkedni, nehogy út közben rám vesse magát egy vécé vagy egy kád. Kérlelő pillantásomat Samébe fúrva vártam, hogy, ugye, nem    
kényszerít rá, hogy visszamenjek oda, abba a rémálomba, ahol mindenki csak az életemre akart törni. Várakozás közben az engem beborító, eddig meleg víz már bőven kihűlt, én pedig nem tudtam visszatartani egy cicatüsszentést. Megsemmisülten lapultam a földhöz. Most aztán se madarak, se tej, se mese!

Egyszerre nevettem fel a boldogságtól, hogy még sokáig nézelődhetek, és attól, hogy Sam olyan mókásan jelent meg hirtelen az egyik polc fölött. Kacagva ugrándoztam, lelkesen tapsolva, majd vadul integettem neki, hogy forduljon el.
- Számolj el... - kértem, az ujjaimat tanulmányozva, majd a jobb kisujjamat lehajtva nyújtottam felé mindkét kezem. - Idáig! És aztán keress meg!
Ha megtette, vigyorogva néztem körül, hogy hol lehetnék a legláthatatlanabb, majd a lehető legjobban bevált búvóhelyet választottam: a kezeimet. Miután ujjaimmal eltakartam a szemem, már nem láttam semmit, a világ sötétségbe borult, és Sam bármilyen okos is, ekkora koromfeketeségben biztos nem fog csak úgy megtalálni. Én mindenesetre csak álltam, és vártam, hogy nekikezdjen a keresésnek, közben pedig nem tudtam visszatartani a kuncogásomat, úgy ácsorogtam a vaksötétben, két kezemet a szememre tapasztva. Ha megtalált, visítva kacagtam fel, majd nagy nevetgélések közepette ünnepélyesen ráztam meg a kezét, miután felálltam egy rózsaszín kisszékre, hogy ez könnyebben kivitelezhető legyen.
Mikor később már babával, filctollakkal és lufikkal felszerelkezve nyomtam a kezébe a rajzot, szerencsére hamar megkönnyebbülhettem, hogy tetszik neki.
- Persze, hogy a tiéd - bólogattam, és ösztönösen közelebb húzódtam hozzám nehogy valaki el akarja venni tőle. - Másé nem is lehet, mert téged ábrázol. Látod? És tényleg tetszik? Igazán?
Aztán váratlanul nagyon furcsa dolgokat kezdett mondani. Fogalmam sem volt, miről van szó, így csak bután pislogtam, és próbáltam megérteni, mi nyomja a szívét, de képtelen voltam.
- Mi az a vérkeringő? Ilyen? - kérdeztem, és nekiálltam körbe-körbe forogni, meg piruettezni (már amennyi tellett tőlem), közben pedig természetesen beszéltem tovább. - De nem fog az izmod elgyengülni szerintem sem, mert te annál sokkal de erősebb vagy. A lovagok nem is lehetnek gyengék.
El nem tudtam képzelni, hogy juthatott eszébe ilyesmi, hiszen a dolgoknak nem ez volt a rendje. A lovagok és a hercegek erősek, bátrak és rettenthetetlenek, pont. Én viszont nem voltam se lovag, se herceg, úgyhogy gond nélkül reszkettem végig az utat a borzalmas bestia bendőjében. Tiszta őrületnek találtam, hogy valaki önszántából használja ezt a szörnyeteget, sőt, még élvezze is!
- Nagyon-nagyon - bólogattam megszeppenve, és magam köré kanyarítottam Sam karját, hogy megvédjen az autótól, ha esetleg megint nagyra tátaná a száját, és bekapna. - Én csak játszásdiból tudok olyan bátor lenni, mint te.
A portás Gabriel bácsi viszont nagyon kedves volt, hamar elfeledtette velem az iménti rettentő megrázkódtatást. Még csokit is kaptam! Először azért Samre pillantottam, hogy biztos szabad-e nekem vennem a tálból, de mivel nem volt ellenvetése, azonnal rávetettem magam az édességhalomra. Volt, amiről még a csomagolást sem húztam le, csak később, mikor már megettem belőle mindent húztam ki a számból az üressé vált porhüvelyt. Mikor már csak egyetlen darab csoki maradt a tálban, azt is megkaparintottam, de aztán inkább a portás felé nyújtottam.
- Ezt Gabriel bácsinak adom - vigyorogtam rá a vastag csokiréteg alól ragacsos kezemmel nyújtva felé a finomságot. - A kedves bácsiknak csoki jár. Ugye, Sam, ugye?
Meg egyébként is úgy véltem, hogy Sam is kapott rajzot, akkor Gabriel se maradjon ki minden jóból. A liftbe lépve ismét nagyon izgatottá váltam, mivel életemben először lifteztem.
- Megnyomhatom én a gombot? - néztem Samre vágyakozón, és ha nem volt ellenvetése, mindkét karomat fellendítettem, hogy jelezzem, ahhoz bizony fel kell emelnie, mert nem érem el egyiket sem.
Ez már sokkal inkább tetszett, mint az autókázás. Szorosan öleltem magamhoz az éppen ébren lévő (és csupa csoki) babámat, nehogy esetleg féljen, de közben én is szorosan kapaszkodtam Sam kezébe biztos, ami biztos. A hatalmas vigyor mindazonáltal betöltötte az arcomat, és nem győztem vidáman sikongatni, annyira imádtam a liftezést.
- Ez nagyon klassz volt - jelentettem ki, mikor megérkeztünk. - Miért nem laksz inkább egy liftben? Akkor egész nap mehetnél fel-le, fel-le, fel-le, fel-le, fel-le, fel-le, fel-le, fel-le.
Minden ,,fel" és minden ,,le" egy-egy szökkenéssel járt, de nem fárasztott ki eléggé, hogy nyugton maradjak
- Szia, lift - integettem hátra az ajtajait már becsukó szerkezetnek. - Ne szomorkodj, majd jövünk még.
A lakás előtt aztán muszáj volt egy kicsit megkomolyodnom, mert láttam Samen, hogy nagyon ezt szeretné. A kedvéért kicsit nem virgonckodtam, inkább nagyon figyeltem rá, és végül olyan hatalmasokat bólogattam, hogy a fejem majdnem belefúródott a hasamba.
- Megígérem - jelentettem ki, és még tisztelegtem is hozzá, ujjaimat ahogy kell, a halántékomhoz tartva.
Odabent azért már közel sem volt ez ilyen egyszerű. Betesznek egy fantasztikus játszótérre, és azt mondják, hogy ne nyúljak semmihez? Legszívesebben könyékig túrtam volna mindenbe, de végül is megálltam, és ez a lényeg. Még ahhoz a pólóhoz sem nyúltam, ami olyan jó puhának tűnt, hogy alig bírtam visszafogni magam, hogy ne simogassam meg, de hát zöld volt, úgyhogy nem nyúlhattam hozzá. Idővel pedig rájöttem, hogy ez valójában egy nagyon mókás játék! Főleg, amikor megpillantottam a szoba közepén egy hatalmas, nyitott ládában valami óriási, fém dolgot, ami leginkább vízipisztolyra hasonlított, de annál sokkal-sokkal nagyobb volt, szerintem még nálam is nagyobb. Mivel a feketés-szürkés, zöld színek itt is tiltó körülményként voltak jelen, nem érhettem hozzá még a tárolójához sem. De ez közel sem jelenti azt, hogy nem játszhattam vele.
Elővettem a papírvékony kis csomagot, amit a babához kaptam ajándékba a boltban, és kihúztam a celofán tasakjából. Megannyi gyönyörű matrica volt rajta, és mindegyik csillogott-villogott. Volt rózsaszín szívecske, szivárvány színű póni, mosolygós maci, delfines, hableányos, napocskás, és még jó sok más bőven megszórva csillámporral, és csodálatos élénk színekkel tarkítva. Na, ezeket mind ráragasztottam, hogy kicsinosítsam, méghozzá olyan körültekintéssel, hogy közben még véletlenül se érjek a pukkantóshoz, csak és kizárólag a matricákhoz, amiktől a végén már alig látszott ki a csúnya fémes felület. A póninál nem voltam benne biztos, hogy nem akarna-e inkább a mosolygós napocska alá állni, de már nem tudtam lekapirgálni. Semmi gond, legalább biztos sokáig fogják díszíteni Sam játékát.
Nem szóltam neki, gondoltam, úgy nagyobb lesz a meglepetés, ha magától veszi észre valamikor. Meg egyébként máris annyi mindenre kellett figyelnem, hogy nem győztem kapkodni a fejem.
- Fagyiiiiiiiiiiiiiiiiii! Meseeeeeeeeeeeeeeeeeee! Szobaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! Mi az a tévéééééééééééééééééééé?
Sok mindent kellett még megtanulnom. Azt például nem is tudtam, hogy ha valakit megvendégelnek, akkor annak külön szobát kell ajándékozni. Mondjuk elég nyilvánvalónak tartottam, hogy csak addig, amíg ott tartózkodott, de hogy ennyire az illető ízléséhez rendezzék be, az már nem semmi! Mindenesetre ismét fel-alá kezdtem rohangálni, hogy kiválasszam, melyik szoba tetszik a legjobban, hogy csak úgy lobogtak utánam a csuklómra erősített léggömbök. Mivel azonban képtelen voltam választani a lényegében ugyanolyan helyiségek közül, végül az egyetlen szóba jöhető szempont szerint döntöttem:
- Melyik a tiéd? Lehetek melletted?
Nyomban felvirult az arcom, ha beleegyezett, de ha nem, akkor sem búslakodtam, elvégre egy lakás nem olyan nagy, mint a széles nagy világ odakint, itt sokkal könnyebben és hamarabb találhatok meg bárkit is. Bárcsak ide bújt volna el a papa! Már rég meglenne.
- Nem nehéz mindig minden vendégnek berendezni egy szobát? - kérdeztem tőle, mikor végre lehuppant mellém. Az ölemben egy vödör jégkrém pihent, amit folyamatosan pusztítottam, úgyhogy a kezem már tényleg egy merő ragacs volt, tekintve, hogy fogalmam sem volt róla, mi az az evőeszköz.
Ahogy arról sem, hogy hol volt Sam, amikor egy rövid időre magamra hagyott, de úgyis lekötött a mesekönyv keresgélés, úgyhogy nekem sem volt sok időm mással foglalkozni. A tévé nem kötött le különösebben, már a bárban hozzászoktam, hogy annak csak az a dolga, hogy színes képeket vetítsen nekünk, de mivel sosem kérdezte meg senkitől, hogy milyen mesét szeretne, nem is szerettem.  
- Fú, de klassz - leheltem elragadtatva, ahogy átnyújtotta nekem a hátizsákot, amibe minden belefért. - Neked már nem kell? Köszönöm szépen. Meg a szobát is. Meg a babát. Meg a lufikat. Meg a filctollakat. Meg a turmixot. Meg a liftet. Meg Gabriel bácsit. Nagyon kedves tőled, hogy ilyen adós vagy. Ha majd nagy leszek, és nekem is lesz sok mindenem, majd te is kapsz tőlem babát, meg filctollakat, meg amit csak akarsz, jó? - ígértem neki elszánt mosollyal.
Most aztán már tényleg alig vártam, hogy végre felnőjek.  
- A neve meg... nem tudom. Minek szokták elnevezni az emberek a babájukat?
Szükségem volt a tanácsára, mert nekem még sosem volt babám, úgyhogy a szabályokat sem ismertem. A kiválasztott könyvet mindenesetre odanyújtottam neki, ami már tényleg elég réginek tűnt, de aranyos rajzok voltak benne mindenféle kisállatról.
- Nem szeretek fürdeni - húztam el a számat megborzongva. - Túl hideg a víz, én meg egyébként sem tudok úszni. De... várj csak! - kaptam fel a fejem. - Fürdőszoba? Hogy fér el egy egész folyó egy szobában? Vagy te tóban fürdesz? Mondjuk az is nagy. Belevarázsoltad? Mutiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!
Azonnal felpattantam, és a baba helyett most a jégkrémes bödönt ölelgetve viharzottam ki, amerre a fürdőszobát sejtetem. Bár úgyis be kellett várnom Samet, de ez csak félúton jutott eszembe. Ha beléptünk az említett helyiségbe, tanácstalanul néztem körbe. Különös berendezések kaptak itt helyet, amiből egyik sem volt ismerős.
- Itt hogy lehet fürdeni? - súgtam oda Samnek, tartva a három lépés távolságot, a kemény, fényes, nyitott ládában felcsavarodott csővel, ami nagyon nem tetszett nekem. - Nem félsz, hogy megharap a kígyó?
Egy hatalmas, szintén fényes vödrön akadt meg a szemem, amiből egy görbe fém cső állt ki. Sejtettem, hogy mi ez, de nem voltam benne biztos.
- Ez egy vízköpő? Láttam már ilyet pár téren, de azok sokkal nagyobbak voltak.
A székkel aztán végképp bajban voltam. Tanakodva hümmögtem, minden oldalról megszemlélve, de csak nem jöttem rá a nyitjára.
- Miért lyukasztották ki? Így nem lehet rendesen ráülni. És minek bele a víz? Aki veszít, és beleesik, az büntiből csupa víz lesz?
Mellette a magasban egy lánc lógott műanyag lifegővel a végén. Az ilyen helyzetekben nagyon nehéz volt magam mögött hagyni a macska énemet. Most sem bírtam magammal, nyomban utána kezdtem kapkodni. Nem tartott sokáig, mire végre elkaptam, de nem úszhattam diadalmámorban, mivel ekkor borzalmas, pokoli hangon rám dörrent. Rémülten sikoltottam fel, és a jégkrémes dobozt eldobva, lélekszakadva rohantam Samhez, hogy elbújjak mögötte.
- Meg akar enni! - nyüszítettem panaszosan, a derekába fúrva az arcomat, és két kézzel markova a felsőjét.

//Előzmény: Bár //

Nem ellenkeztem, amikor Sam azt tanácsolta, induljunk. Már egyébként is sokat voltam egy helyben, nem ártott végre egy kicsit mozgolódni. A lovag hatalmas kezébe kapaszkodva szökdécseltem mellette, bár az ujjai között egészen elveszett az én kezem. Alig vártam, hogy megérkezzünk, mert úgy képzeltem, hogy egy igazi várban lakik, amit csak azért hív lakásnak, mert manapság így szokás. De attól még biztos nagy, hatalmas, roppant erődítmény, amelyet rengeteg árok, sánc, meg különféle varázslatok védenek, és ahol kipihenheti az egész napos lovagoskodást.
- Felléphetnétek ám együtt - néztem fel rá a magasba menet közben. - Nem is tudtam, hogy ennyire tudod, milyen egy igazi bohóc szám. Nagyon ügyes voltál, csak kár, hogy a morci bohócnak el kellett mennie. Hol tanultál meg ennyi mindent?
Mikor beléptünk a játékboltba, elkerekedtek a szemeim. Ami azt illeti majd kiestek a helyükről. A kirakatban sosem láttam még ennyi gyönyörű játékot, mint itt bent. Szépen sorba voltak rakva, hogy könnyebben át lehessen bogarászni őket, én pedig mérgezett egérként rohangáltam egyik polctól a másikig, hogy mindegyiket megcsodálhassam.
- És ezt tényleg bármeddig lehet nézni? - leheltem elragadtatva, a babákat bámulva. Úgy éreztem, soha nem akarok innen elszakadni, ez a világ legfantasztikusabb helye.
És Sam még tudta ezt is fokozni. Nem csak nézhettem ezeket a kincseket, de még ajándékot is kaptam. Azt a babát választottam, amit ha vízszintesen tartottam, mindig lecsukta a szemét, ha pedig függőlegesen, kinyitotta.
- Ha ő ki tudja nyitni, akkor a mama is - magyaráztam vidáman Samnek ide-oda döntögetve a babát. Megnyugtató volt látni, hogy végül mindig kinyitja a szemét.
De ez nem minden, mert még filctollakat is kaptam. Rengeteg színű volt a tokban, és mindegyiket megkaptam. Akkora szivárványt lehetett velük rajzolni, hogy ki se fért volna az ablakon. És még itt sem álltunk meg, kaptam még lufikat is, amiket amikor fújták fel, minden egyes alkalommal én is felfújtam az arcomat, hogy együtt gömbölyödjön a légömbökkel, aztán boldog kacajjal tapsikoltam.
- De furcsák - néztem meg őket közelről.
- Hogy érted? - kérdezte az eladó bácsi kedvesen mosolyogva.
- Ezek nem olyan nyálkás-csúszósak, meg a szaguk is más, és szerintem... - Megnyaltam az ujjamat, amivel eddig a lufikat tapicskoltam. - Igen, nem is citromízű utána a kezem. Ezek nem citromosak.
- Vagy úgy - sötétült el valamiért az arca, miközben Samre nézett. - Mond csak, apukád eddig milyen lufikat is vásárolt neked?
- Ó, ő nem az apukám - ráztam a fejem nevetve a félreértés miatt. - Hanem a lovagom. Elvisz a lakásába, hogy mutasson nekem valamit, amit csak ott tud megmutatni.
- Értem - bólintott lassan, és szinte hallottam, ahogy csikorgatja a fogát. - Mond csak megengeded, hogy váltsunk pár szót kettesben a... lovagoddal?  
- Persze, addig megnézem a babámat - bólintottam szélesen vigyorogva.
- Rendben van. Ne félj, nem lesz semmi baj, csak maradj az eladó hölggyel.
- Oké - integettem neki, és már futottam is a pulthoz, ahol már össze volt készítve a baba is meg a filctollak is.
Amíg Sam nem jött utánam, a babámat ringattam, és mikor kaptam egy papírt a pénztáros nénitől, rögtön neki is láttam, hogy kipróbáljam az új filctollaimat. Nem kellett sokat gondolkodni, hogy rájöjjek, mit is kell ábrázolnia a művemnek: Sam, mint lovag, természetesen palásttal, karddal, pajzzsal, és ha már ott voltam, rajzoltam mosolygós napocskát is bárányfelhőkkel. Ha végzett a lufifújós bácsival, és végre odajött, elé szaladva nyújtottam felé a rajzot.
- Neked csináltam. Tetszik?
A vásárlás befejezésekor természetesen bőven kapott Sam még hálás puszikat és sok-sok köszönömöt. Egyrészt tényleg jól esett, hogy ilyen kedves velem, másrészt sosem voltak még ilyen szép holmijaim. Mary még ünnepnapokon sem nagyon tudott nekem mit szerezni, ha pedig mégis, az is mindig a kukákból vagy a szeméttelepről került elő. Nem mintha azokat ne szerettem volna legalább ennyire, de ez akkor is újdonságként hatott.
Ahogy az autókázás is. Amilyen izgatottan szálltam be a kocsiba, annyira hamar lett úrrá rajtam a rémület, amikor elindultunk. Végül arcomat a tenyerembe rejtettem, sőt, a felhúzott térdeim mögé is, a biztonság kedvéért, és akármilyen sebességgel mentünk, végig visítoztam, hogy ,,Ugye, ott vagyunk már?" Ha pedig végre megálltunk, azonnal kimenekültem a guruló dobozból, magamhoz ölelve új játékaimat, főleg a babát, akit biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy sokkolt az út, mint engem.
- Ugye, többet nem kell ilyet csinálnom? - néztem könyörgőn Samre. - Ha rossz vagyok, inkább állíts a sarokba.
Belépve a házba aztán hamar elfelejtettem az iménti megpróbáltatásokat. Megszeppenve lapultam Samhez, mert annyira nem éreztem odavalónak magam, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt ott terem valaki, és kidob.
- Biztos, hogy szabad nekem itt lenni? - súgtam oda neki.
Ha nem volt gond, végre eljuthattunk odáig, hogy szemügyre vegyem a lakást. Óriási volt, rengeteg búvóhellyel, várfallal, amiket különféle bútorok, dobozok, meg miegymás alkotott, még fegyvereket is találtam, kényelmes, süppedős trónszéket, csillogós konyhát meg fürdőszobát, hatalmas ablakokat, amiken csak úgy tódult be a napfény, itt-ott pihe-puha ruhadarabokat, pokrócot, párnát, valami nagy fekete dobozt elöl üveglappal, ami biztos mágiát rejt, rengeteg játékot, és jól láttam, tényleg volt még torony is!
- Fúúúúúúúúú! - nyögtem fel álmélkodva ide-oda rohangálva a szobák között bekukkantva a legapróbb zugba is. - Ilyen egy lakás? De ez palota! Várkastély! Tudom, hogy lovag vagy, és neked ez dukál, de akkor is... Fúúúúúúúúúúú! De hol van a kacsaláb? Nem találom sehol!