Mentőakció - Chris, Kátya, Sebastian és Scarlett

With You

Éreztem én, hogy nem rózsaszín flitteres-szivárványfüves a hangulat, amikor megérkeztem, a közöttük lévő szóváltásoknál még nem voltam itt. Amit tudtam, megtettem, de én már csak ilyen vagyok. Katona vagyok… voltam, nem gyerekcsősz vagyok, az isten szerelmére. Ha akar valaki valamit, akkor tűzön-vizen át megteszi és nagy ívben leszarja két olyan mókus modorát, mint a mienkét, csak menjen az a talicska. Ez van.
-Majd kinő. – tekintek rá Kátyára, ami a pofaleszakadást illeti. A következő szavaimmal megerősítem.
-Szívesen, máskor sem. – bólintok Sebastian szavaira, komolyan. Fix, hogy még egyszer nem fog kirángatni álmomból, amikor éppen hason fekve vagyok a semmiben.
Sóhajtok egyet. Maradtunk a kocsiban ketten, Kátyával, amikor a két kislegény kiugrik a kocsiból, mintha tűzhangyákra ültek volna. Értem én, hogy kivannak.
-Kis kamaszok, fogalmuk sincs, milyen szar az élet. Jobb is így nekik, a naiv rózsaszín, rezignált szomorúságukban. – vállat rántok. – Hadseregben egy perc alatt kicsináltuk volna őket.
Ez itt nem a hadsereg, ez tény, azonban ahova megyünk, nem a vasárnapi vurstli. Az meg, hogy így pofázunk egymással, még nem jelenti azt, hogy ne védenénk meg egymás hátát és dolgoznánk egy csapatként. Elvégre eljöttünk, itt vagyunk. Ez is egy túlélő stratégia, eléggé dívik ilyen helyzetekben.
Kátya szavaira rápillantok.
-Nem azért jöttem ide, hogy a seggemet vakargassam és köldökömet bámuljam. – ami azt illeti, lehetnék pipa is, hiszen mindaz, amiért csatlakoztam, az úgy… nincs meg. De megtanultam, hogy nekem akkor is meg kell tennem azt, ami és amiért vagyok, ha ez szabályszegéssel is jár. Nesze neked katonaság!
-Ahogy látom, boldogulsz a meredek dolgokkal. Maradjon is így. De a mocimmal megyünk. – benyúlok hátra a cucchoz.
-Bocs lányok, ti maradtok. Ha lúd, legyen kövér. – kiszállok a kocsiból és a bejárathoz dobom a cuccot. Egy része az enyém, de ne vágják a fejemhez, hogy úgy léceltem le, menteni nem csak az embereket, de mást is, hogy lopok.
Bukósisak fel, a másikat előhalászom a tartóból és Kátya felé nyújtom. Ha kell neki.
A motor felbőg és ha Kátya mögém ült, akkor ketten robogunk ki a paripámon. A cél felé.

//Senki kariján nem akarok erőszakot venni, mint ahogy én sem teszem a magaméval. A lehetőséget a mentőcsapatba köszönöm, érdekes menet lett volna. A játékot is köszönöm! Smile

//

We are who we are

You say we're not responsible
But we are, we are
You wash your hands and come out clean

Az a csodálatos, hogy mind a négyen úgy marjuk egymást, mintha nem lenne jobb dolgunk, s ahelyett, hogy ezen komolyan felháborodnék még kezdem elkönyvelni magamban normálisnak is. Mindenkinek megvan a maga baja, levezetjük egymáson, engem ez nem zavar, elvégre ismerem magamat, legalábbis az otrombábbik énemet. A kedvesebbikkel vannak önismereti problémáim, de ugye az meg most nem kerül elő, szóval össze sem zavarodok.
Nyilván nyilatkozhatnék máshogy, lehetnék tenyérbemászó, simulékony, kedves, magam a bűbáj, de azzal mit vinnék előre? Csak elsüllyednénk az aggodalom posványában és nem tennénk semmit a sebeink nyalogatásán kívül. Arra meg nekem nincsen szükségem, önző vagyok, de nem ennyire, még én is képes vagyok belátni, hogy azoknak van nagyobb alapja a sebnyalogatásra, akik tevőlegesen megszívták a hajón. A mi bajunk csak járulékos.
Chris kiakadását tudom üdvözölni, de nem mondok rá semmit. Én már előadtam Sebastiannak és Scarlettnek is a kezdetekkor azt, hogy mit gondolok, segítséget kértek tőlem, feltételezem, hogy jogalapom volt arra, hogy a véleményemet a képükbe toljam. A stílusom én vagyok, ahogy a képességem is. Sajnos vagy nem sajnos nehezen lehetne szétválasztani őket. Nem biztos, hogy lehetetlen vállalkozásnak tűnne, de könyörgöm, anélkül, hogy nagy szavakkal dobálóznék, hogy várhatja el tőlem bárki, hogy higgadt legyek és más lelkével törődjek, amikor elég nagy feladatot jelent számomra az is, hogy összetartsam a sajátomat és megakadályozzam a szétesését? Nem vagyok az emberi kapcsolatok guruja, ez tény. De ettől még – bár most kifejezetten utálom ezt – van nekem is szívem, s momentán az csurig van telve aggodalommal. És igen, könnyen azt tudom mondani, hogy az én aggodalmam – melyet dühvel próbálok leplezni és taplósággal – van olyan mély gyökerű, mint amilyen tőről Scarletté fakad vagy Sebastiané. Hiába nem gondolok még magamban sem a szerelem és szeretet szavakra, akárhonnan is tekintjük, a világnak mennék neki egy személyért – s teszem is ezt most. Illetve tenném, hogyha a dolgok nem vennének hirtelen váratlan fordulatot.
Elkerekedett szemekkel tekintek az elfutó Scarlett után. - A pofám leszakad! – szalad ki a számon, s még csak el sem szégyellem magam miatta. Őszintén szólva meg se hallom, amit kiejtettem, annyira az elképedés posványából jön elő belőlem, hogy semmilyen szinten nem tudatos a szavak egymás után való pakolászása. Sebastian megjegyzésre viszont sokkal inkább tudatfelszínről, mint tudatmélyről válaszolok.
- Maradjunk annyiban, hogy te tudod, de nehogy azt hidd, hogy felnőtt hozzáállás az, hogyha valaki nem úgy fekszik, ahogyan gondoljátok, akkor máris elfelejtitek, hogy mennyire lehet a hasznotokra. – válaszolok magamhoz képest elég kulturáltan. Nem mondom neki, hogy elmehet a tudjamerre, nekem mindegy, hogy mit csinál, én biztos isten, hogy nem hagyom a dolgokat ennyiben.
- Nem mondom meg neked, hogy mit tegyél.. – fordulok chrishez, amikor már kettesben maradtunk. - De részemről a dolog nincs ennyivel lezárva. Hogyha segíteni akarsz, akkor van rá lehetőséged. Nem fogok a seggemen ülni, s nézni, hogy senki nem tesz semmit. Mindenki azzal dolgozik, amije van. Nekem momentán elhatározásom. – vonok vállat. Ha Chris is elhúz a balfenéken, akkor lelke rajta, nem fogom magamat túráztatni ezen. Lesz, ami lesz, de abban biztos vagyok, hogy engem nem sokáig fog itt enni a fene a birtokon. Innen nem lehet megtalálni az eltűnteket, akármit is mondjanak az okosok.

//Köszönöm a játékot még akkor is, hogyha nyilvánvalóvá vált, hogy a karik nem viselik egymást. Azért én élveztem, szeretem, ha van kihívás egy játékban. Ebben a dűlőre jutást most buktuk, de van ilyen Smile

//

Scarlett & Seb

Nem marok senkit. Én találtam ki az egész ötletet, most pedig teljesen úgy tűnik, mintha a bögyében volnék mindenkinek. Azt hittem, hogy ha megkérem Kátyát, segítőkész lesz, ennek ellenére úgy beszél velem, velünk, mintha holmi szolgák lennénk. Elsőre még akár le is nyelném, pedig látom Scarletten a megilletődöttséget, majd a riadtságot, ő sem erre számított. Nique tudja, hogy szeretem, és mindent megtennék érte, talán le kéne nyelnem a békát. De ilyen áron? Hogy valaki, akitől segítséget kérek, fitogtatja a hatalmát? Pont az ilyenekről szoktam azt gondolni, hogy valódi tudással nem rendelkeznek, különben minek lenne nagy a hangjuk? Járatom a tekintetem Kátya és Chris között, a pillantásaik alapján én vagyok a pimasz, és a bunkó? Teljesen normálisan beszéltem velük, nem gondolom, hogy egy olyan intézményben vagyunk, ahol szó szerint kéne venni a tanári állást, hiszen egymás szövetségei vagyunk, ha meg úgy vesszük, akkor meg egy tanártól nem várnék olyan stílust, hogy még a szükséges lelki támogatást sem nyújtja. És én vagyok bicskanyitogató... Lassan érik bennem az elhatározás a távozás irányába, Scarlett azonban még nálam is kevésbé viseli a dolgot, ezek szerint nem biztos, hogy én voltam az, aki... Nos mindegy. Frászt hoztuk szegény lányra. Nem tudom, hogy mi lett volna a megoldás. Zordan összeszorítjuk a fogunkat, eldobva azt a filozófiát, amelyben Xavier azt tanítja, hogy segítsük a gyengéket? A lány végül kipattan, és elszalad. Egy kicsit finomabb mozdulattal tápászkodom fel, köszönni azért még fogok.
- Maradjunk annyiban, hogy köszönöm a segítséget, nem élek vele. - Nem látom értelmét annak, hogy veszekedjek a nővel, és a segítőjével, ha ennyire hamis képük van rólam. Van köztünk vagy pár év, és fegyelmivel fenyeget. Tegye. Amikor el van tűnve életem szerelme, akkor még fel is képelem, ha nagyon felidegesít. Az viszont tényleg nem old meg semmit. Különben sem bántanék nőt, csak ez így annyira... értelmetlen. Kicsusszanok az ülésről, és becsukom magam mögött az ajtót. Scarlett után eredek, ötletem támadt.

Mentőakció, irány a víz!

♪ Million tears ♪
Faggatnak, kérdezgetnek és persze közben még marják is egymást, én pedig csak próbálom tartani magam és követem az eseményeket valahogy és képtelen vagyok válaszolni az újabb kérdésekre, főleg mert úgy érzem, mintha valami teszt lenne. Én tudom, én érzem, hogy ez hogy működik, miért kell magyarázkodnom róla, attól jobb lesz valami, attól közelebb kerülök a válaszokhoz?
- Ha valaki meghalt... be sem kapcsol a képességem, mintha csak a semmi lenne, nem érzékelek, most igen. - pillantok Kátyára futólag. Nem tetszik nekem, nem szimpatikus és nem értem, hogy miért kell így viselkednie, főleg amikor tanár. A tanárok nem ilyenek normál esetben nem? Legalább egy kicsit lehetne megértő, hiszen ki vagyunk borulva Sebastiannal, mégis úgy kezelnek minket, mintha mi is valamiféle profi harcosok lennénk, akiknek mindent gond nélkül kellene kezelni. Hát... hát rohadtul nem megy! Eltűnt a számomra két legfontosabb ember, plusz a szobatársam, meg még egy csomóan mások is, hát hogy a fenében lehetnénk csak úgy nyugodtak? És mi van, ha egész úton ez lesz? Ha majd nem csinálnak mást csak cseszegetnek, ha valami nem megy, vagy valami nem úgy történik, ahogy ők akarják? Én azt... azt nem fogom kibírni, egyszerűen nem és kész! Összeszorítom egy pillanatra a számat, aztán csak megrázom a fejem Chris szavaira. - Ez... ez nem ilyen, nem tudom csak úgy elmagyarázni. - nem mehetek alulról, olyan, mint egy gömb, egy védelem és nincs pontos határa és még így is arra mutat rá ez a nő, hogy értelme sincs, minden bizonnyal a professzor gépe sokkal erősebb nálam. Lehet, de... én mobilis vagyok, az a gép viszont nem.
Az utolsó kérdésnél már elég erősen kezdem biztosra érezni, hogy ez így nekem nem fog menni. A folyamatos szurkálódások, a folyamatos piszkálódás mindenki részéről. Elég negativitás van most bennem, nem akarok még többet magam körül. Nem és kész! Elengedem végül Sebastian kezét, és próbálom visszanyelni a torkomba tolakodó gombócot. Nem nagyon megy, újra csak könnyel telik meg a szemem, ahogy arra gondolok, hogy amíg ők itt marják egymást, addig talán Liam valahol szenved, addig talán valahol a húgom sérülten az életéért küzd, talán Amy azt sem tudja, hogy valaha viszont láthatja-e azokat, akik fontosak neki. Ez így...ez így egyszerűen nem megy, nem akarom, nem kell még több feszültség. Jelentőségteljesen pillantok Sebre, és mielőtt még a kocsi elindulna nyitom az ajtót és egy árva szó nélkül szállok ki. - Én... én... - nem megy, nem tudom, hogy kéne kifejezni maga, így marad csak a habogás, a térképem szorongatása, ami eddig is nálam volt, és végül utat engedek a könnyeknek, hogy aztán konkrétan futólépésben távozzak a helyszínről. Tenni akarok valamit igen, de nem így. Képtelen vagyok megnyugodni, ha folyamatosan negatív légkör körülöttem. Úgy tudom, hogy Sebastian hívta őket, de talán tévedett, az alapítók minden bizonnyal mindent megtesznek, hogy megtalálják az elveszetteket, miért kellene még nekünk is beleütni ebbe az egészbe az orrunkat?

//Köszi a játékot így eddig, és sorry, de ha rendesen kijátszom a karimat, akkor ziher, hogy nem viseli ezt a fajta hozzáállást túl sokáig jelenlegi lelki állapotában. ^^//

When the Going Gets Tough

Scarlett válaszán csak egy pillanatig gondolkodok.
-És milyen az a nem sikerül? Mintha visszapattannál, vagy mint egy nagyon puha ágyba, belesüppednél – akit kiugrasztanak az ágyból, utána mindenről az jut eszébe. – vagy mint egy nagy hegy, amibe nem tudsz belépni, vagy mint egy folyton ellökő valami? – nem mindegy. Minden dolog másképp viselkedik és ha megvan a kis lukacska, ahol be tudjuk fúrni magunkat, meg fogom találni.
-Akkor víz alatt kell. – rántom meg a vállam. – Ha szemből nem megy, akkor menj alulról. – mindennek van eredője, vakfoltja és vége.
A kisfickó válaszadási stílusa kicsit bicskanyitogató. Az, hogy a helyzet miatt ilyen, vagy alapban, teszek rá. De a strigula nála is elindult. De mivel én is stílusosan kérdeztem, én sem válaszoltam volna másképp rá. 1-1.
Kátyát nem ismerem annyira. A híre előbb eljutott hozzá, mint belte… becses személye, ami sok mindenről regél. Hiszi a piszi, aki elhiszi, én meg csak a saját tapasztalatomra adok.
-Ha ennyire cuppantod a fazont, mi a szart keresel még itt – költői kérdés, hullára nem érdekel, miért van itt. Charlesékkal bajom nincs, ha lenne, már rég úti lapu a talpamra és csók.
– Majd akkor ugrálj, ha az ő cipőjüket viseled. – ennek ellenére nekem sem tetszik a mostani helyzet, éppen ezért ugrottam egyből, ahogy Kátya…. ehh. Felébresztett.
A repülőre hallgatok. Nem szeretném, ha Hank keze a torkomat találná meg gyakorlásnak. Maradjon a szőrös mancsa csak a törzse mellett.
Sebastian válaszára felszökik a szemöldököm. Nem tudom pontosan, milyen stílusban válaszolt, de a második strigula megérett. Van még egy dobása.
A megyünk bizonyra azonban először automatikus rátekintek, majd bevágódom előre a kocsiban és élből hátrafordulok felé.
-Vegyél vissza kishaver, mert nagyon kell még neked gyakorolni a taplófejséget, hogy hiteles is legyen. – vigyorgok rá, majd felébökve Scarlettre tekintek. – Mindig ilyen szívderítően bicskanyitogató stílusa van?
Majd ismét Sebastianre tekintek.
-Kezdjük elölről. Az egy dolog, hogy éppen rossz napod van, mert ez a helyzet alakult ki. Egyikünk sem jókedvében van itt, szóval az eddig mutatott stíled felejtős témakör. – ezzel némileg Kátyára is tekintek, majd ismét vissza a fiúra.
- Mondjuk kezdjük a neveddel és akkor nem hívlak kispajtásnak, tökmagnak és mazsolának. – biccentem lejjebb a fejem. Tudok azt adni, amit kaptam, de most előre akarom vinni a helyzetet, hogy ne fulladjunk bele a beszólogatásba, hanem tiszta vizes pohárral lépjünk tovább. Vagy azt beletölteni szokták?
-A hajó vezetésén kívül mit tudsz még? Mi a képességed? Ne azt mondd, amivel szerinted tudnál segíteni. Mindent mondj el róla.
Visszaforgok előre.
-Kössz, hogy erre emlékeztetsz. – mormogok Kátyára. A hajók mozgása mindig táncba hívja a gyomromat. Egy bizonyos szintig elviselem gyógyszerrel, de … a vihar…. á, majd megoldom. Legfeljebb én leszek E.T. Nem a haza mutatóujj miatt.
A kikötő hamar elérkezik, ha semmi nem jön közbe, Kátya vezetési stílusa nagyon emlékeztet valakiére. A kikötőben szinte kiugrom a kocsiból és ha kiszállt hátulról a fiatalság, kikapom a hátizsákot, a vállamra kanyarítom. Mivel a hajót a fiú rendezte, ezért azzal nem foglalkozom.
Felcaplatok a hajóra, ha minden helyzet ennek megfelelően alakul, nincs kedvem tökölni semmivel, majd a táskámat biztonságos helyen ledobom és segítek elindulni. Hát nem mondom, hogy szuperül vagyok, de a gurigák mindig segítettek. Ha bevettem időben. A múltkor taccsrészegre szédültem, pedig egy csepp piát sem ittam, még szájöblítőt sem nyomtam magamba.
Előhalászom a hajó térképét az óceánról. Kicsit se nagy, de nem annyira részletes, mint az én katonaim, így azt is mellédobom és odalapozok, ahová…
-Hol is érezted, hogy nem tudsz tovább haladni a képességeddel? – tekintek Scarlettre.

Stay up and fight

- Akkor ezzel baromira ki vagyunk segítve. – forgatom meg a szememet. Egy olyan képesség, amit nem gyakoroltak sokat és ami különben is a professzor gépének emberi verziója.. hát mit ne mondjak, nem teszem le az arcomat tőle. Mondjuk moderálhatnám magamat, ennyira tapló nem szoktam lenni. De most nem megy. Tudom, hogy nem tisztességes rajtuk leverni az aggodalmamat, de még mindig inkább ez vagyok én, mint az a nő, aki álmoban sírva fakadt. Egy férfi miatt. Basszus, nevetséges! Miért kellett egyáltalán elkezdjek törődni vele? Most kifordulok magamból miatta. Nem jó érzés az, ha érzel valaki iránt valamit. Utálatos. Feszíti a mellkasomat. S ez nem kellemes, előhozza belőlem a dögöt. Amit most csőstül kapnak a nyakukba a többiek.
- És ha halott lenne, akit keresel, akkor az miben módosítana az észleteteden? – teszek fel egy logikusnak tűnő kérdést,d e többre nem jut időm, mert Sebastian csipája ki talál nyílni.
- Eztán magázol, Pimaszkám, s erre most nem válaszolok. Kimondtad a varázsszót. Tanárnő. Ehhez tartsd magad és ne akard, hogy fegyelmit akasszak a nyakadba. Nem köszönnéd meg és az se tenné, akiért úgy aggódsz a sziget miatt.
Fenyegetem? Igen. Hasznos a képessége és meg akarom találni az eltűnteket, de nem vagyok hajlandó midnen békát lenyelni. Sőt, hogyha egy mód van rá, akkor egyetlen nyálkás kétéltűt sem küldenék le a torkomon.
- Az nincsen, mert Professzorkámnak fontosabb a gépét buzerálni, a többieket meg nem érdekli egy olyan apróság, hogy amíg itt ülünk a seggünkön, addig el is patkolhatnak valahol azok, akikkel elsüllyedt a hajó. Ha már meg nem tették. – igen, ezt hozzá kellett tennem annak ellenére is, hogy én sem kívánom senki halálát. Ez nem igaz. Valaki halálát nem szeretném. Van különbség. - Véletlenek nincsenek, de nem érdekel, hogy miért tiltotta meg. Jössz vagy nem? – állok neki flegmán Chrisnek is, majd amikor beveszi a leszarom-tablettát, akkor elmosolyodom.
A repülős ötletemet Scarletten kívül más nem méltatja, így maradunk annyiban, hogy megyünk a kikötőbe. Mindegy nekem, hogy ki vezeti a hajót, hogyha jutunk is valahová. Nem akarok én mindenben dominálni, engem csak a cél érdekel, innentől kezdve meg az eszközöknek egy részéről le tudom venni a kezemet, amíg sikerrel kecsegtet a dolog. De ha valaki miatt elcsesződik az akció, jaj annak, ezt borítékolom!
- A hajó is mozog. – szúrom ezt közbe azért, mert nem bírtam lenyelni. Kiengedem a kéziféket, tolatásba kapcsolok és hátramenetben haladunk egy darabig a birtokon, amíg kényelmesen és igen sportosan meg nem tudok fordulni. Akkor átcsapom a váltót másik állásba, s nosza rajta, irány az a kikötő. Bájcsevegni nincs kedvem, így vezetés közben csak akkor beszélek, hogyha kérdeznek. Egyébként pedig a feladatra koncentrálok. Momentán csak az érdekel.

Scarlett & Seb

Én sem ezt vártam. Csak magamnak köszönhetem, a legtörvényűbb felnőttel kezdtem. Ettől még nem vagyok kisgyerek, akit úgy aláz le, ahogy csak akar. A tanárom, de nem a megszokott értelemben, akkor nem értem miért tesz úgy. Felszegem az államat, és azon tűnődöm, hogy rendben, akkor megkeressük ketten őket. Lehet, hogy semmit nem találunk, de mi legalább nem beszélünk így másokkal. Vajon Nique mit mondana? Neki kellően nagy a szája, ha én tűntem volna el, lehet hogy még pofán is csapná ezért Kátyát. Nem, ez csak a sértettségem, ő mindig másokra figyel, valószinűleg nyelne egyet, és értem bevállalná a segítséget. Scarlett-re pillantok, legalább belőlem merítsen erőt.
- Kölyök? Hány évesnek hiszel Kátya tanárnő? – Kérdezek vissza csendesen, aztán megrántom a vállamat, ha neki ilyen a stílusa, és attól boldog, hogy belénk rúghat, tegye... Főleg hogy ezután még sorolja is az infókat, a végén még kénytelenek leszünk rá hagyatkozni. Christopher összességében laza, de nem az a rosszindulatú fazon, nincsen ellenemre, hogy jön, míg ha Kátyát lekoptatnánk, ő árukapcsolt plusz egy főként szintén nem jönne. Inkább megindulok a kis barnával kézenfogva az udvarra, a nő nyomában, ahol át is veszem a kaját, hogy bepakoljak a tanár terepjárójába, hogy aztán megérkezzen mellettünk az X-Men.
- Azt, grizzlyt. – Bólintok sandán a nő felé pillantva, de több szót nem is érdemel, nem fogok hisztizni, pár órán belül karomba zárom a kincsemet, és megtanulom, hogy Kátyát akkor hívom, ha mindenki más a kezét lábát törte. Feltételezem, hogy ők előre akarnak ülni, ha mi vagyunk a kicsik, ezért elengedem a kislányt, és becsuszanok az anyósülés mögé, ahol Chris foglal helyet, szépen továbbfűzve a gondolatait.
- Ahogy mondod. Mi vagyunk a nemhivatalosak. – A könnyeim elapadtak, itt az ideje a megoldásra koncentrálni. Talán most én is hasznát fogom venni a képességemnek, hiszen le tudok látni akár a tenger aljára is, volt már alkalmam gyakorolni az ilyesmit. Sokszor haszontalan, de miután alig lehet használni, a hatósugara elég nagy. Ha nem látom a roncsok között holtan, akkor legalább van remény, hogy él.
- Megyünk bizony. – Bólintok a férfinek, sikerült megemberelnem magam. Talán így is van rendjén, ha ők felnőttként kezelnek, akkor az csak jót jelenthet, nem a siránkozásnak van itt a helye, hanem a megfontolt komoly döntéseknek. Talán majd egyszer hálás is leszek Kátyának. Ha megtaláljuk a csapatot, akkor egészen biztos. Bólintok a szavakra, őrizzük Chris csomagját, bár fogalmam sincsen, hogy mi lehet benne.
- Tudok hajót vezetni. – Felelem, bár azt is el tudom képzelni, hogy a nő akar majd machinálni valamit a tengeri járművel. Várom, hogy induljunk, az én részem onnantól kezdődik majd, ha a parton vagyunk.

Mentőakció, irány a víz!

♪ I see fire ♪
Nagyon igyekszem tartani magam, nagyon igyekszem nem kiborulni, miután még jól le is szólnak minket, hogy... nyafogunk. Nem nyafogunk, csak ki vagyunk bukva, de gondolom ezt egyesek képtelenek felfogni. Nagyon össze kell szorítani a szám, hogy ne mondjak valami csúnyát, mert... mert nem szoktam, de most nehéz megállni, inkább csak Sebastian szavaira bólogatok, és nagyon is jól esik, amikor megfogja a kezem. Egyáltalán nem olyan értelemben, mint mikor Liam teszi, egyszerűen csak tényleg egy kis erőt ad, hogy el bírjam viselni ezeket a kérdéseket, meg persze a kellően lekezelő stílust, mert finoman szólva is azt sugározzák felénk, hogy valami kis béna nyomik
vagyunk, akik csak nyávognak, miközben számunkra nagyon fontos emberek eltűntek, talán... talán megsérültek, és segítségre szorulnak. Hát hogy a fenébe ne lennénk kibukva? Tudom, hogy a hajó elsüllyedt, annyit elmondtak a professzorék, de attól még rossz ezt hallani, ezért is ragadt bent egy pillanatra a levegő és szorítom meg jobban Sebastian kezét, mint kéne. Nem szándékos, de nem jó az ilyet kimondani.
- Nem tudom, még nem gyakoroltam olyan sokat. Ha valaki túl messze van, akkor csak területet futok meghatározni, és közelebb kell mennem, hogy pontosan behatároljam a helyét, de most olyan, mintha... nem működne az egész, túl nagy az akadály, amin nem tudok átjutni és nem tudom, hogy megy-e, ha közelebb megyünk. - Chris kérdésre a fickóra pillantok, hát ez még bonyolultabb és nem is tudom, hogy mit mondhatnék rá. Körbemenni? Ez... ez nem olyan, ha érezném pontosan hol az akadály, akkor az már egy meghatározás lenne, hogy pontosan hol is kell keresni őket, inkább olyan, mintha folyton visszadobna a rendszer, mikor be akarsz lépni. Tudod, hogy lennie kéne valaminek ott, de közben nem tudod hol. - Nem olyan ez, mint valami bura, amin nem tudok áthatolni, egyszerűen a víz felett valami blokkol, meg csak a közelébe sem jutok. - próbálom magyarázni, amennyire lehet, de nem egyszerű ez. Gondolom ők se tudják pontosan felvázolni a képességeiket, mert egyszerűen nem lehet azt elmondani, amit az ember érez, vagy lát, bonyolult.
Inkább csendben beszállok a kocsiba, és nem nagyon kommentálok. Görcsben van a gyomrom, így is kész csoda, ha sikerül két szónál többet kimondanom az utóbbi napokban, szóval már túlteljesítettem magam egyébként is elég szépen. Azért kicsit meghűl bennem a vér, amikor Chris először kiakad, vagy úgy tesz... nem vettem volna jó néven, ha már most az elején elkaszálnak minket.
- Scarlett. - bököm ki én is a nevem, de hát fogalmam sincs, hogy tudja-e, de mivel még nem találkoztunk, így gondolom hogy nem valószínű. - Repülőről nehezebb nekem, mármint ha mozgásban vagyok, úgy elég bonyolult helyet meghatározni, talán a hajó jobb. - no meg mi van, ha megtalálok őket, aztán közben a gép kimegy a hatótávból? Mindenképpen jobb a hajó, ők is azzal mentek.

Felkészültem a nagy lelki drámákra, átéltem nem is egyet, az utolsóba tulajdonképpen bele is hülyültem volna, ha nincs az az áldott apámtól kapott kocka fejem és vissza nem ránt a valóságba. Vannak, voltak és lesznek még ennél is nagyobb tragédiák, de mindenki a sajátját éli meg a legnagyobbnak. És ahogy látom, én leszek a semlegesség mintapéldánya. Éppen én. Ide nekem egy csörgősipkát!
Nem fogok szózatot zengeni. És azt sem fogom mondani, hogy aki hisztizik, durcizik, üvöltözik, azt leütöm. Mert nem mondani fogom, hanem megtenni. A felderítő üzemmód kezd bekapcsolni, ahogy hallgatom őket.
-Meg tudod mutatni a térképen, hol ütköztél falba? Körbemenni próbáltál? – hülye kérdés, de az abszurd kérdések általában a célhoz vezetők. És első lefoglalás megvan, legalább nem arra gondol, hogy.
-Van kormányos, vagy tudsz vezetni hajót? – fordulok az egy szem férfipartner felé, aki még kiscsikó és láthatólag úgy néz ki, mint akit húsdarálón ledaráltak, aztán meg megmoncsoltak. Fasza.
– Az minek? – mutatok a temérdek kajára. – Grizzlit etetsz?
Ekkor esik le, hogy mi a csillagos jó ég zajlik itt. Összevont szemöldökkel tekintek Kátyára.
-Bocs, de jól hallottam? Ez nem kirendelt akciócsapat? És hol van a kirendelt? Vagy nincs? Tehát akkor nincs is semmi fejlemény? – ezt az elrobogása után mondom, kérdem, amikor már visszaért.
-Charlie megtiltott minden magánakciót. – fonom mellkason keresztbe a karomat. Na, most kolosszus vagyok. Meg pipa. – Nem véletlen adta ki ezt parancsba.
Egy ideig nagyon komoran tekintek mindháromra. Majd vállat vonok és elvigyorodom.
-Leszarom. Amíg ők benn picsognak, addig mi megyünk. Vigyáznátok rá? – mielőtt bármire is kérdezhetnének, addigra már kettejük lábánál van hátul egy méretesebb hátizsák, tele azzal, amit összepakoltam. Már csak az a kérdés, hogy jól pakoltam atomjaiban vissza mindent, vagy mégsem. Gyakoroltam eleget, hogy biztos legyek benne, sikerült.
-Térkép van az oldalsó zsebben, az iránytű mellett. – nekem megvan a sajátom, általában a képességemet használom erre, de mindig maradjunk két lábbal a talajon elvet vallom.
Bevágódom a kocsiba és megtapogatom a kis filmtablettát. Ugyanis tengeribeteg vagyok. Nagyon király helyzet, de készültem! Már kettőt benyaltam. Nem zavar, hogy Kátya vezet. Még. És be sem mutatkoztam.
-Ja, amúgy Chris, helló. – integetek hátulra.

Stay up and fight

Mindig öröm, hogyha szerez magának barátokat az emberlánya. Általában nagyon jól szoktam szórakozni azon, ahogyan reagálnak rám, meg a stílusomra úgy nagy általánosságban. Most mondjuk amúgy is dühös vagyok, szóval ég több pokrócot ettem meg reggelire, mint amennyit kinéznek belőlem, így különösen nem érdekel, hogy kinek mászom bele a lelkébe. Egyébként is, lesz ez még rosszabb is, nem vagyok a pozitív világszemlélet istenasszonya, szóval már csillogtatom is a sziporkáimat tovább, fikarcnyit sem törődve azzal, hogy milyen mélyre lehet még fulladás nélkül lenyomni a hamvaslelkűeket a posványba.
- Dolgozhattok a saját szakállatokra, vagy elviselhetitek, hogy ilyen a stílusom. A bunkót kikérem magamnak, kölyök! – harapok bele Sebastianba. Azért mégis én vagyok a tanár ő pedig a diák, szóval ne vigye a nyúl a vadászpuskát. Akárhogy is örültem annak, hogy megkeresett, nem fogok örömódát zengni neki. Különösképpen azért nem, mert nem érdekel, hogy melyikük kit „vesztett el”, nem fogok rákérdezni. A végén még nekem is számot kéne adnom, s bár az egy elég rövid lista lenne, mégsem szólnék egy szót sem arról, hogy még énbunkóságomat is érdekli a hajósok közül valaki.
- Fejlemény az nincs, maximum annyi, amit jelenleg hallhattál. – fordulok Chris felé. Őt legalább értelmes társaságnak tartom, egyelőre nem érzem azt, hogy fel tudnám rúgni, szóval ez nyert ügynek könyvelhető el.
- Tájékoztatásul közlöm, amit nyilván mindannyian sejtetek, hogy a hajó feltehetőleg elsüllyedt, vagy legalábbis valami történt vele, ugyanis elcsíptem egy segélykérést, amit leadtak a rádión. Zajos volt és rövid, de valaminek valami. - arról egyelőre nem beszélek, hogy milyen lehetett az időjárás, annak még utána kell keressek rádiójelentésekben és egyebekben. Scarletthez fordulok.
- Mi a maximum távolság, amiből érzékelni tudod őket? A legtávolabbi? – nem konkrétan a mostani eltűntekre gondolok, hanem úgy általában eltűntekre. Közben a garázsok felé bökök a fejemmel.
- Szavatokat ne felejtsétek! – indulok meg, hogy percekkel később már ne gyalogosan, hanem Jeepesen jelenjek meg. Én ugyan nem fogok kérvényt benyújtani, de nyilvánvaló, hogy nem aranybetűs meghívóra kell várjanak tőlem ahhoz, hogy kegyeskedjenek beülni végre. Remélem, hogy a kiborult bili társulás a hátsó ülésre orientálódik, de lássák, milyen atomkedves vagyok, nem szólok semmit erről – sem.
- A Professzor gépe sem találja őket, ahogy hallom, szóval.. – van ebben valami cseszheted a képességedet kisanyám felhang, s nem tapintatból nyelem vissza, csak reményből. Hinni szeretném, hogy a távolság csökkentése megoldhatja a dolgokat. A hajó eredeti útvonaltervét azt megszereztem, koordinátákkal és mindennel, szóval azzal nem lesz gond. Mondjuk valami azért bűzlik Dániában, lévén ez így túl egyszerű ahhoz, hogy igaz legyen. Mindenesetre azért nem szeretnék itt hetelni, szóval felőlem akár indulhatunk. Mint mondottam, én vezetek és passz. Bár, ha már vezetésnél járunk, azért bedobok még valamit. Ha már lúd, miért ne legyen kövér?
- Egyébként mit gondoltok, nem lenne gyorsabb repülővel? Tudtommal kékbundás barátunknak épp nincs szüksége a gépmadarára, cseszik ugyanis keresni vele bárkit is.
Igen, ez megint egy szokásos nyerő Kátya-ötlet. Nem elég, hogy az, amire készülünk tökéletesen tiltva van, de még Bestia gépét is ellopnám. Komolyan mondom, ez látszik rajtam. Tudnám irányítani, nincs ezzel probléma. S még fricska is lenne, úgyis felhúztak tegnap azzal, hogy nincs kutatócsoport. Hát kapják be, akkor a gép a minénk és passzpiros!

Scarlett & Seb

♫ You’re the reason ♫

Miután eljutottam arra a szintre, hogy nem tudok, és nem is akarok Nique nélkül élni, igazából csak pár óra volt, amíg tanácstalan voltam, szipogtam, ám ahogyan a felkelő nap sugarai megtaláltak, tudtam, hogy nem fogok tétlenül ülni. Egyedül biztosan nem lennék rá képes, különben is, itt mindig azt hangoztatják, hogy az X-Men, eleve többszámban. Mint ahogyan nem is szoktak senkit magányos küldetésre elküldeni, minimum ketten, de inkább még többen vannak azok, akik megoldják ezek a különféle helyzeteket. Ha a professzort most nem lehet zavarni, mert a saját módszerével próbálkozik, akkor én is megteszem azokkal, akik erre hajlandóak. Scarlett esetén teljesen érthető a motiváció, így nem véletlen, hogy őt fogom felkérni, valószinűleg győzködni sem kell.
Ülök valahol a közelében, nem gondolom azt, hogy az ital jó megoldás lenne, de láthatja rajtam, hogy nem vagyok egy rendíthetetlen ólomkatona, igenis megvisel a dolog, csak próbálom tartani magam. Odanyújtom a zsepit, hogy ő is rendbe tudja magát szedni, aztán felsegítem, és kikésérem a konyhába. Ez a vőlegényesdi még nekem is új így, ebben a formában, hiszen a medáljaink valami hasonlót jelképeznek, és már ki mondtuk, csak egymást akarjuk, de igazából még nem mondtam ki hivatalosan. Talán itt lesz az ideje. Volt róla szó, és ő igent is mondott volna, mégis úgy éreztem, hogy nem rohanhatom le ezzel, mégiscsak alig pár hete ismerjük egymás, ami ugyan mindent megváltoztatott. Nehezen tudok megszólalni csak bólintok, megvárom, amíg készen van, aztán kezdek csak bele.
- Akit hívtam, nem túl megbízható, de úgy láttam, hogy legalább segítőkész.. a maga módján. – Sóhajtok fel nagyot, nagyjából alig beszéltem eddig Kátyával, viszont nem annyira szabálymániás mint itt a legtöbben, és a képességes sem elhanyagolható. Biznom kell abban, hogy a segítségünkre lehet. Elindulunk lefelé, talán pont időben érünk le, mert be is fut a hölgy a szokásos kihívó ruházatában amely most rám a legkisebb szinten sem hat. Nem tudom, hogy miért ennyire mogorva, lekezelő, de nekem kell lenyelnem a békát, ha már szívességet kérek. Nyelek egy kisebbet, és megfogom Scarlett kezét, hogy legalább egymásból merítsünk erőt.
- Nem fogunk picsogni, ha befejezed a bunkózást. A segítségedet kértem, ha bébiszitterre vágytam volna, akkor nem téged hívlak. – Bólintok, hogy mehetünk az ő kocsijával. Megérkezik a futár, akitől egy halom kaját veszek át, a fizetés már megtörtént telefonon a hitelkártyámmal. Milyen jó, hogy megőriztem, pedig Nique-nek azt mondtam, hogy a nyaralás az utolsó ilyen, amikor használom. Vésztartalék, de most már tényleg csak az. Éppen a garázsok felé indulnék el, amikor megjön a plusz egy fő is, Christopher. Láttam már párszor, közös óránk, bevetésünk persze nem volt. Bizonytalanul intek, afféle kösz, hogy itt vagy pillantással.
- Eredetileg motorcsónakot akartam bérelni, de az ugyan elég négyünknek, de ha sikerül a dolog, nem férne el benne mindenki. Egy kisebb hajóval már boldogulhatunk. Le van beszélve, a kikötőbe menjünk. – Húzom el a számat, valahogy annyira nyominak érzem magam itt a két felnőtt társaságában, akik most mégis tőlem várnak javaslatot, mint ötletgazdától. Megteszem ami tőlem telik, Scarlettel pedig próbálom éreztetni, hogy úgy érzek, ahogy ő. Elhagyatva.

Előzmények

Mentőakció, irány a víz!

♪ How to save a life ♪
Tenni akarok valamit, tennem kell valamit! Eddig is tudtam, eddig is biztos voltam benne, eddig is próbáltam, de csak a képességem volt és az nem segít semmit, ezúttal nem. Akármennyire is igyekszem nem érzem őt, nem mutatja a tű az utat, hogy hol találhatnám meg, csak a hasogató fejfájást érzem, csak a kínzó gyötrelmet, hogy nem tudhatom hol van, hogy iszonyatosan hiányzok, hogy azt se tudom, hogy életben van-e, hogy mi van vele. Egyszerűen rémes, elviselhetetlen, nem csoda, ha tökéletesen ki vagyok akadva az egésztől. Fogalmam sincs, hogy ő hogy tartja magát, nem tudom, hogyan képes beszélni, bár megnyugtató, hogy látok pár kósza könnycseppet, látom, hogy vörös a szeme. Legalább nem csak én szenvedek ennyire istenesen.
- Megkeressük őket... valahogy meg. - bólogatok, bár lennék egy kicsit bizonyosabb. Nem arról van szó, hogy nem akarom megkeresni, dehogy, csak nem tudom,hogyan lehetne, hiszen nem érzékelem, miért változna ez bármitől is. Bár talán, ha közelebb megyünk, talán akkor majd... Majdnem kibukik belőlem a kérdés, hogy meg akarja kérni a kezét, de aztán elfojtom. Nem számít, ez most olyan nagyon részlet kérdés, hogy nem számít. Csak bólintok és az orromat törölgetem, hogy elálljon végre a vérzés. Megyünk, el van döntve, megmentjük őket. Nem tudom még hogyan, nem tudom, hogy van-e rá esély, hogy tényleg sikerüljön, de... de valahogy meg kell oldanunk! Feltápászkodom végül, követem a konyháig, és közben figyelek arra, amit mond, majd szépen én is megpróbálom legalább kb. rendbe szedni magam. Persze így is látszik, hogy nem vagyok rendben, így is vörösek a szemeim, mint egy albínó nyúlnak, de ez ellen nem tehetek semmit.
- Jól van, akkor hajóval és viszünk kaját és... - nem fejezem be. Gondolom erről nem szólt senkinek sem. Én pedig immár harmadik alkalommal lépek le szó nélkül a suliból. Azt hiszem lassan eljutok oda, hogy lekötöznek, de nem akarok tétlenül ülni, képtelen lennék rá! Tudom, hogy odakint veszélyes, de nem leszek egyedül, lesznek velem mások is, szóval nem lesz baj, csak... csak az a fontos, hogy megtaláljam őket, Liam, Dorothy... Amy, meg kell őket találnom, muszáj! Nem veszíthetek el olyanokat, akik fontosak, már így is túl sokat veszítettem, az életem felét elvették.
Hamarosan már odalent vagyunk, a kocsiknál, és őszintén szólva baromi bizonytalan vagyok. Nem tudom, hogy mi lesz, még csak azt sem, hogy most akkor kikkel is megyünk. Aztán betoppan a nő, ha jól emlékszem tanár, és finoman szólva is keresetlen a stílusa. Eléggé elkerekedik a szemem. Picsogás? Eltűnt a húgom... eltűnt életem szerelme, eltűnt a szobatársam és még egy csomó ember! Hát mégis mi a francért kéne nyugodtnak és gondtalannak lenni, épp elég nagy a baj, nagyon nagy! Összeszorítom a szám és csak dermedten szorongatom a térképet. A kérdésre csak megrázom a fejem. Nem készültem, hiszen most kaptam a hírt, ezért pillantok Sebastianra. Ha valakinek van terve, akkor az csak ő lehet, senki más. Aztán berobog a motor, amikor már megpróbálnám szóra nyitni a szám, és megkapjuk az újabb laza alakot, akit mintha hidegen hagyna az egész. Elszorul a torkom, ahogy megérzem, még most is a kezemben szorongatom azt a gyűrűt. Az kicsit sem zavar még most sem, hogy a rajtam lévő póló kissé túl nagy méret, hiszen nem az enyém.
- Én... - jól van Scarlett, nagy levegő, képes leszel kinyögni két értelmes mondatot bőgés nélkül. Megszorítom újra a térképet, mintha abba próbálnék kapaszkodni. - Én meg tudnám találni őket, de olyan, mintha valamilyen falba ütköznék, újra és újra. Ha... ha akit keresek... már nem él, akkor nincs ilyen, akkor nem történik semmi, de őket érzem, csak... csak nem érem el. - próbálom kb. felvázolni, hogy miben is áll a képességem. Persze csak azt a három főt próbáltam megkeresni, akiktől van személyes tárgyam. Liamtől az édesanyja gyűrűje, amit még első nap adott oda, és hát... nálam maradt, Amy a szobatársam, van egy csomó cucca, nem volt gond kölcsön venni és Dorothy... a húgom, egy a vérünk, tőle nem kell semmi, hogy megpróbáljam megkeresni. Mindenesetre hamar bekászálódom a kocsiba, és nagyon erősen küzdök, hogy ne eredjenek el újra a könnyeim. Sikerül... nem egyszerűen, de sikerül.

» Sebastian & Scarlett - Mentőakció 2.0
» Chris és Kátya - "Bekötött szemmel..."
» Sebastian & Scarlett - A bad... bad day
» Lakeside Field Club
» Kátya&Nelson