Arlington Park, Chicago

Elfáradtan, elcsigázva vezettem az ezüst Volvot. Minden idegszálammal a vezetésre koncentráltam. Jürgen eszméletlenül feküdt továbbra is a vállamnak dőlve. Megmoccanni sem mertem, nehogy ezzel valami bajt okozzak. Olyan nagy csend telepedett az autóra azzal, hogy Idegen egy ideje már nem volt eszméleténél. Nem volt kihez szólnom, légzésének monoton hangja és a kocsi motorja volt az egyetlen ami zajt csapott. Előttem megvilágította továbbra is az utat a kocsi fényszórója. Néha oda-oda pillantottam Jürgenre, hogy megbizonyosodjam nem csal a hallásom és tényleg dobog még a szíve. Minden alkalommal rendben találtam mindent,vert a szíve, lélegzett, bár néha picit lassabban vett levegőt, de ennél nagyobb baj nem volt.  Könnyeim olykor eleredtek, vagy a fáradság tette vagy maga az,hogy egyedül maradtam, hogy egy ilyen éjszaka után miattam került ilyen állapotba Jürgen. Maró bűntudatom volt, hogy hagytam, hogy meggyógyítson, ellen kellett volna állnom még ha nehezemre is esett volna. Ha magát gyógyította volna meg akkor az én életem is jó kezekben lett volna, de így, fogalmam sincs, hogy megtudom-e menteni az Övét. Tudom, hogy bíznom kellene magamban, de annyira félek, hogy nem jutunk időben segítséghez.
Néha akaratom ellenére  simítottam végig Jürgen vállán, erre szükségem volt, valami támaszt nyújtott, így nem éreztem magam annyira egyedül. A csillagok még mindig lámpásként világították be az eget, azonban most egyáltalán nem nyugtattak meg. Ezúttal olyan hatással voltak rám, mintha megállt volna az idő, még mindig a csillagok uralták az égboltot a nagy, kövér holddal együtt. A Nap sehogy se akart feljönni,hogy fényével betakarja kicsiny bolygóját. Az új nap mindig reményt hoz és nekem reményre van szükségem. Az autó motorja továbbra is hatalmas zajjal jár, benzinnel még mindig bővelkedünk és talán elég is lesz az úti célunk végéig.
A látóhatár vörösen fényleni kezdett, a Nap lassacskán felkúszik majd az égre.

// részemről is vége ennek a résznek, köszönöm a játékot Idegen //

Océane és Jürgen

Jürgen lebegett a feketeség fodrozódó tükrén. A csillagok állva keringtek az örökkévalóságban. A férfi úgy érezte, az időn kívül sodródik, és megszűnt minden fájdalom.
Valahol, egészen távol halkan susogott egy gép és csendesen sírt valaki. Egy nő. Egy lány. A nővére? A húga? Egy valkűr, aki elviszi magával?
Milyen lehet meghalni?
Jürgen szinte látta a valóság hártyája mögött a további világokat. Hosszú, magas falú folyosókon vezetett az út egy ideig, amik felett csak a csillagok ragyogtak, de aztán kiér majd az út a fák között. Ősi, sosem létezett városokba. Jürgen ott érezte valahol más - korrábbi? Majdani? - élete, életei emlékeit. Fájdalom, gyönyör, szenvedés, forróság, a sülő hús, a játszó gyerekek körül szálló por. Mik ezek? Összegyűjtött álmok, vagy egy másik élet töredékei? A férfi úgy érezte, valamit nagyon elfejtett. Mint mikor egy álomból ébred az ember, és csak a legutolsó pillanatok maradnak meg, töredékes érzések, egy hosszú történet utolsó, elmosódott képei.
Jürgen tudta, hogy nem kell sokat tennie, hogy továbbmenjen az úton. Ha csak ráfekszik az árra, akkor a sötétség magával viszi és lassan kisodródik a világból. Továbbmehet az úton, következp világok, aztán hihetetlen pusztaságok felé, és még tovább, amerre az út viszi. Tovább is mehet.

Ám valahol szikrázott még benne valamilyen tiltakozás. Mint egy kiégett gép utolsó ép áramköreiben a cseppnyi maradék feszültség, úgy pislákolt benne valami kis akarat. Mint az éjjeli erdő felett egy csillag. Mint a téli vadon felett az északi fény.

A férfi lecsukta szemeit. A csillagok pörögve keringtek tovább. Valahol a távolban egy valkűr sírt csendesen, és ő még hallotta valakinek az erősödő szívdobogását. Forró cseppek folytak végig a homlokán, és Jürgen lassan elmerült a hullámzó sötétségben.

//Részemről ennek a résznek vége.//

Átvettem a vezetést és egyelőre úgy éreztem nem lesz itt semmi gond. Nem üldözött már a fáradtság, azonban a fájdalom néha erőseben nyilallt bele a mellkasomba, egy nagyobb levegővétel szúró fájdalommal öntött el. A vállam amelyiket meglőtték szinte alig tudtam mozgatni, a kormányra szorult a kezem, mert ha sokszor megmozgattam volna alighanem a vérzés is újra nagyobb patakokban folyt volna, már pedig az nem lenne jó, tekintve arra, hogy rengeteg vért veszítettem így is. Nem tudom, hogy a golyó belül milyen szervet is sérthetett. Ha tippelnem kellene akkor a tüdő lenen amire először gondolok. Az utóbbi 20-25 percben nehezebben vettem levegőt, kisebbeket tudtam csak lopni az oxigénből és az nem bizonyult soknak. Ugyan Jürgen ereje ott kavargott bennem, de tudom ez nem fog sokáig tartani. Az Ő ereje is kifogyóban van, ha pedig ez megtörténik lehet, hogy mind a ketten meghalunk.
Erre a gondolatra tapostam  a gázra és felvettem ama sebességet amit Jürgen tartott addig míg át nem vettem tőle volánt.

Előttem megvilágította a lámpa fényszórója az út nagy részét, az autópályát mindkét oldalról sötét szántóföldek ölelték, olyan érzésem támadt mintha az út vége egyre szűkülne és a végén csapdába kerülnénk. Megráztam a fejem és próbáltam csak és kizárólag a vezetésre koncentrálni. Azonban néha, csak pár másodperce, nem többre, a látásom elhomályosult. Apróbb szikrákat láttam majd az út eggyé vált a sötétséggel. Olyankor próbáltam egyenesben tartani az autót, egy balesetet aligha élnénk túl, Jürgen is borzalmasan fest, én se vagyok már a toppon, az erő ami  életben tart minket kezd végletekig kimerülni és ezzel Jürgen is. Miért nem vagyunk már a Birtokon? Nem tudom meddig leszünk képesek tudatunknál maradni, a Birtok nagyon messze van még, órák vannak hátra a megérkezésig, talán jobb lenne, ha Jürgen elengedné a kezem és magát gyógyítaná, egy valaki legalább jusson ki ebből a helyzetből élve, és tudom, hogy az X-birtokon több hasznát vennék Idegennek, mint nekem.

Furán pillantottam Jürgenre, azonban még mielőtt megszólalhattam volna megéreztem a vállamon a másik kezét is. Az az ismerős jóleső érzés öntött el megint. Hullámokban járt át az ereje begyógyítva a sebeket, elállítva a vérzést. A fájdalom szép lassan szűnőben volt. Azonban én nem szerettem volna, ha meggyógyít.
-Jürgen kérlek hagyd abba! - Könyörögtem neki bár nem úgy látszott, hogy ezúttal figyelne rám. Ahogy belém áradt az erő úgy tűnt el belőle.
A tüdőmbe ismét áradt levegő, a mellkasomon tátongó seb is összeforrt, a vállamon keletkezett sérülés mintha nem is létezett volna soha. Törött csontjaim, bordáim összeforrtak, a fájdalom megszűnt. Az energia ami átömlött belém nem csak meggyógyított, de fel is rázott. Ereimben végig száguldva adrenalin löketett adott, úgy éreztem magam, mint aki megivott legalább két liter kávét.

Miután az energia áramlása végleg megszűnt A férfira néztem. Lassan lecsukódott a szeme és a vállamnak dőlve süllyedt az öntudatlanságba. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Mi van ha meghalt? Mi van ha miattam halt meg? Megöltem volna? De miért engem mentett és nem magát? Ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben miközben könnyeim záporoztak és elhomályosították a látásomat. Megtöröltem a szemem és az útra koncentráltam.
Magamban imádkoztam, hogy időben érjünk a birtokra, Jürgennek sürgősen ellátásra van szüksége.

A lány átvette a vezetést és felkanyarodott az autópályára. Jürgen újra megfogta Océane kezét és ismét végiglátott a lány sérülésein. Így, hogy nem kellett vezetnie, jobban tudott figyelni a sérüléseikre. Nem állt jól a helyzet.
A férfi több helyen vérzett, jobb tüdeje leeresztett a légmelltől, több golyó is volt a testében, de a dioenduráns rendszere keményen tartotta az izmokat, szerveket a helyükön, és egy-két golyó szép lassan, de biztosan csúszott kifelé a sebekből.
A lány viszont siralmasabb állapotban volt. Jürgen mintha egy fénypászmával futott volna végig Océane testén, végigvette a sérüléseket. Homályosabban látott, hiszen az energiák nagyon halványan cirkuláltak már, de így is látta a helyzetet.

Océane vállából is szivárgott a vér, csontok és inak repedtek meg egy lövéstől, de nem ez volt a baj. Két golyó is érte a felsőtestét, és a bal melle alatt egy golyó beszakította a melkasfalat. A lány tüdőlövést kapott, és a férfinak világos volt, hogy ha nem cirkulálna benne az erő, perceken belül halott lenne. Océane az alvás után egy kis újult erővel vezetett, de Jürgen kétségbeesetten gondolt bele, hogy mi lesz, ha kiapad a forrás és kifogy az erő?

A Hold lement a láthatár szélén és már csak a millió csillag ragyogott a horizonton. Sötét, alaktalan árnyakként úsztak éjjeli esőfelhők nyugatra az óceán felől, hogy Északkelet mezőit öntözzék másnap délelőtt. A férfi felpillantott a csillagos égre, a szabadság végső megtestesülésére. Agya kattogva dolgozott, ahogy töprengett, mit tehetne.
Egy óránál tovább már nem bírom.
Egyébként is lassan ment a súlyos sebek gyógyítása és a regenerációs hullám a végénél járt. Már szinte csak pislákolt benne az energia. Ónos, embertelen fáradtság nehezedett Jürgenre, egyfajta megmagyarázhatatlan, elnyomó súly. Mintha három-négy atmoszférányi nyomás nyomta volna le az agyát, ki a szemgolyóit, megakadályozva a gondolkodást. Vállait szinte összetörte a súly, mintha ködös sötétség folyt volna a szemeiből.
Ha elfogy az erőm, a lány meghal. Ez teljesen biztos. Jürgen végigpillantotta lehetőségeit és elhatározásra jutott.

- Vezess csak tovább nyugodtan, Delfinlány - mondta Jürgen megnyugtatóan Océane-nak. Továbbra is fogta bal kezévvel a lány jobb kezét, és áthajolt az ülésen és a lány vállára tette a másikat. Szemei lassan lecsukódtak.

Mintha hegynek felfelé döntötte volna ki a fákat, mintha ököllel kellett volna átküzdje magát a mély, áthatolhatatlan őserdőn. Erőfeszítése nyomán gátak szakadtak át és új források nyíltak meg. Új patakok nyíltak meg a sötétben, falak szakadtak át. Az új hullám mély, forró áradatként tört fel. Az erdők megtörve hajlottak meg, a vadonból élet csorgott a nagy folyóba. A férfi érezte, hogy a forróság a szétárad a mellkasában és a karjain, majd egy pillanattal később átlép a lány testébe az energia.
- Ehhh.... - A férfi úgy érezte, mintha égő kampókkal tépték volna szét. Saját életerejéből átadni lehetséges volt, és már fordult is elő, de ilyen súlyos sebeket még nem kellett begyógyítson és most nem maradt ereje, csak azt tudta felhasználni amit a testéből kisajtolt.
Erősen kapaszkodott a lány bal kezébe és vállába, letéphetetlen, vaskapocs erősségű ujjakkal, és görgette az energiát. A hullám tajtékozva dübörgött végig a vénákon, a csontokon, megállás nélkül beforrasztva a kisebb sebeket, élettel árasztva el a kimerült tagokat. Átcsobogott a bordákon, a nagy testi artériákon és mintegy sötét lyukba, önlött be a mély sérülésekbe.

Kavarogva örvénylett Océane mellkasában az energia, egyre csak fogyatkozva, lassan forrasztva a sérüléseket. A vérrel elárasztott hörgők kitisztultak, az átszakadt mellhártya a visszaforradt, a véráram helyére került újra. A törött csontok összeálltak, a megrepedt inak kiugrottak, a megtépett izmok kifeszültek. Mindenhova jutott egy kevés.

A férfi kinyototta a szenét és felnézett. A csillagok ívben csíkokat ajzoltak az égre, és egy örökkévalóságig az égen volt a múlt és a jövő. A fények gyönyörűen tündököltek a végtelen éjszakában. Jürgen lassan lecsukódó pillái között még átragyogott a fény, majd a férfi a lány vállára dőlve, mély, sötét öndudatlan nemlétbe zuhant.

Csak mosolygok rá, jó hallani, hogy kölcsönös a bizalom. Azonban nem örülök annak, hogy ilyen állapotban akar vezetni még ha picit túltöltődöttnek is érzi magát. Beleegyezően sóhajtok. Ha úgy érzi bírni fogja hát akkor hiszek neki. Én itt leszek, hogyha kellek.
-Rendben, de mindenképp szólj, ha nagyon elfáradsz. - Teszem még hozzá. Én se vagyok valami fitt, ennyi minden után ami velünk történt az lenne a fura, ha kicsattannék az energiától. Kicsit bágyadtan néztem ki a sötét éjszakába, még nem látni a napot, messze még a hajnal. Az út mentén csak a puszta sötétség látszik, a csillagok az egyetlenek amik beragyogják a sötétséget. Fényük azonban az égbolton is csak apró pontként látszik. Behunyom egy pillanatra a szemem majd Jürgen kérdésére riadok fel.
-Fél éve járok a suliba, azóta rengeteget fejlődtem, sajnos elég kevesen vagyunk, viszont így többet tudnak foglalkozni egy kicsit bonyolultabb képességgel rendelkező diákkal.  - Fejtem ki picit talán túl hosszadalmasan majd egy hatalmas nagy ásítással zárom a dolgot, mondhatni ezzel teszem fel az i-re a pontot.
Felkészülve, hogy esetleg újabb kérdést intézne felém, felé fordulok, de a pilláim így is harcot folytatnak az akaratommal, végül győzedelmeskednek és lecsukódnak.
Érzem ahogy a kocsi áthalad néhány apróbb kátyún. A zötykölődés ezúttal inkább elálmosít, mint fájdalmat okoz. Nem alszom, érzékelem a körülöttem levő dolgokat azonban mintha közben újra a csatatéren lennék, lőnek rám, eltalál egy majd több golyó, a földön fekszem, körülöttem minden csupa vér. Kiáltások hangzanak mindenfelől, fegyverek hangja nyomja el a sikolyomat.
Hirtelen ébredek fel, elaludtam, az alvás és ébrenlét közti állapotból álomba zuhantam és most pedig úgy érzem, mint akit felrántottak. Már nem érzek ólom súlyú fáradságot, az álom felrázott. Mondhatom még épp időben. Jürgen-en a kimerültség jelei vészesen látszódni kezdtek.
Lassan megálltunk az autópálya szélén, Jürgen már szinte félig aludt. Picit megráztam a vállát. Minél hamarabb helyet cserélünk annál hamarabb pihenhet. Miután végre elfoglaltam a helyem és megbizonyosodtam arról is, hogy Jürgennel minden rendben gázt adtam és újra kikanyarodtunk az autópályára. Nem akkora sebességgel, mint Jürgen, de én is hajtottam a Volvo-t. Úgy éreztem mintha heteket aludtam volna át, nem voltam fáradt. A kocsi fényszórója bevilágította előttem az út nagy részét, de körülöttünk továbbra is megmaradt a sötétség.

A férfi halkan nevetett.
- Egyáltalán nem gondolnám, hogy átversz, Océane, hidd el, megbízom benned.
Elfordult az úttól és a lány szemébe nézett.
- Együtt küzdöttünk, együtt menekültünk. Nem tudom, Téged milyen családban neveltek, de az én szememben bajtársak vagyunk. Át fogom majd adni a vezetést, most még egy egy kicsit tart az adrenalinroham, oké? Addig tudok vezetni.
Enyhe kanyarok jöttek, de az út majdnem végig egyenesen haladt. Ilinois búzatábláit széles, sötét folyóként szakította meg a kihalt autópálya. Jürgen érezte a kocsit, annak ellenére, hogy automata váltós volt és szép lassan jobban nekiengedte a gázt. 170-180 km/h tempóban haladtak. Suhantak az éjszakában. A Volvo északi precizitással dolgozott, mint egy szelidített, sportos, germán gépi szörnyeteg. Jürgen pedig laza, rutinos, germán következetességgel vezette a germán szörnyeteget.
- Mióta jársz ebbe az iskolába? - kérdezte rövid hallgatás után újra az iskolára térve, és hasonló kérdésekkel érdeklődött az X-csapat rezidenciája és tagjai után. Hányan vannak? Diákok és tanárok? Vannak ott kutatók? Vannak átlagemberek is? Ki ez az X doktor?

A férfi órákon keresztül vezetett, a gyakorlat és az adrenalin egyszerre dolgoztak benne, ám körülbelül négy óra múlva érezte, hogy egyre jobban, már-már elviselhetetlenül telepszik rá az ólmos kimerültség. Amikor már azt vette észre, hogy küzd, hogy nyitva tartsa a pilláit és ne maradjanak ki a másodpercek, lassított, és lehúzódott az autópálya szélére. Egy másik autópályán jártak, Ilinois-t és Indiana-t maguk mögött hagyva, Ohio határa után nem sokkal. A Lake Erie már csak pár tíz mérföldre volt.

- Vedd át a vezetést, Delfinlány - mondta elhalkult, kimerült hangon Jürgen. Egy pillanatra lecsukódott a szeme, és néhány másoodperc kimaradt, de ha Océane felrázta, akkor nyitotta az ajtót és kiszállt, hogy helyet cseréljenek.

Fogalmam sincs milyen érzés lehet sehová sem tartozni, persze voltak magányos idők mikor senki se állt mellettem, a szüleimet lekötötte a munka, barátaim nem igazán voltak, egyedül voltunk, én és a képességem. De aztán jött az, hogy lehetőségem van az X-birtokon tanulni és örömmel elfogadtam eme lehetőséget. Nem bántam meg, képes lettem irányítani azt ami bennem lakozik. Talán nem tökéletesen még, van hová fejlődnöm, de ma este bebizonyítottam, hogy ha kell, kemény vagyok, mint a kő, Jürgen szavaival élve.
Tudok csapatban dolgozni hisz erre is tanítottak minket, nem egy elméleti óra mellé gyakorlati órát is tettek ahol volt, hogy egyedül, de volt, hogy csapatban kellett dolgozni. Talán ezért is éltem túl az éjszakát, mert nem a saját fejem után mentem, vagyis nem minden esetben, azért volt, hogy hiába mondta Jürgen, hogy fussak én inkább maradtam és harcoltam, de nem bántam meg.
Gondolataimba mélyedve néztem az ablakon át látható végtelen mezőt ahol most csend és béke honol, ahol nappal dolgos emberek aratnak és vetnek, most viszont sötét és teljesen más uralja. Minden olyan békés, mintha az előbb nem történt volna mészárlás nem messze innen ahol rengeteg fiatal halt meg és ahol még több kommandós lehelte ki a lelkét. Az a hely vérben úszik, kíváncsi lennék holnapra mi marad ott. Ha az a szervezet olyan profi volna, mint ahogy mutatta akkor nem kockáztatná meg azt, hogy tervük lelepleződjön. Fogadni mernék rá, hogy holnap reggelre nyoma sem lesz az esti mészárlásnak, egy két törött fa jelzi majd csupán mi történt, de azok nem fognak elárulni semmit, titokban fogják tartani mi történt.

Voltak már elképzeléseim mutánsok és emberek közötti harcról, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ehhez hasonló lehet. Vajon ha mutánsok csapnak össze két cél érdekében az milyen eredményeket szülne? Mi értelme háborúzni? Többen halnak meg, mint ahányan élvezhetnék győzelmük ízét. Akik nyernek többet veszítenek, mint amit elérnek, harcosaik fele holtan végzi és a hely ahol élni szeretnének romokban hever. Megéri harcolni egymással? Véleményem szerint nagyon nem. A béke még ha csak korlátozott időre is köttetne adna esélyt arra, hogy megpróbáljunk  egymás mellett élni, mi rossz van abban, ha ember és mutáns egy helyen él? emberek vagyunk mind, miért nem lehet ezt belátni?

Jürgen kérdésére egy percig sem habozok válaszolni, azonban én is eldöntök valamit amit nem vagyok hajlandó elvetni.
-Megmutatom, de ezúttal én vezetek, fáradt vagy, pihenned kell, ne aggódj, nem foglak átverni, jó helyre viszlek. - Mosolygok rá, talán jobb állapotban vagyok nála. Vezetni mellesleg tudok, ezzel nem lesz gond, ráadásul könnyebben eltalálok a birtokra mintha nekem kellene útba igazítanom, így legalább egyikünk pihenhet.

Ahogy Océane elmagyarázta a birtok jellegét, Jürgennek lassan elkezdett körvonalazódni az X-frakció mibenléte.
Tehát ez az X doktor, vagy kicsoda, tanítja és meg is védi a mutánsokat. Minden jel szerint megbízhatónak tűnik így hallomásra... talán.
A lány mintha kitalálta volna a gondolatait és megbúvó kétségét, kimerítő válasszt adott Jürgennek. A férfi egy kicsit töprengett a szavakon, addig is a kerekek surrogása, a motor zúgása, és az alvó mezőkön végigszántó esti szél hangja hallatszott a kocsiban. A műszerfal fényeinek derengése elég volt, hogy kirajzolja kettejük arcát, a fényszórók mesterséges fénye pedig egyenletes, látható sávot vágott az éjszakába.

Ha most odamegyek, megkockáztatom, hogy belerántom őket ebbe a háborúba. A férfi fanyar szájízzel gondolt arra, mennyire sehova sem tartozott most. Magányos katona, vándorló harcos, fáradhatatlan felfedező volt. A hétköznapi világ mögött rejlő világokat kutatta, a szálakat a sötétben, az árnyak világát, és a mélyen elásott titkokat. A fél világot már bejárta jelentések, válaszok után kutatva. Nem. Most már nem tapogatózhatok tovább. Ha ennél többre nem jutottam magamtól a kutatásban, akkor tovább már nem fogok.
Jürgen összevetette az erőviszonyokat. Több potenciális ellenség és szövetséges van itt a sötétben, egymást kutatva. A Sun Network és ezek a ma éjjeliek valószínűleg nem ugyanazok. Feltehetőleg a céljaik ellentétesek, tehát ellenségek. Ezek az X-emberek vagy mik szintén a mutánsokat védik... Talán kutatják is? Valami doktorról meg iskoláról van szó. Ezek potenciális szövetségesek nekem. Minél hamarabb megtaláljuk egymást, annál jobb mind a kettőnknek. Ráadásul idő előtt figyelmeztethetem őket a veszélyre, amivel még jót is tehetek velük.

A férfinak hirtelen végtelenül vonzó, édes érzésnek tűnt, ahogy elképzelte, hogy vannak társai. Hogy ismét tartozhat valahova. Egy csapathoz, egy közösséghez, egy... falkához.
Nem kell minden este fegyverrel a kézben aludni. Lehet úgy aludni, hogy tudod, más vigyáz a hátadra közben. A bajtársak közelsége. Emberi élet, meleg ágy, meleg étel, meleg zuhany. Kötszer a sebekre, gyógyszer a fájdalomra. Száraz ruha, borotválkozás, kávé és késői reggeli.
A kényelem nagyon csábítónak hatott, de belül sokkal vonzóbbnak tűnt a valahova tartozás érzése. Az, hogy olyanokkal legyen körülvéve az ember, akik megértik. Akik a bajtársai. Hogy legyen, akiért tűzve teheted a kezed, akivel vállt vállnak vetve harcolhatsz. Egy... falka, aki befogad.

Azonban a férfinek más is az eszébe jutott. Mi van, ha belecsöppenek a mutánsok belső konfliktusaiba? Amennyire tudta, ezek az X-harcosok, vagy X-csapat, vagy hogy hívták, állandó összetűzésben álltak a mutánsok törvényen kívüli frakciójával. Mi lesz, ha több fronton kell harcolnia?
Aztán Jürgennek két másik dolog jutott eszébe. Egyrészt, amit ma este látott, az nem volt más, minthogy törvényszegő, se istent, se embert nem ismerő emberek ártatlanokat mészároltak le. Ha ilyenek a törvénytelen mutánsok is, akkor ellenük is fel kell lépnem. Ez volt az egyik gondolat, és nem is csak a törvénytisztelet, hanem inkább a jóságról alkotott belső, idealista elképzelés vezette ezt a gondolatot. A másik azonban ösztönösebb és akaratlanabb volt. Ha be kell vallanom... Izgalmasan hangzik ez a dolog. Nem volt még alkalmam összemérni az erőmet más mutánsokkal. És egy csapat tagjaként? Végtelen lehetőségek...

A férfi a lányra nézett és döntött.
- Mondd, Delfinlány, hol van ez az iskola?

Nem tudom mit gondolhat arról, hogy az X-birtokon lakom, azt se tudhatom, hogy mások akik egyáltalán nem jutottak közel ehhez a helyhez minek gondolhatják. Én aki ott élek tudom, hogy csupán egy iskola ami felkészít minket arra ami várhat ránk a nagyvilágban, teljesen ugyan nem tud felkészíteni hisz a mai este is úgy alakult ahogy terveim szerint soha nem történt volna meg. Erre egy tanárunk se készített fel minket, nem volt szó róla, hogy bármikor elrabolhatnak vagy meg is ölhetnek minket. Most már tudom, hogy édes kevés csupán uralni a képességünket, ezzel nem minden esetben tudunk túlélni. Valahol még ha csak egy parányit is, de megértem azokat akik felakarnak lázadni az egyszerű emberek ellen. Végül is nincs joguk bezárni minket és kísérleteket végezni rajtunk, mi is emberek vagyunk pont annyira amennyire Ők. De persze az, hogy megértem szándékukat még nem azt jelenti, hogy magam is erre az útra tévednék, nem, én békét szeretnék, egyetértést, de nem tudom valaha ezt el lehet-e érni.

Jürgen ereje ott cikázott köztünk ahogy fogta a kezem. Nem töltött fel energiával, nem gyógyultam meg tőle, de nem is vesztettem el az eszméletem. Olyan állapotban voltam, mint akit rendesen kiütöttek, tompán fájt a fejem, de a sebeim már nem véreztek. Azonban Jürgen borzalmas látványt nyújtott, teljesen kimerítette az, hogy nem csak magát tartotta ébren, hanem engem is.
Mostanra már szinte megnyugodtam, éreztem némi reményt arra, hogy már nem támadnak meg minket. A Volvo jó ötlet volt, senki nem követett minket, viszont biztos vagyok benne, hogy nem adják fel ilyen könnyen, ha nem minket majd elkapnak mást, ördögi kör. Ilyen emberekkel egyáltalán lenne esély tárgyalni?
Ha csak eszembe jutnak a helikopterek és a fegyverek, na meg, hogy egy pillanat alatt lemészároltak volna két ártatlan embert, lelkifurdalás nélkül megtették volna, láttam a szemükben, hogy könyörületnek nyoma sincs.

A ma este történései kimerítettek, nem csak képességileg, de mindenhogy, azt hiszem több mindent képtelen lennék már befogadni. Ahogy szép lassan Jürgen vállának dőlve szunnyadtam el pár percre is azt bizonyítja, hogy az utolsó tartalékaimat is elhasználtam már.
Ahogy tudatomra ébredek vissza is dőlök az ülésemre. Ha most elalszom akkor ki fog segíteni Jürgennek? Nem tehetem.
-A birtok jól el van rejtve, hogy nehogy háborgassanak avgy megtámadjanak minket. Igazából a birtok egy menedékhely és iskola egyben, Vannak ott kisgyermekek is. Tanítanak minket és a képességünket is fejleszthetjük. Csak hozzánk hasonlóak élnek a Mutáns suliban. - Mosolygok rá. Érdeklődése egyáltalán nem olyan mintha valami rosszat tervezne, bízom benne. Ha a professzor megismeri Jürgent akkor biztosan az Ő véleménye is az lesz, hogy lehet benne bízni.

A férfinek volt még ereje meglepődni. A lány azt válaszolta, az X-Birtokon lakik, azon a helyen, amit hetek óta keresett. Tisztában volt vele, hogy a mutánsok egy része ebben az országban két nagyobb frakcióba tömörült, és az X doktor, vagy X parancsnok, vagy valami hasonló által vezetett csoport alapvetően békésebb, maga fajtájának védelmet nyújtó tevékenységet folytatott. A férfi ennyit tudott, és főhadiszállásukat, az X báziist, vagy X-Birtokot valamiféle föld alatti bunkernekképzelte el, esetleg valamelyik nagyváros metrórendszerének nem használt szintjein berendezve, elrejtve a világtól. Arra is gondolt, hogy ez valami menedék lehet a vadonban, ahova ő szíve szerint rejtett volna egy ilyen helyet.
Na de ilyen kamaszlányok is élnek ott? Mi ez a hely? Valami tizenévesekből álló hadsereg lehet akkor? Egy tizenéves lánynak akármi is legyen, iskolában a helye és nem föld alatti mutáns hadseregben. Mondjuk rá is úgy vadásznak, mint rám, ami meg indokolja a rejtőzködést.

A férfi elgondolkodva nézett a lányra, miközben folyamatosan fogta a kezét, hogy a maradék erőt állandóan cirkulálni tudja. A regenerációs hullám kifogyó stádiumban volt, most már tartalékai végére ért. Érezte, hogy bőre jobban megereszkedett a hasán, nyakán, arcán, ahogy szervezete felélte a tartalékait. Abban tudott bízni, hogy nem lesz komolyabb sérülés már ma éjjel. Jürgen úgy érezte, hogy mind a ketten olyan állapotban vannak, mint két, egymást vontató, össze-vissza lőtt, félig süllyedő csatahajó. Azonban jelenleg más dolgokkal volt elfoglalva, minthogy ezzel foglalkozzon. A pillanatnyi veszély hiányában elkezdett egy lépéssel tovább gondolkodni.
Akármi is legyen, ez az X-csapat, vagy mi, biztosan velem egy oldalon áll. Ez a ma esti mészárlás nem a Sun Network műve, akármi is legyen. A felszerelésük, a taktikáik viszont kísértetiesen hasonlítanak rá. Most ez valami új szervezet? Vagy szakadár cella?

Ahogy töprengve merült a vezetésbe, egyszercsak finom súlyt érzett a válllán és észrevette, hogy a lány odadőlve elaludt.
Jürgen nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon.
Vajon az én húgom mennyi idős lenne, ha most élne? ... Hm, körülbelül hasonló korú, mint ez a lány. És vajon milyen lenne ő most? Ugyanilyen harcias? Ugyanúgy üldözött, ugyanúgy különleges, ugyanolyan.... Mutáns?
A férfi fejlben sötét, örömtelen gondolatokkavarogtak, azonban közben Océane felébredt és rögtön visszavonnult a saját térfelére.
-Ne haragudj, picit álmos vagyok és kimerült. Nem volt szándékos.
- Semmi gond. - Jürgen ránézett a lányra. - Mindjárt alhatsz is tovább, csak még megkérdeznék valamit. Hol van egészen pontosan ez a birtok, és kik élnek ott? Hozzánl hasonlóak?
És bízhatunk bennük? - fejezte be magában a kérdést.

Kezem az Ő kezében pihent úgy haladtunk a Volvohoz. Nem csak messziről tűnt a tökéletes járgánynak. Szinte új volt, de se a színe se formája és márkája nem volt kirívó, feltűnő. Meg hát a kommandósok nem gondolják, hogy egy lopott Volvo után egy másikkal akarunk tovább menekülni.
Jürgen ügyesen törte fel a zárat, a riasztó nem szólalt meg, a csend megmaradt csak az éjszaka dalnokai a tücskök ciripeltek. A csillagok odafent millió számra ragyogtak. Most volt pár röpke percem megnézni az égi lámpásokat, elmosolyodtam, mindig is szerettem a csillagokat, olyan különös dolgokat rejthetnek, nem mondom, hogy hiszek az UFO dologban, de számtalan lény élhet valamelyik kis csillagbolygón. Attól, mert mi még nem fedeztük fel őket létezhetnek.
Miután beültünk az autóba Jürgen újra megfogta a kezem. Jó érzés volt, biztonságot nyújtott, éreztem, hogy velem van és nem vagyok egyedül, most valahogy az egyedüllétre gondolni is rossz volt. A sebek ismét sajogni kezdtek, az a kevés amit nyújtani tudott a gyógyító erejéből nem bizonyult soknak, éppen nem haldokoltunk, de nem is voltunk jól. A pillanatnyi elszántság ami az előbb még bennem volt kihunyni látszott. Ahogy a fizikális erőm elhagyni látszott úgy szűnt meg a lelki erőm is a folytatáshoz, fáradt voltam, elgyötört.
-Igen van, az X-birtokon lakom a mutáns suliban. - Talán nem kellett volna elárulnom hisz még mindig nem tudhatom Jürgen azon az oldalon áll-e amelyik korlátlan hatalmat akar a mutánsoknak és emberek millióit akarja maga alá tiporni vagy azon amelyiken mi is a birtokon, a békés megegyezés oldalán. Bízom Jürgenben, megmentett, meggyógyított és vigyáz rám, ha ellenség is, sose tudnám annak tekinteni, olyan számomra, mint egy őrangyal, egy nagy testvér.
Kezében hagyom az enyémet és lassan behunyom a szemem, nem alszom, csupán megpróbálom az este történéseit fiókokba rendezni.
-Neked van hová menned? Mert ha nincs, akkor elintézem neked, hogy szívesen lássanak a birtokon. - Mosolygok rá, ennyivel mindenképp tartozom, sőt, szinte sose lesz annyi minden amivel megtudnám hálálni a segítségét. Picit elbóbiskolok és észre sem veszem, hogy Jürgen vállának dőlök, csak picivel később veszem ezt észre és picit szégyenkezve dőlök vissza az ülésemre.
-Ne haragudj, picit álmos vagyok és kimerült. Nem volt szándékos. - Azonban kezét nem engedem el ennek ellenére sem, szükségem van valamire ami tudatja velem, hogy nem vagyok egyedül.

A férfi bólintott és kézenfogva vezette a kocsi felé a lányt. A Volvo formás volt, áramvonalas és biztonságot nyújtó. Jürgen feltörte a zárat, úgy, hogy ne kapcsolja be a riasztót, amit rövidesen ki is kapcsolt. Fél kézzel egy kicsit lassabban ment, de rövidesen kész volt. Amikor beültek, újra megfogta Océane kezét, és a lány kis keze, vékony ujjai erőtlenül pihentek az ő kezében. A kocsi szerencséjükre automata váltós volt, így Jürgennek egy kéz elég volt a vezetéshez.

Tíz perc múlva egy másik autopályán száguldottak dél felé.
- Van hova menned, Delfinlány?
A férfi hangja halk, megfáradt volt, szinte beleolvadt az egyenletesen zúgó motorhangba. A műszerfal fényei kékes aurába vonták az utasteret, enyhe, derengő fényben megvilágítva a két ázott, sérült, kimerült, vérző mutánst. Ahogy kiértek a városból, fél órán belül az autopálya sötét éjjelen vitte keresztül őket, amit csak a milliónyi csillag zavartalan fénye világított be. A Göncöl-szekér a fejük felett felfüggesztve csillogott, mögötte jóval magasabban és meredekebb szögben fénylett Észak Keresztje. A Hold lejjebb volt az égen, pár órán belül nyugodni készült, és eltisztultak a fehér éjjeli felhők. Éjjeli álmukat aludták Közép-Nyugat Amerika szántóföldjei, csendesen susogtak a nyári búza kalászai és sötét körvonalakként ágaskodott a sok alvó napraforgó.

Nem láthat mást rajtam csak azt, hogy minden áron gyógyultan akarom látni. Magam miatt kevésbé aggódom, hasznomat már nem venné, ha engem gyógyítana meg és nem saját magát, ellenben Ő sokkal erősebb nálam, ha egészséges több esélyünk van a túlélésre, és mint már említettem kedvelem is, nem jó látni, hogy szenved.
Ruhámon a vörös folyadék egyre csak terjedt a fájdalom is szélesebb körben jelentkezett, de megpróbáltam nem jelét adni, hogy lassan eszméletemet is veszthetem, éreztem ahogy a vér a fülemben dobog, egyre hangosabban, szédültem és fejfájás is gyötört. Tudom, hogy ez nagyrészt a kimerültségnek és a vérveszteségnek tudható be.
A fények cikáztak előttünk ahogy elhaladtak az autók, szememet legtöbbször becsuktam, mert ez a gyenge fény is olyan volt mintha reflektorba néznék.
-Igen...elmennek. - Örültem neki bár kimutatni már nem volt erőm hozzá. Én is hallottam ahogy a helikopterek zaja egyre halkabbá vált majd végelegesen megszűnt. A kerepjárók még mindig a sarjunkban voltak, de kisebb veszélyt jelentettek légierő nélkül. Lőni nem lőttek ránk hisz más is megsérülhetett volna abból pedig nekik nagyobb bajuk is lehet. A csendes követést választották aminek örültem, mert egyelőre úgy tűnt nem kapunk több golyót.
A város kivilágított éjszakai világa derengett fel előttünk. Hatalmas épületek vettek körül minket, bárok és étterme esti világítása adta meg az autóvezetőknek a hangulatot. Bár számomra ezúttal semmi lenyűgözővel nem tudott szolgálni, csak minél hamarabb leakartam rázni ezeket a kommandósokat és pihenni szerettem volna, mert az autó zötykölődése nem sok kényelemmel szolgált.
tartottam a kezét, mert más lehetőségem nem volt, nem tudtam ellenszegülni, nem volt hozzá elég erőm így hamarosan újra éreztem azt a kellemes érzést mikor áramlani kezd bennem Jürgen ereje. Gyógyulni kezdtem, de nem teljesen és örültem, hogy nem mindent rám pazarolt, kicsit mintha jobb színben lenne. Talán én hallok már félre, de mintha Jürgen pulzusa is a fülemben dobogna a sajátom mellett. Az ereje kötött össze minket egy röpke pillanatra.
Idegen nem csak egészségesebbnek tűnt, de picit az is volt, hamar lehagytuk üldözőinket. Hatalmas panelházak sorai közt haladtunk majd kertes házak között siettünk végig. Egy csendes és sötét utcában álltunk meg. Jó érzés volt a folyamatos rázkódás után a csendben és a sötétben üldögélni.
Bólintottam, megígérte és örülök, hogy teljesíteni is próbálja.
-Mehetünk, bízok benned. - Az életemet bízom rá, rá szolgált, hogy így tegyek. Megmentette már az életem az este folyamán többször is, rég nem élnék, ha Ő nem lenne velem.
Kimásztam az Ő felőli oldalon és kiérve megcsapott az éjszakai szellő. Körülnéztem én is kocsi ügyben, valami nem túl feltűnő, de elég gyors autóra lenne szükségünk.
-Talán az a Ezüst színű Volvo, olyan mint az első lopott kocsink csak más árnyalatban, nem gondolnák, hogy ilyen autót lopnánk, ezzel meglóghatunk, persze, ha még a nyomunkban vannak egyáltalán. - lehet az én logikám gyenge, de szerintem ezzel a lépéssel előttük járnánk egy picivel.

-Gyógyítsd meg magad...kérlek.
Océane arcát a suhanó autóreflektorok és a magasvilágítás futó fényei világították meg. Arcvonala egyik oldalt halványan rajzolódott ki a sárgán derengő éjszakában, finom metszésű orra hosszú árnyékot vetett arca másik felére. Nagy szemei kérően, kifejezően pillantottak rá, és Jürgen látta, ahogy a lány egyre jobban elsápad.
Felsőjén gyorsan terjedt szét egy sötét folt.
A férfi újra az útra nézett és tövig nyomta a gázpedált. Szemei lassan csukódtak és nyíltak ki újra, és valahol, a gyöngyházfényű reflektorok, a fénycsíkokban elsuhanó autók, a homályosan imbolygó világ közepén a mutáns hallotta, hogy távolodnak a zuhogó gépek hangjai.
- Elmennek... El... vonulnak.... vissza - mondta Jürgen halkan. Úgy érezte, mintha ólomból volnának még az ajkai is. - Nem követnek... A városba... Arrafelé megyünk.
Az üldöző autók továbbra is mögöttük jártak, de a helikopterek nélkül már elvesztették fölényük egy részét.
Magasabb épületek tűntek fel az út mentén. Opálosan csillogtak a mesterséges fények és valószínűtlenül színesen tündököltek az éjszakában. A város ragyogott a férfi szemében, és tudta, az agya egyre kevesebb oxigént kap.

Morajlóan, mint a lassan megjövő esti dagály, kavarogtak fel benne az erők. A tűz mélán kúszott fel a mellkasán és ezernyi patakban csordogált szét a gyomra, a nyaka, a feje, a karjai felé. A férfi tudta, hogy van még valamennyi ereje.
Nem elég mind a kettőnket meggyógyítani. Viszont, ha.... Meg kell próbálnom....
Jürgen csendes nyugodtsággal megfogta Océane kezét.
- Tartsd a kezem, és kapaszkodj... Delfinlány.
A férfi, hacsak Océane erőszakkal el nem húzta a kezét, engedte, hogy a tűz csendesen átfolyjon a lányba is. Derengve csobogott Océane karján, erein, izmain, csontjain. Langyos melegsége elcsitította a szúrást, a nyomást. Ahogy Océane testén végigfolyt, csitult a fájás, enyhén hegedni kezdtek a sebek... Mint egy háló, ami megfogja a süllyedőt. A férfi érezte, hogy a lány túlságosan megsérült ahhoz, hogy jelenlegi megmaradt erejével meggyógyítsa... De képes volt még annyi energiát cirkulálni kettejükben, hogy egy jó ideig életben tartsa mind a magukat. Ha a lány nem szakította meg a kapcsolatot, akkor érezhette a fülében mélyen dobolni Jürgen pulzusát.

A férfi tanult készségei mélyen az agyába voltak égve, így ahogyan egy kicsit összeszedettebbek lettek a gondolatai és az érzékszervei, máris szlalomozva vágott be a többi kocsi közé, sztenderd metódus szerint lerázva az üldözőket, majd egy megfelelő kijáratnál lemenekült az autópályáról és végleg lehagyta őket. Látszólag ötletszerűen cirkáltak a magas épületek, majd később kertvárosi házak között, ám közben minden lehetséges üldöző elvesztette a nyomukat. A férfi, amikor végre biztonságosnak tartotta, leállította egy üres, békés, kertvárosi utcában a teherautót és a lányra nézett.
- Figyelj rám, Delfinlány.  - kezdte egy fokkal erősebb hangon és talán határozottabban. - Most kocsit fogunk cserélni. Maradj mellettem, és akkor mind a kettőnket életben tarthatom... Bízz bennem. Megígértem, hogy kijutunk ebből az egészből, nem? - A férfi még bágyadtan rámosolygott bátorítólag a lányra, majd fejével intett, hogy az ő oldalán másszanak ki. Ha ezt megtették, körbepillantott az utcán, használható kocsit keresve a szemével.
- Látsz valami jó autót?

A könnyű nyári estén ezernyi tücsök ciripelt és időtlenül ragyogtak a csillagok. Futó, fehér felhők lebegtek az égen, és süttették hasukat a mindent értő, minden fájdalmat csitító, mindent megszépítő fehér holdfénnyel.

A terepjáró a semmiből tűnt fel előttünk. Már szinte úgy éreztem ezúttal megússzuk és kijutunk, mert felfogják adni az üldözésünket, hát ez ismételten nem jött be. Még talán képesek lettünk volna kikerülni őket, ha nem tüzelnek azonnal ahogy kiértek az útra. Esélyünk se volt fedezékbe vonulni, az autó oldalra rántása talán nagyobb kárt tett volna bennünk. A golyók átütötték az üveget és becsapódtak az üléstérre. Szinte alig eszméltem fel a megdöbbenésből mikor éreztem ahogy meleg folyadék csordogál a vállamról és a mellem alatt is közvetlenül. A fájdalom csak pár másodperccel később érkezett, de nem akartam Jürgen tudtára adni, hogy megsérültem mivel láttam, hogy Ő is. Neki ráadásul az életünk is a kezében volt, egy rossz mozdulat és az így is tropára ment teherautó megborul, majd a legjobb esetben csupán felfordul, a rosszabbik esetben robbanni is fog, azt szerintem még Jürgen se élheti túl hiába is gyógyító. Magamról már szót se szólok, hisz talán a lövéseket sem fogom túlélni, a vér elég ütemesen áztatja át a pólómat, nem kevés vért veszítettem eddig, de mint Jürgen is mondta, keménynek kell lenni, mint a kő. Így hát előrántottam új fegyverem és míg célkeresztben voltak a kommandósok én is leadtam pár lövést, az egyiket homlokon találtam, a rajta levő sisakon egy lyuk keletkezett amin a golyó hatolt be, a férfi azonnal szörnyethalt, egy ilyet kizárt, hogy túlélt volna. Egyiknek az alkarjába lőttem ami így fegyvertelenné tette. Ez is több, mint a semmi, ráadásul egyik kereküket is alaposan megrongálta egy kósza töltényem.
A teherautó azonban hiába is tettük hátramenetbe nekiütközött a terepjárónak. Szinte magunk alá söpörtük a kocsit, kiáltások zengték túl a helikopterek motorjának zaját. Az egyik férfi véres kézzel kapaszkodott a teherautónk szélvédőjébe, de hamar elhagyta az ereje ahogy a kocsink egyre összébb nyomta a terepjárót.
Jürgen bekormányozta a kocsit a bokrok közé így a lejtő vált a mi útvonalunkká. Próbáltam koncentrálni, de kifolyni látszott az élet belőlem. Vér íze költözött a számba, már ilyen esetben rég öklendezni kezdtem volna, de erőm se maradt rá. A vér ami a vállamról folyt lefelé apróbb folyót és mellékfolyót alkotva, elérte a fegyvert tartó ujjaimat és szépen vörös ruhába öltöztették a 45-öst is. A magam baja kevésbé érdekelt, Jürgen is súlyosan megsérült, ráadásul már többször is. Lőtt sebekkel van tele és hiába tudja meggyógyítani magát még mindig gyenge és gondolom már fáradt is, az hiányzik, hogy minden maradék erejét rám pazarolja, azt ígérte együtt jutunk ki innen, nem fogom hagyni, hogy megszegje a szavát. Így hát csendben ültem és küzdöttem egyre lejjebb csukódó pilláimmal. A hasamon tátongó seb minden egyes levegővétellel erősebben folyt. Ruhám immáron vörös színt öltött magára. nem mondom, szeretem ezt a színt, de jobban szeretem mesterségesen előállítva nem pedig így a saját vérem által.
Kiértünk egy útszakaszra ahol már autók is voltak, a helikoptert még mindig hallottam, de most már reméltem feladják és elengednek minket, hisz civilek között vagyunk, ebből hatalmas botrány lenne.
Jürgen pillantása rántott ki gondolataimból, haloványan rámosolyogtam és megráztam a fejem, hogy esze ágába se legyen meggyógyítani, mert nem fogom hagyni.
-Gyógyítsd meg magad...kérlek. - Néztem rá könyörgőn, nélküle semmi esélyem és megkedveltem, nem szeretném, ha én okoznám a halálát.
A fegyverem kihullott a kezemből ahogy már túlságosan is nehéznek bizonyult sérült karomnak.
A lövések zaja egyelőre elhalt, de bármelyik oldalról támadhatnak újra, képesek a meglepetés erejével támadni, most már tudom.

Egy pillanatra úgy tűnt, nem kerül eléjük semmilyen akadály, majd a következő kanyarban, a fák közül egy újabb terepjáró bukkant fel. Billegve farolt fel az útra, recsegve törve utat a lombok között és a katonák máris tüzet nyitottak a közeledő teherautóra.
A szélvédő hangos durranással robbant be és végigszántották a vezető fülkét a golyók. Jürgen úgy érezte, mintha ököllel vágták volna mellkason és nekifeszítették volna az ülés háttámlájának. Háborgó kavargással világított a bőre, ahogy a legtöbb golyót megfogta, de vér fröccsent a kormányra és a műszerfalra. Ahogy összerándult, lecsúszott a lába a gázpedálról és a teherautó lassulni kezdett.

Jürgen érezte, hogy melegség folyik végig a mellkasán és érezte az ismerős fémes ízt a szájában. A vérnek van egy semmi máshoz nem fogható íze... Vas és sóíze van, életíze van. A férfi előtt enyhén megdőlt a világ és színes karikák jelentek meg a szeme előtt. Csillagok és karikák, amik furcsa játékot űztek a térrel és a távolsággal...Ám a harci ösztön nem kapcsolt ki és a gázra lépett. Ujjai rákulcsolódtak a kormányra és gyorsított. A terepjáró tolatni kezdett, fehér hátsó lámpáinak fénye a lombokra vetült, de későn, túl későn....

Elemi erejű dörrenéssel ütközött össze a két autó. Üvegszolánkok, felgyűrt, szétforgácsolt fém, diódák, benzin és vér repült minden irányba. A teherautó eleje megemelkdett, mintha orkán kapott volna alá, ahogy kerekei alá gyűrte a terepjárót. A jármű dőlni kezdett és Jürgen kikormányozta a zuhanást. A fák közé érkeztek, a helikopterekből leadott lövések pedig továbbbra is halálos zivatarként zuhogtak a lombok közt. A teherautó tovább dőlt, mert lejtőn lefelé robogtak, a férfi pedig egyre nehezebben tudta követni, merre is haladnak, mert a világ önmagától is imbolyogni látszott. A mutáns megkönnyebbülésére aszfaltra érkeztek, egy örökkévalósággal később... Egy négy sávos út aszfaltjára. Hangos dudálás és fények vették körbe őket, és ő csak a fények kísérteties, lehetetlen ragyogását, az azokat körbevevő gyöngyház-udvarokat látta.... Miközben belesajdultak a karjai, ahogy egyenesen tartotta a kormányt.

Jürgen újra a gázra lépett és megrettenve fordult oldalra, Océane felé pillantva.

Idegesen pillantgattam hol a műszerfalra és Jürgenre, hol a hátul levő tátongó lyukakra. Megértem, hogy ideges, már én is az vagyok, beszorultunk néhány nagyon idióta, de fegyverrel rendelkező kommandós és egy nem működő kocsi közé. Szerintem ennél még mindig jobb volt a vízi parádés mutatványunk. Ott legalább nem lőttek ránk.
Átveszem a fegyvert Jürgentől, szavai önbizalommal töltenek el. Szorosan markolom a 38-asnál jóval nehezebb fegyvert. Mögöttem még mindig fáradhatatlanul lőnek, mintha soha nem fogyna el a töltényük.
Kihajolok az ablakon és vigyázva, hogy ne lőjék szitává a fejem én is vissza adom az ólmot amit megérdemelnek. Az egyik kommandós nem készült fel arra, hogy még lehet nálunk bármi fegyver féle így hát meglepte reakcióm. Lábon találtam mire elejtette golyószóróját és fetrengve szorította a lábát amiből ütemes folyt a vére. Alatta a talaj vöröslően csillogott a hold fényében. A többi nem volt már ennyire elvigyázatlan. Fedezéket kerestek és onnan lőttek felém. Behúztam a fejem még mielőtt helyet csinálnak egy harmadik szemnek a homlokomon.
Jürgen akciójáról ugyan lemaradtam, de a motor felbőgésére már magam is az útra figyeltem. Teljesen betelt a hócipőm a tragacs kocsiktól, az elmeháborodott mutáns vadászoktól és elegem van már abból is, hogy nem képesek feladni. Ha most visszafordulnának tuti, hogy nem kiáltanák utánuk, hogy vesztesek. Egyszerűen csak hazakarok menni a birtokra és elfelejteni ezt az egészet.
Újabb helikopteresek érkeztek legnagyobb örömömre. Még nem vagyok képes újabb hanghullámot előidézni ahhoz még gyenge vagyok. Ráadásul azt hiszem nagyobb bajunk is van ennél, most már nem csak hátulról vagyunk lyukasak, de a tető is beszállt a játékba.
Szavaira odakapom a fejem felé, érzem, hogy igazat mond, hinni szeretnék neki és fogok is. Minden rendben lesz, amíg ez a kocsi bírja addig biztosan.
-Hiszek neked. - Mosolygok rá én is viszonozva az Ő mosolyát ami nem hagyja, hogy feladjam.
Az utat számtalan holttest borítja, testrészek amik a robbanás következtében szakadtak le tulajdonosaikról. Elborzadva vegyes csodálkozással nézem művem. Tudom, hogy embert ölni nem jó dolog, de mutánst ok nélkül bántani még inkább. Mi nem tettünk ellenük semmit mégis ránk támadtak, ez önvédelem, nem gyilkolás...nem?
Bólintok szavaira. Az út mindig visz valahová, csak rajtunk áll megyünk-e rajta vagy letérünk.
-Vigyázz!!!! - Hirtelen a semmiből gurult elénk a terepjáró. Elállta az utat mi pedig teljes sebességbe kapcsolva mentünk. Befogtam a szemem, vagy ütközés lesz vagy hatalmas zuttyanás a bokrok közé ami borulással végződhet. Nem egy sétagalopp az tuti

-Jürgen, mi a baj?
-Nem indul ez a baromság. Az isten szakassza össze az egészet.
Ratatatatata, ratatatatatata
m4 colt gépkarabélyok, közelről. Mi a jó édes halált akarnak, szitát csinálni a kocsinkból, vagy megölni? Kik ezek a tanulatlan tahók? Mekkora udvariatlanság, ha ilyen szakasztott gyökerek ölnek meg.
- Van fegyvered? Bármilyen jó lesz.
- Tessék. - Jürgen a lány kezébe nyomta a .45-öst. Egy golyó hiányzott csak a tárból. Hidegen csillogott rajta a lámpák fénye. A pisztoly nehéz volt, nyugodt, egyszerű és halálos, mint egy ősi északi fegyver. Jürgen a lányra nézett. - Csak célozz és lőjj. Keményen fogd, mert nehéz. Keménynek kell lenni hozzá, de Te így is a legkeményebb lány vagy, akivel találkoztam.
A kommandósok a kocsi mellé értek két oldalról - Jürgen pedig egy hirtelen és jól időzített mozdulattal teljes erejéből kivágta a teherautó ajtaját. A fehér ajtó egy férfinak csapódott, és hátborzongató csontropogás, valamint egy kiáltás hallatszott majd vér fröccsent a murvára. A mutáns bevágta az ajtót és újra próbálkozott. A teherautó dohogva beindult.
- Erről beszélek, hogy a halál vigyen el.
A mutáns darabos mozdulatokkal hátramenetbe tette az automata váltót és a gázra lépett. Meglepett kiáltások harsantak, koppanások és hörgő nyögések. A teherautó zötykölődött, ahogy áthajtottak valamin. Valakin.
A helikopterek rotorjai ismét felharsantak a levegőben, a tó felől dermesztő zuhogásukat hozta az esti szél, de Jürgen előremenetbe tette a váltót és jobbra fordulva áttört egy komandóson, egy sövényen és egy asztalokkal és székekkel teli kiülős teraszon. Levelek, horpadások és vér borította a teherautó fehér motorháztetejét.
A férfi mellényzsebébe nyúlt. Még volt egy teli .38-asa. Letette a vezérfalra és vezetett tovább. A műszerek mesterséges fényei valahogy mindig izgalomban tartották, valahogy mindig feldobó volt számára éjjel vezetni. Ha az emberre helikopterből lőnek, még izgalmasabb.
Jürgen a gázra lépett és a teherautó gyorsult a murvás úton. Egy éles kanyarral aszfaltra értek, miközben záporoztak körülöttük a helikopterek lövései.
- A korábbi kérdésedre válaszolva, igen, minden rendben lesz, és igen, együtt jutunk ki innen. Megígérem.
A férfi bátorítólag a lány vállára tette a kezét és rámosolygott. Őszintén próbálta megnyugtatni a lányt. Szerette volna valahogy átadni a tettrekészséget, a harci szellemet, a kemény elhatározást a Océane-nak. Ehhez értett. Érteni a bajtársai lelki világát, érzékelni a szenvedést. Együtt küzdeni, vállt vállnak vetve, vezetni az embereket, tartani bennük, egymásban, a lelket. Valahol úgy érezte, biztos volt benne, hogy erre született.
- Tudod, mióta ezt az életet élem, sok mindenen mentem keresztül. Az évek alatt sűrűsödnek a sebek és egyre kevésbé kötődsz az átlagemberek környezetéhez. De az út erre visz. Az út mindig visz tovább, hidd el. Csak lépni kell rajta, egyik lábadat téve a másik után.

Biztató szavai ellenére én még mindig érzem, hogy félek. Nem olyan félelem ez, mint amit akkor érzünk, ha megijesztenek vagy, ha tartunk valamitől. Ez egy harmadik változata. A félelem és az izgalom együttes ereje. Félek attól mi történhet velünk, de közben izgalom is átjárja testem, minden egyes lövés után úgy érzem mintha újult energiával töltenének fel.
Persze tudom ez mind nem így lenne, ha egyedül kellene megküzdenem a helyzet okozta veszélyekkel, épp ezért mondom el neki, hogy tudja, szükségem van rá.
Csak bólogatok a szavaira. Nem adhatom fel éppen most, ha ennyin sikerült keresztül mennünk akkor most már muszáj küzdeni. Ahogy Ő mondja, erősnek kell lennem.
-Megígéred, hogy együtt jutunk át? Nem fogsz egyedül hagyni? - Nem remegős hangon félelemmel telve ejtem ki a szavakat, hanem, csupán egyszerűen kérdem. Tudom, hogy esélyem sincs nélküle, ezzel tisztában vagyok, viszont az se tetszene, ha baja esne. Szeretném, ha mind a ketten ha nem is teljesen épségben, de túléve jussunk ki innen. Ám ez már akkor veszni látszott mikor hallottam becsapódni a rakétát és pörögve zuhantunk a vízbe. Szeretem a vizet, mindig is szerettem, de jobb nem egy autóból szemlélni a tavat ahogy éppen a mélyére süllyedünk. Levegőt tartalékolva próbáltam az övet feszegetni, csatolgatni, szaggatni, de mind eredménytelenül végződött. Arra nehezen szántam el magam, hogy lőjek,d e megtettem, azonban hiába lettem szabad, a golyó megsebesített, és a levegőm és elfogyott, a tüdőm feladta a szolgálatot. Lebegtem a kocsi ülésén, a víz teljesen megtöltötte a teret, levegőt kiszorítva terjeszkedett és végül nyert. Azonban még mielőtt tényleg a víz okozhatta volna a halálom, ami ironikus lenne, tekintve arra, hogy az Óceánról kaptam a nevem, Jürgen megmentett, ismét. Éreztem, ahogy tart és egyre megpróbál kivonszolni a levegőre. Tudtam, hogy megsérült, mégse hagyott ott, ha ezt megúszom ép bőrrel akkor megköszönöm neki és megpróbálom meghálálni. Felérve a tó felszínére a tüdőm újabb próbája, hogy levegőt nyelhessen végre sikerült. Kapkodva szedtem az oxigént, fájt, égetett, de nem érdekelt, szükségem volt rá, élni akartam. Kivonszolt a partra mivel jártányi erőm se volt, aztán újra kocsiba kerültem, most már ezt a szememmel láttam, nem hagyhatom, hogy legyűrjön a kimerültség vagy a fájdalom, szüksége lehet még rám, segíthetek. A golyók eltalálták az új autónk hátulját, sörtűzzel lőttek, szinte alig hallottam a gondolataimat is, úgy kopogtak le a töltények az autóról. Vártam mikor indulunk hisz mire is várnánk még? Azonban álltunk ott, mintha magát a kaszást várnánk mikor jön a kaszával, hogy levágja a fejünket és bevezessen a kapun ami mögött vagy a pokol vagy a menny vár. Részemről remélem egyelőre egyik sem. Az egyik golyó hatalmasat csattanva fúródott az autó hátsó ülésének kárpitjába. Már kilyukasztgatták a hátsó részt, mire várunk még?
-Jürgen, mi a baj? - El se tudom képzelni mi lehet a gond. Hátra fordultam és már a lyukakon keresztül láttam is 5 vagy 6 kommandóst igazi sortüzelővel. Nem tetszett a felszerelésük, nem tetszett a szándékuk, és a picsába, az egész nap nem tetszik.
A fegyverem elázva fekszik valahol a tó fenekén, egyetlen egy töltény nélkül, nagy hasznomat most nem lehet venni, hacsak?
-Van fegyvered? Bármilyen jó lesz. - Ha ezek lőhetnek ránk akkor mis is lőhetünk rájuk.

-Örülök, még ha úgy látszik is mintha a helyzet magaslatán állnék, nem így van, szükségem van a segítségedre.
Jürgen a lányra nézett. A fák elsuhanó árnyékai és a lámpák sárga fénye felváltva cikáztak Océane arcán, ezért a rajta lévő érzelmeket délig csak kitalálni lehetett. A férfi azonban szinte tapintani tudta a lányban a félelmet és szerette volna megnyugtatni, erőt adni neki.
- Océane, hidd el, eddig mindent túléltem. Sokkal keményebb vagy, mint azt gondolnád magadról, tarts még ki! Most erősnek kell lenned. Át fogunk jutni ezen, együtt, oké? Minden rendben lesz.
Még egy bátorító mosolyra és a lány vállának megszorítására volt ideje, majd jött a rakéta, a robbanás, forgás és csobbanás.

A hideg sötétség tobzódva ömlött be az ablakokon, és fejjel előre süllyedtek a mélységbe. A tó hideg vize arculütötte Jürgent, érzékei pedig a lehetetlenségig éleződtek. Be sem volt kötve, ezért még utoljára vett egy nagy levegőt és felkészült a rugaszkodásra. Még látta, hogy Océane az övvel küzd, majd belepte a víz és a sötét. Hiába meresztette a szemét, vaksötét volt, amit hirtelen egy villanás szakított meg, ami bevilágította a kocsit. A villanást tompa duranás kísérte és Jürgen látta egy pillanatig, hogy Océane az övére fordítja a fegyvert. Aztán finom, bugyborékoló fájdalmas hang követte és a férfi tudta, cselekednie kell. Saját .45-ösét emelte fel és a szélvédő irányába fordítva tüzelt. A .45-ös még a vízben is öblösebben durrant, körkörös gömböt robbantva maga körül, és pillanatnyi fényével bevilágítva az utasteret. A golyó csíkja, az üvegdarabokon csillanó sárga fény és az Océane combjából selymesen füstölő, szivárgó vér mind látszoottak a villanó sárga fényben.

Jürgen átkarolta a lányt és elrúgta magukat  szélvédőn keresztül. Ruganyos hosszokban úszva tartott felfelé, amennyire tudott, távolodva az autótól, a tó vélt közepe felé tartva... Csakhogy érezte, hogy rohamosan fogy a levegője. Fél tüdeje leeresztett, miután átlőtték a mellkasát és féloldalas légmellel nem lehet olyan gyorsan és sokat úszni... Pedig már nem volt messze... Jürgen kavargó karikákat látott, és érezte, hogy izmai gyengülnek. Pedig igazán csak öt méter lehetett már csak.... Három.. Kettő... Másfél... Egy... Fél méter... A tüdeje égett az oxigénhiánytól... Még egy kicsi.... Már csak pár centi...

A férfi a lánnyal együtt hatalmas csobbanással bukkant újra fel a tóból, hajából vizet fröcskölve, nagy nyeletekben szedve a levegőt. És így is fuldoklott. Ha Océane eszméletlen, akkor a lányt húzva kezdett úszni a túlpart felé, ám hallotta az autók fékjeinek csikorgását. Megálltak ellenőrizni, életben maradtak-e áldozataik és a mutáns tudta, a vízben sok esélyük nem volt.
Ahogy a parthoz értek, villámgyorsan húzta ki a lányt a vízből. A könnyű nyári szellő borzongatóan cirógatta bőrét, a vizes ruhák megnehezülve húzták le fáradt kezét-lábát. A férfi körbenézett és egy kis, bezárt tóparti éttermet pillantott meg, aminek gazdasági bejáratánál egy teherautó parkolt. A szerencse még egyszer velük volt. Jürgen felnyalábolta a lányt és elindult a kocsi felé.

Fütyültek körülöttük a lövések, de a leszálló gépkarabély-golyók célt tévesztve pattogtak a murván. A férfi lába alatt ropogott a kavics, és érezte, hogy meg- megfordul a világ, ahogy megtántorodik, de még időben elérte a teherautót. Betette a lányt a furcsa szagú első ülésre, majd megkerülte a járművet. Beszállt, beindította az elektronikát és az aznap este már a második kocsiját lopva a gázra lépett. Nem volt szerencséje, a kocsi automata váltós volt.

Amint tudatomra ébredtem azonnal próbáltam tenni is valamit. A fegyverben maradt még töltény, ha jól számoltam olyan három darab. Ahogy a kommandós felnyalta az aszfaltot jött is a teherautó. A fegyverrel szemeztem egy ideg, majd mikor Jürgen megszólalt, fél füllel rá is figyeltem. Tény, hogy maga a fegyver nem egy kommandós kezébe való darab, de én szerettem ilyennel lőni. Meg végül is mindegy mivel lőnek meg, az eredmény nagyrészt ugyanaz.
A maradék két golyómból egyet a terepjáró tankjába röpítettem. Meggondolatlan cselekedet, de mit is tehettem volna, mikor szinte a képembe fúrta a fegyverét?
Kapaszkodtam ahogy Jürgen utasított, tudtam, hogy most vagy megússzuk vagy mi is a levegőbe repülünk a terepjáróval. Nagyon reménykedtem benne, hogy nem fogunk mi is felrobbanni, bár erre is megvolt az esély. Azonban mégis sikerült ezt elkerülni, áldottam az eget érte, na meg Jürgent, mert Ő vezetett.
A sebeivel kapcsolatban megnyugodtam, hogy meg fog gyógyulni. Bár akárhogy néztem, rémesen festett.
-Örülök, még ha úgy látszik is mintha a helyzet magaslatán állnék, nem így van, szükségem van a segítségedre. - Sose szégyen bevallani, hogy valami nem megy és segítség kell, ha most egyedül lennék nem itt tartanék, lehet már nem is élnék, nem tudom.
Sajnos ha abban reménykedtem a másik két kocsi visszafordul és a kommandósok majd letörten nyalogatják a sebeiket, tévedtem, nem adták fel, ezek soha nem adják fel?
Bezártak minket a terepjárók, balról és jobbról is. Lázasán járt az agyam, mit is tehetnénk most, de Jürgen előbb cselekedett, a kocsit először jobbra fordította ami hatalmasat csattant a terepjárónál aminek már láttam így is a végét. Kizárt volt, hogy egy ilyen ütközést megússzon. A Volvo, mert idővel kiderítettem, hogy az, rendesen megkárosodott az ütközés véget. Azonban még egyben volt ami maga volt a csoda. Bal oldalról azonban lövések hangzottak fel és legnagyobb rémületemre Jürgent is eltalálták. Legszívesebben lőttem volna újra, de egy golyóm maradt, ha azt ellövöm most akkor lehet később nagyobb szükség lenne rá.
A terepjáró lemaradt mögöttünk, azonban egy rakéta majdnem miszlikre robbantott minket, de ha mondhatom így szerencsénkre, vagy félszerencsénkre a földbe csapott bele, de ezt már a mi csoda Volvonk se bírhatta tovább, hatalmasat ugrottunk a levegőbe és az autó pörögve csobbant a vízbe. Hirtelen fel se tudtam fogni mi történik. A víz olyan gyorsan töltötte be az autó belsejét, hogy azonnal elfogyott a levegőnk ahogy bekerültünk a tóba. Próbáltam a biztonsági övet kikötni, mert jó kislányhoz illően bekötöttem magam, hiba volt, de mindegy. Az öv nem engedett, beszorult, a levegőm meg végletekig kimerült. Akkor jutott eszembe a golyó ami még a fegyverben volt, attól viszont tartottam, hogy nem fog működni a vízben, de ahogy meghúztam a ravaszt szerencsémre a golyó kijött és ellőtte az övcsatot. De ha mindenki azt reméli ilyen helyzetben hogy Happy End akkor ki kell ábrándítanom, mert a golyó ugyan ellőtte a csatot, de a testembe fúródott és egyáltalán nem éreztem, hogy távozott volna. Felszisszentem aminek következménye egy adag víz lett amit lenyeltem és ami kiszorította a maradék oxigént is. Ennyi balhé után pont megfulladnék? Ez nem álmaim halála az már egyszer biztos.

(18+ Erőszak)

Jürgen kettesbe tette a Volvo váltóját és laza kormányforgással cikázott a lövések záporában. A golyók fütyültek körülöttük és hangos csörömpöléssel betört a kocsi hátsó ablaka. A lámpák fénypászmái és a sötét aszfalt gyors monotonitásban húztak el a szélvédők mellett. A park bokrai és fái mint sötét lidércek körvonalai lógtak be az út fölé.
A lány hamarosan felébredt és nem várt sokat, egyszerűen elővette a pisztolyát és lőtt. Jürgen elismerően nyugtázta, hogy Océane-nak még mindig meg van a rá bízott fegyvere és ilyen gyorsan és nyugodtan cselekszik.

A mellettük lévő kocsiból tüzet nyitottak rájuk. A férfi annyira meglepődött, hogy majdnem nem vett be egy kanyart.
- AK47? Olyan ronda ugató hangja van, még a süketek is felismerik. Hogy kerül kommandós osztaghoz AK47? Ezek mintha össze-vissza lennének felszerelve. Ki a jó fene küldte ezeket és mi a francba csöppentünk?
Jürgen teljesen el volt tévedve. Egészen eddig azt hitte, egy agresszívabb Sun Network cellával van dolguk, de a Sun Network nem fegyverzi fel mindenféle szedett-vedett fegyverekkel az embereit. Igazából az alvilágban használtak ilyen fegyvereket, a férfinak pedig innentől ötlete sem volt, kik voltak a felemás arculatú idegen kommandósok.
-Van olyan sebed amit be kellene kötözni és nem hátráltatna a vezetésben?
A férfi a lányra nézett és megengedett egy mosolyt.
- Ez az én tehetségem. Kemény vagyok, mint a kő. - Mosolygott még egyet Océane-ra, majd az útra nézett és folytatta. - Képes vagyok emberfeletti sebességgel gyógyulni és képes vagyok átadni ezt az energiát, valamint elszívni másoktól... Az életerőt? Ilyen nincs, de most mondjuk ezt az egyszerűség kedvéért. És nehezebben fognak rajtam a golyók.
Kiértek a fák közül, balra nyílt terep, bezárt hot-dog stand és fű volt mellettük, jobbra egy másik kicsi tó, holdfénytől ezüstösre festett hullámokkal.
Aztán ismét utolérték őket.
A lány nagyszerű lélekjelenlétről tanúságot téve egy ügyes találattal eltalálta az üldözők egyik kocsiját, de örülni már nem volt idejük. A többi terepjáró gyorsan közeledett. Jürgen pedig egyszercsak észrevett valamit. Ugyanaz a magas felépítésű amerikai katonai terepjátó volt, mint amik üldözték, amikor rátaláltak Kanadában. Amikor ez a sok hetes hajsza kezdődött. A férfi nem ismerte a típust behatóan, de egyvalamit tudott: Borulékony volt és ez sebezhetővé tette.
- Hajts Jürgen, hajts!
- Kapaszkodj!
A hátramaradt, sebesült terepjáró felrobbant. A másik kettő két oldalról fogta közre a Volvo-jukat.
Fegyverek emelkedtek.
Jürgen pedig a megfelelő pillanatban jobbra kapta a kormányt. A Volvo orra teljes erővel csapódott oldalról a jobb oldali terepjáró orrába mélyen, nagyon mélyen. Több dolog történt egyszerre.
A Volvo jobb első lámpája szikrákat hányva durrant szét. A kocsi fém motorháza enyhén felgyűrődött. A Hold fehér és a lámpák sárga fénye kirajzolt minden kicsi hullámot a motorház tetején. A terepjáró orra begyűrődött baloldalt elöl önmaga alá és ezért a jobb hátsó sarka emelkedett, ahogy elkezdett megfordulni egy átlós tengely mentén.
A másik terepjáróból leadott lövések balról végigsöpörték a személykocsit és minden ablak berobbant egyszerre. Jürgen bőre sárgán kavargott az arcán bal oldalt, ahol a golyók eltalálták, egy, kettő, három... A negyedik a bal vállába fúródott, az ötödik vérpermetet szórva repült keresztül a kormányt tartó jobb karján. A férfi felszisszent és ezután balra kapta a kormányt. A terepjáró fékezett és lemaradt mögöttük. Jürgen a visszapillantóba nézett. Egy pillanatra még neki is megfagyott az ereiben a vér.
- Most kapaszkodj!!
Még jobbra kapta a kormányt, de másra nem volt ideje. A vállról indítható rakéta csodával határos módon nem a kocsiba, hanem mögötte a földbe csapódott. A Volvo a robbanás lökésétől tehetetlenül emelkedett fel és a világ megfordult körülöttük.
Aztán forgott tovább és követhetetlen sebességgel változott. Mintha megszűnt volna a gravitáció és lebegtek volna a tömegtelen semmiben. Hangtalan rémület volt ez, míg egy-két másodperccel később csobbanással a tó ezüst-fehér tükrébe csapódtak, a víz pedig sistergő robajlással özönlött be a fejrefordult jármű betört ablakain.

( 18 + erőszak )

Tudtam, hogy a fejemből szivárog a vér, ragacsos massza folyt le a hátamra. Hajam gubancos lett a rászáradt vértől és mocsoktól. Nyakam lüktetett és fájt, a levegővétel még mindig nehézségeket okozott, égető, perzselő volt minden egyes korty az oxigénből. Azonban az az erő ami Jürgenből áradt rám is átragadt. bele adtam apait-anyait a sikolyba, csak azt reméltem Jürgen sértetlenül megússza, más nem érdekelt. A helikopter rotorja pörögve ereszkedett és az egyik épen megúszott kommandóst ketté vágta ahogy leereszkedett. A vére beterítette a füvet maga körül, ahogy össze esett szinte látni lehetett ahogy az élet távozik belőle. Láttam még ahogy Jürgen földre kényszerül, a sikolyom rá se volt jó hatással. Őt nem akartam bántani,d e kérte, hogy tegyek valamit, mást nem tudtam volna.
Ahogy éreztem mint távozik az erőm úgy sötétedett el minden fokozatosan. Nem bántottak már a zajok, az erős lángok se csípték a szemem. Egyszerűen a nagy semmibe zuhantam bele ami ugyan elsőre ijesztőnek tűnt, de hamar hozzászoktam, tudtam, hogy minden tartalékom kimerült. Tudatában voltam neki, még ha csak haloványan is, tudtam, hogy magam erejéből nem fogok kijutni innen. A sötétség meglepően nyugtató hatással volt rám, jó volt elmerülni benne.
Aztán valahogy kirángatott a pihenésemből Idegen. Éreztem ruhájának füst és növény illatát és mellette még kölniének is enyhe illatát, Ugyan nem ébredtem teljes tudatomra, érzékeltem, hogy felvett és, hogy siet velem a karjaiban. Apróbb robbanások jelezték, hogy van ami még ég és pusztít. Növények égett, átható szaga kúszott az orromba. Égő testek is jócskán vettek minket körül. Az égett emberi húsnál nincs büdösebb.
Hirtelen újra érezni kezdtem azt az energiát ami nem rég a fülemet tett helyre. A fejem nem fájt többé, gyógyult, apróbb zúzódásaim is szépen gyógyultak. A fájdalom szép lassan tova szállt.
Éreztem ahogy valami puhára ültetnek, autóülés. Szinte elöntött az öröm hogy beindult az autó. A kommandósok nem adták fel, lőttek ránk. Erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem, a hirtelen fény ugyan bántó volt, de nem érdekelt. Előkaptam a 38-ast majd kihajoltam az ablakon és lőttem. Nem érdekelt kit találok el és hol. Csak elakartam menni innen, ennyi volt minden kívánságom. Az egyik kommandós kamikaze mutatványra hagyatkozott, ráugrott a száguldó autóra, hogy hogyan csinálta, ez rejtély a számomra. Kapaszkodott a közben készen volt arra, hogy fejbe lőjön. Természetesen nem lennék ellenére egy kis fejmasszázsnak, ha nem egy golyó tenné azt. A fegyverem felfelé irányítottam és lőttem. Nem tudom hol találhattam el, de látványosan nagyot puffant a kocsi mögött. Visszaültem az ülésre és most már végig mértem Jürgen-t is, rémes állapotban volt.
-Van olyan sebed amit be kellene kötözni és nem hátráltatna a vezetésben? - Teszem fel a kérdést miközben elhaladunk egy pár darabjaira robbant kommandós mellett, ez én lettem volna?...király...
Üldözőink nem adták fel a harcot, terepjárókkal követtek minket. De legalább egyelőre nem terveztek újabb helikopteres támadást. Most nem lenen erőm újra szétrobbantani őket. Bár ha megtámadnak akkor még van ötletem mivel is lehetne végezni velük.
Az egyik terepjáró mellénk érkezett és egy japán kommandós szegezte nekem AK47-ét. Szemeztem a fegyverrel majd én is előkaptam az enyémet ami dugóhúzónak tűnt ahhoz képest, de ugyanolyan lyukat lőtt amilyet a másik. A terepjáró benzintankjába lőttem.
-Hajts Jürgen, hajts! - A kocsi ezzel a lendülettel repült a levegőbe és mindenfele lángok lobbantak fel. Sikolyok szálltak fel, de oda se néztem, elég hullát láttam már ma, majdnem én is azzá váltam, erre nincs szükség.

(18+ Erőszak)

A sikoly minden eddiginél átütőbben harsant fel, velőtrázó, embertelen, vibráló magas hangon. Mintha a csontokba, a csontvelőbe, az agyba hasított volna. Mintha az ember tudatát hasította volna át. Mintha a valóság szakadt volna ketté. Jürgen érezte, ahogy tüdejében remeg a hang, érezte, ahogy a vénái rezonálnak a karjaiban. Tehetetlenül esett térdre és két kezét fülére tapasztva próbált nem eldőlni a fűben.

A pusztítás minden eddigit felülmúlt. A világ megdőlt a tengelye körül. Valahol, nagyon messze, hangtalanul fényjáték világított fel az éjszakában és egy hatalmas fém jármű égő darabokra hullott az égen. Füstölve égő fémroncsok zuhantak a fák között, de ez mindegy volt. Minden mindegy volt. Mintha meghajlott volna a tér és elvékonyodott volna az idő. Jürgen körmei belemélyedtek a füle körüli bőrbe és minden erejére szüksége volt, hogy ne zuhanjon a fekete semmibe, a tudatlanságba. A férfi látta, hogy árnyak vonaglanak az éjszakában és finom, meleg, fémszagú permet hullott rá a semmiből. Sós ízt érzett a szájában és a melegség kibuggyant a fülén és az ajkain.

Néhány másodpercnyi - Percnyi? Órányi? - időre megszűnt minden, feketeség volt, és vibráló fények futkároztak a férfi szeme előtt. Rövidesen arra eszmélt, hogy négykézláb áll a fűben, és vér ízét érzi a szájában. Megtapintotta az arcát, és csupa meleg vérrel volt tele a keze. Valaki más vérével. A saját vére vékony csíkban folyt ki a száján és a fülein. A fűben égő roncsok, vonagló testek, emberi testrészek voltak mindenfelé, kidőlt fák, és darabokra szaggatott növényzet között. Egy percre majdnem elcsitult a csatatér. Nyögések, hörgések és a tűz halk ropogása töltötte be az sötétséget, és itt-ott pattogó elektromos szikrák villogtak. Jürgen végignézett mindezen és valahogyan nem tudta nem csodálni a pusztítás szépségét. És akkor meglátta a lányt. Kibomlott, vörös haját most nem a Hold festette fehérre, hanem a tűz világította meg. Nyaka véres, arca sápadt volt, az emberfeletti erőfeszítés festett rajta. Úgy állt haloványan a lángok felett, mint a pusztításnak valamiféle angyala. Egy pillanatig még ott magaslott a lángok felett... Majd elhanyatlott.

Jürgen felállt és elindult a lány felé. Sietett. A feje forgott és kábának érezte magát, de tudta, gyorsan kell cselekednie. A percnyi nyugalom, amit a rombolás és a halál vágott az éjszakában talán annyira volt elég, hogy elmeneküljenek rajta keresztül. A férfi odalépett a lányhoz, aki élettelen bábként hanyatlott el a fűben. Óvatosan felemelte és Océane fejét vigyázva a saját vállára tette, hogy ne billenjen le, majd elkezdett rohamtempóban menekülni.

Jürgen Stark erejét megfeszítve futott. Pulzusa a fülében dübörgött és hagyta szabadon folyni az erőt. Úgy érezte, a tűz gátját tépve robog végig a mellkasában. Elöntötte az aortát és harsogva zuhogott végig a nyaki, kari artériákon. Végigfolyt a csontjain és az izmain, az inakon és felállt tőle minden szőrszála, ahogy pattogott a bőrén. Teste olyan jólesően akarta fogadni a meleg erőt, mint ahogy elengedi magát az ember a hűs vízben, de a férfi nem engedte ellazulni fáradt tagjait. A ropogó tűz érintetlenül kavargott végig rajta és újra a karjain, kezein keresztül áramolva hagyta el a testét. A mutáns mintha zseblámpával világította volna be, úgy érzékelte Océane testében a tagokat, csontokat, izmokat. Megtalálta a túlhajszolt, megszakadt, megroppant, bevérzett tagokat. A tömegesen megpattant ereket a tüdőben, a megtört hangszálakat, a beszakadt arcüreget. Érezte a bevérzést a nyakban, a megfeszített légjáratot, a betört porcokat, a repedést a koponyában, az ütések nyomait. Hagyta, hogy a tűz úgy folyjon végig a lányon, mint kiáradó folyó a száraz réteken, hagyta, hogy nyomában megforrjanak a csontok, az erek, a porcok, hangszálak, véredények. Ahogy a koncentrált erők duhogva söpörtek végig a lányon, a férfi érezte, hogy lassan kezd fogyni az ereje, mint egy kiszáradó kút, mint egy kiapadó forrás. Mintha lassabban, nehezebben mozogtak volna a lábai és bizonytalanabbul találták volna meg a talajt. Jürgen minden erejét összeszedte és tette egyik lábát a másik után. A tudat a test felett.

A fák elkezdtek fogyni és a férfi meglátott egy zárt épületet, egy újabb kis tavat... És egy parkolót. Kocsikkal. Van isten. A mutáns odament a legközelebbi autóhoz... És nem volt zárva. Óvatosan behelyezte a lányt a jobb első ülésre, vigyázva, hogy meg ne üsse valahol. Olyan, mint egy alvó amazon. A húgom is lehetne, amilyen kis harcias.

A férfi támolyogva megkerülte az autót és beült a vezető ülésre. Fél perc alatt feltörte az elektronikát és beindította a motort. A világ még forgott, de ő egyenesen maradt az ülésben. Újabb lövések dürdültek az erdő felől. Valami isteni beavatkozás miatt ismét kézi váltós kocsit fogott ki. Egyesbe rakta a sebességet és gázt adott. A motor hatalmas ugrással rántotta előre az autót és kerékcsikorgással fordultak ki a parkoló kárművek közül. Golyók pattogtak körülöttük az aszfalton. Jürgen előhúzta a .45-öst. A lámpák a parkolóban fáradt fényburákat bocsátottak a sötét aszfaltra de a fák felett a Hold és milliónyi csillag parázslott világon túli fehérségben.