Arlington Park, Chicago

( +18 erőszak )

Egyszerűen éreztem, hogy cselekednem kell, hogy nem szabad cserben hagynom Idegent. Ahogy felnéztem a helikoptere ahonnan még mindig tüzeltek, tudtam, hogy lőszerből nincs hiányuk. Nincs akkora szerencsénk, hogy kifogyjanak a lőszerből így hát likvidálnom kellett a helikoptert ami sikerült is. Halottam a halálközeli sikolyokat, a vér és meghűlt bennem. De elszántság vezérel most, átvágtam a bozótoson, körülöttem hullák tömkelege feküdt. Volt akinek félig leégett az arca, de voltak olyanok is akik elvesztették fél testrészüket a robbanásban. Ahogy elhajtottam magam elől a bokrok szúrós ágát egy kéz szorult a bokámra. Nem szorított erősen, de éreztem, hogy van még benn erő. Egy magas kopasz férfi cselekedett így, deréktól lefelé hiányzott minden testrésze. Kicsit szánakozva és pici félelemmel néztem rá ahogy vér bugyogott fel a szájából, majd lassan eltávozott. A szorítás megszűnt, lefejtettem a kezét a lábamról majd céltudatosan haladtam előre.
Annyira siettem és próbáltam Jürgen nyomára akadni, hogy észre sem vettem a három kommandóst a hátam mögött. Csupán akkor vettem tudomást róluk, mikor egy kötélhurok szorult a nyakam köré és hátra rántott ahol bevertem a fejem. Minden körbe kezdett mozogni, semmi sem maradt a helyén, a három fickóból hirtelen hat lett. Sajgott a fejem és ahogy a kezemmel hátranyúltam ragacsos vörös vér maradt az ujjaimon, ezek a bunkók betörték a fejem. Közelebb léptek és láttam az arcukon az elégedett győzelem ittas vigyort.  A hurok minden egyes fejmozgatásomra, szorosabban kötődött a nyakamra. Szinte már fuldokoltam. Azonban a kezemmel elértem a 38-ast ami az nadrágomban volt a pólóm alá rejtve. Hirtelen előkaptam és szét loccsantottam a közelebb levő japán fickó fejét. Hús és agy darabok terítettek be engem is és a két társát is. Kihasználva a pillanatnyi zavart felrúgtam magam a talajról és nem törődve a hurokkal ami egyre jobban szorította ki az oxigént, megfogtam a kötél végét és a két fickó nyaka köré tekertem, majd addig húztam míg mindkettejüknek elfogyott a levegője és eszméletlenül hulltak a földre. Azonban a hurok szinte kritikusan szorított már, apróbb levegőkért is küzdenem kellett. A tüdőm sípolt, próbált teli töltődni, esélytelenül. Utolsó mentsváramként a nyakamhoz szegeztem a fegyverem és reménykedve benne, hogy csupán szélen a csomót találom el, meghúztam a ravaszt. A 38-as eldördült és még életben voltam, a kötél lekerült és újra levegő tolongott be a tüdőmbe. Égetett és fájt, de legalább tudtam, hogy megmaradok. Jürgen miatt viszont aggódtam, megsérült és nem találom sehol sem.
Újra a bokrokon verődtem keresztül mikor megpillantottam Őt, Ő is észrevett engem. Utasítása nem az a hang volt amit megszoktam, düh lengte körül, de meglepetésemre nem megrémisztett hanem feltüzelt.
Bólintottam és a helikopterrel szembe fordultam. Levegőm ismét volt, hangom visszatért így hát amekkora erőkifejtésre képes voltam sikoltottam, magasan túltettem az előzőeken. A magas frekvencia mint valami ragadozó állat, csapott le a gépre és minden tűzfegyverre a körzetében, szilánkjaira bontotta a gépezeteket. A fák kicsavarodtak a helyükről. A bokrokat megtépázta a hatalmas erő. A helikopteren lévő embereket széttépte a magas erőhullám. A földön közelben levő embereket is megsebesítette elég komolyan az erő. Még odanéztem Jürgenre, hogy jól van-e, utána viszont elsötétedett minden.

Océane és Jürgen
(18+ Erőszak)

Jürgen teli torokból üvöltve szaladt az erdőben, minden erejével magára terelve a figyelmet, de az események így is elsöpörték. A csaholó gépfegyverek felé fordultak és a helikopterek is megfurdultak álló helyben, majd a reflektorok a férfit kezdték követni az erdőben. A fák között kiáltások harsantak és fekete árnyak tartottak az irányába mindenfelől.
Aztán egy minden mást elsörő, velőt rázó, embertelen sikoly szakította át az éjszakát. Jürgen úgy érezte, mintha átpásztázna a hang az erdőn, mint valami földönkívüli pászma, fénysugár, aztán egy kicsit gyengült és két másodperccel később egy átütő robbanás követte a hangot.
Jürgen elvetette volna magát előre, de a robbanás, ami majdnem fölötte történt, hátralökte a fák között, és úgy vágódott el, mint egy rongybaba. Az egyik helikopter darabjai égő romokként hullottak alá az égből és elszabadult a pokol. Égő, üvöltő emberalakok zuhantak le és árnyak lövöldöztek minden irányba. Jürgen felkelt, de ismét elsöpörték - Egy kommandós ugrott rá. A két alak nekiesett egy fának, ami reccsenve engedte meg magát. Jürgen érezte, hogy minden levegő kipréselődik a tüdejéből, és azt is érezte, hogy nem kap több levegőt. Tudta, hogy a fél tüdeje leeresztett. Vér csorgott lassan a hátából, és meleg patakként érezte a ruhái között.
A kommandós könyökkel vágta a férfit arcon, amitől bőre abban a pillanatban kavargóan fénylett fel. Jürgen alsó horoggal próbálkozott, de a komandós blokkolta az ütést, majd a szeme felé nyúlt. A férfi látta, hogy eközben másfele lövések dördülnek és Océane-t veszik célba a rohamosztagosok.

Ekkor Jürgent alkapta a gépszíj. Most már ez nem kis konfliktus volt, hanem szó szerinti csata. A férfit átjárta a tettrekész, elemi düh és mélyen üvöltve lökte el magát a fától, a katonát magával sodorva. Valahol csont roppant, valahol egy fájdalmasan meglepett hang hallatszott, de mindegy volt. Jürgen érezte a férfi savanyú lehelletét, bőrének izzadt szagát és ez tovább lovallta a harci lázba. A kommandós hátára érkeztek, és a mutáns üvöltve ütött újra, majd újra. Kezei alatt érezte, ahogy lassul a másik szívverése. Még lett volna benne elég élet... De erre nem volt idő. Jürgen ellökte magát a földtől és az első, kezébe akadó fegyverrel tüzelt. Egyvalaki elhanyatlott, mások felé fordultak. Nem futott az ellentétes irányba, mint eddig, hanem az ellenség java felé vetette magát, akik most közte és Océane között voltak. Valaki, egy rohamosztagos az oldalfegyverét emelte  tüzelésre, de nem tudta elsütni. Jürgen a levegőben az egyik végére fogott rá a gépkarabélynak és bunkóként sújtott le vele. Csontok roppantak, a másik üvöltött, a mutáns pedig elkapta egy harmadik kommandós kezét, kicsavart belőle egy kést, és azzal csapott le a támadóra, kétszer, háromszor, négyszer. Vér fröccsent az arcába és körbenézett, hol találja Océane-t.
- Most! Üvölts! Robbantsd őket, b...d szét őket, ahogy tudod!!
A férfit elöntötte a harci szenvedély, és máskor nyugodt, céltudatos énje helyett elemi düh és pusztítani vágyás áradt belőle. A fák levelei pöndörödve hajlottak össze a lángok alatt, a helikopter darabjai tombolva égtek a fűben. Vér és rombolás vette körül a két mutánst, és a nyári éjszaka melegében minderről tudomást sem véve, remegve égtek a csillagok.

Sose láttam még ilyen szintű támadást. Tisztában voltam eddig is azzal, hogy mutánsokat rabolnak el, ez világos, nem értik milyenek vagyunk, szeretnek kísérletezni, de itt szó szerint végezni akarnak velünk. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy kísérleti nyúlként szeretném végezni. Egyszerűen csak nem értem ezt a ma estét. Jürgenért jöttek volna, kizárólag érte? Vagy csupán megtörtént az amitől fél minden mutáns és ember, kitör a két világ közti háború? Semelyik része nem hangzik jól, nem szívesen látnám Jürgent rácsok mögött vagy golyókkal kilyuggatva.
Jürgen már nem tudta befejezni a dolgot, elkövettem egy hatalmas hibát, meggondolatlanul cselekedtem. Előkaptam a 38-ast és lelőttem az egyik kötélen ereszkedő fickót, a tova haladó gépezetek visszafordultak.
Elmentek volna, ha nem lövök, de én megtettem, istenem.
A gépekből újabb zaj tört fel, fegyverek zaja, szinte fel sem fogtam még a dolgot, de Jürgen már maga alá gyűrt így a golyók engem nem találtak el. Körülöttünk mindenhol apró lyukakat vájtok a töltények. A fákat kipontozták, a leveleket kilyuggatták és ha nem csal a megérzésem Jürgen is kapott párat.
Csak az járt a fejemben, hogy ha nem lövök akkor észre sem vesznek, Jürgen sértetlen marad és mind a ketten elmehettünk volna, de elszúrtam.
Mikor Idegen fölém hajol már tudom mit készül mondani, de azt már nem, nem fogom egyedül hagyni, lehet nem veszi sok hasznom, de nem fogok elmenekülni, az én hibám volt, én is hozom helyre.
Miután elmondta amit szeretett volna, bólogattam csupán, nagyon úgy festett az egész mintha búcsúzkodna...Az, hogy megsimította a hajam meg hogy mosolygott, olyan érzés volt, mintha tudná, hogy innen csak én jutok ki, ki van zárva, nélküle nem megyek sehová. Elszaladtam pár métert balra amerre mutatott majd, minden figyelmeztetés nélkül engedtem egy újabb sikolyt szabadjára, ennek minden erejét addig fokoztam, hogy nagy robbanásra legyen képes, a közelebb levő helikopterre irányítottam ami először csupán megrázkódott, utána viszont hirtelen lobbant lángra és szét szóródtak a darabjai. A kommandósok vagy megégtek a gépezetben vagy halállal lakoltak a földet érésnél. Tekintetemmel megkerestem Jürgent és reméltem nem esett baja a robbantás által.
Már csak egy gép körözött odafent, ha sikerül és eltudom küldeni onnan Jürgent akkor semmi akadálya, hogy ennek a gépnek is véget vessek.
-Fuss Jürgen!

Océane és Jürgen

Océane figyelmesen hallgatta végig Jürgen magyarázatát. A férfi ránézett a lányra, és azonnal látta, az mennyire erős elhatározással küzd a félelemmel.
Jürgen torka elszorult. Egyáltalán nem értette ezt a szintű agressziót, hiszen eddig csak elfogni próbálták a mutánsokat azok, akikkel ő találkozott. Elfogni, kivéve őt.
Ám ez a lány egy komoly hajtóvadászat közepébe csöppent és nem ezt érdemelte. Jürgen látta rajta a bátor elhatározást, a félelemmel való eltökélt harcot. Mint azok, akik neki segítettek az évek alatt. Az intelligens emberek sötétséggel való szembefordulását.
-Mit csináljunk Jürgen?
Istenem, mennyire sokra hivatott ez a lány... Ha rajtam múlik, megvédem ma éjszaka, ahogy tudom.
- Kerüljük őket kilenc órára, mielőtt...
A csapatszállítók továbbsuhantak az éjszakában. A rotorok szele alatt hajlongtak a fák, a kommandósok halk, olajozott gépiességgel ereszkedtek le a sötétbe.
Océane célzásra emelte a fegyvert, és mielőtt Jürgen észbe kaphatott volna, elsütötte. A .38-as fénye sárgára festette az arcukat. A férfi újra a lányra nézett és a helikopterre kapta a pillantását.
Egy kommandós fájdalmas rándulással fordult meg az egyik helikopter ajtajában és élettelenül zuhant alá. A két helikopter abban a pillanatban mérges darázsként fordult meg.

Jürgen tudta, hogy nem gyors gunshipekről van szó, ezért őt is meglepte a két légi jármű gyorsasága. A csapatszállítók oldalából gépfegyverek fénye villant fel és a fegyverropogás megtöltötte az éjszakát. A férfi a másodperc tört része alatt cselekedett. Erőteljesen elrúgta magát a talajról és (hacsak Océane nem próbált előle félrelépni) magával ragadta a lányt. Jürgen hosszú lábain ívben vetette el kettejüket a fák között. Indulásból úgy fordult, hogy a golyók és a lány közé kerüljön az ugrás közben.

Egyszerű volt, igazán. Egy egykezes fonákütés mozgási mechanikájával lépett ki. Mindig a tanítottnál jobban döntöte be a csípőjét tenisz közben - Még szép, hogy egykezes fonákja volt. Gyors, kemény, pontos, célratörő ütés, a kedvence. Ugyanezzel a fordulattal kapta el a lányt, de a folytatás fájdalamasabb volt. A golyók dobolva zuhogtak a fák között, mint a jégeső. Zöld levéldarabok és faforgács repült mindenfelé, és valószínűtlenül vörös vér.

Jürgen átkarolta a lányt, hogy megvédje az ütközéstől. A következő mozdulat már nehezebben ment. Három golyó ártalmatlanul pattant le a hátáról, a ruhája foszlányaiból sárgán világított bőre, ahogy az energiák pajzsán megtört a becsapódások lendülete. A negyedik súrolta a combját, az ötödik és a hatodik a vállába és a bordái közé fúródott. Lassabban és gyengébben, mint egy átlagembernek, de a férfi tudta, a tüdejét átütötte a golyó. Vér fröccsent alattuk a fűre. Jürgen kétszer hiába próbálkozott, de harmadszorra végül sikeresen ellökte magát a földtől és Océane-ra nézett.
- Fuss tovább, fuss, ahogy csak bírsz. Arra - intett balra előre a férfi - ki tudod kerülni őket. Tarts egyenesen előre, hamarosan utolérlek, csak elterelem a kommandósokat. Ne félj, Delfinlány, én tudom, hogy kemény vagy, mint a kő.
Jürgen bátorítóan a lányra mosolygott, gyorsan megsimította a haját és már talpon is volt. Teli torokból üvöltött az éjszakába, és meghúzta a gépkarabély ravaszát. Nem gondolta, hogy eltalálja a helikoptereket, de nem is ez volt a célja. Szabadjára engedte a hangját és az m4 colt tárát. Törve-zúzva vetette magát a liget bokrai közé, annyi figyelmet magára hívva, amennyit csak tudott.

Átveszem a fegyvert, már láttam ilyet, apámnak volt egy ilyen fegyvere az éjjeli szekrényének a fiókjában. Egyszer mikor alig lehettem 7 éves kiloptam és kimentem a mezőre, hogy majd vadászok és én is olyan leszek, mint apa. Valamennyire tudtam, hogyan kell kibiztosítani meg minden, de mikor lőttem, a golyó nem odament ahová szerettem volna. Saját magamat lőttem lábon,d e csak épphogy súrolta, nem volt súlyos. persze ezek után nem is titkolhattam el, hogy kicsentem a pisztolyt. A büntetésem után már tudtam többet kezembe fegyvert nem veszek...és most még is azt teszem, de hát csak nem fogom hagyni, hogy védtelen legyek, a képességemet se lehet a végletekig kihasználni, még a végén visszarúg.
Figyelmesen néztem ahogy megmutatta hogyan is használjam, ennek örültem, nem biztos, hogy emlékeztem volna pontosan hogyan is kell.
-Most már menni fog. - Nincs időnk arra, hogy bevalljam mennyire félek és a többi, Jürgennek se arra van szüksége, hogy most a lelkemet pátyolgassa, mert picit megijedtem attól ami ránk várhat.
A kérésnek megfelelően próbáltam behatárolni merre is mehetünk, egész jól ment, nem akadtunk kommandósokba, ami szerintem már fél siker.
Persze azzal tisztában vagyok, hogy ezzel semmit sem oldottunk meg, csak megpróbáljuk elkerülni az elkerülhetetlent. Be vagyunk kerítve, tisztán hallom a gépkarabélyok csatáját, mindenhonnan jön a zaj, mi vagyunk a mókuskerékben, körülöttünk az üvegfal, kijuthatatlan akadály.
Hallásomat hirtelen a helikopter zaja zavarja meg, túlságosan hangos ahhoz, hogy tovább tudjak fülelni. A helikopterből pár kigyúrtabb, felszereltebb kommandós fickó ereszkedik le. Nagyon nem tetszik maga a látvány és tudom, hogy a következménye sem fog. A 38-ast felfelé irányítottam és lőttem egyet, az egyik fickó zuhanó repülésbe kezdett, olyan volt akár egy sólyom, bár az lehet két lábra érkezne míg ez a fickó alighanem nyakra.
-Mit csináljunk Jürgen? - Mégiscsak Ő a harcosabb típus, tapasztaltabb is nálam, jobb ha az Ő kezébe bízom az életem, ha magam kezdek akciózni lehet felkopik az állam.

-Szerintem nagyobb biztonságban volnék ha kaphatnék én is egy fegyvert.
Jürgen bólintott és átnyújtott a lánynak egy .38-ast. Avatatlan kéznek nehéz a hideg fém súlya, ám Jürgen teljesen helyénvaló ötletnek tartotta, hogy akire vadásznak, annál legyen fegyver. Azonban Jürgen egy harcos hideg fejével gondolkodott, és nem a követendőnek tartott civil polgár józan megfontoltságával.
- Tudod, hogy kell használni?
A férfi felhúzta a a pisztoly sínjét és kivette a tárat.
- Ebben vannak a golyók. Nézd, neked... tíz.... tizenkettő, tizenhárom... Tizennégy golyód van. Ezt így visszarakod, - katt - és felhúzod újra a sínt. Egy golyó a csőben van. Ha felhúzod a kakast, így, - katt - akkor pontosabban és könnyebben lő. Tudom, hogy nehéz, de a lényeg, hogy keménynek kell lenni.
Jürgen rácsapott egyet a lány vállára bátorításként, jóval gyengébben, mintha egy hasonló korú fiú lenne, hogy ne okozzon fájdalmat, majd fordult és nekiindult a ligetnek. Éjjeli rovarok ciripeltek a fákon és harc, dulakodás hangjai szűrődtek át az éjszakai erdőn. A lombok az avatatlan fülnek meglepően jól szigetelik a hangokat. A park lombozata pedig teljes nyári pompájában virult, és mint egy aranykorába ért birodalomnak is, csak halványan látszottak a múlás jelei. A páros léptei alatt megadóan hajlott a sárguló, kiégett fű, a föld pedig odaadóan sugározta vissza az elmúlt nyári nap melegét. Ahogy beljebb haladtak a ligetben, csitultak a város zajai, és megfogyatkoztak az üldözők.

Jürgen a lánytól tudta, merre kell menni. 20-25 méteres hallótávolságával Océane pompás felderítő volt, nem jelentett problémát a minden fájdalmat tapintatosan eltakaró lombozat. A férfi nem mert fellélegezni, tudta, nincs vége az üldözésnek.
A két mutáns feje felett váratlan rotorzuhogással csaptszállító helikopterek húztak el és Jürgen látta, hogy kötélen kommandósok ereszkednek le az éjjeli erdőbe, elvágva a menekülésük útját.

Talán picit félek, de ez igen érthető. Ilyen helyzetben még sose voltam, a legnagyobb adrenalin löketem is akkor volt mikor sziklát ugrottam. Az igazi élmény, Ahogy leveted magad a szikláról, a félelem és az izgalom vegyes érzése önt el, majd hirtelen csapódsz a hullámok közé. Persze, ezt mind titokban próbáltam ki, a szüleim gutaütést is kaptak volna, ha megtudják miket művelek.
De ez a mai teljesen más volt. Volt okom félni, és féltem is, de közben cselekedtem és egész jól. 3 kommandóst tettem ártalmatlanná, ha ezt a birtokon elmesélem Ali-nak...
Csak biccentettem, én is szerettem volna eltűnni innen, de valami akkor sem stimmelt az egészben. Mintha túl könnyű dolgunk lett volna. Jó, elég nehéz volt, részemről legalább is, inkább úgy fogalmaznék, hogy annyira nem álltak ellen.
Miközben ezen agyalok, figyelem ahogy Idegen, akiről most már tudom, hogy Jürgennek hívnak szép kis fegyver csomaggal szereli fel magát, elgondolkodom és kis idő múlva meg is szólalok.
-Szerintem nagyobb biztonságban volnék ha kaphatnék én is egy fegyvert. - Apámnak van otthon egy AK 47-ese amin tanított lőni, egész jól bánok a fegyverekkel.
Mikor Jürgen egyenként golyót röpít a kommandósok fejébe, picit elfintorodok, e azt nem mondanám, hogy megsajnáltam őket. Ők támadtak ránk, volt választásuk, rossz útra tértek rá.
Futottam Jürgen mellett, bíztam benne, tudom, hogy képes lesz kijuttatni innen minket. Magamban már kevésbé bízok. lehet eddig helyt álltam, de mi lesz később? Nem szeretném, ha Jürgennek kolonc lennék, így is elég pocsék helyzetbe kerültünk.
Szavaira csak bólintok és magamban próbálom megfogalmazni a válaszomat.
-Nekem is feltűnt, hogy igen egyszerűen eltudtuk intézni őket. Az meg, hogy körbe zárták a helyet benne volt a pakliban. Tudom, hogy egyedül jobban boldogulnál, de megpróbálok majd nem útban lenni és segíteni ahol lehet. - Elgondolkodom. - Ezek a fickók mutánsokért jöttek nem? Hát akkor adjunk nekik mutánst. - Persze ez nem önkéntes fehér zászlós felvonulásnak szántam, hanem egy tervnek. Ketten vagyunk, épp elég ez ahhoz, hogy csapdát állítsunk.
-Igen, hang manipuláció a képességem, robbantani és kémkedni is kiválóan tudok, de szerintem ezekre már láttál példát. - Az előbb szét robbantottam a kommandós fickó fegyverét és mikor hallgattam az Ő szívverését akkor már Ő is felfigyelt rám.
-Mindjárt körül hallgatózom. - Mosolyodtam el. Elkezdtem fülelni, de 20-25 méteres távolságban nem hallottam semmit.
-Innen úgy 20-25 méterig tiszta tovább egyelőre még nem sikerült jutnom. - Ez is valami azért.

Océane és Jürgen

Jürgen ahogy a lánynak intett, észrevette, hogy közben különböző események történtek. A negyven másodperc alatt, amíg  ő elintézte a kommandósokat, a lány hatástalanított, megkötözött és kiiktatott egy másikat és egy következőt szintén félretett az útból.
Kétségbeesett próbálkozás ilyen tapasztalatlan, silány katonákat a nyakunkba szabadítani. Hacsak... Mindenesetre a lány borzasztó ügyes.
- Örvendek, Océane. Már indulhatunk is.
A férfi odalépett a pulóverrel megkötözött katonához, és halántékon lőtte. Aztán visszalépett a hatástalanított kommandósokhoz és ugyanúgy fejbelőtte az összeset. Végül a lány utolsó áldozatát intézte el. Eldobta a fegyvert, magához vett két használatlan másikat. Két közepesen megbízható .38-ast. Nem vette ki a tárat, de méretre 12-14 töltényre tippelte. A .45-ösben volt hét golyó plusz egy csőre töltve és az m4 Colt gépkarabély a maga harmincas tárával. Jürgen gyorsan felkapott még két tartalék gépkarabélytárat, több kutatásra nem volt ideje.

A lány kicsit félősen, de nagyon bátran mosolygott a férfira és ezért maga is megengedett egy ritka mosolyt. Ennyi ismeret után is szimpatikusnak tartotta Océane-t. Nem csak mert könnyen védelmező és szimpatizáló volt más hozzá hasonlóval, hanem azért is, mert a lány tettre készsége és egészséges harciassága kicsit magára is emlékeztette.

A liget fái suhantak körülöttük, ahogy Jürgen Oceéane-nal rohamtempóban haladt a ligetben. Minél előbb át akart jutni a sűrűbb részeken és kijutni a keresési hálóból, aztán egy kocsit akart keresni és menekülni a városból, ahogy lehetett. Tudta, hogy nem lesz ilyen egyszerű.
- Océane, nézd, most sietnünk kell. Ezek a katonák túl könnyű ellenfelek voltak. Mindig is jó voltam és a képességem méfg jobbá tett. De egy osztag kommandós nekem sem negyven másodperc. Van egy olyan érzésem, hogy akik keresnek minket, körbezárták a műveleti területet, akár az egész parkot. Ezek a katonák csak felderítők, ilyen.... Feláldozható drónok. Megakasztani, felmérni az ellenfelet, minket, szétzilálmni az esetleges futtában létrehozott védelmet. Ez még messze nincs vége, sőt, rázósabb lesz, de idáig még minden helyzetből kitörtem magam. Most ketten vagyunk.
Jürgen hagyja a lányt válaszolni és maga is gondolkodik.
- A képességed tehát hang, és a hangok manipulálása, igaz? Akár robbantani is tudsz vele, de letapogatni is. Tudod használni a hangod... Egyfajta szonárként? Körül tudsz nézni a környékbeli területen, merről mi vár ránk?

A hangom még magam szerint is túl hangos volt és nem túl bizalomgerjesztő. De tény, hogy hatásos volt. A kommandós fickó hamar kikerült a képből. Talán kellett volna valami megbánást tanúsítanom, de ez nem történt meg, hatalmába kerített az öröm, hogy ilyenre is képes vagyok. Persze amit én műveltem szinte semmi volt ahhoz képest amit Idegen tett. Én elintéztem egy kommandóst, Ő ennyi idő alatt vagy hármat likvidált. Mondjuk rajta látszik a tapasztalat. Én még csak egy kezdő vagyok. Ahogy figyeltem Idegen technikáját és trükkjeit ahogy képes volt egyszerű ütésekkel olyan hamar harcképtelenné tenni őket, hirtelen egy kéz rángatott hátra majd az a kéz a nyakamra fonódott. Lerántott a földre és fölém nehezedett egy férfi, egyre erősebben szorította a nyakam, elzárva tőlem az oxigént. Gyorsan kellett gondolkodnom, majd végül egy hirtelen mozdulattal emeltem meg a térdem és a legérzékenyebb pontján telibe találtam. A szorítás enyhült majd megszűnt ahogy a fickó szinte összegörnyedt a fájdalomtól. Feltápászkodtam a földről és még mindig apróbb levegőket lopva tornyosultam a fájdalmaktól rángatózó alak fölé. Megragadtam a karját majd hátracsavartam ettől felüvöltött, de nem érdekelt. A hátára fektettem, majd levettem magamról a pulóverem és azzal kötöztem össze a karjait. A szerencsétlen nem is tiltakozott, szerintem éppen elég volt neki az amit kapott. Ott hagytam és újra az Idegent kerestem a szememmel. Örömmel konstatáltam, hogy bír a kommandósokkal. De nem sok időm volt gondolkodni ás nézi, hogy intézi el őket. Egy újabb lézerfolt kezdett cikázni a pólómon. Kezdett már igen csak idegesíteni, hogy ezek a figurák nem akartak elfogyni, mint egy rosszul klónozott hadsereg.
A lézer pont tulajdonosát is hamar megtaláltam a fa mögött rejtőzve, okos, gondolom tisztában van vele, hogy mi vár rá, ha nem vigyáz, biztosan végig nézte aogy idegen szinte péppé verte a társait és lehet azt is látta, hogy simán és egyszerűen összekötöztem a társát aki moccanni se tud a fájdalomtól és a pulcsimtól ami összeköti karjait.
Egy kis ideig szemeztem az illetővel, de aztán úgy döntöttem nem fogunk játszadozni. Mielőtt lőhetett volna magam elé rángattam a társát és élő pajzsként haladtam előre vele. A fickó nem lőtt amire számítottam is. Majd mikor odaértem félre löktem a fickót aki jajveszékelve próbált arrébb kúszni. Kirúgtam a másik kezéből a fegyvert majd állón rúgtam ugyanakkora lendülettel, ettől elveszítette az eszméletét. A nagy csendre lettem figyelmes, senki sem volt már körülöttünk.
-Hiszek neked! Az én nevem Océane Léa Nado, de a Delfinlány tökéletesen megfelel. -Eresztettem meg egy halvány mosolyt, de igazából kezdtem picit félni, csak egy nagyon picit.

Océane és Jürgen

A lány immár épen, tettrekészen ugrott ki Jürgen karjaiból és megmutatta, mit tud. Egy gyors figyelmeztetés után a következő pillanatban olyan embertelen, vékony, vibráló sikításra tárta száját, mint valami hanggal támadó robot. Jürgen hátrébb lépett és fülére tapasztotta a kezét. Még így is érezte, ahogy végigrezonál a fülén a sikoly, mintha egyenesen az agyát fúrták volna. Megtántorodott, egy fának dőlt és figyelte a pusztítást.

A lány arcától nyíló szűk 30-40 fokos szögben még ennél is sokkal durvább, elemi volt a hangereje. A fák közül előlépő kommandósnak esélye sem volt. Fájdalmasan üvöltött fel, és ahogy hátraesett, finom vérpermetet szórt a sötétbe. Fegyvere még a levegőben ripityára robbant.

Léptek dobogtak a bokrok mögött és Jürgen ellökte magát a fától. Tudta, hogy egyik oldalról beérték őket. A támadó alakulatok több szárnyban kerítették be a célterületet és egy kisebb osztag kommandós tartott pont feléjük. Elsőként a lányt pillantották meg, ahogy még mindig kicsit előrehajolva állt a pusztítás felett. Fegyvereiket célzásra emelték, ám lőni már sosem tudtak velük. A levelek között egy árny akasztotta meg őket. Jürgen tétovázás nélkül lépett előre és visszakézből könyökkel találta el az elsőt. A férfi állkapcsa roppanva tört szét, Jürgen másik ökle pedig alulról csapódott az állába. A férfi nem adta meg magát olyan könnyen, fejelni akart, mivel ilyen közel gépkarabélyának nem vette hasznát. A mögötte álló társa pedig már elő is kapta és Jürgen arca felé emelte oldalfegyverét.

Egyiküknek sem volt ideje cselekedni. Jürgen hosszú lábaival egyszerre elrugaszkodva végiggázolt rajtuk, az első kommandós testét maga előtt tolva. Valahol bordák roppantak, egy puskatus pedig a mutáns tarkójába talált. Jürgen bőre sárgán fénylett a becsapódás helyén, a puska pedig úgy csúszott le, mintha kőbe vágták volna. A mutáns egy térdrúgással válaszolt, háromnegyed fordulatot téve, és félig leereszkedett pózba érkezve, hogy megőrizze egyensúlyát. Valahol mellette lövés dörrent, de már elmozdult, felkarjaival és térdével érkezve egy férfi mellkasán, majd egy fordulattal kisöpörte kettő másik lábát és elkapta valakinek a torka felé kapó kezeit, majd két gyors mozdulattal eltörte őket. Még egy ütés, még egy villanás és egy gyors válasz. A kommandósok a földön voltak és nem mozdultak. Jürgen felvette az egyik gépkarabélyát, oldalfegyverét, felállt és intett a lánynak, merre menjenek.

- Ügyes trükk, Delfinlány. Csak semmi pánik, kijutunk innen, hallod? Tudom, mit csinálok. A nevem Jürgen Stark. Téged hogy hívnak?

A távoli puskák dörrenésének zaja egyáltalán nem zavart, ám a robbanás ami a közelből tört fel és terítette be a hallómezőmet szinte szét tépte a fejem. Éreztem ahogy a hangok egyre halkabbak lesznek majd mind megszűnik létezni. Akár egy néma film. Körülöttem zajlottak az események, fegyverek tánca, gránátok és füstbombák tengere, helikopterek tűzereje. Ez mind két mutáns miatt akik talán ártalmatlanabbak néhány embernél. Nem akarok hegyi beszédet tartani, de igazából ki itt a szörnyeteg, Ők vagy mi?
Füleimet betapasztottam kezeimmel és próbáltam összeszedni magam. Hallásom elvesztése miatt teljesen "vakká" váltam. Olyan mintha valaki a látását vesztené el, nekem ez éppúgy borzalmas, tudom, hogy kis idő múlva magam is regenerálódom, de az nem most lesz.
Felnéztem az idegenre és láttam, hogy mond valamit, de nem hallottam. Majd minden előrejelzés nélkül a karjaiban kötöttem ki. Nem hagyott a földön, nem hagyta, hogy elvigyenek...miért? Ilyen gondolat cikázott át a fejemben még pár hasonlóval együtt.
Éreztem ahogy a szél belekap vörös hajamba, miközben az Idegen szalad. Miért nem tesz le és hagy itt? Eltudna menekülni, egyelőre hasznavehetetlen vagyok. Egy kolonc, ha most letenne, egyszerűen elfuthatna.
Ahogy karjaiban tartott éreztem, hogy egyre forrósodik az engem tartott kezek, majd hirtelen melegség öntött el,d e nem mindenhol, egyre kúszott feljebb, meglepődtem, ezt nem tagadhatom, de valami azt sugallta ez nem fog nekem ártani, ez az idegenből jött. A fájdalom ami füleimben keletkezett fokozatosan elmúlt és hallásom ismét visszatért, bár még picit gyengének éreztem magam.
Mikor lenézett rám és is Őt néztem, nem csak megmentett, de meg is gyógyított, ideje viszonoznom ezt.
-Köszönöm, de azt hiszem ennyi bénázás után, ideje, hogy én segítsek neked. - halványan rámosolyogtam, majd ha engedte kiszálltam karjai közül és ahonnan jöttünk arra fordultam.
Robbantani már próbáltam, de csak apró tárgyakat, egyelőre élesben ezt nem próbáltam ki. Izgultam is meg féltem is, féltem, hogy csalódást okozok az Idegennek.
A fák közül egy rohamsisakos lézerfénnyel világító igen erős fegyverrel bíró férfi lépett ki. A vörös fénypont a mellkasomon pihent meg aprókat rezdülve ahogy a férfinak remegett a keze. Dacosan néztem rá. Ezzel nem lehet megfélemlíteni.
Mikor robbantani akartam akkor tapsoltam, hogy bármiylen hanghullámot előidézhessek, de mi van, ha az nem elég. Egy pillanatra hátranéztem Idegenre, majd előre fordultam és úgy szólaltam meg
-Fogd be a füled! -Ez csupán formalitás gyanánt jegyeztem meg. A rohamsisakos fickó a ravaszra tette a kezét én pedig elvigyorodtam. Ezek után sikítottam olyan hangosan és vékonyan ahogy csak tőlem tellett. A hanghullámok erőteljesek voltak és egy frekvenciára hangolva zúdítottam a fegyveres alakra. Kezében a lézerpuska atomjaira hullott, majd az erőtől ami megsemmisítette a fegyvert a fickót is elsodorta és egy fához vágta ahol akkorát koppant a feje, hogy valószínűleg innen már nem veszik hasznát.
Visszafordultam az idegenhez és elmosolyodtam, elöntött az adrenalin, a győzelem érzése, holott ez semmi volt, de nekem minden.

Océane és Jürgen

Hangos pattanásokkal durrantak el a füstgránátok a fűben, és a pár perce még idillikus liget fenekestül felfordult. A közelharc, a fegyverek villanásai olyan szürreálisan hatottak az éjszakában, hogy az a menekülő átlagembereknek egyenesen bénítóan sokkoló volt.
Jürgen már hozzászokott az efféle sokkokhoz. Ahhoz, hogy a fegyverropogás, a robbanások, a rakéták fénye, a csatazaj milyen természetesen voltak képesek beleolvadni a hétköznapi környezetbe. Talán így lehetett volna fogalmazni. A fegyverek, a harc, a halál nem egyfajta misztikus dolog volt, amit csak a tévében lehet látni. Mindez a világ legtermészetesebb dolgaként szövődött bele a valóság szövetébe az ember körül. A férfi sokat látott már életében, ám mindig ezt tartotta a legfurcsábbnak. Hogy egy tűzcsata kirobbanásában a világ folyásának szempontjából nem volt nagyobb jelentősége, mint mondjuk annak, hogy az ember kiveszi a tejet a hűtőből. Ezek a dolgok is csak őgy megtörténtek, mint minden más. A világ pedig ment tovább, a nap újra felkelt, az emberek továbbra is boldogulni akartak. Az élet benövi azt, amit kiégetett az erdőtűz.
A pillanat szürrealitásának közepén azonban a férfi teljesen a tettek mezején állt. Lételeme volt a pörgő események között való cselekvés. Megpróbálta magával húzni a lányt, a másik mutáns azonban hirtelen balllasztként nehezedett a karjára.
Jürgen lepillantott, és azt vette észre, a lány összegörnyedve roskadt a fűbe, majd kezét az övéből kirántva tenyereit a fülére tapasztotta.
- A delfinlány és a robbanások. B...ssza meg.
A férfi, (hacsak nem ütközött ellenállásba) felnyalábolta a lányt és rohamlépésben elkezdett vele futni. Az összekucorodott lányt a válla és a térde alatt, ahogy a fűbe roskadt magzati pózban, kapta fel, és rohamtempóval sietett vele keresztül a parkerdőn.

A torkolattüzek fényei kiégő hullócsillagokként parázslottak az éjszakában, egy-egy pillanatra megtörve a túlvilági ezüst holdvilágot. A férfi könnyű terhével a kezében szaladt a ligeten át. Lépteinek hangjára zuhogva felelt dübörgő pulzusa. Jürgen szíve úgy dolgozott, mint egy gőzkazán. Mellkasán, karjain, combjain robogó erővel szaladt végig a forró vér, csontjain, izmain, bőrén át ragyogva sugárzott az energia. Egy leszálló ívben fütyülő golyó becsapódott a vállába és durranva tört darabokra.

Jürgen Stark bőre vállán, karjain, kezein, arcán halványan derengett az éjszakában. Erejét az adrenalin pumpálta fel, energiái a megszokott hasító, nyomó érzéssel sugároztak ki mellkasából. Karjain, melyekkel a lányt tartotta, felhevült a bőr. Egy pillanatig állította meg a lány bőre az erők örvényét, majd ha ki nem ugrott a kezéből, úgy áramlott át a tagjaiba, mint a gáton átcsorgó folyó. Jürgen nem nyitotta meg teljesen a képessége csapjait, akaratával terelte a hullámot a lány erein a feje, a fülei felé.

Ha még mindig nem lépett ki a kontaktusból, Océane azt érezte, mintha cseppfolyós melegség öntött volna végig a vénáin, felkúszva a nyaki artérián, és a meleg áramlat elmosta a fülkagylóiból sugárzó, tompa fájdalmat, ahogy szakadt dobhártyái összeforradtak. A férfi lepillantott a lányra, majd felnézett, és vállal tört utat egy kiszáradt bokroson keresztül, szétforgácsolt fadarabokat repítve mindenfelé. Ahol a vastag ágak szakadtak-törtek tagjai alatt, bőrén, mitn egy energiapajzs, kavarogva forgott a fény.

Lehet, hogy őrült vagyok, hogy kockáztatom az életem egy idegen miatt, de Ő figyelmeztetett, tartoztam neki ennyivel. Mellesleg kizártnak tartom, hogy eltudtam volna menekülni, a zene irányában csak megsérültem volna, így az elvegyülés már eleve nem ért volna semmit, és olyan, hogy megadás nem létezik, aki akar az küzd és én küzdeni fogok.
Hallottam a szemben levő erdőből ahogy a léptek közelednek, megláttam a piros fényeket is. Elkapott az adrenalin és tudtam innen maradt a feladás vagy a harc, és én mindenképp harcolni szeretnék.

-Gondoltam, hogy nem interjút szeretnének, ne aggódj, tisztában vagyok vele, hogy kik vadásznak mutánsokra. - Megértem, hogy aggódik, de miattam ugyan nem kell, én döntöttem úgy, hogy maradok, tehát minden felelősség engem terhel, nem kell, hogy velem foglalkozzon.

Azonban nem számoltam azzal, hogy a hangpuskán kívül még lehet náluk zajkeltő fegyver. Így váratlanul ért a lövöldözés, majd a robbantás hangja. Összecsuklottam a földön és a fülemre szorítottam a kezem ezzel is óvva a hallásom. Éreztem ahogy valami folyadék szivárog ki fülemre tapasztott kezeim között. Tudtam, hogy megsérültem, mi más is bizonyította volna, hogy nem hallottam semmit. A zajok megszűntek, minden ami eddig bántott, megszűnt. Leemeltem a kezeimet és láttam ahogy vér teríti be őket. Azt is tudom, hogy ha az Idegen idenézett akkor mostanra tudja a gyenge pontomat is, akár meg is ölhet..vajon megtenné?

Gondolataimból az Idegen rázott fel ahogy a fűből egyre felénk szálló füst közül kirángatott. Füst gránát, nagyon okosak és agyafúrtak ezek a fickók. Állapítom meg a legnagyobb egyszerűséggel.

Océane és Jürgen

Jürgen leengedett pisztollyal állt a liget közepén, és gondolkodott. Hátrasandítva nem látta a lányt. Egyelőre nem vette észre senki, de közeledtek a kommandósok.
Ekkor lépteket hallott, és ahogy megfordult, a fák közt meglátta a delfinlányt, ahogy egyenesen felé tartott.
Felé, és a kommandósokkal szembe. Őrültség.
- Lehet segítségre lesz szükséged.
Jürgen a lányra nézett. Haját őjra világon túli fehérre festette a hold. Dacos arckifejezésével és fehéren csillogó hajával megállt a férfi mellett.
Jürgen a lány szemébe nézett, és elismerően bólintott, aztán a támadókra nézett és újra a lányra.
- Nincs időm arra, hogy meggyőzzelek, mennyire borzalmasan veszélyesek ezek az emberek. Vadásznak ránk. Lehet, hogy a kormány emberei, lehet, hogy zsoldosok, mindenesetre ránk vadásznak.
A férfi lázasan gondolkodni kezdett. Aztán minden olyan gyorsan történt. A következő események rövid idő, talán húsz másodperc alatt pörögtek le.
A kommandósok ellenállásba akadtak távolabb a ligetben és megszólaltak a fegyverek. A torkolattüzek villogtak az éjszakában, és furcsa, kék lángok gyúltak ki a fák között. Dörgő hangokkal gördült az éjszakában az éles csatazaj. A tinédzserek tömegesen, sikolltva kezdtek pánikszerűen rohanni minden irányba, de leginkább el a lövések elől.
A magasban vakítóan világító fénypontok tűntek fel és helikopterek rotorjainak zúgása töltötte be a levegőt.
A disco környékéről egy robbanás rázta meg az éjszakát, a zene leállt és tódultak az épületből a rémült fiatalok.
A fák között tompa puffanások, és a tó vízébe csapódó tárgyak csobbanásai hallatszottak, majd abban a pillanatban sűrű, áthatolhatatlan, sötétszürke füst kezdett el szivárogni a fűből.
Füstgránát. Kommandósok. Légi támogatás. Jürgen azonnal döntött. Megragadta a lány kezét és elkezdett futni arra, amerre legritkábbak voltak a torkolattüzek.

Egyre jobban nem tetszett a helyzet, éreztem, hogy valami nincs rendben. Akiknek a hangja is gyomorforgatóan hatott rám, eltűntek, hallótávolságomon kívülre estek. Ez nem tetszik. Így semmi tájékozódási pontom nincs, vajon elmentek? Vagy egyszerűen csak szórakoznak? Fogalmam sincs mi folyik itt, de csak ahhoz az idegenhez tudom kötni, hisz ki máshoz? Amint feltűnt a többi is megjelent, lehet, hogy csupán egy szerencsétlen véletlen, de mi van ha mégsem?
Itt állok egy olyan képességgel ami csupán letapogatáshoz jó, nem tudom megvédeni magam, ha egyedül vagyok biztosan nem. Hasznomat lehet venni bármely beszélgetés kihallgatásához, de ezzel amim van nem megyek sokra, robbantani is kis tárgyakat bírok csupán, persze ez még változik majd, de nem ebben a pillanatban.

A fa mögé rejtőzve figyeltem a mutáns idegent. Ahogy sejtettem tényleg egy erőben levő személyről van szó, figyelmeztetéséből ítélve tényleg gond van. Nem merek elindulni, viszont valahol nem is akarok. Mivel az Idegen figyelmeztetett így nem gondolom, hogy ezekkel a fickókkal van akiket terroristának hiszek. De a figyelmeztetés ellenére még inkább úgy érzem nekem itt a helyem, bizonyítani is szeretnék és persze segíteni is, ha engedi.

Megnyugtató szavai eljutnak hozzám. Egy ilyen ember nem lehet rossz. Hallom a hangján, hogy nem hazudik, nem olyan hangsúllyal mondja mintha most találná ki az egészet. Ezért most már tudom, hogy semmiképpen nem fogok elmenekülni, miért is hagynám cserben? Ő figyelmeztetett én pedig segítek neki, ennyi.

Kiléptem a fák rejteke mögül és odasétáltam az idegenhez.
- Lehet segítségre lesz szükséged. - Csupán tényként közöltem, nincs idő most a formalitásokra, majd bemutatkozunk, ha ezen az egészen túl vagyunk. Már látom magam előtt, hogy közelednek, csak adja az ég, hogy ne hangpuska legyen náluk....

Océane és Jürgen

Jürgen sietős, az átlagosnál is hosszabb léptekkel haladt arrafele, amerre legutoljára a lányt látta. Képes volt kizárni a környezetét és veszélyt figyelni. Nem állt jól a helyzet.
A megfigyelők eltűntek, felszívódtak, és Jürgen pontosan ismerte a következő protokollt. A célszemélyek észrevették a megfigyelőket, szökésük várható, a támadók bevetése következik. Jürgen nem tudta, mit gondoljon, hiszen ez a lány is mutáns volt. Még azt a szerencsétlen helyzetet is elképzelhetőnek tartotta, hogy több más mutánst figyeltek meg aznap éjjel a parkban, és ő belesétált a képbe, felforgatva a helyzetet. Viszont ha nem bolygatja fel, akkor a fölényes emberi erő és a meglepetés a támadók felé billentette volna a mérleg nyelvét. Ma éjjel mutánsvadászat volt soron, akármi is legyen.

A férfi nem tudta, hogy Sun Network, vagy valami állami titkosszolgálat állt-e a háttérben. Végső soron ez nem is volt olyan nagyon fontos abban a percben. Menekülnie kellett. Egyvalamiben biztos volt: Legalább a lányt meg akarta menteni. Akárhogyan is, de megsajnálta a szerencsétlen, gyanútlan lányt. A járásából, a képességének magabiztos használatából arra következetetett, hogy a kisasszony tehetséges, erős mutáns lehetett. Mégis szinte gyerek. A húgom lehetne...

Jürgen körülnézett, de nem látta őt sehol.
- Delfinlány, hallasz engem? Nem ismersz, de nem akarlak bántani. Alaposan bajban vagyunk, te meg én. Bízhatsz bennem. Légy nyugodt, és ne ess pánikba. Közelednek. Siess a disco felé, a tömegben elkeveredhetsz és próbálj menekülni. Én védem a hátad, de jövök veled. Ne félj. Nem vagy egyedül.
Jürgen látta a távolban a fák között közeledő alakokat. Vörös lézerirányzékokat vett ki a sötétben, és kommandósok körvonalait.
Ezek ellen még nekem sincs semmi esélyem.
Jürgen megvetette a lábát, kihúzta magát, bal kezét ökölbe szorította és jobb kezével előhúzta a holdfényben hidegen csillanó .45-öst.

Füleltem mind addig míg az a srác nem kezdett el bámulni, féltem, hogy észre veszi a mutáns jeleket, így hát megpróbáltam elvegyülni és csendben sétálgatni addig, míg el nem megy. De nem tágított, magamon éreztem tekintetét, szívdobbanása és lépteinek hangja, ütemesen dobogott a fülemben. Nem mondanám azt, hogy félek tőle, mert mit is tud tenni velem egy srác aki az alkoholtól alig áll a lábán? nem sok mindent, de azért kezdett már idegesíteni, hogy nem áll odébb, úgy tettem, mint aki észre sem veszi, de persze nagyon is jól tudtam, hogy mögöttem van és koslat utánam. Újra fülelni kezdtem és megpróbáltam a zene és a fiatalok hangjait kizárni és minden figyelmem a férfira irányítani, kezdtem nagyon kíváncsi lenni, ez a szív kinek a testében doboghat? Szeretném már látni is nem csak hallani, bár lehet jobban járok, ha nem is ismerem meg, mi van ha veszélyes?
Még mindig éreztem a zavaró jelenséget mögöttem, tipikusan az a srác aki azt hiszi minden lányt megszerezhet, szeretek az ilyenektől távol maradni. Amúgy is, nem tudom észre vette-e bárki is itt, de az a hawaii ing igen rusnya. Sejtem miért követ, de ha azt hiszi, egy újjal is hozzám nyúlhat akkor nagyon téved...Már majdnem megfordultam, hogy ebből tényleg elég, mikor már nem volt mögöttem a srác, nem hallottam olyan közelről és ráadásul szíve erősebben és gyorsabban vert, félt vagy nagyon izgult. Elrejtőztem egy fa mögé várva ennek mi lesz az eredménye, de újabb zajok terelték el a koslatóról figyelmem. Ezek biztosan mutánsok, nem is kételkedem benne, érzem, hogy azok. nem tudom hányan lehetnek, beszélgetnek és vihorásznak, de lehet ittak is, mintha italtól bódult lenne a hangjuk, de meglehet tévedek, mert picit messze vannak, lassan már hallótávolságon kívül. Szeretnék tőlük messze lenni, érzem, hogy rosszindulatúak.
Újra hallom az ismerős léptek zaját és annak a szívnek minden dobbanását. Az idegen mutáns a közelemben van. Aztán meghallom a hangját is. Nem ijesztő ahogy képzeltem és a mondanivalója se azt sugallja, hogy bántani szeretne, ellenkezőleg, inkább védeni...Természetesen hallottam mit mondott és az az érzésem ennek köze van ahhoz a pár fickóhoz, na, de annak ellenére, hogy semmi kedvem összeakadni velük, nem vagyok hülye, hogy kihagyjam mi történik, mellesleg az idegennek is szüksége lehet segítségre, és disco zene mellett aligha tudnék segíteni, ott nem vagyok képes használni a robbantó képességem, a zene legyengítene és rosszul lennék a magas frekvenciától.

Océane és Jürgen

A lány továbbra is dermedten állt egy fél percig, Jürgen pedig tudta, hogy észrevette őt. Egymást figyelték egy rövid időn keresztül, majd a lányt megzavarta egy fiú, és továbbindult.
Jürgen felpillantott a fákra, oldalt a szórakozó tizenévesekre, a távolba, a disco, a tó, az elhagyatottabb, sűrűbb, erdős részek, a város felé. A lány távolodott, a hang irányába figyelve.

A fiú pedig, aki megzavarta, egy ideig epekedve figyelt a lány után, majd felkelt a fűből és nyomába eredt. Jürgen összevonta a szemöldökét. A lány tizenhat-tizenhét éves lehetett, ám szemmel láthatóan különleges volt, Jürgen tehát a sorstárs mutánst vagy a veszélyforrást látta benne, és nem nézett rá nőként. Különben is, a korkülönbség és a lány zsenge kora miatt a húga lehetett volna, és amúgy sem tekintett volna rá úgy. Most azonban csendben nyugtázta, hogy tényleg csinos volt a maga tizenéves, még ki nem bontakozott módján. Vörös haja, nagy, kifejező szemei, szép formájú arca joggal vonzotta a kortársai tekintetét, egy disco party pedig az archetípusa volt az utat kereső tizenévesek olyan közösségi eseményének, ahol könnyen elmosódnak a határok, és könnyen rossz társaságba lehet keveredni.

Jürgen elindult, a lányt követő fiú után szegődve. Rugalmas, hosszú léptei könnyedén és gyorsan vitték előre, jobb kezét ösztönből a hátul övébe dugott .45-ös markolatára tette. A fiú lépésről lépésre közelebb került a lányhoz, Jürgen viszont még gyorsabban haladt a srác felé. Barátkozni egy dolog, ám Jürgen, akit arra tanítottak, hogy az emberi motivációkat és a tettek mögött meghúzódó szándékokat pillanatok alatt felmérje és válaszoljon, pontosan ismerte azt a ragadozó magatartást, ahol közbe kellett lépni.
A fiú már emelte kezeit, egyet váll- és egyet csípőmagasságban, amikor Jürgen utolérte. Lenyalt haj, felhajtott gallérú hawai ing és rikító, divatos, háromszínű széldzseki volt a srácon, és olcsó, tömény, édes arcszesz. Mielőtt elérte volna a lányt, Jürgen oldalról mellé érkezett, megfogta a két érintésre emelt kezet, és hátracsavarva húzta magával. A fiú meglepetten jajdult fel, de Jürgen nem engedte kiszabadulni. Úgy vitte maga melllett, hogy arcuk majdnem egymagasságban volt, távolról úgy is tűnhetett, mintha valaki az öccse vállán átvetett karral kedélyesen sétált volna lányokat keresve.

- A ma este elég volt neked, apukám. Most nagyon fáradt lettél hirtelen, ezért el fogsz indulni hazafelé és ott is maradsz. Az a bölcs ötleted támad hazafelé menve, hogy mennyire klassz lesz nem molesztálni tizenéves lányokat, és akkor nem foglak tarkón vágni. És ez belegondolva összességében jó neked. Jóéjszakát.
A fiú küzdött, ellenkezett, kakaskodott volna, de a karjai satuba voltak fogva, a férfi pedig nem engedte el. Húsz éves lehetett, ám fizikumában labdába sem rúgott Jürgen viking alkata mellett. A mutáns húsz méterrel később, a tó partján elengedte a fiút. Az megfordult, és egy ügyesebben kivitelezett jobb egyenest kevert le Jürgennek.

A férfi nem mozdult, csak egykedvűen nézett le a fiúra, akinek ökle odaért az arcához. Az ütés egy roppanással csúszott meg, mintha a fiú kemény kőbe vágta volna az öklét. A suhanc egyensúlyát vesztve bukott előre és a becsapdás helyén, Jürgen járomcsontjánál, a bőr halványan felfénylett, úgy világítva be kettejük arcát, mint egy intim közelségben meggyújtott öngyújtó. Az egyik arcon döbbenet és meglepettség, a másikon egykedvűség és nyugalom tükröződött. A fiú egy pillanatig állt, mert nem tudta, ilyenkor mi van, erre nem készült fel, és látszott, kirántották alóla a talajt.
- Mi a f...szom....
Jürgen a mondat felénél ívben a tóba hajította a fiút.

A férfi csak állt egy pillanatig, nézve, ahogy a hullámok gyűrűben futnak szét a tó eddig emberentúli nyugalomba merült felszínén, olvadt szilánkokra szakítva a holdfényt. Majd újra elfogta a rosszérzés. A fiú csapkodva, köpködve, káromkodva ért a felszínre, Jürgen viszont már nem rá figyelt, hanem a veszély jeleit kereste.

És végül megtalálta. A tó túlpartján egy csapat tizenéves sörözött - és Jürgennek feltűnt, milyen feszült, merev, szenvtelen arccal kortyolják az italjaikat. Az egyik Jürgenre nézett, Jürgen pedig vissza rá. Jürgen hunyorogva fókuszált a kis csapatra, fejét egy kicsit előreszegve. Ezek milyen túlkoros tizenévesek. És annyi életkedvvel isszák a sört, mint egy csapat zombi. Hosszan nézték egymást, majd a fiatalember füléhez emelte kezét és mondott valamit egy láthatatlan rádióba.

Utolértek. De hogyan? A férfi gondolkodás nélkül, nyugodtan megfordult. Nem volt természete a pánikolás, csak nőtt a tettrekészsége és a lélekjelenléte a veszélyhelyzetekben. Hirtelen nem látta a lányt, de tett egy próbát, ami akár be is jöhetett.

- Delfinlány, ha most is fülelsz, ne ijedj meg, viszont gyorsan, de ne futva, indulj el a disco körüli tömeg felé.

Körülöttem rengeteg fiatal volt párokba verődve, mintha csupán azért jöttek volna ide, hogy minden szem rájuk szegeződjön és tudja Ők egy pár. Hát sose voltam az a lány akit zavarba tudott hozni egy igen hevesen csókolózó pár, de azért mikor a szemem láttára akarjak szinte felfalni egymást az már más. Inkább elfordultam és a nagy kerek holdat bámultam ami nagy lapos tányérként terült el az égen.
A zene régen nem érdekelt már. Egyedül annak a fura alaknak a szívdobbanásaira figyeltem, ahogy ütemesen ver, jelzi, hogy az illető erőben van, egészséges és nem kis ellenfél. Szinte már természetellenes pózban tartom a fejem, hogy minél élesebben figyelhessem meg. A hallásom mindent elárul, olyan mint egy harmadik szem.
Nem közeledik csak áll, hallanám, ha lépteivel közelebb kerülne hozzám. A szememmel ugyan még nem látom, inkább a fülemmel tájékozódom, hisz minek a látás, ha hallhatom is azt amit más lát? Szinte érzem, hogy mutáns az idegen. Ezt valahogy megérzem, különben nem figyeltem volna fel rá.
Az egyik fiatal, de igen ittas srác gyanúsan méregetett, abbahagytam a hallgatózást és inkább sétálni indultam, tudom, hogy hol találom akit eddig úgymond lefigyeltem. Tudom, hogy pontosan hol áll és. Ha mutáns akkor már neki is szemet szúrhattam. Olyan ez, mint a vad becserkészése. Körültapogatózom, majd kiismerem ki is áll velem szemben. Azonban a többi szív dobbanása másokat is jelent, ezen a partin vannak még mutánsok. Nem tudom, hogy kiszemelt idegenem is érzi-e őket, de én igen, az is lehet ismeri is őket. Nem tudom. Megpróbálok gyanútlanul tova sétálni, de közben nagyon is figyelek, a birtokon kívül a mutánsok több, mint fele nem a jók közé tartozik, egy ilyen találkozás senkit se villanyozna fel. Nem azt mondom, hogyha harcra kerülne sor, ne tudnám megvédeni magam, de a képességem inkább előre jelez, nem pedig pajzs vagy fegyverként alkalmazható. Információ gyűjtésre több, mint kiváló, de másra nem használható, egyelőre még nem, mondjuk tudok robbantani,d e csak kis dolgokat, ennél többre lenne szükség egy összecsapás esetén.

Océane és Jürgen

A férfi körbefordult, és végigpásztázta a ligetet. Mindenfelé félig ittas tizenévesek szórakoztak a fűben, fiatal párok estek egymásnak zavarbaejtő intimitással. Jürgen csak forgatta a szemét és sóhajtott egyet. Annyi érzelem volt mindenfelé, hogy az neki már fojtogató volt. Kamaszos megfelelni vágyás, mindent odaadó fiatal szerelmesek, tizenéves koruk legszebb nyarát töltő ifjak. Félelmetes volt belegondolni Jürgennek, hogy alig 7-8 év, és mégis a fél világ választotta már el a tizenéves kortól.

Mindez persze most nem számított. Jürgen csak csóválta a fejét és jolbbra-balra tekintett. Valami nem volt tökéletesen rendben. Nyomozó agya, harcos feje annyi adatot kapott, annyi felesleges alakzatot, hogy lehetetlen volt hirtelen kiszúrni azt a mintát, ami nem volt rendben. Mások ezt hívták megérzésnek; Amikor tudja az ember, hogy valaki figyeli. Valaki máshogy mozdult, elroppant egy gally, vagy valakik természetellenesen viselkedtek - Nem számít, micsoda, de a tudatalatti megtalálja és jelzi a rendellenességet.

A férfi már majdnem elfordult, amikor megpillantott egy fiatal lányt. Vörös haját világon túli fehérre festette a hold. Egyedül állt a fák között, talán huszonkét, huszonhárom métere tőle. Szinte megdermedve álldogált, és Jürgen rájött, a lány ugyanúgy tapogatózott, figyelt, mint ő. De miért tartja olyan furcsán a fejét...? Nem is engem néz, hanem... fordul.... Nem is néz, apám.... Hallgatózik.

Lehet, hogy ő gyanús...? Mit keres itt egy ilyen lány, ha... Mi van, ha ez csapda?
Jürgen hosszan a lányra nézett. És ha mutáns? Túl kicsi volt az esélye, hogy lépten-nyomon mutánsokba ütközzön. Mondjuk mostanra semmin nem lepődök meg. A minták ott voltak: A lány úgy hallgatózott, ahogy a vadállatok, nem úgy mint egy ember. A mozdulatai, a rezdülései nem az átlagember mozgási jegyeit mutatták. Hülyeség. Nem lehet mindenki, aki nem néz ki átlag Joe-nak, mutáns. Vagy mégis?
A csillagok borzalmasan halványan pislákoltak át a levelek lombjain és az átlagemberek pedig szórakozni vágytak. Senki nem vette észre a sötétben rejlő kételyeket. Chicago fiatalsága önfeledten lovallta bele magát a diszkólázba, és a közeli tavacska hullámain ezüst hidat festett a sötét króm-üveg horizont és a susogó fák fölé emelkedő hold.

Több hét semmittevés után végre úgy érzem, hogy szeretnék egy kis életet lehelni magamba. Nem rossz itt a birtokon, de kevés olyan dolog van ami érdekelne. Szeretnék bulizni, élvezni az életet. Itt egyedül Ali az akivel sokat foglalkozom, de vele aligha lehet szórakozni. Neki még mindig nagyon zavaros az egész ami nem régiben történt. A közelben van egy kis zene, tánc és sok fiatal, erre van most szükségem, hogy újra úgy érezzem diáklány vagyok és nem egy fura képességgel megáldott mutáns. Szeretem a képességem, érdekes és hasznos is, de miatta, nem bírom a hangos zenét, a kiáltozást, attól rosszul leszek és fájdalmaim lesznek. Viszont örökké nem zárkózhatok el magától az élettől, a szórakozástól. Lehet furán hangzik, de egy füldugó csodákra képes, vele normálisan hallok akár egy sima ember. Hasznos kis dolog meg kell hagyni.

Lassan sétálok végig a kavicsos úton és nézem ahogy elég sok fiatal a fák közé rejtőzve próbál kicsit kettesben lenni a párjával. Ilyenkor cseppet magányosnak érzem magam, de tudom, nem mindenkinek adatik meg, hogy találjon magának valakit. A zene lassan eljut a fülemig és széles mosolyra húzom a szám. Az egyik fa alatt táncra perdülök, remélhetőleg senki nem vesz észre, nem mondhatnám, hogy örülnék, ha lelepleznének milyen rémesen táncolok.

A zenén keresztül is érzem, hogy a részeg tiniken kívül más is van itt, egy szív ütemes dobbanásait hallom, eltávolítom a hallásomat gátoló kis dugókat, majd fülelni kezdek. A szív dobbanásait igen közelről hallom. Nem lehet talán 20 vagy 25 méterre tőlem. De úgy érzem, nem átlagos emberről van szó, különben nem figyeltem volna fel az ittlétének jeleire. Újabb dobbanások jutnak el fülemig. Mostanra már kezdek picit izgatott lenni, úgy látszik az átlag emberek semmit sem hallanak meg vagy vesznek észre, én azonban érzem, hogy valami itt készülni fog.

Océane és Jürgen

Jürgen Stark rugalmas léptekkel sétált a park murvás útján, a darált kavics ropogott a talpa alatt. Olyan közel hagyta a kocsit, amennyire csak tudta, de nem volt benne biztos, hogy ha menekülnie kell, ez elég lesz. Mindenesetre, nem akart ma este bajt. Még kevésbé, mint máskor. Már jó egy hete nem volt nyoma az üldözőknek, az átlagosnál lassabban, de beforrtak a polóniumos golyók ütötte sebek, és ez hol bosszantotta, hol reménnyel töltötte el, hol pedig arra vágyott, hogy végre tehessen valamit.

Mindenesetre, aznap este, Chicago hatalmas Arlington parkjában Jürgen Stark csak egy italra vágyott, egy szivarra, elkeveredni az emberek között és nyitva tartott füllel hátradőlni. Csak egy estére. Egy estényi aktív pihenés. Hátradőlni az árral egy estére. Jürgen úgy gondolta, ez neki kijárt.
Mint már máskor is, megintcsak nem látta előre, mennyire tökéletesen fel fognak borulni a tervei azon a júliusi estén.

A halk esti szélben susogtak a lombok, a fák közt gyengébben szűrődtek át a disco hangjai. Csak foszlányokat lehetett kivenni a zenéből, de a dobgép ütemes dübörgése messziről felismerhető volt. A nyolcvanas évek diszkókorszaka legszebb aranykorában tombolt, ahogy 1986 nyara is teljes odaadásával hevítette át a júliusi estét. A diszkóhoz közeledve Jürgen fűben borozó, nevető, ellazult, vagy egymásba merült tinédzsereket látott mindenfelé. Megállt hát egy pillanatra, hogy elgondolkodjon, maradjon-e a tinikkel tömött helyen. Nem csak zsibongásuk nem hagyta volna ellazulni, de valahogy erkölcsileg elítélendő is lett volna a bőrkabátja alatt az övébe tűzött, hosszú csövű .45-össel besétálni a diszkóba. Akármi is van, ezek gyerekek.

A férfi megfordult, hogy ívben elkerülve a helyet valami magának való bárt találjon beljebb, a park belseje felé, ám megtorpant a lampionok alatt. Ösztönei megmagyarázhatatlanul azt súgták, valami furcsa van a közelben.