Miu Shaten

"Egy gyermek olyan, mint egy forradalom (...): az ember elindítja, de nem szabályozhatja, mi lesz belőle."

Userinfó: főkari

Név: Miu Shaten
Mutáns név: Álom
Születési dátum:  1976. 12.05 (10 éves)
Besorolás: Független (Diák lenne a tervek szerint, de ennek kijátszását szeretnénk majd játéktéren a családommal :3)
Képességek:
// Xavier bácsi engedélyével //
Miu képes, hogy megvalósítsa azokat a dolgokat, amelyekre mindenképp vágyik, természetesen csak részben. Ha Miu énekel képes átformálni a környezetét, és az esetleges teret (mint levegő teret). Bár fizikailag nem érzékelhető ezek a dolgok, látni, hallani, szagolni képesek vagyunk eme illúziókat. Eme illúzió elváltozások Miu jelenlegi mutáns erejével nem képes helyszínt bővíteni (pl egy nem létező folyosóba belépni nem lehet), viszont a meglévő térben bármit létre tud hozni (pl egy nappaliból hirtelen hentesüzletté változtathatja). Fontos, hogy csak olyan dolgokat képzelhet el, amiket már látott, vagy, ahogy ő képzeli el. Így például egy soha nem látott személyt nem tud összerakni, csak úgy, ahogy ő képzelné el az illetőt. Emberi beszéddel rendelkező „szellemlényeket” egyelőre nem képes megformálni, így ha embert is próbálna meg formálni, az kiabáláson, sikítozáson kívül mást nem tudna mondani. Az illúziót csak azok látják akik hallják Miu dalát.


Elsődleges képesség: Édes Álom
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: születése óta, de csak 5 éves koránál derült ki (előtte nem nagyon tudott még énekelni )
Képesség jelenlegi szintje: Míg Miu hangját hallani, addig az illúzió működik
Képesség távlatai: Bár az éneklés örökre egy feltétele lesz, az ereje nőttével képes lesz már a tapintásra illetve a szaglásra is hatást kifejteni, bár a valóságban semmi elváltozás nem történik. Miu képességének legvégső fázisa, hogy akire hat a képesség (azaz hallja, és fel is fogja az agya (pl vakoknál nem fogja fel) az egy Mesterséges Valóságba csöppen, melynek Miu az istene, és míg énekel, és a hallási körülmények is megfelelőek, akkor képes ezt a Mesterséges Valóságát a kinti Valóságra is átvetíteni, azaz ha valaki meghal Miu világába, annak sérülései a valóságban is meglátszódnak, és ott is ugyancsak meghal.

Jellem: Bár a külső egy aranyos, vidám lányt mutat, valójában Miu jellemére a legjobb szó az a pszichopata. Már kiskora óta mindig kézen fogta a halál, és terelte szörnyű útján. Miu kényszert érez, hogy a holtak közelében legyen, és nagyon élvezi is a társaságukat. Nagyon ragaszkodik a kitömött medvebocsához, és ha elveszik tőle, akkor eddigi viselkedése megváltozik. Álltalában összegömbölyödik, és remegve kezd el dudolászni, ezzel próbálja meg elterelni a figyelmét, míg nem kap megint valami ismételt lelki társat. Bár szereti ijesztgetni testvéreit, sokat jelent számára bátyja, és nővére, még ha néha nem is úgy tűnik. Eme különös viselkedésnek hála, szinte minden dalból képes meglátni a rosszat, és ha fantáziája engedi, akkor ekképpen is vetíti ki az illúzióit. Miunak kicsit gondot okoz a kor megállapítása, így gyakran bácsizza és nénizi akár a 17-18 éves embereket is.

Külső: Hosszú szőke haj, élénk bőrszín, kerek arc, boldogan csillogó kék szemek. Általában rózsaszín egyrészes ruhát hord, illetve lábán balettcipőhöz hasonló, de jóval ellenállóbb lábbelit visel. Az esetek többségében valamilyen (egykor élő) kitömött állatot cipel magával, leginkább egy medvebocs jellemző, hogy a kezében van, melyhez nagyon ragaszkodik.

Előtörténet: Felhívom az olvasók figyelmét, hogy a következő történetben nyugalmat felzaklató sorok is előfordulhatnak :3

Amerika zegzugában születtem, egy boldog család újabb sarjaként. Előttem a bátyám és nővérem is megjárta ezt az utat, melyet én most, és látszólag én is minden különösebb elváltozás nélkül születtem. Persze az orvosok ismét csak tévedtek, bár erre jó ideig nem került sor, hogy fény derüljön az igazságra. Már csecsemőkoromban is minden bogarat, vagy kisebb élőlényt a számba vettem, de az orvosok ismét csak azt mondták, hogy ez egy természetes reakció a csecsemőknél, mindazonáltal, ahogy cseperedtem ez a szokásom nem akaródzott elmúlni, míg egy nap, 5. esztendős koromban megtörtént az a dolog, amely mindenki álláspontját megváltoztatta. Éppen a testvéreim éppen ettek, mikor én éppen az udvaron játszottam. Egy csigát találtam, mely éppen a fűben próbált meg arrébb csúszni szépen lassan komótosan, én meg fölötte ültem, és nagy szemekkel bámultam kezemben egy öngyújtóval. Sokszor láttam már apát ezzel játszani, ahogy a semmiből tüzet teremt mindössze egy apró gomb megnyomásával. Már én is kipróbáltam ezt párszor, és bár nem sikerült olyan sokáig fenntartanom a tüzet, mint az apának egy-két pillanatra nekem is meggyullad.
- Csiga, biga gyere ki, ég a házad ide kint, kapsz tejet, vajat, holnapra is marad… - énekelgetem boldogan miközben az öngyújtó lángjait próbálom a csiga felé terelgetni.
Azonban mielőtt meggyújthattam volna a csigát, hogy utána finomságokkal kínáljam, nővéremre leszek figyelmes, aki engem néz rémülten. A dalom elhallgatott, én meg mosolyogva integetek neki.
Az életünk ezentúl ment tovább, ahogy eddig is, de minduntalan éreztem, ahogy bátyó, és nővérkém kissé mintha tartanának tőlem. Egyik este azonban bátyó felajánlotta, hogy nézzünk meg egy filmet. Gondolom rémisztgetni akart, ugyanis egy horrorfilm ment a tv-ben, de míg ő a párna alá bújva retteget, én a TV-hez közelebb menve tátott szájjal néztem a műsort. Megigézve néztem azt a vörös folyadékot, mely néhány alkalomkor csak úgy kibukkant az emberekből egy-két dördülés után. Ámulva néztem, ahogy a vér kifolyik az emberekből, míg ők szépen sorjában elfeküdtek, és nem mozdultak többe. Ekkor nyílt az ajtó, és nővérem rémült kiáltása. Szinte ellökött a TV elöl, mikor megpróbálta lekapcsolni. Én azonban még mindig a filmen csodálkozva ámulok, majd boldog mosolyt varázsolva arcomra a testvéreimhez fordulok.
- Még egyszer, még egyszer. – szólok nekik boldogan, ám felküldtek a szobámba, hogy aludjak. Attól a naptól elkezdve gyakran dalolásztam magamnak éjszakánként, hogy napról napra ismét átcsodáljam azokat, amiket a filmben láttam. Így teltek múltak a napjaink, és fel sem tűnt, ahogy testvéreim napról, napra egyre sápadtabbak, vagy kialvatlanok. Én továbbra is vígan éltem tovább gyermekkorom gondatlan dolgait. Az óvodából, ahova eddig jártam egyik nap elzavartak, ugyanis egyik nagyon jó jelenetet idéztem fel a filmből. Hiába telt már jó sok idő, a mai napig emlékszem, ahogy a férfi fejét levágta egy fejsze. De sajnos az óvodás társaimat, illetve az néniket nem ejtette rabul az álomkép pillanata, ahogy kivetült eléjük.A családomnak mikor elárulták az indokot, szüleim persze hazugságnak vélték, azonban testvéreim tudták az igazat. Ahogy telt múlt az idő, egyszer csak azt veszem észre, hogy máris 8 éves vagyok, és egyik nap nővérem kissé idegeskés arccal, de mosolyogva szól hozzám.
- Miu drágám el kéne menünk itthonról egy darabig.
- Miért? – kérdezem csodálkozva nővéremet.
- Kicsit nyaralunk, addig anyuék vigyáznak, a házra rendben van?
- Oké. – mondom szomorkásan, hogy el kell mennem egy idegen emberhez – Mikor indulunk?
- Most rögtön. – mondja határozottan nővérem
- De anyuék még dolgoznak.
- Nem baj, Anyuék már elköszöntek tegnap este, csak nem akartak téged felkelteni.
Végül nagyokat szipogva én is kiléptem a házból, és követtem testvéreimet. Mindegyikük cipelt valamilyen táskát, még rajtam is volt egy apró hátitáska. Fogalmam sincs mennyi ideje utazattunk, de mindannyian megsínylődtük az utat. Mindegyikünk lefogyott a kevéske élelem miatt, amink volt. Néha az éhhalál küszöbén járkáltunk, de mindig tudtunk szerezni valahonnét élelmet. Egyik nap egy elpusztult medvebocsot pillantottunk meg. Látszólag éhen halt, mert nem voltak rajta sérülés jelei. Nővéremék már azon gondolkozták vajon meg tudjuk-e sütni, mikor én felkaptam és elkezdtem szaladni. Egy sikátorban találtak rám, ahogy a medvét magamhoz ölelem.
- Add, ide azt a medvét ne butáskodj. – szólt rám a nővérem.
- Nem! – kiáltom.
- az isten szerelmére ne szórakozz velem!  - szid le bátyám, és kikapja a kezemből a medvebocsot, és a lábainál fogva undorodva eltartja magától.
Én remegő szemekkel meredek a medvére.
- Enyje benje *hukk* Mit piszkálod a kislányt, he taknyos? – mondja egy férfihang egy eléggé furcsa beszédstílussal.
Mikor mindannyian a hang felé fordultunk Alexet hirtelen egy hatalmas ütés terítette ki, melynek köszönhetően nekivágódott az egyik konténernek, és eszméletlenül terült el a földön.
- Alex. – sikít fel a nővérem, majd a bátyám felé fut, ám valaki elkapja a csuklóját, és közelebb húzza magához.
- Ó milyen finom falat. Miért nem szórakozunk kicsit drága? – mondja egy másik fickó, aki láthatólag szintén be volt rúgva.
Nővérem megpróbált kiszabadulni a keze közül, ám az alak szorosan fogta. Közelebb húzta, és elkezdte csókolgatni a nyakát. Lyli végső rémületében ágyékon térdelte a fickót, majd miután az elengedte gyorsan Alexhez rohant. Alig pár percen belül azonban az Alexet leütő fickó belerúgott nővérem hasába, melytől a földre került. Ekkor eredtek a könnyeim.
- No némá a kiscsaj mindjá behugyozik, annyira fél. Te tudod mit? Tiéd a nagyobbik enyém a kisebbik oké? – néz  a társára.
- Te beteg állat. – mondja, de azért perverz vigyorral odalép a nővéremhez, és a fejét felém fordítja – Nézd mi jár annak, aki ellenkezik. A barátom betöri a húgodat, és te szépen végignézed. De ne félj, én majd utána eljátszok majd veled. A nagyobb férfi végül felém áll, egyetlen mozdulattal felkapott a földről, és azzal a mozdulattal el is tépte a ruhámat. Én sikongatva próbálok elmenekülni, ám egy pofontól máris a földre esek pityeregve. A fickó mögém lép, és lekezdi kigombolni nadrágját.
- Miu… Miu… én… ezt nem hagyom! – ordítja nővérem.
Egy másodperccel később a mögöttem álló fickó lángra kap, aki egy pillanatra azt sem tudja, hol van, majd ordítozva nekiáll szaladgálni, és a földre veti magát, hogy elolthassa a lángokat. Ekkor szorítom magamhoz a medvebocsot. Hirtelen elönt a bosszúvágy, és halkan, majd egyre hangosabban énekelni kezdek. Ahogy hangom átjárja a sikátort az idő elkomorodik, a lámpák fénye mintha halványabban fénylenének.
- Csirr, csörr menjetek láncok…valaki téged keres, csirr, csörr menjetek láncok a Warden már mögötted áll. Gyorsan a láncok már sercegve közelednek, meg ne állj, menekülj, amíg még lehet… - mondogattam ritmikusan a dalt, miközben jobbra-balra dülöngélek.
A talpunk alatt a beton nekiáll ropogni, recsegni, míg valahol már egy-két hatalmas repedés látszódik. Ahogy a dalom egyre hangosabb lesz, egyre több-sé több helyen roppan szét a beton, amjd egyik pillanatban egy kéz nyúl fel a földből, mely a repedt betont markolászva egyre, jobban húzta feljebb és feljebb magát. Pár pillanaton belül egy velőtrázó üvöltés hallatszódik, majd egy élőholt bukkan fel a földből. Jobb karja helyett véres csonk, a bal karjáról meg foszlani kezdett a bőr, ahol a betonhoz ért. Szemtelen arca a nővéremet lefogva tartó férfi felé fordul. Véres száját ordításra nyitja, és sandítva indul el felé. Ebben a pillanatban további kezek törnek a felhők fölé. És a levegőt uralma alá vonta a romlás édeskék, orrfacsaró bűze. A hullák sorra bújtak elő a földből, és mind a férfi felé lépkedtek, aki nővéremre kiált.
- Ezt a húgod csinálja! Tudom! Szólj neki, hogy azonnal fogja be a száját! Különben… - nem tudta befejezni, mert közben  társa felé illantott.
Már egy ideje holtan feküdt, ugyanis a lángok halálra perzselték, ám az egyik hulla odalépett hozzá, megragadta a fejénél fogva, majd egyetlen mozdulattal letépte a lángoló fejet a testről. A zombi a szájához emelte a fejet, és falni kezdte, figyelmet sem véve a már rá is átterjedő tűzről. A még élő fickónak ez bőven elég volt. Gyorsan szaladni kezdett a még tisztának tűnő kijárat felé, ám amint kilépett az utcára egy autó hangos fékcsikorgást követve elgázolta. A nővérem rémülten kiáltozott felém, hogy térjek észhez, mire én nagyokat pislogva körülnézek abbahagyva az éneklést. Ugyanúgy este volt, mint eddig. A fickó hullája még mindig égett, de a feje a helyén maradt. A betonnak sem volt semmi baja. Az illúzió azonban elérte a hatást. A másik férfi halott volt. Ugyanis az a kocsi, ami elgázolta nem az én világom része volt.
- Sikerült… Lyli… bosszút álltam… én megöltem őt.. – mondom eszelős vigyorral , és üveges szemmel – Pont mint a filmekben, meghalt… én irányítottam… megöltem…
Nővérem ekkor ölelt át. Testének melege, és valami megmagyarázhatatlan felrázott a remegős félelmemből, és megnyugtatott. Sírva fakadtam, ugyanis nagyon féltem. Nem azért féltem, mert a halál alig egy fél méterre szedte le áldozatát, nem is, azért mert gyilkoltam. Hanem attól féltem, hogy elveszítem bátyámat, és nővéremet. Végül miután magához térítettük Alexet elhagytuk a sikátort, méghozzá úgy, hogy senki se vett észre minket. A rendőrség egy hét múltán lezárták az ügyet, és a mi nevünk még csak a közelében sem volt a valójában történteknek. Bár mindannyian más érzelmekkel emlékszünk vissza arra a napra, én attól sokkal jobban kerestem a holtak megnyugtató társaságát. Mivel testvéreim belátták, hogy a medvét nem tudják elszakítani tőlem (Alex megpróbálta, aminek köszönhetően 3 napig nem hagytam aludni), minden pénzünket arra költötték, hogy kitömessék nekem a már-már foszladozó macit. Természetesen le is fertőtlenítették, és minden egyéb teendőket is megtettek azért, hogy ne kapjak el tőle valami betegséget. Tibersnek neveztem el a medvét. új ruhákat kapta. Bár szállásunk csak egy romos épület szolgált, Lily nekiállt munkát keresni, hogy el tudjon látni minket.