Miu & Emma

Hiába énekel egyre hangosabban, egyre dacosabban a kislány nem ér vele célt, legalább is nem úgy, ahogy reméli. Hisz a páncélom egy ilyen, visonylag közepes erősségű támadást könnyedén elsöpör. Legfeljebb fülemet zavarhatja egy idő utána fulladozó dalocska. A környék szerencsére elég kihalt, nem nagyon járnka erre, főképp nem ezekben az órákban. És ha mégis.. hát az se zavarna, végül is, utóbb bármit törlök azelmékből.
De szerencsére hamarabb törik mega csöppség, és amint abbamarad a dal magam is visszavedlem emberi formám, hátha az bíztatóbb számára.
- Akarni? Semmi konkrétat. Pusztán felkeltetted az érdeklődésem, hisz mint bizonyítottad igen különleges vagy. És láthattad, eme csodálatos különnösség bennem is megvan. Csak másabb formában - magyarázom, szinte már kedvesem. De hát tudok én ilyen is lenni, ha a helyzet úgy kívánja.
- Emma vagyok - mosolygok rá barátságosan, majd a kosszal nem törődve csücsenek le mellé a földre.

A rúgás valós, pontos, és fájdalmas. Legalább is erre utal a vetődés, majd az azt követő feltörő sírás és nyöszörgés. Aprót sóhajtok csupán, nem mintha mély megbánást éreznék, inkább csak mert nem rajongok a gyerekekért, főképp nem a hisztiző, sírő gyerekekért. De ez itt egy mutáns, nem sétálhatok csak úgy el!
És míg ezen gondolatok végigfutnak elmémen, addig újabb dallam csendül fel, egy pillanat csupán, a következőben viszont már se hang, se kislány. Meglepetten húzom fel szemöldököm, fordulok körbe, keresve a köddé váltat.
Képtelenség, hogy elfutott volna, főképp ilyen gyorsan, hisz az előbb még lábra se nagyon bírt állni. Egyértelmű tudás, hogy a gyémánttömböt nem érdemes rugdosni.
Teleportáló lenne? Kizárt, hogy ilyen kis korban két erős és kifejlett mutációt birtokolna. Bár lehet, a teleportációja még nem irányított, inkább félelme indította be. Vagy csupán korábbi trükkjeinek egyikét veti be most is...
Hagyom, hogy az ismerős hűvösség végigfussom testemen, immár teljes terjedelemmel borítva be páncélommal, és amint végleges alakot öltök megszűnik a korábbi káprázat. Bár az ének még cseng, a gát, mit a páncélom képez már nem hagyja, hogy elmémet elbódítsa.
Érdeklődve fordulok irányába, majd egy lépést téve felé mellé guggolok, merev vonásaimhoz képest próbálván mosolyt erőltetni arcomra.
- Nem bántani akartalak, csupán védekeztem - szólalok meg, ajkam mozog, hangot képzek, mint minden normális ember, fülnek hallhatót. Hisz páncélom mentális gátja sajnos nem egyirányú, ahogy leblokkolja a kívülről érkező telepata próbálkozásokat, úgy saját hullámaim se engedi ki.

No igen, van, aki ekképp reagál a hangomra. Már amelyik a fejében szólal meg. És talán azért is, mert még ilyen kicsi, még nem tudja hova tenni a dolgot. Pedig még igazán "bele sem másztam" a fejébe.
- Ha így akarod - mosolyodom el, immár valóban szólva hozzá. Nem, nem akarom az őrületbe kergetni, bár annyiban hatásos volt a dolog, hogy eltűnt a rém. És félbemaradt az éneklés. Talán tényleg kell a koncentrációjához a hang, hogy valóban arra összpontosítson, amit szeretne megidézni.
A pukkancs arcvonások, a dühödt pillantás akaratlan is mosolyra fakaszt, még akkor se lohad, mikor felém szalad. Csak egy pillanat, és lábaim gyémánttá olvadnak, egészen úgy combtőig, hisz nem sokkal ér feljebb a lányzó. Azt pedig, hogy ez mennyire igaz, és legfőképp mennyire kemény megtapasztalhatja, hisz ezek után már semmi okom kitérni a rúgás elől. Tapasztalással tanulunk, és ennél jobb módja nem is kell hogy legyen az elrettentésnek. Mármint az újabb rugdosási kísérlet okán.
- Szerintem megoldhatnánk ezt másképp is - jegyzem meg, és ha még mindig szaladni akarna, hát megfogoma karját visszatartási célzattal. Bár ha valós dühből rúgott, szerintem egy ideig nem nagyon fog szaladgálni.

A fenyegetésre nem tudok másképp reagálni, mint elkacagom magam. Hiszen ugyan mennyi valós fenyegetést láthatnék bele egí alig hat-hét éves formakörüli gyermek szavaiba? Lassan persze mosollyá szelidül nevetésem, ahogy a lányka énekelni kezd. Mire készül? Ennyire fals hangja lenne, hogy azzal akar engem riogatni vagy épp a kutyákat hergelni?
Ismét csak úgy érzem, elfecsérelt percek voltak a fogácskázásra áldozott idő, és fordulnék is, hogy visszatérjek a kocsimhoz, mikor a kutyák különös metamorfózión esnek át. Ha egyszerű ember lennék, most tuti sikítófrászt kapnék, ám nem vagyok az. Érdeklődve szemlélem a felém magasodó szerzetet, rácsodálkozva a helyzetre. Ezek szerint a kislány is mutáns. Milyen csodálatos véletlen.
Aztán már azon kezdek töprengeni, miféle lehet, és ebben még a felém csapó mancsok se riasztanak meg. Egy szemvillanás alatt képes vagyok magamra ölteni a páncélom, így nem tartok a fájdalomtól vagy a sebzéstől. Főképp, ahogy a karmok megakadnak és újra nem próbálkozik a lény.
Nem hinném, hogy az állatokat képes formálni, akko rnem kért volna segítséget a lakatok leszedegetéséhez, hanem maga hozza ki őket. Vagy csak gyenge lenne hozzá? Nem, inkább egyfajta telepata lehet ő is. Mint mikor én adok egy nem létező emléket valakinek. De minek énekel hozzá? Csak mert jól esik, mert ezzel köti össze a képességét, vagy tényleg szükséges hozzá?
- Ugyan kislány... Ne fecséreld az erőd ilyenre, engem nem tudsz megijeszteni - csendül lágy, dallamos hangom.. a fejében. "Hallania", látnia, érezni kell, hogy ez nem kívülről érkezett, szám se mozog, csak olyan nevetős mosolyba húzódik. Nem, a hangom a fejébe szólt, és ráadásul félelem nélkül.

A néni válaszára morcosan ránézem, majd szóltam a néninek, hogy nem fogom hagyni, hogy segítség nélkül elmenjen. Erre elkezd gúnyolódni velem. Körmeim Tibers bundájába markolnak, én meg mérges tekintettel a nénire nézek, majd színtelen hanggal odaszólok neki.
- Ha nem akar segíteni, akkor a kutyusok majd bántani fogják.
Bármint feleljen is kinyitom a számat, és énekelni kezdek. Amint meghallják az énekem egy-két kutya körvonalai megremegnek, szépen lassan, majd egyszer csak 3 kutya a ketrecéből volt nincs, barnás színű gőzfelhővé vált, és kiszálltak a ketrecből, majd előttem összeolvadtak egyre sötétebb, és sötétebb színt öltöttek, majd pár pillanaton belül egy 2 méter marmagasságú cerberosz áll előttem. A három, hangosan morgó, nyáladzó fejével körbenézeget, majd egyik vérben úszó szem megállapodik a néni, mire mind a 6 szempár őt kezdi el vizslatni. Hangosan morogva lépnek előre egyet. A néni érezheti lehelletük émelyítő bűzét, a torkukból feltörő ropogásra hasonlító morgásukat, illetve a tenyérnyi fogaikat, és karmaikat. Az Cerberos a nő felé kap, ám karja megakad a kerítésben, ám nem zavartatja magát, ahogy volt, egy fémes nyikkanás, és a ketrec rácsai volt-nincs. Viszont a néninek akár elmozdult, akár nem, kutya baja. Bár a kutyának nem sikerült eltalálni a bestia csak fölé tornyosul, támadni nem támad. Várja mit fog tenni a néni. Én eközben megállás nélkül dalolok, ügyelve, hogy ne kalandozzak túlságosan el.

Különösebb reakció nélkül veszem tudomásul az érkező információkat. Tehát a sintérrel már nem lesz gondunk. Bár az kissé meglep, hogy a kislány ilyen egyszerűen beszél a dologról, akárcsak a döglött madárról. AZ, hogy egy felnőtt halála nem rázza meg, még nem is olyan fura, főképp, ha nem közeli hozzátartozó az ilyesmi korú gyermekek még nem érzik át a halál valós fogalmát. Ám az állatok szenvedései iránt már ebben a korban is fogékonyak, így bár érthető, hogy a kutyákat sajnálja, a döglött madárral etetés már furi. Mert ugye elv a madarat is sajnálni kellene.
- Ennyi kutyának egy madárka tényleg kevés. Még fél fogra is - jegyzem meg, mintha csak igazolni akarnám felfedezését. És követem folyamatosan, bár nem mellékelek hozzá mosolyt. Nem élvezem igaz a fogócskát, de igazán felbosszantani se tud. Igen keveseknek sikerül csak kihoznia a sodromból, efféle gyermeki marhaságon nem kapom fel a vizet. Főképp, mert saját döntésem okán maradtam itt.
- Nem vagyok lakatos. Keresd meg a kulcsokat, ha úgy is ráérsz - vonom meg a vállam a feladat hallatán. Bár nem vagyok híve az állatok szadizásának, effélére nem szokásom fecsérelni az időm. Talán erre a gyermekre se kéne többet, van épp elég dolgom.
És fordulnék is meg, mikor szavai ismét megtorpanásra késztetnek, újfent visszafordítva kicsiny szöszke fejére figyelmem.
- És ugyan hogy gondolod? Talán odaráncigálsz mindegyikhez és nem eresztesz, míg le nem rágom a lakatokat? - kérdezem enyhe gúnnyal a hangomban. Ugyan, mit tehetne egy gyermek velem?

A kutyák elcsendesülnek, hallhatóságot engedve az egyéb zajoknak. Egy autó húz el nem messze a teleptől, talán egy öreg Buick kidöglött motorral. És valami más, apró léptek, szipogás, egy gyermeki hang. Meglepetten fordulok az irányba, épphogy elkapva az aprócska szöszke fejformát, és az már el is tűnik. Kíváncsian lépek tuána, noha tudom, inkább be kéne fejeznem a kört, aztán irány a klub, ahol megannyi papírmunka vár. De az a fránya kíváncsiság mindig él bennem, sokszor bajba sodorva, ám mostanra már képes vagyok megvédeni magam. és mit árthat nekem egy gyermek?
- Inkább az a kérdés, te mit keresel itt? - kérdem, miközben újabb és újabb szegletek rejtik el előlem a lánykát. APró sóhajom türelmetlenségről árulkodik, miközben egyre inkább a palánkkerítés felé pislogok. De nem, nem tudok csak úgy lelépni. Nem a sajnálat tart itt, az a fránya kíváncsiság. És az a különös belső hang, sejtés, miszerint érdemes maradni. De miért?
- Nem hinném, hogy a sintér örülni fog, ha meglát itt - jegyzem meg az újabb kanyar után. Mennyivel egyszerűbb lenne fejben rászólni, mint a kutyákra...

Sírásom, pityergésé válik, ám nem áll el teljesen. Mindaddig, míg észre nem veszem, hogy a kutyák ugatása elhalt. Utána szipogva, a szememet áztató könnyeket törölgetve körülnézek. Szemem ketrecről, ketrecre vándorol, ahol azt veszem, hogy mindegyik kutya hasonlóan viselkedik. Kicsit mintha zavarban lennének. Még egyet szipogok, majd elhallgatok. Érdekes. Odasétálok az egyik kanyarulathoz, és kicsit kilesve körülkémlelek. Egy nőt pillantok meg, aki erre fele közeledik. Nem bújok elő, ehelyett odaszólok.
- A néni mit csinál erre fele? - kérdezem ártatlan hangon, érdeklődve.
A fordulón lévő ketrec szélét megfogva még egy kicsit beljebb lépek. Elmosolyodok, és ha a néni közelebb jön, elindulok arról amerről jöttem, és odafutok egy másik kanyarulathoz. csak 2 út volt, az  amint a néni közeledett, illetve az, amelyhez én szaladtam oda. Bár mindkettő a bejárathoz vezet, az út 2 oldalán elhelyezkedő ketrecek bőven elég volt jó sok kutya elhelyezésére erre a téglalap alaprajzra. Ha a néni ismét befordul rámosolygok, és megint futásnak eredek. Ez a hosszabbik szakasza a téglalapnak. Így mire befordulhatnék biztos, megpillantom ismét a nénit, ha még mindig követ. Persze ha első kérdésemre megáll, akkor nem futkorászok, helyette érdeklődő arccal nézem tovább.

Ritka alkalmak egyike, mikor lábamra sportcipőt húzva indulok meg a város elfeledettebb utcáin. Nem mintha maga a sportolás állna távol tőlem, erre ékes példa alakom. Sokkal inkább az, hogy az utcán futkorásszak, hisz otthon remekül felszerelt terem áll a rendelkezésemre. Olykor még is jóleső, hogy kiszökök a város szürke fellegei alá, főképp ezen a korai órán, mikor még alig mászkálnak emberek az utcán. Corvette-embe ülve hajtottam el erre a kietlenebb részre, majd egy őrzött parkolóba hagyva a kocsit indultam meg. Nem zavart, hogy hófehér öltözetem esetleg kissé porosabb lesz, ilyenkor nem ez a lényeg. Csak hoyg teljesen kirüürljön az egyem, mintha csak a szemetesbe söpörném azt a rengeteg gondolatot, amiket másokból csipegettem át.
Kanyarodik a járda, kanyarodom én is, végigfutva egy kerítésnek csúfolt foghíjas palánksoron. Odabent csupa szemét és mocsok, egymásra halmozott ócska bútordarabok, esőtől rongyossá vált újságok, miket aztán lassan ketrecek és kifutók váltanak fel. A rácsok mögött olykor feltűnik egy borzas fej, egy virító agyar, felszűköl egy otthagyott jószág. Az emberek felelőtlenek és mocskosak. Magukhoz édesgetnek egy jószágot, aztán ha megunják, kicsapják az utcára, sorsára hagyva azt. Vajon mikor jutunk el odáig, hogy mindezt a saját gyermekeikkel is megtegyék?
De hopp, hiszen megtették, hisz a saját apám enm volt képes a millióiból néhány százat veszteni, csak hogy a tékozló lányt mentse. Sebaj, a tékozló lány mentette magát és most ő a birtokosa a hatalmas vagyonnak. És ha élne még, hát maga se áldozna egy kanyit se apja életéért.
Már épp elhagyná a telepet egy újabb kanyarral, mikor a kutyaugatásba sírás is vegyül. Nincs anyai ösztön, mi megtorpasztaná, ám van kíváncsisága, olykor elég élénk. Ráadásul errefelé ritka a gyermek, így hát szégyen észavar nélkül bújik be az egyik foghíjon, csatakos tincseit egy könnyed kézmozdulattal simítva hátra.
A kenelben a kutyák megbolondulnak az idegen láttán, éles ugatíásba, fogvillogtatásba kezdenek, éktelen hangzavart csapva.
- Csend! - morran hangja, inkább halk figyelmeztetéssel, és hat is, bár nem a szó, inkább a suttogás, mi visszhangzik az állatok fejébe. Nincsenek ehhez szokva, megszeppentem ülnek hátsójukra, vagy kezdenek el zavartan járkálni fel s alá. De legalább csend lett.

Hangos ugatás vesz körül. Körülöttem ketrecek rengetegje, én meg nyugodt szívvel álltam, a ketrec szabadabbik felén, és a kutyusokat néztem, akik bentről ugattak, amint a közelükbe értem. Pedig semmi rossz szándék nem volt feléjük. Az utcán hallottam ,miszerint az itt dolgozó egyetlen bácsi szívrohamban elhunyt, és senki sem foglalkozik az ittlévő kutyusokkal. Gondoltam az állatok nagyon éhesek lehetnek, hisz vagy már 3 napja nem etette meg őket senki. Errefele találtam egy elgázolt madarat, így azt magammal hozva, gondoltam odaadom nekik, de úgy tűnik 1 galambnál sokkal több kell nekik. Szomorúan nyújtom be a galambot, az egyik ketrecbe, és minden további nélkül nézem, ahogy széttépi az állatot a bent lévő éhes kutya.
- Vajon ki kéne engednem őket? - gondolkodok hangosan.
Végül úgy véltem ez lesz a megfelelő megoldás. Azonban valahogy ki kéne nyitnom a lakatot. Mivel kulcsaim nem voltak megfogtam egy nagyobbacska követ, és azzal kezdem el csapkodni a lakatot. Pár kimerítő perc után, végül össze esek fáradságomba, és hangosan sírni kezdek.