Dina Baker

”Ha gyenge vagy hozzá, hogy harcolj, öleld át az ellenséged. Amíg mindkét karja átölel, addig nem tud fegyvert fogni rád.” „ Táncolni kell Uram. A zene majd csak megjön valahonnan.”

Userinfó: Titkos karakter

Név: Dina Baker
Mutáns név: Füst
Születési dátum: 1969. szeptember 5. San Francisco
Besorolás: Független
Képességek: Teleportáló, méretváltó.

Elsődleges képesség: Teleportáció és méretváltás
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 10 éves kora körül
Képesség jelenlegi szintje: Képességét nem tudatosan használja, sőt egyelőre nem is nagyon tudja, hogy mi a baj vele. Csak érzi, hogy valami nincs rendben. Megéli a furcsaságokat, de nem beszél róla senkinek, még a szüleinek sem.
Képesség távlatai: Elsődleges cél a tudatos használat, és az, hogy tisztában legyen az adottságaival, és a korlátaival egyaránt. Képes legyen pontosan oda teleportálni önmagát, ahová szeretné. Ezzel együtt irányítani a méretváltást is. Korlátja, hogy legfeljebb kétszáz méterre tud teleportálni. Méretváltásnál zsugorításban akár bolha méretűre is tud zsugorodni, de növesztésnél a maximális méret nem haladja meg a nyolc méteres magasságot.

Jellem: Szókimondó. A véleményét a legkisebb mértékben sem rejti véka alá. Olykor ezt nem csak szavakkal, de viselkedésben is érzékelteti. Ugyanakkor képes elbűvölni bárkit, ha ez a cél. Még sem képmutató, vagy köpönyegforgató. Nevelőszüleit édes szülőként szereti, apjával nagyon jó és bensőséges a viszonya.

Külső: Átlagos magasságú, vékony testalkatú lány. Arca kerek, fehér bőrű. Szeme kék, haja természetes szőke. Kedveli a színes ruhákat, de ettől függetlenül szívesen öltözik egyszerűen.  

Előtörténet: Ki vagyok valójában? Annyiszor tettem fel magamnak a kérdést az utóbbi időben. Na persze tudom, hogy Sam és Polly örökbe fogadtak. A tizennegyedik szülinapom másnapján közölték ezt velem, és be kell vallanom, így visszatekintve elég vacakul érintett. Arra tisztán emlékszem, mennyire haragudtam rájuk. Mintha bizony ők dobtak volna el maguktól, és nem az igazi szüleim. Aztán rájöttem erre a kifordított tényre, és lassan megbékéltem. Elfogadtam a tényt. Persze, sokat segített benne az, hogy annyira jól voltak velem mindig is. Felrémlett bennem a sok-sok kedvesség, az ajándékok, a vidám kirándulások, az együtt eltöltött idő. Azt hiszem, első osztályos lehettem, amikor Sammel fagyizni voltunk. Puncs és mogyoró. A kedvenceim. Egy suhanc görkoriban elviharzott mellettünk, és a karjával kicsit meglökött. Nem nagyon, de ahhoz elég volt, hogy a puncs a ruhám elején landoljon, majd onnan a földre pottyant. Teli torokból kezdtem bömbölni. Ő pedig leguggolt velem szemben, és a zsebkendőjével igyekezett letörölni rólam a fagyi maradékát. Még a hangjára is emlékszem, ahogy duruzsolt megnyugtatóan: „Ne bőgj. Veszünk másikat.”
Ezekre gondoltam akkor vissza, és végül is egészen könnyen tértem napirendre a dolog felett. Nem az a lényeg, hogy ki hozott világra, és kinek a vére csörgedezik az ereimben, hanem az, hogy akik utána a gondomat viselték, szerettek, és most is szeretnek.
Más problémát okoz ez az izé. Nem is tudom, minek nevezzem, és ez jobban megrémít, mintha halálos beteg lennék. Először tíz éves korom körül fordult elő velem. Osztálykiránduláson voltunk. Jó kis táborhely volt egy patak partján, ahol óriási fák nőttek. Számháborúztunk, és felmásztam az egyik égerre. Nem vettem észre, hogy az egyik fiú, bizonyos Timothy Huber már szinten ott kuporog az egyik ágvillában. Én csak másztam felfelé, nem is néztem fel mindaddig, míg a fejem felett fel nem hangzott a hangja. „Ötszázhetvennégy.” Érdekes, hogy még a szám is beleégett a tudatomba. Annyira váratlanul ért a dolog, hogy ijedtemben elengedtem az ágat, amibe kapaszkodtam, és zuhanni kezdtem lefelé. Nagyon megijedtem, és bármi áron vissza akartam kerülni oda, ahol korábban álltam. Aztán halk pukkanást hallottam, és ott voltam újra. Kezem az ágat markolta, lábam stabilan állt egy másikon. Halálra váltan pislogtam magam alá, ahol halványan még látni lehetett egy kisebb fehéres füstpamacsot, amint lassan eloszlik. Úgy véltem, csak képzelődtem azt, hogy zuhanok, annyira megijesztett Tim hangja, de amikor felpillantottam rá, tudtam, hogy minden megtörtént. Elég volt csak látni az arcát, a tekintetét. Úgy bámult rám, mintha rémet látott volt. Sóbálvánnyá dermedt. Én szólongattam, s jó időbe telt, mire annyira észre tért, hogy képessé vált megmozdulni. „Hogy csináltad?” Kérdezte tőlem, én pedig csak a fejemet ráztam meg. „Nem tudom.” Nyögtem ki aztán magamból kis idő múlva. „De ne áruld el senkinek.” „Jó.” És valóban nem árulta el.
Sokáig nem történt velem semmi különös. Az általános iskola után gimibe kerültem. Felvettek a kézilabda csapatba. A sport és a tanulás kitöltötte a mindennapjaimat. Azonban történt valami pár hete. A végzősök között van egy fiú, aki nagyon tetszik, és végre észrevett, bár úgy tudom, hogy az egyik végzős lánnyal jár. Nem vagyok olyan, aki más pasijára bukik, így hagytam volna annyiban az egészet, de az egyik ebédszünetben odaült az asztalhoz, épp velem szemben. „Szia, Nigel vagyok. Te meg ugye, Dina?” Így indult a beszélgetésünk, és talán a kapcsolatunk is, ha mondhatom ezt annak. Elhívott moziba, sétálni. Megfogta a kezem, és szájon csókolt. Ezt nem igazán akartam engedni, ő meg nem erőszakoskodott. Pár nappal később edzés után a lányöltözőben tusoltam le éppen, majd leültem a padra a szekrényemmel szemben. Törülközőbe bugyoláltan épp a másnapi töri dolgozaton járt az agyam, amikor nevetés harsant az ajtóból. Nem lehetett oda látni hozzám, de én megismertem Nigel hangját. Meg egy lányét az évfolyamomból. Bejöttek, és… nem részletezem. Szerettem volna eltűnni, hiszen azt hallottam, hogy közelednek. De sehol nem volt hely, csak a szekrényben. Azonban ott benn volt a táskám, a ruhám. Túl sok minden ahhoz, hogy beférjek. Ráadásul az ajtaja is csukva volt, és ha most kinyitom, a nyekergése elárul. Nem akartam, hogy azon kapjanak, leselkedem. Kényelmetlen helyzet volt. Ott álltam egy szál törülközőben, mezítláb és nem tudtam hová bújni. Annyira el akartam tűnni a szekrényben, hogy egyszer csak ott voltam. Ott ültem a polcán, és a mélységbe lógattam a lábam. Nem lehettem nagyobb tíz centinél. Majd kiugrott a szívem a mellkasomból, annyira megdöbbentem. Hogy mennyi időt töltöttem ott? Nem tudom. Azt tudom, hogy halálra váltan ültem ott, parányivá zsugorodva. A hangok már régen elhaltak, minden elcsendesült, az öltözőre homály és némaság borult, mikor végre összeszedtem magam. Akkor meg a kijutás gondolata és vágya fogalmazódott meg bennem, mely egyre erősebbé vált, s egyszer csak újra ott ültem a padon, törülközőben a szekrényem előtt, normális méretűen.
Nos… erről sem meséltem még senkinek, csak ide írom le a naplóba…