Saul & Rebeca - A nagy gyémántrablás

Saul & Rebeca

Az ember többnyire akkor akar többet, ha van miért, ha vannak céljai, ha van oka... küzdeni, de nekem ilyesmi nincs. Én csak elvagyok, csak teszem, amihez épp kedvem van, szórakozom, nincsenek nagyra törő terveim, nincsenek hatalmas vágyaim, mert egyszerűen nincs rájuk szükségem és kész. Nem mindenkinek kell ilyesmi... ennyi. Van aki szeret megmaradni valami átlagos középszerű szinten, én is ezek közé tartozom.
Gondolom ő meg pont az ellentéte, aki szereti a nagy dolgokat, aki feltörekvő és aki persze baromi okos, mert azt már villogtatta párszor, hogy milyen hű meg ha stílusa van, és amúgy is gondolom azért kell neki egy ilyen gyűrű, ha tényleg az övé volt, mert valami igazi kis nagy kutya. Mindegy, annyira nem érdekel, nekem csak a pénz kell, amit kapok érte, ha megszerezem, a többi már részlet kérdés és baromira nem számít.
- Oké... végülis az eladásával nem akarok szöszölni. - rántom meg a vállam. Nem, nem fogom azt mondani, amit vár, hogy olyan nagyon be vagyok tojva tőle. Szó sincs róla! Engem aztán nem hat meg, ne érezze, hogy ő van lépéselőnyben. Azt teszek, amit akarok, és hidegen hagy, hogy mennyire beképzelt a fickó, mert láthatóan nagyon. A gyűrűt megszerezni annyira nem nehéz, csak ez a kis elrejtés kellett. Ha tudnám persze, hogy átver... egész más lenne a helyzet. Ha tudnám, hogy a kamera vesz egy pillanatra, amitől majd tuti, hogy padlót fognak a zsaruk... abból tudom, hogy baromi nagy gond lenne. Ez volt mindig a legfontosabb Bastiennel, hogy ne lásson meg minket senki, és soha nem történt baj, mindez idáig és most se tudok róla, hogy igen.
Visszatérek hozzá, de hülye nem vagyok, nem fogom én felvenni a pénzt, hogy ott rögzítsen a kamera. Nem kell, hogy bajom legyen belőle még véletlenül sem. Nem tudna rávenni. Megyek vele, amíg felveszi a pénzt, aztán szépen a táskámba pakolom az egészet. Ennyit talán még meg is ért ez az este. A tenyerére pillantok. Gondolom nem venné viccesnek, ha most csak simán belecsapnék, szóval végül nem teszem meg, inkább nyúlok be szemérmetlenül a dekoltázsomba. Megtehetném, hogy átnyúlok az anyagon, de az úgy túl egyszerű lenne. Végül pedig szépen a tenyerébe pottyantom a még mindig finoman test meleg gyűrűt. - Nem tudom, hogy miért találkoznánk... - szökik fel kissé a szemöldököm, de azért átveszem a cetlit. Nem hiszem, hogy hívni fogom, már miért kéne? Nem érdekel a pasas, a kéz csókja pedig még meg is lep. Az életben nem csókolt még nekem senki sem kezet, kissé ósdi a dolog nem? Végül csak intek egyet utána, aztán indulok el az ellenkező irányba. Gyorsan tűnök el, mint mindig, vissza a motelbe, átnézni a pénzt, aztán tovább állni. Nem szoktam sokat egy helyben maradni, nem okos döntés.

//Én is köszönöm a játékot! Remek volt gonosz Saullal. Very Happy

//

Rebeca & Saul

A képességünket mindig lehet továbbfejleszteni, nincs olyan, hogy úgy születnénk meg, hogy mi már tudunk mindent. Másfél évszázadra volt szükségem, hogy a képességem határait a lehető legtávolabbra toljam ki, bár… bár a legtöbb mutánsnak nem adatik meg ennyi idő a tökéletesedésre, de ez már az ő bajuk, nem mindenki élhet örökké. Ha továbbra is egyszerű tolvaj akarok lenni, akkor csak tessék, én nem fogom őt ebben meggátolni, de sokkal több mindent kezdhetne azzal, amije van. Én a helyében már rég valami sokkal fontosabbat csinálnék, mint pénztárcák kifosztása pár száz dollárért. Én kiutat ajánlok neki ebből az életből, magára vessen, ha nem fogadja el.
- Elég nagy tapasztalatom van benne, igen. – kilencszáz év, ezalatt az ember nagyon sok mindent csinál,és igen, elég sok embert kínoztam már meg, és volt olyan is, hogy engem kínoztak, néhány csont eltörése még nem sorolható a kínzás kategóriába. Mikor legszívesebben meghalnál, hogy véget érjen a fájdalom, mikor már szinte a halált kívánd az élet helyett… na az már kínzás. Persze, soha nem hagytam azokat életben, akiket megkínoztam. Miért is tettem volna? Van annyi eszem, hogy ne teremtsek még ennél is több ellenséget magamnak, sokkal egyszerűbb megelőzni a bajt, végezni azokkal, akik később az ellenségeid lehetnek. Ezzel bárki ugyanígy lenne.
- Két okból. Egyrészt mert levadásználak, mint valami kutyát, és nem sietném el a megölésedet. Másrészt pedig mit kezdenél vele? Eladnád valami piti kis orgazdának? Ugyan már, okosabbnak tűnsz te ennél! – persze, megfordult már a fejemben, hogy esetleg átvág, de… de mégis mit érne el vele? Az ő ideje véges, ellentétben az enyémmel, megkeresném és megmutatnám neki, hogy mit is értek én kínzás alatt. Szerintem neki is van annyi esze, hogy most inkább az alku szerint jár el, és nem próbál meg átverni, mert az egyikünk számára sem jelent jót. Én elvesztek valami fontosat, amire minél hamarabb szükségem van, az ő élete pedig megrövidülne jó néhány évtizeddel.
- Ahogy akarod. – mondom mosolyogva. Több okból kifolyólag is jó az, hogy visszaadja a bankkártyát. Tanúbizonyságot tett róla, hogy nem egy buta liba, akit egy ATM-es kifizetéssel átlehetne ejteni, másrészt pedig így majd büszke lesz magára, hogy átlátott rajtam. Márpedig így akarata ellenére is el fogja magát bízni tudat alatt, és így még könnyebben tudom átverni. A pénzt persze odaadom neki, amint elsétálok az ATM-hez és kiveszem a bankkártyán lévő összes pénzt, megeresztek egy mosolyt a kamerának, majd visszalépek hozzá és a kezébe nyomom a finoman szólva is vastag köteg pénzt. – Öröm volt veled üzletelni Rebeca! És ha lennél olyan szíves… van nálad valami ami az enyém? – most már ideje, hogy odaadja a gyűrűt, mert a végén még rosszban leszünk, és nem hiszem, hogy ezt szeretné. Amint a kezemben van a gyűrű, egy gyors mozdulattal el is tüntetem a zsebemben. – Van egy olyan érzésem, hogy találkozunk majd mi még. Ha esetleg megakarna látogatni, akkor hívja csak ezt a számot. – nyomok a kezébe egy papírfecnit. Természetesen nem az én számom van rajta, de ha felhívja és mondja, hogy engem keres, akkor meg fogom találni. – Bölcsen költse el a pénzemet, szüksége lesz rá! – ha megakar menekülni, akkor mindenképpen. Nem a rendőrök, és nem is az a gyermeteg FBI fog rá vadászni, hanem olyan emberek, akik a mi fajtánk elpusztítására esküdtek fel. – Rebeca, köszönöm ezt a remek estét! – mosolygok rá, majd amint kezet csókoltam hátat is fordítok, hogy aztán eltűnjek az utcák sötétjében. Ezzel meglennék. Ideje beindítani a dolgokat…

// Köszönöm a játékot, nagyon élveztem Smile

//

Saul & Rebeca

Már nem válaszolok semmit, nem kell mindig rákontrázni. Mégis mit tanítana a biológiáról az élet. Maximum az alapvető funkciókat, de azért a mutációról baromira nem, én meg tényleg nem azon szoktam agyalni, hogy vajon mire is lennék még kénes ezen kívül, ami már megy. Amúgy is miért kéne nekem több, amikor eddig is pont jól el voltam azzal, hogy átsétálok a falakon és hogy pontosan be tudom lőni, hogy épp hol vagyok. Ez utóbbival annyira nem is vagyok tisztában, hogy szintén képesség és nem csak egyszerűen jó a tájékozódó képességem. Ha ledobnának egy épületben csak úgy, akkor is kijutnék és nem csak azért, mert átjutok a falakon, hanem eleve átlátnám a szerkezetét tudat alatt is, én meg lehet hogy mázlinak gondolnám, hogy sikerült.
- Úgy látom baromira értesz ehhez... - szóval akkor tényleg nem az az öltönyös úriember, akinek látszik. Na igen ez mutatja, hogy a legtöbb emberről nem tudhatod, hogy kicsoda, micsoda. Bárkiről kiderülhet, aki egyszerű földi halandónak látszik, hogy jobb, ha vigyázol vele. Vagy csak nagy a szája, de valahogy nem azt nézem ki belőle, sokkal inkább, hogy veszélyes alak lenne. Persze ez nem szokott arra sarkallni, hogy én meg jó kislány legyek, mert nem és kész. Azért viselkedem fogjuk rá egy idő után normálisabban, mert nem fog nekem rosszul jönni az a pénz, amit a gyűrűért ad és végül is annyira nem tűnik hatalmas feladatnak, hogy megszerezzem magamnak... neki.
- Honnan tudod, hogy nem szerzem meg azt a gyűrűt és lépek meg vele? - megtehetném, eltűnhetnék az épület másik oldalán a szeme elől. Persze biztosan nem nézné jó szemmel és megpróbálna elkapni, de nem biztos, hogy sikerül neki. Csak azért nem kockáztatok, mert nincs rá okom, de az akkor is idegesít, hogy ilyen baromira nagyra van magával, mintha mindenre képes lenne és persze csak ő nyerhetne, akármi is történjék. A következő megjegyzésére csak enyhén felszökik a szemöldököm és ne pont bájosan nézek rá. Aztán irány a meló. Nem érdemes tovább bájcsevegni, ha ez egyáltalán ide sorolható. Kell az a gyűrű, mert kell a pénz, aztán kalap-kabát, mintha soha nem is találkoztunk volna. Persze azt nem tudhatom, hogy egy pillanatra megmutatja az igazi külsőmet a zsaruknak. Marhára nem vicces, hogy egy államban annyi legyen minden ténykedésemnek, főleg nem, hogy az egyik kedvencemben, mert ezzel tuti, hogy felkerülnék valami fincsi kis kőrözési listára. Remek! Hamarosan viszont kint vagyok, a gyűrű pedig biztos helyre kerül. Onnan azért nem lehet csak úgy kikapni.
Na ja... csekk, nem értékelném, ha azt adna, a legjobb a rendes készpénz lenne, helyette kártyát ad. Bonyolítás, meg kamera is van az ATM-eknél, szóval nem vagyok túl boldog.
- Na persze! - ugyanazzal a lendülettel nyomom a kezébe a bankkártyát, amivel ő adta nekem, és az állammal intek az általa említett cél felé. - Ha akarod elkísérlek, de nekem a pénz kell, nem pedig egy kártya... hogy aztán rosszul jöjjek ki a dologból. A gyűrűd addig szépen pihen nálam. - lehet, hogy nem jártam iskolába, de azért nem vagyok buta és nem lehet könnyen átverni. Oldja meg szépen és nekem már normálisan azt adja, ami jár. Nem fogom még én megszerezni a pénzt, az én dolgom a gyűrű volt és az meg is van.

Rebeca & Saul

- Dehogynem, mesterfokon tanítja. – nem éppen a mutációt, de bőven elég biológiát tanít. Én azt hittem, hogy tisztában van a mutációja pontos mibenlétével, de ezek szerint kevesebbet tud magáról, mint képzelné. Ez pedig… jó. Másrészt igen aggasztó, de nem az én számomra, és nem a jelen helyzetben. Egy mutáns, aki nem ismeri a korlátait… mégis milyen dolog ez? Az lenne a feladata, hogy ezt kitapasztalja, hogy minél inkább a határai közelében mozoghasson, mert többre képes, mint egyszerű kis pitiáner lopások, és ha vágyik több pénzre, nagyobb lehetőségekre, akkor az életet sem igazán érdemli meg. Akkor még neki tennék szívességet azzal, hogy megölöm.
- Ugyan már, kínozni? Ne nevettess, egy kínzás ennél jóval több fájdalommal jár. – ha megkínzok valakit, akkor az nem lélegezne olyan könnyen, mint ő. Nem félek bemocskolni a kezemet, ha kell, akkor fizikai fájdalmat okozok, de jobban szeretem, mikor mentálisan árthatok valakinek. Egyszerűen csak elhitetni az agyával mindent, miközben semmit sem csinálok. A fizikai fájdalom határa sokkal közelebb van, mint a mentálisé, én pedig szeretem hosszan nyomorgatni az embereket. Mégis mi jó van abba, ha rövid ideig tart a szenvedés? Az élet hosszú, évtizedekig eltart, a halál miért legyen mindössze néhány másodperc? Ugyan már… ezt az ajándékot csakis azok kaphatják meg tőlem, akik az életüket adják nekem. Akár szándékosan, akár nem.
- Honnan tudod, hogy nem csak azt látod, amit láttatni szeretnék veled? – miért ne lehetne a mostani alakom is csak egy egyszerű álca? Nem véletlen maradtam életben kilencszáz éven keresztül. Remekül értek a felszívódáshoz, tudom, hogyan kell úgy elbújni egy egész ország szeme elől, hogy évszázadokig ne is lássanak, csak halljanak rólad. Szem előtt lenni, ez a legjobb megoldás a bujkálásra, én pedig ebben igazán jó vagyok. Nem okozna túl nagy nehézséget megint megtenni ezt, de most semmi kedvem sincsen vitatkozni erről vele. Hadd higgye, hogy neki is van valamije ellenem.
- Remek, amúgy is fiatal vagy még a halálhoz. – jegyzem meg egy vigyor közepette. Nem mintha hétpecsétes titok lenne, de semmi köze sincsen hozzá, hogy miért kell. Elég annyit tudnia, hogy az a gyűrű jog szerint engem illet. Jog alatt pedig nem az általánosan elfogadottat értem, hanem a sajátjaimat. Nem mások törvényei szerint élek, csakis a sajátjaim szerint, márpedig szerintem az a gyűrű az enyém, és jogtalanul vették el tőlem még évszázadokkal ezelőtt, ideje, hogy visszakerüljön hozzám, még ha csak rövid időre is. Elengedhetetlen feltétele egy jövedelmező üzletnek, még ha hazugságon is alapul az egész. Az igazság csak nézőpont kérdése, nem igaz?
Oh dehogynem, nagyon is sokra megyek azzal, hogy megmutatom őt a kameráknak. Elég régóta élek, és elég sok ellenséget szedtem már össze, és vannak köztük olyanok, akik pontosan tudják, hogy mi vagyok, és hogy nem vagyok egyedül. Elég sokszor törtem már borsot az orruk alá, és dolgoztam már össze ehhez olyannal, aki szintén mutáns volt. Legutóbb például egy alakváltóval, aki imádta, ha megmutathatta a kameráknak, hogy mire képes, ez volt az ő… kéznyoma, hogy úgy mondjam. Ezt a nőt a munka után megöltem, nyertem legalább nyolcvan-száz évet vele, de ezt az ellenségnek nem kell tudnia. Elég, ha azt hiszik, hogy most megtalálták, és nem engem, hanem őt keresik.
Mosolyogva figyelem, ahogyan közelebb lépdel, és még inkább kiszélesedik ez a mosoly, mikor látom, hogy nincs nála a gyűrű. Úriember vagyok, ennyi ember előtt semmiképpen nem nyúlkálnék. – Gondolom csekket nem fogadsz el, úgyhogy… tessék. – nyomok kezébe egy bankkártyát, amit még a várakozás alatt vettem el az egyik jól fésült úriembertől. – Van a közelben egy bankautomata, ha esetleg ellenőrizni akarnád, de addig is… - nyújtom ki a kezemet, és egy pillanatra a dekoltázsára siklik a tekintetem. Nők…

Saul & Rebeca

- Így van, de az élet nem tanít biológiát. - rántom meg a vállam, szóval akkor honnan kéne tudnom mutációkról, meg hasonló marhaságokról nem? Nem is érdekel a dolog. Képes vagyok valamire és kész, soha sem jártam utána mélyebben, hogy hogyan és miért, vagy hogy hova lehet fejleszteni a tudásomat. Nekem ez így pont elég, amit tudok és őszintén szólva nem is igazán akarok többet. Nem leszek én valami hírszerző, vagy bérgyilkos, vagy tudom is én. Nekem pont jó úgy az életem, ahogy van és nem akarok többet kihozni belőle, bár azért persze a több pénz nem rossz, de... azt ha nagyon akarom elérhetem mindenféle fene nagy életcélok nélkül is nem?
- Mondhatni kínoztál... kétszer, ne hogy már komolyan azért legyél letörve, mert nem kedveltelek meg közben... már bocs, de ez totál baromság. - na ne, nem csinált semmit amitől olyan jóban lehetnénk és én sem, hiszen lenyúltam a tárcáját, aztán le akartam lépni előle, szóval nem kell itt hülyeségeket beszélni, most is azzal jön nekem, hogy csak azért élek, mert ő olyan marha rendes, meg hogy az életemet adja, meg megteszem azt, amit kér. Persze ezek után majd legjobb barátok leszünk... maximum egy időre szövetségesek, csak mert nekem is arra van szükségem, meg neki is arra, hogy lenyúljam azt a gyűrűt és ennyi, nem kell ezt túlbonyolítani.
És mert tudod, hogy nem járnál túlságosan jól vele... ugye? - mert azt nem hagyom ám annyiban, ha aztán szarban hagy. Én is tudok ám gonosz lenni, teszem azt feladni a hatóságoknak. Ha nem is a saját nevén volt ott bent, felvették a kamerák, szóval meg tudom mutatni, hogy kit kell keresni, mert kié volt a gyűrű. Amúgy is hiába vesz fel a kamera, nem lesz nálam a cucc, és én le tudok lépni a börtönből. Gondolom ő is, de... akkor megtalálom és azért én is tudok csúnya dolgokat csinálni, ha arra van szükség, mert baromira nem akarok felkerülni valami körözési lista elejére, mint gyémánt tolvaj.
- Oké, jól van! Gondoltam, hogy úgyse fogod elkotyogni. Annyira nem is érdekel. - rántom meg a vállam. Jó azért van bennem egy egészséges kíváncsiság, de ennyi, azért túlzásba nem viszem a dolgot, ettől nem kell félnie. Nem fogom faggatni, hogy mégis mi ez a gyűrű, mert azért olyan mélyen nem izgat a dolog. Megszerezem, odaadja a pénzt és kész, a többi már igazán nem az én ügyem. Mindenki mehet szépen a saját dolgára. A felvázolás után már csak bólintok egyet, aztán szépen el is indulok befelé. Belépőt nem nehéz szerezni, ellenben a feladat... szintén nem bonyolult, szóval szépen indulok és remélem, hogy tényleg nem ver át. Nem tudhatom, hogy épp csak egy pillanatra mutatja meg a kamerának az igazi arcomat. Gondolom ettől azért rendesen meglepődik majd az, aki nézi, hogy miért változik a kép, igazából azt is mondhatja majd rá valaki, hogy csak manipulálták a felvételt nem? Szerintem simán. Hiszen fizikailag képtelenség, hogy felvedd valaki más alakját... szerintük legalább. Nem sokára tehát újra ott vagyok előtte, a tenyeremben a gyűrű, a belépő pedig az egyik kukában landol. Nincs a rendszerben ujjlenyomatom, nem fognak ez alapján megtalálni, vagyis... ez alapján nem. Ellenben nem adom ám azonnal oda, hanem szépen még egy pillanattal az előtt, hogy elé állnék a gyűrűt szépen besüllyesztem a dekoltázsomba, ahogy azt egy nőnek illik, ha jó helyen akarja elrejteni. Még mindezt úgy, hogy ne lássa. - Nos tehát, hogyan intézzük a fizetést? - a-a, nem hagyom, hogy csak úgy lelépjen a pénzem nélkül, ha már megszereztem neki azt, amit akart.

Rebeca & Saul

- Nocsak… sebaj, én sem, a legjobb tanító mester az élet, nem? – eresztek meg felé egy mosolyt. Fura, azt hittem, hogy a mai világban már mindenkinek kötelező az iskolákban halálra unnia magát, bár… bár korántsem biztos, hogy ez áll a dolgok hátterében. Lehet, hogy sokat lógott, vagy ha már azt nézzük, hogy tolvaj, akkor minden bizonnyal az utcán nőhetett fel, az pedig kemény, és sokkal többet tanít az életről, mint az iskola. Én magam soha nem jártam oda, az én koromban még nem volt, de soha nem is hiányzott, tudtam mindent, az élet és az idő mindent megtanítottak nekem, semmi szükségem arra, hogy egy iskolapad mögött unjam magamat órákon keresztül.
- Látom nem vagy valami jó véleménnyel rólam, ez… ez szomorú, azt hittem, hogy mi ketten majd jól kijövünk egymással. – ennek aligha volt esélye, abban a pillanatban lett semmivé, amikor lenyúlta a tárcámat. Érthető, hogy ennyire… irritálja őt az, hogy így viselkedem vele, de megvan az oka ennek is, nyilván nem tud róla, de nem is kell, hogy feltétlen tudjon róla, igazán szórakoztató, ahogyan piszkálódik, kicsit cirkuszi majom beütése van. Sebaj, elnézem neki, ezért nem fogok a vesztére törni, elvégre… igazat szólt, való igaz, hogy nagyra vagyok magammal, sőt mi több, a bolygónk legnagyszerűbb emberének tartom magamat. Ennek van oka, és nem csak az, hogy egoista és önimádó vagyok.
- Mégis mi hasznom lenne abból, ha lebuktatnálak? Nem ismerlek, és azon kívül, hogy szörnyen idegesítő tudsz lenni, nem igazán van más bűnöd, úgyhogy… ezért még nem foglak az oroszlánok elé vetni. – ha jobban belegondol, akkor ő is láthatja, hogy semmi érdekem nem fűződik ahhoz, hogy őt lebuktassam. Persze, ez csak a látszat, mindenkinek vannak tervei, és ezeket a terveket én szeretem…. romba dönteni, a saját magam előnyére formálni. Neki azonban nem szolgálhatok tényekkel, nem bizonyíthatom neki itt helyben a megbízhatóságomat. Kénytelen lesz hinni nekem, ha pénzt szeretne szerezni.
- Személyes okok, semmi közöd hozzá. A te dolgod, hogy megszerezd és odaad, az enyém pedig, hogy kifizetlek, megegyeztünk? – elég egyszerűen vázoltam fel neki a tényállást, de remélem, hogy megérti a dolgot. Neki és nekem is hasznos ez az együttműködés, nem kell tudnia, hogy mégis mit akarok kezdeni a gyűrűvel. Az enyém volt, szeretném ismét magamnál tudni, emellett pedig egy nagyon fontos tétele a soron következő üzletemnek. Csak egy gyűrű, de… de mégis több annál, az emberek butasága az, ami felruházza azt a gyűrűt ezzel az eszméletlen eszmei értékkel, nem véletlen nem akarják eladni. Mondjuk úgy, hogy… kicsit csaltam, sokan hiszik azt, hogy a viselője tovább élhet, és az ilyen babonás és bolond emberek soha nem fogynak el. Csak egy kis mítoszt vontam köré, és máris az örök életet látja benne a sok gazdag bolond. Pedig csak egy gyűrű. – Amint megvan a belépőkártya, indulj el megszerezni a gyűrűt, a kamerák egy átlagos biztonsági őrnek fognak látni, erről én gondoskodom. A gyűrűt is nyugodtan elveheted, ügyelj rá, hogy még véletlenül se kapcsoljon be a riasztó. A szemüket megcsalhatom, de a riasztást már a rendőrség is meghallaná. Siess, itt várlak! – mosolygok rá. Ez most már az ő dolga, az enyém mindössze annyi, hogy a kamerák előtt ülő biztonsági őrök elméjét becsapjam, ami gyerekjáték. Azonban… a végső lépéseknél, mikor már Rebeca a gyűrűt veszi el, egy pár pillanatra, pont annyira, hogy a kamera kényelmesen megnézhesse őt magának, leveszem róla az álcát, majd amint kifelé sétál vissza is teszem azt. Az őrök ebből semmit nem láthatnak, őket közben végig csak megvezettem. Elég az, ha a kamera látta őt. Most már csak az van hátra, hogy a kezemben legyen a gyűrű, és eltűnjek mielőbb, mert… mert hamarosan indul a show.

Saul & Rebeca

- Nem igazán jártam gimibe a hagyományos... értelemben. - nem ez csak körítés, egyáltalán nem jártam gimibe. Az iskolai alapok meg vannak, de aztán szépen leléptem otthonról, úgyhogy a gimi tökéletesen kimaradt az életemből. Én másképp nőttem fel, nem tanulva, legalábbis nem iskolában, hanem az élettől. Nincs ezzel gondom, csak ne magyarázzon nekem mindenféle mutációról, meg genetikáról, attól már abban a mutáns suliban is megfájdult a fejem. Egy órára ültem be, de a tinik okosabbak voltak nálam, ami halálosan idegesített, szóval sokáig nem próbálkoztam a dologgal. Az a egy dolog, ha amúgy se vagy túl magas, de ha egy még nálad is fél fejjel kisebb szemüveges tíz éves lazán olyan dolgokra válaszol, amikre te kb. csak pislogsz... az azért nem kifejezetten segíti elő az ember önértékelését, az enyémet legalábbis nagyon nem. Mondjuk nem tudom, hogy a pasas milyen nagy dolgokat élt meg, amiket elképzelni sem tudok, amikor kb. kicsit tűnik idősebbnek, mint én. Max. harminc, esetleg kicsivel felette, ha azt mondjuk, hogy csak jól tartja magát, de akkor se kell itt ilyen háborús veterán duma, mert menten elalélok...
A megjegyzésére azért felhúzom az orromat, nem is kicsit. Milyen duma az, hogy fogjam be a számat és hallgassak? Azért ezt kikérem magamnak! Csak azért nem mondok rá valami csúnyábbat, mert... nem is tudom, van a pasiban azért valami olyan, amitől kiver a víz, hiába, hogy ezt be nem vallanám. Ezért nem mondok végül semmit sem arra, amit mond nekem, inkább befogom most az egyszer és hagyom, hogy ő nyerjen. Összességében nekem úgyis jó lesz, ha megkapom a pénzt igaz? Csak addig kell kibírnom valahogy, ne csináljak valamit, amit nem kéne, vagy rosszabb esetben ne mondjak valami csúnyát, mert nagyon közelítek hozzá már megint.
- Eszem ágában sincs növelni az egodat, így is túl nagy, csoda, hogy elfér a... a bolygón! - de komolyan, azt a vigyort nagyon szívesen letörölném a képéről, mert rendkívüli módon irritál. Nem vágom, hogy mire van ilyen nagyra magával. Oké, illúziókat csinál nagy cucc, és fájdalmat okoz, még nagyobb cucc, de attól még nem kell elszállni. Ha nagyon akarnék, akkor tudnék tenni ellene, csak egyelőre nincs rá okom, mert sokkal érdekesebbnek tűnik, hogy pénzt szerezhetek azzal, hogy lenyúlok egy gyűrűt, már pedig le fogom, nem okoz ez nekem nagy gondot, majd meglátja.
- És mi a garancia, hogy nem vágsz át a palánkon, hm? - azért ez egy sarkalatos kérdés. Rohadtul nem akarok lebukni és feltűnni azokon a kamerákon, mert azt hiszem, hogy ő csinál valamit, közben pedig kiderül, hogy még sem. Ilyet azért nem szívesen kockáztatnék, és mint mondtam ez az életemet adja duma annyira még mindig nem hatott meg. Mindenesetre azt hiszem mehetünk, legalábbis ha ad valami minimálisan elfogadható választ legalább. - Gondolom nem fogod elmondani, hogy miért olyan marha fontos az a vacak. - röhögnék, ha kiderülne, hogy van valami halott szerelme és bla-bla. Nem passzol a fickóhoz az ilyen romantikus maszlag. Megrántom végül a vállam, mert tudom, hogy úgy se fog választ adni erre, aztán irány előre. Belépőt szerezni... az a legegyszerűbb, addig akár meg is várhat, mint szimpla nézelődő. Ezek az idősebb pasik annyira... És tényleg azt hiszik, hogy az embert érdeklik? Tényleg nem fogják fel, hogy azokat a nőket csak a pénzük érdekli? Gyakorlott tolvaj vagyok, még a képességem nélkül is bármit kilopnék bárki zsebéből, vagy nyakából, akárhonnan, így viszont csak még könnyebb.

Rebeca & Saul

- Hidd el, olyan dolgokat éltem meg, amikről még csak álmodni se mernél… a képességed tovább fejleszthető, de ehhez ismernem kell a mutációdat. Kimaradtál volna a gimiből? – vigyorodom el. Én soha nem jártam iskolába. Akkoriban nem volt, és soha nem bajlódtam vele. Megtanultam magamtól írni és olvasni, kilencszáz évpont elegendő volt ehhez. Imádom mikor az emberek ilyen… szúrósak. Azt hiszik, hogy mindent tudnak, látszatból ítélnek, ami nem gond, elvégre én is azt teszem, de… de a látszat néha csal, sőt, esetemben szinte mindig. Egy húszas évei közepén járó férfit látnak bennem, aki finoman szólva is jól él, de a valóság ennél sokkal érdekesebb, sokkal bonyolultabb. Nem voltam én mindig gazdag, sőt, éltem nyomorban az utcán, és az nem olyan volt, mint a manapság. Nem, akkoriban sokkal kegyetlenebb volt az élet, a fertőzések egyből öltek, nem voltak rá ellenszerek, New York utcái ahhoz képest patyolat tiszták. De erre most nem térek ki konkrétan, talán még csak el sem hinné, hogy vannak olyan mutánsok is, akik nem csak átfutnak a falon, vagy repülnek, hanem élnek, mondjuk… örökre. Persze, az örökre az ember számára egy felfoghatatlan dolog, hiszen az életük véges, egyszer úgyis végez velük az idő. Velem nem. Ez pedig… nos, egy elfogadhatatlan dolog a számukra.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem nehéz nálad okosabb embert találni. Fogd be a szád és hallgass, értékes időt spórolsz meg magadnak. – elvégre ki kell használnia halandó élete minden egyes pillanatát, nemde? Persze, azért most már kellőképpen idegesít a stílusa, de nem tartok még ott, hogy emiatt végezzek vele. Értem én, hogy ennyire nem ért velem egyet, de ha látta volna mindazt, amit én… akkor tudná, hogy az ember mindenre képes, ha az életéről van szó. Majd ő is megtudja, hamarosan… már alig várom, hogy végre belekezdjünk ebbe az egészbe. Mindig kell egy báb, ő pedig tökéletes erre a célra.
- Nem szükséges, anélkül is könnyen hülyét csinálsz magadból. – ha ő folyamatosan piszkálódik, akkor én miért ne tehetném, meg? Igazándiból… nem is igazán tehet arról, hogy ilyen primitív ösztönlény, aki úgy viselkedik, mint valami gyerek. Ember, emellett nő, és ez még az embernél is többet nyom a lantba. Azok aztán a szeszélyes lelkek… kilencszáz év se volt elég, hogy a női lelket teljesen kiismerhessem. Kicsit azért furcsállnám, ha kimondaná, hogy tart tőlem. Persze, sokan vannak ezzel így, pedig nem igazán teszek olyat, ami erre okot adhatna… de örülök annak, ha sikerül ilyen hatást elérnem. Jobb az, ha tart tőlem. Neki is, nekem is.
- Sokkal jobban is értékelhetnéd a nagylelkűségemet. – vigyorgok rá. Szerintem már az is elég nagylelkű ajánlat, hogy az életét meghagyom neki. Elvégre mi lehet még annál is fontosabb, igaz? Vagy ő azokhoz a bolondokhoz tartozik, akik még az életüket is képesek lennének sutba vágni a pénzt miatt? Csak külső alapján ítélek megint, de… de nem hinném, hogy ez lenne a helyzet. Ha az életéről van szó, akkor mindent megtenne, hogy ne kelljen tőle megválnia. De mindegy is, ma igazán nagylelkű kedvemben vagyok, hogy az élete mellett még pénzt is ajánlok neki. Úgy tűnik előre lett hozva a karácsony. – Elrejthetlek a kamerák elől… annyi lenne a dolgod mindössze, hogy megszerzel egy belépőkártyát, felhasználva… a bájod, én pedig segítek abban, hogy gond nélkül juss el oda, és hozd ide a gyűrűt. Aztán kész is vagy! – tárom szét a kezemet. Gyerekjáték ezeket az illúziókat egyszerre fenntartani , aztán mikor már messze járok… akkor már a nyomomra se lelnek tovább. Bár… bár kötve hinném, hogy engem keresne bárki is majd. – Van még kérdésed, vagy végre kezdhetjük? – pillantok rá mosolyogva. Így is elég sok időt vesztegettünk már el a csevegésre. Kell nekem az a gyűrű. Fontosabb, mint hinné.

Saul & Rebeca

- Mit tudom én, szerintem ez nem így megy, de te olyan okosnak mutatod magad. - rántom meg a vállam. Direkt nem azt mondom, hogy ő olyan okos, csak hogy okosnak mutatja magát, mert hát na... azért nem kell itt túlzásba esni, szerintem azért annyira ne legyen már nagyra magával, csak mert... nem is tudom, csak mert sok pénze van, mert hát a hitelkártyák és a tárcája tartalma, meg az öltözködése és a kiállása alapján is ilyen nagymenőnek tűnik. Ezért nem is értem pontosan, hogy mégis mi a fenét akar vajon tőlem, amikor gondolom mindent megszerezhet, amit csak akar. Én aztán nem vagyok az a típus, akiért a pasik dögleni szoktak, meg egyébként sem ez a legjobb udvarlási módszer, akkor meg mi a fenét akar? A kicsi lány megszólításra enyhén szólva is a felszökik a szemöldököm. Úgy beszél, mint valami ősöreg, miközben max. pár évvel lehet idősebb nálam. Attól, hogy alacsony vagyok még nem kell úgy kezelni, mint egy öt évest.
- Szóval akkor te valami rohadt okos vagy mi? Hogy oda ne rohanjak! - rosszalló tekintet az van úgy istenesen. Azért ne hogy már hasra vágjam magam előtte és hajlongjak egy sort csak azért, mert ő itt a Jani... mert olyan marha okos és nagy a tapasztalat. Attól még nem ölnék embert. Más az, ha nincs más választásom, de szerintem akkor is vannak olyanok, akik önfeláldozóak, meg hőstípusok, akik igenis nem ölnének meg senkit sem, akkor se ha nem lenne más választásuk és pont. Ebben tuti, hogy nem fog meggyőzni, maximum próbálkozhat.
- Kösz, majd ha már nem lesz elég jó a hatás, felteszek egy nagy piros bohóc orrot. - hát marhára nem akarok szórakoztató jelenség lenni, nem is tudom, hogy ezt mire érti. Bár tény, hogy olyan vagyok, mint egy kis idegesen pattogó pukkancs, akit szinte lehetetlen leállítani, mert még akkor is beszól, ha éppen kedvesek vele. Ez van, ilyen a természetesem, nem kezelem jól a kritikát, meg a fenyegetést, meg az unalmas helyzeteket és különösebben a még a bókokat sem. Van vajon olyasmit, amit egyébként jól kezelek? Erre sokkal nehezebb lenne példát felhozni. Hozzá teszem mondjuk, hogy őt se kezelem jól a fene magasan hordott orrával. Csoda, hogy az ő tárcáját nyúltam le? Olyan irritálóan adta magát a helyzet, szinte már... muszáj volt. És akkor még persze a neve is fura, bár ez már meg sem lep. Valahogy az egész pasi olyan furának mondható, hátborzongatóan furának azt hiszem, de ez utóbbit azért ki nem mondanám persze hangosan, eszem ágában sincs, az beismerés lenne, hogy talán egy pici-picit tartok tőle, én pedig nem szoktam ilyet beismerni.
Komolyan nem sokon múlik, hogy ne öltsem ki a nyelvem, amikor megint megszólal. Le van nyűgözve mi? Amúgy meg az életem az enyém, és azért ne higgye, hogy nem tudnék támadni, ha nagyon akarnék, csak ő úgy fest, hogy rohadtul el van szállva magától. - Kicsit sem lep meg, hogy ez a válasz... - húzom el a számat. Na jah, biztos voltam benne, hogy ezt mondja majd, csak épp ez nekem nem igazán tetszik. Nehogy már az legyen a jutalmam, ami amúgy is az enyém... ez mennyire rohadt gáz már?! Aztán végül javítja magát... hát ez a nagy szerencséje! - Így már egy fokkal jobb... és akkor... Mennyire tudsz nagyobb dolgokban is változtatni? Mint mikor nőnek láttalak? Gondolom vannak kamerák és egy csomó ember, nem lehet csak úgy láthatatlanul lenyúlni semmit. - remélem érti, hogy mire gondolok. Oké, hogy a feladat az enyém, de neki se lenne jó, ha aztán meg lebuknék és a gyűrű se lenne az övé. Oké, megtehetem, hogy mondjuk központilag kinyírom a villanyt, hogy vak sötét legyen bent, aztán át a falakon, át mindenen és megszerezem a gyűrűt, de ez a kettes számú megoldás a macerásabb számomra, szóval majd meglátom a dolgot, hogy ő mint mond először is.

Rebeca & Saul

- Szerinted erre csak úgy tudom a választ? Csak annyit tudok rólad, hogy átmész a falakon és pénztárcákat lopkodsz.- - nem ismerem a mutációját, így nem is tudok egyből választ adni a kérdésére, ahhoz jobban ki kéne ismernem, hogy lássam hol vannak azok a pontok, amiket fejleszteni lehet. A legtöbb mutáns ereje a megfelelő gyakorlásba ölt idővel igazán erős lehet, sokkal több van egyesekbe, mint az elsőre hinnék, csak ezt nem akarják kihasználni, mert úgy vannak vele, hogy így is erősek. Nem is értem, hogy tudják beérni ezzel, annyival, hogy éppen elég az amit tudnak. Mindig a legjobbra kell törekedni, csakis így fejlődhetünk. Fura, hogy ezt pont a mutánsok nem akarják elfogadni.
- Kicsi lány, hidd el nekem, nem csak a levegőbe beszélek, bőven volt időm megtapasztalni, hogy mire képes az ember, ha nincs más választása. – persze, ezen kicsit ráncolni fogja a homlokát, de most nem különösebben érdekelnek az effajta elszólások. Minden emberben ott van a gyilkos ösztön, ez alól senki sem kivétel. Az életösztön ott munkál mindenkibe, igazán szórakoztató történeteket tudnék mesélni azokról az időkről, amiket megéltem, ott aztán az emberiség kimutatta a foga a fehérjét, csak erre nem szívesen emlékszik vissza. Az ember is csak egy állat, méghozzá a legrosszabb. Mégis melyik állat öli halomra a fajtársait az emberen kívül?
- Igazán szórakoztató jelenség vagy. – ezt akár bóknak is veheti. Elég nagy szája van, ez már világos, de most nincsen túl sok kedvem befogni azt, jókat lehet rajta mosolyogni, többet, mint amennyit az átlagemberen. Nyilvánvaló, hogy nem tudna csak annyival védekezni, hogy erősen koncentrál, mégis folyamatosan odaszúr egyet, kézben akarja tartani ezt az egészet. Tipikus emberi viselkedés, fura, hogy egyes mutánsok mennyivel jobbnak gondolják magukat az embereknél, holott alig térnek el tőlük valamiben. A mutáns is ember, némely esetben talán még az embernél is rosszabb, mert hajlamosak elhinni magukról, hogy többek, mint mások. Ez pedig nem igaz. – Igen, ezt sokszor megkapom. – húzom mosolyra a számat. A nevemen általában folyamatosan fennakad mindenki, pedig azt hinné az ember, hogy Amerikában már semmin se lepődnek meg, annyi minden van itt. Persze, már felmerült bennem az, hogy nevet változtatok, ami azt illeti elég sok nevet használtam régebben is, de végül úgy döntöttem, hogy megtartom állandó nevemként a sajátomat, amit kaptam a születésemkor. Ez az egyetlen dolog, ami a születésemmel kapcsolatos, minden mást elfelejtettem. Kilencszáz év hosszú idő, a felesleges dolgokat pedig nem jegyzem meg. Ilyen például a szüleim arca, vagy neve.
- Eddig le vagyok nyűgözve. – ha már ő is szurkálódhat, akkor én miért ne? Azonban egy percig se higgye, hogy olyan elképesztően könnyű dolga lenne. A gyűrűt legalább egy tucat kamera veszi, és igen sokan is őrzik, ritka és drága darab, és az is sokat dob az értékén, hogy nagyon régi, szinte már antik darab. Fogalmam sincs a történetéről, és a legkevésbé sem érdekel, annyi biztos, hogy pár évszázaddal ezelőtt az még az enyém volt, és jogtalanul vették el tőlem, itt az ideje, hogy visszaszerezem magamnak. Persze, nem akarom megtartani, teljesen felesleges lenne, de ez a kulcsa annak, hogy ismét munkába lendülhessek. – Mit szólsz az életedhez? – persze, gondolom valami hasonló választ várt. Azonban ennyire kőszívű még én sem vagyok, ha netalántán sikerülne a lánynak a dolog, akkor természetesen megfizettem őt. Szüksége is lesz a pénzre. Nem véletlenül nem én lopom el, pedig eltudnám. – Ha sikerrel jársz, és a kezemben lesz a gyűrű, akkor… akkor busásan megfoglak fizetni, ebben biztos lehetsz. – nem vagyok olyan, aki nem tartja a szavát, bár ő ezt nem tudhatja, de… de most muszáj lesz bíznia abban, hogy igazat mondok. Nem lenne szerencsés az, ha a fizetség miatt aggódnia, miközben dolgozik, az csak elvonná a figyelmét. Márpedig arra nagy szüksége lesz.

Saul & Rebeca

- Hogyan? Ha folyton átengednék mindent, akkor átesnék a... mindenen nem? - vagy nem is értem, hogyan gondolja a dolgot igazából. Szerintem ez így megy, át tudom engedni magamon a dolgokat, ha én úgy akarom, ha nem figyelek rá, akkor nem lehetséges a dolog. Ha valaki simán csak hátba akar lőni, akkor sikerül neki és kész, ennyi, nem azon múlik, hogy most akkor fejlesztjük-e a képességemet, vagy sem. Persze meg lehet próbálkozni vele, de gondolom a korlátaimat így se úgyse léphetem át.
- Ez... állati nagy hülyeség már bocs. - ráncolom kissé a homlokomat, mert na nem tudok vele egyetérteni. Szerintem vannak olyanok, akik akkor se ölnének, ha nincs más választásuk és kész. Nem azt mondom, hogy én is ilyen vagyok, mert sajnos nem mondanám biztosra, hogy ha az életem múlna rajta, vagy tényleg valami nagyon kemény helyzetbe kerülnék, akkor nem védeném meg magam bármi áron, de azért... alapból nem ölnék csak úgy meg valakit, mert épp olyanom van, vagy mert valaki azt mondta, ez azért totál kizárt. Tolvaj vagyok, a saját érdekemet nézem ez szent igaz, de nem vagyok gyilkos. Szerintem ahhoz kell valami, ami már elpattant az emberben, vagy ha eleve úgy alakította az élet, vagy mit tudom én, de szerintem alapból senki sem képes ilyesmire. Velem is történtek durva dolgok és igen talán ha azt a fickót látnám szemtől szembe, azt a rendőrt, aki lelőtte Bastiant, talán akkor képes lennék meghúzni a ravaszt. Akkor és ott majdnem sikerült, csak miután ő leállított nem tettem meg, de nem sokon múlt. De ott meg volt a düh, bosszút akartam állni azért, ami történt, amit tett, talán ha most találkoznék vele, akkor már egyáltalán nem így gondolnám.
- Mert különben? Nem törted el a csontjaimat, csak elhitetted, hogy ezt teszed. Majd... koncentrálok, hogy ne higgyem el. - rántom meg a vállam. Igen, nagy tud lenni a szám akkor, amikor épp nem vagyok aktuálisan bajban, ez már csak így megy nálam. Persze, ha megint csinálna valamit, jó eséllyel nem tudnék tenni ellene, és ha vinnyogva vergődsz a földön, akkor az ellen se sokat tehetsz, hogy valaki a fejedbe ereszt egy golyót. De mikor voltam én híres arról, hogy az éles logika elnyomja a dacos énemet? Na ugye, hogy soha. A másik képességéről meg még csak nem is tudok, hogy szó szerint ki tudná szívni belőlem az életet, ha akarná. Talán... mondom talán, akkor egy kicsit jobban tartanék tőle. - Fura neved van. - csúszik ki a számon a talán kissé pimasz megjegyzés, de hát nem tehetek róla, nálam ez már csak tényleg így megy. Ami eszembe jut, azt ki is mondom, aztán nem nagyon foglalkozom a ténnyel, hogy ez milyen hatással is lesz majd rám. Mindenesetre átveszem tőle szépen a szórólapot és megnézem jobban is a rajta lépvő képet. Hümmögök kicsit, rémlik, láttam bent, de annyira nem érdekelt így elsőre, akkor sem, ha rajta volt a szórólapon.
- Szóval ezt kéne megszereznem neked? - azt hiszem költői a kérdés, mert hát jó eséllyel igen, pontosan erről van szó, ezt kell kihoznom neki onnan. Nem tűnik olyan nehéznek a dolog. Miért lenne más, mint lenyúlni egy nyakláncot? Jó azért más, hiszen mégis csak sokan figyelnek arra az egyetlen apróságra, de... miért ijednék meg én egy kisebb akadálytól? - És mit kapok, ha sikerül? - nem igazán értékelném azt a választ, hogy az életemet, akkor azért morcos lennék, bár jó eséllyel ez nem nagyon érdekelne senkit sem.

Rebeca & Saul

- Hm… ezen talán lehetne csiszolni, gondolom nem rég óta van meg a képességed, elégé fiatalnak tűnsz. – magamhoz viszonyítom persze, de azért így sem lehet több mondjuk… huszonöt-huszonhat évesnél. És ha azt nézzük, hogy a legtöbbeknek olyan tízéves kora körül jön elő a képessége, akkor… akkor marad tizenöt év körülbelül, és erősen kétlem, hogy ezt az időt gyakorlással töltötte volna el. Ő még nagyon fiatal, és gondolom úgy volt vele, hogy minek is akarna többet, ha így is jobb, mint mások? Ez nem jó hozzáállás. Mindig a legtöbbre, a legjobbra kell törekednünk, mindegy, hogy kik ellenzik ezt. Aki nincs veled az általában ellened van.
- Mindenki gyilkos ebben a világban, te sem vagy kivétel. Csak a megfelelő pillanat, hely és motiváció kérdése, hogy ölj. – az államtitkos dologra már nem is reagálok. Nem hiszem, hogy ne érdekelné őt legalább egy kicsit. Örökké ilyen kis senki akar maradni, aki pénztárcákat és fülbevalókat lopkod? Nem akar többet? Olyan hatalmas dolgokkal kereskedni, olyan információkat ellopni, amik milliókat, milliárdokat érhetnek, és közben ott lenne az a jóleső érzés is, amit úgy neveznek, hogy hatalom. Én is ezért csináltam ezt évszázadokon keresztül, imádtam a hatalmat, imádtam, hogy beleszólhatok a világ alakulásába. Könnyű volt háborúkat és felkeléseket kirobbantani, és eszméletlen jó érzés is volt egyben.
- Azt veszel, amit csak akarsz. – már amennyire ugye keret van, de engem valójában hidegen hagy a dolog, és gondolom nála is valami gyerekes hecc akar ez lenni. Jól sejti, hogy a legkevésbé a térde érdekel engem. Én harcoltam háborúkban, térdig gázoltam a vérben és nemegyszer lépdeltem végig leszakadt végtagokon. Van rosszabb is, mint egy vérző térd, gondolom ezt ő is tudja, meglennék lepve, ha már nem érték volna fájdalmak az élet során. Mind fizikai, mint mentális… a kérdés csak ugye az, hogy mégis melyik fájt neki jobban? A lelket jobban szeretik kínozni, én is inkább az ember lelkét veszem célba, de azért nem dobom el annak a lehetőségét, hogy valakit fizikailag is bánthassak. Jó kis dühterápia.
A szavaira csak elmosolyodom. Végre egy egyed, aki nem akar harcot. Nem is azzal lenne a baj, hogy háborút akarnak, hanem azzal, hogy miért. Miért lenne jó nekik az, ha az emberek tudnának a létezésükről? Szimbiózisban élnek egymás mellett, kölcsönösen jó ez az embereknek és a mutánsoknak is, csak néhány vakmerő bolond azt hiszi, hogy változtathat ezen egy értelmetlen háborúval, miközben még csak egyet sem tapasztalt meg. Bolond az, ki háborúba indul, és nem tudja mit is jelent az.
-Igen, és ha tényleg olyan eszes, vagy mint amilyennek látszol, akkor el is fogadod. – akár itt helyben megölhetem ellenkező esetben, ha nincsen hasznomra. Aztán ha okosan dönt, és elfogadja az ajánlatot, akkor majd megláthatjuk mi lesz még ebből. Én nem fogok beleszólni az életébe, felőlem aztán úgy éli le azt a nyamvadt néhány évtizedet, ahogy csak akarja, de mikor szükségem van rá, akkor kapkodjon, ennyit elvárok. – Saul. – nem mintha olyan különösebben sokra menne egyetlen névvel, tekintve azt, hogy kilencszáz évvel ezelőtt születtem, akkor nem igen szórakoztak azzal, hogy anyakönyveztetnek. Mindenesetre jobb ha egymást a nevén hívjuk, nem pedig holmi ragadvány nevekkel illetjük a másikat. – Van itt valami, ami az enyém, és most éppen itt az ideje annak, hogy visszavegyem. – mosolyodom el, és a kezébe adom a szórólapot, amint láthatja is a méregdrága gyűrűt, amit a kiállítás ékkövének szánnak. Mellette egy rövid ismertető arról, hogy miként is került a birtokosához, de ez lényegtelen. Az az enyém.

Saul & Rebeca

- Csak akkor, ha tudom, hogy... megtörténik, ha koncentrálok rá. Bárki simán hátba lőhet. - vagy lelőhet távolról, vagy bármi. Azért az életemet jobban féltem annál, mint hogy ilyesmivel próbálkozzak. Épp ezért volt eddig is tökéletes nekem az, hogy csak piti dolgokkal foglalkozzak, egy-egy pénztárca, ékszer, netán bank, vagy bolti kassza. Államtitkok, meg embereket ölni? Már miért akarnék embereket ölni? - Egyébként sem vagyok gyilkos és nem érdekelnek az államtitkok. - rántom meg a vállam, habár még mindig nem olyan nagy a szám, mint általában, mert a lábam még nincs a legjobb állapotban. Nem valami kellemes, ha azt érzed, hogy épp szilánkosra törnek a csontjaid, kész csoda, hogy nem visítok, és ennyire bírom a dolgot. De attól még ugyanúgy érthetetlen számomra ez az egész, hogy miért lenne jó... és miért lenne jó neki, ha ilyesmivel foglalkoznék. Nem tudom, de azért a pasas szerintem könnyen elérheti, amit akar a kis trükkjeivel. Simán felvette annak a nőnek az alakját, felveheti akár az elnökét is nem? Akkor meg az államtitkokat is megszerezheti, más esetben meg ott a fájdalom, amit nekem is okoz és már is bárkiből bármit kiszedhet. De legalább végre abbahagyja azt, amit velem művelt, így nagy nehezen eljutok addig, hogy feltápászkodjak és nem, nem megyek neki, pedig őszintén szólva nagy kedvem lenne hozzá, de tisztában vagyok azzal, hogy kihúzhatom a gyufát és elég volt az a két kis bemutató, amit már eddig megvillantott előttem.
- Akkor már egyből rendkívül boldog vagyok és gondolom majd új bőrt is vehetek igaz? - szökik fel a szemöldököm kissé rosszallóan, mert hát na azért az is elég kellemetlen, hogy a térdem még most is vérzik, csak a hosszú ruha alatt nem látszik, én is inkább csak sejtem a dolgot. De gondolom ezt őt amúgy halálosan hidegen hagyja, én meg azért nem fogok nagyon sírdogálni miatta. Volt már rosszabb és jó eséllyel lesz is még rosszabb. Azt pedig végképp nem veszem magamra, hogy tudja nálam van a pénze, mert miért kéne? Lenyúltam és? Ha nagyon kell neki, majd szól, a tárcáját már legalább visszaadtam, hát nem vagyok így is totál rendes?
- Az ő dolguk, ha harcolni szeretnek, akkor tegyék, nekem aztán édes mindegy. - rántom meg a vállam. Én nem fogok, nem szokásom senkivel sem küzdeni. Lelépek, ha gond van és kész, nekem így az egyszerűbb. A képességem is erre termett, akkor meg miért kéne mást akarnom? Nem szórok golyót, nem véd meg semmi sem, ha nem figyelek eléggé, hogy megöljenek, naná, hogy nem fogok nyílt harcot vállalni.
- Munkát ajánlanál nekem? - jó azért ez tényleg meglep, mert hát na... az ember nem attól szokott melót kapni, aki üldözi és ilyesmiket művel vele, szóval tényleg meglep a dolog. Azért még mindig nem tudom, hogy mit is mondanék rá, meg hát nem tudom, hogy mit is akar pontosan. Nem fogok senkit se megölni a kedvéért az tuti, de azért ha sok pénzt fizet sok mindenre vevő lehetek. - Rebeca. - mondom meg a nevemet, amikor mondjuk, hogy megkérdezi, de azért elég burkoltan. Na nem mintha én tudnám az övét, de majd megmondja, vagy megkérdezem, ha magától nem jutna eszébe. - Csak körülnézni, láttam nem rég a hirdetést az utcán erről a dologról, gyémántok, gazdagok... érdekesnek tűnt. Miért? Kellene neked valami bentről? - nem gondoltam volna rá, hogy azért van itt, mert valami le akar nyúlni, nem úgy néz ki, mint aki ne vehetne meg magának bármit, amire szüksége van.

Rebeca & Saul

- Mondjuk kereskedhetnél államtitkokkal, vagy ölhetnél pénzért embereket is, bármit, a golyót is átmegy rajtad, nem? – ha a fizikai tárgyak nem jelentenek akadályt,akkor ebbe gondolom egy pisztoly golyó is beletartozik, márpedig valaki, aki szinte sebezhetetlen, annak igazán butaság nem kihasználni ezt. Igazi nagymenő lehetne, erre pedig egy szánalmas rendezvényen lopkodja az emberek pénztárcáját. Nem azért nem ölöm meg, mert mutáns, emiatt inkább csak még jobban akarnám a lelkét. De tehetséges, és láttok benne lehetőséget, márpedig ez nagyon fontos. Nekem miért ne lehetnének… ”barátaim”? Kilencszáz éven keresztül éltem nélkülük, mert egyik se volt képes ötben évnél tovább élni, ahogyan minden bizonnyal ő sem, de ki kell élvezni azt az ötven évet is, igaz? – Kívánságod számomra parancs! – mondom egy féloldalas mosoly kíséretében, ahogyan megszabadítom az őt kínzó illúziótól. Valóban nem lenne tanácsos rám támadnia, még ha kárt is tud bennem tenni, ugyanúgy elvehetem az életét, bár ő ezt még nem tudja, de nem tűnik olyan bolondnak, hogy ilyenekkel kísérletezzen. Elég régóta élek már, megtanultam, hogy az emberek mit és hogyan csinálnak, ha bajban érzik magukat, és egy ilyen helyzetben nem a támadás a legjobb védelem, sokkal inkább a hallgatás és az együttműködés. De köztudott, hogy az ember nem tanul a hibáiból… remélhetőleg ő a kivétel.
- Sajnálom a ruhádat, igazán szép darab, de abból, amit lenyúltál tőlem, tíz ilyet is vehetsz majd. – nem vagyok azért olyan hülye, hogy azt higgyem, benne van a tárcában a pénzem. Viszont visszavenni se fogom tőle, a bankszámlám igazán sok nullát tartalmazz, nem fogom megérezni ezt a kis lopását. Nem vagyok én olyan, hogy pár száz, vagy talán ezer dollárért megöljek valakit, nem tudom, hogy pontosan mennyi is volt a tárcámban. Ha ennyire kell neki a pénz, hát az övé, nekem bőven van még, nem kell attól félnem, hogy egyik napról a másikra már nem lesz. És ha mégis, akkor újra előteremtem, ahogyan mindig is tettem.
- Ezt örömmel hallom, utálom azt a sok álszent és bolond mutánst, akik azt hiszik, hogy jobb nekik, ha harcolnak. – nem, az élet nem követeli ezt meg, csak az emberi hülyeség, ami bizony a mutánsokban is megvan. Eleget éltem már, és bizton állíthatom, hogy egy igazán szép és teljes életet le lehet élni az emberek között titokban is, nem kell ahhoz háborút indítani, hogy meglegyen az idilli kis életük. Ezért is hallom azt örömmel, hogy ő nem ilyen. Bár, erre számíthattam volna, hiszen tolvaj, de a fajtája ritkán jár egyedül, talán ő ebben is kivételt képezne? – Ajánlatot tenni neked, vagyis inkább munkát ajánlani jó pénzért, ahol nem kell ilyen váratlan helyzetekbe belefutnod. – eresztek meg az irányába egy halvány mosolyt. Kezdjük a mai nappal, ha nincsen ellenvetése. Ugyanis van itt valami, ami kell nekem, ami az enyém, csak egy bolond azt hittem, hogy elveheti tőlem, és sajna őt már nem kereshetem meg, mert évszázadokkal ezelőtt meghalt. – Mondd csak kedves… hogy is hívnak? – ha megmondja, hát a neve említésével folytatom, ha nem, akkor marad kedves. – Konkrét céllal jöttél ide, vagy csak úgy találomra akartál ellopkodni ezt-azt? – azért nem mindegy, hogy mennyit kell neki elárulnom arról, ami kell nekem.

Saul & Rebeca

Már épp nyitnám a számat, hogy ellenkezzek vele, amikor tudatosul bennem, hogy már nem az öltönyös fickó közelít felém, hanem éppenséggel rendőr ruhában feszít. Így azért sokkal könnyebb dolga van, én pedig nem tehetek mást, mint hogy összeszorítom a számat és végül nem kiabálok, hogy segítsen már valaki, mert nem esélyes, hogy nekem hinnének, arról már nem is beszélve, hogy a legtöbb ember szimplán csak tojik a többi fejére, és amúgy se szólnának bele a mi kis ügyünkbe, még ha sikítva fetrengenék a földön és épp készülnék elvérezni, akkor sem. És akkor csoda, ha a genetika úgy döntött, hogy fejleszti az embert, mert ez a mostani változat nem mondható kifejezetten életképesnek. Nem azt mondom, így se lettünk sokkal kedvesebbek a többiekkel, de legalább fizikai tekintetben ellenállóbbak vagyunk. Na persze nem minden ellen, ez sajnos most is látszik.
Amikor közelebb ér csak mérgesen nézek fel rá. Fel kéne tápászkodnom, de az most baromira nem tűnik egyszerűnek, mert a lábam veszett módon hasogat, hiába igyekszem rávenni magam, hogy megmoccanjak.
- Miféle többre? - a kérdésére nem válaszolok, annyira nem vagyok jól, hogy hosszas fejtegetésbe kezdjek, de talán... mondom talán érdekel, hogy mit akar, főleg akkor, ha ez azzal jár együtt, hogy leállítja ezt az izét. Nem látok a lábamon semmiféle változást, ha törnének a csontjaim azt tudnám, akkor talán csak a fejemben érzékelem. Ettől még ugyanúgy nem esik jól, ugyanúgy érzem, hogy baromira fáj és addig tuti, hogy nem fogok tárgyalni vele, amíg nem állítja le. - Jól van, csak... fejezd be! - nem nekem kéne felszólítgatnom, ezzel tisztában vagyok, de rohadtul fáj, nem csoda, ha kellőképpen morcos vagyok. Az a fontos, hogy végre abba hagyja, aztán majd még ráérek kitalálni, hogy mégis mi legyen, hogy elmenekülök, vagy sem. A legnagyobb baj, hogy nem vagyok hülye, tudom, hogy akármikor újra indíthatná ezt az egészet, hiába próbálnék meg elszaladni. Maximum még az működhet, hogy én támadok rá, és akkor nem játszhat ezzel a fájdalom dologgal, ha mondjuk a mellkasában lesz a karom, nem lesz ilyen nagy legény. De végül nem teszem meg, csak szimplán feltápászkodom, legalább egyelőre. Tegyünk úgy, mintha szó fogadó jó kislány lennék. - Mégis mi a francról akarsz beszélgetni? Ha ez kell, akkor itt van. Tönkre vágtad a ruhámat, tudod ugye? - igen, amilyen alacsony vagyok, olyan nagy a hangom, ezt már sokszor mondták nekem. Nem érdekel túlzottan, nem fogom vissza magam. Nem értem, hogy mégis ezek után miről akar beszélgetni, de a tárcáját azt a kezébe nyomom, ellenben természetesen a pénzt nem. Lehet, hogy eszébe sem jut, vagy nem is kell neki annyira, nem tudhatom. A kérdésére kissé értetlenkedve szökik fel szemöldököm.
- Miféle mutáns fanatikus? Engem nem érdekelnek mások. - rántom meg a vállam, miközben próbálom legalább nagyjából leporolni a ruhámat. Szerezhetek másikat oké, de akkor is egész szép volt, arról már nem is beszélve, hogy a térdemet is sikerült úgy istenesen elintéznie. - Szóval mit akarsz? - állok meg most már előtte, abbahagyva a külsőm rendbe tételét. Ki is húzom kicsit magam, ami nem sokat segít a magasságomon, amin már a magassarkú se dob, mivel útközben megszabadultam tőle, és szépen karba fonom a kezeimet magam előtt, hogy lássa a fene nagy eltökéltségemet, mert az azért mindig meg van, még a legkeményebb helyzetekben is.

Rebeca & Saul

Mosolyogva nézem végig, ahogyan futásból eljut egészen az összeesésig. Soha nem voltam híve a kínzásoknak, de néha muszáj volt megtennem, ha megakartam tudni, amit akartam. Ezt azért nem nevezném kínzásnak, az sokkal jobban fájna neki, ez inkább… ártalmatlan szórakozás és a kíváncsiságom kielégítése, ha meg kéne magyaráznom. De nem kell szerencsére, mindig is imádtam így élni. Szabályok és korlátok nélkül. Legyőztem a halált, az időt, már kilencszáz éve rontom a levegőt a földön, mégis egy fiatal testben ébredek nap, mint nap, bár ennek is van ára. Egy másik ember lelkét kell elvennem, de ez nem baj, megéri, ki ne akarná az én nagyságomat szolgálni a szánalmas kis életével? Az én időm végtelen, míg az övéké véges.
-Semmi gond, kérem, menjenek tovább, egy letartoztatás folyik itt éppen! – mondom az embereknek, amint magamra öltöm a jól fésül rendőr alakját, és ezek után már az emberek, ha nehezen is, de tovább mennek. Volt elég időm már a képességemet kitanulni, nem okoz különösebb gondot az ilyen illúziók megalkotása. Kilencszáz éve hosszú idő, én pedig kihasználtam minden percét. Lassan lépdelek közelebb a nőhöz, majd mikor az utca már végre kezd kihalni, eltüntetem az álcám. Az emberek azért néha siethetnének, nem okos dolog mások dolgába ütni az orrukat. – Tetszik a képességed, hogy nem jelentenek gondot a fizikai tárgyak, kedved szerint járhatsz akárhol… nem gondoltál arra, hogy ezt kamatozasd is? Ilyen tehetséggel sokkal többre is vihetnéd, mint egyszerű pitiáner kis lopások. Vagy te élvezetből csinálod, és nem a pénzért? – mert ilyenek is vannak. Van, aki mókából csinálja, aztán visszaadja előbb-utóbb az ellopott ékszert, vagy bármit, de az igazán okos és rátermett tolvaj mindig többet akar, és ezt nem az élvezeti faktor adja meg neki, hanem a pénz. Ez mozgat mindent, ez motiválja leginkább az embereket. Nem is értem miért éri be ez a nő egy pénztárca ellopásával, mikor könnyedén kereskedhetne államtitkokkal is rengetek, szinte már felfoghatatlan összegekért. – Megszüntetem a fájdalmat, ha… ha megígéred, hogy nem futsz el, vagy támadsz rám, rendben? – azért nehogy azt higgye, hogy megbízok benne. A fajtájának alaptulajdonsága a megbízhatatlanság, éppen ezért is nem fogom neki hagyni, hogy olyat tegyen, amit később megbánhatna. Egyelőre azon vagyok, hogy sokkal hasznosabb ő nekem élve, mint holtan. Nem szándékozom megölni, de ha kényszerít, akkor megteszem, a magamévá teszem az életét, és ha jól látom, akkor legalább egy ötven év még benne van, és ahogy mindenki, én is többet akarok. Pénz, hatalom, évek… a legjobbat és legtöbbet, hisz én is ember vagyok. – Csak beszélgetni szeretnék veled. – remélhetőleg nem vállalkozik semmi butaságra. Ellépek mellőle és megszüntetem az őt kínzó illúziót, hogy végre tudjunk beszélgetni emberek módjára. – Ugye te nem vagy ilyen mutáns fanatikus? – hallottam pletykákat már különböző csoportokról, de nem tartottam különösebben fontosnak, hogy törődjek is velük. Szükségem van rá, és nem lenne valami szerencsés, ha kiderülne, hogy valami hülye mutáns aktivistával van dolgom, aki világégést akar, meg mutánsuralmat. Nekem aztán elhihetitek, hogy ez csak egy bolond vágyálom. Kilencszáz év alatt volt lehetőségem jó pár hatalmas ember bukását és felemelkedését végignézni. A mutánsok soha nem lesznek szabadok, soha nem uralhatnak semmit, csak képtelenek ezt belátni. A tökéletes faj még várat magára.

Saul & Rebeca

Oh hát engem aztán totálisan nem érdekel, hogy ki kivel harcol és miért. Én csak azt nézem, hogy nekem jó legyen és meg legyen a mindennapi betevő falatom, meg a szórakozás persze, a többi nem izgat. Ezért nem maradtam abban a suliban sem, mert nem nagyon izgat, hogy mi lesz pár év múlva, vagy milyen lesz a világ sorsa csak, mert mi mutánsok megjelentünk az emberek között. Majd elfogadják, ha meg nem... engem azért elég nehéz elkapni és miután eddig is így így éltem most miért kéne hirtelen változtatnom és átállni valami világmegváltók oldalára? De persze az se érdekel komolyabban, hogy valami nagy harcos legyek, aki az embereket nyomorgatja meg. Mindenki legyen csak el a saját életével és ne foglalkozzon a többiekkel, ez ilyen marha egyszerű kérem szépen. Én nem bántok senkit... fizikailag, és amúgy is csak azokat rövidítem meg, akiknek amúgy is van. Nem fogok meglopni egy amúgy is kevés pénzű családot teszem azt, annyira azért én se vagyok tapló, de akinek amúgy is túl sok van, az miért sajnálja? Éljen az egyenlőség! Nem kéne gazdagoknak lenni, meg szegényeknek ez ilyen egyszerű. Ezért is szemeltem ki ezt a pasast, mert igaz, hogy voltak odakint idősebbek, akik könnyebb prédák, de mindig a könnyűvel kezdeni dög unalmas, ő meg amúgy is olyan fellengzős típusnak tűnt a feszes tartásával, meg a peckes állával.
- Remek! - morgok, kb. mint egy mérges kutya, de most úgy is érzem magam. Nagyon nem bírom, ha korlátoznak, ez él arra, ha be akarnak zárni és arra is, ha valaki nem hagyja, hogy lelépjek, amikor akarok és most pontosan ez a nagy helyzet áll fenn. De végül csak változik a helyzet. Nem merül fel bennem, hogy direkt csinálja, vagy hogy tesztel, és persze, hogy azonnal reagálok. Nem vagyok egy támadó akárki, pedig megtehetném, hogy benyúlok a mellkasába és akkor blokkolja az erőmet, az neki lenne ám marha rossz... De nem, lelépek, át rajta és át az ajtón, maximum a tárcáját majd kidobom a legközelebbi kukába, mert ezek után lesheti, hogy visszakapja. Csak akkor szabadulok meg a magassarkútól, amikor már a külső ajtón is sikerült átjutni. Drága darab, de mivel nekem ingyen volt... nem nagyon foglalkozom vele, hogy a földön köt ki, én pedig mezítláb igyekszem futólépésben eltűnni. Nem nagy kunszt szerezni egy másikat, ha már elég messze vagyok a fura pasastól. Ez viszont nem igazán következik be, mert alig jutok el pár méterre most már nem bírom ki annyival, mint ott bent, hogy összeszorítom a fogaimat. Felkiáltok, amikor megérzem a lábaimba hasító fájdalmat és egyszerűen csak engedek a késztetésnek, hogy ne kínozzam magam tovább a lépésekkel, ahogy térdre esem. A ruhának annyi, meg a térdemnek is, de ez most a legkevésbé sem érdekel, mert mintha szilánkosra ropogtatná épp a csontjaimat. Telekinézis, vagy mi a jó franc?
- Elég! Hagyja már abba! Mire... jó ez? Mit... akar? - a szavakat még mindig csak szűröm a fogaim között, pedig szívem szerint úgy istenesen kiabálnék, de hát arra most kb. esélyem sincs, mert istentelenül fáj. Persze még így is akad közönségünk, néhány járókelő, ami nem meglepő és főleg egy ilyen puccos környéken persze csak értetlenül pislognak. Hát senkiben sem merül fel, hogy segítsen? Vagy legalább hívja a zsarukat, vagy... akármi. Csoda, hogy örömömet lelem, ha lenyúlok tőlük valamit? Szánalmas egy népség!

Rebeca & Saul

Minden bizonnyal olyan, mint én. Mutáns, ahogyan egyesek nevezik a fajunkat. Elég mókás ezt nézni. Azt, ahogyan szétszakadnak, ahogyan a két véglet felé húznak… a vak is látja, de még a süket is hallja azt, ahogyan hadakoznak egymás mellett, és még a bolond is rájön arra, hogy így van. Az egyik oldal szabadságot akar, megakarja mutatni a világnak, hogy léteznek, hatalmat, nem bujkálni többet, inkább irányítani mindent. Elvégre egy új faj feltűnése a régi eltűnését eredményezi, márpedig mi sokkal rátermettebbek vagyunk az embereknél. A másik oldal viszont megszállottan küzd azért, hogy az emberek elismerjék őket, hogy befogadják a mutánsokat és együtt éljenek boldogan, konfliktusok nélkül. Nagyon szép, már-már könyvbe illő az, ahogyan a két oldal vélekedik egymásról. Az egyik megvédi az embereket, a másik pedig elteszi őket láb alól… ez a háború azonban nem úgy fog véget érni, ahogyan akarják majd. Az embereknek nem lesz beleszólása a fajtájuk fennmaradásába, ez köztünk, mutánsok között fog lerendeződni, hacsak… hacsak nem rontanak el mindent. Az egymás elleni hadakozás közben ugyanis az emberek megerősödhetnek, ezt már kitapasztaltam az évszázadok alatt. Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeid, ahogy tartja a mondás, csak sokszor elfelejtik tartani magukat az emberek ehhez. Pedig a hatalom első számú szabálya: védd meg!
-Vagy pszichopata vagyok és szeretném minél jobban elnyújtani a szenvedésedet. – rántom meg a vállamat egy félmosollyal az arcomon. Na igen, ha megakarnám ölni… erről a kérdésről még én magam sem döntöttem igazán. Egy tolvaj, aki megpróbált lopni, de ez nyugodtan írható annak a számlájára, hogy fiatal, legalábbis hozzám képest az, és a fiatalság kéz a kézben jár a bolondsággal. Emiatt talán mégsem érdemel halált, talán elég, ha megmutatom neki, hogy legközelebb miért lenne érdemesebb alaposabban megválogatni a célpontjait. Na nem mintha bármi árulkodó is lenne rajtam, ami azt mutatná, hogy mi is vagyok, de… de van itt legalább száz öreg, kiéhezett vénember, akiket elég könnyű meglopni, ő mégis úgy gondolta, hogy velem akar kiszúrni. Öreg hiba.
Aztán végül is csökkentem az őt ért fájdalmat, kíváncsi vagyok, hogy mire képes, és mivel ő is ember részben, ezért nem a vesztemre fog törni, hanem a túlélését akarja majd biztosítani, ehhez pedig muszáj lesz megmenekülnie. Azon viszont meglepődöm, mikor egyszerűen csak átrohan rajtam. Egy pillanat erejéig csak döbbenten állok, de végül mosoly szökik az arcomra, ahogyan kinyitom az ajtót, hogy utána menjek. Szóval ez lenne ő… egy mutáns, aki bármin képes átmenni. Azt hiszem így márt értem, hogy miért pont a tolvaj szakmában leli örömét. Az emberek persze furcsán néznek, minden bizonnyal sok az nekik, hogy egy lány átfut az ajtón, pedig ez egy igazán mindennaposnak nevezett látvány, ha az illető mutáns. Nem futok utána, de azért sietősebbre veszem a lépteimet, nem akarom, hogy egyszerűen csak eltűnjön a szemem elől. Nem a pénztárcámról van szó, hanem róla. Engem mindig is különösen érdekeltek a mutánsok. Úgyhogy megvárom míg kérünk az utcára, és csak ott veszem őt üldözőbe, kérdés, hogy milyen messze jut majd el, miközben a lábaiban lépésenként törnek apró darabokra a csontjai. Persze, ezt csak ő hiszi, valójában a lábának kutya baja sincsen.

Saul & Rebeca

Meglepődnék... és igen hamarosan kellően meg is sikerül lepnie azzal, ami történik, ahogy a buta szőke liba, akit eddig láttam eltűnik és helyette a szemem elé kerül éppen ő, akitől lenyúltam a pénztárcát. Tehát olyan, mint én, hogy alakot vált, vagy valami egyéb ezzel kapcsolatos képessége van. Nem kifejezetten lepődöm meg a dolgon, csak magán, ami történik, nem kifejezetten azon, hogy hogyan. Létezik ilyesmi, én már csak tudom, láttam rá példát, ott volt James aki még arról is mesélt, hogy létezik az az iskola. Pár napot töltöttem el ott, de az elég is volt. Rendszer és szabályok... nem olyasmi, ami való nekem, nem olyasmi, amit érdekesnek tartanék. Jobb nekem a könnyed szabad élet, amikor oda megyek ahova és amikor akarok, mint most is. Ha be akarok lógni egy ilyen puccos kis estélyre, akkor belógok és ha le akarom nyúlni egy pasas pénztárcáját, akkor szemrebbenés nélkül meg is teszem. Nekem így jó, én így szeretem élni az életemet, és halálosan nem érdekel, ha ez valakinek gond lehet. Az elől... lelépek és kész. Nehéz engem elkapni, bezárni pedig szinte egyenesen lehetetlen. Ez is csak Jamesnek sikerült, de azért minden bizonnyal nem rohangálnak tömegesen olyanok a világban, akik képesek blokkolni a képességemet. A klausztrofóbia amúgy sem valami jó móka.
- Nem vagyok buta... valamit csinálsz velem, ez teljesen világos... de ha meg akarnál ölni... már megtetted volna. - sziszegem, inkább csak szűröm a szavakat, ami érthető, hiszen rohadtul fáj a mellkasom. Egyáltalán nem valami kellemes érzés, az pedig végképp, hogy e miatt még a képességemet sem tudom használni. Nem szeretem ezt, nagyon nem, hiszen épp arra építek, hogy bármikor bárhonnan gond nélkül le tudok lépni és most nagyon nem ez a helyzet, mert a fájdalom blokkol. Na ja, erről beszéltek abban az iskolában, hogy a képesség fejlesztése, meg gyakorlása, meg bla-bla, hogy minden helyzetben tudjuk alkalmazni, de attól még nekem ugyanúgy tökéletesen unalma ilyesmivel szórakozni. Nem volt kedvem hozzá és még mindig nincs, szóval majd valahogy szépen kijövök ebből a helyzetből. Még nem tudom, hogyan, de valahogy akkor is sikerülni fog, mert sikerülnie kell. - Elég! - már-már görcsösen szorítom a táskám pántját, de aztán mintha a fájdalom enyhülni kezdene, tompulni kicsit, és nekem ez pont elég arra, hogy megmoccanjak azonnal. Nem vagyok gyorsabb, mint az átlag, ellenben engem nem akadályoznak a terep tárgyak, így aztán szó szerint átmegyek rajta, mint egy szellem... vagy mint, aki képes átmenni a tárgyakon, meg az élőkön is. Irány az ajtó, most még azzal sem szórakozom, hogy kinyissam. Ha van kint valaki, hát majd maximum nagyon meglepődik, most kicsit sem érdekel, mert ki tudja, hogy mikor csinálja ezt vissza. Tudom én magassarkúban is futni, nem jelent az nagy gondot és most csak az a fontos, hogy minél előbb eltűnjek innen. Majd a tárcáját valahol kivágom a legközelebbi kukába, mert ezek után majd a franc fogja neki még vissza is adni. Meg lett volna rá az esélye... de így eljátszotta a dolgot.

Rebeca & Saul

- Meglepődnél, ha tudnád, mekkorát tévedsz! – eresztek meg egy kedves mosolyt. Na igen, már előre elképzelem az arcát, hogyan fog nézni mikor rájön arra, hogy az ő kis szöszi beszélgetőpartnere nem más, mint az, akit meglopott. Szeretem az embereket becsapni, már régebben is sokszor működött ez. Az emberek soha nem az eszükről voltak híresek, azt hiszik igaznak, amit akarnak, amit a szemükkel láthatnak, számomra ez nem akadály, megcsalhatom az érzékeiket, ha úgy akarom, fájdalmat és örömöt generálhatok az agyukban, szinte már a kedvemre mozgathatom őket bábként, még ha nem is tudok teljes kontrollt gyakorolni felettük, de vezethetem őket az úton, ami az én javam szolgálja.
- Akkor talán médium vagyok.– vagy az, akit meglopott, amit mindjárt meg is tudhat, mert nem fogom hagyni, hogy csak úgy lelépjen. Egyrészt mert ott a tárcám, amire bár nagy szükségem nincs, de mégse hagyhatom, hogy elvigye, igaz? Másrészt pedig… talán bosszút állhatnék általa egy több száz évvel ezelőtt élt kollégáján. Persze, nem fogok, butaság és őrültség is lenne, annak a tolvajnak már kiirtottam a családja minden egyes tagját, vérvonala azonnal véget ért, amint úgy döntött, hogy megfog engem lopni. Sok minden van, amit tolerálok, de a pofátlanság és a tisztelet… csak nagyon ritkán tolerálom azt. A meglepett arc láttán csak elmosolyodom. Nem mintha olyan nagy ügyet akarnék csinálni ebből az egészből, de mégiscsak megakart lopni, az ilyet pedig a helyére kell tenni, hogy tanuljon a hibáiból.
Azon persze már én lepődök meg kissé, mikor nekem ütközik? Mégis mit hitt, hogy majd csak úgy hagyom elsétálni őt, ha visszaadja nekem azt, ami az enyém? Netalántán… nem lenne meglepő, ha valaki fajbélivel futnék össze, nemde bár? Persze, ezt nem tudhatom, de magyarázná azt, hogy jól kezelte a döbbenetet, és azt is, hogy megpróbálkozott elmenni. Nem vagyok biztos a dologban, de egyelőre ezt mellékelhetem is, most vannak nagyobb gondjai is neki, mint az, hogy miként lépjen le.
-Az ember olyan buta, nem? Nem lőttelek le, nem szúrtalak le, mégis úgy érzed majd megöl a fájdalom. – persze, ezt csak képletesen értem, valójában az ember… az ember akkor is bolond marad, de ez most ennek a hibája. Bárki agyát belehet csapni, elég egyszerű, ha kezedben van az irányítás, és ha tudsz bánni a képességeddel. Nekem pedig bőven volt időm ebbe beletanulni, már évszázadok óta teszem ezt, mondhatni már mesteri szinten űzöm az ipart, a mai nyelvezettel élve. Ő viszont… ő viszont egy fiatal, valószínűleg elég rossz sorsú fiatal nő, aki próbál valahogy megélni, reménykedve abba, hogy nem ez az a nap, mikor meg kell halnia. Először megakarom ölni őt, de aztán végül meggondolom magam. Minek öljem meg, mikor még azt sem láttam, hogy mire képes? Talán még a hasznát is tudnám venni. Úgyhogy engedek a fájdalmán éppen annyit, hogy kitudjon törni…akárhogy is csinálja.

Saul & Rebeca

- De azért többnyire a látszat nem szokott csalni. - rántom meg a vállam egy félmosoly kíséretében. Lássuk be a legtöbb szőke nő, főleg aki így néz ki és ilyen helyen időzik el többnyire igenis buta és hozza azt a szintet, amit elvárnak tőle. Attól, hogy vannak kivételek még mindig nem fog alapjaiban megváltozni a világ és amit megszoktunk az is ugyanolyan marad majd, ez ilyen egyszerű. Egyébként sem érdekel azért olyan mélyen, hogy most akkor a szöszi milyen is valójában. Nem az én dolgom, mert egyébként sem akarok hosszan és mélyre hatóan trécselni vele. Mégis miért és miről kéne? Van nekem épp elég dolgom, vissza kéne vinnem a tárcát szépen a pasasnak, hogy ne vegye észre, hogy eltűnt, aztán még körülnézhessek, hogy mit érdemes elvinni, mert tuti, hogy vannak azért még itt jócskán érdekességek, amiket hasznos lehet lenyúlni. Még egy-két tárca, netán tényleg egy nyaklánc, majd még kitalálom, ha végre nyugtot hagy nekem.
- Van szemem, de attól még nem tudhatod, hogy kié a tárca és kiről beszélek, szóval... lépek. - igen, megyek hát, mert nem vágom, hogy minek akaszkodott rám ennyire. Minta érdekelne a dolog, vagy tényleg ennyire unatkozik, hogy velem dumál a mosdóban? Akkor nem kellett volna valami nyomi gazdag pasival ide jönnie és kész, nem az én dolgom, nem én fogom a csajt szórakoztatni. Találjon magának valami érdekeset, menjen el... fodrászhoz, vagy manikűröztetni, ilyesmiket szoktak nem? Akkor lepődöm csak meg úgy istenesen, amikor konkrétan elém áll. Épp nyúlnék felé, hogy szépen arrébb tessékeljem, amikor egy pillanatra azért sikerül meglepődnöm rendesen, hogy immár a pasi áll előttem. Aztán kapcsolok is, összehúzom a szemem és határozottan csúnyán nézek rá. - Akkor tessék, hagyj békén! - egyszerűen a kezébe nyomom a saját pénztárcáját, és ha már kiderült, hogy ő is képes erre-arra, hát épp szimplán át akarnék lépni rajta, amikor ütközöm, mivel megérzem a maró fájdalmat a szívem tájékán. Azonnal oda kapok, szimpla reflex, és egy elfojtott nyögés kíséretében torpanok meg, azaz inkább neki megyek, mert a lendület már meg volt, csak épp így baromi nehéz a képességemre koncentrálni.
- Mit csinálsz? Hagy abba! - ha csak akár egy kis időre is leáll, akkor már le tudok lépni, de így nem megy, így esélytelen a dolog. A fájdalom nem engedi, hogy képes legyek rendesen koncentrálni, de ő nem tudhatja, hogy elég csak egy pillanatara megszüntetnie és máris átsiklom majd a falon.

Rebeca & Saul

-Nem minden arany, ami fénylik. – húzom mosolyra a számat. Miért ne lehetne egy cicababának reális világnézete? A kivétel ugyebár erősíti a szabályt, ez mindig is így volt. A mai világban viszont ebben is fejlődtek az emberek. Régebben nem volt ilyen, ott mindenkinek meg kellett tanulnia életben maradni, és akinek nem sikerült, az elhullott, mint valami sejt. De manapság… manapság már ezeket az életképtelen senkiket is képesek életben tartani egyesek, amivel a testükért fizetnek. Undorító és szánalmas, a természet törvényeinek meghazudtolása ez. Elméletben az marad az életben, aki elég erős, a gyenge pedig elhull, mégis életben maradnak ezek az emberek, és a hibás, gyenge, szánalmas génjeiket adják ajándékba a következő generációnak. Nem jó ez így, nagyon nem jó. Persze, így könnyebb dolgom van velük, de sokkal izgalmasabb lenne az, ha végre lenne egy kis kihívás is. Régebben elég volt elhitetnem a másikkal, hogy aranyat lát, és már oda is adta mindenét, aztán mikor ráeszmélt, hogy átverték, én már messze jártam. Emlékszem, hogy féltek tőlem azok a hithű bolondok, akik képesek voltak karddal rám rontani, mondván, hogy a Sátánt szolgálom. Végül ők is belátták, hogy a Sátán én magam vagyok, és élvezettel hallgattam végig a könyörgésüket, ahogyan egyenként, lassan fosztottam meg őket az életük utolsó kis leheletétől.
-Miért, neked nincs szemed? – vonom meg a vállamat, egy röpke mosoly erejéig. Na igen, amúgy is elég jól nézek ki, de az itteni aszott csontvázak között bátran állíthatom, hogy én vagyok a férfifelhozatal legimpozánsabb darabja. Nem is értem, hogy tudják magukat férfinak nevezni. Mindig is imádtam nézni, ahogy az emberek megöregednek és meghalnak. Olyan jó érzés volt, hogy nem fog rajtam a kor, hogy kijátszhatom a halált, mert minden elvett élettel csak erősebb lettem, olyan dolgokra voltam képes, amikről mások csak a mesékben és legendákban hallgattak. Sokszor hagytam meg az ellenfeleim életét. Sokkal rosszabb halál nekik az, amit az élet kínál, mint amit én. Gyötrelmes, fájdalmas, évtizedeken át tartó életet, és ezt érdemli az, aki abba a buta tévhitbe rángatja magát, hogy megölhet engem. Az emberek bolondok, képtelenek felfogni azt, hogy vannak dolgok, amiket nem tudnak megmagyarázni, úgy tartják, hogy amire nem találnak indokot, vagy megfelelő okot, az nem is létezik. Ezért nem vehetik soha fel a fajtámmal a harcot. A mutánsokkal, ahogyan egyesek neveznek minket. Én soha nem bajlódtam azzal, hogy miként is hívjam magam. Engem nem érdekel az, hogy szabadságot vívjak ki a fajtánknak. Én szabad vagyok, mint egy madár, és csak ez számít. – Máris mész? – kérdezem szomorúan, ahogyan ellép, vagyis ellépne mellettem, mert nemes egyszerűséggel az útjába állok. – Pedig egész jól elbeszélgettünk. – vigyorodom el, ahogyan megszüntetem az illúziót, mert már feleslegesnek érzem, és utálok női bőrbe bújni. Ellenben imádom azt, ha valakinek fájdalmat látok az arcán, és ez a gyönyörű tolvaj erre bőven rászolgált, úgyhogy a megszüntetett illúzió helyébe azonnal egy újabbat léptettek, ezúttal azonban nem a szemét csalom tőrbe, hanem a szívét. Szó szerint, mintha csak egy tőrt vágtak volna abba hideg szívébe. – Majd megöl a kíváncsiság… hogy hívják a gyerekünket? – nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak.

Saul & Rebeca

Jogos, van abban valami, hogy a legtöbb nőnek nem kell pénztárca, bár nekem azért akad, csak a ridikülben, amit mondjuk utálok, mert kicsi és semmi praktikusság nincs benne. Én nagyobb táskákhoz vagyok szokva, de hát ide nem lehetett behozni ilyesmit legnagyobb bánatomra, szóval marad az, hogy szépen egyelőre a pénzt, amit már kiemeltem a tárcájából elpakolom a kis ridikülbe, aztán majd ha már megszabadultam ettől a puccos helytől, meg puccos ruhától, akkor csinálhatom úgy tovább, ahogy nekem jól esik. Már igazán várom a pillanatot, hogy végre sor kerülhessen rá, mert ez a zene... valami émelyítő. A rock az a valami, mondjuk Queen, de ez a klasszikus moslék, amit odakint hallgatnak. Miért kell feltétlenül a puccos eseményekhez merő unalomnak társulni? Miért nem hívhattak el valami menő énekest? A gazdagok nem tudnak, vagy nem mernek vajon szórakozni? Netán csak nem akarnak, mert az nem illik a fene nagy stílusukhoz? Szánalmas... komolyan! Bár minden bizonnyal ezek a magassarkúak is nagyon sok mindenben akadályozzák az ember. Jól néz ki, meg a pasik szeretik, de egy igazi koncertet totál esélytelen lenne kibírni, rommá törné a lábamat, már most is fájdogál, pedig talán ha egy órája kénytelen vagyok kínozni vele a lábamat.
- Meglepően reálisan látod a világot. - mosolyodom el. Na igen, nem nézném ki a szösziből, hogy értelmes gondolatokkal is rendelkezik, hiszen azért lássuk be mégis csak egy dögös szöszi, akit jó eséllyel szintén valami pénzes pasi hozott el ide, és ő fizeti a ruháját, az italát, meg úgy kb. mindent. Mindegy, nem az én dolgom, nem trécselni jöttem, visszacsempészem a pasi tárcáját a zsebébe, aztán még kicsit körülnézek és kitalálom, hogy végülis tényleg mit vigyek el, ha sikerül kitalálni. Még szemezgetek valami nyaklánccal, valami sok gyémántossal, aztán ha nem tudom elpasszolni... fene tudja, még mindig megtehetem, hogy megtartom, vagy ilyesmi.
- Honnan tudod egyáltalán, hogy kinek a pénztárcája? - vonom fel kissé a szemöldökömet. Nekem meg miért ne lehetne gyerekem? Nem vagyok már húsz, bár tény, hogy elég alacsony vagyok ahhoz, hogy általában fiatalabbnak nézzenek, mint ami igazából a korom. A kérdésére csak megrántom finoman a vállamat. - Persze, hogy meg, ha már magától nem hajlandó kivenni a részét a gyereknevelésből a bunkója. És most, ha megbocsátasz... - nem is tudom, tudjátok van az a tolvaj hatodik érzék. Túl sokat kérdezget a csaj és a végén még bemószerol valakinek, amihez nagyon nincs kedvem. Inkább csak legszívesebben elslisszolnék mellette, hogy eltűnjek szépen a mosdóból. nem kell itt maradnom a végtelenségig, meg amúgy is meg van, amiért jöttem, majd kint szépen eltűnök a tömegben. Ha pedig keresztbe akarna tenni nekem, még mindig eltűnhetek a falon át, hogy ne legyen semmi nagyobb gond, maximum a ruhát megtartom és belógok egy másik partira máskor, ha ez most nem jön annyira össze, bár ez a pár száz dollár se olyan rossz, ha azt vesszük. Tehát a lényeg, hogy ellépek szépen mellette és elindulok kifelé.

Rebeca & Saul

A pénztárcámban igazából nincsen egyetlen bankkártya sem, azt nem szoktam magammal hordozgatni, pont az ilyen helyzetek miatt. Azokon a kártyákon ugyanis rengetek pénz van, és nem csak dollárban, de a világ legértékesebb pénznemeiben mérve. A tárcában maximum néhány száz dolcsi lehet készpénzben, meg egy névjegy kártya, amit már nem használok, de azért eltettem amolyan emlék gyanánt, elvégre mégiscsak szörnyen élveztem azt az életformát, de sajnos a szakma már nem ilyen élvezetes, és túlságosan is sokat fejlődött a technika. Már nem érzek örömet abban, ha megbuktathatom egy állam vezetését, legalább ezerszer csináltam már, én valami újra, valami kihívásra vágyom,és persze az sem ártana, ha jól fizetne, mert mint mindenki, én is odavagyok azért a sok nulláért, amit az egyenlegemen láthatok.
Ha hallanám a gondolatait, akkor minden bizonnyal jót nevetnék. Na igen, nem véletlen ezt az alakot vetítem ki. Kayley tipikusan az a nő, akiről az embernek először a buta liba jut az eszébe, akivel gondolkodás nélkül bújna ágyba. Nem tettem meg sajnos, inkább hagytam, hogy elnyerje a pénzem, mert nagylelkű kedvemben voltam, de most már bánom azt a döntést is. Sokkal jobban élveztem volna azt, ha mondjuk megdolgozik a pénzéért, de nincs mit tenni, még én sem változtathatok a múltamon. Amúgy sem valószínű, hogy újra összefutok a nővel, aki éppen az önmegvalósítás ösvényét járja be, kitudja mekkora sikerrel. A nő nevetésére csak szolidan elmosolyodom, pedig leginkább nevetnék, de nem szeretnék tapintatlan lenni. Még nem, még nem érkeztünk el arra a pontra, hogy végezzek vele.
-Az itteni nőknek nem kell pénztárca. – célzok ezzel arra, hogy a sok idős férfi tárcájából veszik ki a pénzt, akkor mégis minek nekik pénztárca? Ezt mindig is nagyon utáltam. Az embereket, akik képtelenek saját maguktól életben maradni, akiket el kell tartani. És az egyik legrosszabb fajtája ennek az, mikor az ágyasukat tartják el az emberek. Én megértem, hogy nagyon is élvezetes éjszakákat töltenek velük, de túlzásnak tartom eltartani őket. Nem hinném, hogy szigorú lennék, bár ez az elgondolásom nyilván tükrözi a saját életemet is. A saját erőmből építettem fel mindent, a saját erőmből jutottam oda, ahol vagyok, utálom azt, ha valaki erre képtelen. Én évszázadokkal ezelőtt tettem ezt meg, mikor még csak áram sem volt, az emberek pedig mosdó helyett az utcát használták. Ha nekem sikerült, akkor minden bizonnyal másnak is sikerülni fog a jelenben, igaz? Mert azért lássuk be, hogy manapság könnyebb ezt elérni, mint régen. Régen csak akkor voltál valaki, ha nemesi vér csörgedezett az ereidben, és ez alól ritkán voltak kivételek. Én ilyen voltam.
- Fura, nem néztem volna ki a fickóból, hogy gyereki vannak, ahhoz azért kicsit fiatalnak tűnik. És te is.– mondom elmorfondírozva. Azért egy kis önfényezés belefér a dologba, igaz? – Na és, megérte elvenni tőle? – legszívesebben már itt helyben letépném a fejét, de egyelőre moderálom magamat, és csak a megfelelő pillanatban szánom majd rá magamat. Nem mintha komolyabb bajom lenne a nővel, csak volt olyan szerencsétlen, hogy belebotlott valakibe, akit már évszázadok óta zaklat a fajtája. Az ilyen megesik, a balszerencse még a tolvajokat is utoléri előbb-utóbb.

Saul & Rebeca

Nem vagyok én annyira amatőr, hogy ilyen könnyen lebukjak, már a felvetés is felettébb sértő, de úgy tűnik, hogy könnyedén sikerül kimagyaráznom magam, azaz inkább meggyőzni róla a fickót, hogy baromi nagyot téved és szerencsére gyorsan el is tűnik, feladva az ötletét, hogy én biza tolvaj lennék. Persze attól még a dolog stimmel és tökéletesen igaza volt, de beismerni aztán eszem ágában sincs, inkább lenyúlom a tárcáját és csak egy mosolyt villantok rá, miközben szépen eltűnök a tömegben, hogy nem sokára már a női mosdóban kössek ki. Nem megyek be külön egy fülkébe, mert nincs nagy tömeg és egyébként is maximum kimagyarázom magam, ha valaki bejönne. Annyi itt a buta liba, hogy simán bevennének szinte bármilyen sztorit, nem félek tőle, hogy azonnal hívnának valami őrt, hogy tolvajt találtak a női mosdóban.
Már épp nagyban nézegetem át a tartalmát, amikor nyílik az ajtó és egy szöszi szambázik be. Minden bizonnyal szintén valami kis kitartott, valahogy ezt nézem ki belőle első ránézésre. Szőke is, csinos is felettébb, gondolom valami gazdag pasival van, csak az a meglepő, hogy nem valami durva gyémánt nyaklánc virít a nyakában, hogy még jobban kihangsúlyozza az amúgy sem gyenge dekoltázsát. Felszökik kissé a szemöldököm azét, miközben a falnak dőlve számolgatom, hogy mennyi benne a pénz és hogy van-e egyéb, mit esetleg le lehet nyúlni, hitelkártya teszem azt. A kérdésére viszont nem bírom ki, hogy azonnal ne nevessek fel, talán egy kissé törvénytelenül is, aprót horkantva a végén. Olyan ez, ami van, aki szerint cuki, más szerint meg irtó béna lehet, de hát komolyan kit érdekel, mikor tanultam én jó modort? És most így hirtelen nem sikerült tartani azt, amit a ruha miatt próbáltam eddig magamra erőltetni.
- Nőé is lehetne nem? - szelídül végül a nevetésem szolid vigyorrá, csak hogy inkább gyorsan kitaláljak valami remek választ, ami elég hiteles és egy ilyen szöszi még gond nélkül be is kajálja. - Amúgy csak szimpla tartásdíj. Naná, hogy nem fizet a bunkója, nehogy a drága felesége rájöjjön, hogy mi a nagy helyzet, de attól még a kölyöknek kell a kaja. - na ez nem történhet meg velem soha, még hogy gyerekem legyen ilyen fiatalon és főleg nem valami kósza pasastól. Amúgy sem érdekelt senki azóta, hogy... Szóval nem izgatnak a pasik, az itteniek meg amúgy is már messziről látszik, hogy istentelenül unalmasak, és a sok pénz még önmagában nem minden, nálam legalábbis nem. Tolvaj vagyok, a pénzt megszerezem, nekem így sokkal egyszerűbb, mint azért alá tenni magam valakinek, mert kell egy frankó kis fülbevaló. Röhejes az ilyen életmód, de komolyan.

Tárgy: Re: Saul & Rebeca - A nagy gyémántrablás

» Saul & Rebeca - Mit rejt a robot?
» Démonokról és Portálokról - Saul & Lilith
» Saul Charna
» Scarlett & Liam - A nagy hír
» A bazi nagy lakodalom