Will North Salem-i lakása

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Violet & Will

- Csak azt kérem, hogy, ne azt mond, amit hallani akarok. – mert nem azt akarom hallani, hogy még véletlenül sem érzi azt, hogy nekem bűnhődnöm kéne a történtek miatt. Biztos vannak ilyen érzései, de én ezt nem érthetem meg, mert nekem nem voltak olyan szüleim, mint neki. Velem nem foglalkoztak, bezártak és elbújtattak, ha valaki jött, hogy ne lássák, hogy a fiúk egy szörnyeteg. Pedig nem csináltam semmit, vagy ha igen, akkor azt nem direkt. Akkor még nem, de aztán minden megváltozott és már nem érdekelt a sok kifogás. Élveztem azt, hogy félnek tőlem, hatalmam volt felettük, de jó is volt. – Nem, egy vonat ütötte el őket. – az már teljesen mindegy, hogy kerültek ki oda elé. Én nem öltem meg őket, de nem is bajlódtam azzal, hogy megmentsem őket. Megérdemelték azt, amit kaptak. Megkeserítették az életemet, miattuk kerültem börtönbe, és ők csak menekültek, nem tudom, hogy hihették azt, hogy nem fogom őket megtalálni.
- A tied sem úgy alakult, nem? – akkor már sorstársak vagyunk. Az enyémet a szüleim tették tönkre, az övét meg én azzal, hogy megöltem a szüleit. Ez aztán elég durván hangzik, főleg az, hogy utána mi történt, mármint kettőnk között, de ez van. Az életem soha nem volt egy mese. – Nem öltelek volna meg. – mondom ki helyette a szót. Nem, nem tettem volna meg, mert én… éreztem már akkor is valamit iránta, tudom, hogy nem valami reális a dolog, mert csak láttam őt, pár pillanatra, de képtelen lettem volna bántani őt, nemhogy még megölni. Remélem ezt eltudja hinni nekem.
- Nem úgy értettem. – mondom Violetnek, mikor meglátom, hogy elkerekedik a szeme. Nem,nem ölném meg, maximum kicsit elbeszélgetnék a fejével, amúgy is szeret úgy bánni az alkalmazottaival, mint a kutyákkal, szóval megérdemelne egy alapos verést, de nem kapná meg tőlem, ha csak valahogy ki nem erőszakolná. Én csak a megértését kérem. – Ez egyszerű munka, és így közel vagyok… hozzád. – meg a Klubhoz is, ha esetleg kapnék egy feladatot. Nem valami álom meló, de kibírható, és nem fizet olyan elképesztően rosszul, hogy éhen haljak. Saját magamat kell csak eltartanom, így nem kell olyan meló még, ami sokkal többet fizetne, nem vagyok kapzsi.
- Igen, közösen. – nemcsak a férfi büszkeségről van szó, hanem arról is, hogy nem vehetem ezt most úgy, mint valami ajándékot, Nem, én kifizettem mindig mindenből a saját részemet, nem szeretek ilyen dolgokon fennakadni, még ha nem is jelentenek fennakadást. Elfelezzük az összeget, és majd úgy fizetjük ki. – Jól van, ott még én sem. – na nem mintha amúgy olyan borzasztóan sok helyen jártam volna. A szüleimmel nem gyakran utaztunk, ha mégis, akkor engem otthon hagytak, nekem pedig semmi kedvem nem volt később egyedül utazgatni, inkább maradtam a városomban, abban a koszfészekben, de örülök, hogy eljöttem onnan. – Rendben, ez jól hangzik, így még a főnökömnek ellenkezni is alig van ideje. – na igen, mert ahhoz is idő kell, mint amúgy a legtöbb dologhoz az életben, de most talán képes lehetek ezt megúszni, csak nem rúg ki azért, mert kikapcsolódásra vágyom, igaz? – Jó, rendben. Jó éjszakát! – mondom egy halvány mosollyal még mielőtt én is lecsuknám a szememet. Ez a nap… nem volt benne a terveimben, de végül is nem alakult olyan rosszul.

//Köszi, és a játékot is köszönöm, király volt ^^ És naná, játsszuk ki az utazást, de oda írsz majd te kezdőt? ^^//

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- Mintha csak minden áron meg akarnál győzni róla, hogy gyűlöllek, hogy utálnom kell téged. - elég nagyot sóhajtok, de ez érthető igaz? Nem tudok azonnal tovább lépni ezen, amit tett a szüleimmel, de ezt nem is várhatja el. De ettől még nem utálom, nem gyűlölöm szívből és nem kívánom, hogy haljon meg, vagy hogy ne legyen boldog és nem értem, hogy ezt miért nem érti meg. Itt vagyok, eljöttem hozzá egyedül, mert szeretem, akkor meg miért akarja minden áron, hogy azt mondjam gyűlölöm és arra vágyom, hogy szenvedjen, ha egyszer tényleg nincs így? Egyszerűen csak idő kell, amíg sikerül tovább lépnem, idő kell, amíg rendbe szedem a gondolataimat, az életemet, amíg talpra állok ebből az egész... rémségből. Ez nem egyszerű, szerintem ő is tisztában van vele, csak adnia kell egy kis időt, amíg sikerül. - Elmentek? Úgy érted, hogy meghaltak? De ugye... ugye nem te...? - elhiszem, hogy a szülei rémesek voltak, hogy olyasmiket tettek vele, amit szülőnek nem szabadna a gyerekével soha semmilyen körülmények között, de mégis... azért nem tudom ezt olyan lazán kezelni, nem akarom azt hallani, hogy ő ölte meg őket, hiszen arról volt szó, hogy változik, hogy változni akar.
- Nem Will, nem vagy selejtes, csak nem úgy alakult az életed, ahogyan kellett volna. - rázom közben a fejemet. Úgy érzem, hogy egyre kevésbé tudok ebből jól kijönni, mintha csak nem is tudom... a szavaim nagy része máshogy csapódna le nála, mint aminek szánom, mintha minden, amit a tudtára akarnék adni végül bántás lenne, pedig én nem akarok neki rosszat. Rossz gyerekkora volt, ártottak neki, bántották, érthető talán valahol, ha e miatt nem alakult ki normálisan egy értelmes személyiség benne, de ettől még nem selejtes. - Igen, tudom, de te... te engem akkor miért nem bántottál? Ha... ha neked estem volna, akkor védekezésből...? - érti mit akarok, még ha nem is mondok ki minden szót. Sose értettem ezt, hogy nekem miért nem ártott? Ott voltam szemtanúnak, felismerhettem volna mégis életben hagyott. Vajon, ha tényleg elpattan nálam valaki, ha nekiestem volna, akkor nem tudja visszafogni magát és én is a szüleim sorsára jutok? Vagy velem nem tette volna meg akkor sem?
Azért egy kicsit először elkerekedik a szemem. Ez az ő is jobban járna duma... nem igazán tetszik, de végül nem mondok semmit. Csak nem arra gondol, hogy bántaná durván, ugye nem? - És nem találhatnál jobb munkát? - tudom én hogy nem értek ehhez, nem dolgoztam még és biztosan nehéz munkát keresni, de ha így utálja, ha a főnöke ennyire rossz ember, akkor mégis csak keresnie kellene valami olyat, amit jobban szeret, amit jobban tud élvezni. Senkinek sem jó az, ha az életében vannak olyan dolgok, amiket utál, legyen az a munka, vagy akármi más. Ha valami csak megkeseríti az életed, akkor egyszerűen hagyd és keress helyette mást, mert egyszer élsz és akkor kell jól érezned magad.
- Jól van, akkor közösen fizetjük. - bólintok még egy aprót. Nekem tényleg nem lenne gond az sem, ha én állnám a cechet, de megértem, hogy ez az ért bántaná a férfiúi büszkeségét, vagy ilyesmi. - Tudom, de most ez jutott eszembe, ott még sose jártam. - és biztosan jó hely lehet, amit érdemes megnézni még akkor is, ha már nincsenek akkora nagy melegek, maximum majd rendesen felöltözünk, az ember amúgy se csak nyáron mehet el valahová. - Majd holnap utána nézünk valami szállásnak, még van két nap, mondjuk pénteken indulhatnánk délután és akkor ott lehetünk majdnem két teljes napot, ha vasárnap jövünk vissza. - próbálok azért közben elnyomni egy ásítást, de hát na kellően elfáradtam már, nem tehetek róla. Hosszú volt ez a nap és felettébb kikészítő. Végül kicsit feljebb tornászom magam, hogy leheljek a szájára egy jó éjt puszit. - Jó éjt Will! Nem lesz... semmi baj. - már úgy értem csak nem ébredek fel újra az éjszaka folyamán, remélem legalábbis. Aztán feljebb húzom a takarót és szépen elnyúlok mellette, félig rajta. Még egy apró sóhaj, mielőtt lecsuknám a szemem. Rám fér a pihenés ez nem is kérdés.

//Zárás hullám van. Very Happy

Köszönöm ezt a szálat is, imádtam, Will még mindig remek kari ééés kijátsszuk akkor az utazást? ^^//

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Szer. 7 Jan. - 17:40

Violet & Will

- Ugyan Violet! Ismerem az embereket, tudom, hogy… biztos valahol mélyen nem kívánsz nekem hosszú és boldog életet. – ez így van, és nem kell azt mondani, hogy nem, mert látom rajta, és tudom is. Érzem, mert van érzékem ehhez, az emberek egyszerűek és már régen kitapasztaltam mindent. Látom rajtuk mit éreznek, egyfajta… hatodik érzék ez, és most is ezt érzem. Megértem persze, vannak, akik közel állnak a szüleikhez, de… mégis, hogy akar velem lenni, ha közben meg utál? Nem akarom, hogy neki ez kényelmetlen legyen, vagy hogy engem álltasson, mert arra nincs szükségem, az a legrosszabb mikor csalódunk abban, akiben a legjobban hiszünk. – Úgy, hogy elmentek már. Többet nem találkozom velük. – megöltem őket, vagyis… nem, egy vonat ütötte el őket, hogy egész pontos legyek, de a lényeg a lényeg, hogy halottak, és már nem fognak többet hibázni. Megérdemelték, amit kapták, pokollá tették az egész gyerekkoromat, utáltak, féltek tőlem, most az okuk is megvolt rá.
- Szóval akkor selejtes vagyok? – mert ez így hangzott. Nekem nem adatott meg az, ami neki. A boldog és szerető család, a nyaraló, semmi. Nekem egy szekrény jutott, ahova folyamatosan bezártak, tőlem rettegtek a szüleim, míg őt szerették. Én nem kaptam meg azt, amit ő, de nem vagyok ettől kevesebb, mint ő, vagy bárki más. – Kevés dolog egyértelmű. – mondom halkan. Mégis mi az? Semmi, egy hatalmas kérdőjel bennem ez az egész, mert pontosan tudom, hogy nem akar egy része engem maga mellett látni, és hogy legyek vele úgy, ha egy része utál, jobban, mint bármit, vagy bárkit. – Én is… szeretlek. De ezt már tudtad, igaz? – azt nem tudhatja, hogy már aznap ezért nem ártottam neki. Nem is tudom, talán ha más van ott, akkor vele is végzek, hogy ne legyenek szemtanúk, de őt nem tudtam bántani, valami nem engedte. Nem tudom, hogy mit éreztem, de… most tudom mit érzek.
- Majd megbeszélem a főnökkel, pár nap szabadságot biztos tud adni. Ő is jobban járna. – nem azért, mert megölném, maximum kicsit a lelkére beszélek. Egy köpcös kis senki a főnököm, elégé vicces tud lenni, mikor le kell néznem rá és ő úgy dirigál nekem. Nem egy kedves ember, de ha megismerkedik az öklömmel biztosan máris kedvesebb lesz velem. – Tudod, a főnököm egy kicsit… goromba, szerintem egy szeretetszolgálat is hagyná éhen halni. – aki azt az embert kedveli, az… elég komoly gondokkal küzdhet, mert egy dolog az, hogy engem egyesek erőszakosnak neveznek, de én nem ütök, ha nincs bajom, a fickó viszont minden miatt ordibál, és ez felettébb idegesítő. – De nekem az lenne. – nem is tudom miért, simán csak rosszul érezném magam amiatt, ha az egész miatt csak ő verné magát költségekbe. Oké, nincs egy álom munkám, és nem is keresek vele annyit, hogy a bőröm alatt is pénz legyen, de… van annyim, hogy a felét kitudjam majd ennek az egésznek csengetni. – A Niagara vízesés? Nem a szomszédba készülünk akkor. – mosolyodom el. Na igen, azért az nem éppen itt van egy köpésre, de nem is baj, ha az ember elakar szakadni egy kis időre a dolgoktól, amikben él, akkor nem is a szomszédba menekül, igaz? – De nem, még nem voltam. Ez egy jó ötlet, mehetnénk valahova oda, biztos egy csomó helyen meglehet ott szállni. – elég nagy turista látványosság, szóval már csak emiatt is gondolom, hogy nem lenne nehéz találni valami helyet ,amit kivehetünk.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

A szavaira először csak megrázom a fejemet. Nem akarom, hogy így gondolkodjon, ennyire negatívan. - Én nem... komolyan nem gondolom így. - nem kívánom a pokolba, egy részem sem. Talán a múltbéli, aki nem ismerte, de az nem számít igaz? De más... nem. Miért kívánnám őt a pokolba, ha közben megismertem és tudom, hogy miért történt vele az, ami? Ő... egyszerűen csak rossz életbe született és kész, semmi több. Rossz dolgok történtek vele, bántották és nem figyeltek oda rá. Ha más lett volna ez, ha rendesek a szülei, vagy a professzorék hamarabb megtalálják, akkor... minden máshogy alakul, akkor nem lett volna ilyen igaz? De akkor... talán nem is találkozunk soha. - Hogy érted... hogy nem hibáznak többet? - meghaltak ugye? Csak simán meghaltak valami miatt. Nem igazán hiszem, hogy akarom hallani azt, hogy ő ölte meg őket, azt meg főleg, hogy ő ölte meg őket szándékosan... Nem is tudom, azért azt most nehéz lenne feldolgozni. Én pont hogy szeretnék megbékélni vele, de azért azt úgy nehéz, ha újabb dolgok derülnek ki, amiket fel kell dolgoznom.
- Nem vagy rossz ember, csak... rossz dolgok történtek veled, amik miatt nem alakultak ki benned olyan dolgok, mint másban. - mindenkit a környezete alakít, mindenki azért lesz olyan, mert behatások érik. A család, a barátok, a környezetében zajló események... ez sajnos így működik, rá pedig sok rossz hatott, de ez nem jelenti azt, hogy akkor innentől már eleve rossz ember. Még változhat, hiszen azt mondta már most is változott, hogy nem bántott azóta senkit sem, és ez a lényeg igaz? Amikor visszakérdez, én csak lassan bólintok. Talán van egy kis bűnbánat is a tekintetem mögött, mert tudom, hogy nem kéne... hogy rossz dolog valahol, hogy azt szeretem, aki megölte a szüleimet, de... - Igen... azért vagyok itt. Nem volt... egyértelmű? - jó tudom ez olyasmi, amit akkor tudsz, ha a másik ki is mondja, de ha nem így lenne, akkor nem jöttem volna ide nem igaz? Akkor nem akartam volna inkább rendezni ezt vele, hanem máshoz szaladok az infokkal, de én szeretném, ha ez az egész valahogy működne, ha... ha el tudnám felejteni a rosszat és megint csak arra emlékezni, ami ott a kertben volt a tetőn, a szépre, a sétákra, a beszélgetésekre, a csókjára. Nem a vért akarom látni.
- Örülök, hogy tetszik és, nem akarok én ezzel zűrt neked. Hétvégén is dolgozol? Majd... nem tudom, kitaláljuk, hogy mikor menjünk, mondjuk minél előbb lenne jó. - nem mondom, hogy azonnal, vagy most hétvégén. Egyszerűen csak... minél előbb, mert jó lenne tényleg elszakadni ettől az egésztől. Most sem lesz könnyű visszamenni a birtokra, de tudom, hogy majd vissza kell, nem maradhatok azért sokáig, bár azt mondtam, hogy hazamegyek a nénikémhez pár napra, de azért nem hoztam túl sok váltóruhát, vagy ilyesmit. - Jól van, akkor majd osztozunk, de nekem... igazából nem lenne gond. - ha én fizetném ezt az egész utazást, főleg hogy ugye én találtam ki a dolgot. Tényleg nem, csak hát most azt sem akarom, hogy ő most e miatt verje magát költségekbe. Egyébként is mutánsháborúra készülünk... mire spóroljak? - Talán egy nyaraló jó, mondjuk valahol... nem is tudom. Te már láttad a Niagara vízesést? - tudom, hogy nincs közel, de most ne is a szomszédba menjünk, hanem akkor már valami tényleg jó helyre, ami akár ilyen első közös nyaralásnak is beillik, biztosan jó lenne. Közben persze szépen visszadőlök az ágyban, egyelőre nem sikerült túlságosan zökkenőmentesen tölteni az estét, talán ideje lenne aludni.

Violet & Will

- Tudom, hogy… egy részed biztos a pokolba kíván. – mert hát ez lenne a normális, nem? Rájött arra, hogy megöltem a szüleit, hogy más embereket is megöltem, hogy egy háborúra készülök, és hogy hazudtam neki. Talán az lenne a normális, ha utálna engem. Persze, még véletlenül sem akarom, hogy ez tényleg így legyen, de… mi van ha csak magát is ámítja azzal, hogy így gondolkodik? Mi van ha valójában utál engem, legalábbis egy része utál engem azért ,amit vele tettem, a szüleivel. Megtudnám érteni azt hiszem, bár rosszul esne. Tudom, nem lenne jogos, de sajnos nem vagyok annyira önzetlen, hogy megvonjam őt magamtól. – A szüleim… nem hibáznak többet. – már nem fognak, mert meghaltak, megöltem őket, mert ezt érdemelték, mert amit tettek velem az messze nem volt az, amit megérdemeltem volna. Mutáns vagyok, egy kis megértésre lett volna szükségem, nem pedig elutasításra és félelemre. Meghaltak, mert megkellett halniuk. Mert utáltam őket, jobban, mint bármit. – Szóval akkor én… nem vagyok rossz ember? – vagy mégis, csak nem annyira? Nem csak a szüleit öltem meg, hanem más embereket is, volt akit csak azért, mert rondán nézett rám, mást meg azért, mert éppen olyan kedvem volt. Ezernyi dolog miatt öltem már embert. Mégsem lát annak, aminek mások? – Szeretsz? – kérdezem halkan, talán kissé meglepődve. Azt hiszem… reméltem, hogy így van, de nem számítottam arra, hogy hallani is fogom, főleg azok után, hogy kiderítette ezt a sok mindent rólam. Pár pillanatig csak nézem az ágyat, valahogy nem tudok felnézni rá, még nem, kell pár pillanat, hogy… elhiggyem, amit hallok. – Én… köszönöm. Sokat jelent nekem, hogy itt vagy. Most is. – mert ha elment volna, akkor nem mondom, hogy nem értem meg, de nem lett volna valami jó, mert nem akarom őt elveszteni, pont ezért nem mondtam el az igazságot, mert tudtam, hogy csak megrendülne bennem a bizalma, hogy talán eltűnne mindaz, amit érez irántam.
- Nem, ez… ez nagyon is jó ötlet. – bólogatok szaporán. Igen, talán ez kellene most, majd szólok Emmának is, hogy egy időre nem leszek elérhető, és ha bármi ellenvetése van, akkor nem érdekel, mondja el másnak, most fontosabb az, hogy Violettel foglalkozzak, aztán jöhetnek a munkaügyek. – Majd beszólok a munkahelyemre, hogy nem leszek pár napig, csak…tudnom kéne mikor. – Emma pedig megérti és kész, vagy felőlem aztán nem kell megértse, de mindez nem fog számítani, mert elmegyek Violettel, mert van magánéletem, amit ugyanúgy rendeznem kell, mint minden mást. Violet sokkal fontosabb, mint más, szóval ő élvez elsőbbséget. – Nem… mármint nem akarom, hogy te fizesd az egészet. – nekem is van pénzem, még ha nem is sok, de talán annyi pont van, hogy fele-fele arányban tudjuk ezt az egészet pénzelni, mert nem akarom, hogy az egészet ő állja, én meg sajnos nem tudom állni az egészet, pénzt pedig nem szeretek kölcsönkérni. – Akkor majd… nézzünk valami … szállodát, vagy kiadó nyaralót, bármit, oké? – akármit csak menjünk el innen egy kis időre, kerüljünk úgymond időn túlra egy kicsit, aztán úgyis vissza kell majd térnünk a való életbe, de egy kicsit miért is ne szakadhatnánk ki belőle? Ennyit megérdemlünk, ha nem többet.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- Nem... én nem így gondolom, nem ezt érdemled. - rázom meg a fejem. Tudom én, hogy rossz ez most neki, nekem is, nehéz, de nem akarom büntetni szándékosan és nem mondanám azt, hogy ezt érdemli. Egyszerűen csak nehéz még tovább lépnem, nehéz feldolgoznom ezt az egészet. Túlságosan fáj, hogy gyűlölnöm kéne őt, de közben nem megy. Nem tudok ellene menni a saját szívemnek, az érzéseimnek és idő kell mire képes leszek ezt az egészet valahogy rendezni magamban. Megértheti, hogy nem megy azonnal. Tudom, hogy azt szeretné, tudom, hogy az lenne a jobb, ha egyáltalán nem kéne rosszul éreznie magát, ha nem tudom meg ezt az egészet talán soha, de... idővel talán elmondta volna magától is nem? Nem tudom... talán nem, de nem is számít. Ezt a mostani helyzetet kell megoldani, elfogadni és átvészelni valahogy és remélem, hogy tényleg sikerülni fog majd, mert muszáj. - Nem Will... nem látlak. Tudom, hogy amit tettél az rossz, de nem tudhattad, hogy ők a szüleim, csak megvédted magad, mert féltél... mert bántottak gyerekként. Ez... ez nem a te hibád, nem csak a tiéd, a szüleidé, akik nem fogadtak el. - akik nem segítettek neki, de nem egyedül az övé. Senki sem születik rossznak, mindenki csak maximum azzá válik olyasmi miatt, ami történik vele, vele pedig sok rossz történt és én ezt értem. Nem biztos, hogy megy azonnal, de megértem és meg akarom érteni, mert igenis szeretem őt és ez a legfontosabb igaz? - Az a helyzet, hogy szeretlek Will és... nem is tehetek mást, képtelen vagyok gyűlölni téged. Akartalak, de ide jöttem, mert nem ment volna, és... most sem megy. Igen... megbocsátok. - tudom, hogy nem kéne, hogy talán ez a legnagyobb butaság, amit csak elkövethettem, de attól még így van. Tényleg nem tudok rá annyira haragudni, mint kéne. Igen, rémes, hogy ő ölte meg a szüleimet, igen kiborító, hogy ennek ellenére én mégis úgy érzek iránta ahogy, de nem tudok sajnos változtatni rajta.
Én sem tudom, hogy mitől lehetne jobb, igazából csak tippelgetek, csak kósza ötleteim vannak, hátha majd találok valami olyat, ami megoldás lehet. Még nem tudom, hogy a kezdődő kis ötlet jó-e, de... ha meg sem próbáljuk, akkor biztos, hogy nem lesz semmi sem jobb igaz? Szóval... legalább meg kell próbálni. - Lehet, hogy nem a legjobb ötlet, de... talán elszakadni innen most jó lenne, elfelejtenénk minden mást is, ami... ami fáj, hogy csak mi legyünk ketten, senki más. - de végül csak elmosolyodik, hiába vagyok bizonytalan, talán tényleg megoldás lenne ez, jó ötlet, remélem legalábbis. - Nem is tudom. Van... van egy kis megtakarított pénzem, nem igazán szoktam elkölteni és ott az örökségem is. Nem is tudom, nem kell messzire, csak egy hétvége valahol távol innen. - igazából én még nem sok helyen voltam, sőt nem igazán vagyok profi utazó, vagy ilyesmi, de akkor is szeretnék elmenni. Van pénzem, meg tudjuk oldani, és együtt lenni jobb lenne, mint itt rágni magunkat. Szeretném ezt elfelejteni és megint csak kicsit boldognak lenni vele, valahogy.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Kedd 30 Dec. - 15:07

Violet & Will

- Mindegy, gondolom… ezt érdemlem valahol. – valahol, szerinte is, nem? Elvégre megöltem a szüleit, gondolom egy része azért a pokolba kíván engem, és nem hibáztatom ezért, teljesen érthető, hiszen szerette a szüleit, én pedig elragadtam őket tőle, de hát ez van, én könnyen békéltem meg ezzel, mert a saját szüleimet is megöltem, utáltam őket, soha nem foglalkoztak velem, bezártak a szekrénybe, féltek és rettegtek tőlem, szörnynek neveztek és végül azzá is tettek engem, bár a szörny jelzőt kicsit erősnek érzem magamra, mert én csak megöltem embereket, ennél több kell, hogy valakit szörnyetegnek hívjanak, nem? Én nem sorozatgyilkos vagyok, hanem…. egy mutáns, aki az embernek nevezett fertőtől szabadította meg a világot. – Szóval már nem látsz gyilkosnak? – szerintem igen, még ha nem is akarja bevallani, de egy része biztosan azt mondja neki, hogy ne bízzon bennem, mert nem vagyok más, csak egy aljas, lelketlen gyilkos, aki elvette a szüleit, mert azok rátámadtak. Álmodott, de látni ezt akkor is rossz volt nekem, és ha ezt újra és újra látnom kell majd, akkor inkább alszom kint, mert neki és nekem sem jó az,ha rosszul érezzük magunkat, ezért is ajánlom ezt fel. Nekem ő a fontos, ha úgy jobban tud aludni, hogy én nem vagyok itt, hát kimegyek. – Szóval… megbocsátasz nekem? Annak ellenére amit tettem veled és… másokkal? – mert nem csak az ő szüleit vettem el, és nem csak néhány embert öltem meg, hanem jó sokat, és ezek után, azután, hogy kiakadt, és most úgy nézett rám, mint valami féregre… talán érthető, ha megfordul a fejemben az, hogy mégis miért tud nekem ilyen…könnyen megbocsátani? Nem akartam, hogy most derüljön ki, nem akartam, hogy először derüljön ez ki, mert esélyt akartam magamnak, nekünk, hogy lássa nem vagyok olyan szörnyen rossz, mint amilyennek mindig is hitt engem, és most ezzel az egésszel, azzal hogy rájött az igazságra, könnyen lehet ,hogy elvágtam magam nála.
- Jó, én..segítek amiben tudok. – hogy jobb legyen neki, hogy ne legyenek ehhez hasonló rémálmai, mert ezek nem csak őt, de engem is megrémítenek, mégis ki akarja azt, hogy a lány, akit szeret, úgy keljen fel mellette hogy szinte reszket a félelemtől, mikor rá néz? – Mit? – mégis mit tehetnénk? Mert én hallgatom őt, bármit megtennék azért ,hogy jobb legyen neki, nekünk, mert ez a fontos nekem, még ha ezt ő talán nem is akarja elhinni. Mindig is ez volt fontos, már a legelejétől kezdve ő volt a mindenem, most is az, és az is fog maradni. – Öhm…. mi? – oké, azért egy kicsit meglepetten tornászom fel magamat ülő helyzetbe, de láthatja rajtam, hogy nem rossz értelemben lepett meg a dolog. Sok mindenre számítottam, mint megoldás, de erre aztán nem, és a végén azért elmosolyodom, nem tudom mennyit lát belőle a sötétben, de… elmosolyodom, és ez a lényeg. – Ez egy jó ötlet, de… hova tudnánk elmenni? – mert nekem nincsen semmiféle nyaralóm, vagy efféle lakásom, valami hotelre gondolt esetleg? Pénzügyileg sem vagyok annyira most a toppon, persze, kitudok venni annyit, amennyi kell, de aztán sokáig akkor nem fogok tudni sehova sem menni, mert bár a meló jó, de olyan sokat nem fizet.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Ott abban a pillanatban álmomban ugyanott voltam, mint régen, mint amikor először láttam, amikor nem tudtam még megjegyezni az arcát, és az a fájdalom maradt meg bennem, az ült most ki az arcomra és azzal nem tudtam most mit kezdeni, de még rosszabb, hogy látom rajta, hogy mennyire megbántottam ezzel. Tudom... őrület ez az egész, őrület amit csinálok, hiszen nem nekem kéne magam rosszul érezni, amikor neki rossz, hiszen... hiszen ő tette, ő ölte meg a szüleimet. Ha innen nézzük, akkor tényleg nem más, mint egy gyilkos, de közben megszerettem azt a Willt, akivel találkoztam és mégis ezek után hogyan lennék képes ezt hirtelen elfelejteni? Lehet, hogy ezt tette, sőt biztos, de az nem lehetett átverés, ami azóta történt, a kedvessége, a figyelme, a kert, ahol jártunk. Egy olyan helyet nem szerethet az, aki belül teljesen romlott. Bántották őt, egyszerűen csak rosszul alakultak ki benne a dolgok és én ezt tényleg próbálom megérteni.
- Sajnálom, hogy ez lett belőle, hogy... ilyennek láttál. - mert látom rajta, hogy fáj neki, látom rajta, hogy bántottam ezzel és innentől érthető, ha sajnálom a dolgot nem igaz? Nem akartam neki rosszat, komolyan nem, és mégis ez lett a vége, mégis ártottam most neki ezzel. Nem akarom, hogy olyan nyomorultul érezze magát, mint én, ez nem valami visszavágás, nem... nem erről van szó és nem akarom, hogy akár csak véletlenül is így érezze magát. - Álmodtam Will, olyan volt, mintha ott lettem volna hónapokkal ezelőtt tudod? Amikor... amikor először láttalak és akkor féltem tőled, akkor... akkor gyilkosnak láttalak, de már más ez az egész. - nem látom őt így, megpróbálom megérteni, megpróbálom kezelni ezt az egészet magamban. Nem egyszerű, de attól még igyekszem. Azt pedig most is látom, hogy rosszul érzi magát, hogy fáj neki, hogy féltem tőle és nem szeretném, hogy ezért akarjon kint aludni, hiszen azért jöttem, hogy itt legyek. Ha nem hinnék benne, hogy valahogy meg lehet ezt oldani, akkor... akkor azt hiszem az egésznek semmi értelme sem lenne. - De tudod, hogy én nem... nem utállak, már nem, vagyis így nem. Akkor igen, akkor nem értettem, hogy miért tetted, hogy miért ölted meg őket, csak... csak tényleg ennyi. De már nem így érzem, már... egész mást érzek, sokkal jobbat. - halvány mosoly, de azért mosoly az ami az arcomon megjelenik. Nem utálom és főleg nem gyűlölöm már őt. Megszerettem. Igaza volt abban, hogy ez volt a jó taktika, hogy így volt időm arra, hogy megkedveljem, amire esély sem lett volna, ha már előre tudom, hogy ezt tette, akkor tényleg elítéltem volna őt véglegesen. Visszafekszem végül mellé az ágyba, újra közelebb, hogy érezze, tényleg nem utálom őt, egyáltalán, kicsit sem.
- Nem tudom, remélem, hogy nem, csak most még túlságosan sok ez egyszerre, de... jobb lesz majd. - szeretném és remélem is, hogy így van, mert nem akarom, hogy minden tönkremenjen e miatt. - Talán valamit tehetnénk. Nem is tudom... - igen, most feküdtem le mellé, de most mégis újra feltornászom magam és felülök mellette törökülésben felhúzva a lábaimat. - Csak össze kell raknom magamban a dolgokat, de talán összerakódnak maguktól, ha... ha nem gondolok rájuk. Csinálni kellene valamit, ami elszakít ettől. Elmenni... nem is tudom, butaság lenne elmenni valahova egy hétvégére ketten? - tényleg nem tudom, lehet hogy rosszul gondolom, lehet hogy az egész butaság, de... én mégis azt hiszem, hogy ez talán segítene, elfelejteni mindent, ami itt volt, kizárni minden rosszat, valahogy.

Violet & Will

Éreztem, hogy ez lesz, volt egy olyan rossz érzésem, hogy végül ez lesz a dologból. Hogy nem lát másnak, csak egy gyilkosnak. Pontosan ettől tartottam, pontosan ezért nem ezzel nyitottam mikor találkoztunk, hiszen úgy még csak esélyt sem kaptam volna arra, hogy megismerjen, hogy ő is megismerjen engem. Azt akartam, hogy tudja, nem vagyok olyan rossz ember, mint amilyennek mindig is elképzelt engem. Elvégre jóban lettünk és megkedvelt engem, nem? Én pedig csak őt akartam védeni azzal, hogy nem árultam el, hogy mit tettem a múltban. Mégis mit értem volna el vele? Összetört volna, én pedig azt nem bírtam volna nézni.
- Mit sajnálsz? – mit kéne sajnálnia? Gondolom csak… nem is tudom, előjött az, amit valójában gondolt. Nekem kéne sajnálnom, hiszen én öltem meg a szüleit, igaz? De nem ,azt én nem sajnálom, a szülei rászolgáltak erre, rám támadtak, ha tudják normálisan kezelni a helyzetet, akkor nem biztos, hogy meghaltak volna, megúszták volna pár csont töréssel, de így… így ez lehetetlen. Persze azért a Peter név hallatán kicsit összevonom a szemöldökömet. Szóval ez a férfi lenne az, aki rávezette Violetet arra, hogy mi történt régen? Mert ezek szerint csakis ő tehet arról, hogy most ilyen a helyzet. Én pedig megölöm. – Értem, de… te nem láttad magadat. Féltél tőlem Violet, úgy néztél rám, mint egy… - gyilkosra, csak ezt már nem mondom ki. Én nem hívtam és nem is fogom magamat soha gyilkosnak hívni. Abban a tudatban cselekedtem, hogy ez a sorsom, én csak … azt tettem, amit helyesnek láttam és kész. – Én… azt nem akarom. – hogy ne legyen semmi értelme, mert ezért vagyok itt, ezért költöztem ide, hogy igenis legyen értelme, és ha most ennek csak azért vége,mert az a Peter nevű haláljelölt rávezette Violetet a múltjára hát… finoman szólva is ideges lennék. Nem vehetik el tőlem, sem ő, sem az élet, senki! – Értem, de akkor is megijesztettél Violet. Nem tudtam, hogy ennyire… - gyűlöl, vagy nem is tudom mit érzett régen irántam, mikor a szülei gyilkosára gondolt. Persze éreztem, hogy nem kedvel engem, mint a szülei gyilkosát, de most hogy láttam a szemébe kiülő félelmet, ahogyan rám nézett az… sok volt azt hiszem. Nem azt mondom, hogy nem érdemlem meg, mert valószínűleg megérdemlem, hogy így nézzen és gondoljon rám, de reménykedtem abban, hogy valahogy megtud nekem bocsátani. Tudom, naiv remény volt, de nem maradt nekem más. Mégis miben reménykedhetek, hogy ne örökre sétáljon ki azon az ajtón? Semmit, és a tehetetlenség tudata megőrjít.
- Ez… mindig ilyen lesz? – kérdezem halkan tőle, ahogy visszafekszem az ágyba. Nem mintha nem bírnám ezt ki érte ,csak… nem akarom, hogy minden este rettegve kelljen fel, hogy mit fogok vele tenni. Ez neki, és nekem se jó, valahogy muszáj lenne megoldani, mert én tényleg megteszek bármit, hogy jobban legyen, kimegyek, ha kell, lemegyek az ágyra aludni, bármi, csak neki legyen jobb, és ahogy végignéztem rajta nemrég… egyáltalán nem volt jó. Rettegett, félt, össze volt zavarodva és nem ismert meg. Úgy nézett rám, mint valami idegenre, nem ismert fel, és ez… nem valami jó érzés, még ha nem is tehet róla.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Vas. 21 Dec. - 17:47

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Nem könnyű igen, ez még kifejezetten enyhe kifejezés. Nehéz, baromi nehéz és nem is tudom, hogyan lehetne ezt ennél jobban kezelni. Az is valami, hogy itt vagyok, hogy nem jöttem másokkal, hogy erős akartam lenni és számít az, hogy megszerettem őt, de ennél sajnos nem megy több egyelőre, bármennyire is küzdök, hogy bírjam. Sok az információ, sok ez az egész, miközben gyűlölnöm kéne őt és mégis szeretem... nem tudom még, hogy mi lesz holnap velem, az érzéseimmel, talán jobb is, hogy nem tudom, így legalább nem zavarodom össze még jobban. Nem akarok én rá úgy nézni, hogy fájdalmat okozzak vele, egyszerűen csak még nem tudom, hogy mi mást tehetnék, fel kell dolgoznom, ahhoz pedig idő kell. Ezek után talán nem meglepő, ha a rémálmok csak még jobban megzavarják a fejemet és képtelen vagyok elkülöníteni a valóságot az álomtól, amikor felébredek, vagy talán fel sem ébredek normálisan, ez remek kérdés.
A szavaira csak a fejemet rázom, tényleg nem megy könnyen, hogy visszatérjek végre a valóságba, hiába hallom a szavait, hogy sajnálja, de közben még se könnyen fogom fel, hogy ezeket tényleg komolyan is gondolja. Csak lassan kezd tisztulni a kép, tűnni el a vér és oszlani ez az egész rémálom. Lassan fogom fel, hogy tényleg itt vagyok, hogy beszéltünk, hogy elvileg minden rendben van, csak én voltam képtelen felfogni, hogy ébren vagyok és nem álmodom már. Csak azt érzem még mindig, hogy tiszta könny az arcom és szinte remegek az idegességtől, a félelem ízét még szinte érzem a számban... nem valami kellemes állapot, hogy mit ne mondjak.
- Saj... sajnálom Will. Azt hiszem nem voltam teljesen itt. Peter azt mondta, hogy ez lehetséges, hogy összekuszálódnak a dolgok, a betegségem miatt, a múlt és a jelen és... álmodtam azt hiszem. - látom rajta, hogy mennyire rosszul érintette ez az egész, ami érthető. Féltem tőle, tudom álmomban, de nem kellett volna ennek így lecsapódnia, és nem tudom, hogyan leszek képes ezen túllépni, mert nem akarom, hogy rossz legyen neki és főleg nem akarom elmarni őt magam mellől, vagy... vagy nem tudom, hogy mi lehet ennek a vége, de nem tudom, hogyan lehet jó. Valahogy muszáj, mert az életem már így is kész káosz, muszáj hogy legyen benne legalább egy biztos pont, a nélkül biztos vagyok benne, hogy végem, elvesztem. A szavaira csak meglepetten pillantok rá, aztán megtörlöm az arcomat és gyorsan meg is fogom a kezét, ha véletlenül is fel akarna állni. - Nem Will, nem szeretném, nem kell kint aludnod. Ezt... ezt meg kell oldani valahogy, ha nem tudjuk, akkor... akkor az egésznek semmi értelme. - közelebb húzódom hozzá, kicsit feltérdelek, hogy megölelhessem. - Azt hiszem érzem, az érzés egy része megmaradt, hogy féltem, de nem félek tőled. Így nem, ébren nem, csak... most sok minden kusza még a fejemben és valahogy rendet kell tennem, de csak úgy megy, ha itt vagy velem. - ha elmegyek, ha kint alszik, az nem fog segíteni. Nagy nehezen végül csak feltápászkodom, vissza kell mászni az ágyba, aludnom kell, neki is, és valahogy menni fog, talán ez csak egyszeri alkalom, talán nem ismétlődik meg, talán ma nem.

Violet & Will

- Persze, tudom, megértem, hogy ez most nem könnyű neked. – sok mindent tudott meg rólam, olyan dolgokat is, amiket nem akartam elmondani. Nem akartam most elmondani még, hogy én öltem meg a szüleit, ahogy azt sem, hogy sokakkal végeztem, és… semmi mást sem igazából, nem így terveztem, úgy gondoltam, hogy akkor mondom el, amikor mi ketten már… nem is tudom, szorosabbra fűzük a viszonyunkat vagy valami, mert most még olyan képlékeny minden, könnyen lehet, hogy amint elmegy, már soha többet nem is láthatom, azt pedig nehezen tudnám átvészelni. Már így is úgy érzem néha, hogy… elítélt, gyilkosnak tart, és csak a pillantása is fáj néha már.
- De… itt vagy, ők pedig…meghaltak. Én… sajnálom, tényleg nagyon sajnálom. – nem a szüleit, csakhogy így érez. A szülei megérdemelték a halált, rám támadtak, én csak megvédtem magamat és lehet, hogy túlzásba estem, de talán ők is megöltek volna engem fordított esetben, nem? Gyengék voltak, én pedig elvettem tőlük az életüket, mert nem érdemelték meg, de nem terveztem azt, hogy meglátom majd a lányukat és… mindennek ellenére megszeretem majd. Mondhatni, hogy beteges, de nem érdekel, normális vagyok, Violet is az, csak a helyzet nem normális, minden más teljesen az, nem számít, hogy mi volt, legalábbis remélem.
Rossz nézni, ahogyan hátrál, segíteni akarok neki, de nem tudom mit tegyek, úgy érzem most nem lenne jó ötlet közeledni felé, úgyhogy csak közelebb csúszok hozzá, miközben aggódva nézem őt. – Violet, próbálj megnyugodni, minden rendben lesz, oké? Én nem akarlak bántani téged. – nem is tudnám. Akkor sem voltam rá képes, és most sem vagyok, soha nem voltam, soha nem leszek, ő a gyengepontom, őt soha az életben nem tudnám bántani, mindegy, hogy mi történjen, vagy mivel jár a döntésem, de Violetnek nem akarok fájdalmat okozni soha, remélem ezt ő is tudja, bár nem éppen úgy néz rám, mint aki tisztában lenne vele.
- Nem tudom, csak… felkeltél, a kezeidet bámultad, sírtál és… azt hiszem utáltál. Féltél tőlem. – mondom kicsit halkabban, ahogy a lesütöm a szememet. Láttam az arcán a félelmet, ahogyan rám nézett, és pont ezt nem akartam látni soha az életben, ettől próbáltam megóvni magamat, őt is, és most mégis valamiért így nézett rám, mint egy gyilkosra, egy szörnyre, akinek nem kíván mást, csak szenvedést és halált. Talán ezt is érdemlem, de nem akarom, hogy ő kívánja ezt nekem, és tudom, hogy ez egy nagyon önző dolog, mert nincs jogom ezt várni tőle, mert meg van minden oka, hogy utáljon engem. – Kimehetek, ha…akarod. Úgy talán tudsz majd aludni. – igen, talán ki kéne mennem, és akkor nem érezném magát veszélyben, és tudna normálisan aludni. Mindegy, ha egyetért, akkor kimegyek a kanapéra, ha meg nem, akkor… ezen nem is gondolkodtam, szinte csak az jár a fejemben, hogy nem mond mást, csak azt, hogy menjek.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

A szavaira csak halkan sóhajtok egyet. Igen, sajnos én is ettől félek, hogy igaza van, hogy azok alapján, amiket mond az élet soha sem lesz tökéletes, az élet soha sem lesz szép, az élet... soha sem lesz olyan, amire mindig is vágytam és bármennyire is rémes én azért vágytam valami jóra, valami többre, és ez nem adathat meg, a normális életre sajnos nincs esélyem.
- Tudom, hogy fel kell nőnöm és elfogadni ezt, de... azért értsd meg, hogy nem könnyű csak így hirtelen, de igyekszem. - nem megy egyből. Neki könnyebb, vagy több ideje volt felfogni, vagy benne kevesebb a jó, mint bennem, nem tudom, de nekem ez akkor is határozottan nehéz, nagyon is az. Sok mindent szerettem volna, sok mindent vártam a jövőtől és most pont arról beszélünk, hogy semmire sincs ebből esélyem. Azt hiszem érthető, ha nem viselem ezt könnyen és nem tudom csak úgy elfogadni, hogy igen, ez van, harc lesz és teljesen feleslegesen gondolkodom azon, hogy mit szeretnék csinálni a jövőben, hiszen a sorsom már... megíródott akkor, amikor mutánsnak születtem.
Ezek után legalább egy nyugodt éjszaka járna nekem, de még ez sem történik meg. Annak a képességnek hála felismerem Willt, amit Peter alkalmazott, reggel is fel fogom ismerni, de ettől még figyelmeztetett, hogy lehetnek durvább következményei is, de erre én se számítottam. Úgy ébredek fel, mintha fel sem ébredtem volna, képtelen vagyok elkülöníteni egymástól a valóságot és a képzeletet, egyszerűen nem megy. A kezeim véresek, ahogyan ő is, amikor ránézek. Az emlékek játszanak csak velem, de én ezt most képtelen vagyok felfogni. Egyszerűen rettegek tőle, iszonyatos módon, hiába, hogy nem kéne, hogy nem érti ő sem, hogy mi történik.
Hiába beszél hozzám, mintha képtelen lennék felfogni a szavait, csak rázom a fejemet, mintha nem is nagyon jutna el hozzám, amit mondd. - Nem... nem lehet, nem hallhattak meg. Nem... lehetek itt. - csak suttogom az újra és újra elakadó szavakat, míg végül a falig nem hátrálok, hogy ott öleljem át a térdeimet, hogy próbáljak egészen kicsire összemenni. Percek telnek el így, mire lassan tisztulni kezd a kép, mire a könnyáztatta pillantásomban lassacskán azt láthatja, hogy kezd tisztulni, hogy már nem olyan riadtan nézek rá, inkább értetlenül, mert nem is nagyon értem, hogy mit keresek itt a fal mellett és hogy miért vagyok annyira kiborulva, mint amennyire.
- Mi történt? - igen, láthatja, hogy felismerem, és már nem olyan pánikban rázom a fejemet, mint eddig, nem ijedten nézek, rá, de láthatóan fogalmam sincs róla, hogy mit műveltem az elmúlt percekben, hogy a nyugodt alvás még sem volt olyan nyugodt, mint ahogyan kellett volna. Csak a feszültséget érzem még mindig magamnak, és az arcomat törlöm meg, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy sírtam, nem is kicsit, de... de miért?

Violet & Will

- Nem számít, ha mindenki mást akar. Az emberek… soha nem fognak minket elfogadni, ez biztos. – rántom meg a vállamat. Nem tud meggyőzni ennek az ellenkezőjéről, mert pontosan tudom, hogy soha az életben nem fogunk tudni velük együtt élni, de ez nem is baj, nem kell, hogy együtt éljünk velük, mert úgyis csak naponta harcolnánk, rendezzük őket le most egyszer, s mindenkorra, és éljünk végre úgy, ahogy kell. Elég volt abból, hogy bujkálni kell, mert nem fogadnak el minket, abból is elég volt, hogy attól kell féljünk mit tesznek velünk, ha magunkat adjuk. Elég volt abból, hogy szerepeket játszunk, adjuk végre magunkat.
- És mitől lenne jobb, ha azt mondanám, hogy úgy lesz, mint a mesékben? Fel kell készülnünk Violet, mert ha mi nem védjük meg magunkat, senki sem fog minket. – és hiába mondja, hogy folyamatosan csak rossz jövőt festek le, így van, ez lesz, nem fogja magát jobban érezni, ha hazudok neki, én pedig nem fogom nézni azt, hogy direkt jobbat lásson az amúgy reménytelen helyzetekben. Vannak naiv emberek és bolondok, ő pedig nem bolond, fogadja azt el, hogy ezen a világon soha nem fog tudni együtt élni az ember és a mutáns, mert fél egyik a másiktól, és mi erősebbek vagyunk, nekünk kell nyerni.
Nem is igazán számítok arra, hogy bármi is történne az éjszakán, még csak az sem fordul meg a fejemben, hogy fog felismerni másnap, de… a tetoválásokról már a múltkor is felismert, igaz? Szóval akkor mennie kéne, de hamar elalszom, úgyhogy nem is igazán van már lehetőségem arra, hogy ezt megkérdezzem tőle, mert hát… mégiscsak számít ez, nem mintha baj lenne és nem lehetne ezt legyőzni, de jobb biztosra menni, nem örülnék neki, ha kihívná a rendőrséget, mert egy vadidegen ágyában ébredt, bár… tudnia kell, hogy én vagyok az, csak az arcom felejti el igaz?
Mikor meghallom a kérdését, és a félelmet meglátom az arcán, azt hiszem tökéletesen ledöbbenek és értetlenkedve nézek rá. Ez… ez hogy lehetséges? Ilyen nincs, nem létezik, hogy elfelejtsen engem, fel kéne, hogy ismerjen! Tudnia kéne, hogy amit elmondtam neki pár órával ezelőtt az… az hogy tűnhetett el mostanra? – A nevem Will, én… a te barátod vagyok. – mondom lassan, és még mindig ott cseng a hangomban a bizonytalanság, mert hát… nem hiszem el, hogy ez történik, hogy pont velünk. – A házamban vagy, semmi gond nincsen rendben Violet? – emlékeznie kell rám, arra, hogy miért van itt, hogy mi történt nem hiszem el, hogy ezt most elfelejtette. – Tudod, hogy mit tettem a szüleiddel, én… elmondtam neked már. – nem fogom kimondani most azt, hogy megöltem őket, nem, az esélytelen mert még jobban megrémülne. Ezért jött át, hogy tudja igaz-e, és igaz, tudnia kell, nem felejtheti el csak úgy egyik pillanatról ezt a másikra. – Mi van veled Violet? - most már félelem is vegyül a hangomban, mert mondta nekem, hogy nem lesz ez könnyű, de egy szóval sem említette, hogy ilyen könnyedén képes elfelejteni mindazt, amit mondtam neki, engem, és itt mindent, ami… ami én ,vagy éppen mi vagyunk. Ez így nagyon nem jó, nagyon megrémiszt.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Vas. 14 Dec. - 16:16

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- De számít, hogy mit szeretnél. Ha ilyennek születtünk, akkor már nem is érdekes az, hogy mit akarunk, hogy mit várunk az élettől? Ez így... nem fair. - és én nem akarom elfogadni. Oké, megpróbálom megérteni azt, hogy ilyen a világ, hogy mutánsok vagyunk, hogy talán arról fog szólni az életünk, hogy harcolnom kell majd, vagy tudom is én, de azt nem fogadom el, hogy minden álmomat, minden vágyamat, minden reményemet félre kell dobnom, mert csak az várhat rám, hogy minden rossz lesz. Nem, én igenis többet akarok ennél, mert szerintem egy ember sem élhet jó és teljes életet akkor, ha elveszíti a reményt egy olyan életre, amire vágyott. Nem tetszik nekem az, hogy ő ebbe így simán beletörődött, vagy... nem jól látom, neki ez így is ugyanúgy megfelel, ez az élet?
- Kicsit azért könnyebb lenne, ha nem a legrosszabb jövőképet festenéd le... folyamatosan. - vonom meg a vállamat egy pillanatra egy cseppnyi ajakbiggyesztéssel. De gondolom neki könnyebb, már elfogadta, hogy ez van, csak hát esetemben ez nem ilyen egyszerű, mert nekem most jött minden egyszerre és talán egy picit fokozatosabban adagolva jobban fel tudtam volna fogni, vagy inkább dolgozni, így azért határozottan nehézkes az egész. Persze ettől még próbálkozom, mert más esélyem amúgy sincs. Talán az segít, ha kialszom magamat, talán az segít, ha pihenek egy nagyot és holnap már tiszta fejjel tudom átgondolni.
A szavaira már csak bólintok és végül a mellkasán alszom el. Tudom, hogy rosszul kéne éreznem magamat e miatt, tudom, hogy bűntudatomnak kéne lennie, amiért itt vagyok és azért is, amiért még jól is érzem magam, hiába, hogy elvileg jó kéne legyen, ha azzal vagy, akit szeretsz. Én most csak próbálok mindent kizárni és csak aludni. Megy is végül, egészen hajnalig, amíg el nem kezdődik az egész. Rémálom, vagy rémképek, vagy csak Peter képességének a mellékhatása... fogalmam sincs, de valami van és amikor felébredek képtelen vagyok elkülöníteni egymástól a valóságot és a megmaradt álomképeket. Még mindig ugyanaz a helyzet a véres kezemet látom, érzem, ahogy az arcomat lassacskán a meleg sós könnyek kezdik el mosni és amikor meghallom a hangját cseppet sem érzem, hogy megnyugodnék tőle. Felnézek és az a baj, hogy rajta is ezt látom, a sok vért, mintha csak aznap lenne, amikor nem ismertem fel az arcát, mintha csak ugyanaz történne, de most minden világos, mint a nap, most nem homályos az az arca, minden tiszta, én pedig csak dermedten bámulom, megrezzenve, amikor a vállamhoz ér és egy mozdulattal pattanok fel, hátrálva az ágytól. - Hol... hol van anyu és apu? Mit... mit tettél velük? Hol... vannak és te... te ki vagy?? - fejben nagyjából ott vagyok azon az estén, mintha ott ragadtam volna félig az álom és a valóság között valahol és nem tudok kiszakadni. A sok vér, minden csurom vér ész az eszem nem fogja fel, hogy a helyszín más, hogy a ruhám is más, csak hátrálok, amíg el nem érem a falat, és szó szerint halálra váltan, rettegéssel teli pillanatok rá, hiszen ő volt igaz? Nem láttam, de a sok vér azt mutatja, hogy megölte őket, megölte a szüleimet, biztos hogy ez történt és most vajon engem is meg akar ölni?

Violet & Will

- Mit számít, hogy mit szeretnék? Ugyanolyan rossz lesz. Sok mindent akarok Violet, de nem fognak valóra válni, ez… sajnos így lesz. – nem lehet máshogy, háború lesz, mert utálnak és utáni fognak minket, jobban, mint valaha bármit is, mert nekünk megvan hozzá a hatalmunk, hogy legyőzzük őket, és ők ezt pontosan tudják, ezért fognak támadni, ezért kell nekünk előbb lépni, hogy felhívjuk a figyelmeket, mi is itt vagyunk, és nem fogjuk hagyni, hogy eltöröljenek minket a Földről. Harcolni fogunk, küzdeni a szabadságért, és hiába akarom, hogy harc nélkül is mi győzzünk, nem fog ez bekövetkezni. Ezek csak vágyak, balga remények.
- Tudom, hogy ez sok, nemcsak rólam, hanem úgy… mindenről és sajnálom, nem akartam hogy így tud meg, hogy így mindent egyszerre. – elakartam neki mondani, tényleg elakartam, de akárhányszor eszembe jutott, megláttam a mosolyát és képtelen voltam rá, mert tudtam, hogyha elmondom, talán soha többet nem látom, hogy rám mosolyog, és azt nem éltem volna túl, én azt… nem bírtam volna ki. Miatta vagyok itt, miatta vagyok ott, ahol lennem kell, miatta teszek mindent, amit tettem eddig, és ő ezt nem akarja elfogadni, pedig én azt hittem majd jó lesz így. Hogy örül annak, hogy találtam valami célt, hogy valami jóért küzdök.
- Igen, ez a fontos, és az, hogy…. itt is maradsz. - na igen, eljött, mert tudni akarta az igazat, és megtudta, azt hittem, hogy itt fog hagyni, hogy lelép és soha többet ne akar majd látni engem, mert érthető lett volna, igaz? Mégiscsak én vagyok az, aki végzett a szüleivel, aki tönkretette az életét, de akkor még nem láttam őt, akkor még nem tudtam, hogy ez lesz, ha tudom, hogy az ő szülei, akkor nem ölöm meg, de túl későn jött, én pedig túl gyors voltam, és már csak későn jöttem rá, hogy hibáztam, mert megöltem annak a lánynak a szüleit, akit szeretek.
Egész nyugodtan alszik, ami meg is lep, én is gyorsan elalszom, és sejtem azért azt, hogy nem végig rajtam fekszik, az mindkettőnknek hosszú távon fájdalmas és fárasztó lett volna de már az is jó, hogy a közelemben tudhatom őt, mert ennyire közel talán még soha nem érezhettem őt magamhoz, és most itt van újra, végre, és ennek nagyon is örülök. Nem tudom mit hoz a holnap, de remélem, hogy mellette ébredhetek fel, és nem egy levelet találok majd, amiben bocsánatot kér azért, hogy elment, de nem tudja ezt így folytatni. Az összetörne biztosan.
A mocorgásra eszmélek fel, először még nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget, elvégre mindenki mocorog álmában, csak akkor pattanok fel, mikor … nem is tudom, érzem, hogy valami baj van, és az ösztöneim most sem hagytak cserben. Látom Violetet, ahogyan a kezét bámulja és a fejét rázza, de hiába nézem, nem látom, hogy bármi baja is lenne. – Violet, én vagyok az Will! Mi az, mit nézel? – aggodalom van a hangomban, ahogyan megfogom a vállát, és magam felé fordítom, közben nézve a kezeit, de még mindig nem látom rajta, hogy bármi fura lenne a kezeivel. Mi történik vele? Én nem tettem most semmit se!

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Ha nem lennék ilyen, ha nem így állnék a világhoz és az emberekhez, akkor jó eséllyel nem is lennék itt, akkor jó eséllyel először a professzorhoz megyek, vagy a rendőrségre, vagy tudom is én, de nem így tettem, mert... talán valahol mélyen megpróbáltam hinni benne, hogy igenis mondhat olyasmit, amivel meg tudja indokolni ezt az egészet. Így se lett hirtelen könnyű, így se tudom hirtelen hová tenni, így se tudom tökéletesen elfogadni egyik pillanatról a másikra, de legalább próbálom és esélyt adok neki. Ha nem ilyen lennék, akkor ez se történhetett volna meg igaz?
- Attól még ezt elég rémes így kimondani. Te... nem is szeretnéd, hogy máshogy legyen? Tudom, hogy a szüleid miatt rossz a tapasztalatod, de... - néha úgy érzem a szavaiból, hogy ő már ezt simán elfogadta, hogy neki jó is így, hogy kicsit sem vágyna másra, többre, jobb jövőre. Nem tudom én sem még, hogy pontosan mit akarok, de igazából abba a jövőképbe, amit felfest semmi sem fér bele, ami közelít az átlagoshoz, vagy a normálishoz. Se a rendes jövő, se a család, se a munka, mert mindezt miért csinálja az ember, ha aztán úgy is vége lesz? Miért küzdj, ha igazából nincs jövőd, csak küzdelem van és harc? Nekem... nekem csak életcél kell és azzal, amit mond valahol arra mutat rá, hogy nincs, hogy az eddig felépített kis jövőképem darabokra hullik és nem ér semmit sem, ez pedig... nem valami kellemes érzés.
- Nekem csak... azt hiszem kicsit sok ez. Az egész... a szüleimmel és az, hogy minden, amit terveztem, vagy amit gondoltam a jövőre nézve az alapján, amit mondasz... esélytelen. De próbálom feldolgozni. - legalább már addig eljutottam, hogy nem potyognak a könnyeim igaz? Szóval én tényleg igyekszem, de nem olyan egyszerű rövid idő alatt ennyi mindent megpróbálni kezelni. Az életem rövid idő alatt még a megszokottnál is jobban a feje tetejére állt, pedig már azt se volt egyszerű kezelni, hogy elveszítettem a szüleimet, aztán azt, hogy még annál is furcsább vagyok, mint amit eddig tudtam magamról. Azért ha ehhez még hozzá vesszük, ami mostanában történt... azt hiszem érthető, ha kezdek kissé besokallni.
Megvárom, amíg ő is megfürdik, miután én is készen vagyok, de nem megy az, hogy azonnal elaludjak. Ahhoz tényleg túl sok minden zakatol még mindig a fejemben és valami kell, amitől sikerül végre majd lenyugodni. Muszáj megvárnom és nem akarom azt sem, hogy olyan messze feküdjön tőlem, mert... mert nincs értelme, komolyan nincs. Nem jöttem volna el, ha egyáltalán nem akarnék a közelében lenni. - Én sem, de... eljöttem, és ez a fontos és itt vagyok ugye? - én se tudom még, hogy ez az egész hogyan is fog működni, hogy mikor leszek képes rendbe szedni magamat, hogy mikor tudom majd feldolgozni ezt a sok mindent, de... azért igyekszem.
Talán órák telnek el, mikor mocorogni kezdek, miután sikerült elaludni végre. Persze egy idő után félálomban leforgolódom róla, amúgy is jó eséllyel durván elzsibbadna, ha nem így lenne, meg nekem is szétmenne a nyakam idővel. Viszont valamikor hajnal tájban kezdődik az egész. Peter megmondta... következményei lehetnek ennek az egésznek és pontosan nem is tudom, hogy mire gondolt, nem tudom, hogy tényleg erre, vagy sem, de... olyan intenzíven játszódik le minden, mint amikor ott voltam vele, mintha élőben nézném végig újra az egészet, csak most egy kicsit minden változik. Amikor kinyitom a szememet immár felülve, a fejemet rázom, az arcom újra könny áztatta és a kezeimet bámulom, amiket beterít a vér. Csak én látom, ha Will felkel, ő nem, maximum azt, hogy a fejemet rázva bámulom a kezeimet.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Kedd 9 Dec. - 15:41

Violet & Will

- Oké, mondom, nincs gond, értem. – bólintok néhányat, hogy kicsit nyomatékosítsam is a szavaimat. Ő nem ilyen, nem lepődök meg és ez nem is lenne rossz, ha… ha nem egy olyan világban élnénk, mint ez. Itt muszáj néha ártani másoknak, hogy ők ne tudjanak ártani neked, és én sokkal inkább akarok jobb helyzetben lenni, mint mások, és ezt Violetnek is akarom. Ha valamit muszáj megtennem, érte, vagy a többi mutánsért, akkor megteszem, mert elegem volt abból, hogy senki nem mer tenni semmit sem, hogy muszáj néhány embernek magára vállalni mindent és elfogadni, hogy minek mondják őket, csak mert mások helyett cselekednek
- Soha nem fognak minket elfogadni Violet. Csak fenyegetést látnak majd bennünk. – ez lesz a vége, csata, háború, nincs más alternatíva, más lehetőség, más jövő kép, csak ez, csak a háború, mert az ember kapzsi és magának akar mindent, nem számít nekik az, hogy mi is itt vagyunk. Azt látják majd, hogy erősebbek vagyunk és emiatt megakarnak majd minket ölni, azt mondják védekeznek, de valójában támadnak, megtorolják a semmit, és ezt csak egy vak nem látja, be kell látni minden mutánsnak azt az egyszerű igazságot, hogy a világ túl kicsi, hogy az ember és a mutáns együtt éljen benne így tovább. Cselekedni kell.
- Vagy én túl negatívan. – rántom meg a vállam, viszonozva a mosolyát. Azonban nem így gondolom, nem hinném, hogy rosszul látom a dolgokat, pontosan tudom, hogy háború lesz, hogy ezt nem tudjuk elkerülni, hogy a pusztulásba vezet minket az, ha tovább reménykedünk az ember lelkiismeretében. Nem, soha többet nem szabad másokra bízni a jövőnket, főleg nem olyanokra, akik a szívük mélyén azt akarják, hogy elpusztuljunk mind. A világ túlságosan is elutasító velünk, túlságosan sokat akarnak maguknak, és amint lehet, támadnak, elnyomnak minket, kísérleti patkányok leszünk a kezükben. Ezt akarják egyesek? Ezt fogja eredményezni, ha tovább fajul a helyzet.
- Oké, de… érezd magad otthon nyugodtan. – mondom még mielőtt eltűnnék a fürdőszobában, hogy letussoljak. Nem éreztem ezt a napot soknak, de azzal, hogy beállított ide Violet, és elmondta nekem, hogy mindent tud, hogy nekem elkellett mondanom mindent, ez így… sok volt, nagyon sok, úgyhogy nekem se árt most az, ha lezuhanyozhatok. Nem is igazán foglalkozom azzal, hogy nincs rajtam póló, mikor bemegyek. Otthon általában félmeztelenül vagyok, és gondolom Violet is látott már férfit félmeztelenül, szóval… nem igazán tulajdonítok ennek túl nagy értéket, de persze örülök én annak, ha tetszik, amit lát, elvégre… ez a lényeg, nem igaz? – Én csak… nem igazán tudom, hogy… - mit szabad tennem és mit nem. Egyelőre nem igazán tudom eldönteni azt, hogy mit is gondol rólam, hiszen… érhető lenne ha úgy utálna engem, mint senki mást. Nem feltétlen jelenti a maradása azt, hogy meg is bocsátott nekem, még is csak… megöltem a szüleit. Én vagyok a gyilkos, akivel a gyerekeket rémisztgetik, akiket a rendőrök kapnak el, akik a börtönben ülnek… megértem, ha utál. Elfogadom, és nem mondom, hogy örülök neki, de… a fontos az, hogy ő jól legyen.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Vas. 7 Dec. - 11:46

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- De én... én tudod, hogy nem úgy értem, nem akarlak bántani ezzel. - igen, én ilyen vagyok. Még neki sem akarok rosszat, pedig megölte a szüleimet és az lenne az evidens, hogy ezek után gyűlölöm és azt akarom, hogy ő is szenvedjen, de nem tehetek róla, ilyen vagyok. Sosem voltam egy bosszúálló típus. Még azokat se tudtam igazán utálni, akik a betegségem miatt mondtak nekem valami bántót. Nem azt mondom, hogy én mindenek felett valami jót képviselek, egyszerűen csak valahogy nincs meg bennem az az igény, hogy ártsak másoknak, akkor sem, ha emberek, akkor sem ha mutánsok, akkor sem, ha akármit is tettek. Egyszerűen csak arra vágyom, hogy ne legyenek ellentétek, hogy a világ ne legyen ellenséges, és... valahogy normális legyen minden. Ez attól félek, hogy igenis naivitás sajnos.
- És nincs más választásunk, azt mondtad, igaz? - mert ezt mondta, hogy a végén úgyis harc lesz, hogy a végén valaki úgy is majd ártani akar a másiknak, és hogy most azok mi leszünk, vagy az emberek ezt nem igazán lehet tudni. Én nem szeretnék ártani senkinek sem, de attól félek, hogy talán tényleg igaza van és végül ez lesz belőle. Félek tőle... iszonyatosan félek, hogy tényleg igaza van és eljön majd egy nagy háború, amikor sokan fognak meghalni, hogy eldőljön kinek van nagyobb joga, hogy itt éljen, pedig... mint elférnénk egymás mellett.
- Máshogy, naivan... túl pozitívan. - teszem még hozzá egy halvány mosollyal. Nem zavar, ha így gondolja, végül is naiv vagyok, mert hiszek valami jobb jövőben, valami olyanban, ami mindenkinek jó lehet, hiába, hogy erre tényleg jó eséllyel az ég világon semmi esély sincs. Azért én még mindig szeretném, ha ő nem is hiszi, hogy akár egy kis esély is van rá, hogy elkerüljük a félelmetes jövőt.
Csak bólintok a szavaira, amíg eltűnik pólóért, meg törölközőért, aztán én is eltűnök végül a fürdőben, hogy rendbe szedjem magam. Az arcomnak is jót tesz az, hogy egy ideig folyatom rá a vizet. Elég szépen sikerült ma kisírni a szemeimet, talán legutóbb akkor nézhettem ki így, amikor a szüleim meghaltak, de hát most nagyjából ugyanezt éltem át, szóval ha innen nézem, akkor érthető, hogy kiborultam, nem is kicsit. Ezért van, hogy ez az egész helyzet most nem kicsit kellemetlen azt hiszem mindkettőnk számára. Ő nem igazán mer semmit sem tenni, nehogy baj legyen belőle, én pedig egyelőre még nem tudom, hogy mit is merhetek megtenni és mit nem. Elég... nehéz egy helyzet.
- Jól van, akkor... azért siess. - mert hát mégis csak egy ismeretlen helyen aludni, nem valami megszokott nekem. A szemem csukva, amikor kijön, de még nem alszom, azért ennyire ez nem megy könnyen. Felpillantok és azért sikerül egy pillanatra belepirulni a ténybe, hogy akkor még nincs rajta póló és azt hiszem főleg abba, hogy... kár lenne tagadni, de tetszik nekem a látvány. A kérdésre csak megrázom a fejemet. Nincs szükségem most semmire sem, de az mégis meglep kicsit, hogy olyan messze fekszik le tőlem és én nem vártam el ezt tőle. Pár pillanatig csak várok, azt hiszem gondolkodom, hogy mit is kéne tennem, de végül mégis csak megmoccanok és közelebb helyezkedem hozzá, konkrétan a mellkasára fekszem, a kezem is ott pihen, persze, ha nincs ellene. - Nincs rá szükség, hogy az ágy szélén aludj... Ha így lenne, nem maradtam volna itt. - eljöttem és maradtam, akkor pedig nem kell attól tartania, hogy reggel elmegyek és nem jövök vissza többé. Ez történt, ez van, de... lehetne rosszabb is. Más a véleményünk, de nem érdekel... maradok, mert maradni akartam.

Violet & Will

- Mindegy, értem. – rántom meg a vállam. Nem akarja, naná, hogy nem akarja, mert ő nem olyan, de én igen, igaz? Már sokszor megkaptam azt, hogy gyilkos vagyok, egy szörnyeteg, akit már rég felkellett volna akasztani. Próbáltak is sokan megölni csak hát, köszönhetően a képességemnek, nem szenvedek fizikai sérüléseket, hiába lőnek meg, lepattan rólam a golyó. Ezért is hittem magamat régen különlegesnek, ezért hittem azt, hogy valami feladatom van ezen a világon, de mint kiderült, közelről sincs így, csak elfelejtettek nekem szólni arról, hogy léteznek mutánsok. Nem baj, most már tudom és a jó oldalon állok a hamarosan bekövetkező háborúban
- Soha nem tudjuk meg, ha nem próbáljuk meg. – nem tudom mi lesz, az emberek talán meghalnak, elnyomás alá kerülnek, vagy végre beletörődnek abba, hogy nem győzhetnek le minket. Azonban az a baj, hogy hiába győzzük le őket, mindig próbálkozni fognak, megölni pedig nem ölhetjük meg őket, hiszen nem tőlünk mutánsoktól függ az, hogy mutánsok lesznek-e a gyerekeink. Az én szüleim is egyszerű emberek, ahogyan Violeté is azok voltak. Soha nem hittem volna, hogy majd pont nekik köszönhetem azt, hogy ilyen lettem, hiszen a családom soha életében nem tett értem semmit sem. Egy szekrény, ezt kaptam, mert ott biztonságban vannak tőlem mások. Nevetséges.
- Nem látlak naivnak, csak… máshogy látod a dolgokat, mint én. – persze, mondhatnám naivnak, de mondhatnám reménykedőnek is. Ő próbál valami jóba kapaszkodni ebben a rossz világban, én pedig már elfogadtam, hogy nincs jó és rossz, vagyunk mi, és az emberek, és háború lesz, halottak, vér és pusztulás, én pedig nem fogok az emberek oldalán állni. Megölnek minket, mindegy, hogy előtte ellenük voltunk-e, vagy mellettük harcoltunk. A vége mindig ugyanaz lesz, ennek az egésznek. Totális háború és megtorlás minden egyes elvesztett életért. Én nem szándékozom meghalni, uralkodni akarok, látni végre, ahogy a mutánsok nem bújnak el. Erre vágyom.
- Rendben, akkor egy pillanat és jövök. – bólintok egyet mielőtt eltűnnék. Na igen, tudom mit gondol rólam, és ez ellen sajnos nem tehetek semmit sem. Gyilkosnak tart, egy… nem is tudom, szörnynek, ráadásul még azt is hiszi, hogy én háborúmániás vagyok, csak mert nem akarok, hogy az emberek megöljenek engem, és a többi mutánst. Így kell tökéletesen elvágni magad egy lánynál igaz? Előbb derüljön ki, hogy megölted a szüleit, aztán az, hogy sok más embert is megöltél, majd azt, hogy még sokat akarsz egy háborúban. A tökéletes utolsó találkozás menete, igaz? Lehet, hogy most itt van, de… mi van ha már holnap nem így lesz?
- Majd beteget jelentek, vagy valami. – rántom meg a vállam. Na igen, munkába kéne mennem este, és már estefelé jár az idő, de mindegy, kibírják egy nap nélkülem is a szórakozóhelyen, ahol dolgozom, nekem most…fontosabb dolgom is van. Amíg Violet bent van, gyorsan megágyazom, mert nem szokásom reggelente, aztán még elmosok unalmamban és végül csak ledobom magamat a kanapéra és várok, hogy kilibbenjen a fürdőszobából, miközben a tévét bámulom, ami még be sincsen kapcsolva. – Öhm, igen, az jó lenne. – bólogatok néhányat, miközben feltápászkodom. – Megágyaztam, nyugodtan menj és aludj, rád fér. – mondom még mielőtt becsuknám magam mögött az ajtót. Egy tizenöt-húsz percnél biztos nem tart tovább, mire végzem, csak letusolok, megmosom az egyébként is rövid hajamat, megborotválkozom, mert azt is rég csináltam már, fogat is mosok és… amint magamra kaptam a melegítőnadrágomat, már a hálószobában is vagyok, hogy a szekrényben kutakodjak egy póló után. – Kell valami? Nem is tudom, mondjuk… ne hozzak vizet, vagy valami? – kérdezem miközben magamra húzom a pólót. Ha nem kér semmit, akkor simán csak bemászok az ágyba és azért tartom a távolságot tőle, mert hát… aligha az én közelségemre vágyik most.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Én tényleg igyekszem, hiszen itt maradtam ugye? Itt maradtam vele, és egyáltalán ide jöttem egedül, ez azért remélem, hogy sokat számít. Attól még nem lesz az egész sokkal könnyebb, attól még nem olyan egyszerű feldolgozni, attól még... bonyolult marad, de próbálkozom. Nem akarok úgy nézni rá, nem akarom, hogy azt lássa ki a szememből, ami a fejemben jár, amiket láttam, azok a rémes képek... de most még nem egyszerű. Nem fogom tudni ezt az egészet egyik pillanatról a másikra feldolgozni, mert nem vagyok azért ennyire erős. Már az is nagy dolog, hogy itt vagyok igaz?
- Ezt jó, persze jó hallani, de... én akkor sem akarom, hogy miattam bárki is... - nem megy minden egyszerre. Felfogni azt, hogy ő milyen ember, felfogni azt, hogy változni akar, hogy miattam akar változni. És akkor erre még rájön ez az egész mutánsháború dolog is, hogy majd ez lesz a vége, hogy meg kell védenünk magunkat, különben végünk. Akármennyire is szeretném, akkor sem tudom ezt csak úgy könnyedén elfogadni. Nem lennék képes másnak ártani és nem lennék képes végignézni, hogy más hal meg miattam. Ez egyszerűen... tényleg elképzelhetetlen és nem akarok ilyen jövőt és rémes, hogy nincs egyáltalán beleszólásom.
- De szerinted egyszer igen? Úgy, hogy közben nem kell elnyomni másokat? - nem akarom, hogy az legyen a vége, hogy majd mi emelkedjünk hatalomra, és akkor mindenki mást nyomjunk el magunk alá. Ez egyszerűen elképzelhetetlennek tűnik számomra. Nem lennék képes embereket kevesebbnek kezelni magamnál csak mert ők nem olyanok, mint mi. Pont ebben éltem eddig, kevesebb voltam, mint mások azért, mert van egy betegségem és ezzel kellett együtt élnem és nem akarom, hogy más is erre a sorsra jusson, az igenis elég rémesen hangzik.
- Én értelek téged, tényleg értelek. Én sem azokat akarom megvédeni, akik a halálunkat akarják, egyszerűen csak... Nem is tudom. Naivnak tartasz ugye? - finoman emelem csak meg a vállamat, aztán ejtem vissza. Igenis tuti biztos, hogy így van, naivnak tart, mert én nem tudok úgy állni a világhoz, ahogyan ő. Én próbálok még jót is látni és nem akarok úgy hozzáállni, hogy mindenképpen háború lesz. Én igenis szeretném, ha nem így lenne, ha ezt az egészet rendezni lehetne békésen, ahogyan a professzor gondolja. Erre is van esély nem? Nem kell minden áron arra készülni, hogy végül majd mindenki egymást öli csak azért, hogy ki az erősebb, vagy ki lesz a hatalom. Mind egy fajhoz tartozunk, élhetnénk együtt normálisan.
- Tényleg nem zavar. - rázom meg a fejemet. Nem azt mondom, hogy számoltam vele, hogy együtt alszom vele majd, vagy legalábbis egy ágyban. Fel sem merült bennem, de nem akarom, hogy ő a magasságával a kanapén kínlódjon, főleg hogy azért én jobban elférnék ott, akkor viszont inkább alszom vele. Nem lesz abból baj, miért lenne? Várok, amíg eltűnik kicsit. Még most sem vagyok biztos magamban, de akármit is teszek az, amit érzek nem múlt el e miatt és próbálom megérteni őt valahogy... azt amit tett, az indokait.
- Köszönöm Will. Igen, jól esne és egy rendes alvás is, ha nem zavarok és nem volt mára még dolgod. - mert mondjuk ezt nem tudom. Lehet, hogy dolgoznia kell, vagy valami, én meg akkor most teljesen felborítom az estéjét. Azt sem akarom. Végül persze eltűnök a fürdőszobában. Nem húzom sokáig, de az most kell, hogy legalább egy kicsit folyassam az arcomra a vizet. A hajamat azért felcsavarom és felkötöm. Nincs nálam hajgumi, de mivel elég hosszú, van rá trükköm, hogy lehet a nélkül is megoldani. Talán egy jó negyed óra mire visszatérek, immár fogmosás után a pólójában. Talán egy kicsit azért zavarban vagyok, mert hát... érthető nem? - Gondolom te is... fürdesz igaz? - jó, nem így gondoltam én az első alkalmat, hogy együtt alszunk, hogy itt maradok nála, de a szükség nagy úr, ahogy mondani szokták. Nekünk most ez jutott.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Kedd 2 Dec. - 18:24

Violet & Will

- Akkor… jó. – bólintok csak egyet. Tudom jól, hogy mit gondol rólam. Gyilkosnak hisz, ami rendben is van, mert az vagyok, sok embert öltem meg, és hazudtam erről neki, mert megakartam védeni az igazságtól. De az is igaz, hogy önző voltam, mert én szerelmes voltam már belé akkoriban is, és azt akartam, hogy adjon nekem egy esélyt, hogy lássa nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek hisz engem. És sikerült, nem? Egy önző gyilkos vagyok, tudom, de a legnagyobb bűnöm csak annyi, hogy szeretem őt, ezt pedig meglehet azért érteni valahol, ugye? Érte is tettem, értünk tettem, muszáj megértenie engem.
- De nekem nem. Nekem te… te vagy a fontos. – nem érdekelnek mások, csak ő. Éppen ezért félek, hogy mi lesz vele, mert ha háború lesz, muszáj harcolnia, és ha nem harcol meghal, én pedig nem biztos, hogy ott tudok lenni, hogy védjem őt és… muszáj lesz végre Violetnek is felfognia azt, hogy itt többről van szó, mint róla, vagy rólam. Persze, mi is számítunk, de ha nem harcolunk, akkor meghalunk, és én nem fogom ölbe tett kézzel várni az elkerülhetetlen. Inkább harcolok, és még ha el is bukok, tudom, hogy nem adtam fel. Az emberek támadni fognak, ez biztos és csak a bolond tagadja.
- Persze, hogy rémes, de nincs más választásunk Violet! Mutánsok vagyunk és… mi nem élhetünk úgy, ahogy akarunk. Még nem. – az emberek nem engednék, nem fognak minket soha sem elfogadni, és pont ezért meg kéne már tanulnunk kiállni magunkért, harcolni a saját igazunkért, és végre megteremteni egy olyan világot, amiben tényleg élni akarunk, és amiben élhetünk is. Ehhez pedig az embereken át vezet az út, és pont ezért nem akarok elmenni abba az iskolába. Én nem védeni akarom az embereket, hanem eltaposni őket, mert ha mi nem tesszük meg, akkor senki más nem fogja. A közjó érdeke ez.
- Nincsenek pontos elképzeléseim, én csak… tudom, hogy háború lesz, érted? És nem azokat akarom védeni, akik a halálomat akarják. – akik Violet halálát is akarják és minden más mutánsét. Én nem fogok embereket védeni, főlem mind meghalhatnak. Azonban Violet nem tudhat még olyan dolgokról, mint a Klub. Nem fogom őt felesleges bajba sodorni, ez így is elég sok neki minden bizonnyal, és hiába tudom, hogy erős lány, attól még féltem őt, mert túlságosan jónak látja a világot, és benne az embereket. Pedig a vesztünkre törnek majd, ez előre meg van írva. Azzal magyarázzák majd, hogy csak védekeztek. A legjobb védekezés pedig a támadás ugye.
- Nem kellemetlen, én… szívesen alszom a kanapén, hogy neked kényelmesebb legyen. De… akkor jó, de tényleg csak akkor, ha nem zavar. – az a baj, hogy elbizonytalanodtam, nem tudom mit kéne gondolnom most rólunk, hiszen sok dolog derült ki és… nem tudom mihez kezd ezekkel magában. – Rendben, akkor… mindjárt jövök. – bólintok egyet, majd eltűnök pár pillanatra a szobámba, hogy aztán talán egy perc múlva vissza is térjek a pólóval a kezemben, na meg egy törülközőt is hoztam, minden bizonnyal azért leakar majd tussolni. – A fürdőszobában a tükör melletti szekrény első fiókjában van. És tessék… gondolom leszeretnél zuhanyozni. – a kajás dobozt meg elveszem tőle és kidobom a kukába, addig amíg fürdik én… nem is tudom, leülök a kanapéra és várok.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Vas. 30 Nov. - 12:31

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- Hát... tudod ezt még azért nem könnyű feldolgoznom, de azért igyekszem. Értem az érveidet. - értem, hogy miért tette, komolyan, de attól még ugyanúgy nem egyszerű kezelnem a helyzetet. Értem én, hogy engem akart védeni, de azért lássuk be, hogy ez valahol szimplán önző tett is volt. Azért is akarta így, hogy ne tudjak róla, hogy esély legyen rá, hogy megkedvelem... ahogy sikerült is megszeretnem és ha eleve tisztában vagyok vele, hogy mit tett, akkor erre tényleg esély se lett volna. Én pedig még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz egyáltalán, mert szenvedek tőle derekasan ez az, ami biztos.
- Én ilyen vagyok Will, nekem fontosak mások is. - nem akarom, hogy harc legyen, nem akarom, hogy valakinek miattam legyen baja és főleg nem akarom, hogy bárkit is miattam öljön meg, mert ez igenis rémesen és félelmetesen hangzik és nem tudom, hogyan lennék képes feldolgozni majd a dolgot. Jobb lenne lehetőség szerint nem kerülni soha ilyen helyzetbe, bár ha azt nézem... már a mentős esetnél is részben miattam halt meg az a fickó, részben azért, amiért félrepattant a golyó.
- De ez... ez akkor is nagyon rémesen hangzik, szerinted nem? - húzom el a számat. Miért nem lehet ezt az egészet máshogyan megoldani? Úgy fest, hogy ő már ezt tényleg tökéletesen eldöntötte és kész, én pedig nem igazán szólhatok természetesen bele, pedig sokkal szívesebben élnék egy átlagos nyugodt életet, amiben nincs se harc és se semmi, mint ezt... amit ő vázol fel. Egyszerűen akárhogy is nézzük, de ijesztő. Nem vagyok harcos és szerintem soha nem is leszek az, és félek, hogy kénytelen leszek végül megtanulni, ha életben akarok maradni.
- Akkor mit szeretnél? Úgy beszélsz, mintha már pontos elképzeléseid lennének. - tényleg így érzem, hogy ő már tudja pontosan, hogy mit is akar kihozni az életéből, és ez valahogy zavar engem. Talán tényleg van valami, amiről még nem tudok, ami van a háttérben és... hát nem is tudom, kezd az egész érdekelni, mert elég konkrét elképzelései vannak a jövőről, és nem tudom, hogy ha nagyon más a jövőképünk, akkor hogyan tudunk majd együtt... nem akarom, hogy túl sok minden álljon közénk, ez az egész már így is túlságosan bonyolultnak tűnik, attól félek.
- De... olyan hülye dolog, ha kitúrlak. Akkor aludjunk ott együtt jó? Mert nem akarom, hogy kényelmetlen legyen neked, hiszen te laksz itt. - tényleg nem akarom én kitúrni az ágyából, vagy ilyesmi, mert ez akkor is olyan lenne. Az ő helye, és a kanapé azért az ő magasságával nem túl kényelmes. - Jó lesz a póló, nem kell e miatt ruhát venni nekem. - eresztek meg egy halvány mosolyt, miközben az utolsó falatokat is eltüntetem. Ahhoz képest, hogy nem voltam éhes, azért csak sikerült végül ennem. - Esetleg... pótfogkeféd van? - mert hát na ez még azért kérdéses pont, mert azt hiszem elég húzós volt ez a mai nap, jó lenne, ha lassan eljutnék a pihenésig.

Violet & Will

- Bennem megbízhatsz! Én csak… azért hazudtam, mert megakartalak védeni! – semmi másért csakis ezért. Persze, azért benne volt az is, hogy nem akartam, hogy elküldjön a fenébe, mert az… nem érintett volna valami jól. Én szerettem őt már akkor is, de akkor ő még csak nem is tudott rólam semmit, így hát… muszáj volt tennem valamit, hogy megismerhessem, hogy beszélhessek vele, hogy láthassa, nem vagyok olyan szörnyeteg, mint amilyennek elképzelt engem, a szülei gyilkosaként. Én csak… esélyt akartam, ez bűn lenne? Tudom, hibáztam, de én miért ne kaphatnék egy második esélyt? Mások miért érdemelnék meg, ha én nem?
- Túl sokat törődsz másokkal. – sok olyan ember van aki nem jó, akik csak ártani akarnak nekünk mutánsoknak, őket talán hagyni kéne, hogy éljenek? Hagyni az ellenséget megerősödni, hogy aztán az első adandó alkalommal kiirtsanak minket? Én ezt nem fogom hagyni, ha valaki bántja őt, az meghal, nem érdekel, hogy miért, és hogy ki ő. Nem bánthatja senki sem Violetet, garantálom a biztonságát. Nem ő,hanem én ölöm meg őket, mert én képes vagyok rá, mert nekem már mindegy. Legalábbis ezt gondolja rólam minden bizonnyal. Sokakkal végeztem már, egy újabb strigula, egy újabb gyilkosság már mégis mit árt? Semmit. Nem vagyok jó ember, de rossz sem.
- Ha nem harcolunk, akkor meghalunk mind. – ez így működik, akár hiszi, akár nem. Harcolunk kell azért amiben hiszünk, harcolni kell a jövőnkért, hogy egyáltalán legyen esélyünk megélni azt a jövőt. Nem kívánok meghalni, ahogyan nem fogom hagyni azt sem, hogy erre a sorsra jussanak azok, akik szintén azzal az adománnyal élnek együtt minden nap, mint amivel én is. Mutánsok vagyunk, kirekesztettek, soha nem fognak minket elfogadni. Harcolunk vagy meghalunk, nekem pedig megér annyit az élet, Violet élete, hogy harcoljak érte. Nem fog tudni meggyőzni arról, hogy ez nem helyes. A legnehezebb dolgok az életben soha nem helyesek.
- Nem akarok odamenni, nem védeni akarom az embereket, ahogyan ott teszik. – nem fogom felesleges bajba sodorni azzal Violetet, hogy mesélek neki a klubról. Éppen ezért inkább az iskola felől közelítem meg a dolgot, és ezzel nem hazudok, csak másként magyarázom el a dolgot. Én az emberek ellen fogok harcolni, nem pedig értük. Itt van már az ideje annak, hogy végre megtudja mindenki kiket nyomtak el eddig. Félniük kell tőlünk, rettegniük, hogy eljövünk értük. A félelem majd megbénítja őket, nem fognak tudni semmit sem tenni ellenünk, elsöpörjük őket, ahogyan már régen is kellett volna. Mutánsok vagyunk. Jobbak és erősebbek, mint az emberek.
- Az ágyam pedig jó nagy, szóval ott is tökéletesen elférsz. Tényleg jó nekem a kanapé, aludj csak az ágyban. – mosolyodom el halványan. Majd én elalszom a kanapén, nem szeretném, ha ő aludna itt, elvégre ő a vendég és az ember nem hagyja csak úgy a kanapén aludni azt, akit szeret, igaz? – Ha akarod…tudok adni egy pólót, vagy valamit, esetleg… leugorhatok a boltba valami… alvós cuccért neked. – megteszek én bármit neki, csak kérnie kell, tényleg csak elég kérnie.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Oké azért azt nem akarom tudni, hogy mi jut eszébe változtatás alatt, mert tuti, hogy nem értenék vele egyet. Még hogy megölni a saját szüleit... Inkább valahogy meg kellett volna győznie őket, hogy ne álljanak így hozzá, de megölni az mégis csak durva lenne. Ha ilyesmire képes valaki... hát azt tényleg nem tudom, hogyan kezeltem volna. Egy viszont biztos akkor is elég durva, hogy miket műveltek vele, mert hát egy gyerek sem érdemel ilyesmit. Az én szüleim rendes emberek voltak, nagyon is, és mégis meghaltak és ez pont ezért nem fair. Sose tettek semmi rosszat, maximum rosszul kezeltek egy helyzetet, de ezért... ezért kellett meghalniuk? Ez azért finoman szólva is kiborító.
- Úgy értem, hogy bízni akarok benned, ha nem tenném, akkor képtelen lennék itt maradni. - így értem azt, hogy muszáj. Ha nem teszem, akkor már régen annyi ennek az egésznek és én... nem akarom ezt. Megszerettem és próbálom megérteni azt, hogy milyen élete volt, hogy miért lett ilyen. Lehet, hogy nem sikerül azonnal, de azért remélem, hogy... hogy majd fog, idővel tényleg menni fog. Bántották gyerekként, rémes élete volt, ha ezt nézem érthető, hogy eléggé összekavarodtak a dolgok a fejében, de ez... ez még javulhat, bőven javulhat, hiszen változtatni akar, nem bántani másokat ok nélkül.
- Én... nem tudom Will. Ha engem akarnak megölni, akkor... nem is tudom védj meg, de ha nem muszáj, ne árts másnak. - tudom, hogy nem egyszerűen határozom meg a dolgokat, de nem akarom, hogy akkor öljön meg valakit, ha van más lehetőség. Én is beleállítottam a tollat a fickó kezébe, aki le akart lőni minket, de... de nem a szívébe ment, mert nem tudtam volna megölni és nem tudom, hogy képes lennék-e elviselni azt, hogy valaki miattam hal meg, ha ez nem feltétlenül szükséges.
- Te ezt komolyan gondolod? Ha harcolunk akkor már semmi se lesz olyan, mint volt, ez... ez nem így működik. - nem hiszek benne, főleg hogy sok ember van, akik nem igazán fogják támogatni azt, hogy mi legyünk azok, akik elnyomják őket, vagy akármi. Ha harc lesz annak sosem lesz vége, csak ha valaki elnyomja a másikat és én nem akarok elnyomó lenne. Én csak... átlagos életet szeretnék, amiben nincs veszély és nem kell folyton félni valamitől. Így is elég volt már a gyerekkorom, így is elég volt mindent átvészelni a támadásokat, a bántásokat azért, amilyen vagyok, de ezek a kilátások, amikről beszél cseppet sem kecsegtetnek semmi jóval.
- Hogy érted, hogy elkötelezted magad? - ráncolom azért kicsit a zomlokomat, mert ezt tényleg nem értem pontosan. Az előbb még arról volt szó, hogy esetleg kipróbálná a sulit, hogy esetleg megnézné, most pedig azt mondja, hogy már elkötelezte magát? De ki mellett és mi mellett? Talán nem véletlenül mondja ezeket a háborús dolgokat? Talán... nem tudom, nem kéne tippelnem igaz? Nem tudom, hogy pontosan mire is céloz ezzel, de végképp nem lenne valami kellemes, ha egymás ellen kéne lennünk. Fontos lett nekem és ha egészen más az életszemlélete az baromira nem jó hír és nem tudom, hogy mégis mi a fenét tudnék kezdeni vele.
- De nem akarlak kitúrni az ágyadból. Az... nem valami szép dolog, és kisebb is vagyok, sokkal jobban elférek itt, mint te. - tényleg nem akarom én kitúrni, de esteledik és nem kéne visszabuszoznom ilyenkor. Nem hiszem, hogy nagy baj lenen ebből, egyébként is azt mondtam, hogy a nénikémhez megyek. - Csak majd kellene valami pizsinek. - mert hát no, nem pont erre készültem, hogy itt alszom majd nála, kell valami váltó ruha. Arról már nem is beszélve, hogy egy plusz fogkefe sem ártana, de most még ennyire nem tudok előre gondolkodni.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása