Will North Salem-i lakása

Tárgy: Will North Salem-i lakása Csüt. 9 Okt. - 15:48

First topic message reminder :

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Tudom én, hogy mit mondott Peter. Hogy átgondoltan és ne csak úgy a vesztembe rohanva, de képtelen vagyok ezt jobban átgondolni. Megígértem neki, tisztában vagyok vele, hogy nem jövök azonnal ide, hogy alszom rá egyet, hogy megpróbálom reálisan kezelni a helyzetet, hogy valamilyen úton-módon... képes leszek feldolgozni, mert nem lenne jó, ha nekem is bajom esne, az az ő lelkén száradna, de akkor sem megy. Egyszerűen képtelen voltam aludni. Átforgolódtam az egész éjszakát és ez meg is látszik rajtam. A szemeim vörösek a fáradtság és a sírás kombinációja miatt, és jelenleg még mindig szinte képtelen vagyok felfogni ezt az egészet. Egyszerűen... eljátszotta gond nélkül, hogy érdeklem, mintha tényleg így lenne, de ez... ez kitárt. Az egész olyan, mint valami beteg játék. Én pedig csak úgy simán belementem, még csak nem is gyanakodtam rá. Azt hittem, hogy tényleg minden rendben van, azt hittem, hogy... Az istenit, kezdtem megszeretni! Most pedig egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből azokat a képeket. Láttam mindent, minden képkocka megmaradt. Peter előre szólt, hogy fájdalmas lesz majd, és hogy ezek után nem fogom tudni csak úgy kiverni a fejemből, hogy néha jobb az édes tudatlanság, de ez... Egyszerűen megölte őket, csak úgy puszta kézzel, mint valami barbár vadállat és én vele voltam eddig, és most megint itt vagyok, pedig nem kellene, pedig tudom, hogy ez a legnagyobb butaság, amit tehetek, de nem mehetek a rendőrökhöz. Nekem kell szembe néznem vele, és mellesleg tudom, hogy... tisztában vagyok azzal, hogy mire képes. Nem lehet megölni, egyszerű eszközökkel képtelenség, talán még a professzoréknak se menne, hiszen a képessége pont erről szól.
Én nem is akarom, hogy meghaljon. Vagyis... nem tudom, hogy mit akarok. Tökéletesen össze vagyok zavarodva, hiszen gyűlölöm... gyűlölnöm kéne azért, amit tett és közben pedig mégis megszerettem és most minden ott kavarog bennem. Mégis hogy a fenébe lehet mindezt rendezni? Hogy a fenébe lehet kihalászni azt, hogy tényleg mit érzel? De egyébként is képtelenség az, hogy olyan valakit szeress, aki megölted a szüleidet. Nem lehetett elég jó ok, ami miatt ezt kellett tennie, egyszerűen... erre nincs magyarázat és én mégis ezt várom? Tudom, hogy nem vagyok normális.
Most pedig itt vagyok, a lakása előtt, az ajtó előtt szobrozva, és egyszerűen képtelennek érzem magam arra, hogy akár csak megmozdítsam a kezemet, hogy kopogjak. Pedig kell, ha már eddig eljöttem, akkor igenis muszáj. Rá kell vennem magam. Nem szobrozhatok itt, egy idő után magától is kijön, szóval... Remeg a kezem, de akkor is mozdulnom kell, akkor is muszáj megütnöm párszor az ajtót. Erőtlenül és gyengén, de... legalább megteszem végre.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Nem érthetem meg, pontosan, nagyon jól látja, nem érthetem meg, hogy volt képes megölni a szüleimet és hogy ezek után hogy volt képes a szemembe nézni és velem lenni. Ez az egész túlságosan zavaros, ez az egész túlságosan képtelenségnek tűnik. Úgy érzem magam, mint aki egy rossz rémálomba keveredett, amiből képtelenség kimászni, de ha nem ébredek fel rövidesen én bele fogok őrülni a nyomásba, ami rajtam van. Nem tudom, hogy próbálhatnám meg megérteni őt, ez valahogy lehetetlennek tűnik. Létezik ember, akinek menne? Van olyan, aki képes lenne csak megértően bólogatni annak, akik végzett a szüleivel, még hozzá olyan módon, ahogy ő tette? Láttam... a saját szememmel néztem végig azt, ahogy agyon veri őket. Fájdalmas lehetett és egyáltalán nem gyors. A szüleim ilyen módon hagyták el a világot, hagytak itt engem és most egyszerűen csak tovább kéne lépnem rajta? Magam sem tudom, hogy miért ide jöttem, miért nem a rendőrségre, vagy a professzorhoz. Talán az lett volna a jó megoldás, de akkor se ment, valami megakadályozott, valami ami azt súgta, hogy ha ide jövök, engem akkor sem lenne képes bántani. Ott motoszkált bennem a bizonytalanság is, de mégis valami volt, ami ezt mondatta velem, hogy nem lesz baj.
- Próbálom, de... ez... - csak rázom a fejem. Próbálom megérteni, de nem tudom hogy lehetne. Nem azért tette, nem direkt akarta elérni, hogy megszeressem, csak így sikerült, de nem mondta el, mert engem védett. Így nem volt beleszólásom, nem volt döntési lehetőségem sem, hogy mi legyen végül, hogy mi legyen velem. Pedig... pedig jogom lett volna tudni, jogom lett volna eldönteni, hogy akarok-e vele lenni, de helyette most itt vannak ezek az érzések, amik úgy érzem, hogy szétszakítanak, amikkel képtelen vagyok mit kezdeni, amik iszonyatosan fájnak, és én... én azt se tudom, hogy egyáltalán meddig bírom ép ésszel. Megölte a szüleimet, én pedig megszerettem. Ez így... nem normális! Gyűlölnöm kéne, bosszút kéne állnom rajta, börtönbe juttatni, vagy... vagy végezni vele, de képtelen lennék rá, és ettől csak még sokkal rosszabb.
- Új életet... de ez nem így megy Will. Te embereket öltél! Ártatlanokat! Velük mi... mi lesz? Ezt nem lehet csak így semmissé tenni. - képtelenség. Nem tudok csak úgy tovább lépni rajta, nem tudom azt nézni, hogy változni akar miattam, hogy ide költözött, hogy majd minden szép és jó lesz, hogy már nem az az ember, aki ilyesmiket tesz. Hát honnan tudja? Valamiért képes volt rá, megölte azt a fickót is talán a mentőnél és végzett a szüleimmel és ki tudja, hogy még kikkel. És ezek után csak azt mondja, hogy megváltozott, hogy a múltban elkövetett bűnök nem számítanak? Megbocsáthatóak a kis hibák, elnézhető, ha valaki mondjuk egyszer heccből ellop egy csokit a boltból, de ő... ő egy gyilkos!
Alig jutnak el hozzám a szavai. Próbálom túlélni ezt az egészet, próbálok valamit tenni, hogy ne a saját hajamat kezdjem el tépni tehetetlenségemben. Az érintését viszont megérzem. Könnyáztatta arccal nézek fel rá, minden fájdalom ott van a szememben, amit ő okozott, azzal, amit tett és azzal, hogy mindez most kiderült és nem tudom, hogy mit kezdjek vele. - Ha rád nézek... én csak azt látom, amit tettél. Nem látom a kertet Peekskillben, nem látok... semmi mást, csak amit tettél. Ahogy te... Ez iszonyú! - fogalmam sincs, hogyan lépjek túl, fogalmam sincs, hogy mit tegyek, hogy ezt hogyan lehet kezelni. Nem érzek semmi mást, csak mérhetetlen fájdalmat, kétségbeesést, tanácstalanságot és még megannyi cseppet sem pozitív érzést. Mi a fenét csináljak?

Violet & Will

- Te ezt nem értheted meg. – mondom kissé halkabban. Nem, képtelen lenne megérteni azt, hogy miért vagyok ilyen, hiába pedig minek jártassam a számat? Nem lehettek mindenkinek olyan tökéletesek a szülei, mint nekik, és nem minden szülő nézte jó szemmel a gyermeke képességét, ahogy az enyémek se. Féltek tőlem, gyógyszereket adtak, hátha attól rendbe jövök, mintha egy kórság lennék, mintha bennem lenne a hiba, és nem bennük. Pedig bennük volt, én voltam mindig is a magasabb rendű, én voltam az, aki a jövőt képviselte, ők csak egy letűnő kor fia és lánya voltak, senkik abban a világban, amit elhozunk majd.
- Mert nem és kész, nem fogok neked ártani soha! – szeretem őt, nem fogom direkt és véletlenül sem bántani őt, eszébe se jusson az, hogy megölném őt, mert előbb végeznék magammal, minthogy ő neki ártsak. Az…. az elképzelhetetlen lenne, mindegy, hogy tudja ki vagyok, mindegy, hogy tud már mindent, akkor sem ártanék neki, maximum annak, aki miatt mindenre rájött, de az is csak feszültség levezetés miatt lenne, amiatt, hogy megnyugodjak, mert…. mert ez így sok, ez így idegesítő. Nem szabadott volna ezekre a dolgokra rájönnie, nem kellett volna, hogy így történjen. Várhatott volna vele még…legalább egy kicsit.
- Nem értem el semmit sem, nem azért szerettél meg, mert ezt terveztem el! Nem egy terv voltál, értsd már meg! – persze, nem szerethet, éppen ezért nem mondtam el ezt neki, mert tudtam, hogy ez történt volna, hogy így nézz rám, hogy ezt mondja, én pedig nem tudok rá semmi olyat mondani, amitől jobb lehetne. Mégis mit tehetnék? Megöltem a szüleit, de… de őt nem, őt szeretem, és nem értem miért nem képes ezt felfogni, vagy elfogadni. Igen, velem volt együtt, egy gyilkossal, de én miért ne érdemelnék meg egy másik esélyt? Szeret engem, nem? Vagy legalábbis szeretett, ez pedig nem lehet véletlen.
- Nem lenne, ilyen, nem kattannék be, mert… mert más ember vagyok most már, érted? Felhagytam mindennel, ami régen volt, új életet kezdtem, szerinted csak viccből költözted ide? – nem, miatta, miattunk, és ő is szerepelt az új élet című terveimben őt is elképzeltem, elképzeltem kettőnket, együtt, ahogyan jól elvagyunk. Már van egy új célom, nem kell embereket és mutánsokat ölnöm. Most már van munkám, van küldetésem, és ehhez nem kell megölnöm senkit sem szórakozásból, csak ha muszáj ezt pedig… ezt nem kell tudnia, mert képtelen lenne megérteni, hogy miért harcolok. Egy jobb világot akarok neki, nekünk, amiben úgy élhetünk, ahogyan kell. Királyok és királynők módjára.
- Sajnálom, én… én nem így akartam, nem akartalak így látni. – miért nem képes felfogni, hogy csak őt védtem? Miért nem? Most leguggolok mellé, lassan és óvatosan, és megérintem a karját, abban a reményben, hogy nem rántja azt el. Én… én nem akartam, védeni akartam őt, megóvni a fájdalomtól és csalódástól. Jó dolgot tettem, mégis úgy állítja be, mintha rossz lenne. Megöltem a szüleit, tudom, hiba volt, de akkor más ember voltam, az nem ugyanaz a Will, aki ma vagyok. Új cél, új élet, új ember, és szerelmes vagyok, ez… ez mind mássá tett.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- Én... képtelen lennék megölni valakit... bármi történne is velemi előtte, vagy akkor. - jó talán ez nem igaz. Talán vannak helyzetek, amikor képes lennék rá. ha mondjuk valaki meg akarna ölni, vagy ha valami annál is rosszabbat akarna tenni velem, akkor talán, de csak önvédelemből. Amit ő tett az nem az volt. Mintha elborult volna az agya és onnantól már nem volt megállás, pedig nem lett volna muszáj, nem lett volna kötelező megölnie a szüleimet. Így is eléggé rájuk ijesztett, így is épp eléggé elérte azt, hogy ne akarjanak tőle semmit, anya... anya még csak nem is bántott, csak apát védte, amikor nem volt képes leállni. Az egészre gondolni egyszerűen... képtelen vagyok elviselni, ha csak lecsukom a szemem.
- Nem csapom be, de... miért ne lehetne? - miért ne lehetett volna ez? Miért ne akarhatna megölni engem is, ha már tudja, hogy emlékszem az arcára, ha már tudja, hogy ki vagyok. Igenis van rá esély, és igazából még azt se tudom, hogy minek örülnék. Ezt most nem tudom felfogni, feldolgozni, talán... talán azért jöttem ide, mert jobb lenne, ha vége lenne, ha... ha megölne, akkor jobban el tudnám esetleg viselni, mert most túl nehéz, elviselhetetlenül nehéz.
- Pont ezzel ártasz jobban! Elérted, hogy én... hogy megszeresselek. Nem szerethetem azt, aki hidegvérrel agyonverte a szüleimet. Ez kész... kész idegbaj! - mint mondtam a legszívesebben hisztérikusan zokognék valamelyik sarokban, hogy senki se szóljon hozzám és mindenki hagyjon békén, mert fogalmam sincs, hogy ezt mégis hogy a fenébe lehet kibírni, hogy mit kezdjek a helyzettel, hogy mégis hogyan nézzek rá ezek után? És ezek után kiderül, hogy tényleg úgy van, ahogy sejtettem, hogy sokakat bántott, hogy sokakat ölt meg, ki tudja, hogy hány embert. Egy... egy gyilkos, én egy gyilkossal voltam együtt, vele sétáltam, őt csókoltam, vele majdnem... Mi lett volna, ha még komolyabbra fordul? Ha odaadom magam neki, és csak utána derül ki az igazság? Ez... ez egyszerűen... nem bírom!
- De ez... ez nem így működik. Változtál, de attól még embereket öltél Will... más ártatlanokat is ugye? Kiktől vetted még el a családját? Hogy... hogy tehetted? És ha megint valami bekattan nálad? Vagy, ha összevesznénk és ideges lennél? - bármi történhet nem? Úgy érzem magam, mintha nem is ismerném őt, mintha az, aki itt állna előttem csak egy idegen lenne. Vagy is... így kéne éreznem. Elérek a falig és engedek végül a térdeimnek. Már így is túlságosan remegnek, ahogy a kezeim is, amikbe az arcomat temetem. Rázom a fejem és próbálom a könnyeimet visszatartani, de egyre nehezebben megy. - Nem bírom... nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel... képtelen vagyok felfogni! - a térdemre hajtom a fejem, az ujjaim a hajamba csúsznak újra és újra. Komolyan úgy érzem magam, mint aki szét szakad, mint aki itt helyben fog idegösszeomlást kapni. Elviselhetetlen!

Violet & Will

- Ha ez nem indok, akkor mégis miért akarsz indokot hallani? Megöltem őket, mert rám támadtak, fogalmad sincsen, hogy mi történt velem akkor, nem tudod! – oké, nem kéne felemelnem a hangom, de ez van, nehogy már én legyek a hibás azért, mert a szülei hülyék voltak. Maguknak köszönhetik, legközelebb – azaz soha – majd nem fognak rátámadni másra. Nem tudja Violet, hogy milyen életem volt, hogy milyen voltam valójában, ő csak a kitalált sztorit tudja, nem érheti meg, hogy miért tettem, nem értheti meg, hogy milyen voltam, mert képtelen elvonatkoztatni a szüleitől és tőlem. Bár csak el felejtené az arcomat, bárcsak elfelejtette volna az arcot, amit akkor látott, és akkor nem kéne most ez a műsor.
- Akkor ne csapd be magadat! – nem félhet annyira tőlem, ha képes volt idejönni, erősítés nélkül. Eltudok bújni, ha akarok, ott van például Emma, minden bizonnyal elrejthet engem Xavier elől, legalábbis reménykedem, hogy képes rá, mert nem akarom, hogy bárki is elakarjon kapni, abból vérfürdő lenne, amit Violet nem igazán kedvel, pedig… pedig ez lesz, ez a jövő. Harc, háború, vérrontás…ez vár ránk, ez az ára a szabadságunknak, el kell ezt fogadniuk, különben soha nem élhetik túl azt, ami vár rájuk. Én azt akarom, hogy túlélje, de neki is akarnia kell.
- Ezen éppen nem gondolkodtam, csak az járt a fejemben, hogy nem mondom el, hogy nem ártok neked egyből. Nem gondolkodtam, pont, ahogy te sem mikor idejöttél. – nem tudom miért nem mondtam el, megérdemelte volna az igazságot, de képtelen lettem volna elmondani neki. Megakartam ismerni, azt akartam, hogy ne gyilkosként nézzen rám, és reménykedtem benne, hogy ez nem derül ki, hogy … soha nem jut el hozzám, megöltem mindenkit, akinek köze volt az eseményhez, de most úgy látszik feltűnt egy új tényező, és nem fogom magamért jót állni, amiért mindent elrontott. Csakis mutáns lehetett, és nagyon nem akar velem találkozni.
- Én… sok embert bántottam, nem tudom miért, ilyen voltam és kész, talán gyerekkoromban történt valami, vagy… vagy nem tudom, nem számít, de nem voltam rendes, nem foglalkoztam mással. – nem akarom neki elmondani, hogy hány embert is öltem meg csak úgy viccből, kedvtelésből, vagy épp a kötelességtudatból, ami nem is volt valóságos, mert mint kiderült élnek rajtam kívül is mutánsok, ami eleinte nagyon megdöbbentett és megijesztett, kis híján a saját fajtámra kezdtem el vadászni, de hamar észbe kaptam, és találkoztam is Emmával, aki adott egy új irányt, egy új célt, amit végre érdemes szolgálni. – De most ilyen vagyok, akit megismertél, nem öltem meg senkit sem már régóta, van munkám, van lakásom, ide költöztem, hogy közelebb legyek és… és változtam, érted? – talán az még sok lenne, ha mesélnék neki a Klubról, és nem is tehetem, de elég majd csak annyit tudnia, hogy… hogy a nézeteink különböznek.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Kedd 14 Okt. - 20:45

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- Ez nem indok! Nem voltál jó passzban és megölted a szüleimet, ez... ez nem indok Will, nem magyarázat! - csak rázom a fejem és képtelen vagyok felfogni, amit mond. Könnyű... nehéz, neki volt nehéz? Amikor ő tette? Megölte a szüleimet és neki volt nehéz? Hát még is mi volt olyan nehéz átverni? Mert ezt tette, és bele sem gondolt, hogy miközben csókol tisztában van a ténnyel, hogy mit tett, hogy én voltam az, akinek ketté törte az életét, hogy én voltam az, aki heteken át bezárkózott és iszonyatosan nehezen volt képes újra talpra állni? Az a látvány... egyszerűen beleégett az agyamba, képtelen voltam elvonatkoztatni, egyszerűen nem megy azóta sem. És most már ő is hozzá csatlakozik, ehhez a rémálomhoz. Az ő arca lebeg folyamatosan a szemem előtt, ő az aki folyton ott van a gondolataim között, véresen és... most már azt is tudom, hogy pontosan mit tett.
- Én nem... nem tudom. Nem is gondoltam át, és... nem tudom! - nem tudom, hogy miért vagyok itt, talán nem gondolkodtam egyáltalán, talán képtelen lettem volna azonnal olyanokhoz menni, akik aztán ártanak neki, mert... ez az egészben a legrosszabb és ettől csak még jobban fáj, hogy megszerettem közben, mert kedves volt, de most az arcát csak vérben látom, most csak a mozdulatait a közben vagyok képes felidézni, hogy üti a szüleimet. Nem tudok másra emlékezni, bármennyire is akarok.
- Nem mondhatod ezt! Nem kellett volna megölnöd őket, volt választásod, hogy elmész, de te inkább... - képtelen vagyok normálisan beszélni vele, ingadozom a kiabálás és a suttogás között. Nem megy most máshogy, túlságosan kiborító ez az egész. Nem tudom elviselni, egyszerűen nem megy. - Hogy óvhattál volna meg? Egyszer minden kiderül. - nem bírom, el akarok menekülni, de még se visz a lábam. Sírni kéne, de csak a kétségbeesett arc marad. Túl sokat sírtam már és most valahogy túl sok minden kavarog bennem, amit egyszerűen képtelen vagyok levezetni, egyszerűen képtelen vagyok tenni ellene, hogy ne érezzek mindent egyszerre és sejtelmem sincs, hogyan kéne ezt kezelnem, vagy egyáltalán mit kéne tennem. Nem tudom... nem tudom ezt az egészet hová tenni, csak hátrálok, mintha az érne valamit, miközben tudom, hogy egy idő után így is úgyis ott lesz majd a fal.
- Más ember? Ez mit jelent? Milyen ember voltál? És milyen vagy most? Én egy... egy kedves pasit ismertem meg, én egy... kedves Willt... szerettem meg és most ez... Olyan mintha nem is ismernélek! - ránézni is nehéz, főleg hogy már nem tudok mit tenni ellene, de könny gyűlik a szemembe. Gyorsan törlöm meg. Már túl sok minden kavarog bennem, túl sok érzés. Kétségbeesés, tanácstalanság, fájdalom és düh... nem bírom elviselni, egyszerűen nem megy!

Violet & Will

- Azt hiszed könnyű volt? Elakartam mondani, de tudtam, hogy így reagálnál, és nem akartalak elveszteni, érted? Én… én nem voltam valami jó passzban akkor. – elakartam mondani, de nem most, és nem is holnap. Nem tudtam, hogy nem emlékszik rám, mikor először találkoztunk, de aztán úgy döntöttem, hogy nem mondok inkább semmit sem, mert… mert az igazság jobban fájt volna neki, én csak megakartam őt óvni. A szemébe nézni könnyű volt, nem érzek bűntudatot a szülei megölése miatt, csak azért, hogy hazudtam neki, de az… az érte volt, szükségszerű volt, minden tettem az ő érdekét szolgálja, és nagyon igazságtalan az, hogy ezt nem érti meg.
- Ha tényleg azt hiszed, hogy megölnélek, akkor miért vagy itt? Akkor félned kéne tőlem, nem? – most magának is hazudik. Nem akarom őt bántani, soha nem is akartam, még kicsit fáj is, hogy ezt gondolja rólam. Bárki mást megölnék, gondolkodás nélkül, de őt nem, ő más. Ő a végzetem, csak ezt nem akarja elfogadni. Ha félne tőlem, akkor nem jött volna ide, vagy hozott volna magával erősítést, de nem látom ennek eddig a nyomát, viszont én nem fogom őt bántani, hiába várja ezt. Nekem nem kellettek okok azért, hogy azt tegyem, amit akarok. Elég volt egy-két érzés, de őt soha nem bántanám.
- A szüleid magadnak köszönhetik! Ha nem támadnak rám, ha szólnak, akkor nem tettem volna, akkor… akkor nem történt volna meg mindez. De téged már akkor se bántottalak, pedig megtehettem volna. Megakartalak óvni ettől, érted? – kötve hinném, hogy megérti, vagy egyáltalán megakarja érteni azt, hogy miért tettem mindezt. Fáj, mert tényleg csak miatta csináltam, miatta hazudtam, pedig gondoltam arra, hogy elmondom az igazságot, de aztán ahogy rám mosolygott… meggondoltam magam, mert látni akartam még azt a mosolyt, nem szerettem volna azt, ha úgy nézne rám, mint ahogy azt teszi most is. Nem vagyok én szörnyeteg, csak… csak összejöttek a dolgok.
A kérdése hallatára felsóhajtok. Erre most mégis mi olyat lehetne mondani, ami miatt nem ásod el magad a másik szemében? Ez igazságtalan! Nem értem miért van ennyire minden ellenem, mikor én csak az ő érdekét tartottam szem előtt, csakis miatta nem beszéltem a történtekről, mert nem akartam megbántani, nem akartam, hogy emiatt ítéljen el engem. Szeretem őt, fura, de már akkor is szerettem, mikor először megláttam, én csak azt akartam, hogy továbblépjen ezen, de most valaki idevezette hozzám, és ez a valaki megfog halni, a saját kezemmel vettek véget az életének. – Én… igen, voltak mások is, de… de ez nem az, amire gondolsz! – nem vagyok szörnyeteg, nem vagyok az, akinek hinni akar. – Én csak… előtted más ember voltam, nem akartam, hogy így nézz rám! – ez az igazság, és hiába mond bármit is, én nem fogom meggondolni magamat, akkor is miatta tettem mindent, ha elfogadja, ha nem. Szeretnék közelebb menni hozzá, de félek, hogy nem lenne sok értelme, mert ő csak még messzebb menekülne. Valahogy meg kell őt győznöm, hogy nem az vagyok, akinek hisz. Én nem vagyok rossz, csak…csak nem tudom, de miért nem érdemlek második esélyt?

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Nem értem, hogy mégis hogy beszélhet erről így, vagy egyáltalán hogy volt képes a szemembe nézni annak tudatában, hogy megölte a szüleimet, mert... mert ez történt. Egyszerűen elvette az életüket és képes csupán annyit mondani, hogy rosszkor voltak rossz helyen, de ez nem magyarázat. A szüleimről van szó, akiket szerettem! Nem mondhatja csak úgy egyszerűen, hogy rosszkor voltak rossz helyen. Nem... nem teheti és kész! Képtelen vagyok ezt az egészet felfogni, egyszerűen nem megy, hiába akarom, képtelen vagyok a szemébe nézni és úgy nézni végig azt, hogy ilyesmiket mond nekem. Képtelenség... komolyan azt hittem, hogy talán tévedésről van szó, hogy talán egyszerűen Peter hibázott, hogy nem jól működött a képessége, de ő még csak meg se próbálja letagadni, még csak meg sem próbál védekezni.
- De miért... miért kellett e miatt megölni? És miért nem mondtad meg nekem? Hogy voltál képes... a szemembe nézni, amikor tudtad? Hogyan? - nem értem, ezt az egészet nem értem. Nem lehet ennyire kegyetlen az élet, amikor már épp kezdtem felállni, amikor kezdtek rendbe jönni a dolgok és most egyszerűen nem tudom, hogy mit reagáljak, hogy sírjak, sikítozzak, vagy egyszerűen csak remegve üljek be egy sarokba, mert megszerettem azt az embert, aki kiverte az életet a szüleimből, mint valami... valami őrült. Én pedig vele találkozgattam, őt kértem, hogy költözzön ide, hogy legyen közelebb, vele... vele töltöttem el azt a sok napot és vele akartam még többet is.
- Eddig nem ismertelek fel, nem volt rá... okod. - felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért vagyok itt, hogy akkor miért jöttem, ha egyszer sejtettem, hogy ez is lehet a vége, hogy ha tisztában lesz vele, hogy emlékszem rá, akkor engem is megölhet. De mégis itt vagyok és nem tudom, hogy miért. Azt hiszem valahogy úgy érzem, hogy ezek után tovább lépni, valahogy... képtelenség lenne. Nem tudom, hogyan lenne lehetséges. - De megölted a szüleimet és ezzel tisztában voltál! - megemelem a hangom, szinte már hisztérikusan válaszolok neki, mert nem értem hogyan kezelheti ezt így, hogyan kezelheti ezt ennyire egyszerűen, mintha csak valami apróság lenne. Végzett velük, mindkettejükkel, és ezek után képes volt velem tölteni az idejét, képes volt magába bolondítani és most... most mégis mit kéne tennem? Képtelen vagyok válaszolni a kérdésre. Minek nézem... igen talán valamiféle szörnynek, de az engem jellemez, hogy észre sem vettem, hogy nem tűnt fel, hogy kivel vagyok együtt. Ennyire vak lennék?
- Megtetted... másokkal is? Másokat is megöltél? - nem úgy tűnt, mint aki egyszer képes csak ilyesmire és ott volt az a baleset, a mentő és az a férfi, amiket mondott. Most esik csak le, hogy igaza volt, hogy... hogy minden bizonnyal nem volt valami baja, hanem Will... Hirtelen pattanok fel és lépek hátrébb. Vajon hány embert ölt már meg? És miért? Mindig... mind rosszkor voltak rossz helyen?

Violet & Will

Hát nem éppen erre a fogadtatásra számítottam, mikor ideköltöztem. Azt hittem, hogy majd jót szórakozunk, esetleg valami meghittebb dolog lesz köztünk, erre beállít azzal, hogy tudja mit tettem. Ennél rosszabb időzítés aligha létezett volna, de az élet már csak ilyen, szeret velünk kibabrálni, velem pedig úgy látszik még inkább. Vagy ez lenne a sors büntetése? Még hinnék is benne, ha létezne sors, de nincsen, csak a kegyetlen valóság, ott pedig néha meghalnak az emberek, és igen, néha a szüleink is. Én is megöltem a szüleimet nem olyan rég, persze, én utáltam őket, Violet pedig kedvelte az övéit, de… de a lényeg ugyanaz, nem?
- Nem tudsz semmit sem! A nyaralótokba mentem, fogalmam sem volt róla, hogy ki lakik ott, azt hittem senki nincs ott, mert nem láttam mozgást, így bementem, hogy találjak valami kaját, apád pedig rám támadt. Rosszkor voltak, rossz helyen, így már érted? – ez így van, igazam van. Ő esett nekem egy golfütővel, én csak… önvédelemből megöltem őt. Azaz, agyonvertem, de ez már csak részlet kérdés, egyáltalán nem olyan fontos a nagy egész szempontjából. Dühös voltam és ideges, nem jött jókor az, hogy rám támadtak, mert nem tudtam kontrollálni a dühömet és én… én robbanok, nem vagyok valami jó az indulataim elfojtásában, most már ezt a szülei is tudják. Ezért is jó, hogy Emmával vannak ezek a különórák, nem árt, ha megtanulom, hogyan tudok nem megölni egy embert, ha hirtelen ideges leszek, mert megint úgy járnék véletlenül, ahogyan tettem azt Violet szüleivel is. Nem szándékos volt, vagyis… az volt, csak nem tudtam leállni, én… nem ismer, nem tudja, hogy milyen voltam akkoriban, nem meséltem neki róla, nem is értheti akkor azt, hogy miért tettem. Rosszkor voltak rossz helyen és kész ennyire egyszerű, ha nem támadnak rám, akkor még élnének, de rám támadtak, és a saját hülyeségük miatt haltak meg.
- Mi? – nem is kifejezés az, hogy meglepődöm a szavai hallatán? Megölni? – Komolyan azt hiszed, hogy megakarlak ölni? Szerinted nem volt már rá vagy ezerszer lehetőségem? – nehogy már azt higgye, hogy megakarom őt ölni, pont ellenkezőleg, ő az egyetlen, akinek kénytelen lennék fájdalmat okozni, őt nem tudnám bántani, nem menne. – Én szeretlek téged Violet, soha nem bántanálak. – persze, gondolom ez most sokat ér, tekintve, hogy már ő is tudja mit tettem a szüleivel, de akkor is! Nem akarom őt bántani, kénytelen lennék végezni vele, minden amit tettem, minden az utóbbi időben érte volt, miatta költöztem ide, erre azzal jön, hogy megakarom ölni? – Minek nézel te engem? – szörnynek, legalábbis valami ilyen válaszra számítok. Viszont azon is elgondolkodhatna, hogy… ha szörny vagyok, akkor mégis miként tudtam elérni mindezt? Mert ennyire nem hazudhat senki sem jól, igaz? Én szeretem őt, még ha ezt képtelen is felfogni!

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Nem tudom, hogy mégis hogyan kéne ezt az egészet kezelnem. Elmenni a rendőrségre, vagy inkább eleve a professzorhoz? Én mégis itt vagyok, nem is tudom, hogy miért. Tisztában vagyok vele, hogy rossz ötlet, mert ha az egész csak szórakozás volt, ha az egész csupán átverésnek indult, akkor... akkor folytathatja tovább, akkor még nekem is árthat, ha tényleg kiderül, hogy már tudom, hogy kicsoda, és ki fog, mert én mondom el neki. Nem kéne itt lennem, ez egyértelmű, de én mégis itt vagyok. Talán valami buta csodára vágyom, hogy kiderüljön, hogy csak tévedés volt, hogy nem igaz, hogy véletlenül történt, hogy valami magyarázat... bármi, amitől el tudok ezt az egészet fogadni, amitől nem érzem úgy, hogy szétszakadok. Mert most ilyen, egyszerűen mintha szét akarna szakítani ez az érzést, az hogy közel engedtem magamhoz, az hogy megszerettem egy olyan valakit, aki végzett a szüleimmel, akit láttam, ahogy csak addig ütötte őket, amíg... Túl sok volt a vér, túlságosan sokkolt ez az egész, és az is kész csoda, hogy sikerül talpon maradnom, és nem ájulok el itt helyben, pedig nem sokon múlik.
Csak azért engedem neki, hogy beljebb húzzon, mert egyszerűen nincs erőm ellenkezni. Semmire sincs most erőm, nem hogy ellenkezni bárkivel is. Ha meg akar ölni, akkor már úgy is mindegy igaz? Talán engem is utánuk küld, akkor könnyebb lesz, akkor nem érzem majd ezt a kínzóan gyötrő fájdalmat, ami most szét akar feszíteni. Talán... talán még jobb is lenne. Alig vagyok képes most figyelni rá, arra hogy mit mond, hogy mit válaszol, vagy kérdez. Ha nem ültet le, akkor biztos, hogy nem állok meg tovább a lábamon, egyszerűen nem megy. Az is kész csoda, hogy eddig sikerül eljönnöm egyáltalán. Mi az, hogy nem ilyen egyszerű? Mi nem egyszerű ezen? Láttam... én láttam a saját szememmel, hogy mit tesz. Ennyire egyszerű volt.
- Mi az, hogy rosszkor voltak... rossz helyen? Nem... ez nem magyarázat. - aztán persze ott a következő kérdés. Nem lep meg, egyáltalán nem lep meg, hogy ez érdekli. Önző kérdés, gondolom, hogy akkor az a másik valaki is tud róla, akkor vele is végezni akar majd ugye? - Senki nem mondta el, én... láttam. Segítséggel, de láttam és felismertelek. És akkor most... engem is megölsz, meg tudom a titkod? - azért akarja tudni azt is, hogy ki segített ugye? Hogy végezzen vele, és hogy velem is végezzen, hogy ne maradjanak tanúk, hogy ne legyen senki, aki megnehezíti az életét. Ez... ez persze így megy igaz? De Peter tudja, ha nem megyek vissza a suliba, akkor szólni fog a professzornak, és akkor lesz igazán bajban!

Violet & Will

Meglepődök, hogy őt látom az ajtóban, de természetesen kellemes meglepetés ez, mindig örülök annak, ha láthatom őt. Az utóbbi időben én is sokat változtam. Régebben csak céltalanul öltem az embereket, nem foglalkoztam azzal, hogy miért, elfogadtam, hogy ilyen vagyok és kész, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy nem vagyok egyedül, míg Violet el nem árulta, hogy vannak még rajtam kívül különleges emberek, talán különlegesebbek is, mint én. Eleinte féltem, vadásztam rájuk, néhánnyal végeztem is, mert fenyegetést jelentettek rám, én akartam lenni az egyetlen, aki különleges, de aztán… felnyílt a szemem és rájöttem dolgokra, mikor találkoztam Emmával. Testvérek vagyunk mi mutánsok, miért kéne akkor öldökölnünk egymást, miért nem fogunk össze és harcolunk inkább a közös ellenség ellen? Az ember ellen, akik ha tudnák mik vagyunk, gondolkodás nélkül törnének a vesztünkre. Emmától kaptam egy új célt, és ez nagyon motiválttá tett, azóta már nem ölök céltalanul, csakis akkor, ha szükséges, ha az ügyünk ezt követeli meg tőlem. Vagy épp Emma kéri ezt tőlem. Nem igazán szeretem azt, ha parancsolgatnak nekem, de Emma nem úgy viselkedik, mint valami basáskodó főnök, ez pedig sokat segít abban, hogy elvégezzem a feladatomat. Eleinte úgy voltam vele, hogy végzek vele, mostanra erről letettem, jobb az, ha életben marad. Amúgy se lenne valami könnyű végezni vele.
Violet szavait hallva viszont finoman szólva is meglepődöm. Csak kifejezéstelen arccal nézek rá, aztán sóhajtok egy nagyot. Mégis melyik bolond merészelte neki ezt elmondani? Esetleg Emma volt? Mert, ha igen, akkor… akkor addig élt, nem érdekel, hogy mennyire erős mutáns, darabokra fogom tépni a puszta kezemmel. Legszívesebben tombolnék és szétverném az első utamba eső tárgyat, de végül inkább nyugalmat erőltettek magamra és ha eddig nem tette volna meg, akkor megfogom a karját, hogy jöjjön be a lakásba, és becsukom mögötte az ajtót. Nem vagyok erőszakos, gyengéden próbálom meg őt beljebb húzni, ha esetleg erősködne, hogy kint maradjon, de ez nem egy olyan téma, amit az új szomszédjaim előtt akarnék megbeszélni. Az eszembe jutó első kérdés persze az, hogy kinek szólt. Hiszen, ha szólt a professzornak, akkor minden bizonnyal bajban vagyok, hiszen küldött valakit ide, hogy elkapjanak. Abból pedig nem fognak enni, csak egy újabb halottat temethetnek majd el. – Ez… ez nem ilyen egyszerű. – mondom halkan, ahogyan ellépek mellőle és inkább a konyhapultnak dőlök. – Csak rosszkor voltak rossz helyen. – ez az igazság, nem terveltem ki a megölésüket, soha nem voltam ilyen számító, én mindig is ösztönből cselekedtem,azért haltak meg, mert rám támadtak, ami érthető, de rossz ötletnek bizonyult. – Ki mondta ezt el neked? – mert az illetőnek ez volt az utolsó cselekedete, az biztos. Akárki is mondta el ezt neki, nem lesz valami szép halála.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Mégis hogy lehet ennyire kegyetlen az élet? Mégis hogy történhet egyáltalán ilyesmi? Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy Peternek nem lesz igaza, hogy ez nem lehet. Nem lehetett olyan valaki, akit ismerek, nem lehetett Will, aki... aki annyira kedves volt és aztán kénytelen voltam végignézni, ahogy ő... Ez egyszerűen felfoghatatlan és feldolgozgatatlannak tűnik jelenleg. Nem tudom, hogy mégis mit teszek, ha kinyitja az ajtót. Egyelőre még az is nehezemre esik, hogy egyáltalán kopogjak, nem pedig az, hogy aztán megszólaljak, ha majd kinyitja. Fogalmam sincs,hogy miért vagyok itt. Meg kellett volna mondanom a professzoréknak, meg kellett volna mondanom nekik, hogy egy veszélyes mutáns él itt a városban, egy gyilkos, akit nagyon nehéz elkapni, de el kell, mert ki tudja, hogy még kiket lenne képes megölni? Lehet, hogy másokkal is ezt tette, lehet hogy ez számára csak valami beteg játék, hogy emberek életével szórakozik. Talán előre kitervelte, talán tudta, hogy nem ismerem fel. Talán tudta, hogy nem fogok emlékezni az arcára, ezért gond nélkül megtehette. Kinézett magának, hogy aztán szórakozzon, csak... csak azt nem értem miért tűnt el egy időre. Az is lehet, hogy megvárta, amíg megnyugszom, aztán elintézte, hogy úgy tűnjön, mintha véletlenül találkoztunk volna. Ez az egész... a sok kérdés, minden... idegőrlő.
Aztán nyílik az ajtó, én pedig csak meredten nézem őt, és fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Cikáznak az emlékek a fejemben, sorban egymás után, mint valami groteszk filmben. Ahogy a szüleimmel végez, aztán ahogy elcsattan az első csókunk, a rengeteg vér és a kis kert azon a tetőn, az idilli környezet és a bűntudatom Diego miatt, aztán még több vér és ahogy ott áll és csak elmegy semmit sem szólva, mint aki jól végezte dolgot az öldöklés után. Mégis... mégis mit mondhatnék neki? A kérdésre csak megrázom a fejem, képtelen vagyok szavakat formálni, egyszerűen nem megy. Túl sok ez, túl sok minden zakatol a fejemben.
- Megölted... megölted őket. Miért? - szinte csak alig hallható suttogás az, ahogy beszélek, és a végére oda kerül a kérdés, amit mindig fel akartam tenni neki, annak, aki végzett a szüleimmel, aki olyan brutális módon elvette őket. Túl sok... túl sok ez nekem. A könny csak úgy magától jön, aztán a szédülés is, és még mielőtt igazán eljuthatna hozzám bármiféle válasz elsötétül a világ. A nem alvás és az idegesség, a kétségbeesés nem hat éppenséggel a legjobban rá, de gondolom senkire sem. Mégis hogy kéne kezelnem azt, hogy az a kedves srác, az a helyes pasi, akibe azt hiszem... beleszerettem hidegvérrel megölte a szüleimet, egyszerűen kiverte belőlük az életet a saját nyaralónkban? Van ember a talpán, aki ezt képes lenne feldolgozni?

Violet & Will

Nem is olyan rossz ez a North Salem-i élet, mint gondoltam. Kidobóként elég egyszerű melózni, nincs más dolgom, mint a részeges hülyéket józanra pofozni, és mondanom sem kell, hogy ezt a részét imádom. Igaz, túl sok dolgom nincsen, mert mióta ott vagyok, már jobban meghúzzák magukat, de mindig akad egy-két új hús, akik azt hiszik, hogy kedvükre verhetnek szét akármit, akár engem is. Naiv hülyék, általában ők szokták a kórházban végezni. Emma igazán kedves volt, hogy elintézte ezt a munkát nekem, már csak az hiányzik, hogy annál a klubnál is munkába álljak. Értem én ezt a legyek a képességem ura maszlagot, de ettől függetlenül már igazán vágyok arra, hogy végre részese lehessek annak, ahogyan felemelkedünk. Már ismerek néhány tagot, nem igazán beszélgetek velük, csak úgy odaköszönök és kész, a legkevésbé sem izgatnak, és szerencsére a legtöbbjük nem egy nagyképű barom, akit kedvem lenne jól helyretenni. Na nem mintha keresném a bajt, szó sincs ilyesmiről, engem az megszokott találni. Régebben azért nem így volt, magamnak köszönhettem, hogy börtönben ültem, elvégre a kelleténél több embert haragítottam magamra, de mióta itt vagyok nem öltem embert, maximum csak megvertem, és azt is a munkámból kifolyólag, szóval azt hiszem kezdek megjavulni, ha lehet ezt mondani.
Ami a lakást illeti, már egész jól berendezkedtem, nem volt sok cuccom, így venni kellett jó néhányat, de a pénz nem akadály, itt könnyebb kirabolni az embereket, mint Peeksill-ben, úgyhogy pár nap, és már bútorokat is vettem, egész pofás lett a hely, de csak úgy módjával, nem akartam én kicsicsázni ezt a helyet, azt nagyon tudom utálni, nem esek túlzásba ilyen téren. Most is csak a tévé van bekapcsolva, én meg a kanapén ülve nézem a meccset a sörömmel a kezemben. Így telnek a napjaim mikor nem dolgozom és Emma sem hív. Elég unalmas, de mit lehetne tenni? Alkalmazkodnom kell az új életemhez és kész.
A kopogásra azért felkapom a fejemet, nem igazán számítok vendégre, nem hívtam senkit sem, és erősen kétlem, hogy Emma futárokat küldözgetne utánam. Telepata, majd maximum dob valami telepatikus üzenetet és kész, nem kell ehhez postagalamboknak használni az embereket, amúgy is idő míg ideérnek, egyáltalán nem praktikusak. Feltápászkodom az ágyról, és kicsit lassan sétálok az ajtóhoz, mert lépésenként nézek vissza a tévé irányába. Éppen támadt a Lakers, és nem láttam, ahogyan pontot szereztek. Na mindegy, remélem azért adnak majd legalább valami visszajátszást, vagy ha mást nem akkor, valami összefoglalót a meccs végén, mert kíváncsi vagyok arra, amiről lemaradtam.
Elégé meglepődöm mikor kinyitom az ajtót, Violetre számítottam a legkevésbé, úgy terveztem, hogy majd holnap felhívom őt, de… de ha magától jött, akkor is jó. Elmosolyodom, ahogyan megpillantom, de az arcomra is fagy a mosoly, mikor meglátom, hogy nincsen valami jól. –Szia! Minden rendben van? – nem éppen úgy néz ki, mint akivel minden rendben lenne, és ha bántották… akkor megölöm a fickót. Vagy nőt. Részlet kérdés.

Tárgy: Will North Salem-i lakása Csüt. 9 Okt. - 15:48

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Tudom én, hogy mit mondott Peter. Hogy átgondoltan és ne csak úgy a vesztembe rohanva, de képtelen vagyok ezt jobban átgondolni. Megígértem neki, tisztában vagyok vele, hogy nem jövök azonnal ide, hogy alszom rá egyet, hogy megpróbálom reálisan kezelni a helyzetet, hogy valamilyen úton-módon... képes leszek feldolgozni, mert nem lenne jó, ha nekem is bajom esne, az az ő lelkén száradna, de akkor sem megy. Egyszerűen képtelen voltam aludni. Átforgolódtam az egész éjszakát és ez meg is látszik rajtam. A szemeim vörösek a fáradtság és a sírás kombinációja miatt, és jelenleg még mindig szinte képtelen vagyok felfogni ezt az egészet. Egyszerűen... eljátszotta gond nélkül, hogy érdeklem, mintha tényleg így lenne, de ez... ez kitárt. Az egész olyan, mint valami beteg játék. Én pedig csak úgy simán belementem, még csak nem is gyanakodtam rá. Azt hittem, hogy tényleg minden rendben van, azt hittem, hogy... Az istenit, kezdtem megszeretni! Most pedig egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből azokat a képeket. Láttam mindent, minden képkocka megmaradt. Peter előre szólt, hogy fájdalmas lesz majd, és hogy ezek után nem fogom tudni csak úgy kiverni a fejemből, hogy néha jobb az édes tudatlanság, de ez... Egyszerűen megölte őket, csak úgy puszta kézzel, mint valami barbár vadállat és én vele voltam eddig, és most megint itt vagyok, pedig nem kellene, pedig tudom, hogy ez a legnagyobb butaság, amit tehetek, de nem mehetek a rendőrökhöz. Nekem kell szembe néznem vele, és mellesleg tudom, hogy... tisztában vagyok azzal, hogy mire képes. Nem lehet megölni, egyszerű eszközökkel képtelenség, talán még a professzoréknak se menne, hiszen a képessége pont erről szól.
Én nem is akarom, hogy meghaljon. Vagyis... nem tudom, hogy mit akarok. Tökéletesen össze vagyok zavarodva, hiszen gyűlölöm... gyűlölnöm kéne azért, amit tett és közben pedig mégis megszerettem és most minden ott kavarog bennem. Mégis hogy a fenébe lehet mindezt rendezni? Hogy a fenébe lehet kihalászni azt, hogy tényleg mit érzel? De egyébként is képtelenség az, hogy olyan valakit szeress, aki megölted a szüleidet. Nem lehetett elég jó ok, ami miatt ezt kellett tennie, egyszerűen... erre nincs magyarázat és én mégis ezt várom? Tudom, hogy nem vagyok normális.
Most pedig itt vagyok, a lakása előtt, az ajtó előtt szobrozva, és egyszerűen képtelennek érzem magam arra, hogy akár csak megmozdítsam a kezemet, hogy kopogjak. Pedig kell, ha már eddig eljöttem, akkor igenis muszáj. Rá kell vennem magam. Nem szobrozhatok itt, egy idő után magától is kijön, szóval... Remeg a kezem, de akkor is mozdulnom kell, akkor is muszáj megütnöm párszor az ajtót. Erőtlenül és gyengén, de... legalább megteszem végre.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása

» North Salem Hospital
» North Salem utcái
» 77 Richmond Street, 10560 North Salem, NY - Nathaniel Montgomery
» Warren lakása
» Shayeh rezidencia - North Salem