Claire Morton

"Can you make my headache stop?"

Userinfó: Főkarakter

Név: Claire Morton
Mutáns név: Fekete Pillangó
Születési dátum: 1970 ősze, New York
Besorolás: Diák
Képességek:

Elsődleges képesség: Horror vizualizáció
Osztályozás: Béta
Aktiválódás: 5 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Claire képes gondolatával, akaratával mások agyát úgy manipulálni, hogy az a sokk érzését élje meg. Erre mindenki máshogy reagál, van aki előtt rémképek jelennek meg, míg mások csak összeesnek az érzéstől. Irányíthatja a sokk fokát az egyszerű ijedtségtől a halálos pánikig vagy őrületbe taszító félelem érzetéig. Telepaták ellen egyenlőre gyengébb a képessége. A képesség használatához belátható távolságon belül kell lennie a célszemélynek és neki (olyan 100 méter körül maximum ) Hátránynak mondható az is, hogy bárki, aki megérinti Claire-t, a lány akarata nélkül is sokkos állapotba kerül. A lány egyszerűbben használja képességét érintéssel, mint a távolból, hiszen a távhasználat során koncentrálnia kell és ő is , még ha jelentősen kisebb mértékben is, de átéli a sokkhatást. Ez azonban nem korlátolja teljesen, hiszen ő már hozzászokott ehhez.
Képesség távlatai:Később Claire már a telepaták ellen is teljes hatékonysággal vetheti be magát, és az érintkezéssel kapcsolatos problémákat sikerül neki megoldani. A távolabbi célpontokat is tudja majd manipulálni, valamint ő már nem fogja átélni az áldozatnak okozott sokkhatást..

Másodlagos képesség: Levitálás
Osztályozás: Béta
Aktiválódás: 12 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Egyenlőre még gyakorolja ezt a képességet, de már viszonylag tud róla mindent. Képes tárgyak lebegtetésére körülbelül 30-40 kiló súlyig úgy, hogy könnyedén, bármilyen irányban mozgatja azokat különösebb megerőltetés nélkül, az ennél nagyobb dolgokat már csak koncentrálva, darabosan tudja mozgatni. A maximum amit felemelhet 100 kiló, legalábbis egyenlőre ezt sikerült elérnie, igaz, csak körülbelül 5 centiméterrel a föld felett. Élőlényeket csak nehezen tud mozgatni, mivel azok mozgásban vannak.
Képesség távlatai:Egyértelműen nagyobb tárgyakat is fel tud majd könnyedén emelni, valamint a legtöbb embert is gond nélkül fogja ide-oda hajigálni.

Jellem: Gyanakvó természet, aki soha nem bízik meg senkiben. Ez kihatással van viselkedésére is. Visszahúzódó, halkszavú, ám ha valaki felbőszíti teljesen kikel magából, egészen elveszti önkontrollját. ( Sajnos elég hamar felkapja a vizet ) Ezeken túl szinte senki sem ismeri.

Külső: Viszonylag alacsony, sötétbarna vállig érő hajjal és barna szemekkel. Bőre fehér, szeme pedig gyakran karikás. Kisugárzása ijesztő, a legtöbb ember nem is meri megközelíteni. Nem szereti a túl erős színeket, ez meg is mutatkozik öltözködésén.

Előtörténet:

Nem fogok kertelni a születésemmel kapcsolatban. Anyám egy útszéli nőcske volt, erkölcsök és normák nélkül, én pedig egy baleset. Számára csak egy esemény, aminek nem kellett volna megtörténnie. Az őrületbe kergettem már a hasában képességeimmel és manipuláltam őt arra, hogy megtartson, még ha erről nem is tudtam, ösztönös élni akarással. Bár ne tettem volna... De így volt. A kis Claire elő akart bújni bábjából és szerette volna látni édesanyja szerető mosolyát amint egy korházi ágyon magához öleli. Életem során sosem voltam naiv, akkor egyszer. Akkor egyszer, de rögtön felém fordította kegyetlen, sebhelyek miatt bosszúban ázó arcát a világ. Megszült, és ennyit tudok róla ami biztos. Jah nem, azt is tudom, hogy elhagyott, elment, én pedig maradtam ott ahová világra hozott. Valahogyan elkerültem onnan, hiszen nemsokára az árvák életét élvezhettem, amely nekem különösen megragadó és életre szóló élmény volt.


A New Yorki 'Shelter for the Weak' intézménybe kerültem, ott is mindenki csak a távolból sajnált. Elláttak, gondoztak, de tudták, érezték, hogy valami nincs rendben. Hogy egy sötét aura vesz körül, ami láthatatlan, bárki a közelemben kényszerül érezni, de képtelen látni. És ez az, amitől még én is félek. Az élet nem habostorta. Nevelőszülőről nevelőszülőre szálltam. Senki nem akarta elhinni az előző gondozónak, hogy ez a kislány tönkretette az életét, szétszakította a családját, a rettegést hordozza magával. Így körülbelül 10 különböző családnál voltam 13 éves koromig. Ekkor kerültem Robert Saint-hoz, aki.. bárki is bármit mond, az én menedékem volt, az én otthonom. Tudom, egy beteg állat volt és azt is tudom, hogy ütött és vert, de legalább éreztem, hogy nem csak nekem fáj. Éreztem, hogy az élete egy káosz és ő darabokban van, és ez végtelen nyugalmat okozott nekem. Érezhettem az életét. Addig ezt nem mondhattam el magamról, hogy valaki életének részese lettem volna. A távolból talán. A messzi, ködös távolból, ahol egy érintés választja el a mi-t és a te és ént. Azonban, mint ahogy minden, ez is múlandó volt.


Egy októberi éjszakán történt meg, hogy nem jött haza. Én vártam őt, és éhes is voltam már. Elmúlt már hajnali 3 óra, mikor elegem lett és elindultam a kedvenc játékterme felé. Nemsokára meg is pillantottam őt amint egy nővel .. hát, szeretik egymást az egyik kocsma előtt, a nyílt utcán. Nem volt számomra ismeretlen látvány, már jópárszor láttam olyant. Odaszaladtam hozzájuk.
- Robert, éhes vagyok, de rohadtul. - szóltam a megszokott beszédstílusunkon hozzá mikor az alkoholtól bűzölögve felkelt a szajháról. Elővett egy papírpénzt, és a kezembe nyomta. A szemében láttam a szégyent, hogy így látom, és a már megint kudarcot vallottamot szinte hallottam belső hangjától, oly hangosan szólt lelkiismerete hozzá. Egy pár pillanatig néztük egymást, és ő megölelt. Tudtam, hogy érzi a fájdalmat, de ölelt. Őt nem érdekelte. Én is éreztem az ő fájdalmát, és ő is az enyémet. Nemsokára szirénázás törte meg a "megható" pillanatot, a rendőrök jöttek. Valaki feljelentette Robertékat.
- Mi az biztos úr? - kérdezte nevelőapám ahogy a férfi feldúltan kiszállt az autójából.
- Egy ilyen alkoholista barom miatt kellett felkelteni engem. Ezt rohadtul megbánod. - dühöngött majd társával együtt Robertet a rendőrkocsi oldalához nyomták teljes erővel, és megbilincselték.
- A kislány.. kérem vigyék haza - böfögte össze mondatát miközben próbálta kényelmesebb pozícióba hozni csuklóját a bilincsek szorításában.
- Erre gondolhattál volna előbb is, elég nagy lány már ez ahhoz hogy hazataláljon. - Robert erre természetesen felbőszült, és megfordulva a még mindig jegyzőkönyvet író rendőrt lefejelte, mire az túlreagálvaa dolgot ( könyörgöm, mennyire fájhat egy részeg kábult fejelése ?) két másik rendőrrel együtt ütni kezdték. Nem bírtam nézni. Odaszaladtam, és megérintettem az egyik rendőr kezét mire az összeesett. Aztán elvesztettem az emlékezetem. Talán valaki fejbe vágott, nem emlékszem már. Kórházban ébredtem.


A gyámügyes nő ült az ágyam mellett. Nem volt egy utálatos nő, de ő is távolságtartó volt velem szemben. Tudtam, hogy baj van. Elmondta, hogy Robert meghalt valamiféle drog miatt még a helyszínen, és hogy utcai verekedés lett a dologból, engem pedig valami részeg ütött le, mert meg akart erőszakolni. Még szerencse, hogy ott voltak a rendőrök, mondta. Nem akartam elhinni a dolgot. Nem akartam elhinni, de valamiért nem fájt. Nem éreztem fájdalmat, csak egyszerűen sírtam. Nehéz megmagyarázni , de így volt.



Aztán egy hirtelen pillanatban, mikor egyedül maradtam, elkapott a hatalmas fájdalom is. Utolért a magány, a félelem és a kétségbeesettség. Magamat hibáztattam az egész életemért, és tudtam , hogy senki sem szeret. Még Robert sem szeretett. Ő is csak az érzést szerette, hogy valakit szerethet. De nem engem. Ugyan, mit is szeretnének bennem?

" Aztán mikor egyedül van már, apró és gyenge, ám halálhozó szárnyait rebegtetve néz körül, hátha valaki akad, aki kiengedi saját maga köré húzott üvegbörtönéből. "

Pár héttel később két idegen érkezett hozzám az árvaházba, és azt mondták, örökbefogadnak. Nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy rendben, úgyis megbánjátok. Ám ahova vittek, minden képzeletemet felülmúlta. Egy olyan helyre, ahol hozzám hasonlóak voltak. Most itt vagyok, és félek, itt sem lesz senki akinek átadhatom a lelkem, vagy annak akár egy szeletét is. Félek, és egyedül vagyok. Magamtól, és a bennem szunnyadó sötétségtől. Én senkit nem akarok bántani, de lehetséges ez egyáltalán? Nem leszek reménnyel teli, mert semmi értelme.