Annie Montgomery - Árny

Userinfó: Főkarakter

Név: Annie Montgomery
Mutáns név: Árny
Születési dátum: Dánia, Koppenhága, 1964. december 20. (21 éves)
Besorolás: Diák
Képességek:
Osztályozás: Béta mutáns
Elsődleges képesség: Árnyidomítás
Aktiválódás: 18 éves kora körül
Képesség jelenlegi szintjei: Egyelőre képes elrejtőzni tárgyak árnyékában és az utazás is sikerült neki egyszer, viszont ezt még igencsak gyakorolnia kell.
Képesség távlatai: Hosszabb táv megtétele az árnyékutazással, bármilyen árnyék szilárddá tétele és formázása.
Részletesebben:Több dolgot is magába foglal, nem csak az irányítást, de persze ennek csak egy része sikerül neki, kezdetben. Kezdőként képes az árnyékokban elrejtőzni, majd utazni is bennük. Ez függ az árnyékot adó tárgy méretétől. Értelemszerűen egy kisebb árnyékban nehezebb elbújnia, viszont, ha nagyobb, akkor könnyedén használhatja kedve szerint. Kis tárgyak esetében nagyobb koncentrációt kell igénybe vennie. Magasabb szinten ez is könnyedén mehet. Az árnyutazás lényegesen feltűnőbb, mintha csak elrejtőzne bennük. Miután már tökéletesen eggyé vált egy tárgy árnyékával, akkor lehetősége adódik arra, hogy egy másik árnyékba, úgymond át teleportáljon. Persze ez elég könnyen észrevehető, ugyanis míg egyik árnyékból a másikba sikerül lépnie, látni lehet, hogy merre megy. Szóval ezt úgy képzeljük el, mintha a falon –vagy egyéb helyen- egy mozgó árnyékfolt jelenne meg, majd egy másikba érve eltűnne. Kezdetben csak egy-két árnyékot képes erre felhasználni egyszerre, ám ha már jobban kitanulta képességét, akár hosszabb távon is mozoghat. Idővel képes lesz szilárd, fizikai formát adni az árnyékoknak, melyet megfoghat, akár el is dobhat.  Vagy épp felhasználhatja valamire, ez attól függ mekkora az árnyék mérete.

Jellem: Sajnos az élet velem sem bánt kesztyűskézzel, ezáltal a viselkedési stílusom is megváltozott. Mondanám, hogy egy kedves, aranyos, segítőkész leányka vagyok, csakhogy az oltári nagy hazugság lenne. Legalábbis egy része… Nem mintha olyan távol állna tőlem a „füllentés”. Ha kell, kihúzom magam a szorult helyzetekből, nem azt mondom, hogy úgy hazudok, mint a vízfolyás, de egy kellemetlen szituból valahogy csak kirángatom magam. Említettem, hogy nem vagyok segítőkész, igaz? Nos, ez lényegében igaz is meg nem is. Nagy bánatomra a legtöbbször bűntudatom támad, ha valakit ott hagyok szenvedni, szóval ezen a téren segítek, amiben tudok. De olyan helyzetekben, ha engem kérnek meg valami unalmas, fárasztó dologra, akkor köszönöm, nem kérek belőle. Inkább a kaland áll közelebb hozzám, nem pedig ez. Nem keresem mások társaságát, én egyedül is megvagyok, legalábbis ezt gondolom. Tévedek. Már hosszú idők óta szeretném, ha lennének barátaim, mert egész eddigi életem során, az utcán bolyongtam, csak kétszer volt alkalmam kapcsolatokat kialakítani az emberekkel. Nemcsak az emberekkel volt ilyen gyér kapcsolatom, a többi mutánssal sem ápoltam túl jó viszont, bár az tény, hogy velük nagyon ritkán találkoztam. A baráti köröm erősen függeni fog attól, hogy ki hogyan fogadja el a viselkedésem. Nincs nagy szám, sose volt. Oltogatni se szeretek másokat, főleg nem végiggázolni rajtuk különféle beszólásokkal. Az valahogy nem az én világom, de ezzel nem arra akarok kilyukadni, hogy mindenkivel kivételt teszek. És akkor itt lép közbe a kedvességem. Ugye a fentebb leírtak alapján nem vagyok az, vagy mégis? Néha magam sem tudom. Az életem jól keresztbetett nekem, néha már a saját jellememmel sem vagyok tisztában. Ha ideges vagy feszült vagyok, akkor csak táncra perdülök egy jó kis zenére és máris feloldódok. Ilyenkor nem érdekel a külvilág, csakis magammal foglalkozok.

Külső: Nem vagyok fehérbőrű, inkább mondanám egy kicsit barnásnak, de mégsem olyan afroamerikainak, az azért túlzás lenne. Csak pont ideális szín, se nem túl sötét, se nem túl világos. Hajam szintén barna, bár jó pár árnyalattal sötétebb, a csokoládészínhez hasonlítanám. Általában kiengedve hordom a nem túl hosszú hajtömeget, ami körülbelül a lapockámig ér. Nem tervezem, hogy ennél rövidebbre vágjam, sőt, éppen hogy növesztem. Szemem zöld színű, akármennyire is barnának látszik, nem az. De annyi igaz, hogy egy kicsit zöldes-barna, viszont inkább a korábban említett szín látszódik jobban. Egy apró szépségpöttyöm is van, valahol az ajkam és az orrom között, ami egyáltalán nem feltűnő. És akkor lássuk miket is viselek általában. Mivel nekem nem adatott meg az a kényelem, hogy gond nélkül szórhatom a pénzt, holmi giccses cuccokra, ezért nem túl nagy a választékom. A kötött pulcsi és a halványbarna szín nálam nagy szerepet játszik, ugyanis ezeket szeretem hordani főképp. Egy csőfarmerrel, esetleg azzal a hiphopos nadrággal, amire sokan mondogatják, hogy „trottyos” gatya.  

Előtörténet: 1964. december huszadika, Dánia. Ez a dátum a születésem éve, hónapja, illetve napja. Az élet egy szívás, én így kezdeném. Már eleve a születésem évszakával nem vagyok kibékülve, meg ugye ebben az országban nem valami enyhe a tél. A hideg, a karácsonyi hó és a csípős szél nagyon nem hiányzott akkoriban nekem. Főleg azért nem, mert a szüleim szépen kitették a szűrömet és egy ház küszöbén hagytak. Újszülött voltam, semmit sem tehettem, a történetem elejét is csak a nevelő szüleim mesélték el egy éjszakán, onnan tudom mindezt. Azon az ominózus napon fogadott be egy család. Egy eléggé szörnyű család. Kis iskolás koromig neveltek, utána eldobtak, mint egy szemetet. Neveltek?! Bocsánat, rosszul fogalmaztam, ők abszolút nem neveltek. Olyan voltam ott, mint egy bútor, amit ha kellett használtak, de amúgy meg egyáltalán nem törődtek vele. Még a vezetéknevüket is sajnálták, de nem akartak "az"-nak hívni, úgyhogy szerencsémre keresztnevem lett, de a Montgomeryt csak később adtam magamnak. Borzalmas tíz év volt, amit ott töltöttem, ezután még örültem is, hogy az utcára kerültem.
    Persze jártam iskolába, mint a többi normális gyerek. Normális… Hát igen, ez az a szó, ami rám nem mondható. Mindig is tudtam, hogy bennem valami más, mint a többiekben. Valahogy éreztem, hogy nem vagyunk egyformák, normálisak, de nem tudtam mi az és még egy jó ideig nem is tudtam. A suliban nekem aztán szaporodtak az igazolatlan hiányzások, ugyanis az utcán megélni nem egy könnyű dolog, ráadásul, ha még dolgozni is kell mellette, akkor totál elveszi azt a huszonnégy órát. De szerencsémre nem rúgtak ki a suliból a kiemelkedő tanulmányi eredményeim miatt, pedig simán megtehették volna. Azt, hogy az utcán éltem nem úgy kell felfogni, hogy hontalan voltam. Voltak olyan időszakok, amikor volt pénzem a fogadókra. Plusz még ott volt az étterem tulajdonosnője, Poppy Ackerman, aki tizennégy éves koromtól a szárnyai alá vett. Ő egy kedves, negyven év körüli, vidám nőszemély volt. Évekkel később befejeztem az iskolát és magam mögött hagytam a tinédzserkort, no meg a pizzériai konyhalány munkát Poppy engedélyével, aki szabadkezet adott nekem az élethez. Ennek felettébb örültem.
  Az életembe egy új szakasz köszöntött be, ami sokkalta kellemesebben telt, mint az a tizennyolc év. Így hát egy kisebb batyuval elindultam felfedezni Moszkva további részeit. Nem terveztem világkörüli utat, de végre a sarkamra akartam állni és végre olyan helyet találni, ahol nem érzem kirekesztettnek, másnak magam. Kezdtem azt hinni végre felkarolt a szerencse. Apropó, itt jön a legfontosabb rész. A barangolásom idején képességem kezdett kibontakozni, és érzelmeimre támaszkodva meg is mutatkozott. Hogy ez hogyan is történt? Ez egy kicsit hosszabb történet.
    Csatlakoztam egy tánccsoporthoz, akik tárt karokkal fogadtak. Szerencsére nekik nem tűnt fel, hogy mégis ki vagyok, ahogy eddig nekem sem igazán. Ugyanolyan nap volt, mint a többi. A szokásos táncóra, ami délután öt körül kezdődött és este hét felé ért véget. Csak annyi volt a különbség, hogy kerek három hónapja ide se toltam a képem. Sajnálatos módon kidobtak a lakásomból, amit egy lakóparkban béreltem, úgyhogy az a három hónap lényegében csak azzal telt, hogy kerestem magamnak új otthont. Ami persze sikerült, úgyhogy van hol laknom, szerencsére. Az óra elején mindenki a másikkal csevegett, közben a flakonos vizekből szürcsöltek. Csak én ácsorogtam a sarokban, közben a mozdulatokat pörgettem le a fejemben, amit még hónapokkal ezelőtt meg kellett tanulnom a tanárom kérésére. Pár perc és kezdődött az óra. Valamiért sokkal idegesebb voltam, mint általában, pedig akkorra már két éve voltam tagja a sikeres csoportnak. Talán a kihagyott órák miatt volt. Láttam, hogy közben új táncosok is csatlakoztak, de valamiért másabb kisugárzással rendelkeztek, mint a régi társaim. A régi, jól megszokott arcok sehol sem voltak, kivéve a tanáromat és a segédjét, aki állandóan James oldalán ácsorgott. A tanár bekapcsolta a zenelejátszót és már kezdtünk is. Vagyis csak kezdtem volna, ha nem valami lassú és nyálas zene menne. Nagyon bénáztam, ezt elismerem, próbáltam leutánozni azt, amit csinálnak, de egyszerűen nem ment. Mi ez, balett?! Kétségbe voltam esve, totál más koreográfia és zene volt, ami abszolút nem tetszett. Három hónap alatt ennyit változott volna ez a csoport? A tanárom, James Kingstone csak a fejét ingatva lépett oda hozzám, miután kikapcsolta a zenét. A többiek egy kicsit nyavalyogtak és nyújtogatták rám a nyelvüket. Nem is kell megemlítenem, hogy még szépen sértegettek és gúnyoltak is. James közölte velem, hogy ez a táncstílus, amit most itt produkáltam, az már nem megfelelő. Elmagyarázta, hogy a tánctermet csak addig bérelhetik, ameddig nem valami utcai táncot oktatnak itt. Próbáltak győzködni, hogy maradjak ott és tanuljak balettet, de engem aztán hidegen hagynak az efféle táncstílusok. A beszélgetést befejeztem, összepakoltam, majd távoztam. Számomra felfoghatatlan volt, hogy ennyire eltértek a hip hoptól, rájuk sem ismertem. Egy kicsit felháborodtam a hallottak miatt, mert eléggé szerettem ezt a tánccsoportot, és ennyire elrontani elképzelhetetlen.
     Amikor kiértem az utcára szakadt az eső, úgyhogy nagyon úgy nézett ki, hogy percekig ott állhatok a sötét lépcsőházban. Csak a telefonom adott némi fényt, amit még Poppytól kaptam. Már kezdtem azt hinni, hogy hiányzik a régi életem, amikor még voltak olyanok, akik mellettem álltak. Több érzés is kavargott bennem, legfőképp düh és szomorúság, ahogy ott álltam a falnak dőlve. El akartam tűnni, nem akartam a jelenlegi életemet folytatni, de ha láthatatlanná váltam volna, akkor sem javult volna semmi. Így hát a hosszú melankóliámba burkolóztam és vártam, hogy elálljon az a fránya eső. Sötétség vett körül, amikor a telefonom fénye is kialudt. Már árnyékomat sem láttam tisztán, csak a lépcsőkön fedeztem fel egy kis sötétet. A nagy bámészkodás közepette egy eléggé bizarr dologra lettem figyelmes. Már nem láttam a kezemet, se a lábamat, csak a sötétséget, ami körülölelt. Na és ekkor történt meg az, amire nem számítottam volna. Már nem ott álltam a falnak dőlve, hanem a fal árnyékában tartózkodtam. Teljesen eltűntem, mintha csak berántottak volna abba az árnyékba. Megpróbáltam tenni egy lépést előre. Sikerült. Kiléptem a "falból". Azért végignéztem magamon, hogy mindenem meg van e. Kezemet a falon lévő árnyékra tettem, hogy hátha sikerül megint odajutnom. Koncentráltam, ugyanakkor nagyon is izgultam. Lassan kezem eltűnt a falban, az árnyék részévé vált. Nem tudtam mi lehet ez az egész, ezért csak kirohantam az esőbe és futva elindultam a járdán.
    Ezután egyre többször történtek velem ehhez hasonló furcsaságok. Kezdtem élvezni is, sőt, egyre több időt töltöttem az árnyékokban. Próbálgattam, feszegettem a húrokat, hogy mennyi ideig bírom ki, aztán egy napon jött a két alapító, Charles és Eric. Innentől fogva új életem lett, és hozzám hasonlókhoz kerültem.