Annie & Conrad

Conrad & Annie

Ahogy egyre inkább zavarba jöttem úgy nőtt a mosoly az arcán. Óvatosan fel - felpillantgattam rá magyarázkodásom közben, alig bírtam levenni róla a tekintetem. Azt mondta, van egy ötlete, hogy felkér egy táncra utána pedig kettesbe vonulunk. Szinte kapkodtam a levegőt a kettesben szó után. Nem tudtam, hogy érti ezt.. reméltem, hogy nem arra gondol. Viszont a tánc gondolata nagyon tetszett. Viszont akkor azt is kissé elszeparáltabban kellett volna lejteni a nagy tömegtől, habár a közelsége egy furcsa, ismeretlen biztonságérzetet nyújtott.
- T-tánc? - még mindig "annak" a gondolata járt a fejemben - rendben, az nagyon jó lenne - mosolyogtam rá. A lakhelyemet illetően kezdett el beszélni és elmondta, hogy ő hol lakik, és hol járt. Annyira aranyos volt, ahogy beszélt, hogy egészen belefeledkeztem a dologba, alig hallottam meg mikor a képességemről kérdezett és arról, hogy lenne -e kedvem vele közösen fejleszteni a képességemet. Természetesen nagyon is volt kedvem.
- Ugyan, biztosan érdekes a tied is! Minden képesség egyedi, ahogy minden ember! Biztosan neked is valami szuper - egyedi adottságod van, hiszen te magad is különleges vagy . - kissé meglepődtem azon, amit mondtam.  - Uhh, bocsi, nem akartam ilyen szentbeszédet mondani, csak úgy jött. Most biztos dilisnek gondolsz. - nevettem fel - Amúgy ez a közös képesség - gyakorlás jó ötlet. Tuti, hogy ketten többre fogunk menni, egyenlőre sajna meg sem tudom neked mutatni milyen is az erőterem, mert nincs az irányításom alatt... Az érzelmeim befolyásolják. Ja, egyébként a képességeinkről - úgy hiszem van valaki a suliban, akinek az az ereje, hogy más mutációkat semlegesít. Lehet, hogy csak szóbeszéd, de én így tudom. Ha igen, valószínűleg miatta nem működik az erőd.
Egyre jobban éreztem magam, oldódott a hangulat. De sajnos eszembe jutott a múltam is a kérdései hatására, és ugye történt ami történt... könnyek szöktek a szememben. Ahogy letöröltem a könnyeim, láttam a szemem sarkából ahogy elfordítja a tekintetét, hogy ne legyen kellemetlen a helyzet nekem.
- Én tizenkilenc vagyok. Mint mondtam, ugye Írországból jöttem...Charles és Eric keresett meg, aztán túl önfejű voltam, hogy velük jöjjek.... így aztán jöhettem utánuk egyedül pár héttel később. - mondta és mosollyal az arcán felém fordult, amikor sikerült megnyugodnom. Olyan érzésem volt, hogy legszívesebben megölelném. Láttam rajta , hogy neki is voltak az életében olyan dolgok, amiket jobb szeretett volna feledni. Összeszedtem magam és visszamosolyogtam rá.
- Tudod... Te egy nagyon jó ember vagy... - mosolyogtam tovább, miközben még egy utolsó könnycseppet letöröltem a szemem sarkából - Igaz, hogy nem rég ismerlek, de ezt már meg tudtam rólad állapítani. - bólógattam óvatosan , hogy nyomatékosítsam amit mondtam - És hát.. szeretném megköszönni, hogy ilyen kedves vagy velem, igazából nem sok ilyesmiben volt részem életemben, szóval hálás vagyok neked, úgyhogy... - az utolsó mondatokba már belevörösödtem és a földre vetettem tekintetemet zavaromban . Igazából talán meg is bántam, hogy ezt mondtam, de ebben nem voltam biztos. Valahogy meg kellett köszönni a figyelmességét és megértését, és csak az igazat mondtam. Kínos némaság lett rajtam úrrá. Nem mertem megkérdezni, hogy akkor táncolunk -e , pedig szívesen átöleltem volna valakit és úgy, hogy ne lássa megkönnyebbülhessek az engem gyötrő fájdalmaktól apró könnyek formájában, mosolyogva, a jövő felé bizakodó tekintettel fordulva. Bízni akartam. Ezt még nem tudhattam, de úgy éreztem találtam valakit, akinek minden titkomat elmondhatom, amik  már úgy nyomták a lelkemet.

Annie & Conrad

A kérdésemet hallva méginkább zavarba jön látszólag, és magyarázkodni kezd, az én mosolyom pedig egyre szélesebb az arcomon. Van valami hihetetlenül elbűvölő ebben a lányban. Ugyanakkor tényleg nagyon bosszant, hogy nem tudok róla azonnal mindent elmondani. Olyan ez, mintha vak randit tartanának egy három gyerekes, özvegy családapának, akinek már halvány fogalma sincsen a randizásról.
- Van egy ötletem! - dőlök előre kicsit felé, és próbálok a lehető legbizalomgerjesztőbben mosolyogni a lányra.
- Ha már itt vagyunk, beszélgetünk egy kicsit, megiszunk valamit és felkérlek egy táncra... aztán pedig, ha gondolod, és nem félsz tőlem, félrevonulhatunk valahová kettesbe, ahol csak mi vagyunk. Te meg én. Úgy jobb volna? - kérdezem, majd kicsit oldalra döntött fejjel várom a válaszát.
Aztán én jövök kissé zavarba, s csak hebegek habogok, mint valami idióta, de csak sikerül kinyögnöm pár értelmes kérdést. Furcsán viselkedik. Nem túl hétköznapian reagál rá. Talán neki is valami nagyobb trauma lehetett az életében, mint nekem? Nem tudom hirtelen, hogy bosszantson e a képességem hiánya, vagy inkább örüljek neki jelen helyzetben. Így ő is megtarthatja magának a titkait, én pedig ugyanolyan hülyén viselkedhetek, mint eddig. Talán jobb is így.
Inkább erőt veszek magamon, és próbálok vidám csevegésbe fogni, hogy eltereljem a figyelmét a zavarról, a tömegről, és feltehetőleg valami rossz emlékről is.
- New York? Nahát! Még sosem jártam ott, de azt hallottam hatalmas, zajos, és lenyűgöző! Mesélhetnél róla! Én Írországban nőttem fel egy kicsiny faluban, azon kívül nem sokat láttam. Egyszer elmentünk Skóciába és Walesbe a szüleimmel, és párszor kimentünk a tengerpartra, de Írországban elég sziklás és szeles ott az óceán, ahol voltunk. Nem valami szép látvány, de emlékezetes. - úgy érzem kezdek némiképp feloldódni. Egészen jól megy ez nekem, és talán még Anniet is sikerül felbátorítanom vele, ha látja, mennyire közvetlen vagyok vele.
- Erőteret? - kérdezek vissza, amikor a képességéről kezd el beszélni.- Nem tudom hirtelen elképzelni... nem igaszán működik a fantáziám, ha ilyen szép lány ül mellettem, és nem tudok másra koncentrálni. - bókolok kissé, majd fojtatom.
- Nem tudnád megmutatni? Úgy értem majd később, mert valami blokkolja a képességeimet, gondolom akkor a tiédet is... de mindenképpen szeretném látni! És akkor ha akarod, megmutathatom azt is, én mit tudok. Bár az nem olyan különleges. A tiéd viszont biztosan nagyon érdekes, és talán még segíthetünk is egymásnak, hogy tudjuk kontrollálni az erőnket!
Teljesen fellelkesedek a gondolatra, és csak ömlik belőlem a szó, amikor hirtelen mintha könnyeket látnék a szemében, s ő szabadkozva el is fordul. Valami rosszat mondtam? Hirtelen lelkiismeret furdalásom lesz. Mi lehet a baj? Megbántottam? Aztán rájövök, hogy talán mégsem... valóban valami emlék lehet... Tapintatosan fixírozni kezdem a díszletet, hogy ne legyen kínos, ahogyan letörli a könnyeit, s nyugodtan megtehesse ezt a figyelmemen kívül. Viszont közben válaszolok a kérdésére, hogy megnyugodhasson.
- Én tizenkilenc vagyok. Mint mondtam, ugye Írországból jöttem...Charles és Eric keresett meg, aztán túl önfejű voltam, hogy velük jöjjek.... így aztán jöhettem utánuk egyedül pár héttel később. - fordulok ismét a lány felé mosolyogva, remélve, hogy már elmúlt a könny veszély.

Conrad & Annie

Ahogy kértem, le is ültünk egy kanapéra a terem szélén ahol aztán végre kicsit kifújhattam magam. Megkönnyebbültem, hogy jobban el voltunk szigetelve a sok embertől.
- Huh - fújtam ki a gőzt és Conradre pillantottam.
- Szégyenlős vagy? - kérdezte. Nos, nem volt meglepő a kérdés azok után ahogyan viselkedtem. Mint valami 8 éves kislány akit bedobtak a hiénák közé. Nem akartam lejáratni nagyon magam a fiú előtt, de már úgyis sikerült, úgyhogy gondoltam őszinte leszek a problémáimat illetően.
- Hát.. tudod... Nem igazán szégyenlősnek mondanám magam, inkább valami rosszabb. Egyszerűen nem bírom elviselni a tömeget, és mindig ... áh, mindegy! Majd csak kinövöm - mosolyogtam rá.
- Én is zavarban vagyok, nyugodj meg, nem szoktam... nem szoktam ilyet csinálni...
- Mármint mit? - kérdeztem érdeklődve, majd puff, leesett - Jaa, hogy ilyet..
Kissé elpirultam, hiszen megint csak irtó kínosnak éreztem a szövegem.
- Öhm... ne haragudj... én...  Normális esetben eltudnék mondani rólad bármit... abból, ahogyan rám nézel, meg... mozogsz vagy beszélsz... meg rólad és.... ne haragudj... a képességem ilyen... ilyen.... mentalistás, vagy mi... mindenről és mindenkiről tudok mindent, apró jelekből, de most valahogy nem működik! Nem tudom miért, és bosszantó....  - láttam rajta, hogy tényleg nagyon zavarja a dolog. Mély lélegzetet vett, és megkönnyebbült. Talán nekem is ezt kellett volna tennem, de a fiú jelenléte egyszerűen nem hagyta... Minél jobban néztem Őt, annál inkább összezavarodtam az érzéseim iránt.
- Úgy tűnik kénytelen leszek kérdezni... nos... öhm... mit szokás ilyenkor kérdezni? - Rámvigyorgott. De nem is akárhogyan. Olyan édesen, hogy szinte elolvadtam tőle.  - Mondjuk, hogy... honnan jöttél? Meg... hány éves vagy? Vagy, hogy... hogy kerültél ide, és miért? - pont ezek voltak azok a kérdések amiktől féltem. Féltem, hogy bárki is felteszi őket nekem  és elítél a múltam és gyengeségem miatt. Mármint, persze, hogy nem attól féltem, hogy meg kell mondjam, hány éves vagyok, viszont az, hogy honnan jöttem és hogy kerültem ide.. Abban, hogy honnan is jöttem még én magam sem voltam biztos. A zavarodottságomat átváltotta a félelem attól, hogy miután megismeri a múltam többé nem akar velem szóba állni. Sokan ítéltek el az miatt, hogy nem is próbáltam megkeresni Cynthiát nem is beszélve a valódi szüleimről. De elhatározásom volt! Másokon akartam segíteni magamat a háttérbe szorítva. Eszembe sem jutott, hogy Cynthiát megkeressem, és erre azon az estén ébredtem rá. Szörnyen esett. Önzőnek és aljasnak éreztem magam, aki a saját céljai érdekében képes bárkit hátrahagyni. De mondanom kellett valamit. Ha nem szóltam volna semmit, az sem oldotta volna meg a helyzetet. Úgy gondoltam, lehet, hogy ki kell beszélnem magamból... egy olyannak, akit alig ismertem. De mindegy volt... végülis, kit ismertem jól életem során? Talán még saját magamat sem.
- 17 éves vagyok és New Yorkból jöttem. - nem rég határoztam el, hogy kibeszélem magamból mégis inkább próbáltam nem rátérni a részletekre. pár másodpercig ezután nem szólaltam meg, hogy összeszedjem a gondolataim, különválasszam mit mondjak és mit ne. - Azért kerültem ide, mert mint a többieknek, nekem is mutáns erőm van. Képes vagyok erőtereket gerjeszteni, bár még nem tudom hogyan... Általában akkor jön elő a képességem, ha megijedek vagy nagyon félek - magyaráztam - Nos, úgy kerültem ide - és itt megálltam . El akartam mondani, hogy a részeg nevelőapám agyonverte a nevelőanyámat és kis híján Cynthiát .. nem is akartam erre gondolni, és hogy szinte egész eddigi életemet árvaházban töltöttem..? Nos, nem. De akkor mit mondhattam volna, ha már elkezdtem a mondatot? A szám tátva maradt a mondat közben és ahogy felszakadtak a sebek visszaemlékezve könnyek gyűltek a szemembe.
- N-ne haragudj, valami belement a szemembe - kezdtem el dörzsölni a szemem. Ahogy dörzsöltem, próbáltam kiverni a fejemből az emlékeket és áttérni más témára.
- És te? Te hány éves vagy, hogy kerültél ide? - kérdeztem néhol elcsukló hanggal. Nem szerettem volna, ha furának vagy lelki betegnek tartana, hiszen pont ezért jöttem ide.. hogy lezárjam a múltam. Próbáltam összeszedni magam és mosolyt erőltettem az arcomra.

Annie & Conrad

Amikor elindulunk a terembe, érzem, hogy közelebb bújik hozzám, és akarva akaratlanul is elvigyorodok, főképp amikor hirtelen elhúzódik, zavartan, és aztán kijelenti, hogy az én nevem is menő. Muszáj felnevetnem, de cseppet sem sértően, inkább teljes mértékben jókedvűen.
- Nagyon aranyos vagy, Annie. - mondom neki, s valóban. Bájos, aranyos, kedves, és humoros is, csak úgy látom, mintha nem merne kibontakozni. Próbálom rajta használni az erőmet, de valahogy nem megy. Idegesítő! Miért nem működik?
Beérünk a terembe, s megkérdezem tőle mit szeretne. leülni. Rendben, akkor legyen! Mosolyogva rábólintok, majd elsétálunk egy, a terem szélén leledző kanapéhoz, és leülünk rá. Alaposan megnézem most az arcát. Olyan bájos, olyan szép, és annyira kedves. És...
- Szégyenlős vagy? - kérdezem tőle mosolyogva. Még mindig hiába erőlködök... egyszerűen nem tudom mi van! Miért nem tuduk róla mindent azonnal?
- Én is zavarban vagyok, nyugodj meg, nem szoktam... nem szoktam ilyet csinálni... - erősen koncentrálok, de nem megy... miért nem? Nem lehet igaz! Működj már! Nem működik... nézzük csak... hosszú fekete haja van, ami... ami... eredeti? és azt jelenti... ó a francba, fogalmam sincs!
- Öhm... ne haragudj... én... - most aztán tényleg zavarban vagyok. - Normális esetben eltudnék mondani rólad bármit... abból, ahogyan rám nézel, meg... mozogsz vagy beszélsz... meg rólad és.... ne haragudj... a képességem ilyen... ilyen.... mentalistás, vagy mi... mindenről és mindenkiről tudok mindent, apró jelekből, de most valahogy nem működik! Nem tudom miért, és bosszantó.... - mély lélegzetet veszem, majd lassan kifújom, és kissé ellazulok.
- Úgy tűnik kénytelen leszek kérdezni... nos... öhm... mit szokás ilyenkor kérdezni? - vigyorgok a lányra zavartan. - Mondjuk, hogy... honnan jöttél? Meg... hány éves vagy? Vagy, hogy... hogy kerültél ide, és miért?

Annie & Conrad

Ahogy megcsókolom a kezét, érzem, hogy az picit remeg az ujjaim között. Belemosolygok a fehér bőrébe, s amikor felegyenesedem, ez a mosoly még mindig az arcomon van. Tehát ő is izgul! Ez megnyugtató! és roppantul örülök neki, hogy ezt most totál magamtól is megtudtam mondani.
Aztán ahogyan reagál a mondataimra, egyenesen lenyűgöző! Nem néz flúgosnak, sem idiótának, hanem ugyanazzal a stílussal válaszol. Elnevetem magam.
- Maradjunk annyiban, hogy mindketten gyorsan felszívódtunk. - mosolygok rá, majd most veszem csak észre, hogy még mindig fogom a kezét. Zavartan engedem el, és kissé ismét sikerül saját magamat zavarba hoznom. Amit egy újabb bókkal próbálok leplezni.
- Annie... milyen gyönyörű név! Nagyon örülök neked Annie. Menjünk akkor! - válaszolok a kérdésére, majd karomat nyújtom felé, jelezve, hogy ha szeretne, belém karolhat, s így vagy úgy, de együtt indulunk el, hogy belépjünk a terembe. Odabentről szinte hangorkánként tör ránk a zene, a szórakozás zajai, s színesebbnél színesebb jelmezek bukkannak fel. Mindenféle rémség sétál el előttünk, én pedig nevetve szemlélem őket: a szőrös vérfarkast, a múmiát aki a saját kötéseiben botladozik, a vámpírhercegnőt, aki épp leissza magát valami vörös folyadékkal... az egész olyan mulattató, és szórakoztató.
- Igyunk valamit? - fordulok Annie felé, amikor már bent vagyunk a teremben.
- Vagy mit szeretnél? Üljünk le? Esetleg táncoljunk máris?
Egy pár pillanatig csak állok itt némán, csendben szemlélve a lányt, és gyönyörködve benne. Tényleg olyan szép... a múltkor is láttam már, mennyire bájos, de csak most látom rajta, hogy igazán gyönyörű. Van valamiféle elragadó kisugárzása, ami levesz a lábamról. talán pont ez az, amire szükségem van?

Annie & Conrad

Olyan dologra készülök, amilyet már nagyon régen nem csináltam, és nem hittem volna, hogy valaha fogok még. Ebben a formában pedig pláne nem.
Ezer éve nem randiztam már, körülbelül három éve utoljára, és annak is katasztrofális vége lett, tekintve, hogy mindeközben reménytelenül szerelmes voltam egy másik lányba. Voltam. Múlt idő igen. Legalábbis próbálok egyáltalán nem úgy gondolni rá. Az egyik legcsúnyább pofáncsapást kaptam tőle, úgyhogy az lesz a legjobb mindenkinek, ha messzire elkerülöm ezt az egész dolgot, és magamba zárok mindennemű érzelmet.
Az, hogy elhívjak egy lányt randevúra - vagy legalábbis valami hasonlóra, nem olyan régen még szinte lehetetlennek tűnt volna. Arról nem is beszélve, hogy ezt ilyen hirtelen, és tökéletesen ismeretlenül tettem meg. Csak egymásba ütköztünk a folyosón, engem pedig annyira letaglózott a bájossága, és a szépsége, hogy valamiért... elhívtam erre a bálra, amiről éppen csak fél füllel hallottam. Ő pedig legalább annyira meglepődhetett ezen, mint én magam, és igent mondott. Mire utána kiáltottam volna, hogy megtudjam a nevét, már el is tűnt... úgyhogy most nem is csoda, hogy némiképp feszengve masírozok le a földszintre, a bálterem ajtajához, hogy találkozzam vele. Bár jelmezes a buli, nem félek attól, hogy megismerni nem fogom, hiszen azok a gyönyörű barna szemek még mindig itt lebegnek a tekintetem előtt. Aztán meg is látom.
Kissé kezdem cikinek érezni ezt a hülye jelmezt. Semmi egyéb, különben, csak egy fehér felső, egy fehér nadrág és cipő, fehér maszka, egy csipetnyi feketével - ráadásul a fejembe húzza kicsit a hajam, ami baromira idegesítő érzés - és igencsak apró, fehér szárnyakkal a hátamon. Persze kimaradhatatlan a vér a ruhámon, mindenhol....egyszerű, sötétvörös festék, de úgy festek tőle, mint valami idióta, égből szakadt Cupidó, aki épp most mészárolt le egy tehéncsordát.
Gyors ötlet kellett, nem találtam ki jobbat, Shelton pedig jót is röhögött rajtam a szobában amikor látott felöltözni.
Félszegen állok meg a lány előtt. Már messziről láttam mennyire szép. Ez a boszorkányos jelmez több mint jól áll neki, bár nem illik a gonosz alteregó ehhez a bájos archoz.
- Szia. Meseszép vagy. - mondom neki, és hála az égnek sikerül elfojtanom a zavaromat. Franc essen belé, de régen csináltam ilyet! Nem is emlékszem már rá, hogyan kell! Inkább csak megfogom a kezét, és udvariasan lehajolok, majd egy igazi kis úri csókot cuppantok a kecses kis kacsójára.
- Nagyon köszönöm, hogy eljön velem ma este hölgyem! Conrad Frewen vagyok, szolgálatára! És ne haragudjon illetlenségemért, amiért elmulasztottam a múltkor bemutatkozásomat!
Te jó ég, milyen roppant diplomatikus vagyok! Erre aztán harapni fog, az tuti.... na persze.... ennél rosszabbul el sem kezdhetted volna az estét.. most tuti valami sznob hülyének fog nézni, gratulálok Conrad..... Conrad.... amúgy is, miféle hülye nevem van nekem? Na jó, azt hiszem most egyszerre elkezdett minden zavarni.... és még a képességemet sem tudom használni! Te jó ég, mi van velem?