Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Lehunyom a szemem és a sötétségbe zuhanva fókuszálok, hogy kiáramoljon belőlem pár apró, hűvös fuvallat. Kósza tincseim arcomba csapnak, s ebből tudom, hogy sikerült. Deréktávolságnyinál kissé szélesebb terpeszbe állok a kert közepén, és próbálom elképzelni, ahogy gyengéden végig simít kósza szellőm a rémült fűszálakon, s felkarolva párat eljuttatja biztonságban őket egyik pontról, a másikra. Könnyedén gyakorolom képességem, így az esti órákban tudom, hogy senki sem láthat be házamba, hiszen magas, vastag téglakerítés veszi körbe a hatalmas, virágos kertem. Senkit nem zavarok, senkit nem bánthatok és senki nem vehet arról tudomást, hogy mi is vagyok valójában. Résnyire nyílt szemekkel kukucskálok, hogy mekkora szélvihart generáltam így az éj leple alatt, és csodálva nyitom szét ajkaim, mert egy apróbb hurrikánt sikerült létrehoznom, ami csak lágyan szívja magába a tavi kertemből a vékony vízfonalakat, könnyedén keringtetve őket. A kertnek ezen a részén ugyanis egy íves, ovális alakú tavacska helyezkedik el, amiben csupán néhány tavirózsán kívül más nem igazán található. Széles mosollyal arcomon keringtetem lágyan a szélben azt a pár felkapott cseppet, mikor éles csattanást hallok a ház felől és közvetlen ezt követően a riasztó is beindul. Elvesztem a kontrollt és ennek köszönhetően arcomba csapódik az a pár csepp, ami így már egészen emberes adagnak tűnő esőként áll össze arcomon végig folyva. Kézfejemmel sebesen megdörzsölöm arcom és lábaim már megindulva a ház felé visznek, de nem látok mást, csak egy csuklyás, fickós termetű sötét alakot, aki éppen kirúgja a bejárati ajtót és elrohan valamerre. Az ajtóban zihálva torpanok meg, s utána nyúlok a telefonomért és hívom a rendőrséget. - Halló? Én egy betörést szeretnék jelenteni és azonnali helyszínelést kérek! - mondom pihegve, majd megadva telefonszámom és címem. Lecsapva azt fel alá járkálok az előszobába és próbálok rájönni, hogy ki lehetett és mit vitt el. Önkénytelenül is eszembe jut a sofőröm, akit kirúgtam. Talán ő volt olyan bátor, hogy betörjön, mert azt remélte, hogy ezzel megfelelő bosszút állhat majd rajtam, de hogy ez mekkorát tévedett. Nem ijedtem meg és a legkevésbé sem érdekel, hogy mit vitt el, csupán csak azt akarom, hogy a rendőrök derítsék ki, hogyan juthatott be a házamba, mindenféle riasztás nélkül. Nem létezik, hogy ennyire szerencsétlen legyek. Ez eddig sosem fordult elő, hacsak nem Neal az, aki a képességemet akarja valamilyen ostoba küldetéshez felhasználni. Nem tudom, és remegő kezemmel hiába dörzsölöm homlokom, nem tudok megnyugodni. Éppen tarkómon simítok végig, mikor az ajtón végre kopog valaki.
Szó sincsen róla, hogy kapkodnék, egyszerűen alkalmazkodom ahhoz, hogy vár tőlem némi sietséget, mondván a betörő már nincsen a házban, és tulajdonképpen nem is hiányol semmit. Ez alapján úgy vélem, hogy gyorsan túlesne a dolgon. Már nem azon, hogy egymásnak esünk, bár férfi vagyok, és az elmúlt negyed órában amióta itt vagyok, alig húszszor képzeltem el ruha nélkül, kikötözve, vagy éppen egy randi közepette, hogy ne csak a testi oldalát nézzük annak, mennyire magával ragadott a szőkeség kék szeme. Arról sajnos végképp nem tehetek, hogy a múltam mindent beárnyékol. Másfél éve történt a tragédia, számomra, aki nyolc évig voltam házas, túl kevés idő ahhoz, hogy mindent elfeledjek. Talán ha lett volna mellettem egy gyengéd nő, aki kiránt a mélydepreszióból, lett volna esélyem, de Samuel szinte atyai pofonjai, ahogyan próbált kijózanítani, csak a valóságot mutatták meg, túl sok önértékelést nem adtak. Nem tudom, hogy az a sofőr, akit kirúgott... miért ment el. Egyátalán hogyan lehet olyan bolond, hogy megbántott egy ilyen tüneményt, aztán távozott, mert nem lehetett képes arra, hogy valóban boldoggá tegye a szőke tüneményt, akinek pusztán a keresztnevét ismerem még: Kathrina. Ahogy fogy köztünk a tér, érzem, hogy kényelmetlenné válik az, hogy ennyire az arcomra van írva a csalódás. Pedig nem a családomban csalódtam. Magamban, hogy nem voltam képes megvédeni őket. És hogyan lehetne ezt újrakezdeni? Hogyan mernék ismét bízni magamban annyira, hogy merjek csodálatot, vonzalmat érezni valaki iránt, akivel nem tölthetek minden percet? Hogy aztán arra érjek haza, hogy vérbefagyva találom...Már így is csak hálni jár belém a lélek, és csak egy a célom: a Vezért elkapni minden áron. Aki manapság Bíborosnak hívja magát. Sorozatgyilkos, maffiavezér, egy személyben. Ezer arca van, mégsem látta még senki, aki elmondhatná, ki is az, mert aki szembenézett, nem érte meg a másnap hajnalt. Egy ilyen ellenséggel szembeszállva hogyan tudhatnám magam mellett a fiatal nőt, akit alig pár perce ismerek csak, mégis tudom, hogy komoly hatással van rám. Talán menekülnöm kéne előle, hogy mindkettőnk emlékezetéből gyorsan kitörlődjön a találkozás. Felhörpintem a kávém maradékát, és bólintok. Végül elkapom a tekintetét, mintha pillantásomban mély szomorúság ülne, miszerint nem akartam megbántani a tolakodásommal, s nem vele a baj, én vagyok selejtes. - Nem tart fel, de ha így érzi... – állok fel, hogy elbúcsúzzak, ám amikor egy picit közelebb lépek, hogy kezet nyújtsak, olyasmi történik, amire nem számítottam. Nem középtájon nyújtom ki a kezemet, hanem finoman, gyengéden a haján simítok végig, hogy aztán az állára tévedjen a kezem. Ekkor ébredek rá, mi is történt, és bármilyen férfiatlan is a dolog, alig tudok megszólalni. - Elnézést... a védelmező ösztön, vagy mi. – Rázom a fejemet, mintha ez akár mindennapos eset is lehetne, ám tekintetemből csak az sugárzik, mennyire bizsereg a tenyerem attól, hogy megtettem, már ha nem húzódott el megijedvén a különös mozdulattól. Mennem kéne, ám csak arra vagyok képes, hogy ellenőrizzem, minden rendben van e a helyére tolt fegyveremmel. Kész csoda, ha nem jelent fel zaklatásért.
Nem úgy tűnik, mint aki nagyon kapkod, bár ezt betudom szakmai ártalomnak, és akkor már minden megválaszolatlan kérdést ezzel kapcsolatban elzárhatok az agyam hátsó zugaiba. Elvégre meddig tart egy efféle találkozás? Nem tovább pár röpke óránál és utána ő is, mint én is, haladok tovább a magam dolgaival. Ő tovább indul, hogy több nyomozásban is hősként szerepeljen, én pedig megpróbálom lehunyni a szemeim és kialudni magam. Nem mintha holnap lenne bármi dolgom, de nem ártana kezdenem valamit magammal. Ez a különösebb elkerülése a komoly felelősségnek, nem tesz teljessé. Szeretnék valami hasznosat tenni, akár a képességemmel, akár azt nélkülözve. Az is lehet, hogy a holnapi napot azzal töltöm, hogy gyakorlom a manipulálást. Rám fér, hogy jobb és jobb legyek. Az a valaki, aki betört, lehet csupán rám akart ijeszteni, és akkor meg kell védenem magam, ha ez valóban így történt volna. Nem érzem szükségét, hogy jobban megismerjem a fickót, hiszen, hamar elválnak útjaink. Jött és ment is. Mint mindenki az életembe. Neal az egyetlen, aki vissza tért, de mint kiderült, ő is csupán csak azért, mert érdekei fűzik hozzá, hogy hasznot húzzon a képességemből. Másrészt ha jobban megismerne, kiderülne, hogy mi vagyok, azt pedig sokan nem képesek elfogadni. Hazugságokban meg nem akarok élni. Inkább élek magányosan szabadon, mint valaki mellett fogságban. A szelet nem zárhatod be. Kedves gesztusnak vélem, hogy utánam jön még a konyhába is. Bár tisztában vagyok vele, hogy ismét a munkáját végzi, semmimás oka nincs rá, hogy ide-oda baktasson mögöttem. Különös érzések lesznek rajtam úrrá, ahogyan mögöttem sompolyog csendesen. Ellentmondások kavarognak bennem. Jól esően úgy érzem, hozzá tudnék szokni. Másrészről zavartan veszem tudomásul, hogy egy férfi minden bizonnyal - bármilyen hűvös típus is - egy valamit szemügyre vesz az előtte haladó nőszemélyen. Így kissé zavartan helyezem el a csészét az asztalon, de több látszatját nem keltem. Hangja szinte visszhangzik fejemben, ahogy hölgyemnek szólít. Bemutatkoztam és mégis formaságokkal foglalkozik. Azt hiszem egyértelmű ennek a találkozásnak nincs különösebb oka az életünkben. - Szívesen. - bólintok kedvesen, majd elfordítom tekintetem. Engem is zavarna, ha valaki felfalna szemeivel, miközben iszom. A csend lassan, finoman ölel körbe minket. De mintha rettegne tőlünk, érzem, ahogy kínosabb formáját veszi elő. Én nem tudom mit mondhatnék még, így várom, hogy legalább kérdezzen. Mikor megteszi, elmondhatatlan hálát érzek magamban, hogy nem hallgatott tovább. Nem tudom jól kezelni a kimondatlan dolgokat, gyakorlatilag nem érzékelek ezekből semmit. Nem vagyok jó megfigyelő, sőt, ami azt illeti legelőször inkább a legnegatívabb oldalára gondolok a dolgoknak, ezzel megelőzve, hogy váratlan meglepetések érjenek. Viszont annál nagyobb az öröm, mikor tévedek. Kijelentése közben többször szóra nyitom ajkaim, hogy ellentmondjak, de végül nem teszem. Engedem, hogy végig szavalja, majd utána megköszörülve torkom emelem meg állam egy megadó mosollyal. - Ez kedves öntől. De nem tartanám fel egyetlen percig sem. Ahogy a házat sem hagyom el. Nincs szükségem védelemre, boldogulok. Higgye el. - azt már nem fűzöm hozzá, hogy az oldalamon ezer és egy tornádó várja, hogy védelmemre kelljen - Nyugodtan távozzon. A házat nem szükséges figyeltetni, nem hiszem, hogy ismét megtörténne. - egyik kezemmel még legyintek is. Íriszei belevájják maguk arcomba, ami valósággal úgy ég, mint ezelőtt még soha. Nem szoktam hozzá, hogy kettesben maradjak idegen férfiakkal. Főként nem, ha azok ennyire vonzóak.
Sokáig hordtam még a feleségem gyűrűjét, így az, hogy ha most az ujjamra pillant, láthatja a megfakult helyet, amely azt jelentheti, hogy hosszú, tartós házasságban éltem. Az nyilvánvalóan nincsen rámírva, miért is került felbontásra, az is benne lehet a pakliban, hogy most éppen szünetet tartunk. Nekem eszembe sem jut, hogy ugyanezt megtegyem. Nem kell sok nyomozói érzék ahhoz, hogy levegyem; a csinos nő bizony enyhén szólva is magányos mostanság. Ha nem így lenne, vagy lakna valakivel, vagy közvetlenül utánam már érkezett is volna a feldúlt párja, hogy a karjaiba zárja. Ám csak ketten törjük meg az éjszaka csendjét, két elveszett lélek, akinek a sorsa egy fertályórányira összefonódik, hogy aztán talán sose lássák egymást. Valóban ez lenne megírva? Bármilyen báj, elfojtott érzékiség is sugárzik az ifjú asszonyról, nem fogom sokáig zavarni a köreit, bőven elég, hogy a saját életemet vágom gallyra, ahogyan Samuel is fogalmazni szokott. Minek is húznék le valakit az önsajnálat mocsarába? Ha itt végeztem, még az sem biztos, hogy bekapcsolom a szerencsekereket. Kiülök a bour-bonnel a tereszra, és várom, hogy felkeljen a nap. Na nem mintha ilyen romantikus lelkületemben lennék mostanság. Nem tudok aludni, és ha nem iszom magam seggrészegre, még azt is el tudom képzelni, hogy hajnalban a nappalim padlója helyett a kapitányságra indulok, hátha valami leköti a figyelmemet. Merthogy a mélykék szempár fogva tart, és nem ereszt, főleg ha tulajdonosa résznyire nyílt ajkai oly élesen nyers módon vonzzák oda a tekintetemet. Türelmesen várom, amíg kitölti a feketét, s ahelyett, hogy ott szolgálna fel, visszavezet a nappaliba. Felesleges tiszteletköröket róvok mögötte, csodás. Legalább van lehetőségem megcsodálni ismét a gömbölyded hátsót, amely egy pillanatra legalább kijózanít, az éles fejfájást elűzi, hogy aztán az ismét visszatérjen, amint helyet foglalok. A félmaréknyi csillapító nem hat elég gyorsan, mégis csak kellett volna rá innom, hogy üssön. Mielőtt kiléptem volna a kocsiból, a visszapillantóba tekintve igazán mosott szarnak gondoltam magam, legalább nem támolygok, az is valami. Ez vagyok én, a kerület egykori kitűntetett nyomozója. Két lábon járó csődtömeg. Ezzel együtt a szőkeség fényes páncélú lovagja. Kínjában biztosan röhögne ha tudná a hátteremet. - Köszönöm hölgyem. – Bár már bemutatkozott, mégis tartom a formális megszólítást, talán ha tartom a távolságot, kevésbé mozdul meg bennem a férfi, aki úgy érzi, csapdába lett csalva azáltal, hogy a vakvéletlennek köszönhetően ismét így tud tekinteni valakire. Most jövök rá, hogy már a második köszönömöt rebegem, dobáljuk egymásnak a labdát, így akaratlanul is elmosolyodom, megvillantva valamit abból a pajkos tekintetből, amely egykor jellemzett. A jófiús, kellemesen csinos srácból, akivé lennem kellett volna, ha okosabban választom meg a lépéseimet. Várom a válaszát, hogy jegyzetelhessek, a helyszínelők bőven késnek. Még azt is el tudom képzelni, hogy nem is jönnek. A diszpécser annyit mondott, hogy menjek ki, nézzek körül. Vissza kellett volna szólnom, hogy erősítés kell. Nem ártana legalább pár fénykép, hogy a nő a biztosítási pénzt fel tudja markolni. Cb rádiómba molyogok pár szót, miszerint küldejenek ki legalább két helyszínelőt, vész nincs. Láthatólag. A nőt sem kéne egész éjszaka fenntartani. - Ha ilyen biztos benne, vakon tapogatózunk. A zárcsere csak a holnapi napon esedékes, mint ahogyan a riasztót sem tudjuk visszaállítani. Ha kívánja... esetleg maradok reggelig, a kocsiban szemmel tartom a környéket, de pár napra érdemes lenne majd szállodába költöznie, a tettes visszatérhet. Figyelni fogjuk a házat. – Kortyolok bele ismét a kávéba, igazán rám fért már, talán a hasogató érzés is enyhülni fog még. Finoman lélegzem be a levegőt, ahogyan az orromba nyomakodik az illat, amely azonban nem a kávéé, sokkal inkább a nőből árad. Parfüm, vagy a természetes illata, nehéz lenne megmondani, de igen édes, csalogató. Franc!
Valami különös oknál fogva olyan érzés támad bennem, mintha zavarba lennék minden egyes pillantástól, mikor tekintetünk összefonódik, még akkor is, ha az csak a másodperctöredékéig tart. Feltámaszt bennem valami kavargó tébolyt, amiről azt hittem nem is létezik. Annyira igyekeztem elzárni magamtól mindent és mindenkit, hogy szinte bele sem képzeltem magam egy ilyen szituációba. Itt vagyok én, a hűvös nő, akinek az ajtaján belép egy sármos, jóvágású alak. Hiába leplezem minden mozdulatommal, hiába rendezem arcizmaim reflexszerűen, akkor sem tudom elnyomni a feltörekvő hullámokat. Talán nem kellene így éreznem, hiszen lerí a férfiról, hogy tőle távol áll az ilyesmi. Lopva ujjaira pillantok, hogy megbizonyosodjak arról, van-e neje, de nem látom. Ez még természetesen nem jelent semmit, meg zavartan fordulok el. Nincs semmi jogom kíváncsiskodni a személyes közegébe. A legnehezebb úgy beszélni valakivel, hogy közben millió és egy mondandód, kérdésed lenne, de illemből nem teheted meg, hogy közlöd vele ezeket a mondatokat. Így inkább némán ülök, s csak akkor szólalok fel, mikor szembeszúr, hogy eltemeti arcát. Megkérdezem, hogy tehetnék e valamit, mire kávét kér. Ez a legkevesebb, ha már ilyen kései órán meglátogatott, szóval szinte azonnal a konyha felé indulok, hogy főzhessek neki. Hangosan szólok, hogy mit kér bele, mire szinte összerezzenek, mikor meghallom hangját hátam mögül. Lehunyva szemem mellkasomra tapasztom jobbom, hogy nyugtassam magam, majd fejet rázva elnevetem magam. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy követett, biztosra vettem volna, hogy biztonsági okokból. - Rendben. - pillantok felé vállam mögött, majd cukor nélkül egy kis tejszínnel helyezem a csészét, az apró kerek pohárba. Lassan elhaladva mellette megpróbálok barátságosan rápillantva igyekezni vissza a nappaliba. Lötyög a sötét ital, attól félek kiöntöm út közben zavarodottságomban. Nem szoktam hozzá, hogy házon belül mozognak mögöttem. Azon a vékony, rövid folyosón szinte lelassítom magamban az időt és elképzelem, hogy nem csupán egy nyomozó kísér végig, hanem olyasvalaki, aki nem megy tovább. A nappaliba érve lehelyezem a csészét az asztalra, majd megkerülve azt, helyet foglalok ismét. - Inkább én köszönöm. - tekintetemmel jelzek, hogy az adott szituációra értem. Bár valóban úgy gondolom, hogy kettőnk közül inkább nekem kell hálásnak lennem, nem ragozom túl. Próbálom elterelni a figyelmem róla, hisz míg ő kortyolgatja a gőzölgő italát, addig néma csend veszi birtokba a szobát és ő bizony nem az én barátom. Nyugtalanul fészkelődni kezdek, de ábrázatomról semmi jelét nem lehetne levonni annak, hogy így érzek. Rendkívül hálásan pillantok felé, mikor kérdez, majd miután válaszolok, megfagy mimikám és résnyire nyílt ajkakkal pásztázom, amit ajkain művel. Apró torokköszörülést követően magam elé pillantok egy kisebb sóhaj kíséretében. Dobolni kezdek térdeimen azt remélve, hogy ezt az előbbit nem feltűnően tettem. Mikor a sofőr jön szóba, magam elé merengek pár másodpercig. Ő volt az egyetlen, akit beengedtem az életembe, majd mikor túl közel került, elüldöztem. Ha bosszút akarna állni, akkor azt nem így tenné. - Nem. Biztos, hogy nem ő volt. - pillantok elgondolkodóan a fickóra - Nem tudom, hogy ki lehetett. - rázom a fejem értetlenül - Lehet, hogy csak valami szegény ember szeretett volna pénzhez jutni ilyen módon. - hangomból kihallatszik, hogy mennyire nem érdekelne, ha így történt volna. Nem vagyok vagyonember. A szüleimből ugyan ennyi maradt, de nem élek kiskirálynő életet. S mivel nincs senki, akivel megoszthatnám, ezért azt tervezgetem, hogy ha történik velem valami, árvákra hagyom. A sofőrömmel tudtam megosztani és azt is csak azért, hogy valamelyest mégis szocializálódjak, de a társasága is pénzbe került nekem. Mélyen magamba vésem a nyomozó ábrázatát, ahogy a csészét tartja. Férfiasan kecsesnek gondolom. - Van még valami? - kérdezem megrázva fejem, mert a hosszú, néma perceket nem bírom elviselni, főként nem itt, és most vele szemben.
Igyekszem minél kevésbé pofákat vágni, a nő csupán a törvényt kérte védelmül, nem tehet róla, hogy ilyen kifacsart alakot kapott. Hiába no, az éjszaka közepén csak a selejt van szolgálatban, vagy a lelkes amatőrök. Most épp én voltam a szerencsés kiválaszott. Egykori csinos külsőm megkopni látszik, még két év züllés, és hivatalos is hajléktalanként kezelhetem magam, főleg ha a fizetésem, meg nyugdíjam is ugrik, amint kivágnak az állományból. Igazán mesés kilátások. Mekkora az esély, hogy egy ilyen csinos szőke mellett ébredjek még valaha? Nem sok. A családom eltemetése óta nem is volt senkim, a randevúzásról nagyjából mindent elfelejtettem. Nem is tudom, hogy miért merült fel ez így bennem, a csinos kék szempár egy pillanatra nosztalgikus érzéseket keltett bennem. A közelségét mindössze a hivatalos procedúra részeként fogom kezelni, úgy lesz a legjobb. Előkapom hát a jegyzetfüzetemet, miután pár szívdobbanásig a tenyerembe temettem az arcomat, hogy aztán fáradt tekintettel vonzzam be ismét a vonzó teremtés pillantását. Meglep, hogy visszaérdeklődik. Nem szándékoztam magam a hős megmentő szerepében feltűntetni, pusztán a munkámat végzem. Mégis, átveszi az angyali küldetést, s rólam kérdez. Kissé fanyar pofával vallom be, mi az, ami jól esik. Nem kis megdöbbenésemre – amit fene tudja, hogy leplezek-e – mosolyogva pattan, hogy a kedvemre tegyen. Figyelmes, pedig aztán rám kár ilyesmit pazarolnia. Mintha egy termeszektől szétrohadt házra költene. Már mindegy. Amint elhalad előttem, szinte automatikusan követem a mozdulatait, ringó csípőjét, hogy aztán megrázzam a fejemet, kávé nélkül is fel kell ébrednem. Noszagatom magamat egy cseppet, hogy mozduljak. Nem kell kiabálnia a konyhából. Pár pillanattal később követem, a kérdést már szinte ott érem. - Teljesen mindegy, önre bízom Kathrina. – Vonom meg a vállamat, annyiféle löttyöt ittam már, kezdve az autómaták ihatatlan ízű-bűzű moslékaitól, egészen a frissen örölt kávéházak luxusitalain át. Miután nem lepődött meg, feltételezem, hogy ő is él e rituáléval, nekem bőven elengedő, ha az általa megszokott ízesítést alkalmazza, akár feketén is. Talán megelőztem azzal, hogy nem a nappaliban kívánom elfogyasztani, hagyom, hogy ott tegye le, míg ha vissza kívánna sietni a kényelmes fotelekhez, hát oda is követem. Érdekes, hogy minden mozdulata elfojtott érzékiségről árulkodik. Vagy csak elhagyatottságom mondatja mindezt velem? - Köszönöm. – Hagyom, hogy először letegye, onnan kapom fel, hogy szürcsöljek bele. Nem szándékozom élni a közhellyel, hogy ha majd összeérnek az ujjaink, pattognak a szikrák. Pattognak azok eleget, így sem túl könnyű a valódi kérdésre koncentrálnom. Nem ártana valami bónuszgomb a tárcsázáskor, hogy szexi fiatal nő vagyok, erre készüljenek. Akkor tuti hárítok. A kávé ízesítéstől függetlenül igen finomra sikeredett, elégedetten csettintek, ahogyan átjár a még szinte tűzforró nedű. Az sem érdekel, hogy kissé megégetem a torkomat, a lényeg a hatásfok. Hüvelykujjammal végigsimítok az ajkamon, benyalva egy kint ragadt cseppet, hogy aztán a válaszra figyeljek. - Kirúgta? Nem lehet, hogy ő tért vissza... hogy is mondjam... revansot venni az ügy kapcsán? – Kérdezem érdeklődve, ismét elmerülve a kéken kavargó szemekben.
A fickó magabiztosnak tűnik és nem kételkedem benne, hogy tudja, hogy mit csinál. Lerí róla, hogy fiatalabb nálam és biztosan nagyon boldog, amiért ide rángatták miattam. Rossz szokásom beleképzelni magam azok helyébe, akikkel találkozom, így elgondolom az életét, s rádöbbenek, lehet várja otthon egy fiatal, pont hozzá illő lány, lehet még babája is van, én meg éjnek évadján fel tartom. Ez kissé aggasztani kezd, de nem tulajdonítok neki nagyobb figyelmet, ha azt veszem alapul, hogy itt biztonságban van, mellettem nem eshet baja, így nyugtázom magamban, hogy akadhatna rosszabb esete is. Ezzel letudom a témát magamban és várom, hogy kérdésekkel bombázzon. Ahogyan mellém ül, legalábbis a közelembe, higgadtabbnak érzem magam. Bár számára érdekesnek tűnhet, hogy nem igazán az aggaszt, hogy mi történt, hanem az, hogy hogyan történhetett. Érdeklődően, lopva pillantok felé. Úgy tűnik, mintha fájna valamije ezért aggódóan kérdezem, hogy mi a baja. Nekem nehogy összeessen még a végén rám varrják, hogy én tettem valamit vele. Megilletődve pillantok reakciója hallatán, hogy egy kávét meginna. - Azonnal. - szelíden mosolygok rá, majd lassan felegyenesedek és a konyha felé veszem az irányt. Addig sem kell a közelében szoronganom. Az ilyen esetekre miért nem küldenek vén fiúkat, vagy asszonyokat? Miért az ilyen helyes fickók járnak ki a magányos nőkhöz? Ezen elmélázva haladok végig a folyosón, egészen a konyháig. A kotyogóba elindítom a folyamatot, s a pultnak támaszkodok. Azon jár a fejem, vajon miért ez a nagy fejfájás? Csak nem... másnapos? Felvonom szemöldököm és bekapcsolom a főzést. - Kér valamit bele? Cukrot? Tejszínt? - emelem meg hangom és várok a feleltére. Hosszú, vékony ujjaimmal dobolok a pulton támaszkodva, s közben lehajtva fejem megpróbálom átgondolni, hogy hogy nem vettem észre, hogy valaki betört hozzám. Annyira elfoglalt volna a szeles bűvészmutatványom? Végig simítok homlokom s addigra kész is a kávé. Pontosan úgy készítem el, ahogy a nyomozó kéri, majd lassan megjelenek előtte, s az előtte heverő kerek asztalra elhelyezem a csészét. - Egészségére! - mosolygok felé barátságosan, közben helyet foglalva. Kérdésére felvonom szemöldök és résnyire nyílt ajkakkal rázom a fejem, alig észrevehetően. - Kirúgtam. - vonok vállat- Nem tudom, hogy hol van. Ááá, értem. -fűzöm hozzá, mert egyébként én nem értek ezekhez a kütyükhöz. Taszítom a technikát.
Ha belegondolok, talán az elkövető akár ismerhette is a lányt. Lányt? Annyi emberismeretem azért van, hogy rájőjjek idősebb nálam. Ettől még igen csinos, pont ezért a feltevés, hogy nem biztos, hogy pusztán anyagi volt az indíttatás, sokkal inkább lehetett volna olyan aspektusból, hogy az illető netán valamit akart a nőtől konkrétan. Valami olyat, amibe jobb, ha jelen körülmények között nem is gondol. Nem igazán foglalkozom most a mimikájával, sokkal inkább érdekel a fizikai védelme. Ha nem tudja feldolgozni a sokkot, bizonyára a kapitányság pszichológusa segítségére lesz, én magam egy ideje kinőttem abból a szerepből, hogy bárki fényes páncélú lovagja legyek. Még akkor is a meglepődött, riadt tekintetű nő felé feltámad bennem némi védelmező ösztön, hogy legalább megöleljem nyugtatásul. Végül pusztán annyit kap, hogy a szemem sarkából bátorítóan bólintok, és kutatom tovább a házat. Pár perc után biztosnak érzem annyira a terepet, hogy ne tartsak illetéktelen személytől. A mosolya elkísér, s mikor visszatérek, azon kapom magam, mintha napok teltek volna el. Különös, nem szokott érdekelni a civilek lelkivilága manapság. Gépiesen végzem a munkámat, másnap hajnalra, borgőzös mámoromban már fogalmam sem lenne, kinél is jártam előzőleg. Azok a kék szemek... Különös varázzsal bírnak. Elteszem a fegyvert, hogy csökkentsem nyomasztó jelenlétem fontosságát. Előkaphatnék holmi jegyzetfüzetet, hogy jegyzőkönyvbe vegyem a vallomását, csak éppen nem vagyok helyszínelő. Még csak járőr sem. A sors különös játéka, hogy erre jártam, és engem riasztottak. Ha így van, eltart még egy darabig, amíg kiér egy kisebb csapat. A mai razzia bizonyára jelentősen elhúzódhatott, ha ennyire nem értek még vissza a kollégák a város másik végéből. Abba jelenleg bele sem gondolo, hogy olyan tűzharc alakulhatott ki, amelytől a közkórház sürgősségije, és műtője tele lehet. Majd a hajnali hiradóból kiderül, ha így történt. - Hasogat a fejem. – Simítok végig a tarkómon, ahogyan fájdalmas a kifejezést eltűntetve meresztem acélos pillantásomat a padlóra. – Kávé? – Kérdezek rá végülis felpillantva a szőkét véve mustra alá. Azon tűnődöm, hogy vajon miért lakhat egyedül. Ahogyan nézem teljesen rendben van, csinos, jól szituált, és még értelmesnek is tűnik. Kertvárosi ház, hova tűnt a család? Vagy csak a tükörbe kéne néznem, és máris megtalálnám a választ? Ne üssem bele az orromat mindenbe, és különben sem úgy alakul az élet, ahogyan eltervezzük. – A sofőr.. hol van ő most? A biztonságtechnikai cégnél biztosan jelzett a riasztó... – Ezen felül persze majd a biztosítót is értesíteni kell, majd a társaim megteszik, ha megvolt a helyszíni szemle.
Magasztosan lép be és szinte azonnal magáénak érzi a házat. Nem tulajdonítok ennek különösebb figyelmet, hiszen ez a dolga. Kissé elmélázok, mikor bemutatkozik és valami inditatástól fogva én a keresztnevem adom neki. Csak utólag jut el tudatomig, hogy félre értheti a közvetlenségem, pedig ha tudná, hogy mi vagy és milyen vagyok akkor tudná, hogy én aztán pláne nem folyamodnék ilyen eszközökhöz, hogy az ujjaim köré csavarjam. Hiszen nem keresek társat, nem hogy még pont egy zsaruval kezdjek... Hogy venné ki magát? Kissé zavartan pillantok magam elé, mikor kimondom nevem, de közvetlenül közli saját keresztnevét is, mire szelíd mosolyra görbülnek ajkaim. - Oké. - nyögöm ki, miközben figyelem, ahogy elindul hadjáratára. Lassan araszol végig a szobákon és nem is tudom, hogyan kell ilyenkor reagálni. Nyilvánvalóan nem akadályozom meg a munkájában, de nem is igazán mutatom a támogató háziasszony szerepében. Mikor ismét felbukkan én már üldögélek a kanapén. Arra kapom fel fejem, hogy közli, majd ő eldönti, mi a fontos ilyen helyzetben. - Rendben. - emelem magam elé védekezően kezeim - Elnézést. - köszörülöm torkom, majd combjaira támaszkodva alkarommal várok, hogy ismét szóljon valamit. Váratlanul mellém ül és egészen olyan ábrázata van, mint akinek fáj valamije. - Jól van? - aggodalmas tekintettel nézek íriszeibe - Hozzak valamit? - kérdőn pillantok rá, kissé zavartan. Illetlenség egy nyomozót, - vagy legyen bármi is - vendégként kezelni, ha épp arra van szükség. Félrehúzom ajkaim, mintha tehetetlenül érezném magam, ami valós leírása lenne hangulatomnak. Változik testtartása, sokkal magabiztosabban kérdez, mire felvonom vállam és nemlegesen rázva fejem sóhajtok egy mélyet. - Nem tudom. - pillantok rá elnézést kérően - A sofőröm intézte és én nem igazán vettem részt benne, hogy s mi legyen benne... - beharapom ajkaim - Rajta... - kissé elmosolyodom, amiért még csak ennyire sincs fogalmam a saját otthonom biztonsági rendszeréről, de biztosra veszem, hogy a fickó tapasztalt már ilyet. Kellemetlenül érzem magam, amiért nem tudok segítségéül lenni, de azért meg még inkább, hogy ennyire vonzó a nyomozóm.
Miközben befelé sasszézom, próbálom érzékelni a nőből áradó érzelmeket. Kettősséget mutat. A sokk alig látszik, meglepően nyugodt, ezt talán betudhatom annak is, hogy örül, hogy él. Sok amerikainak van fegyverviselései engedélye, megvédené a saját tulajdonát. Másrészt a közvelenség sok tekintetben feszültségoldó. A keresztnevén mutatkozik be, mellőzve a hivatalos cicomát. Mintha azt mutatná, hogy nem szándékozik nagyobb jelentőséget tanusítani a történteknek, mint holmi bosszantó esti intermezzó, amelyből pusztán a válaszok érdeklik a miértekre. Rám is józanítható, fejfájáscsillapító jelleggel hathat, ha most körbeszaglászom. Ahogyan ellépek mellette, a bemutkozását a szükséges stílusban viszonzom. - Dwayne. – Ha már tudom a keresztnevét, miért ne tudhatná az enyémet? Fél szemmel észreveszem, mindezen túllene már, alig tudja visszatartani a kérdéseket, s a válaszokért is eleped, amit tőlem vár. Sajnálatos, de mindez aligha fog bekövetkezni. Végigjárom a helységeket, a nő pedig jön mögöttem. Váratlan fordulat, hiszen a felelősségem immár kiterjed rá is, ám nem áll módonban rávetni magát, ha megtámadnak minket, jobb lett volna, ha inkább a helyén marad. Így amennyire tudom, felgyorsítom a folyamatot, és biztosítom a szobákat. Amennyire én látom, meglehetősen gyorsan történt minden. - Azt hadd döntsem el én, hölgyem. – Feleletem közben elrakom a pisztolyt, hacsak nem félek attól, hogy láthatatlan ellenfél tö ránk a semmiből. Akkor vajmi kevés esélyünk lenne. Végre a nő is leül, alig pár perccel később már mellette vagyok, a homlokomat ráncolva dörzsölöm meg a haléntékomat, eszméletlenül hasogat a fejem, mégsem kérhetem meg, hogy éjnek idején kávét főzzön nekem. Csak reménykedhetek benne, hogy a hamarosan érkező erősítésnél lesz valami ihatatlan lötty, amely legalább melegen tart. – Milyen biztonsági rendszert használ Kathrina? – Kérdezek rá karbafont kezekkel, egyenlőre a szóbeli vallomás elengedő lehet, nem helyszínelő vagyok, majd kint is körbejárok, hogy pontosan mi történhetet. Addig viszont a fiatal nőre kell támaszkodnom. Aki így megnézve roppant csinos.
Azt mondják két fajta ember létezik. A jó, aki jó dolgokat cselekszik és a rossz, aki rosszul viselkedik. Mindig azon járt az eszem, hogy akkor én milyen vagyok? Sok jót sose tettem, de nem is bántottam senkit. A magamnak való természetem miatt, egyikre sem vagyok képes. Százféleképpen elgondoltam, gyakorlatilag a tizenhetedik születésnapom óta minden nap, hogy mire lenne szükségem ahhoz, hogy boldognak érezhessem magam, de nem találom a válaszokat. Olyan mélyen elvannak rejtve előlem, hogy képtelen vagyok megtalálni azokat. Mióta felbukkant Neal és kiderült, hogy ő is mutáns, azóta a fejem olyan mint egy hurrikán által végig pusztított sívar látkép és nincsen semmi, amibe belekapaszkodhatnék. Ő azért fordult el tőlem, mert jelentkezett nálam a képességem és most rájött, hogy szüksége lenne rá a saját piszkos dolgaihoz. Ő választott oldalt. Azok közé állt, akik nem félnek megmutatni mire képesek, akik számára az egyszerű emberek élete semmit sem jelent. Én nem vagyok ilyen és nem csak ezért nem segítenék neki. Több száz oka is lenne az elutasításomnak, amire lassan sor kerül majd. Nem tudok belenyugodni, hogy az, ami miatt elváltunk, az hozott össze minket, ennyi év után. Képtelen vagyok ezt feldolgozni és nem is akarom. A sofőrömre pedig gondolni sem merek. Mióta megcsókolt, mióta kihasználta a gyengeségem nem beszéltem vele és nem is tervezem. Ő volt az egyetlen bizalmasom, tisztában volt vele, hogy milyen vagyok és azzal is, hogy mi vagyok. Mégis lépett, felém. Olyan fájdalom ül a mellkasomon mióta elküldtem, amivel nem tudok mit kezdeni. Nem éreztem még így és mikor lehunyom a szemem, bevillan az arca. Azzal az idegesítően őszinte vigyorral a képén. Nem vagyok jó az ilyesmiben, én nem tudok szeretni úgy, ahogy ő azt kívánta tőlem. Én más vagyok. Elzárkózott, rideg, makacs és nem vagyok képes spontán érzelmekre, vagy egyáltalán a spontaneitás bármilyen formájára. - Igen, igen én voltam. Katharina. - bólintok bemutatkozás szinten, majd végig simítok homlokomon, miközben belép a fickó - Láttam, megpróbáltam elkapni, de nem értem utol. - vontam vállat, de mire befejeztem volna ő besziporkázott az ajtón és zsarus mozdulatokkal körbe indult a házban. Beharapva ajkaim kissé felvonva szemöldököm figyeltem a mozdulatsort, persze nem követtem. Én az előszobában a falnak támaszkodva vártam, hogy visszaérjen. - Uram! - szólok utána nyersen és kissé hangosan is - Már nincs senki itt és igazából nem is érdekelne, ha lenne. Inkább azt derítse ki, hogy hogyan juthatott be. - vonok vállat, majd gyengéden eltolom magamtól a falat és várok. Nem vagyok védtelen, itt az erőm. Bárkivel eltudnék bánni, ha itt maradt volna. Másrészről, amíg vártam, hogy ideérjen, már rám vetette volna magát a tolvajom cinkosa, ha lett volna ténylegesen. Nagyot sóhajtva lépek a kanapéhoz, majd lehuppanva várom a vérprofi nyomozót, hogy végre feleljen.
Lehettem volna a másik véglet is. A családom pusztulása után a munkát is választhattam volna mániámnak, akkor talán még hasznára is lehetnék másoknak. Így egy lecsúszott, magának való mogorva alak vagyok, akit még a saját kollégái is elkerülnek, s csak idő kérdésre, Samuel meddig viseli az éjszakán át tartó vedeléseimet, mikor mondja azt, hogy eddig és ne tovább, vagy elválnak útjaink. Attól tartok ultimátumok betartásában sosem voltam túl jó, csakis azzal lehet motiválni, ha olyan, vagy azokhoz hasonló alakokra állítanak rá, akik a családommal is végeztek. A mai egy fokkal kevésbé zűrös nap. Sikeresen ki lettem mentve, miután Samuel látta, hogy esélytelen, hogy eligazításon vegyek részt. Az őrs nagy része a város másik végében valami rajtaütésen vesz rész, és mire délután háromkor jelentkeztem, már le voltam írva, a társam azt írta be, hogy titkos megfigyelésen veszek részt. Úgy csinál, mintha azt várná, hogy egyszer majd meghálálom. A sokadik kávé után még mindig hasogat a nyomrom, és ahogyan a felső visszapillantóba nézek, még magamtól is hányingerem van, teljesen szétcsaptam magam. Talán ez az oka, hogy a mértékelt rendőri jelenlétre való tekintetre hozzám fut be a jelzés a dicspécsertől, és miután valamit még mindig kötődök a munkámhoz, na meg az sem árt, hogy a segítő szándék csírája még él bennem, végül rábólintok a dologra. Úgy pár perccel később már igyekszem urrá lenni a feltörő hányingeren, és szagolgatom a tenyeremet. Az átható alkoholszag már a múltté, elég csúnya lenne, ha megérezné rajtam. Gyorsan letudom ezt a kört, aztán vár a karosszékem, és az éjszakai sorozataim, amikből semmit nem fogok majd fel. Ahogy sejti, nem vagyok tudatában, hogy nem átlagemberrel van dolgom. Csakis arra figyelmezek, hogy az esetleges gyanusított talán még bent tartózkodik a házban, az erősítés pedig úton van, addig nekem kell a civil védelméről gondoskodni, biztosítani a terepet. Amikor felnyílik az ajtó, hagyom, hogy futó pillantást vessen az igazolványomra, ahol még fess és ápolt voltam, mosolygós, borotvált önmagam, akinek csak a rossz karikatúráját viselem, egyedül acélkék szemeim jelzik még, hogy van bennem élet. - Riley nyomozó. Hölgyem, ön hívta a segélyvonalat? Az elkövetőt látta elmenekülni? – Két kérdés is záporzik rá sebtiben, viszont ha többen voltak, ha látott is valakit, attól még a társak ránk törhetnek. Nem akarom megriasztani, ám fontos, hogy kéznél legyen a fegyver, amíg nem tisztáztam a házat. A föld felé szegezve biztosítom ki, és lépek be sasszézva. Szigorú pillantásom most tiszta, az adrenalintól pár pillanatra ismét az tudok lenni, aki éjjelente kétségbeesetten követeli vissza a testemet. Ellépek a szőke mellett, és egyenlőre nem foglalkozva azzal, hogy mit akar mondani, bepillantok a sarkokon, járom sorra a helységeket.
A gyakorlás sosem ártott, főként, ha úgy tehettem, hogy azt senki más nem látta. Éppen ezért élveztem annyira az esti órákban manipulálni a szelet. Lágyan simogatott és boldogságot éreztem mellkasomban, ahogy varázslatosan karolta fel az apró hurrikán a vízcseppeket. Valószínűleg nem született más a bolygóra, aki ennyire élvezett volna egy ennyire egyszerű csodát, én mégis magaménak éltem meg, és a cudar, komor valóságból a képességem volt az egyetlen, ami kitudott rántani. Nem létezett olyan, hogy öröm, vagy barátok, család. Ugyan, mindet elhagytam, hiszen mindig az volt a vége, hogy torzszülött vagyok. Így minek erőltetni azt a látszólagos szeretet, ami valójában nincs ott? Csupán nénémék eltávolodása viselt meg, de nem tulajdonítottam nekik sem nagy jelentőséget. Ha a szüleim eldobtak, ugyan miért hatna meg egy még távolabbi rokon elhidegülése? Ennél többre tartottam magam. S, ha más nem is, a vagyon nyújtott egy fajta biztonságot. Ennek köszönhetően létrehozhattam egy magam által felépített börtönt, a házam. A hatalmas kerítés így elzárt a tömegtől, az emberektől. Hiszen mi, emberek félünk attól, amit nem ismerünk. S, amitől félünk, azt elpusztítjuk. Én nem kockáztatok. Talán egy életre elegem van a társadalomból és nem kívánok mást, csak, hogy nyugodtan élhessem le az éveim, de ettől még pont annyi jogom van a képességemet gyakorolni, mint bárki másnak, aki hasonló adottsággal született. Bár én nem használom jóra, nem vagyok jótevő. Néha, ha kiszökik az apró ujjak közül egy-egy léggömb, ráadásul az utcán az orrom előtt, akkor egy finom csuklómozdulattal visszaszolgáltatom, de ennél többet én nem teszek. Így most olyan szabadnak érzem magam, akár a szél. Bátran irányíthatom lökőerejét, növelhetem a nyomását és ahogy a folyton keringő légkört bámulom úgy érzem, hogy otthon vagyok. És ezt a meleg érzést nem a mögöttem elhelyezkedő téglaépület miatt érzem, nem. Az előttem lebegő örvényre gondolok. Majd a csattanás szakít ki ámulatomból, de hiába rohanok, nem érem útól. A rendőrséget hívom, hogy magyarázatot kaphassak. Miközben némán várok apró kopogásra leszek figyelmes, majd hamar követi egy kissé rekedtes férfi hang is az ajtó felől. Döbbentem emelem fel tartásom, mert nem számítottam rá, hogy ilyen hamar kiérnek. Lazán magam felé húzva az ajtót, pillantok a fickóra, aki éppen maga elé tartja a jelvényét, gyanítom azt gondolta, hogy riadtan nézek majd ki, hogy vajon valóban rendőr-e. Az fel sem merült benne, hogy esetleg megtudnám magam védeni, ha nem az lenne, akinek ki adta magát. - Jó estét. - kifejezéstelen arccal szólok hozzá, s vonásai nem igazán tiszták a sötétben - Kérem fáradjon be. - mondom, magam mellett intve, hogy benn elmondhassam a részleteket, amiket egyébként már közöltem. Látszatra elég magasnak tűnik és jóvágású. Azon nem kezdek filózni, hogy hogyan ért ide ilyen gyorsan, nyugtázom magam, hogy járőrözött és ennyi az egész. Másrészről nekem ez nem is fontos, csak azt mondja meg, hogyan játszotta ki a riasztórendszerem, utána én tovább engedem.
A park mellett ülök a kocsiban. Átlagos járőr verda, ha már az egyémet sikerült megint összetörnöm. Ebben legalább van nyomolvasó, ha nagyon nem tudnák, hogy merre tekergek. Na nem mintha rohadtul érdekelne, hogy a kapitányságon mit mondanak, teszek a szabályokra. Csak azért nem állít meg a kolléga, mert én magam is rendőrautóban ülök, holott örökre elvehetnék a jogosítványomat, és minimum éveket kaphatnék, legtöbbször annyi pia van bennem. Ma délután korán kezdtem a szívást, az sem túlzottan érdekelt, ha kirúgnak. Az ügyeimet Samuel oldogatja meg, nem lehetek elég hálás, de teljesen feleslegesen töri magát, úgysem érdekel már az egész. Ha feltámad bennem az ihlet, és a fülembe jut, hogy egy mutáns vadállatot kéne levadászni, az elsők között jelentkezek a feladatra, ám az értekezleteinket is többségében üveges szemekkel, másnaposan kómálom végig. Ha úgy adódna, hogy beleszaladok egy késbe, és ottmaradok, hát oda se neki. Egyetlen dolog érdekel. Ha összeszedem magam, és jelvény nélkül vágok oda az erőszaktevőknek, az mindennél többet jelent. Köszönetet sem várok érte. A diszpécser ellenben folyamatosan szólongat, így hátrahajolok a nyitott ajtó mellett, és meghallgatom, mit karattyol. Két utca tőlem betöréses rablás, én vagyok a legközelebb. Nagyszerű. A pia már kiürült ugyan, ám a három kávé ellenére sem múlik a másnaposság, talán nem kellett volna ráinnom még. Bedobok egy félmaroknyi fájdalomcsillapítót, és kivételesen ásványvízzel öblítem le. Elhúzom a számat, végigszántok borostás arcomon, túl rég volt az a reggel. Ha lenyomom ezt a hülyeséget, úgyis piálok majd a tévé mellett reggelig, a papírmunkát majd Sam oldja csak meg, ha már olyan jótét lélek. Bevágom magam az autóba, és visszaszólok a nőnek, hogy máris megyek. Sziréna nem kell, ha ott érem a tettest, még túszt szedne. A merőleses utcán parkolok, és kifelémenet megigazítom a nyakkendőmet. Nem egyenruhás vagyok, pedig jobban járnék, mert saját gyűrött zakómat mintha a kutya szájából rántották volna elő. A pisztolyom a helyén, övemen a csillag, az igazolványomat mégis előhúzom, bizalmatlanságot szülne, ha nem tenném, nem mellesleg köteles vagyok igazolni magamat. Összerándul a gyomrom, ki tudja, hogy mikor ettem utoljára, a pia és a gyógyszer bizony halálos kombináció. Fémes ízt érzek a számban, és az esti lámpafény még a szememet is bántja, a hajam fodrászért, legalábbis fésűért kiált. Mindezek ellenére kisfiúsan jóképű volnék, ha lenne, aki gatyába szed. - Rendőrség hölgyem. Nyissa ki lesz szíves. – Mutatom a kukucskálólyuk felé az igazolványt, és annyira lépek oda, hogy ki tudja venni az alakom és a papírt is egyben. Balom a fegyveren, hogy azonnal elő tudjam rántani. Válsághelyzetben nem remegek meg.
Vendég
mutant and proud
Vendég
Tárgy: Dwayne & Katharina - Kedd 3 Feb. - 17:32
Dwayne&Katharina
► Bajban vagyok.
Lehunyom a szemem és a sötétségbe zuhanva fókuszálok, hogy kiáramoljon belőlem pár apró, hűvös fuvallat. Kósza tincseim arcomba csapnak, s ebből tudom, hogy sikerült. Deréktávolságnyinál kissé szélesebb terpeszbe állok a kert közepén, és próbálom elképzelni, ahogy gyengéden végig simít kósza szellőm a rémült fűszálakon, s felkarolva párat eljuttatja biztonságban őket egyik pontról, a másikra. Könnyedén gyakorolom képességem, így az esti órákban tudom, hogy senki sem láthat be házamba, hiszen magas, vastag téglakerítés veszi körbe a hatalmas, virágos kertem. Senkit nem zavarok, senkit nem bánthatok és senki nem vehet arról tudomást, hogy mi is vagyok valójában. Résnyire nyílt szemekkel kukucskálok, hogy mekkora szélvihart generáltam így az éj leple alatt, és csodálva nyitom szét ajkaim, mert egy apróbb hurrikánt sikerült létrehoznom, ami csak lágyan szívja magába a tavi kertemből a vékony vízfonalakat, könnyedén keringtetve őket. A kertnek ezen a részén ugyanis egy íves, ovális alakú tavacska helyezkedik el, amiben csupán néhány tavirózsán kívül más nem igazán található. Széles mosollyal arcomon keringtetem lágyan a szélben azt a pár felkapott cseppet, mikor éles csattanást hallok a ház felől és közvetlen ezt követően a riasztó is beindul. Elvesztem a kontrollt és ennek köszönhetően arcomba csapódik az a pár csepp, ami így már egészen emberes adagnak tűnő esőként áll össze arcomon végig folyva. Kézfejemmel sebesen megdörzsölöm arcom és lábaim már megindulva a ház felé visznek, de nem látok mást, csak egy csuklyás, fickós termetű sötét alakot, aki éppen kirúgja a bejárati ajtót és elrohan valamerre. Az ajtóban zihálva torpanok meg, s utána nyúlok a telefonomért és hívom a rendőrséget. - Halló? Én egy betörést szeretnék jelenteni és azonnali helyszínelést kérek! - mondom pihegve, majd megadva telefonszámom és címem. Lecsapva azt fel alá járkálok az előszobába és próbálok rájönni, hogy ki lehetett és mit vitt el. Önkénytelenül is eszembe jut a sofőröm, akit kirúgtam. Talán ő volt olyan bátor, hogy betörjön, mert azt remélte, hogy ezzel megfelelő bosszút állhat majd rajtam, de hogy ez mekkorát tévedett. Nem ijedtem meg és a legkevésbé sem érdekel, hogy mit vitt el, csupán csak azt akarom, hogy a rendőrök derítsék ki, hogyan juthatott be a házamba, mindenféle riasztás nélkül. Nem létezik, hogy ennyire szerencsétlen legyek. Ez eddig sosem fordult elő, hacsak nem Neal az, aki a képességemet akarja valamilyen ostoba küldetéshez felhasználni. Nem tudom, és remegő kezemmel hiába dörzsölöm homlokom, nem tudok megnyugodni. Éppen tarkómon simítok végig, mikor az ajtón végre kopog valaki.
Kezdőlap 
by 
