Carrie-Ann & Arthur

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Szer. 18 Feb. - 21:14

Arthur & Carrie-Ann

Azért azt hiszem határozottan nehéz kiigazodni Arthuron. Ha jól sejtem akkor szeretne velem lenni, de közben... mintha folyton találna valami indokot, ami miatt még sem tudja ezt megtenni, vagy fél, hogy én nem akarom és ez azért néha kissé összezavar. Én nem tudom neki azt mondani úgy, hogy alig ismerem pár órája, hogy oda vagyok érte. Kedvelem, ehhez kétség sem férhet, de kedvelésről van szó és nem valami ennél sokkal többről most még. Egyébként sem vagyok profi efféle érzésekben. Itt egy kedves srác, aki láthatóan eléggé labilis, de attól még kedves és érdekes is és nem akarom, hogy egy-egy elhibázott szó miatt zavarodjon meg benne bármi is, vagy hagyjon faképnél. Én csak örülök neki, hogy valaki beszél, vagy ebédel velem, hogy valakivel most jóban vagyok, hogy nem utál, vagy ítél el, ami miatt amit tettem. Ez egyszerűen csak jól esik nekem és kész és... remélem ő is tudja ezt, mert már mondtam neki. Ennek ellenére, vagy pont e miatt nem értem én teljesen, hogy akkor mi is az, ami miatt felpattan és el akar menni, hiszen én nem kértem és nem is akartam, hogy ezt tegye, hiszen tényleg kedvelem és jól érzem magam, még a furcsa reakciói ellenére is.
Most is nehezen igazodom ki a szavain, hiába próbálok. Megbántott? Nem tudom, hogy mégis mivel bántott volna meg, hiszen nem is tett ellenem semmit. Én pont úgy érzem, hogy én tettem ellen, pedig nem akartam. - Nem bántottál meg Arthur. Tudod... értem én, hogy nem nagyon volt lehetőséged rá, hogy egy-egy átlag emberi kapcsolatot kialakíts, de tudod... ez egyszerű, csak tedd, amit szeretnél. Beszélgess és barátkozz és ennyi. Nem kell ezt túlgondolni, vagyis... ha túl is gondolsz valamit, akkor is adj magadnak időt. - oké, én sem vagyok ebben jó, szóval nem hiszem, hogy a legjobb tanácsokat tudnám adni, bármennyire is igyekszem. Egyszerűen csak próbálok abból építkezni, amit ismerek, vagy amit olvastam... láttam filmen, ilyesmi. - Mit szólnál, ha megnéznénk közösen egy filmet, vagy... még jobb sorozatot, amiből... láthatod, hogy milyen ez? Ismered a Tövismadarakat? - népszerű, a mamám kedvenc sorozata és persze minden hétvégén együtt nézte a család, és nézzük az ismétlést is a mai napig. Na abban aztán sok minden van a kapcsolatokról és érzésekről, talán Arthurnak is hasznos lehet, hogy lássa, hogy... hogy is működik ez az egész.

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Hétf. 16 Feb. - 17:02

Carrie-Ann szivecske

& Arthur

É-é-én... n-nem akartam sohasem ezt! A-azt hittem, hogyha... n-nem, hülye voltam! Egy komplett idióta esik csak így, ilyen gyorsan szerelembe valakivel... nem igaz? V-vagy t-talán a... csak a tapasztalatlanság...? Esetleg már megint a tudatalattim játszadozott volna a testemmel, hogy elérje ezt a számomra eddig elérhetetlen célt, hogy legyen egy... e-egy... egy valakim...? D-d-dehát... nem, nem beszélhettem be magamnak... h-h-hiszen... hiszen ő annyira... gyönyörű volt... és... a képessége sem lehetett, hiszen már láttam és hallottam a képességeiről, hogy regenerálódik, és hogy képes lenne kikapcsolni a gondolatolvasó képességemet. És akkor nem is gyűlölnék őt a legtöbben, ha nem lenne egy igen kedves, és megértő, és gyönyörű, és ártatlan, és olyan selmyes hajú, és olyan gyönyörű szemű, és ha nem lenne ilyen dédelgető hangja, és nem lenne ilyen kedves, és viselkedne velem így, és nem töltene el egyszerűen ilyen forrósággal, és ő... ő... ő olyan tökéletes... és én magamtól gondolom ezt, csakis magamtól, de... t-talán... őt... ő nem érdeklődik... és nem tekint így... r-rám... d-de ennek mi lehet az oka...? Lehetséges, hogy... tettem valami... valami rossz mozdulatot, amitől beindult a fejében egy védőmechanizmus, hogy távoltartson...? V-vagy... nem, Carrie-Ann ő... ő nem olyan... ez csak... de akkor mégis miért mondta azokat? Ő talán tagadhatta, de én láttam az arcán, a reakcióján, hogy ő... ő... valamit biztos, hogy nem akart tőlem... csak tudnám, hogy mi volt az!
De láttam rajta egyfajta rémületet... a-ahogy visszanéztem... l-láttam rajta, hogy ő nem akarja, hogy elmenjek, de... e-ez miatam lehet...? M-mármint... é-én nem tartom magamat túlságosan kiemelkedő személyiségnek... v-vagyis... a-a lányok nem a hősökre.... "buknak" - ahogy olvastam az egyik könyvbe, gőzöm sincs, hogy a szerelem miért van azonosítva a bukással. Tehát... é-én nem voltam olyan nagy személyiség... é-és, amúgy is unalmasan hangozhattam neki, hisz... é-én csak egy ilyen matekos rajzos fiú lehetek a szemében, de ő... megragadta a kezemet, és elém is ugrott... ő... ő annyira nem akarta volna, hogy elmenjek...
- T-t-tényleg...? V-v-vagyis... é-én... d-d-de nem akarlak megbántani... p-persze, idő, idő kel lcsak hozzá, és nekem van időm, v-v-van tengernyi időm, i-igen, v-v-van, csak... - teljesen elvörösödtem, ahogy ott álltunk. Talán mások is felfigyelhettek ránk, de nem az volt a vörösségem oka. A-ahogy küzdött értem... legalábbis, mintha küzdött volna értem... ő... őneki én számítottam valamit... a hugocskámon kívül még senki embernek sem... számítottam ennyit... - Semmi baj, Carrie-Ann. - néztem komolyan a szemeibe, de elmosolyodtam, és gyengéden a vállára tettem a kezeimet. Egyszerűen... annyira gyönyörű volt. - Én csak... nem akarom, hogy... v-valami kényszerből barátkozz most csak velem, hanem én... é-én csak szeretnék... v-v-veled lenni... a-anélkül, hogy zavarnálak, vagy... g-gondot okoznék, vagy... b-bármi, mert é-én... é-é-én k-k-ke-kedvellek... i-i-igen... cs-csak... nem akarom, hogy... e-e-ez igazából v-v-viszonozatlan legyen, szóval h-ha... h-h-ha... ha ú-úgy érzed... úgy érzed, hogy... hogy... h-h-hogy nem lehet az s-s-se semmi, hogy az izé az... s-s-sajnálom... é-én... sajnálom... h-ha megbántottalak... m-mert... n-nem akartam... - böktem végül nagy nehezen ki magamból a mondatot, majd szégyenlődve letekintettem a földre, magam elé, arcom pedig égett a vörösségtől.

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Vas. 15 Feb. - 9:14

Arthur & Carrie-Ann

Nem tudom, mégis hogy jutott ez az egész eszembe. Nem mesélhetek neki arról, hogy milyen vidám gyerekkorom volt, hogy a szüleim mennyire voltak kedvesek és figyelmesek és mennyire kaptam meg tőlük mindent, vagy hogy epret szedtünk a kertben a testvéreimmel, és milyen szép nyaraim voltak, hiszen... neki mindez nem adatott meg. Komolyan rosszul érzem magam, hogy ebbe nem gondoltam bele. Neki rossz volt, az utcán élt, a szülei nem szerették, én meg képes vagyok lelkesen mesélni neki? Ez nem szép dolog akkor sem a részemről, és igenis rosszul érzem magam, akkor is, amikor megszólal, hogy nem engem hibáztat.
- Nem, de... akkor sem kéne ilyesmiről beszélnem neked, hiszen te... Neked sokkal rosszabb volt. - és pont ezeket a sebeket nem akartam felszakítani benne, hiszen én nem vagyok ilyen. Nem szoktam bántani mást, nem szokásom ártani senkinek sem, most pedig mégis sikerült akaratlanul is megtennem, pedig én tényleg nem akartam. Akármit is mond biztos vagyok benne, hogy rosszul esett ez neki, vagy hogy igenis rossz neki ilyesmire emlékezni, és igenis gondolkodhattam volna. - Szerintem jó lenne, én örülnék neki, ha eljönnél. Nagyon finom az eprünk, bár a testvéreim elég fárasztóak, de nem rosszindulatúak. - megint sikerül kicsit hadarnom. Nem lenne gond, ha eljönne, mindig is gond nélkül mutattam be a barátaimat otthon, bár azért Arthur más, mert hát... itteni barátot még soha sem mutattam be senkinek. - Csak tudod ők nem tudják, hogy ez milyen iskola, vagy... hogy én milyen vagyok. - és azért Arthur nagyon feltűnő jelenség, de biztosan nem buktatna le engem szándékosan igaz? Főleg, ha még meg is kérem rá, hogy figyeljen, hogy ez nekem fontos. Nem tudom, hogy a családom hogyan reagálna és igazából nem merem megkockáztatni, hogy mi lenne.
- Nem tudom... nekem a matek totál kínai és egyszer az öcsém megpróbált mutogatni dolgokat számítógépen a könyvtárban, de... nem sok mindent fogtam fel belőle. - rántom meg a vállamat mosolyogva. Nem arról van szó, megjegyzek dolgokat, nem vagyok rossz tanuló, sose voltam csak hát nem lehetek jó én se mindenben, igazából nem is zavar ez. Legalább van olyasmi, amit mondjuk más tud nekem megmutatni, aztán lehet, hogy akkor sem értem meg, de... akkor ez van, engem tényleg nem zavar, ha nem vagyok annyira tökéletes.
Azt viszont nem is értem hirtelen, hogy miért tűnik el az arcáról hirtelen a mosoly. Rosszat mondtam volna? Biztosan rosszat, talán ez az eper téma mégis jobban bántotta, mint ahogyan mondta? Lehetséges... pedig nem akartam én rosszat neki, komolyan nem és erre mégis sikerül megbántani az egyetlen embert, aki egy kicsit végre foglalkozik velem? A kezemet is elengedi és feláll és nem is értem, hogy mégis miket mond. Miért zavart volna? Utaltam én erre bármikor is? Az a baj, hogy nem ugyanazt mondtam neki, amit ő nekem? De hát... ez...
- Arthur, várj! - én is felállok, és ha kell akkor elé libbenek, meg fogom a kezét, akármi, hogy ne tűnjön el csak úgy hirtelen. Bántja valami, de én nem akarom, hogy rosszul érezze magát, szándékosan nem tennék ellene rosszat. - Én tényleg kedvellek és tetszel is... de hát most találkoztunk Arthur. Mi lenne, ha... ha barátkoznánk és... tudod majd meglátjuk, hogy alakul, vagy te... te...? - nem is tudom, hogyan mondjam ki, ami kezd most megfogalmazódni bennem. Olyan, mintha ő többet gondolna, vagy többet érezne, mint amit én hittem és... kellően összezavart ezzel, hiszen most találkoztunk csak pár órája, talán ha kettő van. - Légyszívese, ne hagyj itt! - kérlelő a hangom egyértelműen és még a tekintetem is kissé olyan elkámpicsorodott lett. Nem akartam én rosszat, de hát most találkoztunk, a dolgokhoz idő kell nem? Nekem... nekem idő kell, hiszen nem volt még soha senkim, és általában nem is szoktam észrevenni az efféle jeleket, csak ő valahogy nagyon egyértelműen adta a tudtomra azt hiszem.

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Szomb. 14 Feb. - 9:06

Carrie-Ann :bigeyes:

& Arthur

Én sohasem értettem meg igazán, nekem miért nem jutott semmiből semmi. Hogy miért volt az, hogy én sohasem járhattam iskolába... sohasem lehettek barátaim... miért és ki akarta vajon azt, hogy az elmém ennyire szívni akarja majd magába a gondolatokat, hogy végül még a saját hangomat sem halljam a gonosz fondorlatok ködében. Miért voltam pont én az, akinek meg kellett halnia...? Illetve, miért is nem maradtam álomban akkor örökké? Egész életemben csak egy célom volt: védd meg a hugocskádat! Bármi áron! De, már itt vagyok, itt voltam, hogy megvédhessem, itt voltam, hogy támogassam, itt voltam, hogy, ahogy kiskorunkban is tettem, megvédelmezzem őt bármilyen veszélytől, de... neki erre már nem volt szüksége... akkor mégis miért volt ez az egész? Az élet miért vette el tőlem mindazt, ami lehettem volna, amit kaphattam volna? Önző lettem volna...? Az utcán nem volt sok eper...
- Nem, Carrie-Ann! U-ugyan, én téged sohasem hibáztatnálak! - javítottam hirtelen ki őt, amikor arról kezdett el beszélni, hogy ezzel talán megbántott volna engem. Persze, felszakított egy még gyógyulatlan sebet, de... én Carrie-Annt soha, semmiért nem tudtam volna hibáztatni... nem is értem, hogy miért, talán mert annyira szép volt, és szelíd... és... tökéletes... - P-persze! É-én nagyon örülnék neki, ha elmehetnénk...! - vörösödtem el egy kissé ,és felnevettem, majd szorosabban kulcsoltam össze kezemet az övével, és a szemeibe néztem.... elvitt volna ő.... hogy szórakozzunk... hogy együtt legyünk... v-valahogy az eper evés annyira hivogatóvá vált abban a pillanatban... és a felszakadt seb újra begyógyult... elég volt csak rátekintenem arra a gyönyörű arcra. Következő kis bókján újra felnevettem.
- De-d-dehogy vagyok én okos! Csak... gy-gyorsan megjegyzek dolgokat.... erre te is képes lennél, ha nagyon akarnád... - mosolyodtam el, és megint felnevettem. Valahogy egyre könnyebbé vált beszélni vele, egyre egyszerűbbé... de még mindig hülyének nézhetett, hiszen annyit dadogtam... De mégis feltettem neki a kérdést...
Amikor azonban megláttam a válaszát, a mosoly eltűnt az arcomról... tönkretettem! Bizonyosan tönkretettem az egészet... láttam az arcán, éreztem a kezén... hogy hülyeséget csináltam... nem is akart nekem egyáltalán váalszolni egy hosszabb ideig... Lassanként el is engedtem a kezét, és elpirulva letekintettem a földre, magam elé.... most bevallottam neki, hogy... hogy valamit érzek, de ő... dehát ez egyértelmű volt! Hiszen ő annyira... más, annyira különleges... hogy lehetett volna egy ilyen gyönyörű, kedves, aranyos... lány még egyedülálló? Dehogyis, én végig csak megzavartam őt, irritáltam, amikor elvörösödtem előtte, és kínosan felnevettem, és megpróbáltam minél kedvesebb lenni, hiszen neki mindvégig volt valakije... v-vagy... d-dehát megpuszilt... de akkor meg miért viselkedett így...? Miért nem akart semmit sem tőlem...? Én.... cs-csak játszadozott volna velem...? Nem, nem, Carrie-Ann nem olyan! Carrie-Ann tiszta, ő nem tett volna ilyet, ő-ő... ő ártatlan volt végig, csak én... én lehettem ilyen hülye, hogy így eljátsszam a bizalmát, és most... most nyilván látni sem akart engem...
- É-én... én... é-én s-sajnálom... nem gondoltam, hogy ez... ez így fog kijönni, én... m-most... g-gondolom, el kellene mennem, é-és.... és... már itt sem vagyok, okés...? B-bocsáss meg, ha... zavartalak... én... - hebegtem, majd remegő kezeimmel elengedtem az övét, és lassan felálltam. Az arcom teljesen vörös volt a szégyentől, és a zavarodottságtól.... és a lábaim is, mintha nem akartak volna működni... - Én csak... sajnálom...

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Pént. 13 Feb. - 22:13

Arthur & Carrie-Ann

Nem is tudom, nem érzem zavarónak, hogy fogom a kezét evés közben és amikor engedélyt ad rá, akkor egyszerűen csak engedem a képességemet, engedem a gátat, amivel visszafogom, hogy egyszerűen blokkoljam vele a képességét és ne halljon zavaró hangokat, ne zavarják akár a saját gondolatai sem, mert azt hiszem tényleg akkor lesz neki jobb, ha ezeket egyszerűen igyekszik majd kizárni magából, és ha én segíthetek ebben, akkor csak még jobban fogom érezni magam. Arthur tényleg kedves srác, aki megérdemli azt, hogy jobb élete legyen, ha már eddig annyira rémes volt neki. A szülei... a családja nem volt jó és az, hogy meghalt és hogy a szülei ennek még örültek is... egyszerűen katasztrofális érzés lehetett, járna neki az, hogy innentől igenis jobb élete legyen.
- Semmiség, nekem így még tényleg egyszerűbb is. - vonom meg a vállamat még mindig mosolyogva. Igazából hirtelen abba nem is gondolok bele, hogy ez neki rossz érzés lehet, hogy az én életemben vannak ilyen idilli családi emlékek, amik neki sosem adattak meg. Ez... azt hiszem nem szép tőlem, hogy nem jutott eszembe. Csak akkor esik le, hogy mit is mondtam, amikor azt mondja, hogy még nem evett eddigi életében túlságosan sok epret. Én minden nyáron, otthon versengtünk a kertben, ő pedig akkor... az utcán élt és amikor ez így leesik kellően el is szégyenlem magam. - Arthur... én... ne haragudj, nem gondoltam bele, hogy neked... Majd nyáron hozok neked epret, vagy eljössz hozzánk szüretelni, mit szólsz? - komolyan rémesen érzem magam a miatt, hogy erre nem gondoltam. Az ő élete egész más volt, mint az enyém, minden hiányzott belőle, ami nekem megadatott és most én siránkozom azért, mert nincs kivel együtt lennem, mert hibáztam és most mindenki ki nem állhat? Ez... valahogy olyan iszonyú önző dolognak tűnik.
- Akkor összességében... még is csak okos vagy. - mosolyodom el végre levonva a megfelelő konzekvenciát, mert hát ezt azért lássuk be, hogy elég nehezen sikerült azért kinyögnie. Igen, szerintem okos, aki ennyi mindenhez ért és még szépen is rajzol. Nekem a matek mindig magas volt, a számítógépekhez is totál buta vagyok és rajzolni sem tudok, szóval... Én valahogy inkább az irodalom felé tendálok, meg persze elég érzelmes típus vagyok, de nem mondanám magam olyan nagyon okosnak. A következő szavai viszont azt hiszem kellően meglepnek, először nem is nagyon tudom, hogy mit mondjak, irreálisan hosszú ideig rágom a számban lévő falatot. Még csak most találkoztunk, akarom mondani most esett át rajtam a lépcsőn majdnem, bár persze ez még nem zárja ki, hogy tetszem neki. És szegény már megint nagyon vörös... komolyan a végén még valami baja lesz.
- Oh hát... én köszönöm, azt hiszem. Te is nagyon kedves vagy és... helyes is, és... magas! - igen sikerült eljutni nekem is oda, hogy elég nagy közökkel pakolom egymás után a szavakat, hiába igyekszem nem ennyire zavarban lenni, de... azért ez mégis csak olyasmi, amit éppenséggel nem kezelek jól, vagy inkább fogalmam sincs, hogyan kell kezelni, hiszen nem volt még senkim és általában könnyen barátkozom és még csak észre se szoktam venni, ha egy fiú érdeklődik utánam, de most ez elég egyértelmű.

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Pént. 13 Feb. - 9:41

Carrie-Ann :bigeyes:

& Arthur

Érdekes volt végigtekinteni rajta, ahogy eszik. Még a villát is máshogyan tartotta, mint a hugocskám. Persze, ez elvárható volt, h-hiszen ő egy független, és nyilván okos és ügyes... öhm... n-nő, csak... minden lány ennyire különbözött eddig is? Én mindig is csak az anyukámat, és a hugocskámat ismertem. Az előbbivel alig volt kapcsolatom csecsemő korom után, de Angivel mnidig is édestestvérek voltunk, szerettük egymást. Ha valamelyikünk játszott, akkor általában a másikkal tette. Mindig is össze voltunk nőve, osztoztunk mindenünkön, ölelgettük és puszilgattuk egymást, papás mamásat játszottunk - habár az sohasem volt az én stílusom... -, és ha volt valami baj, akkor én mindig követtem a hugocskámat, hogy megvédjem őt. Ugyanilyen volt... az a nap is... amikor elmerültem a vízben, és... tizenkét éven át... halott voltam...
Gyere, bátyus! Vicces lesz! ...vicces lesz...!
Ami a legszörnyűbb, hogy különleges memóriám miatt minden pillanatra emlékeztem... ahogy kirángatott az ágyból... olyan boldognak tűnt, jűtákosnak, nevetett... azt mondta, hogy versenyzőset játszunk... mert az jó vicces lesz... tél volt, hideg, mély víz, reszketés, kis ház a tónál... A tó félig-meddig be volt fagyva, de a hugocskám nagyon elhatározta, hogy fürödjünk meg, és versenyezzünk benne. Én követtem, pontosabban... előre mentem... gyorsan lekaptam magamról a ruhámat, és az unszolására beugrottam a vízbe... de aztán... nem bírtam feljönni... kapkodtam. Levegő. Levegő keleltt. Nem volt levegő. Jég, körülvett. Mindenütt. A víz mélyebb lett. Merültem. Hideg, hideg! Elmerülök! Megfulladok! Hugica, segíts! Hugocskám! Angi! Segíts rajtam! Segíts! Segíts... elmerültem.
Nem akartam ilyen dolgokra emlékezni. Talán csak a gondolatolvasó képességem okozta, mintha a saját gondolataimat és emlékeimet leolvastam volna, és éppen ezért, ez az egész javult volna, ha Carrie-Ann kikapcsolta volna a képességemet. Nagyon... kedves... lett volna tőle.
- N-nagyon szépen köszönöm... - mosolyogtam rá Carrie-Annre, és ismét megjelentek az apró vörös pírek az arcomon. Végig fogtuk egymás kezét... annyira jó érzés volt így ülni... a szék kényelmesebb volt... az asztal jó meleg, de nem túlságosan, inkább langyos, csak... pont jó volt... és az egész testem annyira puha és gyengéd lángok martalékává lett, ahogy feltekintettem rá. Gyönyörű volt végighallgatni a meséjét, még ha rövidke is volt, akkor is... habár az anyukája megemlítése egy pillanatra a szívembe vágott, nem zavartattam túlságosan magamat. Bodlogan mesélte el az egészet, és ez... engem is... boldoggá tett... El is mélyedtem benne, amikor meghallottam a kérdését, és kissé felhőkölve, felnevettem figyelmetlenségemen, és válaszoltam neki. - I-igen, én... nagyon szeretem az epret, habár... nem ettem még életemben túl sokat, de... de amit ettem az nagyon finom volt! Sz-szóval igen, szeretem... - megint rámosolyogtam, és kissé összehúztam magamat. Most nyilván megint azt hiheti, hogy valami perverz állat vagyok,aki nem is törődik azzal amit mond. Pedig olyan gyönyörűen mondja el a dolgokat... egy olyan élet örömeiről beszél, amit én... nem tapasztalhattam meg... és a gyönyörű hangjával szinte énekli ezeket a történeteket... inkább transzba ejt vele, mint egyszerűen csodálójává tesz engemet.
- Dehogy vagyok én okos! - nevettem fel, majd hirtelen hozzátettem. - M-mármint én okos vagyok, csak... öhm... n-nem nagyképűen értettem! I-inkább... izé... tudod, olyan... jó-okos fajta... n-nem túl okos, nem, csak... öhm... igazad van! - próbáltam valahogy kihátrálni saját mondatomból, és kissé megremegett a kezem és izzadni kezdett. Ezt az izzadást azonban a lehető legjobb módon vissza próbáltam fojtani. Nem volt szabad izzadnom, hiszen a végén még nem akarja majd fogni a kezemet, és... undorítónak találja... a-azt nem engedhettem. Kínosan felnevettem egy kissé, majd inkább magam elé néztem, és lekunyorítottam a fejemet. Aztán meghallottam a válaszát. A szívem mintha hevesebben kezdett volna verni, amikor meghallottam, hogy... h-hogy ő... ő... é-én... sz-számítok... é-én fontos vagyok! Fontos vagyok neki! Öhm... m-mármint, ez persze s-semmit sem jelenthet, semmit sem jelenthet, h-h-hiszen, én n-nem tudhatom... ú-úgy értem... ő-ő... ő biztos nem.... v-vagyis... é-és mivan, ha mégis... n-nem! Ő-ő neki biztos v-volt már... v-valakije, és hűséges, hiszen ilyen gyönyörű, é-és ártatlanka, és picike, és olyan kis ölelgetni való, és aranyos, és dédelgethető, és ölelni szeretném, egész nap, de.... d-de így b-biztos, hogy van egy... e-egy... egy v-valakije... nem...?
- E-ez... é-én... én... t-te is fontos vagy nekem! T-te... te is... úgy értem... olyan... k-kedves vagy, és... te... a-aranyos, és... én... é-én is... n-nekem is... t-tetszel nekem... h-ha érted... - bököm végre ki, és teljesen elvörösödöm, de felnézek rá, felnézek a szemeibe, és szorosabban ölelem sajátommal az ő kezét. Ő... annyira... nemes...

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Szer. 11 Feb. - 21:37

Arthur & Carrie-Ann

Valahogy nem is tudom, nem tűnik annyira furcsának csak úgy fogni a kezét, miközben én eszem ő pedig... leginkább csak engem néz. Jó talán ez utóbbi egy kicsit szokatlannak mondható, de azért nem annyira vészes. Arthur tényleg kedves srác és figyelmes, hiába hogy kissé félénk, de mivel láthatóan nem tőlem fél, inkább a kapcsolatoktól, meg az emberi viszonyoktól, ezzel nincs baj. Igazából én nem is tudom, hogy pontosan mit gondoljak róla, hiszen kedvelem, pedig alig ismerem még, de mégis valahogy édes ez, ahogy megnyilvánul, a zavara, a vörössége, a félénksége... tényleg tetszik nekem. Egyszerűen csak talán egy picit kevésbé kellene félnie mindentől és mindenkitől, mert... nem is tudom... én tényleg jót akarok neki, szeretném megismerni és az nem jó, ha folyton attól félek, hogy leájul nekem a székről, mert annyira nem bírja ez az idegesség dolgot, vagy nem is tudom, hogy nevezzem.
- Amikor velem vagy, akkor kikapcsolom és nem hallasz semmit, ami zavarhat. - csak a saját gondolatai maradnak, az gondolom az ő helyzetében elég jó dolog. Én nem is tudom, hogy milyen lehet ez, folyton hallani mások gondolatait, folyton mondhatni másokkal együtt lenni, sosem egyedül, elég rossz lehet, de annyiban tudok neki segíteni, hogy kikapcsolom és akkor hallja majd a saját gondolatait, ez szerintem mindenképpen jó dolog.
- A gofri finom, én is szeretem, anya finomat készít mindig, kakaó öntettel és eperrel. Az epret szereted? - imádom az epret! Mindig várom a nyarat, hogy a kertünkben lévőt learathassam, bár elég nehéz, mert általában nagy harc szokott lenni a testvéreimmel, hogy ki szerez többet. Emlékszem egyszer a nővérem kisebb korunkban szépen el is csapta a gyomrát, mert annyira többet akart, hogy még a zöldet is megette, és nem volt hajlandó megvárni, amíg rendesen megérik, de... azért ez is egy szép emlék, bár neki talán nem annyira. - Szerintem mindenki érdekes. - vonom meg kicsit a vállamat mosolyogva, miközben egy újabb falatot juttatok a számba a villa segítéségével. Amúgy tényleg így gondolom, mindenki érdekes és mindenki fontos, csak hinnie kell benne. - Én pl. sosem voltam jó matekból és ezek a számítógépek is... nekem elég bonyolultban tűnnek, de akkor te okos lehetsz nagyon. - vagy csak én nem vagyok elég okos, hogy megértsem az efféle összefüggéseket, de... nem baj az igaz? Nem lehet mindenki egyformán okos és még jó is, ha tanulhatok tőle valamit, sőt már úgy fest sok mindent, mert itt van eleve a rajzolás is, amiben szintén ő a jobb és én még mindig nem hiszem, hogy tudna az én pálcikaembereimből bármi jót kihozni. A kérdése viszont picit meglep, és azt hiszem először nem is tudom pontosan értelmezni, hogy mit is akar vele. - A legtöbben itt utálnak, mert... rosszat tettem, de pedig nem. Nem vagyok olyan, mint ők Arthur, sokkal kedvesebb vagy, a barátom vagy és fontosabb nekem, mint más. - kicsit azért most komolyabban beszélek, csak a végén mosolyodom el. De így van, ő tényleg fontosabb nekem, mint mások, mert odafigyel rám és... mert tényleg úgy gondolom, hogy édes reakciói vannak.

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Szer. 11 Feb. - 12:26

Carrie-Ann :bigeyes:

& Arthur

Annyira... különös volt most őrá nézni, főleg, mert mintha nem csak én jöttem volna annyira zavarba ezen alkalommal, hanem... ő-ő is... n-nem is tudom, t-t-talán... valamit rosszat tettem volna, amitől elszégyelte magát...? V-vagy ez nem olyan mérges szégyellősség, hanem valami... viszonzás...? N-nem is tudtam igazán megmondani, gondolni, v-vagy akármit, csak egyszerűen... éreztem, hogy most... ő is érezhet v-valamit...
Ahogy éreztem, hogy mégis megszorította a kezemet, elfogott a vörösség, de rámosolyogtam, és ugyancsak megszorítottam a kezét. Nem is akartam elengedni... most már úgy éreztem, hogy nem akarnám sohasem elereszteni... csak fogni akartam, tartani, megerősíteni, hogy tudassam vele, hogy ott vagyok, és ott is leszek, bármikor, amikor csak akarja, és bármit, amit akar, én csak... én majd... bármit megteszek, és megvédem őt, és... segítek neki, hogy tudja, hogy én itt leszek, és nem hagyom el, akármi is történik, és ha baja esne, majd én felsegítem őt... a szemeibe tekintettem, és nyeltem egy aprót, majd félénken magam elé tekintettem, de a keze gyengéd szorításán egy pillanatra sem engedtem. Annyira... bizsergető érzés volt... é-és melengető a mellkasomban... mintha valami... különös kisugárzása lenne, ami átszakítja a védőfalaimat, és gyengéden eláraszt engem, és átölel, és nem akar elereszteni, hanem csak ölelget, és szeretget, amíg csak akarom... gy-gyönyörű érzés volt.
- I-igen, ezt megértem, d-de majd olyan... körülmények között... kikapcsolhatnád... az... az... n-nagyon megköszönném neked... - néztem most ismét szemeibe. Nem is érdekelt már valahogy az, hogy ennyire vörös vagyok, vagy hogy emnnyire félek, mert tudtam, hogy... ő akarta megfogni az én kezemet, és ez... e-ez bizonyára... j-j-jelent v-valamit, nem...? J-jelentenie kell... Azt hittem, hogy most majd elkezdi talán az evést, és így csak figyeltem őt... olyan puha lehetett a haja... é-és biztos... j-jó volt az illata is... m-m-mármint, ny-nyilván kimosta, é-és törődött v-vele, biztos... b-b-biztos volt valaki, akinek tetszeni a-akart, n-nem... i-igen... biztos...
- Ö-öhm... a-amit sz-szeretek...? - vettem észre, hogy hozzámszólt hirtelen, és még vörösebb lettem, majd újra gondolkozni kezdtem. - H-h-hát... é-én... én... g-gofri! - böktem végül ki, majd még vörösebben lassan hozzátettem. - M-m-mármint, én... é-én sz-szeretem a... g-gofrit... sz-szóval a kedvenc s-sütim a gofri... igen... - a remegés és a félelem most hirtelen elfogott. V-vajon ő... ő most biztos hülyének néz, miért mondtad a gofrit?! Lehetett volna ennyi erővel palacsinta is! É-és most meg... b-biztos azt hiszi rólam, hogy... f-fura vagyok... - A-amúgy... n-nem vagyok annyira érdekes, hidd e-el... é-én... sz-szeretem a matematikát... a képleteket, meg a gépeket... meg a gépek képleteit... sz-szeretek olvasni, és r-rajzolni... e-ezt már tudhattad is, én... n-nem vagyok annyira érdekes... én csak... egy... ugyanolyan vagyok, mnit bárki más, nem...? - néztem fel a szemeibe, kissé elkomorodva, majd még hozzátettem. - A-a-a sz-szemedbe én... ugyanolyan lehetnék... m-mint bárki, Carrie-Ann, vagy... v-vagyok ott... valaki...? - fel kellett neki tennem ezt a kérdést. Nem is igazán komoran tekintettem rá, inkább aggódoan... a-aggódtam, hogy... hogy úgy nézne rám... m-mint bárki másra...

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Kedd 10 Feb. - 18:16

Arthur & Carrie-Ann

Az az igazság, hogy én eddig tényleg csak mindig barátkoztam másokkal és ennyi, nem több, és most mégis úgy fest, hogy még ez is nehezen megy. A suliban mindenki utál és aki úgy néz ki, hogy talán, ő is mintha nem is tudom mindentől megrettenne, amit teszek, vagy ha csak ránézek, vagy... nem is tudom. Nem gondolom magamat félelmetesnek, de Arthur tényleg kissé olyannak tűnik, aki szinte semmiféle helyzetet nem tud jól kezelni, pedig én nem akartam ráhozni a frászt azzal sem, amikor megöleltem és azzal sem, amikor megfogtam a kezét, mégis olyan, mintha folyton akaratlanul is sikerülne elérnem hogy ő szinte ájulás közeli állapotba kerüljön, pedig ez igazán nem szándékos. Örülök én neki, hogy végre valakivel tudok beszélni, hogy végre valaki kedves velem és nem akarom,hogy felpattanjon és elrohanjon, ezért is próbálok bevetni mindent ennek elkerülése érdekében.
A puszi pedig csak simán a hálám jele, amiért nem utasít el, vagy küld el, netán nem hagy faképnél, de meglep, hogy ő ezt máshogyan reagálja le. Majdhogy nem levegőt is alig merek venni, amikor ott marad a homloka az enyémnél, aztán kapok egy puszit tőle ugyanoda és mintha a saját mozdulatától csak még jobban zavarba jönne, bár azt hiszem ettől valahogy nekem is sikerül. Azért tudjátok olyan fura dolog, hogy itt van valaki, aki ennyire magas, fölém tornyosul alapjáraton teljesen, közben pedig mégis olyan kedves és visszafogott és folyton zavarban van, mintha sose tudná, hogy mit kezdjen magával. Olyan... édes.
- Nekem nem gond, egyszerű, általában pont hogy visszafogom a képességemet, mert itt nem akarok mindenkit blokkolni, az... nekik se lenne jó. - főleg ha valaki gyakorol épp, vagy repül, én pedig akaratlanul kikapcsolnám a képességét, annak komolyabb következményei is lehetnek, azt pedig nem akarom, hogy bárkinek megint miattam legyen baja. Azért vaksi sem vagyok, látom ám, ahogyan felém nyújtja a kezét, én pedig bizonytalanul pillantok rá, de aztán mégis a szabad kezemmel, amiben nincs ott a villa egyszerűen a keze után nyúlok és csak szimplán megszorítom és nem is húzom vissza a kezemet, csak egy kissé talán zavart mosolyt villantok rá. - És mesélsz nekem magadról? Mármint tudom, hogy nem volt valami egyszerű neked, de itt milyen? Vagy... nem is tudom, biztosan vannak dolgok, amiket ismersz, vagy szeretsz, kedvenc süti? - jó tudom, hogy nem lehetett egyszerű, ha az utcán élt, nem biztos, hogy vannak olyan kedvencei, mint egy átlag embernek, de azért valamiről csak kell beszélni és én egyébként is szívesen megismerném őt jobban, amíg megeszem az ebédemet mondjuk.

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Kedd 10 Feb. - 10:27

Carrie-Ann szivecske

& Arthur

Amikor kimondja, hogy ő is a barátom szeretne lenni, valami elképesztő érzés száll a mellkasomra, ami, mintha szét akarna nyomni, de ez a nyomás valahogy... o-olyan jó érzéssel tölt el... mint amikor Carrie-Ann szemeibe néztem... aztán, ahogy közeledett, már éreztem, hogy a nyomás a szívemre irányul, amely minden másodpercnél egyre lassabban, és lassabban pumpálja a vért ereimbe... mintha csak meg akarna állni, de ez... engem egyáltalán nem zavart.. sőt, gyönyörű érzés volt... és a-ahogy egyre közelebb... é-és közelebb ért, én... kezeim ismét remegni kezdtek, de nem fájdalomból, vagy félelemből, inkább attól a melegtől, amely elfogta a lelkemet. Láttam, hogy szenved, hogy feljusson hozzám. Annyira közel volt, hogy éreztem részegítő illatát, amitől különös érzés fogta el a testemet. Én is közelebb hajoltam hozzá, hogy elérhessen, hogy... bármit megtehessen velem... készen voltam bármire, és egáyltalán nem zavart semmi... talán csak a kiváncsiság, hogy... mit akar tenni...? M-mire készül, mi az, amivel ilyen különössé tesz engem, amivel ennyire megbolondít...? I-ilyen érzés, ha az embernek... van egy barátja...?
Aztán, amikor végre elért, és... ő... ő-ő... megpuszilt... a hő teljesen elfogott engem, és egész arcomat, sőt, egész testemet a vörösségbe taszította. Mintha elégtem volna, és a füstöt engedtem v olna ki azzal, hogy szám is tátva maradt a puszi után. Én magam is tudtam, hogy... e-ez nem volt nagy cucc... m-mármint... e-ez csak egy egyszerű p-puszi volt, nem több, és... és én... nem is tudtam, hogy.... hogy.... semmit sem...! Mintha csak elpárologtam volna, és egy pillanatra én is lehajoltam hozzá, annyira, hogy homlokom az övét érintette, de... é-én nem tudtam, hogy... é-én ezért mit is adhatnék neki... cserébe, hiszen... ny-nyilván, én nem ezt váltottam ki benne, amit ő bennem... nekem olyan volt, mintha a leheletemet még ebben a meleg szobában is ködfelhőként látnák az emberek. Csak álltam ott, az én homlokom az övének támasztva, nem is igazán támasztottam, inkább csak... csak... ott volt a homlokom... a-ahol az övé... e-ennyi... de aztán... é-én... gyengéden... az ajkamat is a homlokához érintettem... n-nem voltam biztos, hogy meddig állhattunk ott így, d-de.... én álltam volna úgy örökké...
Ahogy lassan eltávolodott tőlem, én is leültem vele szemben, és egy nagyot nyeltem, az arcom még mindig lángvörös volt. Rámosolyogtam, és megint a szemébe néztem. Csak úgy szelíden, visszafogottan tekintettem rá, és néztem ismét szemeibe.
- T-t-te tényleg... v-vagyis... persze! Igen, az nagyon jó lenne! - ugrottam fel majdnem a helyemről, és felnevettem egy kissé, amikor megemlítette, hogy kikapcsolhatja a képességemet. - V-vagy... úgy értem... ha te is ezt akarod, és megteszed nekem, akkor... n-nagyon köszönöm... - mosolyogtam rá, és félve felé nyújtottam kezemet, de hamar le is raktam az asztalra. Nem akartam elhamarkodni semmit... m-m-rámint... n-nem úgy értem... v-vagyis... t-tehát, biztos nem is akart... semmit, csak... a-akkor sem akartam... t-túl bunkónak és gyorsan... t-tűnni, tehát... óh, mit hülyéskedek... é-én... szeretem... ő-őt...

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Hétf. 9 Feb. - 21:49

Arthur & Carrie-Ann

Tényleg úgy érzem, hogy szeretnék neki segíteni, hogy... szeretném, ha jobb lenne az élete és nem lenne ennyire félénk és persze nem lenne ennyire nem is tudom... ijedt mindentől. Olyan rémes lehetett neki, hogy a szülei nem szerették, hogy nem foglalkoztak úgy vele, ahogyan kellett volna és itt az iskolában most lehetnének baráti, de mégis mintha folyamatosan attól rettegne, hogy még azokat is elveszíti, akik nincsenek is neki, mint én. Épp csak ma találkoztunk, ő pedig attól fél, hogy megutálom, pedig nincs rá okom, hiszen annyira óvatos és visszafogott, mint kevesen akiket ismerek és nem is értem, hogy miért retteg annyira a velem való beszélgetéstől. Azt hiszem csak próbálom kitalálni, hogy hogyan segíthetnék neki és hogyan lenne neki jobb, hiszen nekem sincs az ég világon senkim sem és örülnék neki, ha ő itt lenne nekem, ha a barátom lehetne, ez nekem is ugyanúgy fontos, még ha nehéz is ezt elképzelnie.
Olyan rossz az, hogy látom a remegését és látom, hogy mennyire ki van borulva és azt hiszem ezért jut eszembe a tudom én, hogy nem pont legjobb ötlet, hogy akkor kezdjük előröl az elesés, meg minden nélkül, mert attól hátha jobb lesz, bár már nem hiszem, hogy bármitől is hirtelen jobb lenne neki, vagy egyszerűbb, mert attól még az alap érzései megmaradnak, meg az aggodalma is a miatt, hogy valamit rosszul csinál és... nem is tudom, ahogy mondta megutálom, pedig erre tényleg semmi esélyt sem látok.
- Jól van, akkor... én is szeretném, ha barátok lennénk és... - nem is tudom, hogy ezt hogyan mondjam neki, főleg hogy valahogy... nem is tudom, kicsit azt hiszem furcsán érzem magam attól, ahogyan néz rám, ahogyan szinte már vizslat. Hirtelen állok kicsit lábujjhegyre és egyszerűen csak puszit adok az arcára, hogy utána üljek vissza a helyemre, hiszen túl sokat nem ettem az ebédemből és kiborulás ide, vagy oda, azért mégis csak éhesnek érzem ám magam. - Köszönöm, hogy nem vagy velem alapból elutasító Arthur, ez nagyon kedves dolog, és... tudod én... Ki tudom kapcsolni a képességedet, ha szeretnéd, amikor velem vagy. Ezt is tudom. - nem csak meggyógyulok. Nem tudom, hogy mennyire zavarják a hangok, de gondolom annyira nem lehet könnyű, ha az ember telepata és hallja mások gondolatait, talán ha nem hallaná őket, akkor könnyebb enne neki, akkor mondjuk könnyebben tudna saját magára koncentrálni.

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Hétf. 9 Feb. - 9:14

Carrie-Ann & Arthur

Az egész testemet a remegés fogta el, és minden másperccel biztosabb voltam abban, hogy elrontottam az egészet, hogy nem fogja megérteni, hogy esetleg megutál, hogy nem akar majd egy ilyen utcagyerekkel egy kis időt se eltölteni, hogy nyilván csak egy hülye, büdös állat lehetek, aki véletlenül bekerült ide, és megutál, és itt hagy, és nem akar majd velem többet beszélgetni, és nem szeretne majd semmit sem bennem, és megutálna, és... és... én ezt nem akartam!
A fejembe minden egyes zavaros gondolattal fájdalom hasított, főleg mivel autista vagyok, és a memóriám különösen erős. Elmém többször felvillantotta előttem a képeket, ami csak pár perce történtek, de olyanok voltak, mintha egy videót néztem volna. Rámmosolygott... aggódott értem... meg... megölelt... de most... most majd megutál... és nem akar töbet velem találkozni... ezt nem akartam, nem akartam! Nem akartam! Az arcom elvörösödött a fájdalomtól, és egyre többször villant fel az arcképe előttem. Mosolygott, aztán szomorú lett! Nem akarom, hogy szomorú legyen! Azt akartam, hogy mosolyogjon, mosolyogjon! Nem akartam szomorúságot okozni...! Nem akartam még több szenvedést okozni... csak barátokat akartam... és... és talán... ő-őt... Kezeimet a halántékomhoz kaptam, mert úgy éreztem, hogy a fájdalom szét fogja majd vetni a koponyámat aprócska kis darabokra, és akkor még több gondolat fog áradni a kiszabadult elmémbe, és én majd eltűnök, és csak a körülöttem lévők hazugságai, és irigységei, és kényszerei töltik majd be a helyemet! Hallottam őket! Mindenütt az ebédlőben, mnidannyian egyszerre zengték! Kit szeretnek, kit utálnak, kit vernének el, kitől irigyelnek valamit, mnid ott énekelték, az egész ebédlőben! Hogy nekik vanank barátaik... ők elvennének barátokat... hogy játszadoznának velük! Nekik vannak barátaik...! Őket dédelgették az anyjuk! És én? Én mit kaptam?! Csak Angi maradt velem, és most őt is elveszi a szerelem! Nekem meg még barátaim sincsenek! Miért nem akar senki sem barátkozni velem?!
Sírva fakadtam, és egyre nehezebben kapkodtam a levegő után. De egyszer csak... meghallottam őt... és mintha minden... elpárolgott volna...
- Nem, Carrie-Ann. Ne kezdjük előről... mert nem akarom elfelejteni... - néztem fel a szemébe, és elmosolyodtam. - A nevem Arthur Whitmore... és én... köszönöm, hogy ennyire... barátságos voltál velem... - mosolyogtam rá kissé elpirulva, és a legenyhébben, nem is megráztam, inkább megfogtam a kezét. - És én... sz-szeretném, ha... j-jó barátok... lehetnénk... o-oké...? - egy lépést tettem felé, de nem is tudtam, hogy igazán mit tegyek, inkább csak bámultam rá... a szemeire... az ajkára, de én... nem tudtam, hogy mihez kezdjek, csak... olyan különös érzés volt... az arcom már csak szégyellőségemben vörösödött el, és egy aprót nyeltem. Most... mit kellene tennem... h-hisz csak barátok vagyunk... i-igaz...?

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Vas. 8 Feb. - 21:07

Arthur & Carrie-Ann

Nem azt mondom, hogy én vagyok a világ legbátrabb embere, de azért viszonylag könnyen nyitok általában mások felé. Nem annyira vészes a dolog, de Arthur... hát ő mintha nem is tudom komolyan rettegne mindentől és mindenkitől, még tőlem is, vagy csak azoktól a dolgoktól, amiket tesz? Vörösödik most is, pedig éppen hogy csak megfogtam a kezét egy kicsit, ez még nem a világ vége. Jó én mondom, amikor azt sem vettem észre, amikor anno még New Yorkban Adam ki akart kezdeni velem, csak azt hittem, hogy barátkozik és ennyi. Mondhatni az ilyesmihez finoman szólva is eléggé vak vagyok.
- De ha én kínálom fel a lehetőséget, akkor nem az. Nem azt mondom, hogy egyél a villámmal és előtte én is megkóstolom a falatot. - mosolyodom el kissé viccelődve persze, amivel azt hiszem a hangulatot próbálom oldani, mert mintha fene mód kényelmetlenül érezné magát csak azért, mert képes voltam ilyesmit felvetni, pedig igazán nem azért mondtam, hogy e miatt még rosszabbul érezze magát. Egyszerűen csak segíteni próbálok neki azt hiszem, mert olyan kis elárvultnak tűnik és annyira félős és ijedezik itt mindentől, miközben nem kéne. Próbálok tényleg kedves lenni vele, hiszen szerintem rendes srác. Lehet, hogy nehéz élete volt és az is lehet, hogy csinált dolgokat, amikre nem büszke, de most már ezt én is sajnos elmondhatom magamról, szóval... nem kell e miatt annyira pocsékul érezni magát és főleg nem kell miatta ennyire aggódnia, hogy megutálom, hiszen még nem is ismerem annyira, hogy utálni tudjam nem?
- Hát ez most eléggé... kacifántos volt. - nem tudok megállni egy mosolyt már megint, mert hát lássuk be néha elég nehéz kiigazodni a szavain, főleg amikor ennyire nehezen próbálja összerakni, hogy mit akar. - Igen, szerintem barátok lehetünk Arthur. - nem mondom, hogy azok vagyunk, mert az azért nem alakul ki így azonnal nem? Kell idő, amíg megismered pl. a másikat, és persze nem kell erre ennyire ráizgulni, bár értem én őt, hogy nehezebb, ha egyszer eddig rémes élete volt, most nem megy olyan könnyen az a barátkozás. Lassan viszont kezdem megérteni, hogy miért ilyen, miért ennyire félénk és azt hiszem... hogy miért nem tudja kezelni az emberi kapcsolatokat, legyen az csak egy szimpla barátság, vagy egy ebéd. Elképedve hallgatom végig a sztorit, ahogyan akadozva mondja és nem is tudom, hogy mit mondjak először, főleg ahogy látom, hogy legördül az arcán egy könnycsepp. Rettenetes lehetett, hogy a szüleit nem érdekelte az, hogy meghalt, hogy egyedül élt az utcán és... nem beszélt senkivel. Ez... egyszerűen rémes és én tényleg nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék, amitől kicsit is jobb lenne neki.
- Arthur én... annyira sajnálom. Ez rémes lehetett és... értem, hogy miért vagy így ezzel és... - lesütöm a tekintetemet, tényleg nem tudom mit mondhatnék, hogy mitől lenne jobb neki, de azt végképp nem akarom, hogy teljesen kiboruljon. Ő pedig felpattan és tudom, hogy ez nem jó. Végre valaki ért engem és nem akar faképnél hagyni a miatt, amit tettem és én... úgy érzem, hogy muszáj segítenem neki, főleg mert annyira rémes élete volt. Amikor felpattan leteszem a villámat és én is felállok. Két opció van, megölelhetném, de... azt hiszem akkor csak még jobban összezavarodna, vagy itt esne össze nekem riadalmában valami hirtelen jött ájulás miatt, szóval ez inkább elvetendő. - Figyelj... kérlek. Nem foglak megutálni csak mert nem értesz a kapcsolatokhoz, ez butaság. Nincs veled semmi baj, csak ebbe is bele kell tanulni és az első lépés az, hogy ne félj mindentől, hidd el, hogy nem szúrhatsz el semmit, mindent ki lehet javítani és... tudod nekem semmi sem fáj. - mosolyodom el. Jó persze lelkileg igen, de nem hiszem el, hogy olyasmit tudna tenni, vagy mondani, amivel annyira megbántana, hogy szóba se akarjak álli vele. De nem tudom, hogy a sima meggyőzés elég lesz-e, szóval végül nagy levegőt veszek és a kezemet nyújtom felé. Talán... a meglepetés segít. - Kezdjük előről... Szia! Carrie-Ann vagyok, van kedved velem ebédelni és beszélgetni kicsit? - valahogy csak félre tudnánk tenni ezt a sok félelmet, ami benne van, valahogy... át kéne hidalni, hogy ne figyeljen rá, hogy mi lehet a következmény, csak... tegye, amit szeretne.

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Vas. 8 Feb. - 10:50

Carrie-Ann & Arthur

Ahogy elengedte a kezemet, és újra mosoylra szélesedett a szája, vörösségem erősödött, de megpróbáltam visszafogottabb lenni, végülis ő amúgy is csak kedves akar lenni hozzám... biztosan nem akar... semmi többet... de azért jó érzés őt mosolyogva látni, átni hogy örül, hogy megértő, és, hogy... kedves... v-velem... Carrie-Ann egy annyira különleges lány volt... annyira gyönyörű, de mégis egyszerre okos, és megértő, és... eddig talán ő volt a legkedvesebb és... leginkább felém közeledő... é-és ez számomra annyira idegen volt... olyan... t-tiszta...
- É-én... v-vagyis.. h-hát... illetlenség lenne a te... tányérdoból enni... - vörösödtem el, amikor felajánlotta, hogy ehetnék az ő ételéből. É-én nem akartam volna... u-udvariatlan lenni vele, habár igen... v-vagyis... nem, olyan dolgokra i-inkább nem gondolok... e-ez csak egy ártatlan ajánlat volt, semmi több, és... m-m-mindegy, nem, n-nem szabad, u-udvariatlan... udvariatlan...
A mosolya ismét elkapta szemeimet, és a szemébe révedtem kissé. Carrie-Ann aggódott értem... féltett engem... p-pedig nem is ismertük egymást, msot meg... annyira... h-hogy mondják ezt...? B-b-barátságos...? Igen, ő... ő nagyon barátságos, és éppen ezért... én... é-én... örültem, hogy o-ott volt velem... é-és ahogy megismertem, annyira kedves volt, és... barátságos, és... én nem akartam, hogy túlságosan aggódjon értem, vagy... haragudjon rám... vagy féljen b-bármitől is, és ezért...
- Sz-szerintem... e-ez egy jó hely... a-ahol ilyen... öhm... b-barátságos és kedves, és aranyos emberek vannak, mint te... - néztem a gyönyörű szempárba, majd elpirulva megráztam a fejemet, és hozzátettem. - M-m-mármint, hogy... öhm... b-baráti... izé.. h-hogy te nagyon... k-kedves vagy, és... és... n-nekem ez tetszik, és... e-ezért b-barát... barát v-vagy... n-nagyon jó... barát... t-te... te lennél az én... az én... barátom...? - tettem fel neki nehézkesen a kérdést, ám akkor már ő feltett egy másikat. Amikor arról kérdezett, hogy félek-e tőle, ismét csak megráztam a fejemet, majd kedveskedő szavaira vörösségem erősödött.
- É-én... én... d-dehogy... v-vagyis... én nem félek tőled! T-t-te nagyon kedves vagy, és én csak... én csak... nekem sohasem... sohasem voltak barátaim... Tudod... - itt megálltam, és sóhajtottam egy nagyot. Nem tudtam eldönteni ,hogy elmondjam-e neki a múltamat, vagy sem. Hiszen... a-akkro lehet, hogy nem akar majd barátkozni velem... h-hiszen, ki akarna barátkozni, és... e-együtt lenni egy... egy utcagyerekkel... - Én... öt éves koromban váltam el a hugocskámtól... é-és... mivel a szüleim boldogan fogadták a tényt, hogy meghaltam, én... én... nem volt otthonom... amikorra pedig visszataláltam volna oda... a hugocskámat már idehozták... a képességem... nem engedhettem meg magamnak, hogy emberek közé keveredjek... a-az... nagyon fájt... és ezért... az... én az utcán éltem... soha nem jártam iskolába, mindig magam tanultam... abba már segített a képességem... é-és én... nekem nem volt se barátom... se családom... se... sz-szerelmem... é-és éppen ezért én... én nem ismerem az... az embereket, és én... félek, hogyha valamit rosszul csinálok, én... ha valamit rosszul csinálok te... megutálsz... - nyögdécseltem nehezen el, és szívem mintha egyre lassabban vert volna, kezeim pedig remegni kezdtek. A szemeim ismét könnybelábadtak, de most már egy könnycsepp is legördült az arcomon.
A képességem, a gondolatolvasás, állandóan aktív volt. Nem tudtam kikapcsolni, és sokszor annyi gondolat áramlott már a fejembe, hogy úgy éreztem, hogy szét fog robbanni... és éppen ezért, nem tudtam az emberek között még az utcán sem meglenni, így hát elbújdokoltam... könyvtárakba esténként belopóztam, vagy kviettem pár könyvet, és az utcán olvasgattam őket este, hogy készen legyek, ha esetleg a jövőben meg kell majd védelmeznem a hugocskámat... én csak a könyvekben olvashattam olyanról, hogy barátság... tanárok, akiket utálsz vagy nem, a házi feladatok és a... a szerelem... ezek mind bennem votlak, csak olyan... idegenek...
- Sajnálom... Carrie-Ann... én... hülye vagyok, sajnálom... - álltam fel hirtelenjében, és belekapaszkodva a padba. Nem tudtam, hogy miért csináltam, egyszerűen csak levegő kellett.

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Szomb. 7 Feb. - 21:40

Arthur & Carrie-Ann

Na ilyenkor érzem úgy, hogy nem kéne nyafognom, hanem el kéne fogadnom, hogy ez van, nekem ez jutott és nem siránkozni, hiszen... az életem nem annyira rossz, mint egyeseknek. Nekem legalább szerető családom van, még ha a szüleim nem is az igaziak, de attól még szeretnek, figyeltek rám mindig és fontos vagyok nekik. Ők... mindig is rendesek voltak velem, sosem vártak el tőlem semmit, amit nem akartam és igaz, hogy fárasztó, de rendes testvéreim vannak, akiket szeretek és nem is tudom, hogy milyen lehet olyan valakinek, mint Arthur. Ezért érzem rosszul magam, amikor elmond pár apró részletet az életéből, hiszen... neki sokkal rosszabb. Mégis én vagyok az, aki a lépcsőn ücsörögtem és vártam, hogy majd magától minden rendbe jön, pedig ez soha nem történik így. Ő pedig rémes dolgokon mehetett át, ha ilyen rosszat gondolt a suliról is és a szülei nem szerették és ez... annyira rémes.
Ezért fogom meg a kezét. Nem tudom, hogy segítek-e ezzel akár csak kicsit is, de... ha igen, akkor már megérte, mert szeretnék segíteni, mert... itt tényleg jó az ember dolga, csak el kéne hinnie és ha már a húga is itt van, akkor talán minden rendben lesz igaz? Valahogy az sem zavar, hogy megszorítja a kezemet. Nem akarom, hogy sírjon, mert én már azt hiszem sírtam épp eleget az utóbbi hónapokban és nem akarom, hogy mást sírni lássak. Igazából mindig is ilyen voltam, ösztönösen próbálok segíteni, hogy másnak jobb legyen, és hiába nem mindig sikerül, de attól még mindig meg kell próbálni.
- De baj Arthur, mert ez... ez rémes. Mindenkinek rendes élet járna és nem... nem rossz dolgok. - nem olyan, mint neki, és sokaknak itt a birtokon. Ez nem jó így, nem fair, hogy ez az egész szigetes ügy is megtörtént, egyszerűen nem fair. Én még csak azt sem tudom, hogy valaha lesz-e normális életünk így, vagy hogy a képességem pontosan mit is jelent rám nézve. Nem mondtam még túl sokat az alapítók, de nem vagyok hülye, tanultam még a suliban biológiát és ha mindenből meggyógyulok, ha gond nélkül felépülök bármilyen sérülésből, akkor... az a logikus, hogy egy idő után majd nem öregszem tovább. Akkor viszont szépen meghalnak mellettem azok, akiket ismerek, akik fontosak nekem, én pedig egyedül maradok majd? Ez finoman szólva sem olyan jövő, aminek örülni tudnék, sőt... határozottan riasztó.
Ő végül elengedi a kezemet, és látom, hogy megint vörösödik, de igazából nem zavart ez az egész. Valaki kedves velem és nekem ez most épp elég ahhoz, hogy ne akarjak elhúzódni tőle. Mint amikor a kivert kutyával végre foglalkozik valaki... kétlem, hogy inkább úgy döntene, hogy visszamegy az utcára, hogy egyedül legyen, akkor sem, ha a gazdája állandóan vele akar lenni. - Oh, hát ha nem vagy éhes, az nembaj, de tudod határozottan finom ez a tészta. Ha mégis éhes lennél, megkóstolhatod az enyémet is akár. - varázsolom vissza a mosolyt közben az arcomra. Nem kell aggódnia a miatt, hogy én ne akarnék itt maradni vele, csak mert ő nem eszik, mert hosszú hónapok óta még a kellemetlen kezdés ellenére is ez egy rendkívül jó nap. - Tudod... ez akkor is egy biztonságos hely, talán majd idővel te is rájössz. - nem kell félnie attól, hogy bárki bántaná, én legalábbis határozottan bízom az alapítókban és mindenkiben, aki itt van, bár persze bennem is bízott mindenki, szóval ha innen nézzük, akkor... De az más helyzet volt, attól még ez a hely igenis jó. A hirtelen jött újabb akadozó magyarázkodást igazából először nem is nagyon értem, aztán kissé bizonytalanul mosolyodom el.
- Arthur... te félsz tőlem? Mármint... miért félsz attól, hogy nem akarok beszélgetni veled, vagy ebédelni, vagy... bármit? Szeretnék. Kedves vagy és kicsit félénk, de ez nem baj. - a mosolyom nem tűnik el, de azért mégis komolyabban beszélek, mint eddig, mert tényleg úgy érzem, mintha nem is tudom... túlreagálná ezt az egészet kicsit. Nem eszem én meg itt helyben és... nem akarok felpattanni és tovább állni sem hirtelen, de mintha ezt nem hinné el.

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Szomb. 7 Feb. - 7:38

Carrie-Ann & Arthur

A szüleink sohasem szerettek mniket igazán. Az apám számára valami félresikerült balszerencse voltunk, habár valahogy a hugocskámat mindig jobban eltűrték maguk mellett, mint engem... anyánk pedig a legrosszabb lehetséges utat választotta: nem tett semmit. Az életünk a hugocskámmal azzal telt, hogy vagy apánkat részegen láttuk, vagy ahogy éppen verte anyut... vagy egyszerre mind a kettő... és éppen ezért, én legalábbis úgy gondoltam, hogy mindenképpen össze kell tartanunk... A hugocskám viszont mnidig is csak a bajt kereste, a kalandokat, az izgalmat, nekem pedig követnem kellett. Meg akartam védelmezni, hogy semmi baja ne essen, meg akartam ölelgetni, hogy ne érezzen fájdalmat... már akkor is olyan picike volt, pedig egyidősök voltunk és vagyunk ikrekként. Amikor pedig apa ránk kiabált, és felkészült a verésre... akkor is meg kellett védelmeznem őt... ez pedig így ment tovább, amíg az egyik napon.... megfulladtam.
Éreztem, ahogy keze az enyémhez smul, és könnyes szemeimmel feltekinteettem rá. Carrie-Ann... ő annyira... m-más volt a többi embertől... annyira különleges... a hugocskámra emlékeztetett minden mozdulata, a mosolya, és úgy éreztem... hogy meg kell, hogy védjem őt... hogy neki sem szabad, hogy bántódása essen.. aprócska kezeit megszorítottam, és ameddig őt ezt nem zavarta, addig szorosan meg is tartottam kezeink összekulcsolódását. A szemeibe néztem. Azok a különös, rejtélyes szemek, amik azzal a mosollyal vegyülnek... bámulatos gépezet... már-már nem is emberi... de, nem, nem is gépi... ő olyan... más volt, mint a többiek... és ahogy megszorítottam a kezét, mintha csak belekapaszkodnék... olyan... v-v-valami... melegség... t-töltött el...
- Semmi baj, Carrie-Ann... semmi baj... - jött ki végre a számon lassan ez a pár szó, ahogy egyre inkább rárévedtem a gyönyörű hölgyeményre. Vajon ő... ő-ő-ő a-azért fogta meg a kezemet.... á-áh, dehogy... h-hisz... dehogyis, h-hát neki biztos van már... v-valami barátja meg... m-meg minden, és ő... b-biztos nem.... b-biztos cs-csak meg akart vigasztalni...! E-ennyi az egész...
Ha nem ellenkezett vele, akkor el sem engedtem a kezét egy ideig, habár a vörösség végül átvette az irányítást felettem, és kissé remegve, elvörösödött fejjel, engedtem el lassacskán őt - megint, csak ha nem ellenkezett miattam... b-b-bár... ő-ő biztos... b-biztos bunkónak is tartott... i-igen... m-m-melyik fiú tartja... i-ilyen sokáig egy baráti fokozatú lány kezét, e-e-ez... ostobaság volna...?
- N-nos... én... én még soha életemben nem éreztem magamat sehol sem biztonságban... és... b-b-bocsáss meg... m-most vettem észre, hogy... n-nem is vagok annyira éhes, csak... én... bocsáss meg... - vettem észre lassacskán, hogy az ételből nem is vettem. De valahogy nem is kellett nekem... Carrie-Ann tekintete elég volt minden éhségem engesztelésére...
- É-én... v-vagyis, nem a te hibád! N-ne hidd azt, hogy ez a te hibád! Cs-csak... e-egyszerűen szerintem... csak... csak... é-én csak... b-beszél... b-beszélgetni szerettem volna... v-veled - pirultam el teljesen, és letekintettem magam elé, felkészülve arra, hogy Carrie-Ann leszól majd, hogy mekkora egy perverz vagyok, vagy etikátlan, vagy egyszerűen csak hülye, vagy... h-hogy... nála.... é-én... v-vagyis... esélyem sincs... ú-úgy értem persze, hogy ilyen barátkozós izés téren nincs esélyem! I-i-igen!

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Csüt. 5 Feb. - 23:37

Arthur & Carrie-Ann

Néha nehezen tudom eldönteni róla, hogy pontosan mire is gondol, hogy vajon miért ennyire félénk, vagy... zavarnak kéne mondanom vajon? Nem is tudom, mintha kicsit mindentől tartana és pont ezért lepett meg, hogy végül is tőlem nem fél, pedig én aztán adhattam okot rá neki azzal, ami kiderült rólam, de még sem látom azt, hogy én is a rettegése tárgya lennék. Talán attól fél, hogy nem akarok vele beszélgetni? Most ez csúnyán hangzik, de... az a helyzet, hogy nem beszél velem senki, szóval aki már egy kicsit is kedves az nekem nagyon sokat számít, és nagyon sokat jelent. Ez nem jelenti, hogy nem érdekel, hogy pont ő az, de még nem ismerem annyira és nem tudhatom, hogy vajon mikor változik meg a véleménye. Az is lehet, hogy nem is tudom, beszél a húgával, aki szépen elmagyarázza majd neki, hogy mikor nem kellene velem beszélnie, vagy barátkoznia, hogy mennyire vagyok rossz ember, hiszen pontos részleteket nem igazán tud arról, ami történt, hogy milyen fájdalmat okoztam másoknak, hogy volt, aki majdnem meg is halt miattam.
Igazából valahogy a kérdés automatikus, hogy visszapasszolom neki miután leültünk és szedtem magamnak a kipakolt ebédből. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz hatással lesz majd rá egyetlen kérdés, mert azt bár nem érzem, hogy ennyire megakad, de az egyértelmű a szavaiból és a hebegésből, hogy nem volt jó ötlet ezt a témát feszegetni. - Oh, én... sajnálom, akkor nem kell beszélned róluk. - rázom meg gyorsan a fejemet, hogy még véletlenül se érezze úgy, hogy olyasmit akarok kihúzni belőle, ami nem rám tartozik, vagy ami fájdalmat okoz neki. Meglepetten nézem őt továbbra is, amikor mégis kiprésel magából pár szót, de látom, hogy a szeme... könnyes lenne tényleg? Aggódom, és nem tudom, hogy pontosan miért, de rossz azt látni, hogy néhány emlék ennyire felzaklatja őt. - Miért? Vagyis... nem kell beszélned róla. - rázom meg újra csak a fejemet, miután valahogy automatikusan kiszökött a szákon az a kis egy szavas kérdés, aminek nem szabadott volna. Végül bizonytalanul nyúlok előre, hogy egy pillanatra legalább megszorítsam a kezét, mielőtt még újra megszólalna.
- Szóval azt hitted, hogy ez egy rossz hely. Azt mondtad, hogy az normális, ha a családunkért mindent meg akarunk tenni, tehát... normális, ha azt hitted, hogy bántják akkor meg akartad védeni őt. És... még mindig azt gondolod, hogy ez a hely nem jó? - kissé bizonytalanul pillantok rá újra. Nem tudom, hogy ebből mikor lesz tényleges evés, pedig elvileg azért jöttünk, de hát elég komoly ez a téma és valahogy nem passzolna ide, ha elkezdenék közben falatozgatni csak úgy könnyedén. Talán ezt érzem belőle, talán ezt a bizonytalanságot, talán fél a helytől, aggódik, hogy baja esik itt, meg a húgának is, és e miatt ennyire bizonytalan minden szava és pillantása nem? Vagy ez most egy rossz megérzés?

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Csüt. 5 Feb. - 9:02

Carrie-Ann & Arthur

Tudhattam volna, mindig is tudhattam volna, hogy eljutunk egyszer ehhez a részhez, amikor magyarázkodnom kell majd. Nem ismertem én túlságosan az embereket, nem az olyanokat, akik ebben az.... "iskolában" tartózkodtak - már ha embereknek kellene neveznem őket. Mindegyikük egy oly különleges, egyedi szerkezettel működött, és olyan sok változatos anyag hajtotta őket útjukon, amelyekről nekem eddig fogalmam sem lehetett. Különös dolog ez a társasági élet. Amikor megérkeztem a Birtokra, ez volt a másodlagos feladatom. Először is gondoskodni akartam arról, hogy a hugocskám valóban nem egy börtönben vagy elmegyógyintézetben tartózkodott. Még most sem hittem abban, hogy ez az X-professzor valóban olyan nemesi és tiszta szándékkal akarta volna összegyűjteni a mutánsokat. Én voltam az egyetlen, aki nem hunyt szemet affelől, hogy egy bármire kész veszélyes képességekkel rendelkező csapat egy bárkinek parancsolható, pénzes ember szolgálatába került? Én voltam az egyetlen, aki nem vette észre azt, hogy rengeteg gyakorlat, amely a képességeink kiszélesítésére és megértésére irányul általában vadabbá és erősebbé is teszi azokat? Vagy csak én vettem észre azt, hogy valahogy bárki, aki diákként idejárt, kötelezően itt is kellett maradnia? Mihelyst például az jutottt szóba, hogy leugrunk a hugocskámmal a közeli Salembe, azonnal érkezett legalább egy durva szó arról, hogy aztán időben visszatérjünk. Mintha pórázon tartottak volna minket.
De ezt így persze nem mondhattam el Carrie-Annek, az túlságosan durvának, erőszakosnak mutatott volna be engem előtte. Szerencsém volt, hogy egy igen széles témájú kérdést hozott fel, így ilyen gondolataimat nem kellett kifejeznem előtte. De, amikor a szüleim kerültek sózba, ismét megcsuklottam, és valahogy mintha össze is szorultam volna - mondjuk, ezt ő magasságom révén nem is vette igazán észre.
- A szüleim... ő-ők... ők... mocskos hazugok... én... nem szeretnék beszélni róluk... - hebegtem nehézkesen, és bele is fájdult a fejem a gondolatokba, mivel elmémben folyamatosan megjelentek a pillanatok, amikor az apánk kiabált velünk. Pontosan emlékeztem, mniden szemrebbenésére, amikor kioktatott mniket, és idegesen felpofozott, amikor a hugocskámat védtem meg. Vagy az anyámra, aki mnidezt teljes nyugodtsággal nézte végig. Vagy arra a pillanatra, amikor beleestem a tóba... és a víz egyre nagyobb lett... és sötétebb lett minden... és a hugicám... ő elveszett... nem akartam, hogy eltűnjön... nem akartam elveszíteni... nem akartam... - Ők... halott vagyok, ennyit tudnak, és akarnak tudni... - böktem ki végül, és szemeim könnybelábadtak, de megpróbáltam kissé elfordulni Carrie-Ann elől, nehogy észrevegye őket, habár szipogásomat talán így is hallhatta. - Én... én... h-hát, tudod... - próbáltam meg inkább nevetni. - ...engem nem meghívtak, hanem... én jöttem a Birtokra... én úgy értesültem, hogy egy elmegyógyintézet, és ezért tartják itt a hugocskámat, mert különleges... fegyverrel jöttem... de nem bántottam senkit, csak... sajnálom ,hogy... most talán megrémítelek... - tekintettem aggódva Carrie-Annre. Vajon megrémítettem? Úgy érzi, becsaptam őt...? Talán... talán nem is keleltt volna elmondanom neki...

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur Szer. 4 Feb. - 21:21

Arthur & Carrie-Ann

Nem gondoltam volna, hogy abból, hogy valaki szó szerint átesik rajtam ez lesz, mert hát... nagyobb volt az esély arra, hogy majd haragudni fog, hiszen még meg is sérült és mindezek után még azt sem vette különösebben zokon, hogy kiderült, hogy mit tettem másokkal. Ez... olyan hihetetlennek tűnik és én nem is tudom, hogy mégis hogyan kezeljem a helyzetet. Zavarban vagyok, ahogy sétálok mellette az étkezőig, ahogy néha összeér akaratlanul is a kezünk és hogy önkéntelenül is időnként mosoly szökik az arcomra, pedig nem kellene, mert elég bután fest, hogy csak úgy mosolyogsz menet közben a semmibe, de én hetek, hónapok óta nem éreztem magam igazán jól. Talán most majd tényleg egy kicsit változik az életem jó irányba, talán... tényleg végre lesz legalább egy valaki, akivel beszélgethetek, akit a barátomnak mondhatok és nem kell egyedül ücsörögnöm a hátsó lépcsőn és arra várni, hogy valaki legalább rám nézzen. Persze tudom, hogy ettől még nem változik meg hirtelen az egész világ és mindenki hozzáállása, de nekem akkor is mindenképpen reményt ad, hogy végre valaki tényleg velem akar lenni és nem néz rám úgy, mint valami elvetemült gonosztevőre.
- Hozzánk beállítottak a professzorék és megbeszélték a szüleimmel, hogy ide járhassak iskolába, mert... ez egy jó iskola. - hát igen, nem az volt az indok, hogy mutáns vagyok, erről még csak nem is tudnak a szüleim, mindig is úgy gondolták, hogy szerencsés vagyok, hogy nem igazán voltam sosem beteg és nem volt semmi sérülésem, még egy kisebb vágás sem. Az ember ezt annyira nem tartja számon, amikor több gyereke is van. - De tudod a szüleim és a testvéreim nem tudják, hogy nem vagyok átlagos, a tieid tudják? És te hogy kerültél ide? - persze, hogy érdekel, hiszen nagyon csendes és félénk srác és nem tudom, hogy miért ilyen, valami oka biztosan van pedig rá. Nem hiszem, hogy... nem is tudom így született, mert ahogy láttam a húga azért nyitottam teremtés. Na persze nem velem, engem ha jól sejtem akkor szívből gyűlöl a miatt, amit tettem vele és mindenki mással, de úgy láttam, hogy az emberek többségével nem annyira visszahúzódó, mint mondjuk Arthur, neki határozottan nehezére esik néha kiejteni a mondatokat.

Tárgy: Carrie-Ann & Arthur Szer. 4 Feb. - 17:31

Carrie-Ann & Arthur

Valahogy most jutott csak eszembe visszatekinteni az eseményekre. Nem hittem sohasem sem a sorsban, sem Istenben, vagy bármely egyéb hitvallásban. Mindig is a számításaimra hagyatkoztam, valamint arra az egyszerű tényre, hogy tökéletes statisztika soha sincsen, ha emberek is beleavatkozhatnak a dolgok menetébe. Mégis, most, hogy találkoztam Carrie-Annel, és egy kis sebtől egészen egy közös ebédig jutottunk, az... az elképesztő volt... a számoknak lehetnek ilyen különös gondolataik? Mindenesetre mondtam egy apró és semleges köszönetet bárminek is, ami odafent lehet, és hűen haladtam Carrie-Ann mellett egészen az ebédlőig. Öröm volt mosolyogva látni, sőt... elpirulva még jobb volt látni... d-d-d-de ennek az oka nyilvánvalóan nem én lehettem. Hiszen, mi okból pirulna el az én közelemben... nem voltam én se különleges, sem kedvesebb másoknál... sőt, ha teljesen őszinte voltam magammal, akkor azt mondtam volna, hogy veszélyes vagyok. Carrie-Ann... nyilván.... nyilván sohasem akart volna együtt lenni egy olyan emberrel, mint én. De enm akartam tönkretenni az alkalmat, főleg hiszen ismét megmutatta nekem gyönyörű és szívmelengető mosolyát.
- Ö-öhm... sz-szóval... t-te.... h-hogy kerültél ide...? - böktem ki végül magamból nehézkesen a kérdést. Azért is, mert óvatos is akartam lenni, nem akartam felbosszantani. Másrészt pedig azért, mert nem akartam tolakodónak látszani, túlságosan... nyomolósnak... sz-szóval... érted... - Én is... elmondhatom... p-persze, csak ha akarod hallani, természetesen... - nevettem kissé, megpróbálván elrejteni szörnyű szégyellősségemet, és végre egy talán nyugodtabb témára áttérni.

Tárgy: Re: Carrie-Ann & Arthur

» Carrie-Ann, Arthur és Angela
» Arthur & Carrie-Ann - Egy apró sérülés
» Angela, Arthur és Carrie-Ann - kakaóóó
» Carrie Christiansen
» Carrie Christiansen