Evan MacTaggert

Userinfó: Főkarakter Charles Xavier

Név: Evan MacTaggert
Mutáns név: -
Születési dátum: Glasgow, Skócia, 1959. március 11.
Besorolás: Ember
Képességek: -

Jellem: Röviden megfogalmazva határozott vagyok és céltudatos. Mindig is jó voltam a munkámban, ami úgy fest, hogy nálunk valahogy családi hagyomány, hiszen én is a fegyveres erőknél szolgálok, mint ahogy a nővérem is. Habár csak féltestvérek vagyunk mégis úgy fest, hogy sokban hasonlítunk egymásra. Szeretem a veszélyt, a főnökeim szerint néha kissé túlzásba is esem, de nem érdekel, valahogy felpezsdít, ha olyan helyzetbe kerülök, amiből nehéz kimászni. Azt hiszem ezért kaptam már több társat is, mert a legtöbben ezt igazán nehezen viselik, főleg azok az igazi szabályfüggő kollégák és hát olyanból is volt már nem egy. Kiválóan bánok a pisztollyal és elég nagy az igazságérzetem. Nem kifejezetten az alapján ítélek, vagy döntök, ami elfogadott lenne, hanem a saját értékrendem szerint, amit én jónak látok. Egy vandál is lehet okés, amennyiben segít és normálisan viselkedik, nem árt másoknak azzal, amit tesz. Van humorom, sőt kifejezetten szeretek poénkodni, bár néha kissé elvetem a sulykot, mert olyan helyzetekben is megteszem, amikor nem lenne igazán helye. Ez van, mindenkinek van valami apró kis stiklije igaz? Elég közvetlen típus vagyok, de a munkámban fura is lenne, ha nem tudnék szót érteni idegenekkel.

Külső: 179 centi. Nem vagyok az az égimeszelő, de nem vagy törpe sem, szerintem ez így pont jó. Vannak nálam magasabbak is, de nem akartam soha ennél többet, legalább a meglepetés erejével tudok lecsapni. Egyébként is pisztollyal az én szintemről is gond nélkül lehet célozni. Barna haj, zöld szem, kissé szögletes arc, de mondjuk, hogy ez a szexepilem. Nem olyan tipikus jó pasi kinézetem van, inkább kicsit különlegesebb és pont ezért buknak rám a csajok. Én legalábbis mindig hajlamos vagyok ezt így kezelni és lazán rákacsintani a pincérnőre, amikor távozik, vagy elflörtölgetni bárkivel. Kifejezetten szeretek flörtölni, ezért is új most nekem ez a helyzet, hogy nő a társam. Most komolyan... hogy a francba álld meg, hogy ne kezdj ki vele? Pedig muszáj, maximum csak időnként csiki-csukizunk és kész, legalábbis igyekszem ennyiben maradni. Nem szeretem az öltönyt, de persze néha kénytelen vagyok felvenni. Inkább a lazább öltözködés híve vagyok, bőr-, vagy farmer dzseki, farmer, póló, netán egy egyszerűbb ing. Nem a külsőségekért fizetnek meg igaz? Azért, amit csinálok, abban pedig határozottan jó vagyok.

Előtörténet: Őszintén szólva eléggé átlagos gyerekkorom volt, semmi extra. Jó persze mindenkinek felborítja az életét, ha feje felett háborúznak, de erről minek beszélni, ha nem az én egyéni kiváltságom, hanem mindenkivel megtörtént? Egyébként sem éltem túl sokáig Skóciában, hogy ez nagyban befolyásolja az életemet. Az apám Elijah MacTaggert, aki hogy is fogalmazzak kissé zavaros életet élt mindig is. Hiába volt katona valahogy a szabálykövetés soha se ment neki. Kellemetlen, de ebben erősen rá ütöttem. Anyámat egy kiküldetése során ismerte meg és persze esze ágában sem volt közölni vele, hogy egyébként házas és van egy családja, felesége és lánya. Szóval anyu elég nagyot koppant, amikor kiderült az egész. Egy ideig ment a huzavona, hogy mi is lesz ebből az egészből, és hát az érkezésem is erősen felkavarta a kedélyeket. Egy szimpla kis románcba nem terveznek gyereket igaz? De úgy fest, ezt velem nem közölték, szóval lettem és kész. Apám viszont hazament, de ahhoz ragaszkodott, hogy a nevére vegyen és meglátogasson, amikor csak tud. Erre kb. tíz éves koromig volt lehetősége, mert anyám akkor döntött úgy, hogy mi már pedig Amerikába költözünk. Tudjátok a nagy lehetőségek országa és bla-bla. Persze ez az amerikai álom dolog elég ritkán jön be úgy, ahogy az ember képzeli.
Szóval a nyugis gyerekkornak lőttek, belecsöppentem egy új környezetbe, akcentussal, meg minden. Nagyon nem volt egyszerű, főleg mert anyu állati sokat melózott, és hát ketten voltunk csak. Apám néha küldött pénzt, aztán jó pár évvel később újra feltűnt az életünkben. A felesége meghalt és mit tesz isten hirtelen nagy család lettünk. Jó ez nem ment ilyen könnyen, volt jó pár éve huzavona, mire végül anyám beadta a derekát. Neki is jól jött a plusz pénz, hogy nem egyedül kellett mindent csinálnia, nekem pedig hirtelen lett egy nővérem. Őszintén szólva nem jöttünk ki jól az elején, én hajlamos voltam csínytevésekbe bocsátkozni Moira pedig inkább követte a szabályokat, és nem igazán értékelte, ha az öccse betört a pizsipartyra, amikor áthívta a barátnőit. De most még is mit lehet várni egy serdülő kölyöktől? Szóval nem voltunk jóban úgy igazán, főleg az elején, de azért mégis csak bírtam, hogy van egy nővérem.
Őszintén szólva a sulit is csak azért választottam, mert ő oda ment. Akármennyire is szívattam időnként, attól még felnéztem rá, mert valahogy neki minden sikerült, amit el akart érni, velem ellentétben. Rendőrsuliba ment. Fogalmam sincs miért, valahogy nem passzolt hozzá, vagyis első ránézésre, közben pedig minden vizsgát kiválóan tett le. Nekem persze erre esélyem se volt, nagy nehezen bukdácsoltam végig a sulit, de azért sikerült, ez a lényeg nem? Aztán elváltak útjaink, ő a kiváló teljesítményével könnyedén feljebb jutott, míg én maradtam az utcán, sima járőrként és igazából totál semmi esélyem se lett volna előre lépni. A nyomozói vizsgát is valami ötödjére tettem le. Nem azért, mert nem volt hozzá eszem, egyszerűen csak nem a szabályoknak megfelelően hajtottam végre a feladatokat. Az pedig senkit se érdekelt, hogy így is ugyanolyan, vagy még hatékonyabb volt a végeredmény elérése. Mindegy, az ő dolguk. Végül csak sikerült, és Moira már javában a CIA-nél melózott, amikor én végre megkaptam azt a nyüves papírt. 25 voltam, nem rohantam a dologgal, annyi szent.
Az élet ennek fényében eléggé elsodort minket egymástól, de azért hallottam az ügyeiről, valami elég érdekesbe keveredhetett, mert jöttek a szigorúan titkos dumák, és hasonlók. Aztán... pár éve, ha minden igaz kb. három furcsa volt. Pár hétre hazaküldték, hogy pihenjen, és valahogy olyan zavaros volt a feje, a gondolatai, mintha nem is ő lett volna úgy igazán. Valami tényleg nem volt rendben, azt mondta, hogy nem emlékszik dolgokra, és valami történt, de akárhogy erőlteti az agyát, nem tudja. Pedig fontos, tényleg fontos! Hát ez volt, ami ösztönzött, azért kezdtem el erősebben tanulni, azért sikerül a nyomozói vizsga és azért értem el, hogy mostmár fél éve az FBI-nál melózhassak. Tudni akarom, hogy mi történt vele, hogy mi ez az egész, ami így összezavarta a fejét. Az már csak hab a tortán, hogy mostanában felettébb érdekes ügyekről hallottunk és kitartó harccal sikerült elérnem, hogy én is bekerülhessek abba a különleges csapatba, akiket e miatt állítottak össze. Úgy fest, hogy hamarosan lesz egy társam, valami nő. Még nem tudok róla túl sokat, úgyhogy egyelőre szerencsére még magam dolgozhatok. Tetszik az új meló, a mellett hogy érdekes, FBI-osként állati sok felé utazhatsz az országban, ami jó, izgi!