Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Azt tudtam, hogy nem lesz könnyű megtalálni még úgy sem, hogy kapok egy kis segítséget a nyomára bukkanásban. Annyi már biztos, hogy New Yorkban van és ott próbál valamit kezdeni az életével, vagy épp csak átutazik a városon, de mindez nem számít. Ha már megtaláltam, akkor már rendben vagyunk, akkor már elérem, hogy elsősorban rám figyeljen és ne azzal foglalkozzon hogyan kezdhet új életet. Már az is meg van, hogy mi lesz a fedősztorim. Utána néztem az életének, azaz megkaptam róla minden létező adatot és információt, ami csak van. Volt a katonaságnál egy barátja, talán vele lehetett még a legjobb viszonyban azokat leszámítva, akik még ott voltak, mert hát dezertált, úgyhogy gondolom azért jó sokakat hagyott csak úgy ott. Nos tehát én ennek a Jonathannek a húga vagyok... legalábbis papíron. Bell, azaz Isabelle néven futok jelenleg, de csak nem fog tőlem személyit kérni a beazonosítás végett. Épp elég info van a fejemben ahhoz, hogy legyen oka elhinni, hogy igazat mondok és hát... majd meglátjuk. Nem kell sok, hogy elérjem a kis motelt, ahol úgy tudom megszállt. A város szélén, kopott környéken, ahol persze nehéz valakinek a nyomára bukkanni, de ha tudod kit keress, ha ismered a szokásait és én nagyon is ismerem, akkor azért sokkal könnyebb dolgod van. Viszont van egy nehezítés, úgy kell tennem, mint aki még soha se látta őt, mint aki nem tudja hogyan néz ki, csak hallomásból vannak sejtései. Pedig én tudom hogyan néz ki, tudom pontosan kicsoda és azt is tudom, amikor odamegyek a kis motel portásához akkor épp a kinti kávéautomatából próbál magának innivalót szerezni. Valószínűleg ide álnéven jelentkezett be, de ez nem számít, elég hangosan kérdezek majd, hogy hallja a hevét és tudja, hogy valaki keresi. - Elnézést uram, hátha tud nekem segíteni, egy bizonyos Kieran Boomert keresek, úgy tudom, hogy talán járt erre mostanában és talán meg is szállt a motelben. Nem emlékszik rá? Rövid haj, kék szemel, markáns arc, sötét fürtök... olyan izmosabb típus, megviselt ábrázattal. - a fickó persze a fejét rázza. Igen, sejtettem hogy álnéven jelentkezett be, de azért még erősködöm kicsit, hogy gondolkozzon, hátha még is eszébe jut, hátha mégis csak tud róla valamit. Ez is elég lehet ahhoz, hogy a ténylegesen kint talán már kávét iszogató keresettem felfigyeljen rám és talán kifelé menet félrevonjon. Biztosan érdekelni fogja, hogy miért keresem nem igaz? Mindenkit érdekelne, hogy miért jár valaki a nyomában.
Talán mondhatom, hogy magam sem tudom most mit és miért csinálok, valahogy ösztönből cselekszem. Persze benne volt a pakliban az is, hogy ilyen módon kötöm őt magamhoz, de nem gondoltam azért úgy, hogy ez akár még jelenthet is valamit, mert most egyre inkább így érzem, pedig muszáj, hogy a cél lebegjen a szemem előtt, nem térhetek csak úgy el tőle, hiszen az a fontos, hogy kijussak onnan és erre csak úgy van lehetőségem, ha őt áldozom be érte, de mégis... ebből most képtelen lennék már kihátrálni. Legalább egyszer ezt is meg kell élni, hiszen bár már szűz nem vagyok, de olyan helyzetben még soha sem voltam, amit élveztem is igazán és most már az első pillanatokat is élvezem, a puhatolózó mozdulatok, az óvatos közeledést. Nem az a vad kezdet, amit az őrök szoktak tenni, akik természetesen csak a maguk előnyét nézik és azt, hogy nekik mi a jó. - Én pedig még... nem igen mondtam ki. - igen szomorú, de életem során nem igen illettem semmit sem a csodás jelzővel, valahogy semmi se passzolt hozzá, hiszen mi volt az életemben csodálatos? A nagy részét bezárva töltöttem, mások kényének és kedvének kiszolgáltatva és azt kellett tennem, amit őt akartak és most nem kell foglalkoznom másokkal, csak az számít, hogy nekem mi a jó és ez elég nagy újdonság, hogy valaki azzal törődik, hogy én mitől érzem jól magamat. Ő viszont láthatóan még akkor is az arcomat fürkészi, mielőtt meglépné az utolsót az egyesülés előtt, mintha csak folyton azt nézné, hogy rendben vagyok-e. Én már nem igen tudok semmivel sem foglalkozni, csak azzal, hogy a mozdulatára koncentráljak, hogy lehunyjam a szememet és egyszerűen élvezzem, ahogyan finoman, de mégis határozottan csusszan beljebb, én pedig újra és újra felnyögök minden mozdulatnál. Nem kell nagyon ösztönöznie, én magam is mozdítom a csípőmet, és átkarolva a nyakát élvezem a röpke légyottot, mert azt sejtem jól, hogy sokáig nem fog tartani. Aztán lesz mit kivernem a fejemből, mert hát muszáj lesz, még sem merülhetek el valamiben, amiben nem szabad, hiszen nem ezért jöttem ide. - Csak... abba ne hagyd... - tudom nem szándékozik jó eséllyel, de ettől még úgy érzem ki kell mondanom. Végre valami az életemben, ami tényleg tökéletes és, aminek minden pillanatát élvezem.
Kezdünk úgy igazán belezavarodni abba, hogy mit is akarunk egymástól. Mégis a legtisztább magyarázat, amit végül szerintem sem kell túlgondolni, hogy a magányosság hajt egymás karjaiba, és mindegy, hogy mi volt korábban, vagy hogy mi lesz holnap. Rá vagyunk hangoldóva, hogy adjunk, s ez mindkettőknél most ugyanúgy néz ki. Kissé meg vagyok rettenve ugyan a helyzettől, már az is elég lett volna, ha kapok enni, vagy tiszta ruhát, ágyat, ehhez képest mintha meglátna bennem valamit, ami magára emlékeztetni, az elhagyatottságot. Elhiszem, hogy egyedül van a bátyja nélkül, a vőlegénye megcsalta, de úgy vélem, hogy mindezek ellenére mégiscsak megy előre. Hogy aztán éppen most pihenjen meg, és lássa be, megérdemli a gyengédséget. Stkyer előtt is úriember voltam, de a sok szenvedés még inkább gyengéddé tett, legbelül, az ösztönök szintjén kell az, hogy gondoskodjanak rólam, és én is valakiről. Ha ez éppen Shosanna lenne, aki rá is szorul, őszinte boldogsággal tölt el, hogy megtehetjük. - De rég hallottam ezt a szót. Idejét sem tudom már, hogy mikor.. – Ez elég komoly visszajelzés, mintha nem is számítanék egy halom szemétnek, ami vagyok, egy roncsnak.. Hanem.. még igenis képes vagyok a jóra, valakit az élvezetekbe hajszolni. Ahhoz képest, hogy eddig olyan ösztönök vezéreltek, mint a túlélés és az élelem.. Most jól esik tisztán hemperegni a lánnyal.. Talán csak egyetlen alkalom mindez, de nem tudok másra koncentrálni, csak hogy mindkettőnknek jó legyen. Felnézek az arcára, mielőtt behatolnék, hogy valóban készen áll-e. Egyértelmű a jelzése, ahogyan felemeli a csípőjét, így mindez a kettőnk döntése. Rátapasztom a számat az övére, amikor ezt kéri, s picit célozva csak elérem a célt. Mégsem vagyok durva, nem egyetlen lökésről van szó, inkább a határozott, de fokozatos becsúsztatás a cél. Elmosolyodom, mert tudom, hogy itt nem sok lehetőségünk lesz a csókokra, de a támaszkodó kezemet behajlítva ráfekszem, hogy minél intenzívebb legyen az élmény, s lassan ficánkolni kezdek benne, hogy felvegyük a tempót, összehangolhassuk a mozgást. Felnyögök a kéjtől, szinte sírni lenne kedvem, annyi inger szalad végig rajtam, de azért mégse.. Csupán annyira más, régen tapasztalt érzés.. S a csurom nedv ágyékától úgy vélem, hogy nála is valami hasonlóról van szó. A felhúzott combja alá simítom a kezemet, hogy gyengéden megmarkoljam a lábát..
- Azt hiszem értem, vagyis... nem érthetem igazán, de elhiszem, hogy tudod, hogy minek van értelme és minek nincs. - igen ezt kell mondanom, hiszen nem mondhatom azt, hogy voltam az ő helyzetében nem igaz? Nem, még véletlenül sem, hiszen abból csak rájönne. Egy lány vagyok, aki a bátyját keresi és végül is egy megcsalt nő, aki egyedül van miért ne vágyhatna valamire, amit talán pont attól kaphat meg, aki összetört és hasonlóan egyedül van? Főleg, hogy talán pont e miatt nem olyan, mint mások, meg aztán nekem még nem volt közöm senki máshoz, csak az őrökhöz, akik... hát lássuk be semmiféle olyan élménnyel nem szolgáltak, ami kellemes lett volna. Sőt, igazából még életemben nem élveztem a szexet és mielőtt visszakerülök oda, ha netán nem sikerül ez az egész, vagy átvernek, talán nekem is jár egy kellemes éjszaka, amikor egyszerűen nem gondolok rá és nem gondolok semmire. Valahogy tényleg képes vagyok most mindent kikapcsolni és teljesen figyelmen kívül hagyni a külvilágot és a gondolataimat is, hiszen tényleg kellemes, bizsergetően csodálatos minden egyes csók és simogatás. Nincs benne semmi abból, amit az őrök tettek, esetükben csak a vad birtoklás jelent meg, csak azt akarták, hogy megkapják, ami kell nekik, semmi többre nem volt szükségük. Kieran viszont nem ilyen és nem is ezért teszi, ő is élvezni akarja, de nem csak futtában, hogy nekem semmit se érjen és ez... számomra teljesen új és még inkább szokatlan. - Csodás... - csak suttogok, talán nem is hallja, de talán nincs is rá szükség, csak arra most, hogy rá figyeljek, hogy minden idegszálammal az érintéseire, a csókjainkra koncentráljak. Semmi más nem kell most, hiszen már most is szaporán veszem a levegőt és teljesen kipirosodtam, pedig még csak ott tartunk, hogy rám nehezedik, de az eddigi érintések és csókok már olyan reakciókat váltottak ki belőlem, amihez foghatót még sosem éreztem, pedig próbáltam már... elvonatkoztatni, nem gondolni a rossz részére, de soha sem ment, hiszen ilyesmit képtelenség tenni. Már attól halkan felnyögök, ahogyan megérzem meredező férfiasságát a bejáratnál. Óvatos, ismerkedő, nem kapkod, pedig még csak a közelében sincs most a testem annak, amit már megszoktam. Feszültség és akármennyire próbáltam bármikor elengedni magamat, soha sem sikerült, mindig kellemetlen volt az eleje főleg, aztán maradt az elviselhető szint, de most mindettől távol van. Nem vagyok száraz, még csak feszült sem és nem érzem kellemetlennek sem a közeledését, sőt én magam húzom fel a másik térdemet, kissé még a csípőmet is megemelem, hiszen már szó szerint lüktetek és biztos vagyok benne, hogy ezúttal olyan könnyed lesz a becsusszanás, mint még soha életemben. Bár ő az arcomat puszilja meg, a nyakamig is eljut, de én újra a szájáért kutakodom, miközben az ujjaim lágy táncot járnak a hátán, hogy aztán megkapaszkodjam a feszes vállakban, mert itt már nincs megállás és nem is akarnám, hogy az legyen.
- Mert nem ismerem őt. Eltűntem onnan, és senkivel nem tartom a kapcsolatot. Valaki segítséget kért, és megmentett, de.. fogalmam sincsen, hogy kik maradtak ott. Egyedül lennék így. Akkor már neki se kezdek. – Húzom el a számat. Jobb menekülni, hátha egyszer leszállnak rólam. Már hónapok teltek el azóta, hogy Styker utolsó emberei próbálkoztak, de kétlem, hogy valaha is fogok tudni nyugodtan aludni. Na jó, most eléggé tele van a hasam, és tiszta is vagyok, így lényegesen könnyebb lesz. De biztos vagyok benne, hogy az éjszaka közepén megint rámtörnek a paraoiám, és fel fogok riadni.. Jó eséllyel azt sem fogom tudni, hogy hol vagyok. Megvonom a vállamat, nem tudom mindezt tovább fejtegetni. Én már nem állhatok egyik oldalra sem. Viszont annak idején nem fogadtam el Heidi felajánlkozását, ám azóta eltelt két év, magányos vagyok, és elveszett.. Shosanna nem kér semmit cserébe, tulajdonképpen arról is lemondott, hogy megtalálja Markot, tehát ez amolyan érdek nélküli egymásra találás lehet? Ő is egyedül van, és én is.. Miért is ne lehetne? Nem húzódok el a csókja, és az érintése elől. Nem a koszos csavargót látja bennem. Valakivé akar tenni, formál, hogy kihozza az igazi énemet a kút mélyéről. - Oké.. – Mormolom, tényleg felesleges a miérteken tűnődnöm, hagyom, hogy sodródjunk. Nem vesztem el a fejemet. A régen eltemetetett vágy lassan kúszik elő, a lány édes ajka véglegesen lezárt érzelmeket ébreszt. Végigcikázik minden idegszálamon valami, amiről már azt hittem, hogy sosem fogom érezni. Az izmaim összerándulnak, ezúttal nem a fájdalomtól, hanem a kéjtől. Megkönnyebbülök, ahogyan forróság ül a tüdőmbe, szomjas sivatagjáróként iszom az ajkait, s áttérek a bőrére, a kebleire. Meglepetten fűzöm közbe. - Most meg te beszéled túl. Mégis.. milyen? – Nevetem el magamat halkan, nem kell válaszolnia, hosszú idő után végre úgy érzem, hogy valami jót csinálok. Végigsimítok az arcán, valahogy tényleg több ebben a lelki összekapcsolódás, mint a fizikai szenvedély. Igaza van, felesleges erre szavakat találni. Nem lehet szerelem, hiszen nem is ismerjük egymást, mégis kapaszkodunk. Minden érintés, csók.. annyit számít, mintha igazi megváltás lenne. Ránehezedek, de nem vagyok túlságosan nehéz, hiszen csak annyit ettem, amennyit sikerült.. Viszont érezheti a vágyamat, noha nem sürgős, hogy máris túlessünk a dolgon. Felhúzom az egyik combját, hogy odaillesszem magamat a meztelen ágyékához, mégis csak lassan dörgölőzöm, közben pedig az arcát puszilom meg. Igen, valahol nagyon is gyengéd, intim gesztus. Rajta is látszik, hogy korábban görcsben volt, most próbálja elengedni magát. Finoman beharapom a nyakánál, hogy még véletlenül se fájjon, s érzékien keresem a bejáratot, de még csak ismerkedősen..
- Akkor nem foghatsz össze másokkal? - nem, néha magam sem tudom, hogy mit és miért teszek, vagy kérdezek, amikor nem kellene ebbe belemennem, hiszen nem az én dolgom és nekem nem is az a feladatom, hogy ötleteket adjak neki. Sajnálom persze, valójában is, hiszen tudom miken ment keresztül, én már csak tudom, de ettől még nem tehetem meg, hogy komolyabban megesik a szívem rajta és segíteni próbálok, amikor nekem magamon kell segítenem. - Csak rosszak és áldozatok? Tényleg így lenne? - talán igaza van és butaság hinni abban, hogy vannak jók, vagy abban, hogy betartanak egy ígéretet? Igen az is benne van a pakliban, hogy segítek őt elkapni, kiszedni belőle fontos információkat, hogy aztán a végén végül én magam is ugyanúgy visszakerüljek oda. Igen, ettől is rettegek, de ha meg sem próbálom, akkor sikert sem érhetek el, tehát legalább meg kell próbálnom. A többi viszont már csak úgy magától jön... magam sem tudom, hogy miért. Megcsókolom, lényegében felajánlkozom neki, pedig ezt nem terveztem. Nem akartam túl messzire menni, nem akartam én ilyen módon bizalmat ébreszteni. Persze jó taktika, de még sem, hiszen nem egy őr használt már ki... vagy inkább fel és ennek ellenére mégis valahogy jön a késztetés, valószínűleg pont azért mert esetében erről szó sem lenne és nekem fogalmam sincs róla, hogy milyen ténylegesen élvezni is ezt. - Mondtam, hogy ne gondolkozz túl sokat... - az ujjamat a szájára tapasztom. Nem is kell szavakat keresnie, hiszen ezúttal most tényleg én magam sem tudom, hogy ez az egész miért van, hogy miért akarom, csak azt tudom, hogy akarom. Ha még sem sikerül, ha nem tudom bevinni, ha végül nem engednek ki, ha őt is elkapják... hát legalább legyen egy kellemes éjszakánk. Az mindkettőnknek csak jó lehet. Ezért nem akarom, hogy most gondolkozzon, hogy túlgondolja ezt az egészet és végre talán tényleg sikerül ezt elérnem nála a határozottabb csókkal, mert ő is kezdi elengedni magát. Már nem csak a suta vállsimogatás következik, az arcomon simít végig a keze, én pedig már attól hangosan sóhajtok fel, hogy a nyakamat csókolja meg. Nem... azok az alakok soha semmi olyat nem tettek, amiben akár egy csepp élvezet is volt, csak olyasmit, ami nekik számított. - Olyan... ez olyan... - ezúttal én magam keresem a szavakat. Gyengéd, finom, óvatos? Talán ez így mind együtt, mellette mégis érzéki és csak még jobban felkorbácsolja a vágyat, amit eddig még soha életemben nem éreztem. Ez van, ha egészen kicsi korod óta "élvezed" a kíséreti bázis adta lehetőségeket. Egyszerűen csak elnyúlok az ágyon és élvezem, ahogyan finom csókokkal szántja végig a testemet és egyre inkább érzem, hogy ez egyre nagyobb hatással van rám, mintha csak minden érintésétől és mozdulatától az egész testem egyre érzékenyebb lenne. Különleges egy érzés, annyi szent.
- Dehogynem. Ez az ezredes már vagy tizenöt éve kísérletezik emberekkel. Csak egy vagyok a sok közül. – Vonogatom meg a vállamat, nem tudom, hogy mit tehetnék ellene. Ha véletlenül a halálba is tudnám vinni néhány emberét, az meg kinek lenne jó? Inkább magam mögött hagyok mindent, és nem törődöm a múltammal. Még élni akarok, legalább egy kicsit, ehhez pedig az kell, hogy állandóan mozgásban legyek. Mégis olyan jól esik most elnyúlni, tisztán, és jóllakottan pihenni, mintha semmi sem fenyegetne holnap. - Abból én már kinőttem. Azt hiszem.. nincsen jók. Ha voltak is, már belefáradtak az örökös szélmalomharcból. Csak rosszak vannak, és áldozatok. – Utalok arra, hogy az egész világ korrupt, és csak az ügyeskedők képesek fennmaradni. Lényegében én is olyan életet élek, ahol már nem számít senki, és semmi. Lényegében vele is csak a kaja miatt jöttem el, de végül egészen kellemes így. Ha gyanakodni is akarnék, most túlságosan kényelmes a helyzet, így nem érdekel, hogy mi lesz. Viszont azt nem értem, hogy mire érti, hogy más dolgokat kezd el meglátni a férfiakban. Úgy érti, hogy mások bántották őt, ezért már minden férfi szemét a szemében? Én aztán nem fogok kiállni értük, én nem vagyok aljas a nőkkel, sosem voltam. - Ah, túl rövid nekem már az élet, hogy bárkivel is ágyba akarjak bújni, és nem szándékoztam darabokra törni a szíved. Kösz, hogy segítesz, tényleg hálás vagyok, noha nehezen tudom felfogni, hogy miért jó ez neked. Ha bántottak, és magányos vagy, akkor ha meg se találjuk Markot, csak a társaságom miatt befogadsz? Ez annyira.. – Nem is tudok rá szavakat, de nincs is rá szükség, most jelzi, hogy engem akar, és valóban agyalhatnék rajta, hogy miért is történik mindez, szavakba is ejtem, hogy ilyen szinten nem akarom kihasználni, de a fenébe is, lehet, hogy többé sosem lesz alkalmam bárkivel is szeretkezni. Nem tudom miért, de rajta is ezt látom, elég nyomorult lelkek vagyunk. Cseppet sem érdekel, vagy zavar, hogy bénácska, én sem vagyok éppen egy macsó, ha valaha is az voltam, az már bőven a múlté. Meglepetten nyikkanok meg, amikor a nyelvem találkozik az övével, ezen már felbátorodva csókolok vissza jobban. Mégsem nyúlok oda, ahova talán régen bátrabban tettem volna, sután simogatom meg a vállát, tényleg nem akarom bántani, vagy kihasználni. Úgy érzem magam, hogy ha már egy kivert kutya, akkor hálásnak kéne lennem, szinte a gazdi kívánságait lesni. - Oké. – Simogatom meg az arcát, és lassan, gyengéden vonom magamhoz, s a nyakát csókolom meg, puhán, érzékien felfedezve minden apró hajlatot. Végighaladok a kulcscsontján, hogy visszatérjek az ajkához. Fölé hengederek, de erősen tartva magam, hogy fel tudjon készülni, levegőt vegyen, hogy ne nyomjam agyon. Egy pillanatig nézem őt, bámulatos szépség, hogy lehet hozzám hasonlóan rossz élete. Végül ráfekszem, hogy finom csókokkal borítsam el ezúttal a mellét..
- Nem tudom. Más nincs, aki... hasonlóan járt? - ezt most ezúttal talán én magam kérdezem, hiszen rettenetes, hogy nem tehet az ember semmit sem ilyen rettenetes helyzetben. Lehet ez naiv kérdés is, de nem csak erről van szó. Történnie kellene már valaminek, hogy a sok élet ne menjen kárba, akik be vannak oda zárva, hiszen nem csak róla van szó, vagy rólam, vannak még bőven és rémes, hogy a bázis örökké megmaradhat ebben a formában. Miért nem tesz senki semmit? - Néha azért mégis csak jó álmodozni... legalábbis én szeretek, de persze te tudod. Viszont, ha van, aki a rossz oldalon áll... olyan nincs, aki a jón? - azt hiszem ezt is részben én kérdezem, nem is csak tőle, valahol magamtól is. Léteznie kell olyanoknak is, akik nem rosszat tesznek az ember ellen, akik segítenek az olyanoknak, mint mi, csak nem tudom én sem, hogy hol kereshetnénk őket és hogy hogyan tudnának segíteni. Túlságosan veszélyes alakok vannak a bázison, van vajon olyan aki szembe tud szállni velük és el is érhet vajon valamit? - Tudod, akinek a vőlegénye mással bújik ágyba... megpróbál más dolgokat érzékelni a másik nemben. - vonom meg a vállamat. Nekem igazából soha sem az számított, hogy mások hogyan viszonyulnak hozzám, ez már odabent is így volt, sokkal inkább az, hogy ki mennyire bánt meg, vagy ejt át. Persze egy zárkában élve az életedet ez nem olyasmi, ami tényleg számít, hiszen nem foglalkozott velem senki és mindenki kihasznált, könnyen el tudom játszani a lányt, akit átejtettek, hiszen igazán soha sem volt senki, akinek tényleg számítottam volna. Talán e miatt is van meg a késztetés, hogy ne bújjak a takaró alá, vagy hogy ne hagyjam figyelmen kívül a tényt, hogy mennyire hatással vagyok rá. Ezt akartam elérni, de mégis... most nem csak a kötelesség motoszkál bennem, hanem az is vajon milyen, ha nem csak használnak. - A jövőben, ha nem tervezel ágyba bújni a legjobb barátnőmmel és darabokra törni a szívemet... - adnom kell a szerepemet, ezt most tényleg csak e miatt mondom, hogy elhiggye csak azért teszem, mert megbántottak és mert szeretetre van szükségem és nem gondolom, hogy ő annyira rettenetes lenne, vagy elszúrna bármit. Általában sokkal rosszabb, aki túlságosan magabiztos és én pont e miatt csókolom meg. Finoman csókol vissza, szó sincs olyan vad erőről, amit már megtapasztaltam, ő nem az a fajta és azt hiszem nem is olyan, aki bárkinek is ártana úgy, mint azok az őrök, vagy kihasználja akármilyen helyzetet is. - Csak... ne gondolkodj túl sokat... annak sokszor semmi haszna nincs. - ezúttal bármit is mond ő csókol meg, én pedig viszonozom újra, ezúttal már határozottabban csókolva vissza, finoman bevetve a nyelvemet is, közelebb húzódva kicsit. A térdeink már teljesen összeérnek, kicsit kénytelen vagyok magam alá húzni a lábamat, hogy rendesen oda tudjak hajolni, de maga a helyezkedés is ösztönös, szinte észre sem veszem, ahogyan azt sem, hogy bár az egyik karommal támaszkodom mellette az ágyon, a másik kezem a tarkójára csúszik. Egészen más ez a lassú felfedezés, mint az őrökkel.
- Mit tehetnék? Nincsen aki segítsen. Menjek vissza egyedül, és öljem meg mindet? – Horkantok fel, de nem vagyok bosszús, csak tudom, hogy én már gondolkoztam ilyen lehetőségeken, talán ki tudnék ott szabadítani másokat, akikkel összefoghatnék, de nem, maradtam végül annál, hogy engem mindenki hagyjon békén, és nem kellenek a bonyodalmak.. - Igen, akkor egész jó tornász lehettem volna, viszont akik megtaláltak, azok akkor is megtalálhattak volna. Különben meg van annak értelme, hogy mi lett volna ha? Az ember ha máson sem gondolkozik, akkor úgyis beleőrül. – Rázom meg a fejemet, én már elfogadtam a sorsomat, csak éppen nem látok semmilyen esélyt arra, hogy mindez változzon. A lány tényleg naívnak tűnik, hogy itt kapargatja a felszínt, viszont akkor érthetetlen, hogy eddig őt miért nem törte meg az élet? Szép, és fiatal, valamennyi pénze is van, akkor miért nem bántotta még senki? Ez azért elgondolkoztató kérdés. - Ahha.. nagyjából senki nem hisz az ilyesmiben, furcsa, hogy te mégis. – Bököm ki, hiszen mindezek ellenére most egy szál bugyiban van, hetykén meredező cickókkal, ami egyértelműen hatással van rá, ha akarom, ha nem, hiszen jó kis csaj, csak éppen én már nem akarok ilyesmivel foglalkozni, hiszen mint a tiszta szoba, a kaja.. Kár lenne az ilyesmit véglegesnek elkönyvelni. Ha túlságosan elengedem magamat, akkor sokkal rosszabb lesz majd megint nélkülözni.. - Dehogy, nem bántanálak, hiszen adtál enni, meg minden.. Csak a haverom huga vagy, és már így is kihasználtalak. Mi van, ha végül nem jutunk el sehova? Én még fénykoromban sem voltam olyan, aki csak úgy a saját örömére.. – Fektet le lányokat. Azóta meg végképp, hiszen cseppet sem érzem magamat csábosnak, vagy férifiasnak, és nem lenne jó, ha csak úgy sajnálatból kínálkozna fel. Na nem mondom, jól esett, ahogyan hozzám ért, és hogy ennyire nem fogja vissza magát, de mégis.. Nem húzódom el, mert elsőre nem is tudom, hogy mit akar, így aztán.. meglepődöm picit, hogy tényleg megcsókol. Puha a szája nagyon, olyan íze van, mint a legfinomabb édességnek, amit valaha ettem, bármilyen rég volt. Feltűnik, hogy nem szenvedélyből teszi, hanem valahogy ösztönösen, így nem találom ügyetlennek. Tapasztalatlannak sem. Aprót visszacsókolok, a lehelletem most egészen kellemes, mentolos, régóta nem volt már ilyen. - Nem kell ezt.. csinálnod. Nem tartozol semmivel. Ha úgy érzed, hogy rossz az életed, akkor megteszem, bármit is akarsz, úgy sincs más dolgom. – Húzodom picit hátra, de nem akarom, hogy úgy érezze, hogy visszautasítom, ezért a derekát átölelem, és próbálok küzdeni a lüktető vággyal, amely hirtelen tört rám, viszont túl régóta menekülök, tudatosan meg kell terveznem minden lépésemet. Viszont most mégiscsak adok egy csókot a szájára, hasonlóan bénát, mint ő.
- Rettenetes, hogy nem tehetsz semmit, ezt... hogy bírod? - aggodalmasat kell játszanom, egy egyszerű ember,t aki képtelen felfogni, hogy ilyesmi is létezhet a világban, hogy valakin kísérleteznek, hogy ártanak neki. Nekem is vannak sebhelyeim, persze a legtöbb olyan helyen, ami nem igazán látszik és persze a nagy részét könnyen ki lehet magyarázni gyerekkori sérüléssel, vagy épp hogy volt olyan pasim, aki kissé túlzásba vitte a nevelést esetemben. Elég hihetően tudok meséket előadni, eddig úgy fest, hogy ő is bár nem gond nélkül, de azért a nagy részét végül is csak bevette. - És... gondolkodtál már azon, hogy milyen lett volna minden, ha még sem mész katonának? - tudom, én már csak tudom, hogy milyen buta dolog ilyesmin agyalni, de már én is megtettem nem is egyszer. Egy-egy rettenetes nap után valahogy még segített is, álmodozni arról milyen lehet úgy felnőni, hogy nem visznek el a szüleidtől, hogy normális gyerekkorod van, hogy normális életed van, amit te irányítasz és a saját döntéseid alapján azt teszel, amihez csak kedved van. Még az is jobb lett volna annál, amilyen életem volt, ha vannak szüleim, akik időnként szobafogságra ítélnek, vagy megmondják mit lehet és mit nem. Persze másnap pocsék volt felkelni, de amíg álmodoztam legalább egy kicsit kikerültem abból a silány cellából, vagy az aktuális őr ágyából. - Dehogy undorodom, de... tényleg sajnállak. Az miért lenne baj? A lélek a fontos, nem a többi. - sajnálom és az a legrosszabb, hogy őszintén, de ezzel most nem szabad törődnöm. Az a fontos, hogy magamhoz kössem, amíg ki nem derítem, hogy pontosan mi történt vele, hogy ki segített neki. Ha ez meg van, utána majd visszaviszik, csak... persze idő kell, nem kérdezhetek rá erre azonnal. Ezzel hitegetem magamat, pedig valahol mélyen azt hiszem időt is akarok adni neki. Egy kis étel, fürdés, egy rendes ágy, ennyi azért jár neki az előtt, hogy elárulom hol van, az előtt, hogy kifaggatom, hogy pontosan mi történt, amiért most egyáltalán itt lehet. A gyors fürdés után visszatérek, a bugyi marad csak és egy rövid póló. Így is elég hiányosan vagyok öltözve, de nem lep meg, hogy megbámul. Őszintén szólva nem igazán kaptam ilyen pillantást még sosem. Kaptam már kiéhezettet, de ilyet még nem igazán és bocsánatot se kért még igazán senki sem érte. Ezért lepődöm meg épp csak egy pillanatra. - Semmi gond és... nem kell elfordulnod, rusnya sem vagy, sőt... Nem hiszem, hogy félnem kellene tőled. Bántanál? - nem takarózom be, pedig megtehetném, de még sem merül fel bennem, magam sem tudom, hogy miért. Hasonlóan, mint ő leülök az ágyra vele szemben törökülésben, ami egy vékony bugyiban nem a legelőnyösebb, főleg hogy csak a vak nem szúrná ki azt, hogy milyen állapotban van. - Nem... nem hiszem, hogy bántanál, nem vagy rossz ember, csak... egy áldozat. - én magam válaszolom meg a kérdésemet. Furcsán érzem magamat, hiszen olyan naivnak és elesettnek tűnik és én tényleg sajnálom, azt is, amit tennem kell vele. Azt hiszem valahogy a testem is önmagától cselekszik, mintha nem is én irányítanám, kicsit közelebb húzódom hozzá, a térdeink már lényegében összeérnek és ahogyan az előbb ő tette most én nyúlok az arcához. A tenyerem finoman simul a most már nem érdes, hanem sima felületre, hogy aztán ha csak fel nem merül benne, hogy elhúzódjon közelebb is hajoljak és megcsókoljam. Sután és szinte esetlenül tapasztom a számat az övére, ha nem húzódik automatikusan hátra. Csókban nem vagyok jó... sőt igazából másban sem. Az őrök csak használtak, soha sem volt benne semmi élvezet és csók se nagyon, aminek még örültem is. A legtöbbjük büdös volt, a szájuk szinte mindig alkoholtól, vagy cigitől bűzlött, örültem, hogy nem kellett csókolóznom velük.
- Akkor vége. Téged megmentelek, mert adtál enni, aztán beletörődök. – Számomra ez ilyen egyszerű, ha már elkapnak, legalább a lányt ne keverjem bele, hiszen ő nem tehet semmiről. Hozzám csapódott, pedig egyáltalán nem biztos, hogy meg tudjuk találni Markot, sőt, szerintem már nem is él. Azt is el tudom képzelni, hogy Styker egy kaptafa alá vette az életben maradt egységet, és mindenkiből megpróbált kikisérletezni valami használhatót. Én Heidi segítségével megszöktem, de talán rajtam kívül senki sem. És előbb-utóbb pont kerül az i-re, utól fognak érni, mivel kezdek belefáradni ebbe az egészbe. Akár meg is ölhetném magamat, hogy elkerüljem a kínzásokat, eddig még gyáva voltam hozzá, de ami késik.. - Az már nagyon régen volt.. Alig emlékszem rá. Atlétának készültem, de túlságosan fejlett volt az izomzatom, ezért a tornát hanyagoltam, és beléptem a tengerészekhez. Egy hajón szolgáltam, és a szárazföldre hatoló egységet vezettem. A mozgékonyságom sokszor életeket mentett, valahogy ösztönösen tudtam, hogy mit kell tennem. – Vonom meg a vállamat, olyan furcsa a régmúltról beszélni, nem érzem magamat tisztességesnek, hogy végül dezertáltam a sok vért látva, de akkor úgy döntöttem, hogy elég volt. A hadbíróság már csak azért is kötelre ítélne. Ennél gyorsabb, és fájdalommentesebb halálnemeket is ki tudok magamnak találni. - Nem az.. nekem mindegy, ha hozzámérsz.. Csak nem akarom, hogy undorodj, vagy sajnálj. Egy darab hús vagyok, semmi több, már csak lélekben vagyok itt. – Jó, azért az is benne van, hogy nagyon furcsa volt az érintése, túl jól esett ahhoz, hogy ne akarjam megszokni, aztán meg hiányolni. A félig nyitott ajtóra furcsa módon mégiscsak hátranézek, sőt, fel is könyökölök az ágyra, hogy belássak, pedig ez hülyeség, csak a teste villanását látom, egy-egy vállrészletet, de semmi komolyabbat. Ez miért is érdekel? Inkább visszafordulok a krikett felé, amikor pár perc múlva kilép a fürdőből, egy szál bugyiban. Nem is emlékszem már rá, hogy mikor volt olyan, hogy egy nőt nagyjából ruha nélkül láttam, és ez engem is bizonytalanná tesz. Úgy figyelem a mozgását, mint az ugrásra kész vad, aki nem tudja, hogy védekezzen, vagy inkább támadjon. Azért mégiscsak bennem van az az ösztön, amit annyi idő alatt tudtak feledtetni, de kiírtani nem. - Bocsánat. – Nézek végül félre, azért ősbunkó nem akarok lenni. Megvárom, hogy elrendezkedjen, és csak akkor fordulok vissza felé, hogy megkérdezzem. – Akkor.. ha nem akarsz még aludni, akkor miről beszéljünk? Azt mondtad, hogy te nem vagy érdekes, és tulajdonképpen én sem, gyorsan kifogynak így a témáink. Inkább azon csodálkozom, hogy nem félsz tőlem. Engem a legtöbben elkerülnek, nem kapok munkát se nagyon. Jó, így azért nem vagyok olyan rusnya. – Simítom végig a most csupasz államat, és szinte katonásan rövid hajamat. A szagom is egészen emberi, szappan illatú. Kár, hogy mindez gyorsan el fog múlni. A kaját már megettem, de azt hiszem még bármennyit meg tudnék enni. Kikapcsolom a tévét, és törökülésben felé fordulok, egyértelmű a merevedésem, de tudomást sem veszek róla.
Elég pocsékul fest már csak első ránézésre is, ha csak egy szimpla átlag polgár lennék, akinek most kiadom magamat jó eséllyel akkor is hasonlóképp sajnálattal tekintenék rá, hiszen lássuk be tényleg elég rosszul fest szegény és akkor még finoman fogalmaztuk. Szakadt, mint egy igazi hajléktalan és azért lássuk be van egy bizonyos szintű szaga is, amit a fürdés majd elvesz, de addig is el kell viselnem. Az a mázli, hogy alapvetően sok mindent elviselek, hiszen sok mindenen vagyok már túl, sok mindent megtapasztaltam a bezárt évek során. Ahogyan tudom, hogy ő is így van ezzel, de ez már más téma. Nem fogom e miatt rosszul érezni magamat, mert igen rossz volt neki, ahogyan nekem is rossz volt és most azon vagyok, hogy neki újra rossz legyen, de az a gond, hogy sajnos nem tehetek mást, különben én kerülök vissza oda. - És nem kérhetsz senkitől sem segítséget? De ha elkapnak...? - igen játszanom kell a naivat, pedig én tudom jól, hogy mi lesz akkor, ha elkapják, akkor megint beviszik, akkor megint bezárják és nincs mit tenni, kénytelen lesz elviselni azt, hogy egy börtön az otthona, ahol azt tesznek vele, amit akarnak és természetesen azok az alakok nem fogják vissza magukat. - Nem vagyok én olyan érdekes az az igazság, de... beszélhetünk másról, biztosan volt életed az egész előtt is, a katonaság előtt. - igen valami kell, hiszen valahogy csak el kell érnem, hogy ne akarjon reggel felkelni és elmenni csak úgy, hiszen ha ezt teszi akkor megint meg kell keresnem és jó eséllyel másodszor már nem mondhatom majd azt, hogy pusztán hatalmas mázlim volt igaz? Azért az meglep, hogy egyből elhúzódik, amikor hozzáérek, de sejthettem volna, hiszen olyan, mint egy kivert kutya. - Bocsánat... - hebegem automatikusan, szinte csak magam elé suttogva, mert nem akartam én rosszat sem és ráijeszteni sem azzal, hogy hozzáértem, de tényleg sajnálom ,hogy így néz ki. - Rendben van és... tényleg ne haragudj, utána beszélhetnénk a bátyámról, ha... nem akarsz mindenképpen aludni. - teszem még hozzá láthatóan egészen csendesen, mint aki érzi, hogy rosszat tett, de nem akarta igazán. Csak aztán állok fel szépen. Nem hoztam igazán váltó ruhát, ilyesmim nincs, de azért ami nálam van másnapra még bőven jó lesz, így hát én is elindulok a fürdőszoba felé. Be nem csukom teljesen az ajtót, gondolhatja akár, hogy azért, mert nem szeretném, hogy csak úgy eltűnjön mire készen vagyok, de persze nincs szó róla. Szándékosan állok úgy, hogy egy leheletnyit azért be lehessen látni a résen. Épp csak néhány villanást, ahogyan vetkőzöm, van amikor direkt kissé úgy fordulok, hogy minden részletből kapjon egy keveset, csak aztán tűnök el, amikor már a zuhany hangjai szűrődnek ki. Én azért elhúzom a függönyt, de nem szöszölök sokáig. Az öltözésnél hasonlóan be lehet látni kissé. Nem hoztam konkrétan pizsit, ezért kissé bizonytalanul lépek ki az ajtón, mivel még sem alhatok az utcai cuccomban, ezért csak a bugyi marad rajtam és a póló, a többit szépen összehajtva leteszem egy székre. - Nem reméltem, hogy tényleg megtalállak. - bököm ki gyorsan, aztán be is bújok az ágyba a takaró alá, mint aki zavarban van, vagy szégyelli, hogy ilyen kevés ruhában kell mutatkoznia egy ismeretlen előtt.
Nem tudom, hogy miért néz állandóan ilyen lesajnálóan, végtére is nem tud rólam semmit. Legalábbis ebben a tudatban vagyok, és nem merül fel, hogy jobban ismerne, mint amennyire mutatja. Teljesen elszoktam már az emberi kapcsolatoktól, csak megyek, amerre a lábam hajt. Ösztönök alapján élek, egyedül vagyok, és minden nap meg kell küzdenem azért, hogy valami legyen. Így ne csodálkozzon, hogy a válaszaim nem igazán vezetnek sehova, csak úgy csapongok, mondom, ami eszembe jut. Ha ő Mark huga, akkor sem jelent nekem semmit azon túl, hogy ad enni, meleg ruhát, szállást, de ez bárki lehetne. Nehéz megértenem, hogy néhány történetért cserébe miért vesz a nyakába, én biztosan nem tenném ezt. Ráadásul még nem is nagyon beszéltem neki Markról, elvileg majd a vacsora után ejtjük meg ezt, de most, hogy kezdek jól lakni, inkább bevágnám a szunyát, bármennyire is hálátlannak tűnök. Csak eldőlve szuszogni, és egy jobb életről álmodni, ahol nem kell félni a holnaptól. - Ez nekem furcsa de te tudod, a te pénzed, a te időd. – Ha nem un rám, attól én még belefáradhatok a helyzetbe, a nyomásba, hogy vár tőlem valamit. Valahogy nem hiszek abban, hogy annyira jól elleszünk, amíg világ a világ. A sorsom már eldőlt, egyedül vagyok, és ez így is marad. Nem tudom, hogy miért is akarná ezt erőltetni, de rövidtávon meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. - Igen, olyasmi, előle, de ha véletlenül találkoznánk, megpróbálhatnám megölni, de annál gyávább, hogy személyesen kutasson fel, mindig a kutyáit küldi. Eddig merő véletlenségből még sikerült egérutat nyernem, de előbb-utóbb kifogy a szerencsém. – Foglalom össze, mert nagyjából még a városka nevét sem tudom. Csak azt, hogy itt nem fogok munkát találni, még az itt lakók sem mind kapnak, úgyhogy tovább kéne állnom sürgősen. – Nekem aztán nem, de én se tudok rólad semmit. Ha nem akarsz beszélni róla, akkor mindegy, nem tudom, hogy milyen témánk lehetne, amitől nem vág eret az egyikünk.. – Vigyorodom el flegmán, eddig nem tudtunk semmi értelmeset kinyögni, viszont akkor megrezzenek, ahogyan hozzámér. Automatikusan elhúzódok, semmi jót nem jelenthet az ilyesmi. Valahogy nem izgat, ha ez most sértő lehet, ösztönös reakció a menekülés. – Mihez képest? Mondjuk úgy, hogy már megszoktam. – Pillogok rá gyanakvóan, és fél szemmel ismét a tévére nézek, de nem köt most le, mert kezdem magamat csapdában érezni. Amíg eddig csak faggatott, most meg hozzám ér, kezd állati furcsa lenni a helyzet. – Szerintem inkább neked is fürdened kéne, aludjunk.
Rettenetes állapotban van, ez nem is kérdés és pont e miatt valahol mélyen sajnálom is őt, hogy ilyen élete volt és hogy én azon vagyok, hogy pont oda küldjem vissza, de ha egyszer ő vagy én... Nem lehet kérdés, hogy a saját boldogulásomat kell választanom, hiszen már én is épp eleget szenvedtem olyan bűnök miatt, amiket nem követtem el. Lehetett volna olyan életem is, amilyenről most mesélek, lehetett volna egy bátyám is akár, sőt talán volt is, de már nem emlékszem effélékre. A napfelkeltére is alig emlékeztem, nem hogy arra milyen volt odakint élni, milyen lehet ha az embernek van családja, barátai, pasija, aki megcsalja, de még ez is jobb helyzet lenne, mint odabent bezárva, ahol csak azt teheted, amit mondanak és amikor mondják. Nem embernek való, mintha csak állatok lettünk volna, akiken kísérletezhetnek. - Nem... erről szó sincs. Tudom, hogy nem ismersz, de... segíthetnék, csak egyszerűen az emlékek miatt, mert ismered a bátyámat és végül is a barátja voltál és ha nincs családod, aki segítsen... Én megtehetem. - meg kell győznöm róla, hogy nem vagyok az a típus, aki rá un bárkire is, meg aztán nekem sincs már senkim, akár lehetnénk mi is egymásnak, lehetne bátyám a bátyám helyett, vagy akár más is. Igen, akár még ez is benne lehet, hogy minél több mindent ki tudjak húzni belőle. Odabent is volt rá példa, hogy így volt könnyebb az életem. Voltak ennek is rossz pillanatai, vadabb őrök, olyanok, akik cseppet sem gondoltak arra, hogy nekem mi az, ami rossz, ami fáj, de aztán másnak jobb volt, könnyebb ha csak egy kis ideig is. Közben persze csak fél szemmel figyelem, ahogyan fürdik és rendbe szedi magát. Rémesen fest, a sebek miatt, viszont így jobban fogja érezni magát, a szőr nélkül és persze tisztán. Legalább egy időre jobb sora lesz, amíg aztán... - Mi tagadás. - bólintok egy aprót. Igen a kitalált sztoriban, a kitalált pasi tényleg egy jó nagy faszkalap lehet, ha ilyesmit tesz... tett... oly mindegy. Az jobban érdekel, amit magáról mond. - És most... előle menekülsz, azért vagy... tudod... Egyáltalán hogy kerültél ide? - tudom kell a bátyámról is kérdezni, de most igyekszem rá koncentrálni, mert az is fontos lehet, hogy elnyerjem a bizalmát. Nem elég egy kis étel, egy zuhany, egy ágy, vagy épp egy tv, amit biztosítani tudok neki, ennél jó eséllyel több kell ahhoz, hogy bízzon is bennem. Azért a kérdésén jócskán meglepődöm, erre azért nem számítottam, de úgy fest tényleg rendesen kimosták az agyát, hogy nem esik le neki, ilyesmit nem igazán illik kérdezni. - Ez... tényleg fontos? Megtette és kész, az éppen elég volt. - továbbra is az ágy szélén ücsörgök, ő a tv-t nézni. Nehéz dolgom lesz így, ez nem is kérdés, hiszen alig figyel rám, csak a fontos neki, hogy kaját kapott tőlem és tisztálkodhatott, semmi más, épp ezért kellene elérnem valahogy, hogy ez változzon. Valószínűleg a szíve úgy sem fog megesni rajtam, szóval effélével nem igazán van értelme próbálkozni, de... Közelebb húzódom hozzá és finoman érek hozzá a hátán az egyik sebhelyhez. - Nagyon fájt? - naiv kérdés egy olyan nőtől, akinek fogalma sincsen arról, hogy miken mehetett keresztül. Én persze tudom a választ. Nagyon fájt neki, ahogyan mindenkinek, aki ott van és akin kísérleteznek.
Régen tanultam róla, hogy mik a prioritások, hogy az ember embernek érezze magát. A méltóság belőlem már régen kiveszett, szinte egyedül az étel, a létfenntartás számít. Nem szégyenlem magam, és nem is viselkedek túl kulturáltan, viszont az mégiscsak motivál, hogy mindjárt fürödhetek, és akár még a puha ágy is jót fog tenni. Amilyen igénytelen priccseken aludtam, vagy éppen az erdőben, lehet, hogy pont ezért fogom dobálni magamat, mert nehéz lesz elhinni, hogy más így a pihenés, mint amit megszoktam. Nem tudok többet most befalni, ezért indulok egy szál semmiben zuhanyozni, és mivel borotvát is vettünk, azt is viszem. Lesz szőrhullás rendesen. Még borotvahab sem kell, ha véletlenül megvágnám magamat, az a fájdalom már meg se kottyan. - Igen, de ez akkor sem az igazi. Ha nem kapod vissza a bátyádat, előbb-utóbb rámunsz, és akkor megint jön a nélkülözés. Ezért aztán nehéz lesz visszarázódni, talán nem is kéne. Jobb lenne, ha csak eltűnnék reggel, akkor nincsenek bonyoldalmak, nemigaz? – Ezt csak úgy oda vetem, legalább őszinte vagyok vele, hogy milyen lehetőségeim vannak. Elindulok kifelé, és roppantul nem érdekel, ha esetleg kimegy a víz, mert miközben mosdok, és szappanozom magamat, nyitva az ajtó, szemmel tartom, hogy folytathassuk a beszélgetést. Közben átszaladok a szakállamon, és szépen lehúzom, a földre dobva a már feleslegessé vált szőrt. Aztán jön a hajam, katonásat varázsolok belőle, legalább a tetvek nem fognak kínozni. - A barátnőddel? Jó nagy faszkalap.. Velem? Mit tagadjam? Elkapott valaki, aki azt hitte, hogy nagyon okos. Sajnos mint kiderült, a zsenialitása mögött egy szadista állat rejtőzött.. Gondolhatod. – Lépek ki a zuhany alól immár lényegesen emberibb ábrázattal, még a mellkasomról, s az ágyékomról is lehúztam a szőrt, ahol lehetett, mert ki tudja, mikor adódik legközelebb ilyen alkalom. A derekam köré tekerem a törölközőt, eszembe sem jut, hogy ez így zavaró lehet, ha visszaülök hozzá. Az illatom viszont egész jó, még magamat is meglepem vele. – Kösz. – Bököm ki, és visszahuppanok, de nem az ágyra, hanem annak tövébe, hogy bekapcsoljam a tévét. Nekem ez a lány nem több, mint egy etetőgép, nem számít semmit. Legalább pár órát nyugi van. – Legalább jó csaj volt, vagy veled akartak kiszúrni? – Engem nem izgat, hogy azt mondta, hogy már elmúlt, lehet, hogy nem akarna beszélni róla, de nekem mint egy csecsemőnek, minden történet új. Közben rátalálok a sportcsatornára, és krikettet nézek. Nem túl férfias sport, de hát jelenleg én sem vagyok az. Fél füllel figyelek a válaszára.
Igen azért az határozottan zavarba hoz, hogy csak úgy lekapja a ruháját és történetesen nincs alatta semmi. Én azt hittem... és persze nem kellene e miatt furcsán éreznem magamat, de így kell tennem, ezt kell látnia és persze az is benne van, hogy sajnálom is őt, hogy így kell élnie, de tudom, hogy az én életem sem különösebben könnyű ezért nem igen tehetek mást, mint hogy igenis elérem a célomat, akkor is, ha ennek meg van az ára és az ár történetesen itt ül előttem és eszik úgy, mint aki nem evett rendesen már hetek óta és jó eséllyel ez pontosan így is lehet. - Persze, meg akarom találni, de nem akarom hitegetni magamat, mert van rá esély, hogy nem is sikerül majd, de... remélem. Ha viszont még sem, legalább mesélsz róla. - nem, hát persze hogy nem akarom megtalálni őt, hiszen nincs semmiféle bátyám, mindent kitaláltam, de erről neki nem szabad tudnia, azt kell hinnie, hogy szimplán csak bizonytalan vagyok és egyelőre még nem tudom, hogy mit is akarok pontosan, vagy hogy nem akarok a reménykedés után túlságosan nagyot csalódni. Remélem is, hogy nem fogok, hiszen akkor csalódnék igazán nagyot, ha vissza kellene mennem oda... ahová ő sem akarna, de itt sajnos ezúttal csak egy győztes lehet. Azért rendesen elképedek azon, amit látok. Talán azért nem nézek ki én így, mert nő vagyok, velem nem bántak el ennyire durván. Persze nekem is vannak sérüléseim, de nem ilyen mértékűek, no meg én katona sem voltam. - New York külvárosában béreltünk egy kis házat, ott találtam meg... a barátnőmmel, de... elmúlt, nem számít. Veled viszont... veled mi történt? A sebek... - mint egy átlag ember, úgy kell ehhez az egészhez állnom, mint akit meglep az, amit lát, mint aki le van egyenesen döbbenve a sérülései miatt, aki tényleg nem tudja hogyan történhet valakivel ilyesmi, hogyan lehet valakivel ennyire kegyetlen az élet. Ennie nincs mit, koszos és piszkos, úgy habzsolt, hogy csak na. Én tudom, hogy miért, de úgy kell tennem, mint akinek fogalma sincs az egészről, mint aki nem tudja, hogy miket tehettek vele és persze mindemellett nem lehet lelkiismert-furdalásom azért, hogy pont én vagyok az, aki vissza akarom küldeni őt oda.
Nem túlzottan érdekel a története, de mégse akarok vele kussban sétálni, a kínos csendet mindennél jobban rühellem, ezért kérdezek olykor bele. Az sem fel merül, hogy keresztkérdésekkel zaklassam fel mindkettőnket, ha igazat mond, akkor kár lenne érte, ha pedig nem biztosan jól felkészült, és nem egy magamfajta dezertőr fogja lebuktatni. Összességében eddig állta a szavát, a szatyorban már ott vannak a kajásdobozok, és lendületes léptekkel megyünk a motel felé. Még mindig jobb, mint az a szálló, ahol egy koszos szobára valót tudtam összekoldulni, és reggel onnan is kipenderítettek volna. Semmilyen elképzelésem nem volt a holnapot illetően, lehet, hogy megaludtam volna valami erdészházban, hátha a következő városban találok valami gyorsan fizető kétkezi munkát. Elkezek enni egy szál semmiben, magamra húzva a takarót, de nem azért, mert nekem számít, vagy szégyenlős lennék, a házigazdám úgy befagy, hogy nem húzom az ideit. - Oké. – Nem köszönöm meg, mert mit köszöngessek. Az alku része volt, hogy úgy ahogy ellát, és amíg nem bánt, addig én sem fogom őt. Nincsen a ruháim zsebében semmi, a nyakamban van a dögcédulám, na nem mintha számítana. Ezt még Strykerék hagyták a nyakamban, mert felesleges lett volna újat nyomni. Ha meghalok, legalább tudják, hogy kit kell elégetni. - Most akkor meg akarod találni, vagy sem? – Kérdezem érdeklődve, aztán leteszem az ágyra a tányért, s a borotváért, meg az ollóért nyúlok. Olyan rövid idő alatt ettem sokat, hogy megfeküdte a gyomromat, így hát nem árt szünetet tartani. Ledobom a felsőmet is, láthatja, hogy mennyire kidolgozott a testem a katonaéveknek köszönhetően de vékony vagyok, és a hátamon korbácsnyomok, és égési sérülések a kísérleteknek köszönhetően. Nem zavartatom magamat, pőrén indulok el először zuhanyozni, ott majd megszabadulok a sok szőrtől, ami majd visszanő, de legalább pár napig konfortosabb lesz az érzet. – És merre éltetek? – Még mindig a vőlegénye témájánál tartok, hiszen más ötletem nincsen a kommunikációra. A motelszoba egyébként kicsi, tehát a nyitott ajtóról éppen rálátok, így tudunk beszélni. A függönyt nem húzom el, mert az akkor értelmetlen motyogássá torzítani a hangomat. Ha nem akar idenézni, akkor nem teszi úgyse.
A fájdalmas ám nem létező múltbéli emlékeket tényleg nem szívesen vesézem ki, már csak azért sem, mert nehéz valami olyasmiről részletesen beszámolni, ami nem történt meg ami, csak szép lett volna... ha, mert hát igen, még az is jobb a bezártságnál ha összetörik a szívedet, de nekem ez sajnos nem adatott meg, de talán ha teljesítem ezt a feladatot, akkor erre is lesz esélyem. Persze tudom, hogy nem érdemes magamat olyan reményekben áltatni, amire netán semmi esély sincsen, de... mégis hátha végül sikerül, még ha az is az ára, hogy ezzel őt juttatom vissza a kezeik közé, pedig látom jól, hogy szegény szintén nincs épp a legjobb formában. Fél, rám is biztosan gyanakszik, de éhesebb annál, mint hogy faképnél hagyjon, ami lássuk be elég szomorú és ha nem azt kellene néznem, hogy az én életemmel mi lesz, akkor még sajnálnám is őt, de... ezt nem tehetem meg, mert több napfelkeltét akarok látni, jobb életet akarok élni. - Igen, azt hiszem egyszerűbb lesz, ha maradunk a sétánál. - bólintok végül, hiszen nekem sincs kocsim, még csak vezetni sem tudok, de ezt foghatom arra is, hogy nincs sok pénzem, vagy nem volt lehetősége a szüleimnek, hogy megtanítsanak rá, végül is ez már részlet kérdés, amúgy sem kérdez rá külön a dologra. Gyorsan bevásárolunk hát és hamarosan már a kivett szobában szedem elő a holmikat, hogy átöltözhessen, én meg kimoshassam legalább nagyjából a... nem létező alsóját. Hát szó se róla úgy istenesen sikerül meglepődnöm, szó szerint lefagyok egy másodpercre és elkerekedik a szemem, ő pedig csak mintha mi se történt volna leül és elkezd enni. Megköszörülöm a torkomat és igyekszem gyorsan elszakítani a pillantásomat onnan. Elég sokáig éltem bezárva, de azért... arról van fogalmam, bár jó élményem egy csepp sincs. Igen, ha nőként vagy bezárva egy olyan helyre, mint a bázis akadnak olyan őrök, katonák, akik kedvesebbek, ha te is kedvesebb vagy velük, kaphatsz egy kis plusz ebédkor, több lehetőséget a mozgásra... és vannak helyzetek, amikor nem igen válogathatsz, hogy hogyan segítesz magadon, hogy legalább valamivel elviselhetőbb legyen a sorsod. Ettől még nem lep meg kevésbé a látvány, így inkább gyorsan leteszem mellé a tiszta nadrágot, zoknit és pólót. - Azt hiszem ezeket egyszerűbb lesz kidobni. - markolom fel a többi ruhát, amit levetett. Kétlem, hogy még szüksége lesz rájuk. - Így viszont akkor ha már ettél... fürödj meg... kérlek. - remélem, hogy ezt úgy értelmezi, hogy ha már evett legalább valamennyit és nem ennyire éhes, akkor fürdik egyet és felöltözik, úgy azért jó eséllyel mindkettőnknek jóval egyszerűbb lesz beszélni egymással, főleg nekem. - Azon kívül, hogy nem igazán kedvelte a vőlegényemet... amiben igaza volt, nem váltunk el haragban, de még nem tudom. Talán... meg se találjuk. - oh nem akarom én olyan hitben ringatni magamat, amire amúgy sincs esély, meg hát nem is érdekel. Majd megpróbálom rávenni, hogy segítsen, annyival többet leszünk együtt, annyival többet beszél magáról, arról, ami történt vele, arról hogyan szökött meg, így jó eséllyel több infot tudok majd leadni róla, ami számomra fontos, hiszen ezért vagyok itt. A nem létező bátyámat nem kell megtalálnunk, ezért nem is tudom milyen lenne az élet vele. Nincs családom, nem is hiszek benne, hogy valaha lesz is, az én zaklatott előéletem után, de legalább kijutnék a bázisról, nekem már ez is bőven elég.
Igyekszem nem nyálcsorgatni a kajára, mintha valami kivert kutya lennék, de lássuk be, már gyorskaját is hónapokkal ezelőtt ettem utoljára, nem hogy ilyen extrás vendéglőből rendeljünk. Elképzelésem sincsen róla, hogy a lány mit vesz, de ha van egy kis esze, valami zsírtól csöpögő sültet, mert akkor úgysem fogok ellenállni a kéréseinek. Nem is tudnám eldönteni, hogy mi a célom. Az első gyanus jelre lelépni, és menekülni tovább, vagy végképp feladni mindent, szembenézni az elkerülhetetlennel. Shosanna bájos barna szemei ártatlanságról árulkodnak, de ez nem jelent semmit, katona vagyok, pontosan tudom, hogy az ellenség könnyedén beszivároghat. Bőven lehet, hogy Mark „huga” a trójai faló. Miért is ne lehetne? Ha megvárták, hogy elaludjon az örökös éberségem, vagy csak belefásuljak a kitalátástalan harca, miért is ne lehetne ez az út vége? Akkor legyen így, ez a döntésem, eszek egy jót, megborotválkozom, majd kialszom magamat, ha pedig reggel a kínzópadon találom magamat, találok rá módot, hogy végezzek a saját életemmel. Ennyi. - Oké, akkor ne fecsegjünk róla, gondolom majd magadban lerendezed, nem? Jöhet a benzinkút. Nekem nincsen járgányom, néha összekaparok némi aprót és buszozok. Úgyhogy.. akkor séta? – Tényleg nincsen messze, pár percen belül már ott vagyunk, hiszen mégiscsak egy porfészekről van szó. Gépiesen dobálom be a kosárba azt a néhány ruhát, amit a kezembe adogat, csak akkor szólok, ha véletlenül nem az én méretem lenne. Bár már az sem számít túlzottan. – Felőlem.. – Tolom le a gatyámat, nincsen alatta alsó. Lényegében semmi. Már jó ideje kifogytam belőlük, és lássuk be, nem volt időm mosni sem, úgyhogy maradtam a szellőztetésnél. Eszembe sem jut hogy zavarba hozhatom vele. Zokni azért van rajtam, anélkül feltörné a lábamat a cipő. A combom is izmos, még nem kezdte ki az idő, a folytonos mozgásban lét szikárrá tett. Lehuppanok az ágyra, és kicsomagolom a kaját, és mindenféle urizálás nélkül elkezdek falni. – Na és..? Mihez kezdesz Markkal ha végre megtaláljuk? Jön a családi idil? Szeretettétek egymást, vagy haragban válltatok el? – Természetesen tele szájjal beszélek, hát mit fogjam vissza magamat? Bunkó nem vagyok, de az elmúlt évek során minden szociális tanítás, morális erkölcsi tartás lehullott rólam. Nincs miért, vagy kiért embernek maradnom.
Azt hiszem jó úton járok, mert bár biztosan csak a kaja miatt, de láthatóan várja már, hogy visszaérjek, tehát nem fog olyan gyorsan lelépni, hiszen eddig se tette. Persze benne van a pakliban, hogy eszik, kicsit rendbe szedi magát, aztán megpróbálkozik vele, de el fogom érni, hogy ne akarjon csak úgy faképnél hagyni utána sem. Még nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ezt hogyan fogom elérni, de biztos, hogy menni fog, hiszen nincs választásom, ha nem oldom meg, akkor nekem annyi, visszakerülök a zárkába és nem szeretnék ott tölteni újabb heteket, hónapokat. Ki akarok jutni, normálisan élni, látni a napfelkeltéket, élni az életemet végre. - Igen, a vőlegényem és gondolom már éhes vagy, kár fecsegni, jobb, ha minél előbb tudsz rendesen enni, ruhát pedig szerezünk, legalább pár dolgot, ha még belefér, akkor útba ejtjük a benzinkutat, úgyis közel van az kis motel. - intek a fejemmel a cél felé. Addig kell már csak kitartania. Végül is annyi keretem még van, hogy legalább valami váltó zokni és alsó, vagy egy póló legyen a palettán. Nadrágot nem fogunk kapni ilyen helyen, na de majd azt szépen fogom és kimosom neki, legalább addig majd mindenképpen várnia kell, amíg ez is meg lesz. Úgyhogy egyelőre a benzinkút felé vesszük az irányt és egy gyors bevásárlás után, már mehetünk is tovább a motel felé. - Ha gondolod te nyugodtan kezdd el enni, amíg még meleg, én pedig addig rendbe teszem legalább a nadrágodat, a többit majd az után, ha már megfürödtél. - várakozóan állok meg előtte. Nem tudom, hogy ő mennyire szégyenlős, nekem nem jelent gondot, hogy egyszerű alsóban lássam. Majd eljátszom, hogy egy egész kicsit zavarban vagyok, de nem lesz ebből gond. Aztán, ha evett akkor jöhet a fürdés, hogy rendbe szedje magát, felveheti a tiszta ruhákat, maximum ha fázik a lába hát akkor betakarózik, van pokróc és ott az ágy. Én pedig türelmesen várok, igazából maga a sztorizás nem érdekel, inkább az, hogy elérjem ne akarjon lelépni csak úgy pár órán belül. Minél több a közelében vagyok, talán annál nehezebben hagy csak úgy faképnél, legalábbis ebben reménykedem.
Zsebre dugott kézzel várakozom, amíg ő elindul befelé, csak bólintok, hogy nincsen mit köszöngetnie, esetleg én köszönhetném meg, de mivel a segítségemet kéri, mondjuk úgy, hogy kvittek vagyunk. Ha már kaját hoz, és felvisz valami szállodai szobába, remélem lesz ott sampon, szappan, meg borotva is, legalább egy kicsit megtisztálkodok. Az az egy szerencsém, hogy nem szoktam viszketni, tehát tetvek, és egyéb kórokozók kizárva, úgy fest a katonai múlt mégiscsak eredményes volt annyira, hogy a testem sokáig karban volt tartva, valamellyest még emlékszik a hőskorszakra. A gyomrom látványosan megkorran, az étel említésére beindult a nyáltermelés is, mintha valami kutya lennék, akinek az orra előtt bontják fel a konzervet. Csoda, hogy nem szűkölve várom be, a földet kaparva, hogy mikor jön már. Viszont észre sem veszem, hogy lábujjhegyre állva pipiskedek, hogy mikor látom meg a gazdi sudár alakját, khm.. Mintha most ő volna az a mentőangyal, aki kiragad ebből a káoszos életből, és hoz enni. Csoda, hogy szárnyakat nem képzelek oda neki. - Micsoda? – Kérdezem megigézve nézve a szatyrot, alig hallom, amit mond, de nem akarok ennyire kiszolgáltatott lenni, ezért gyorsan elkapom az ételről a tekintetemet, és értelmezem, amit mondani szeretne. – Ki az ilyen alak? Én.. ? Vagy.. te? – Ez azért most nekem nem tiszta, de igyekszem azért rá koncentrálni, mert majdnem elcseppen a nyálam a nagy éhezésben, és most karnyújtásnyira az áhított kaja. Nem gondoltam volna, hogy ennyire éhenkórász leszek a végén, hogy már egy kis vacsora is csodának fog minősülni. – Ahha, a vőlegényed...! Értem már, egy seggfej volt. Úgy fest, hogy a végén még tartod is, amit mondasz, úgyhogy.. ő volt a szemét, aki nem értette meg, hogy neked a testvéred fontos.. Ööö.. ha lesznek ott tisztálkodószerek.. Esetleg egy váltóruha. Vagy az már sok? – Vetem fel az ötletet, éhes vagyok de cefetül, de most már nem múlik pár percen. Ilyenkor este a legtöbb bolt már zárva, de van egy benzinkút nem olyan messze, ott vannak ilyen nagyon minőségtelen ruhák, végülis az is megteszi most, ha már ennyit akar rám költeni némi mesemondásért.
Persze tudom, hogy nem végleg, vagy hosszú távon, de talán sikerül valamelyest a gyanakvását csökkentenem irányomba, vagy legalább időt nyerni. Ez a legfontosabb, mert minél tovább vagyunk együtt, annál nagyobb esélyem van rá, hogy sikerülhet elérnem, hogy ne akarjon elmenni, vagy megszökni előlem. Azt hiszem már így is egészen jól állok, hiszen mivel éhes ezért nem fog faképnél hagyni egy hamar, a többi már csak rajtam múlik és persze a sztorimon, hogy mennyire hiteles és hihető. Azért nagyon remélem, hogy eléggé ahhoz, hogy ne tűnjön el, amíg mondjuk kaját hozok az étteremből, ahová valószínűleg ő nem jutna be. - Ez igaz, de ez akkor sincs így rendben. Egyáltalán mihez akarsz kezdeni? - természetesen adnom kell a naiv lelket, ami egészen jól megy. Nem mondom, hogy van benne tapasztalatom, de a szükség mondhatni nagy úr, nem tehetek mást, mint hogy eljátszom a nőt, akinek fogalma sincs milyen is lehet a nehéz sors, pedig pontosan tudom, hogy milyen az élete, hiszen én is ezt élem évek óta. Alig emlékeztem rá, hogy milyen szabadon létezni, de most kint vagyok és ezt így is akarom, hogy maradjon és ezért kell mindent megtennem, hogy elnyerjem úgy igazán a bizalmát. - Rendben, én... köszönöm! Mindjárt itt vagyok! - azzal eltűnök bent, de persze időnként csak kilesek az ablakon, hogy látom-e még ott. Talán tényleg segít az, hogy éhes. Rettenetesen fest, tisztában vagyok vele és persze valahol mélyen ott motoszkál bennem a pocsék érzés, hogy rémes dolgokon ment keresztül már a bázis előtt is, aztán a bázison csak még rosszabb lett és én most vissza akarom juttatni oda, de mégis mit tehetnék? Ha egyszer nincs választásom, akkor nincs választásom, mert vagy ő megy oda vissza, vagy én. És ha én nem érek el itt sikert, akkor majd megteszi más, aki erősebb volt nálam és jobban akarta, tehát ő mindenképpen veszít és akkor már legalább én járjak jól. - Hát... igen. - fonom meg a vállamat a szavaira, amikor kiérek hozzá, immár a kezemben a szatyorral, ahonnan érezni az étel illatát és látszik, hogy melegen gőzölög is, még így kissé a dobozon keresztül is. Ha más nem, hát ez biztosan meggyőzi, hogy esze ágában se legyen lelépni és magamra hagyni. - Szerettem és persze... rémes érzés volt, de már nem, elmúlt. Egy ilyen alak nem is érdemel érzéseket igaz? - persze igyekszem azt mutatni, hogy ez nem teljesen van így, hogy azért rettenetes volt, tele sírtam a párnámat stb. stb. - Kell még valami, mielőtt kiveszünk egy szobát? - teszem még gyorsan hozzá, mielőtt elindulnánk, mert ha netán valamit még szeretne beszerezni, akkor megtehetjük a közeli boltban még az előtt, hogy elindulnánk tényleg kivenni egy szobát, hogy ezúttal rendesen alhasson, ágyban, kényelmesen és tisztán.
A gyanakváson túl nincsen érdekemben kételkedni a szavában. Ha ide jött, felkutatott, és nincsenek vele sokkolós kommandósok, akár igaz is lehet, amit mond. Markkal régen beszélgettünk sokat, valóban van egy lánytestvére, de olyan régnek tetszik ez az információ, hogy nem is tudnám felidézni magamban az egészet, még részleteiben sem. Legyen akkor úgy, hogy ha Mark meghalt, gyászoljuk együtt, és megpróbálhatok róla mesélni némi kajáért, gondoskodásért, ha meg életben van, akkor akár segíthetek is megtalálni. Hihető, hogy az ütközetben eltűnt katonák közeli hozzátartozói nem adják fel a reményt. Én viszont dezertőr voltam, és a családom is tudja, hogy kár kockáztatni miattam, hiszen őket is hadbíróság elé állíthatnák, ha bújtatnának. Mindez törvényszegés, de engem már nem érdekel, talán még a törvény keze is jobb lenne, mint az a kísérleti labor, ahova évekig voltam bezárva. Ha nincsen Heidi, akkor még mindig ott szenvednék. - Dehogy tettem. Én sem vagyok jófiú, úgyhogy.. csak lecsuknának, ha jelentkeznék. Vagy várna rám a villamosszék. Na nem.. – Ha kicsit is ismer, akkor tudja, hogy milyen a katonai múltam, úgyhogy nem erőltetném azt, hogy a hatóságokkal randevúzzak. Akkor már inkább az örökös menekülés, Strykerék pedig azt kínoznak, akit akarnak. Nem vagyok már hősies alkat, hogy visszamenjek elpusztítani őket. Egyedül nem is menne. Talán összetrombitálhatnék egy egységet, de semmi értelme, nem küzdök már ezen, nem az én bajom. - Persze, annyira meghoztad az étvágyamat, hogy kénytelen vagyok megvárni téged. – Jó, azért a kérlelő tekintet minimálisan hat, de főleg az előbb felkínált lehetőségek csillantanak meg számomra legalább egy-két napnyi jólétet, de ahogy ismerem magamat, úgyis beüt után valami szar. Mások azt mondanák, hogy kár kockáztatni, megszokni a jót, hiszen utána pocsék érzés lesz ismét szembesülni a nélkülözéssel, az éhezéssel, vagy hogy valaki bánt. Ám tényleg olyan vagyok, mint egy kivert kutya, a pillanat érdekel, úgyhogy belemegyek a dologba. - Elég faszkalap lehetett, ha csak így szarban hagyott. Szeretted? Még mindig szereted? – Mintegy mellékesként kérdezem, nem is tudom, hogy miért, pedig amúgy nem kéne hogy érdekeljen a dolog, csak valahogy tényleg hihetetlennek tűnik, hogy valakit lényegében az oltár előtt hagynak ott. Hát már tényleg nem működik jól a világ.. Zsebrevágom a kezemet, cigim már nincsen, talán a lánynak erre is lesz gondja. Majd vetetek vele, a márka sem számít. És tényleg megvárom, közben azért sasolok, hogy be ne kerítsen valami rejtőzködő banda, mert akkor tényleg futnom kéne. Éhgyomorra.
Csak egy a fontos, hogy tényleg igazán odafigyeljek arra, hogy mit csinálok, hogy elhiggye a kis történetemet és elfogadja, hogy segíteni akarok, mert ha így van akkor megnyílik majd. Nem akarom, hogy miután evett eltűnjön, mert akkor megint keresnem kell és nem biztos, hogy beveszi, hogy másodszor is mázlim volt, vagy ennyire ragaszkodom hozzá, főleg ha már mondott egy s mást az állítólagos bátyámról. Meg kell szereznem a bizalmát, hogy tudjam hogyan jutott ki pontosan, mivel vette rá a segítőjét, hogy kimentse és persze, hogy bármit elmondott-e már bárkinek is abból, ami a bázison történt vele, mert ez fontos, nagyon fontos a feletteseimnek. És ha sikerül akkor végre szabad lehetnék, nem számít, hogy milyen áron. - Oh... sajnálom. Ez rémesen hangzik, tettél feljelentést a rendőrségen? - a naivat kell adnom, ha úgy akarok tenni, mint aki semmiről sem tud és ha valaki azt mondja neked, hogy fogva tartották, sőt a kisegérből sejthető, hogy kísérleteztek is rajta, akkor naná, hogy az az első kérdés, hogy feljelentett-e őket, hogy szólt-e a zsaruknak, hogy segítsenek, de persze tudom, hogy nem tette meg, akkor már előbb elkapták volna, meg aztán ilyen külsővel szegénynek nem hitt volna senki sem és főleg nem segítettek volna neki. Én már csak tudom, hogy jobban járt azzal, hogy megpróbált eltűnni mindenki elől, de ez a magunkfajták esetén nem ilyen egyszerű. Igazság szerint ő sem gondolhatta komolyan, hogy nem találják meg sosem, akkor pedig nem sok értelme van, főleg ha csak azért szökött meg, hogy ilyen életet éljen, mert ez... nem is élet. - Rendben van. Megvársz addig kint? De ugye megvársz? - egészen kérlelő a tekintetem, hiszen azért sejtem képes lenne csak úgy eltűnni, de elérve lassan az éttermet érezni lehet, hogy milyen finom és kellemes illatok szűrődnek ki onnan, amik valószínűleg elég jó hatással lehetnek a korgó hasára ahhoz, hogy esze ágában se legyen csak úgy lelépni. Valószínűleg iszonyatosan éhes lehet és én... persze sajnálom is, de tudom milyen ez és kénytelen vagyok őt adni magam helyett, ha én végre rendes életet akarok élni. - Nem... nem igazán. Volt egy vőlegényem, de pár hónapja úgy döntött, hogy felbontja az eljegyzést. Nem tetszett neki, hogy ennyi időt szentelek Mark keresésének, ő... Nem számít, nekem ez fontos. - remélem, hogy ezzel is meg tudom győzni. A szegény sorsú lány, akit még a pasija is elhagyott, csak mert nem adta fel. Ezek után még sem lenne szép tőle, ha csak úgy faképnél hagyna, ha már ennyit áldoztam azért, hogy valamit megtudjak a bátyámról. Várok még azért pár pillanatot az étterem előtt, de ha úgy érzem biztosan nem fog eltűnni szépen bemegyek, hogy leadjak valami kis rendelést elvitelre, amit aztán meg tudunk enni majd egy kis motelszobában.
Nem is tudom, hogy higgyek-e neki, vagy egyáltalán érdekeljen, hogy mi történhet, ha hiszek. Most az lebeg a szemem előtt, hogy ehetek, megfürdödhetek, és egy tiszta ágyban alhatok. Nyilván ezzel kockáztatom, hogy végleg elkapnak, de már annyira belefáradtam a menekülésbe, futásba, hogy az izmaim még bírják, hozzászoktak, de az elmém már kimerült, lassacskán feladom. Ha elkapnának, és megint kínozni kezdenének, akkor biztosan úgy ráharapok a nyelvemre, hogy elvérezzek. Ezt a halálnemet már régen kitaláltam, csak akkor nem léptem meg, amikor fogságban voltam, akkor még éltetett a szökés lehetősége, a szabadság ígérete. Amit Heidivel végül sikerült kiharcolnom, most már az enyém, de nem igazi élet ez. Viszont nincsen pénzem, hogy elutazzak, hogy lelépjek, új életet kezdjek. Talán már nem is menne, hiszen annyira megsebzett ez az egész, hogy igazi életet nem is tudnék élni. - Igen, üldöznek, bántani akarnak. Megszöktem valahonnan, ahol.. én voltam a kisegér. Mindegy, nem fontos. – Rázom meg a fejemet, eléggé lemondó vagyok, és csak legyintek, hogy csináljuk akkor, ahogyan ő akarja. Nem fogok megremegni még az adott helyzet említésétől, ám látszik rajtam, hogy mennyire csapott a vállam, nem úgy festek mint egy daliás katona, aki még az ereje teljében van. Sokkal inkább mint egy kisfiú, aki kútba esett, és már nem talál fogást sem, hogy kimásszon. Fel sem merül bennem, hogy játszam a macsót, hiszen nem akarom lenyűgözni. Végülis ő akar tőlem valamit, hogy meséljek, segítsek. Ha már tele a hasam, talán képes leszek rá, ha meg mégis csőbe akar húzni, akkor már úgyis kieszelhette, kár küzdenem ellene. - Nekem mindegy. Valami laktatót. – Gondolok itt arra, hogy az automatákból kiguberált tartó chipsek nem éppen adnak állóképességet, jó közérzetet, csak arra jók, hogy az anyagcsere úgy ahogy működjön. Ahogyan lépdelek mellette, nem tűnik éppen veszélyes alaknak, de ez nem jelent semmit. Akár el is hihetem neki, hogy ő Mark huga. – És neked nincsen valami pasid, férjed, aki segítene az információk összegyűjtésében? – Talán tapintatlan kérdés, de mégis felmerül bennem, hiszen nőként ilyen kisvárosokban utazgatni nem éppen veszélytelen vállalkozás. És ha velem van, nekem kéne megvédenem? Most csak a gyomrom korog hangosan, hiszen az étel említése, és közelsége beindította azt, amit egyébként kénytelen vagyok elnyomni.
Túlzok, talán, de ezzel hátha elérem, hogy tényleg Mark naiv húgának gondoljon, aki nincs tisztában azzal, hogy miket mond, vagy tesz annyira elvette már az eszét a gyász. Végül is ez a célom, hogy ezt higgye rólam, mert bár jó eséllyel tényleg gyanakvó és ezt nem fogom tudni egy könnyen elfeledtetni vele, attól még nagy erőkkel azon vagyok, hogy végül tényleg megbízzon bennem. Ehhez persze az is kell, hogy ne akarjon rövid időn belül eltűnni. Nem csak enni akarok adni neki, több kell ahhoz, hogy tényleg mellette maradhassak, hogy minél többet megtudjak arról, hogyan jutott ki, hogy pontosan mi történt, kik a gyenge láncszemek a bázison. Ezért küldtek és én el fogom végezni a feladatot. - A tudatlanság rosszabb hidd el, hogy nem tudom mik történtek vele. A levelei olyan hiányosak voltak, gondolom nem akart... megijeszteni velük. - elég jól játszom a szerepemet, pedig sosem voltam színész, de ha az életed, a jövőd függ tőle, akkor nem igen van választásod, kénytelen vagy jól hozni a szerepedet, mert tudod, hogy nincs más esélyed, vagy legalábbis jó eséllyel a közeljövőben nem igen lesz majd másik. - Rosszat? Miért akarnék rosszat neked? Valaki... rosszat akar? - hm... nem is gondoltam volna, hogy ő maga lesz, aki majd felhozza a témát, hogy könnyebben rá tudjam vezetni akár a dologra, még ha nem is most azonnal, mert netán elhessegeti a dolgot és nem akar majd válaszolni, de jó eséllyel ezt még elő tudom húzni a tarsolyból és ez mindenképpen hasznos lesz. Így kvázi ismeretlenként is kérdezhetek arról, hogy mik történtek vele, hogy miért és ki elől kell menekülnie, ami mindenképpen jó, mert amúgy nehéz lett volna felvezetni a lényeget, így viszont határozottan megkönnyíti a dolgomat. - Akkor előbb hozzuk el a kaját, aztán nézünk egy szobát rendben? Mit ennél? - választhat, bár elég sok kis büfé van a környéken, de simán vihetünk valami rendes kaját elvitelre, húst, körettel, becsomagoltatjuk, aztán a közelben lévő rendesebb motelben veszünk ki szobát. Ha netán a külseje miatt furán néznének ránk, majd én kardoskodom érte és akár fizetek plusz felárat is. Természetesen van rá azért keretem, habár nem őrült sok, de végső soron tudok még pénzt szerezni, bár neki azt mondtam, hogy nem sok van, de előhúzok majd valami családi ékszer eladást, mintha nekem ez tényleg életbevágóan fontos lenne. Végül is az is, csak más okok miatt, de az életemről van szó.
Kezdőlap 
by 
