Océane & Bella

Nagyon lelkes vagyok a divattervezéses téma miatt és már alig várom, hogy megmutathassam a lánynak a terveimet és hogy véleményt mondjon róluk. Teljesen rápörgök erre a témára és elhatározom, hogy a holnapi nap még rajzolok néhány ruhát, ami most csak úgy a fejemben van. Persze arra is kíváncsi leszek, hogy esetleg a lány hogyan eleveníti meg a gondolataimban lévő ruhákat. Már alig várom!
- Majd akkor megkereslek. Melyik szobában laksz? Ma már szerintem késő van hozzá, de esetleg holnap az órák után... - lelkesen csillan meg a szemem és nagyon remélem, hogy a lány nem fogja tolakodásnak venni azt, hogy egyből már holnap szeretnék vele rajzolgatni. Természetesen szóba kerülnek a különleges képességek is, de azt hiszem ez nem is annyira furcsa egy mutáns-iskolában. Egy apró trükkel megmutatom, hogy én mit is tudok, bár annyira nem látványos a dolog, gyakorolnom kell még. Océane is elmondja, hogy neki mi a képessége, én pedig kicsit megijedek. Elég durva lehet felrobbantani valamit, én biztos, hogy nagyon megijednék, bár úgy tűnik, hogy a lány sokkal bátrabb, mint én.
- Hát, akkor bátrabb vagy, mint én - pirulok el és mosolyodom el bátortalanul, majd picit megvonom a vállamat.
- Remélem, hogy lesz lehetőségem gyakorolni és fejleszteni a képességemet itt - ismét lelkesen csillan meg a szemem. Elnyomok egy ásítást, és befelé nézek a folyosóra.
- Azt hiszem kezd későre járni. Elkísérlek a szobádig, legalább tudni fogom melyik az, rendben? - mosolygok a lányra, majd ha benne van, akkor előre engedem az ajtón. Ha ő még maradna, akkor jó éjszakát kívánok neki és ott hagyom őt az erkélyen a csillagokkal kettesben.

Örülök, hogy sikerült egy egész kellemes beszélgetésbe elegyednem a lánnyal, és vélhetőleg ő is élvezi ezt. Néhány napja vagyok még csak itt, úgyhogy minden egyes jól kialakult kapcsolatnak örülök, hiszen így legalább van néhány támpontom, ahonnan elindulhatok. Ha legközelebb találkozunk, már ismerősként fogjuk üdvözölni egymást, és talán Océane a saját barátait is bemutatja nekem. Bár amilyen zárkózott volt elsőre, nem biztos, hogy olyan sok barátja van, de legalább kezdésnek nem rossz. Szerencsére én kicsit könnyebben elegyedek szóba másokkal, talán a végén majd én mutatom be őt az új ismerőseimnek.
Elvarázsol a gondolat, hogy a lánnyal kicsit közelebb kerülhetek az anno álomszakmaként tartott divattervezőséghez. Nagyon lelkes vagyok és azt hiszem, hogy ez látszik is rajtam. Megkérem a lányt, hogy nézze majd meg a rajzaimat, aki kedvesen rá is bólint a kérésemre. De jó! Azért kíváncsi vagyok, hogy mennyire vagyok béna, vagy ilyesmi...
- Köszönöm, aranyos vagy - küldök egy kedves mosolyt a lánynak a bókért.
- Nem tudom, hogy mennyire tudok szépen rajzolni, de ötleteim azok vannak, az biztos - jelentem ki kis büszkeséggel a hangomban és elgondolkozom.
- Maximum elmesélem neked, te meg lerajzolod - szélesedik ki a vigyorom, bár tény, hogy azért ez nem ilyen egyszerű és nem biztos, hogy a lány belemenne. De ötletnek azért nem rossz. A kacsintás kicsit meglep, de széles mosollyal nyugtázom, hogy a lány tényleg kinyílt, mint egy virág a napon. És jó érzés, hogy most úgy tűnik én vagyok a kellemes, meleg napfény, ami kinyílásra készteti őt. Természetesen én is nagyon kíváncsi vagyok az ő munkáira, úgyhogy már előre várom a napot, hogy megmutassa őket. Lehetne most mindjárt? Persze nem akarok tolakodó lenni és az igazat megvallva kezdek már kicsit éhes lenni. Lopva a hasamra teszem a kezem és megpróbálom megbecsülni azt az időt, mikor is kezd majd el áruló módjára korogni.
Szóba kerül az iskola és persze a képességek is, mesélek a szárnyas lányról, és rá is kérdezek Océane képességére. Nem igazán tudom még eldönteni, hogy ez ilyen alap kérdés, mint a "hogy hívnak?", vagy bunkóság és pofátlanság egyből rákérdezni a dologra. De hát itt vagyunk egymás között, nemde? Nincs mit szégyellni. A lány elmeséli, hogy nagyon jól hall, illetve hanghullámokat tud manipulálni apró robbanásokkal. Ijedten tágul ki a szemem és úgy nézek rá.
- Hű, azért ez akkor veszélyes, nem? Nem ijedtél meg, amikor először robbantottál,vagy ilyesmi? - teszek fel egy kérdést és nagyon remélem, hogy nem bántom meg vele a lányt. Tényleg nem akarok pofátlan lenni és kérdezősködni, de azért érdekelnek ezek a dolgok, illetve az, hogy más hogyan is élte meg ezt a furcsa mutációt. Természetesen az én képességem is szóba kerül és el is árulom a lánynak:
- Négy láthatatlan mancsot tudok létrehozni. A hátamból nőnek ki, kb. 3 méteresek és elég erősek, ami azt illeti. De csak én látom őket - magyarázok, majd elő is hívom a karjaimat és a földre téve őket lassan megemelem magam. Látszik rajtam, hogy erőlködök és nem is olyan magasra emelkedem, talán 5-10 centire a talajtól, de azért Océane láthatja, hogy nem kamuzom.
- Huhh... Ezt még gyakorolnom kell - vigyorodom el, hiszen a karjaimat ugyanúgy kell edzeni, mint egy rendes kart, hogy erős legyen.
- Általában csak arra szoktam használni őket, hogy magas, vagy távollévő dolgokat húzzak magamhoz - nevetem el magam, miközben megcsóválom a fejemet. Fogalmam sincs, hogyan lehetne másra hasznosítani őket, vagy éppen hogyan lehetne harcolni velük. Bár remélem utóbbira nem lesz szükség.

Örülök, hogy Océane kezd egy kicsit megnyílni nekem és feloldódni a társaságomban. Az azt jelenti, hogy kedvel. Vagy legalábbis, hogy nem vagyon unszimpatikus neki. Persze azért durva dolgokat nem mond el magáról, amit nem is várok el ennyi beszélgetés és ismerkedés után. De talán majd a következő találkozáskor már intimebb dolgokat is megoszt velem. következő találkozás... Na igen, biztos vagyok benne, hogy fogunk még találkozni, hiszen amint kiderül, hogy a szülei divat tervezők, és hogy ő is az szeretne lenni, a lelkesedésem az egekbe röppen és máris cssacsogok mindenféle kész tervekől és hogy mutassa meg az övéit, és hogy majd én is megmutatom az enyémeimet és... Úristen, teljesen belelkesülök és már szinte szégyellenem kellene magam, ahogy lerohanom szegényt.
- Jó, mindenképpen szeretném látni a tieidet. Meg azért arra is kíváncsi vagyok, hogy mennyire valóak kukába az enyémek - nevetem el magam, bár egy aprócska kis félsz ott pihen az egyik kuncogásom szélén, hiszen eddig abban a tudatban éltem, hogy tök jók a tervek, megvalósíthatóak meg minden. De persze ezt a szüleim és az ismerőseim mondták, akiknek gyakorlatilag semmi közük nem volt a divattervezéshez. Kíváncsi vagyok, hogy egy olyan lány, aki beleszületett ebbe a szakmába hogyan vélekedik a rajzaimról és az ötleteimről.
Elgondolkozom - hangosan - azon, hogy mekkora is ez a hely és hogy itt mindenki különleges. Mindenkinek van valami különleges képessége és ez nagyon izgalmas. Az apró mondatra kíváncsian nézek a lányra és felvonom az egyik szemöldökömet.
- Ez a képességed, hogy kiválóan hallasz? Milyen messzire? Vagy milyen apró dolgokat? - kérdezgetek egy picit. Szerintem ez tök frankó dolog, bár nem látványos. Nem mintha az én mancsaim azok lennének amúgy...

Szerencsére nekem egészen kellemes élményeim és emlékeim vannak a barátkozásról. Talán ezért vagyok ennyire nyitott a dolgokra, mert még nem estem pofára és nagyon remélem, hogy nem is fogok soha. Persze teljesen megértem, hogy néhány ember miért annyira bizalmatlan, hiszen elég sok minden rossz történik a világban, valahogy mégis furcsa. Én mindenkivel maximális bizalommal indulok, és abból a maxból tud veszíteni, nem egy minimumhoz adódnak hozzá a plusz pontok. De persze ez felfogás kérdése és nem is tudok változtatni sem azon, ahogy én viszonyulok emberekhez és sem azon, ahogy más viszonyul mondjuk hozzám. Azonban örülök, hogy az én nyitottságom mást is nyitottságra bíztat, hiszen érzem, hogyan kezdi egyre jobban és felszabadultabban érezni magát a lány mellettem/velem. Mivel a naplementét néztük, nem csoda, hogy a napfelkelte is szóba kerül, bár abban teljesen egyet értünk egymással, hogy azt nem túl sokszor fogjuk végignézni, és alapból nem sokszor láttuk még. Hát nem is csoda, ugyan ki kelne fel hajnalba, csak hogy megnézze szinte ugyan azt, amit este is láthat? Bizonyára megvan a varázsa, de mégis... Hamar kitárgyaljuk a témát és sokkal lelkesebb leszek, mikor kiderül, hogy a lány szülei divattervezők. Hát úristen! Mindig is divattervező szerettem volna lenni, aztán a szüleim megértették velem, hogy a rajzolgatásnál vannak fontosabb, felelősségteljesebb dolgok is. Így hát orvostanonc leszek majd, de már nem is bánom.
- Hát sok sikert kívánok hozzá! - mosolygok lelkesen, csillogó szemmel a lányra, majd kicsit mesélek arról, hogy én hogy állok ezzel.
- Igazából már én is megbarátkoztam ezzel a szakmával - már ha lehet annak nevezni, mert talán inkább hivatás - és tetszik is, meg érdekel is. Aztán persze attól még szoktam rajzolgatni, hogyha van időm. Majd egyszer megmutathatnád a terveidet! Annyira örülnék neki! Meg az enyémeimről is mondhatnál pár szót. - tényleg igen lelkes vagyok és szinte összecsapva a kezemet tapsikolok, mint egy kislány. Azt hiszem, meg is van az első barátnőm, akivel nagyon jóba leszek. Hát persze, a közös érdeklődési kör már megvan. Az iskolára terelem a szót és Léa mesél néhány dolgot a gyakorlati órákról. Még nem volt szerencsém egyhez sem, de az elméleti órákat már tudom, hogyan is működnek.
- Hát igen, hatalmas ez az egész hely. De örülök, hogy ide kerültem. Itt nem néznek őrültnek és nyugodtan használhatom a mancsaimat is - nézek el a távolba, és bizony Léa-nak furcsa lehet a "mancs" kifejezés, hiszen általában a képesség szót szoktam használni, most nem is tudom, miért utaltam egyből a kezeimre.

A lány eleinte elég félősnek tűnt, mintha ijedt lenne és nem akarna beszélgetni, agy ismerkedni, de úgy hiszem, hogy mostanra kezd egy kicsit felengedni. Örülök neki, hogy bízik bennem és nem zárkózik be előttem teljesen. Ez azt jelenti, hogy megnyerő a külsőm. Persze tényleg nincs bennem semmi rossz szándék, nem akarok rosszat senkinek sem. Nem vagyok bosszúálló típus, se olyan, aki direkt szivat másokat, úgyhogy tőlem ezektől nem kell félni. Megjegyzem, hogy mennyire szép és megnyugtató ez a hely, és itt nem feltétlenül csak az erkélyre gondolok, hanem úgy az egész birtokra. Hatalmas lehet a mérete és kötve hiszem, hogy bármikor is lesz elég időm megismerni minden szegletét. Fogalmam sincs, hogy meddig maradok itt az iskolában. Hogyha megtanultam bánni a karjaimmal, akkor visszaengednek a másik suliba? Vagy egyszerűen itt kell befejezni a középiskolát és egyetemre már mehetünk, amerre szeretnénk? Fogalmam sincs, hogy mi lesz a jövőmmel és így nem is igazán lehet előre tervezni. Márpedig nekem vannak... Voltak terveim. Szóba kerül a napfelkelte is, és a lány felnevet, ami jól esik nekem. Örülök, hogyha valakit meg tudok nevettetni.
- Egyszer talán ha annyira hajnalba jövünk haza egy buliból... - vigyorodom el és megcsóválom a fejem. Nagy álmok. Nem vagyok egy nagy bulizós lány, habár imádok táncolni, mégsem szoktam minden héten eljárni és biztos vagyok benne, hogy nem is bírnám reggelig a partyt. No meg ki tudja, hogy itt hogy is van a kijárás, egyáltalán el lehet-e menni a városba, vagy... Jaj, annyi kérdésem lenne, bár nem hiszem, hogy Mr. Xavier-nek, vagy Mr. Lensherr-nek lenne arra ideje, hogy az én hülye kérdéseimre válaszoljon. Össze kell ismerkednem egy olyan diákkal, aki már egy ideje itt van. Egyelőre az X-menekről sem tudok, hogy léteznek és velünk laknak itt a birtokon, úgyhogy... Léa mesélni kezd magáról, én pedig felteszem a legalapvetőbb kérdést. Bizonyára mindenki ezt kérdezi elsőnek tőle.
- Ó! Divattervezők? Nahát, régebben én is az szerettem volna lenni - csillan fel a szemem lelkesen.
- Imádok ruhákat tervezgetni, és egészen jól rajzolok, de valahogy nem jutottam el odáig, hogy bármit is kezdjek ezzel a képességemmel. Az édesanyám azt szeretné, hogyha orvos lennék, és addig nyaggatott ezzel, amíg én is megbarátkoztam a gondolattal - mosolyodom el és megvonom a vállamat. Tényleg most már engem is vonzz a gyógyítás és habár tudom, hogy sokkal nehezebb és felelősségteljesebb szakma az orvos, mint a divattervező, mégis már arrafelé húz a szívem. Bár most, hogy "testközelből" ismerhetek egy tervező-párt, megint feljönnek a rég elfojtott vágyaim ezzel a szakmával kapcsolatban.
- Biztos gyönyörű ruhákat terveznek, ezt is, ami rajtad van? - kérdezem és lágyan fogom meg a lány felsőjét és végignézek rajta. Remélem, hogy nem veszi tolakodásnak.
- Pár hónapja? Hű, akkor te már régi motoros vagy itt, nem? - mosolyodom el.
- És tetszik itt? Mond csak, tényleg vannak gyakorlati órák, ahol a... -elharapom a mondatot, majd végül folytatom:
- ... ahol a képességünket használhatjuk? És tényleg lesznek majd vizsgák év végén a normális tárgyakból is? - teszek fel egy pár kérdést és remélem, hogy ezzel nem ijesztem el a lányt.

Furcsa, hogy mennyire ellentétes jellemek vagyunk, mégis mennyire jól kijövünk egymással. Persze még alig váltottunk néhány szót, és lehet, hogy többet nem is fogunk beszélni, maximum köszönünk egymásnak,ha összefutunk a folyosón. Fogalmam sincs, hogy ki ez a lány, vagy hogy mennyire kedves és jó fej. Lehet, hogy egy hisztis hárpia, csak éppen az első találkozásnál kicsit visszafogja magát. Minden esetre nem akarok ezen merengeni sem most, sem később, egyszerűen csak élvezni szeretném, hogy végre van egy kis társaságom és úgy tűnik, hogy nem egy nagyszájú kiscsaj, hanem egy egész félénk leányzó. Ami persze nem baj, nekem sincs akkora szám, bár azt hiszem még mindig nyitottabb vagyok hozzá képest.
- Én sem szoktam pontosan időzíteni, de hogyha erre járok ilyen tájban, akkor mindig kijövök egy kicsit. Megnyugtató ez a hely - mosolyodom el lágyan, ahogy végigjártatom a tekintetemet a birtokon, ami szinte alattunk terül el.
- Igen, sejtem, hogy amikor a Nap lassan felbukkan, az is hasonlóan gyönyörű, mint mikor eltűnik. Majd lehet, hogy egyszer megnézem, ha úgy kelek fel - nevetem el magam és megcsóválom a fejemet. Nagyon szeretek aludni, úgyhogy nem valószínű, hogy szabad napokon 9-10 óránál hamarabb kelnék fel, de hát ki tudja... Látom, hogy még mindig kicsit tart tőlem a lány és eléggé félénk, de sajnos ezzel nem tudok mit csinálni. Bátorítóan mosolygok rá és kicsit felé is fordulok, hogy érezze: figyelek rá és érdekel, amit mond.
- De azért gondolom tudsz franciául, nem? Vagy a szüleid nem tanítottak? - bukik ki belőlem még egy kérdés, és nagyon remélem, hogy nem fogom ezzel elijeszteni a lányt. Persze hozzám is intéz egy kérdést, amin nem is csodálkozom, csak elmosolyodom.
-Staytonban élek az édesanyámmal és a nagyszüleimmel - válaszolok magamhoz képest elég röviden, de nem akarok most nagyon belemenni az élettörténetembe. Persze, ha kérdez még valamit a lány, válaszolok rá, de nem akarom traktálni vagy ilyesmi.
- Régóta vagy már itt a suliban? Én csak néhány napja érkeztem, nem sok mindenkit ismerek még és minden olyan furcsa... - kicsit kimeredt szemmel pislogok körbe a birtokon és ijedt, félénk mosollyal nézek a lányra és megvonom a vállamat.
- De hát... Majd megszokom, nemde?

Örülök annak, hogy társaságom van. Mindig is szerettem az embereket és kicsit idegesnek érzem magam, hogyha hosszú ideig egyedül kell maradnom. Hál'isten egészen jól barátkozok és ismerkedem, és még bátorságom is van odamenni emberekhez, úgyhogy nem sokszor vagyok egyedül. Hogyha igen, akkor azonban picit be tudok depizni és szinte kétségbe esetten keresek valakit, akivel válthatok néhány szót. Akkor nem vagyok valami kellemes társaság, lévén, totálisan magam alatt vagyok. Igyekszem elkerülni ezeket a periodusokat az életemben, és mindig körülvenni magam valakikkel, vagy annyi társaságot begyűjteni, hogy amikor egyedül is vagyok, ne legyen hiányom. Most is nagyon örülök, hogy nem egyedül kell itt ácsorognom, talán a naplemente végét sem vártam volna meg, hogyha nem csatlakozik hozzám valaki.
Gyorsan végigmérem a lányt és habár megdöbbenek a magasságán, igyekszem ezt leplezni. És van bennem annyi jó érzés, hogy nem teszem fel egyből a "Kosarazol?" kérdést, amit igencsak pofátlannak tartok. Nem is értem, hogy az emberek hogy képesek ilyen pofátlan kérdést feltenni azoknak, akik egy kicsit is magasabbak.
- A Te szobád pont erre néz? De szerencsés vagy - sóhajtok kicsit irigyen, de persze ez nem látszik rajtam, maximum a hangomból érezhető ki egy picit, de nem vészes. Egyszerűen csak én is szeretném az ágyamból bámulni ezt a csodát.
- Az enyém a másik oldalra nyílik, de ahhoz túl lusta vagyok, hogy a napfelkeltét megnézzem - vonom meg a vállamat, miközben lágyan felnevetek, halk kuncogásba fojtva azt. Természetesen be is mutatkozom, hiszen jó, hogyha az emberek tudják egymás nevét, hogyha beszélgetnek. Márpedig remélem, hogy beszélgetni fogunk még egy darabig a lánnyal. A nevére kicsit megdöbbenek és ámulva mosolyodom el.
- Milyen különleges neved van. Hova valósi vagy? - érdeklődöm, és remélem, hogy nem veszi túlságosan személyeskedésnek a kérdésemet. Pár percig csenddel adózunk a Nap utolsó sugarainak, ahogy eltűnik a horizont alatt, és helyét a csillagok egyre gyakrabban megjelenő fényei és a Hold halovány alakja veszi át, meghódítva a sötét, immár fekete eget. Léa megjegyzésére elmosolyodom.
- Igen, a csillagokat én is imádom, habár nem olyan színesek, mint a naplemente, sokkal titokzatosabbak - nézek fel az égre mosolyogva, majd egy apró oldalpillantást vetek a lányra. Látom, érzékelem, hogy kicsit bátortalanabb, így hagyok neki egy kis időt, kíváncsi vagyok, hogy ő vajon kérdez-e valamit.

Az erkély korlátjára támaszkodva figyelem, ahogy a horizontot gyönyörű narancsos vöröses színbe burkolja a Nap utolsó néhány sugara. Csodálatos látvány, órákig el tudnám nézni, de a naplemente csupán néhány perces műsort. A napfelkeltéhez még nem igazán volt szerencsém, hál'isten nem sűrűn kellett olyan korán kelnem, hogy láthassam. Persze tudom (vagyis inkább sejtem), hogy az is hasonlóan gyönyörű látvány, mégis...A naplementét mindenki jobban kedveli. Egyedül ácsorgok hát a korlátnál és élvezem az apró szellőt, ami idefent játszik a hajammal és lágyan végigsimít az arcomon is, picit megborzolva meztelen karomat, hiszen csak egy egyszerű, szürke topot viselek és egy laza szoknyát. Nincs hideg, tényleg nincs, hiszen nyár van, mégis ilyenkor már picit lehűl a levegő, ha nem is annyira, hogy fázzunk, de néha már elkel egy hosszú ujjú. Lágyan beletúrok a hajamba, hátrakényszerítve néhány tincset, ami az arcomba szállt, és ekkor hallom meg, hogy nyílik az ajtó. Hátranézek és néhány másodpercre megdöbbenek, ahogy felfelé kell néznem a lányra. Igyekszem elfojtani a döbbenetet, így gyorsan elmosolyodom és az arcát szemlélem meg. Még épp időben, hiszen lassan a korláthoz sétál és elfordul, nem néz rám. Gyönyörű szép szeme van a lánynak, talán még az enyémnél is szebb. ( : P ). Lazán ráhajol a korlátra és az égre emeli a tekintetét. Talán ő is a naplemente miatt jött ki, bár már eléggé a végére ért ide.
- Szia! Gyönyörű, nemde? Bár, az elejéről lemaradtál. - mosolyodom el kedvesen, arcomon az aprócska nevető pontok is megjelennek, ahogy lágy mosolyra húzom a számat.
- Bella vagyok. Isabella Newton. - mutatkozom be és kérdőn nézek a lányra. Remélem, hogy ő is bemutatkozik és nem egy bunkó teremtéssel hozott össze a sors. Sajnos volt már szerencsém egy kicsit bunkóbb lányhoz a folyosón, nem szeretnék vele még egyszer találkozni...

A mai nap elég hosszú volt. Volt egy gyakorlati óránk, amin - azt hiszem - egészen jól szerepeltem. Kezdek ráérezni a karjaimra, és a helyzet az, hogy tényleg nagyon sokat segít az, hogy itt vagyok és a tanárok - akik elég dögösek, fiatalok és jó fejek - megmondják, hogyan is kezeljem ezt az egész helyzetet, és hogyan is bánjak az "ajándékommal". Furcsa, hogy van néhány diák, akik átokként tekintenek a különleges képességükre, márpedig szerintem ez minden, csak nem átok. Én szeretek különleges lenni. Igazából mindig is átlagos voltam a társaim között, és örülök, hogy végre valamivel kitűnhetek a többiek közül. Persze tény, hogy ebben az iskolában nem vagyok különleges. Illetve hát itt mindenki különleges. De átlagosnak senki sem mondható. Habár nem vagyok egy túlságosan barátkozós típus, itt mégis sikerült már néhány emberrel összeismerkednem. Annyira különleges mindenki, izgalmas és szórakoztató. Hihetetlen, hogy mennyi féle különleges képesség van, és hogy ennyien vagyunk a világban. Persze a 6 milliárd ember közül csak jó páran vagyunk, akik "mutánsok". Nem szeretem ezt a szót, olyan vészjósló és degradáló. Kiráz a hideg, ha erre a szóra gondolok és nem is szeretem használni.
Kicsit fáradtan sétálgatok a második emeleten és elhatározom, hogy kicsit kimegyek az erkélyre. Ma még nem szívtam friss levegőt, márpedig nekem ez nagyon fontos, azonban lemenni ilyenkor már nincs kedvem. Nem szeretek egyedül lenni, társasági ember vagyok, de a szobatársaim most nincsenek a szobában, a társalgó pedig - ahogy láttam - szintén üres. Nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy kijön ide valaki, de talán ha az üvegen túlról meglátnak, hogy itt kint ácsorgok, egyedül...
Lazán az erkély korlátjára támaszkodom és nézem a naplementét, ahogy narancsos vörösre festi a horizontot a nap utolsó sugara. Gyönyörű látvány és el is határozom, hogy gyakran fogok ilyen tájba kijárni ide.

Ruha