Leroy és Nique

Amit Nique mondott valóban mélyen hatolt lelkembe. A bizalom az egyik legfontosabb erény, legalábbis számomra, de ez szerintem más embereknél is egy meghatározó szempont. Örülök neki, hogy a lány megbízik bennem, de ez a bizalom kölcsönös. Számomra már eddig is sok szörnyűséget tartogatott az élet, és ki tudja, hogy még mennyit tartogat. De nem szeretném tudni, hiszen mindenen akkor lehet átküzdeni magunkat, amikor készen állunk. Ha tudjuk előre, hogy elesünk, leülünk, de lehet, hogy amíg ülünk sok olyan dolgot is elmulaszthatunk, ami egy pillanat alatt elfelejteti velünk az esést. Örülök, hogy Nique igennel válaszolt a sétás kérdésemre. Miután felkelt és elengedte kezem rámosolygok. Nem haragszom meg azért, mert nem karol belém, ehhez még szemtelenül fiatal. Elindulok, mutatva az utat, és közben kémlelek egy olyan hely után, ahol végbe tudom vinni a „trükköt”, bár kicsit izgulok, hiszen ilyet még sosem csináltam. Miközben tekintetem végigbarangol az udvaron meghallom Nique kérdését, ami egyben egy szakszó is, amit ritkán hallok diákoktól. Bár az utóbbi időben egyre többet, de az csak panaszkodás, hogy nekik miért nincs. Bólintok egyet, majd elkezdem magyarázni, hogy mit is tudok.
- A másodlagos képességem az elektromosság manipuláció. Gondolom már hallottál róla. Nálam ez akkor jelentkezett, mikor egy erőműben dolgoztam, és ott történt egy üzemi baleset. Éppen az egyik munkatársamnak akartam segíteni, és elsötétült a világ...-
Tartok egy kis hatásszünetet, ez a sztori már nem olyan, mint a barátnőm története. Ez már annyira nem érintett mélyen, hiszen ebben az időben eléggé magam alatt voltam.
- Két hét múlva ébredtem fel a kómából, bár az orvosok már lemondtak rólam. De az elsődleges képességem még nem. Érezte, hogy szeretem az életem, és meggyógyultam, kifejezetten gyorsan. Haza is engedtek, és otthon meggyógyítottam az égési sérüléseket is, amik még voltak a kezemen. Valószínű, hogy itt indult be a másodlagos mutáció.
Miközben beszélek, odaérünk egy megfelelő helyre, ahol meg is állok, és még gyorsan befejezem a történetet azzal az aprósággal, hogy hogyan tudtam meg, hogy tovább mutálódtam.
- Aztán nem sokkal később, egy bankrablásba csöppentem, ahol sikerült lefegyvereznem a támadókat, elkábítottam őket…magam sem tudom hogyan. Na és ezután kerültem ide Charles hangját… izégondolatait követve.
Befejeztem, csak hogy teljes legyen a történet. Majd kezeimet az ég felé fordítom, és kékesen felragyog mindkettő. Szemeimet lehunyom, erősen koncentrálok, nehogy valami balul süljön el. Ekkor két villám csap ki a kezemből, és tör az ég felé. Gyorsan összezárom kezeim, nem sikerült. Ekkor arcomon látszik, hogy még erősebben koncentrálok, és ekkor aprócska villámok emelkednek fel és egy írást formáznak a levegőben, húsz centire előttünk. Az írás egy aprócska francia mondat, amit talán minden ember ismer, legalább az első felét.
Merci Nique!
Tudom, hogy az elmúlt órácskában, amióta megismertem Nique-t sok dolgot hozott felszínre bennem. Jót is rosszat is. De ennélkül a két dolog nélkül nem ember az ember, mutáns a mutáns...

Néha a kíváncsiság jó és kellemes dolgokhoz vezethet, de talán majdnem ennyiszer csalódáshoz és fájdalomhoz is. Ritkán mesélem el ezt a történetet bárkinek is, de Nique-val ebben hasonlóak vagyunk, és megértjük egymást. Belsőm legmélyén egy hatalmas kő gurult le amikor Nique azt mondta, hogy nem, nem használja az erejét. Lehet, hogy ennél nagyobb fájdalmat nem tudott volna okozni nekem, hiszen a testi fájdalmakat meggyógyítom, de a lelkit nem tudom. Ha egy kést szúrt volna belém, azzal semmi gondom sem lett volna, de ezzel egy jó darabig meggyűlt volna a bajom. Pár pillanat múlva, mire kinyitom a szemem, egy korombeli nő térdel velem szemben, és egy szempillantás múlva letörli a könnyet arcomról. Tudom, hogy a lány nagy dolgot tett most, hiszen elsődleges szabályát szegte meg azzal, hogy a jövőben nyúl. Láttam, ahogy együtt mozognak, hiszen szemem sarkából a fiatal Nique-t figyeltem, valahogy az jobban „tetszett”, kevésbé volt komoly. De sajnos az ilyen témák megkívánják a komolyságot is. Majd amikor érzem, hogy a törlések gyengülnek, szembefordulok a lány „eredeti” alakjával és megölelem.
- Köszönöm! Tudom, hogy ez tőled nem kis ajándék, ennél szebb dolgot nem is kaphattam volna tőled. Remélem, hogy még ekkor is tudlak védeni, hogy betartsam, amit ígértem.
Mondom, és egy puszit nyomok a homlokára. Még egyszer megszemlélem a felnőtt nőt, aki előtűnt a semmiből, és valószínű, hogy oda is fog visszakerülni. Majd hirtelen felállok és kezemet nyújtom Nique felé, hogy segítsek neki felállni, persze csak akkor, ha ő is akarja.
- Nincs kedved sétálni egy kicsit?
Kérdezem, miközben kezemet nyújtom felé. Majd ha van kedve sétálni, karomat nyújtom felé, hogy belekapaszkodhasson, persze ezt is csak akkor ha elfogadja.
- Menjünk egy kicsit nyitottabb helyre, és mutatok valamit.
Mondom még neki, majd elindulok az udvar közepe fele, hogy legyen egy kicsit nagyobb hely a „mutatványomhoz”.

Valóban, lehet, hogy én voltam egy kicsit önfejű diák, de ezt még magamnak is csak lassan ismerem be. De talán aggastyánkoromra már meg leszek győződve arról, hogy a tanárnő tényleg csak jót akart. De talán tényleg a tisztelet az, ami miatt megmaradt emlékezetemben ilyen tisztán, töretlenül az alakja, és természete, annak ellenére, hogy el akartam felejteni. De hanyagoljuk a tanár témát, hiszen halottról vagy jót, vagy semmit. Ahogy Nique kimondja a volt kedvesem nevét, mintha egy tőrt döftek volna a szívembe, de ezt a külvilág felé, pontosabban Nique felé próbálom elrejteni, kisebb nagyobb sikerrel. Valóban gyönyörű neve volt…van, hiszen egy ember addig él, amíg van aki emlékszik rá.
- Igen, de nem a neve, és a külsője miatt szerettem belé, hanem a természete, a belső tulajdonságai miatt. – Mondom és közben felidézem emlékeimben a kedvességét, megértését és azt a hatalmas türelmet és szeretetet amivel mindenki felé tudott fordulni. A lány kérdésére, ami az autóbalesettel kapcsolatos, csak pár perc némaság után válaszolok, lepergett előttem újból az a „jelenet”. Eközben a csend közben egy könnycsepp csordogált le arcomon, láttam magam előtt, a holtan, vértócsában fekvő lányt. Majd ezt a csendet megtörve mondom tovább Nique-nak az események fonalát, amit még magam sem tudok pontosan.
- De autóbaleset volt, én ütöttem el őt. Hozzápréseltem egy teherautóhoz, de nem tudom, hogy hogyan került oda, miért nem tudtam megállni előtte, és… nem tudom, minden olyan gyorsan történt.
Mondom neki, néha meg-megcsuklik a hangom. A könnyimmel küzködöm, de tartom magam. És közben elhangzik Nique szájából egy olyan kérdés, amit akár vádként is értelmezhetnék. De a rettegő szavakból kihallom azt is, amit Nique nem mond. Tudom, hogy nem vádként szánta ezt a kérdést.
- Az erőmnek az egész dologhoz csak annyi köze van, hogy nem tudtam meggyógyítani, ugyanis az egyik képességem a gyógyítás. A másik csak később jelentkezett, arra is kíváncsi vagy? – Kérdezem közben fogadott húgomtól, majd folytatom tovább, hogy mi történt. – És ezután, mivel, mondjuk úgy, hogy besült az erőm, magamat okoltam mindenért, és…- Nyelek egy nagyot, ezzel próbálom álcázni az elcsukló hangom. - …visszaültem a kocsiba, és teljes gázzal egy fának hajtottam… nem akartam élni. – Mondom, és itt már több könnycsepp csorog le arcomon, és esik le a földre, ezen már nem tudok mit álcázni…

Mielőtt mondataim elhagyták számat észrevettem Nique arcán a mosolyt, és én is mosolyogtam, majd úgy mondtam tovább az elharapott mondat második felét. Amint befejeztem a lány már egy kérdést is intézett hozzám. Itt egy pár pillanatra lehunyom szemeim, majd erősen koncentrálok, hogy eszembe jusson a neve. Megjelenik előttem szigorú tekintete, a nagy orra, parázsló szemei, melyekkel egy szó nélkül is meg tudott minket fegyelmezni és hosszú göndör haja. Igen, hosszú haj, hiszen egy nőről van szó. Nem is értem, hogy miért engedték, hogy itt tanítson. Csak elriasztott minket attól, hogy használjuk a képességeinket. De talán már pont ezért nincs itt.
-Rebecca…azt hiszem…nem Roberta, biztos, hogy Roberta.
Mondom ki kicsit bizonytalanul a neveket, de a végére azért meggyőztem saját magam is, hogy valóban Robertának hívták.
-De már nem tanít itt, úgy tudom, hogy meghalt. Ő nagyon rossz tanár volt, állandóan kiabált, ha csináltunk valamit, akkor az volt a baj, ha nem akkor meg az. Teljes agyrém.
Mondom el ezt is Nique-nak, de ez is egy olyan része a múltnak, amit az ember szívesen felejt.  Utána ismét a szerelem városa kerül szóba. Azért sajnálom, hogy nem ő fog körbevezetni Párizsban, de persze azért teljesen egyet értek vele, fájó sebeket tépne fel. A bíztató mondókára és a mosolyra egy még szélesebb mosollyal válaszolok. Figyelmesen hallgattam Nique szavait, ahogy arról beszélt, hogy majd én vezetem körbe a szerelmemet a városban. Mikor ismét szóba kerül a múltba nyúlás egy kicsit tétován mondom a lánynak a barátom nevét és a dátumot, amit közben kért is Nique.
-Dorothy Harwell. 1976. augusztus 12.
Mondom ki, majd elgondolkodok, hogy biztos jó ötlet-e, de már késő visszafordítani, már látni szeretném, hiszen a barátnőm volt, akkor még vele terveztem azt, hogy körbejárom a szerelem városát, csak közbejött az a csúnya baleset.
-Annyit még tudnod kell, hogy ő volt a barátnőm, és hogy ma azért nem lehet közöttünk, mert nem tudtam kontrollálni az erőm, és nem tudtam segíteni rajt.
Mondom Nique-nak, bár ha jól sejtem ő még nem is tudja, hogy mi az erőm.

Kíváncsian várom a lány válaszát, hiszen tudtam, hogy nehezet kérdezek, és ezt meg is erősítette az első mondatával. Figyelemmel hallgatom meg a nem rövidre sikerült választ, hogy Nique szerint milyen egy jó tanár, és gondolataim máris elindulnak felfedezni agyam mélyebb zugait, az emlékeket, melyek már feledésbe akarnak múlni. Mikor itt tanultam akkor is volt egy két olyan alak, akit ezen jelzők alakján még csak segédtanárnak sem lehetet volna tekinteni, de hát a tanárainkat tisztelni kell.
-Na látod, ezért nem lennék jó tanár, mert egy tanárnak ilyen magas elvárásoknak kell…kellene megfelelni, de…
Harapom el a mondatom végét, és körültekintek, nincs-e itt olyan, akinek ezt nem kellene hallani. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nincs folytatom tovább a mondatom.
-…itt sem mindenki felel meg ezeknek, de ez négy évvel ezelőtt is volt így. De a tisztelet akkor is megjár nekik, ha nem olyanok, mint amilyet mi szeretnénk.
Bontogatom kicsit tovább a véleményem. A lány vad reakciójára a Franciaországgal kapcsolatos kérdésemre egy kis meglepődöttség jelenik meg arcomon, hiszen eddig arról beszéltünk, hogy milyen csodálatos az az ország, és hogy milyen gyönyörű a fővárosa. De hát az érzelmek amik oda kötik valóban nem adnak könnyű lehetőséget arra, hogy visszamenjen, sőt talán nem is adnak rá lehetőséget.
-Pedig gondoltam rá, hogy egyszer körbevezethettél volna Párizsban, de akkor erről a vágyamról lemondok.
Próbálom kicsit megmosolyogtatni a lányt, bár lehet, hogy ezzel a mondatommal nem azt fogom elérni, amire számítottam. Mikor érzem, hogy ki akar „szökni” az ölelésből engedem, nem tartom vissza. Meglepődésem szintén megjelenik, mikor csak félig bújt ki a karom közül, majd még nagyobb meglepetés ér a következő felajánlását meghallva. Nem tudom mit tegyek, mit válaszoljak rá. Ha nemet mondok, lehet, hogy megharagszik, ha igent, akkor pedig fájó sebeket szakítok fel magamban. Pár percig magamba mélyedek, gondolataim, mint a villámok cikáznak e két tény között, a külvilágot teljesen kizártam, ha most szólna hozzám Nique, lehet, hogy észre sem venném. Miután letelt ez a rövid kis idő, ami nekem nagyon hosszúnak tűnt egy kicsit félő hanggal fordulok a lány felé.
-Meg tudnád tenni? Úgy is, hogy nem ismerted azt, akiről szó van?
Teszem fel kérdéseimet, ezzel is kicsit nyújtva az időt a döntésig. De ezt a döntést is meg kell hozni. Visszatekinteni a múltba, vagy a jelenre koncentrálni és élni az életem úgy, ahogy eddig…

Visszakaptam az előbbi poénomra a választ. Valóban, hogyan lehetne szemtelen, ha két ilyen gyönyörű szem villódzik tekintetében. Az már természetes, hogy a viccre egy mosollyal felelek, de azért még egy kis mondatot „hozzávágok”:
-Akkor kvittek vagyunk!
Mondom, majd mosolyom töretlenül arcomon van és még egy nyelvöltést is megejtek.
-Hogy milyen egy jó tanár? Türelmes, segítőkész, jól tud bánni a fiatalokkal és meg tudja nekik válaszolni minden kérdésük. Szerintem ilyen egy jó tanár. És szerinted milyen? Azért, mert édesapád tanított, még el tudsz képzelni egy ideális tanárt magadnak.
Mondom neki, hiszen én is kíváncsi vagyok az ő véleményére. Ekkor ismét egy köszönetet hallok, amire már csak egy mosollyal reagálok. És akkor előjön egy olyan kérdés, amire még magam sem tudom a választ. Hogy miért vagyok itt. Talán mert nincs hova visszamennem, vagy talán kötelességemnek érzem azt, hogy segítsek megmentőimnek.
-Hát ez egy nehéz kérdés. Nem tudom, én személy szerint azért maradtam itt, hogy hátha segítségére lehetek Charles-nak vagy Eric-nek. Szerintem pedig örülj annak, hogy itt olyan barátokra lelhetsz, akik nem vetnek meg amiatt, hogy múltbéli magukat idehozod eléjük.  És te hogy tervezted, diákéveid után szeretnél itt maradni vagy esetleg visszamész Franciaországba?
Teszem fel egy kicsit kutakodva Nique jövője után, legalábbis az után, amit ő szeretne. Emlékszem mikor ide jártam én sem akartam maradni, és mégis itt vagyok. Ekkor ismét egy újabb kérdés üti meg a fülemet, mely a lány kellemes hangján jut el fülemig. A kérdés hallatára megrázom a fejem, és kicsit fészkelődöm a helyemen, mert már kezdenek elzsibbadni a lábaim.
-Hát most lett egy fogadott húgom. – Mondom, és mosolygok Nique-ra, megveregetve lágyan a vállát. – De különben nincsenek testvéreim. És neked van tesód?
Fordítom vissza a kérdést, hiszen én is kíváncsi vagyok, bár lehet, hogy ezért hamar megöregszem.
És elértünk a fájó pontra, a kínos kérdésre, amit az előbb feltettem, bár még magam sem tudom, hogy ez az. Mikor kiderül, hogy magát hibáztatja, bár talán jogosan, az ölelésből a fejét a mellkasomra helyezem és egy puszit nyomok rá. Lehet, hogy a legtöbb ember nem így tenne, hanem egyből ellökné magától, mert felelőtlen volt, és így okozott balesetet. De én nem tartozom a legtöbb emberhez. Én is követtem el baklövéseket fiatalkoromban.
-Tudom, hogy nem vigasztal, de mikor én ennyi voltam ripityára törtem a szomszédunk kocsiját, mert úgy gondoltam, hogy kölcsönveszem egy körre. Hát rossz ötlet volt. Főleg hogy…-Mondom, majd elhalkulok, talán egy kicsit magamba szállok, de azért folytatom tovább. – Elütöttem egy fiatalt, a legjobb barátom, de túl kell lépni rajt, mert ha nem, akkor mérgezi az egész életünk. Én tovább tudtam lépni, ha kell segítség benne akkor talán segíthetek.
Ajánlom fel a lánynak, bár gondolom, hogy úgysem fogja elfogadni, hiszen mélyen mardossa a lelkét. De talán nem haragszik meg az ajánlatom miatt. Ha esetleg elsírná magát, az szerintem egyáltalán nem lenne kínos, hiszen ki kell adnunk magunkból a bánatunkat. Majd nadrágom zsebéből előveszek egy zsebkendőt és Nique felé nyújtom.

- Hogy én szemtelen lennék? Akkor te meg egyenesen vak! - öltök nyelvet – Ha nem látnád, van szemem, kettő is!

Nesze neki, megkapja a reakciómat, s talán nem ezt várja, azért remélem, hogy mosolyra fakad majd. Ne veszem én komolyan, ahogy biztos vagyok benne, hogy ő se vesz komolyan engem. Mosolyogva nézek a szemébe.

- Miért, milyen egy jó tanár? Milyen olyan tulajdonságai vannak, amik belőled hiányoznak? - kérdezem érdeklődve. Valóban szeretném tudni, hogy mire gondol, elvégre így ismerhetjük meg egymást. Én nem sokat tudok a tanárokról. Nekem nem volt egy se, mindig apám tanított, s bár ő remeknek bizonyult ebben, azért soha nem tekintettem rá úgy, mint a tanáromra. Mindig az apám volt, elsősorban úgy néztem rá, mint Étienne Beaulieure, a férfire, akinek ugyanaz a vér csörgedezik ereiben, mint az enyéimben.

- Köszönöm szépen! - nyúlok megint ehhez a frázishoz, s még mindig őszinteség árad szavaimból. - Egyelőre nincsenek az itteniekkel gondjaim, bár meg kell mondjam, hogy örömöm sincs bennük. Nem nagyon ismerek senkit. Azt például egyáltalán nem tudom, hogy miért élnek itt olyanok, akik nem tanárok de nem is diákok. Mi a dolguk? Dolgotok..

Nem úgy értem, mintha zavarna a jelenlétük, s a szavaimból sem érezheti ezt. Ez is csak puszta érdeklődés, mert én nem ismerem a világot, de megpróbálok helyrebillenni vele. És ennek a legegyszerűbb módja az, ha kérdezek. S ha már van kitől, miért ne tegyem?

- Vannak testvéreid? - újabb kérdés, mely ezúttal az ő megismerésére szolgál. Jó dolog ismerni valakit, tisztában lenni a múltjával, s ha már ő megnyílt előttem, hát feljogosítva érzem magam a kérdezgetésre.

- De.. - sütöm le szemeimet. Megengedem, hogy megöleljen, de kicsit olyan vagyok, mintha belefagytam volna a mozdulatba. - ..szabad! Hiszen én vagyok a hibás. Vezettem, pedig nem volt jogosítványom. De addig rágtam apám fülét, amíg végül megengedte, annyit kért csak, hogy éjszaka tegyük. A fene sem gondolta, hogy ilyen gyorsak éjjel ezek a kamionok. Meg persze azt sem, hogy vezetni ilyen nehéz..

Azt hiszem, hogy közvetve, de válaszoltam a kérdésére. Ha még szeretne tudni valamit, nem bánom, hogyha kérdez. Próbálok hidegen beszélni a múltról, úgy talán nem omlok zokogva a karjaiba. Az kínos lenne azért.

Szakállas viccekben király vagyok, ezt senki sem tagadhatja le. De hát ki gondolta volna, hogy ezt a lány már elég sokszor hallotta? Hát én nem. És a következő pillanatban már el is hangzik a következő kérdés, hogy miért nem tanítanám. Valójában még nem gondoltam végig, de azért belevágunk. Talán mert túl jóba lettünk? Talán mert szemtelenkedik? Nem. Egyszerűen csak én nem lennék jó tanár. De ezt neki is el kell mondanom, hiszen nem gondolatolvasó.

-Talán azért mert nagyon szemtelen vagy!

Mondom,  teljesen komoly tekintettel, és most még a végén sem nevetem el magam. Kicsit kivárom, hogy Nique hogyan reagál erre a mondatra, majd elmosolyodom, és megszólalok, belenézve a „borostyáncsillanós” tekintetébe:

-Ne vedd komolyan, nem veled lenne a baj, egyszerűen csak én nem lennék jó tanár. Bár
lehet, hogy az előbbi mondatomból azt vetted le, hogy téged nem akarlak tanítani, ez az egész a tanításról szól.

Mondom, majd a köszönő szavakra csak bólintok egyet, mert én is komolyan gondoltam mindazt, amit mondtam. Ezután a szemem sarkából látom, ahogy Nique a térdére ereszkedik, majd megindul felém. Eleinte kicsit elhúzódom, de aztán hagyom magam, és kaptam egy puszit az arcomra, a köszönet jeléül. Az eddig is arcomon levő mosoly most még szélesebb lesz, és így fordulok a lány felé, aki közben megszólalt. Elmerülök szavaiban, és figyelemmel kísérem minden kis rezdülését is, miközben beszél. Gondolataim megint vadul elkezdenek cikázni, mindenfele, főleg abban, hogy:
~Megbízik bennem… remélem, hogy meg tudom tartani az ígéretem…igen, vigyázni fogok rá…nem történhet baja...~
Eközben beköszönt közénk egy kis csend. A csend is lehet kellemes dolog. Most az, egy számomra fontossá vált emberrel tölthetem ezt a lágy csendet. De ezt a szép pillanatot hamar meg is töröm:

-Bármi gond lenne, nekem nyugodtan szólhatsz. Bármilyen jellegű, akár iskolai, akár személyes. Az erőm is rendelkezésre áll, ha szükséged van rá. Úgy tekintek rád, mintha a kishúgom lennél.

Mondom neki, majd magamban is tisztázom azt amit mondtam. Lehet, hogy ez egy nagy kijelentés volt, de én valóban így érzek. Majd mikor megválaszolja a kérdésemet az apjával kapcsolatban, és kiderült, hogy mi volt a baj, én csak lehunyom szemem, és elképzelem a történteket. Autóbaleset, a rendőrség szirénáinak hangjai, a segíteni próbáló emberek kiáltozásai, a csattanás hangja, a kibuggyanó vér, mind itt van lelki szemeim és füleim előtt. És meghallom azt is, hogy Nique vezetett. Tudom, bár legalábbis sejtem, hogy ez egy fájó pont a lány életében, mégis tovább feszegetem a témát, de nem kérdésekkel, hanem egy lágy hangon történő, aprócska mondattal:

-Nem szabad hibáztatnod magad!

Mondom, és ha megengedi a lány, akkor átölelem és felteszek egy mélyen szántó, fájdalmas kérdést, amire talán magam sem várok választ.

-Hogy történt?

Mondom és hangomból sugárzik a nyugalom és a megértés.

- Hű, de szakállas! - célzok méltatlan felhorkanással a „szólítottál?”-poénra. Valójában ez egy elég frappáns visszavágás, de ha valaki olyan gyakran hallja, mint ahogyan én hallottam Étiennetől, akkor megcsömörlik belé. Ettől függetlenül a mosoly ott bujkál szám szegletében, jelezve ezzel Jethronak, hogy tényleg csak a vérét szívom, s nem másért, hanem azért, mert okot adott rá, s nagyon élvezem a helyzetem.

- Már miért ne akarnál engem tanítani? - vonom fel szemöldököm, s ezúttal a visszakérdezésem mögött valós értetlenkedés villódzik. Nem nagyon vagyok képben az itteni viszonyokat illetően, ha őszinte akarok lenni, akkor számomra nagyon furcsa az, hogy élnek az iskola területén olyan X-menek, akik nem tanárok, de nem is diákok. Viszont azt hiszem, hogy annak nincsen itt a helye és az ideje, hogy erről értekezzem a férfivel. Egyszerűen momentán csak érdekel, hogy miért szökne meg inkább, semmint, hogy tanítson engem? Ennyire nem lehetek szörnyű ember. Ha az lennék, akkor felteszem nem beszélgetnénk most.

A kacagása sem veszi el belőlem az érzést, hogy márpedig nekem ezt tudnom kell. Marad hát a rávetett, kíváncsi borostyáncsillanás, s ha válaszol a kérdésemre, csak akkor lépek tovább a cselekvésben és a beszédben. Mert ha engem valami érdekel, akkor az nagyon érdekel. S ez a megszökősdi éppen ilyen.

- Fényezted magadat már eleget, igazad is van! - öltök nyelvet ismét, s nevetek a kettőnk közt feszülő távolságba bele. Szimpatikus a helyzet, amibe keveredtünk, s bár zavaromat próbálom leplezni szinte minden megszólalásommal, ettől még nem érzem kényelmetlenül magam. Csak sokat beszélek, hogyha izgatott vagyok, vagy kissé kínos a szitu, amiben létezem. Vagy csak úgy.

Ő még, igen én még.. Jól gondolja, de ha tudnám, hogy mit gondol, akkor sem tennék semmit a fülhegyig való vörösödésen kívül. Eszemben nem lenne bevallani, hogy az évődésem egy dolog, de nem töltekezik valós tapasztalatokból a férfiak terén. Különben is, milyen lány lenne az, aki ezzel villog? Manapság már az is cikinek számít, hogyha valakinek tizenöt éves korára nem volt vagy hat pasija, nem hogy ha tizenhat évesen még érintetlen, elvégre egész életében csak az apját ismerte, ő volt az egyetlen közeg, amiben mozgott, s semmit nem tud a társas kapcsolatok egyéb formáiról.

- Köszönöm szépen! - jegyzem, majd gondolok egyet, s térdelésbe helyezkedem, hogy közelebb hajolva hozzá puszit nyomhassak az arcára, szintén köszönetem jeléül. Nem akarok játszadozni vele, nem kívánom elérni, hogy belém szeressen, vagy azt, hogy a nőt lássa bennem. Egyszerűen csak szeretném, hogyha tudná, hogy apám halála óta senki ilyen kedves nem volt velem az első találkozás alkalmával, s azt is kívánom tudatni vele, hogy bízom a szavaiban. Talán naiv vagyok, hamari, de őszinte. A végletekig.

- Miért haragudnék? Természetes emberi reakció az érintés, nem irtózom tőle, nem sértettél meg vele. - próbálom érzékeltetni vele, hogy komolyan gondolom minden szavam. Bár furcsállom, hogy megérintett és azt is, hogy olyan közvetlen velem, s meg akar védeni, mégsem haragszom rá emiatt. Simogatják a lelkemet szavai és hajlandó vagyok elmerülni bennük. Ez nem szerelem, nem is a csírája, de nem is hiszem, hogy benne ilyesmiből töltekeznének cselekedetei. Akkor meg mi bajom lehetne velük?

A kérdése nem ér váratlanul, de kellemetlenül érint. Visszacsüccsenek törökülésbe, s bár igyekszem a testtartásommal nem jelezni, de bezárkózom apám halálának feszegetésére. A lelkem egy olyan zugába rejtőzöm, ahonnan nem képesek előbuggyanni a könnyek. Valamiért nem akarom sírással elrontani ezt a napot. S különben is, új rekordom van! Egy hete nem kaptam zokogógörcsöt. Jó lenne tartani magamat ehhez..

- Autóbaleset. - felelem szárazon, próbálva távol tartani magam a témától. Persze úgy nehéz, hogy megint hallom a kamion dudálásának hangját. - Én voltam a sofőr..

Vidáman mosolygok a lányra, amikor folytatja pimaszkodását. Csak hallgatom, a francia mondatára kicsit kihúzom magam, és megszólalok:

-Szólítottál?

Majd egy apró nyelvöltést eresztek meg én is, ami nálam nagyon ritka jelenség, csak a kiváltságosak láthatnak ilyet. Egy kis egoizmussal mennyi viccet is lehet szőni egy beszélgetésbe, ki gondolta volna.

-Isten mentsen attól, hogy a tanárod legyek! Inkább megszökök!

Mondom szintén úgy, hogy a mondatom vége kacagásba fullad. Nem sértésnek szántam, csak én is húzni akarom egy kicsit, de ez köztünk már kölcsönös. És a következő franciákat dicsérő mondat, egy kis komolysággal tölt el, majd a mosoly is eltűnik arcomról úgy szólalok meg, próbálok a lehető legkomolyabb arccal a lány felé fordulni.
-Valóban a francia nők a legszebbek, erre itt van velem szemben egy bizonyíték. És az is teljesen igaz, hogy nem vagyok francia, ezért most nem magam fényezem, hanem téged!
Mondom kis monológomat, aminek a végére a már megszokott mosoly is visszatér arcomra. Mikor meghallom, hogy nem haragszik, akkor egy nagy kő esik le a szívemről. Majd kissé haladva az esemény fonalával kezeim visszatérnek magam mellé, a lány arcáról és hajától.
~Nem szabad ilyet tennem, nem lehet, ő még…~
Mélyedek el néhány pillanatra gondolataimban, amikor egy kérdés zökkent ki belőlük. Nem tudom szavakba önteni érzésemet, próbálok a fejemben összerakni egy épkézláb mondatot, majd Nique felé fordulok és megszólalok:

-Magam sem tudom, talán az, hogy nagyon szimpatikus vagy nekem, vagy nem is tudom, de azt megígérem, hogy vigyázni fogok rád.

Nem csak a lányban ment túl egy határon a viselkedésem, hanem saját magamban is. Gondolataim cikáznak, mint a villám, mindenfelé, egyik azt „súgja” fülembe, hogy jól csinálod, a másik azt, hogy nem szabad. Én az utóbbi mellett döntök, majd Nique felé fordulok ismét, mert gondolataim sokaságában csak magam elé meredtem, és bámultam a földet.

-Ne haragudj, hogy… megsimogattalak, nem szabadott volna, csak feltört belőlem valami… túl sok volt ez a fél év egyedül, de… ne haragudj.

Nyökögöm végig mondandómat, és közben lesütöm szemeim és fejemet az ég felé fordítom. Majd amikor visszakapom a képet, és mellé egy „küldetést” is mosolygok a lányra, de ebben a mosolyban már sokkal több a józanság, mint a szerelem. Magamban is rádöbbentem, hogy úgy jó, hogyha én csak barátokat gyűjtök magam köré, és nem mélyedem el a szerelemben.

-Örömmel, bár remélem, nem sűrűn kell emlékeztetnem arra, hogy milyen csodás helyről származol.

Mondom neki, és hangomban is érezheti, hogy nem olyan, mint az előbbiekben, teljesen józanul beszélek, és szemem elől is elillant a rózsaszín köd. Kicsit látszik a lányon, hogy a kérdésemre feszélyezve érzi magát, de ezt nem akarom felhozni. A válaszát meghallgatom, és bólintok rá, majd kicsit arcáról lejjebb csúszik tekintetem, és észreveszem a fekete csősálat. A válaszából leszűröm magamnak az információt, hogy nemrég veszthette el az apját, hiszen az előbb még 16 éves magam is itt láttam, és a lány akkor mondta, hogy egy idősek vagyunk.

-Fogadd őszinte részvétem! Szabad megkérdeznem, hogy mi történt vele?

Szavaimba komolyság szökik, és mit sem sejtek arról, hogy ezzel a kérdésemmel megforgathatom a tőrt Nique szívében.

- Mon dieu! Miért ne tenném? - emelem égnek tekintetem, s folytatom lazán az ingerkedést. - Tudtommal nem vagy a tanárom, hogy tiszteletteljesebbnek kellene lennem! - öltök rá nyelvet. Valahogy adja magát a dolog, nem is próbálom visszafogni magam. Felszabadultnak érzem magam, szabadnak és boldognak, ami nagyon ritkán esett meg velem az elmúlt napokban, szóval hálás vagyok a férfinek. A köztünk feszülő csaknem tíz év mit sem zavar abban, hogy pimaszkodjam vele, elvégre ő kezdte ezzel az egoista megszólalásával.

- Különben is! A francia nők a leggyönyörűbbek, s nekünk vannak a legsármosabb művészembereink odahaza. Te pedig ugye.. - húzom kicsit az agyát a kivárással - ..nem vagy francia. Szóval hagyjuk az önfényt, nem vagy feljogosítva rá!

Nem őt akarom sértegetni ezzel, hanem a francia férfiakat, fiúkat. Sosem szerettem bennük, hogy mind olyan mérhetetlenül beképzeltek voltak, hogy minden csak arról szólt az életükben, hogy ők milyen nagyon tökéletesek. Pont úgy viselkedtek, mint Jethro az előbb. Innen jutott eszembe az egész.

- Nem haragszom! - jegyzem őszintén a feléledő komorságom fátyla mögül. Kicsit elszégyelem magam, hogy azt mondtam neki, amit, elvégre nagyon jól tudom, hogy megélem az idős kort, láttam már magam. De akkoriban, amikor ezzel játszottam, még nem értettem, hogy van egy nagyon súlyos hátulütője a képességemnek, a nem kívánt tudás a jövőt illetőn. S amióta ez világossá vált számomra, soha, egyetlen percre sem próbáltam meg senkit előszedni a jövőből. Mert féltem. Nagyon.

Meglep azzal, amit mond, de simogatja kamasz lelkemet. Mégis, mintha kissé feszélyezne is, bár ezt nem mutatom ki, inkább csak könnyednek veszem minden megszólalását. Nem ismerem őt, felőlem lehet mindenkivel ilyen közvetlen. Igazán nem szeretnék fennakadni ezen!

- Mi vitt rá arra, hogy ilyet mondj nekem? - kérdezek rá azért, nagyvonalúan túllendülve a könyvtémán, kicsit megmosolyogva erőtlen próbálkozását. Aranyos. Nem felnőttes, de aranyos. Szimpatikus nekem éppen annyira, amennyire unszimpatikus.
Nem húzódom el, bár kezd az egész túlmenni bennem egy határon. Nem értem, komolyan nem értem, hogy mivel szolgáltam rá erre, de ha valaki azt mondaná nekem, hogy van az a kamasz, akinek nem hízeleg ez a fajta közeledés egy nála tíz évvel idősebb embertől, akkor azt hiszem csípőből a képébe vágnám: hazudik. Imponál a figyelme, hogy is ne imponálna? De sajnos én nem tudok sokat az ilyen világról, s az, amit apám tanított nekem a férfiakról, az nem festi meg túl jó színben ezt a jelenetet. Mosolyom mégis töretlen, s ha már ő faggatott az én képességemről, hát én is belemászom az övébe. Illetve másznék, hogyha nem kerülne elő egy fénykép.
Szinte meghatottan pislogok rá, de nem húzódom hozzá közelebb, nem viselkedem úgy, mint akit magával ragadott a rózsaszín köd. Közvetlen lány vagyok, de vannak korlátai az érzelmi megnyilvánulásaimnak. S bár most ezekre a képzeletbeli korlátokra fonom ujjaim, mégsem hagyom őket magam mögött. Kellenek a falak, mert óvatos vagyok.

Átveszem a képet, finom mozdulattal, féltőn fordítom meg, hogy láthassam, mégis mit ábrázol. Hálás mosollyal ugyan, de visszanyújtom neki.
- Én pedig szeretném, hogyha magadnál tartanád, s minden alkalommal, amikor elfelejteném, hogy milyen szép is az otthonom, az élet, a világ, akkor megmutatnád nekem.
Remélem, hogy meg fogja érteni azt, hogy ezzel kapcsolatot ajánlok neki. Nem szerelmit, inkább barátit – mert a jövőt nem ismerem – de mindenképpen bizalomból töltekezőt. Elhiszem róla, hogy tudna rá emlékeztetni, hogy nem szabad elhagynom magam, bármi is érjen, éppen ezért mondom azt, amit mondok neki. Biztatóan simítom meg kézfejét, ahogy átveszi tőlem a képet, s kezünk összeér. Nem vagyok naiv, nem vagyok szerelmes. De örülök, hogy megismerhettem ezt a férfit itt az udvaron, s boldogsággal tölt el, hogy lehet esélyem még jobban megismerni őt. Egyelőre ez elég. Remélem, hogy neki is.

A kérdése nem ér váratlanul, de mégis kést forgat a szívemben. Elém idézi soha nem látott anyám – ahogyan apám történeteiből ismerem – s újra a képembe tolja apám vérmocskos ajkait, halálában fénytelen tekintetét. Megrázom hát fejem.

- Az anyámat nem ismerem, akárhol lehet. Apám pedig elhunyt a tizenhatodik születésnapomon.

Nem, nem akarok több dolgot mondani. Így is több ez annál, mint amennyit beszélgetni szerettem volna a dologról. Utoljára akkor meséltem a múltamról, amikor értem jött a két idegen. Kénytelen voltam, mert tudniuk kellett, hogy miért borultam ki abban a pillanatban, amint beültettek az autójukba. Érteniük kellett az okokat. De most nem kell senkinek érteni. Nem szeretném, ha Jethro megértene. Azt kívánom, bár sose kérdezte volna meg. De persze a múltat el nem törölhetem.

Látom a lányon, hogy meglepődött a sztorim hallatára. Miután elmondta, hogy a torony fantasztikus, csak bólogatok, és látom rajta, hogy gondolatban már messze jár, szülőhazájában, és mint következő mondatából kiderül, szülővárosában, a csodás Párizsban. Nique-nak nem egy kis őrző angyala volt, mindössze egy tízezer tonna súlyú torony. A nyelvvel való csettintésre elnevetem magam, utoljára talán még anyámtól hallottam ezt a kis hangot. Néha a lányra pillantok, mikor körbejárom saját múltbéli testem, figyelem és mire visszaülök, még egy nyelvöltést is kaptam.

-Hát ez felháborító, itt szemtelenkedsz velem?

Mondom, és nevetem el magam és elindulok a táskám felé. Elkezdek benne kotorászni, és egy fényképet veszek elő, amit odaviszek magammal, majd leülök. Ezt utána csak fokozza a beszólása, amire szintén hatalmas mosoly ül az arcomra. Kemény menet lesz, ha engem zavarba akar hozni, de hajrá. Mikor elcsípem azt a pillanatot, amikor a lány arcán a riadalom jelei tűnnek fel, abbahagyom a mosolygást. Előkerül Nique komoly hangneme is, bár ezzel érzem, hogy elvetettem a sulykot. Az eddigi jó hangulat, mint a köd elillant. A lány kommunikációjának nonverbális jeleiből észreveszem, hogy bezárkózott, lábait maga elé húzta és kezeivel átkarolta, mi ez ha nem zárkózottság? Csak hallgatom a lány szavait, ahogy képességéről beszél és én is egy kicsit magamba szállok, mert ezzel szerintem megbántottam. Végignézem, ahogy a múltbéli magam eltűnik, és visszatér eredeti helyére.
Ezután visszatérünk a könyv témára. Szerelemről szól. A kérdésre szintén kicsit elpirosodom, majd lesütve szemeim, válaszolok a lánynak:

-Töredelmesen bevallom, még nem olvastam, csak gondoltam, egy kicsit felvágok előtted. – Mondom és arcomra ismét felkúszik a mosoly. – De különben ez is a szerelemről szól.

Mondom és közben egy furcsa érzésem van. Itt beszélgetünk Párizsról, a szerelem városáról, majd két könyvről is ami a szerelemről szól. Mintha kis pillangók repkednének a gyomromban, rég nem éreztem ilyet, szerelmes vagyok. Igaz, hogy nagy a korkülönbség köztünk, de ez jelen pillanatban nem érdekel. A szerelemben nincs kor. Majd ezután a lány szemeibe nézek, és megsimogatom arcát, ujjaim külső felével, ha engedi, és nem húzódik el a kezem elől. Mindeközben persze beszélek is:

-Te ne haragudj, hogy ilyen témát felhoztam. Igaz, hogy a múltról mondják azt, hogy jobb, ha homályba burkolózik, de ez véleményem szerint érvényes a jövőre is. De ne aggódj, vigyázni fogok rád, nem kell amiatt tartanod, hogy nem lesz jövőd. Szeretnék én lenni az itteni Eiffel-tornyod.

Mondom, majd belesimítok egy kicsit a hajába is - ha engedi - és mosolygok rá, tekintetemben lehet látni, hogy mindaz, amit mondok, a szívemből jön, hiszen fülig szerelmes vagyok. Ezután a fényképre nézek, és pár másodpercig elmélyülök benne, majd ismét a lány tekintetét fürkészem, és átnyújtom neki a fényképet.

-Ezt szeretném neked adni.

Mondom, majd ha a lány megnézi a képet, akkor Párizst láthatja rajt, az Eiffel torony tetejéről, éppen naplementekor, ezt a képet azon a bizonyos estén készítettem. Remélem, hogy érzelmeim kinyilvánításával én sem ijesztem el Nique-t. Ezután ismét felteszek egy kérdést, ami szintén személyes jellegű:

-És a szüleid még Franciaországban élnek?

Kérdezem mit sem sejtve, hiszen nem ismerem a lány múltját. De Nique most is láthatja, hogy bennem megbízhat.

Meglep azzal, amit mond, bár tudom, hogy nem kéne meglepettnek lennem. Ideje volna, hogy megtanuljam tudomásul venni, hogy nem minden családban olyan egyedi az ajándék, amivel rendelkezünk, mint az enyém esetében. Bár, hogyha tudnék anyámról bármit – a tényeket azzal kapcsolatban, hogy ő is mutáns, méghozzá nem éppen olyan, aki szereti a törvényeket, s békére szomjazik – akkor talán nem érnének az olyan történetek ilyen megleptéseként, mint amilyet most Jethro mesélt nekem a nagyapjáról.

- Azt hiszem, hogy ez csodálatos ajándék lehetett, az Eiffel-torony fantasztikus! - jegyzem meg, s miközben beszélek, gondolatban ismét saját hazámban kalandozom.

- Én Párizsban születtem, minden nap láttam a tornyot, de mégis ritkán voltam fenn a tetején. Valahogy nekem messziről volt varázslatos, úgy tekintettem rá, mint őrző angyalomra, s nem tudtam elképzelni egyetlen napot sem, hogy reá ne tekintsek valahonnan a város házai közül. - mesélek egy kicsit én is, ha már Jethro megtisztelt egy történettel, akkor úgy érzem, hogy neki is jár egy. Meg egy nevetés is, mely a válaszom arra, hogy mit mond a kézcsókkal kapcsolatosan. Még attól is hajlandó vagyok eltekinteni, hogy ez a hölgyemény szó elég messze áll az ízlésvilágomtól. Valahogy nekem mindig olyan bérhajadonos. De nem akarnám ezzel a véleményemmel megsérteni beszélgetőpartneremet, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem így értette azt, amit mondott.

- Részemről az öröm! - csettintek nyelvemmel, majd hagyom, hogy kiélvezzék érzékeim a képességem által előcsalt pillanatot.

Tekintetemmel olyan finoman cirógatom Jethro mozdulatait, ahogyan előcsaltam a múltjából tizenhat éves énjét. A megjegyzésére elnevetem magam, csúfondárosan elcsücsörítem ajkaim s megengedek magamnak egy szemtelen nyelvöltést is.

- Látom, hogy egoizmusért nem mész a szomszédba! - incselkedem vele, igyekezve felpiszkálni bensőjét. Szeretek cicázni az emberekkel – igen, nekem a mutánsok is csak emberek – mert jólesik figyelnem közben a reakciójukat. S hogyha ő jöhetett ezzel a kézcsókkal, hát úgy vagyok vele, hogy az a minimum, hogy valamivel én is megpróbáljam zavarba hozni őt. A könyvkérdést egy kicsit el is napolom, egyelőre kiélvezem azt, amit generáltunk közösen, aztán majd az Üvöltő szelek is sorra kerül.

Riadalom üli meg tekintetemet egy pillanat alatt, hallva egyrészt azt, hogy ő mennyi idős  - nálam egy tízessel idősebbekkel szemben azért igazán moderálhatnám magam, kissé szégyenkezem is megnyilvánulásaim miatt – másrészt pedig azt, hogy a jövőről érdeklődik.

- Elméleti síkon igen, meg tudnám jeleníteni önmagam jövőbeli képét, s a tiédet is. De nem szeretném megtenni, ne haragudj! - zárkózom magamba egy pillanat alatt, felhúzom lábaim ültemben, s átkarolom azokat. Térdemre támasztott állal ülök tovább, s egy ideig csak Jethro kamaszságát figyelem, majd búcsúcsókot küldök felé, s visszaengedem süllyedni a múlt homályába, így maradva kettesben újra a jelenkori férfivel.

- Csak azt tudom megmutatni, ami megéli azt a korú jövőt. Nem tudom, hogy én megélem-e, s ha nem haragszol, nem is szeretném megtudni most. Picit rosszul esne, ha kiderülne, hogy nem. A jövő nem az én játékom. Nem szeretem, mert sokszor fájdalmat okoz. - vallok színt őszintén, csendesen. Nem mondom el neki, hogy apám halála óta tudom mindezt, nem akarom elrontani a hangulatot. Inkább igyekszem visszakanyarodni a könyvhöz, amiről beszéltünk nem is olyan rég.

- Szerelemről szól, de nem boldog, szirupos fajtáról, hanem olyanról, ami elemészt testet és lelket, nyomorba dönt és felemel, boldoggá tesz, de könnyekkel tölti meg lelkedet. Egy férfi a főszereplője, aki szerelmes a nőbe, akivel úgy nőttek fel, mint a testvérek. Szerelmes a Catherine nevűbe, ragaszkodik hozzá, de szerelme erőszakos, dühös, féltékenységgel teli. Bántja a nőt, ahogyan a nő is bántja őt. Mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy ez a legigazibb szerelmes történet, amit valaha olvastam. Fájdalmas, szörnyülködtető, de valós. Nem értem még a végére, de ezeket már le tudtam szűrni róla. Angol regény, az angolok modorosságával együtt. Könnyen lehet, hogy többször is elolvasom majd. És a Shirley miről szól? Én meg azt nem olvastam még..

Látom ahogy felcsillannak a lány szemei a hazájával kapcsolatos kis szösszenetemre.  Majd elhangzik egy kérdés is, hogy mikor, hol és mennyi időre. Erre lecsukom szemem, felidézni, hogy tudjak válaszolni a kérdésre. Arra még emlékszem, hogy a nagyapámmal, és hogy az Eiffel-torony tetején, és talán 14 éves lehettem. Akkor számoljunk csak, most vagyok 26, az azt jelenti, hogy 12 évvel ezelőtt. Most 1986-ot írunk, vagyis ez az esemény 1974-ben történt. És hát egy kis mosolyt megeresztek a gondolkodás közben, mert csak 2 órát járhattam ott összesen. És mindezt persze szavakba is öntöm, bár ki tudja, lehet, hogy a lány gondolatolvasó.

-1974-ben jártam Franciaországban, az Eiffel toronyban, pontosabban a csúcsán, még nagyapámmal. Tudniilik nagyapám is közülünk való volt, és ő teleportálni tudott. Azt hiszem, hogy a születésnapi kívánságom teljesítette egy kicsit felpörgetve. A naplementét néztük meg.
Válaszom egy kicsit hosszabb lett, mint elsőre gondoltam, de nem baj a lány addig nyugodtan csavargathatta a haját. A kézcsók utáni vörösödést csak egy mosollyal válaszolom meg.  Majd miután mondta a lány, hogy még nem köszöntötték így, egy kicsit megemelem a fejem az ég felé, büszkeséget kifejezve vele, és így szólalok meg:

-Megtiszteltetés, hogy én lehettem az első, aki ily módon köszöntette hölgyeményed.
Mondom, de a végét már egy kicsit el is kacagom, és mosolyogva nézek Nique-ra. Remélem, hogy nem haragszik meg ezért a kis apróságért. Utána pedig nyugodt szívvel hallgatom meg, ahogy kioktatnak irodalomból. Erre talán az én arcomon is megjelenik egy kis pirosság, nem sűrűn hallok ilyen szavakat, amik engem javítanak ki, de hát ezt is meg kell szokni. A kis irodalmi továbbképzés alatt bólogatok folyamatosan, akár egy bólogató kutya a kocsik hátsó ablakában. Majd persze nem hagyom magam teljesen, és én is megcsillogtatom tudásom:

-Valóban, én Charlotte-tól olvastam, a Shirley-t. És Emily Bronte könyve miről szól? Hátha kedvem támad, és elolvasom.
Mondom újfent mosolyogva, és közben arcomról eltűnt a pír. Azt, hogy mi különlegesek vagyunk, nem csak itt nem kell szégyellni, máshol sem, bár sajnos az emberek nem olyan megértőek, legalábbis a többségük. Miközben Nique behunyja a szemeit, csak figyelem, hogy mi fog történni, el kell-e ugranom, mert valamit a fejemre ejt, vagy esetleg…bajom esne. De ehhez képest egy viszonylag kellemes meglepetés, ami történt. Meglátom saját magamat 10 évvel korábban. Szemeim kikerekednek és elkezdek köhécselni. Szemem sarkából látom Nique perverz kíváncsiságát, már amennyire lehet ezt látni. Elmosolyodok, és felpattanok az ülőhelyemről, körbe járom saját magam. A múltbeli énem arca egy kicsit simább, kevésbé olyan gyűrött, mint most. Már akkor sem voltam olyan hűde alacsony, de azért még lenézek saját magamra. Még egyszer megnézem magam, és miközben a lány mondja kissé pimaszan a mondatát, visszaülök mellé. Egészen azóta nem szóltam egy szót sem, mióta megjelent múltbeli énem, de miután kényelmesen elhelyezkedtem megszólalok.

-Brávó, nem tudtam, hogy 10 éve is ilyen jóképű voltam.
Mondom és közben elnevetem magam. Majd, hogy egy kicsit viszonozzam a perverz kíváncsiságot felteszek Nique-nak egy kérdést.

-Te csak a múltból tudsz előkaparni másokat, vagy esetleg 10 év múlva levő saját magadat is elő tudod halászni? Csak hogy én is meglássam, hogy néznénk ki egyidősen 10 év múlva.
Mondom mindezt egy kaján vigyorral az arcomon, kíváncsian fürkészve a lány reakcióját erre a mondatra, ha már saját magammal nem tudott elijeszteni. Én még nem lövöm le a poént, mármint a képességem, csak ha Nique megkérdezi.

Felcsillanó szemmel csapok le a megjegyzésére, mely szerint járt már a szülőhazámban. Jólesik hallani, hogy másnak a szívében is előkelő helyet foglal el az ország csodaszép jellege. Muszáj hát rákérdeznem részletekre azzal kapcsolatban, melyet fél mondatban elejtett.

- Mikor és melyik részén? S mennyi időt töltöttél el ott? - érdeklődöm mosolyogva, s míg várom a válaszát, szórakozottan kezdem mutatóujjamra csavargatni egyik szőkésbarna hajtincsemet.

- Persze, maradj csak! - bólintok, elvégre ha nem akartam volna, hogy Niquenek szólítson, akkor nem ajánlom fel. Szeretem ezt a becenevemet, amióta eljöttem otthonról, legtöbbször csak így hívatom magam. Talán azért, mert régebben soha nem neveztek így. Apa Mininek hívott, s bármennyire is imádtam, ahogyan kimondta azt a becenevet, nem tudnám megengedni másnak, hogy így tegyen. Tőrt forgatnának vele a szívemben, abból meg nem kérek, köszönöm!

Elkerekedett szemekkel pislogok csak ki a fejemből erre a kézcsók-dologra. Egyáltalán nem számítottam rá, s mit tagadjam, rettenetesen megdöbbentem tőle. Vörösebbre már nem is színeződhetnének arcéleim a zavartól. Olyan röhejesen könnyű engem zavarba hozni, hogy az félelmetes. Holott megérem én a pénzemet, csak ezt a pigmentjeim nem igazán veszik tudomásul. A dögök!

- Nem tudom, engem még soha, senki nem köszöntött így! - köszörülöm meg a torkomat, s igyekszem lazán túllendülni a dolgon. Nemsokára tizenhét leszek, s komolyabbnak hiszem magam a koromnál, de azért ilyenkor mindig előbújik belőlem a kamasz. Vajon a férfi mennyi idős lehet? S vajon tudja-e, hogy én mennyi vagyok? Mindegy, lényegtelen.

- Valószínűleg összekevered a másik Bronteval, Charlottetal. Emily egykönyves szerző, de Charlotte többet is írt. - javítom ki udvariasan, de mégis kategorikusan. Nem nézem le azért, mert látszólag nem olyan járatos az irodalomban, mint én, de azért nem is tudok elmenni szó nélkül a dolog mellett. Apámmal kettesben nem igazán tanított meg az élet arra, hogy mikor érdemes befogjam a számat, mert talán mások félreértik kendőzetlen őszinteségemet. Apával bármit lehetett. De a világ nagy egésze nem az apám, s ezt a keserű pirulát le kell nyelnem hamarosan.

Leesik az állam – újfent – attól, amit kérdez. Sosem gondoltam úgy magamra, hogy különleges lennék, hacsak nem borostyán tekintetem miatt. De nem ez az egyetlen olyan dolog, ami miatt meg vagyok lepve. Egyszerűen soha, még senki nem kérdezte meg, hogy mi bennem a különleges, illetve, hogy mit tudok. Apám tudta, ismerte az erőmet, s amikor a férfiak eljöttek értem ideiglenes nevelőmhöz, akkor úgy tűnt, hogy ők is mindent tudnak a mutációmról. Itt az iskolában pedig.. nem nagyon mutogattam magam. Mindannak ellenére, hogy nem szégyellem – már – azt, ami vagyok. Itt nem. Ám ettől függetlenül nem tudom, hogy hogy magyarázzam el.
A bennem felébredő ördögöt nem is akarom elaltatni. Széles vigyorral válaszolok a kérdésre, majd lehunyom szemeimet, s nemes egyszerűséggel belenyúlok Jethro múltjába. Finoman érintem meg tizenhat éves önmagát, s csalogatom a jelen színére. Megcirógatom a közöttünk feszülő éveket, majd amikor úgy érzem, hogy már nem ellenkezik az ellen, hogy velem jöjjön, akkor a mellettem ülő, felnőtt Jethro elé eresztem régi énjének képét.
Van bennem valami perverz kíváncsiság a reakcióját illetőn. Érdeklődéssel fordulok felé, s bár koncentrálnom kell arra, hogy hús-vér tizenhatosát a társaságunkban tartsam, mégis van időm arra, hogy jelenkori énjében is felfedezzem a változásokat. Kedélyes trillával közlöm vele azt, ami először eszembe jut.

- Nos, most egyidősek vagyunk! - jegyzem kissé pimaszul, élvezve a helyzetem. Jó dolog ez a temporális sokszorozódás, bár nem biztos, hogy meg fogja érteni a viccem szépségét. Mindenesetre egyelőre nem kérdezek vissza, hogy ugyan őbenne mi a különleges, csak élvezem ezt az általa generált, de általam formába öntött színdarabot. Remélem, hogy nem ijesztem el.

Én is egy pillanatra elmerülök a napfényben, de ezt az ábrándozást azon nyomban elfelejtem, ahogy meglátom, hogy a lány, mint megtudtam Nique tetőtől talpig végigmér, miközben beszélek, és ráadásul még bele is pirul. Erre csak szemeibe nézek, mikor visszatért az arcomhoz, és elmosolyodom, amitől lehet, hogy pirossága még jobban fokozódik. Pedig én azt hittem, hogy ezt már megszokta. Majd meghallom a lány eddig titkolt hangját. Akcentussal beszél, de ez nekem egyáltalán nem zavaró, már megszoktam, méghozzá a francia…
-Franciaország gyönyörű hely, egyszer jártam ott.-
Csúszik ki a számon, miközben a lány levegőt vesz, hogy a nevét is elmondja. A nevének megtudását eleinte csak bólogatással nyugtázom, majd végül kinyitom a szám és kiejtem nevét.
-Dominique…Nique…ha már így megengedted, maradnék az utóbbinál.-
Mosolyodok el erre ismét. Látszik rajta, hogy zavarban van, és erre ráteszek még egy lapáttal, mikor leesik a nevének eredete és amikor kiejti nevem bennem is tudatosul, hogy francia. Szintén kellemes hangon megszólalok:
-Ha jól tudom, a franciáknál régebben kézcsókkal köszöntötték a hölgyeket.-
A mosolygás most sem marad el, és a lány keze után nyúlok, és ha megengedi egy lágy csókot lehelek rá. Közben az is kiderült, hogy november óta tartózkodik itt. Akkor pedig még találkozhattunk volna, mert én csak decemberben mentem el egy kis magányra vágyva. Nique bátorkodott kimondani azt, hogy nem sűrűn hall ilyeneket, amiket én mondtam, pedig úgy tudom, hogy elég sok kamasz fiú is jár ebbe az iskolába. Mikor felém nyújtja a könyvet, szemrevételezem és válaszolok a feltett kérdésre.
-Emily Bronte…azt hiszem már olvastam valamit tőle, de annak nem ez volt a címe. És miről szól?-
Vetek fel egy újabb kérdést, majd ha a lány megválaszolta, akkor ismét szólásra nyitom ajkam, és kicsit érdeklődöm még Nique felől:
-Gondolom te is Charles egyik különleges tanítványa vagy. Egykor én is az voltam, sőt, talán még most is az vagyok, csak nem tudok róla. Ha szabad megtudnom, benned mi ez a különlegesség?-
Érdeklődöm még a lány képességei után, majd lehunyom szemeim, kicsit reménykedve abban, hogy nem olyan képessége van, ami ön-és közveszélyes. A nap lágy sugarai pedig engem is kényeztetnek, ezért szeretek ide lejárni sűrűbben. Lehet, hogy innen a legszebb a naplemente...

Élvezem, ahogyan a napfény cirógatja bőrömet, végigsimít lehunyt szemhéjaimon, megcsókolja mosolygó ajkaim. szinte odakövül ettől a mosoly az arcomra, valóssá válva, olyanná, amilyennek mindig is szerettem érezni. Mivel nem látom magam, így könnyen el tudom hinni, hogy tényleg azzá válhatok a napfényben, aki voltam valaha, szemet tudok hunyi afelett, hogy a tükörbe nézve hazug mosollyal találom szembe nap mint nap magam. Lehunyt pilláim óvó takarásában újra kislány vagyok anélkül, hogy képességemet használnöm kéne, s ez valahol mélyen, igazán boldoggá tesz ebben a pillanatban itt.
Nem látom a közeledőt, s bár hallom, ahogy valami tompán puffan egy tőlem nem messze levő padon, mégsem nyitom ki a szemeim. Nem vagyok az a lány, aki megijedne a saját árnyékától annak ellenére sem, hogy ezen a helyen jócskán van mitől tartanom. Vagy legalábbis lenne. Ha csak a társaim, vagy tanáraim erejét veszem alapul.
Akkor révedek fel, amikor valaki egyértelműen mellém telepszik. Elfordítom fejem a sugaraktól, fellendítem borostyán tekintetemről a szemhéjfátylat, s oldalra pillantok a közelembe huppanó idegenre. Pillantásom végigsvenkel rajta, leplezetlen kíváncsisággal iszom magamba a vonásait és mosolyomat egészen addig nem kíséri pír, amíg "teremtésem" milyensége szóba nem kerül.

- Szép napot! - köszönök finomkodva, elgondolkodva azon, hogy milyen formában kellene megnyilvánulnom. Magázzam, vagy tegezzem? Ezzel amióta itt vagyok, azóta vannak bajaim. Végül úgy döntök, hogy úgy szólok, ahogyan ő szólt hozzám, tegezem tehát, legfeljebb megsértem vala. Majd szól. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát.. ezt tanította nekem apukám.

- A nevem Dominique Reine Beaulieu. - mutatkozom be. Hallhatja az akcentusomon, hogy nem ez az anyanyelvem, s ha képben van a nevek eredetét illetően, akkor arra is könnyedén rájöhet, hogy francia vagyok. R-hangom is egyértelműsíti ezt.

- Örvendek a szerencsének.. - kicsit elgondolkodom, hogy minek is szólítsam. A Leroy tetszett volna a legjobban, de mivel azt nem ajánlotta fel, így maradok a Jethronál. Szeretem hallani, ahogy frnciásan ropog nyelvemen az R. - ..Jethro! Szólíts csak Niquenek, ha a Dominiquera nem áll rá a nyelved. A Reinet nem használom igazán.

Rámosolygok, leplezendő, hogy milyen szinten zavarba hozott azzal, hogy azt mondta: gyönyörű vagyok. Mosolyom mögé pedig gondosan elrejtem azt, hogy első válaszként az "amióta apámat megöltem" jutott eszembe.

- November környékén érkeztem, nem volt az olyan rég! - legyintek kedvesen, s ezzel a legyintéssel szeretném elűzni saját démonaimat is. - Ha találkoztunk volna, szerintem én is emlékeznék. Nem minden nap mondanak nekem ilyen szépeket! - észrevételezem azért, mert hiába a zavar, nem vesztettem el lélekjelenlétemet és a nyelvemet. Kamasz vagyok, nem kuka.

Lenézek a könyvre, s először megfogalmazódik bennem, hogy egyszerűen elárulom a címét, de végül inkább felemelem ölemből, s felé nyújtom a kötetet.

- Emily Brontetől az Üvöltő szeleket. Mindig el akartam olvasni, de valahogy sosem akadt a kezembe. - Amióta itt vagyok, azóta viszont nem vagyok egy társasági lény, így van időm olvasni. ~ folytatom gondolatban, de nem mondom ki a szavakat hangosan. Persze, ha Jethro gondolatolvasó, akkor cikibe kerülök. Mindegy, november óta nem ez lenne az első alkalom!

- Olvastad? - kérdezek, hogy tovább vigyem a beszélgetés fonalát.