Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Ahogy ránézek, sajnálatot látok a szemében. Ám ami a legjobb az egészben, hogy nem szánalmat és nem olyasféle sajnálkozást, ami rosszul eshet az embernek, hanem őszinte sajnálatot. Hiszen ő is ismerte a szüleimet, saját lányukként szerették őt, imádták, amikor átjött hozzánk, és amikor kisebbek voltunk, még azt is megengedték, hogy olykor nálunk aludjon, ahogyan néha én is Shaylinnéknál aludtam. Persze amikor nagyobbak lettünk, még akkor is előfordult néha, de inkább halogattuk a dolgot, mert a szülők már kezdtek furcsán nézni ránk. Igazából ezután kezdtem én is furcsán nézni ránk, és rá. Ahogyan egyre nőttünk, és Shay szépen kigömbölyödött, ráébredtem arra, hogy milyen szép, és, hogy az esze sokkal inkább leköt, mint bármilyen más lányé. Képzelheti az ember, mennyire megrémültem, amikor rádöbbentem, hogy szenvedélyesen belé szerettem.....de ez már a múlt... legalábbis annak kell lennie. Amikor természetellenesen kezd el fényleni, és felemelkedik a csontváz, hátrébb lépek pár lépést, és talán kissé rémült arcot is vágok hirtelen. - Szóval ez a képességed? A hullatáncoltatás? - kérdezem tőle, majd kissé elvigyorodom. - Bájos. Igent mond a kávézásra, mire kissé megkönnyebbülök. Valahogy jól sült el ez mégis... kiadtam magamból a dühömet, épp úgy, ahogyan ő is. Elillant a fájdalom, bár a szívem mélyén még mindig ott lapul, de örömmel tölt el, hogy végre megoszthattam vele. Sok minden van, amit be kell pótolnunk. Végül karomat nyújtom neki, hogy karoljon belém, majd együtt hagyjuk el a poros raktárakat. És néhány óráig ismét minden ugyanolyan lehet, mint régen volt...
Haragom nem tart sokáig, ugyanis nem hagyja. Lemondóan nézni sem tudok órákon keresztül, mert egyszerűen van annyira pofátlan, hogy simán letarol. Keze ökölbe szorul, arcát nem látom már, csak azt érzem, ahogy erős karjaival magához von, és rázkódva, remegve zokog bele a hajamba. Kezem önkéntelenül is átkarolja derekát és már nem utálom, már nem haragszom. Hiszen mire valók a barátok, ha nem arra, hogy ott legyenek a legnehezebb percekben? Hogy melletted álljanak, hogy támogassanak, hogy támaszt nyújtsanak akkor, mikor úgy érzed, a világ gyűlöl és teljesen ellened fordult? Én itt vagyok neki, és eddig is itt voltam, csak túl gyáva voltam ahhoz, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért. Bár mindenesetre ő sem tette ezt meg, a mai napig. Kettőnk közül csak én voltam az, aki elnézést kért, és nem mintha fájlalnám, de mégis. Lehet, hogy számára ez nem nagy dolog, de nekem akkor is az volt az első csókom, melyet még csak nem is viszonoztam. És ami - természetesen - azóta sem ismétlődött meg. Sem vele, sem mással. Nagyot sóhajtok az ingébe, ujjaim cirógatják a hátát, majd mikor kissé megnyugszik, akkor lágy puszit nyomva az arcára tolom el magamtól és nézek könnyáztatta szemébe. Ha rám néz láthatja, hogy tényleg nagyon sajnálom a történteket, és hogy ha tehetném megszabadítanám mindentől, azonban ezeket a szavakat elmossa kurta mondata. - Nem történt semmi… Ez természetes reakció. - mosolyodom el, majd mikor megjegyzi, hogy egy csontváz lóg a bokámon, akkor csak feltűnően elhúzom a számat. Nagyot sóhajtok, majd a halottra pillantok, és immár teljes egészében életre keltem. Hajam kissé vörösebbé válik, izzani, fényleni kezd, mintha csak valami teljesen körbe ragyogna! Szemem világosabbnak tűnik, bőröm még porcelánszerűbb lesz, majd az apró csontocska teljes egésszé áll össze. - Menj, keress nekem ventilátort, majd ha megtaláltad, vidd a szobámba, kérlek! – utasítom, majd Conradra nézek. - Minek nekem kutya.. van helyette más… - húzom el a számat feltűnően, majd mikor a csontváz keresgélni kezd, egyszerűen csak belekarolok a fiúba és arrébb húzom. - Végül is egy kávé jól esne. Menjünk! – mosolygom kedvesen, majd örülve a társaságának megszorítom a kezét, és átkarolom azt, teljesen hozzábújva, úgy mint régen. Mennyire hiányzott!
Nem tudok reagálni a kérdésére. Nem tudok reagálni a vádjaira. Nem vagyok egyszerűen képes semmire. Azzal, hogy kimondtam azt, amit eddig, a pár hónap alatt soha, az, hogy meghaltak... olyan, mintha véglegesítené a dolgot. Mintha én írtam volna alá a halálukat ebben a pillanatban. Jeges kéz markol a szívembe. Jönnek a kérdések, majd a vádak, és a szidalmazás, hogy "basszam meg", de valahogy most elsuhannak a füleim mellett a szavak. Végül ő is elhallgat, s mintha kissé le is nyugodna attól, hogy kitombolta magát. Tessék csak, rajtam aztán nyugodtan lehet. Állok ott, és nézem... a szív alakú arcot, a kristályos, márványbőrt, a ragyogó zöld szemeket, s azt a lenge, lángolóan vörös hajat... még mindig olyan gyönyörű... még így dühösen, és kisírt szemekkel is... de hiszen, hogy lehetek ilyen? Hogy lehetek ilyen vele? Megérdemelte ezt? Persze, hogy megérdemelte, hisz átvert a viselkedésével, bizalmat sugallt, aztán kikosarazott, és otthagyott szó nélkül, mint egy régi, szakadt játékmackót... de talán eddig nem kellett volna elmennem... A következő pillanatban, amint ismét a szüleimről kezd beszélni, előre lendülök, magamhoz rántom, és olyan szorosan ölelem át, mintha a belé kapaszkodással tudnék csak életben maradni. Fejemet lehajtom hozzá, s a mandula illatú hajába temetem az arcom... és akkor kitör belőlem...kitör belőlem az, amit eddig mindvégig sikerült visszatartanom... a cseppet sem férfias zokogás. Hullámokban rázza meg a testem, majd jó pár perc elteltével marad csak abba, s szakadozott lélegzetvétellel vetek neki végképp véget. Kezeimmel megdörzsölöm a szemeimet, mielőtt kibújok vörös fürtjeiből, és ránézek. Olyan erőtlennek érzem a hangom... - Ne haragudj... Annyi mindent szeretnék még neki mondani, de egyszerűen nem tudok... megrázom a fejem, mintha valami rossz gondolatot próbálnék kiűzni belőle, majd hatalmas mély levegőt veszek, s így szólok. - Egy csontváz van a bokádon. Úgy hangzik, mintha teljesen természetes volna. Néhány másodpercig csak fürkészem a lányt, aztán elnevetem magam a gondolattól. Ismét mély levegőt veszek, mintha csak koncentrálnom kellene rá, hogy ne fulladjak meg, majd ismét megszólalok néhány perc elteltével. - Sok mindenről maradtál le, és én is. Nem iszunk egy kávét fent?- kérdezem, s ha igennel válaszol, én most már valóban készen vagyok rá, hogy felmenjünk, s elejét vegyük a további vitáknak egy kiadós beszélgetéssel. Talán erre volna mindkettőnknek szüksége.
- Hogy micsoda? – döbbenek meg teljesen, majd az eddig elfojtott könnyeim utat törnek maguknak, és immár marják bőrömet, ahogyan végigcsorognak arcomon. Mami soha nem mondta nekem ezt! Honnan kellett volna akkor tudnom? Ha tudom, egyértelműen meggyászolom Conrad szüleit, hiszen mindig is imádtam őket, és úgy érzem, olyanokat veszítettem el, akik mindig is közel álltak a szívemhez. Egy lépést teszek előre, és úgy érzem, meg kellene a fiút ölelnem. Kezem remeg az elfojtott sírástól, úgy nyúl felé, azonban félúton valahogy mégis minden abbamarad. Hozzáérek, ingébe markolok, azonban megölelni képtelen vagyok. Annyira eltaszít magától, ami egyrészt érthető, másrészt viszont felháborít. Most miért beszél úgy velem, mintha én tehetnék mindenről? Mintha miattam haltak volna meg a szülei? Mintha nekem bármit is kellett volna tudnom tenni… - Úgy beszélsz, mintha én tehetnék róla! Én tehetek róla, Conrad? – kérdezem az arcába bámulva, miközben könnyeim még mindig arcomat mossák. - Hogy mi? Most kértem bocsánatot, és pont most próbáltam megmagyarázni mit is éreztem akkor… - mondom, majd elhúzom a számat. Kezem elengedi az ingét, ujjaimmal letörlöm a könnyeimet, majd zsebemből papír zsebkendőt halászok elő, hogy kifújjam az orromat. Ismét felé fordulok, pillantása letaglóz. Kissé hátrébb lépek, majd próbálom magam megkeményíteni, úgy nézek fel rá. Annyira nem változott semmit! Még mindig ugyanaz a dacos kölyök, akinek megismertem. Még mindig ott az örökös világfájdalom a szemében, melyet annyira el akar tűntetni az ember. És most… most már tényleg érthetőek azok az érzések, azok a pillantások. Ettől függetlenül próbálok nem a hatása alá kerülni. Próbálom kivonni magam alóla. Hiszen most sírtam neki! Most kértem bocsánatot, ő pedig simán elutasít! Hát menjen a picsába! - Bazd meg Conrad! – nyögöm ki, majd a dühtől remegve lépek hozzá közelebb és bököm meg a mellkasát. - Most kértem bocsánatot, te pedig gyökér módjára viselkedsz! Most mondtam, hogy sajnálom, és erre te mit akarsz?! Zárjam le? Jó akkor zárjuk le! Nekem nincs kedvem ezen agyalni Conrad, nincs kedvem a lábaid elé vetni magam! Bocsánatot kértem, tiszta lapot akarok, és nem vagyok vevő a mártírkodásodra! – osztom ki a fiút úgy, mint ahogy annak idején is megtettem bármikor. Dühöm lassan lecsillapodik, majd mikor már végre nem remegek az idegtől, mikor végre már az a csontvázkéz sem szorítja a bokámat, melyet véletlenül idéztem, lemondóan sóhajtok, és lehajtom a fejemet. - Sajnálom a szüleidet, én tényleg nem tudtam… ha tudom, ott lettem volna a temetésen, osztoztam volna a gyászodban…
Valamiért hihetetlen mértékű düh lángol fel bennem, ahogyan hallom a szavait. Ők levelet váltanak, és úgy tesz, mintha nem tudna semmit arról, hogy én soha többé nem fogok a szüleimnek írni, nem hívom fel őket, nem hallom a hangjukat, nem ölelem át őket... aztán megkérdezi, mi van az én szüleimmel... ez már több a soknál. - Meghaltak! Olyan erővel és súllyal törnek ki a szavak a számon, hogy azok már szinte gyilkolni képesek. Csak mereven állok előtte, és szinte már már üveges tekintettel meredek rá. Aztán megfordulok, és otthagyom. El akarok menni tőle, messzire, messzire, innen, mindentől, ami a szüleimre, és rá emlékeztet, mindentől, amely magában hordja a halált, a csalódást és a fájdalmat...aztán már érzem is az ujjait a karomon, amint belemarkolnak lila ingembe, én pedig ingerülten fordulok felé, de szavait hallva, és arcát látva valahogyan megenyhülök egy pillanatra. - Miért? Miért ne menjek? Miért ne menjek el úgy, ahogyan Te tetted? - Aztán jönnek is a válaszok, és Shay szinte rimánkodik nekem. Nem hiszem el! Hiszen ő sosem tenne ilyet! Vagy csak én hittem? Vagy csak velem teszi? Bár azt se hittem volna, hogy valaha az fog történni közöttünk, ami történt...de most mindennél nagyobb fájdalommal dübörög a szívemben az érzés...a halál érzése. Amikor megszólalok, hangom már nyugodt, tekintetem viszont elhomályosul, és csak remélni merem, hogy nem holmi férfiatlan könnyektől. - Rendben. - mondom, majd mély sóhaj szakad fel belőlem. - Én is hibáztam... de többet nem fog előfordulni. Ezt megígérhetem. Olyan mélyen fúrom a tekintetemet az övébe, amilyen mélyen csak tudom. - Te pedig... akkor most lezárhatod. Tessék. Megkapod rá a lehetőséget. Szilajan és rendíthetetlenül állok előtte. Felé tornyosulok, mint egy magas oromzat, s úgy várom az ítéletét, próbálván kikapcsolni magamban minden érzelmet. Nem érezhetek. Most nem érezhetek. Nem szabad éreznem.... egy szikrányi kínt sem...
Nem igazán örül nekem, csak akkor nem értem, hogy miért van itt, előttem. Ha nem miattam jött, ha nem azért van itt, mert szeretett volna látni, beszélni velem, akkor nem értem, hogy miért kell még itt lennie. Nyugodtan tehetne úgy, mintha ismeretlen lennék számára, legalább akkor ő is teljes egészében kitépne minden féle érzést. Legalább teljes egészében ki lenne irtva az egymás iránt érzett szeretetünk. Érzem, hogy lágyan átkarol, hogy kezében nem nagyon van erő, hogy ez az egész csak egy flancos gesztus, egy olyan udvariassági kör, melyet muszáj megtennie. A mosoly azonnal el is tűnik az arcomról és úgy lépek el tőle, mintha csak megégetett volna. Mintha ő lenne a tűz, és én azonnal elégnék.
- Minden második héten levelet váltunk! És még telefonon is beszélünk, képzeld. Most miért vagy ilyen bunkó, és mi az, hogy az enyémek jól vannak?! Mi van a tieiddel? – kérdezek vissza kapásból, határozottan hasonlóan lekezelő hangnemben. Valamiért nem tudom visszafogni magam, és őszintén szólva nem is gondolok bele abba, hogy esetleg az ő szüleivel baj történhetett. Hiszen Mamó és Papó nem említette ezt sem levélben, sem telefonban. Nem mondtak nekem olyat, hogy esetleg gond lenne Conradéknál, vagy egyszerűen csak nem akartak kiborítani. Együtt nőttünk fel, olyanok voltak, mint a pót szüleim, és nagyon kedveltem őket. Nem lehetséges olyan, hogy esetleg valami történt, és én arról nem tudok. Még akkor is, ha a tudatlanság oly édes, és egyáltalán nem fájó. Nagyot sóhajtok a fiú mondanivalóját hallva és meredten nézem a poros földet. Nem akarok ránézni, hiszen ha megtenném, szememet könnyek mardosnák. Így csak magamban konstatálom, hogy itt van, és hogy immár engem fog boldogítani. De mégis… hogy lehetséges ez? Mi lehet a képessége, amit nem vettem észre eddig? Hogy lehet, hogy nem tudom, hogy hasonló hozzám? Hamar befejezi a mondandóját, én pedig felvont szemöldökkel nézek távolodó alakja után. Kezem ökölbe szorul, félhangosan elmormolok egy káromkodást. Öröm, hogy még mindig képes vagyok úgy beszélni, mint egy kocsis, úgyhogy inkább nem is botránkozom meg magamon, Condrad után vetem magam. Csak pár lépést kell rohannom és utól is érem. Kezem a karjára simul, úgy próbálom megállásra késztetni. - Figyelj Conrad! Tényleg nem akartalak megbántani, nem akartam fájdalmat okozni, és kérlek ne menj el így! – próbálom marasztalni, még akkor is ha tudom, van igazság abban, amit mond. Hiszen gyáva voltam, nem szóltam neki a távozásomról és semmiről sem. Holott, megérdemelte volna, hogy közlöm vele, mi a tényállás velem. El kellett volna mondanom, el kellett volna köszönnöm, de egyszerűen nem vitt rá a lélek. Túl hirtelen és gyorsan történt minden, és nem volt rá időm, nem húzhattam az időt! Nem várhattam meg azt az időszakot, mikorra lecseng bennem a csókkal kapcsolatos minden érzésem. - Igazad van, bunkó voltam, nem jelentkeztem, de nem tudtam mit tegyek! Minden nagyon gyorsan történt, és Te… Te nem könnyítetted meg! – mondom, majd húzom el a számat és elengedem a karját. - Dühös voltam rád, és nem volt idő arra, hogy lezárjam a kettőnk között történt dolgot és még el is búcsúzzak. Utána pedig már nem volt merszem írni neked, vagy hívni téged… - sütöm le a szemeimet, majd apró vállaimat fejem mellé húzom, úgy bámulom a földet.
Csak állok itt előtte, mint egy rakás... köpni nyelni nem tudok, és úgy látom ő sem. Most az egyszer kétségbeesetten próbálok a képességembe kapaszkodni, és megfejteni, hogy mit érez jelen pillanatban, de a fejemben felerősödnek a suttogások, kavarogni kezd a világ, s felszisszenek a fejembe nyilalló erős fájdalomtól, s halántékomhoz kapva grimaszolva masszírozni kezdem a fejem. Aztán megszólal. - De? Valahogy ennyit tudtam hirtelen felfogni belőle. Mi az, hogy de? Ennyire rossz volt? Mi van? Aztán, amikor már épp megrovó szavakat készülök intézni felé, egyik pillanatban még ott, aztán meg hopp.... a nyakamba vetődik, én meg állok itt, mint valami díszf...fa. Hebeg, habog, és én sem vagyok túlzottan a toppon. Olyan lassan emelem fel a kezeimet, mintha valamiféle álomból ébrednék, s erőtlenül magamhoz ölelem. Úgy érzem mentem felköhögök egy alient. Aztán megfog, bár inkább megtapogat, mintha nem hinne a szemének, és rám vigyorog. De ez a vigyor jobban fáj, mint bármi. Mintha szíven döfött volna egy késsel. Nem visszonzom. Nem tudom. Olyan komor maradok, mintha karót nyeltem volna. - Sosem voltam egy Rambó alkat. - válaszolom neki, majd ő tovább csacsog, mintha semmi sem történt volna. Pedig nagyon is történt. Hogy hogy kerülök ide? Alighanem úgy és azért amiért Te. Hogy miért vagyok itt? Mert már nem nagyon maradt sehol sem helyem... És igen, hozzád jöttem. Vagyis érted. De mégsem. Ezek a válaszok nem hagyják el az ajkaimat. Most nem lehet. - A Te szüleid remekül vannak. Lehet nem ártana néha szót váltanod velük. Talán kissé élesre sikeredik a válasz, de elharapózik bennem a keserűség, ahogy a szüleimre gondolok. Mivel régi barátok voltak az ő szüleivel, valószínűleg Shay tudna a halálukról, ha beszélne velük. Vagy csak úgy tesz, mintha nem tudna? Hányingerem támad a gondolattól... elhúzódom tőle. Szinte látom magamat kívülről, ahogyan elsötétül a tekintetem, s olyat mondok és teszek, amit talán nem kellene. - Csak szólni akartam, hogy itt leszek. Egy darabig legalábbis. Hogy ne az órán tudd meg, amikor bemutatják az új fiút. De nem leszek az utadban, megnyugodhatsz. Minden... rendben lesz... Az utolsó mondatommal szinte magamat győzködöm. - Nos... örültem... Azzal viharosan sarkon fordulok, s villámgyors léptekben befordulok a polcok között, hogy visszatérjek... valahová... még magam sem tudom hová, de el innen!
Keresek, kutatok, és egyáltalán nem tudom mi is az, amit akarok. Nem tudom, mit lehetne tenni az ellen, hogy álmomban ne élesszek halottakat. Lehet hogy nem kéne aludnom. Lehet hogy egyszerűen csak a plafont kellene bámulnom hatalmas szemekkel, és közben elmélázni az élet értelmén és mindenen, ami épp megadatott, vagy nem.
Hangosan hümmögök egyet, majd a fejem feletti polcra téved a pillantásom, ugyanis felfedezni vélem a hőn áhított ventilátort. Lábujjhegyre állok, kicsit felhúzom magam, és már éppen elérném, mikor meghallom a hátam mögül az oly ismerős hangot. Mély bariton, és a hátamon végigszáguld a libabőr. Nem tehetek róla, egyszerűen ezt hozza ki belőlem a helyzet, valamint azt, hogy riadtan fordulok meg és nézek annak az arcába, akit már jó ideje magára hagytam. El sem tudom mondani, mennyire hiányzott. Hiszen a legjobb barátom volt, és talán még most is az. Kár volt, hogy úgy alakultak a dolgok, és őszintén szólva nem akartam eltűnni köszönés nélkül, csak… nem maradt rá időm. És talán nem is tudtam volna neki mit mondani. Hogy jött volna ki az, ha úgy válok el tőle, hogy keress magadnak valakit, aki viszont szeret? Hogy imádlak, csak miért vetted el az első csókom? Annyi, annyi kérdést, megrovást és felszólítást tudtam volna neki mondani. Rengeteget! És tudom, hogy ezek nem illettek volna bele az elköszönésbe, melyet legbelül szerettem volna. Hiszen ha megmondtam volna, hogy mennyire fogom hiányolni, hogy millió könnyet ejtek majd érte, és azért, mert nélkülöznöm kell lényét, akkor talán hiú reményeket táplált volna. Olyanokat, melyek nem fedik a valóságot. Így hát inkább kitéptem gyökerestől a szívemből, és a kukába hajítottam, hogy minél nehezebb legyen rátalálnom. - De… Mit csinálsz itt Conrad? – kérdezem döbbenten, hiszen soha nem hittem, hogy ilyen helyen fogunk találkozni. Ilyen helyen? Itt az iskolában. Hiszen nem hittem volna hogy van bármilyen különleges képessége! Az én Conradomnak? Mindig is túl férfi volt, és nem az az ember, akin különös dolgokat láttam volna. És most mégis itt áll, velem szembe, én én nem tudok parancsolni a lábaimnak, melyek visznek előre, egyenesen felé. Rohanva teszem meg a közöttünk lévő pár lépés távolságot, majd könnyeimmel küszködve borulok a nyakába és ölelem úgy, mintha nem lenne holnap, mintha ő lenne számomra a legnagyobb ajándék, melyet valaha is kaphattam. - Hogyan? És …. de, voltál… sajnálom… nagyon… - motyogom belefúrva arcomat a vállának hajlatába, majd mikor immár teljesen felfogom, hogy tényleg itt áll előttem, hogy nem csak egy mutáns játszik velem, kezemmel kicsit végigtapogatom. Megfogom kezét, vállát, mellkasát, haját, majd szám vigyorra húzódik, én pedig távolabb tőle. - Fogytál! Már nem vagy olyan jó erőben, Conrad! De komolyan, hogy kerülsz ide? Miért vagy itt? Hozzám jöttél? Valami baj van a szüleimmel? – kérdezem, majd arcom elkomorul, remélem nem rossz hírek…
Nos... ami azt illeti, cseppet sem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy mások szabályai szerint éljek, de ami odahaza történt, és az életem rohamosan való lejtőngurulása végett mégis csak ide keveredtem. Bár Charles és Eric szinte előre megmondták. Nem szó szerint, de láttam rajtuk. Láttam a tekintetükben, a mozdulataikban..."Hagyjuk csak, úgyis utánunk fog jönni, mert nincs többé helye az emberi világban!" És az apró jeleknek igazuk volt. Kimondatlanul bár, de egyre erősebben vonzottak magukhoz, s végül is itt kötöttem ki. Két sráccal kerültem egy szobába, Sheldonnal, aki három évvel fiatalabb nálam, és Jeremyvel, aki pedig épp három évvel idősebb. Olyan, mint egy idióta amerikai família középső gyerekének lenni, aki még nem ért el semmit az életben, de már olyan cuki sincs, mint a legkisebb. Nem tudom még, milyen képességeik vannak, honnan jöttek, hogy kerültek ide. Igazából még nem akartam velük barátkozni. Előbb szétnézek, tapasztalok, aztán... aztán majd meglátjuk. Végül is... elsősorban Shaylinn az, akin áll, vagy bukik a dolog. Igen... ő is itt van. Naná, hogy tudom! Charles is mutatott róla egy képet a fejemben, s bár nem tette a legegyértelműbbé a dolgot, az ösztöneim hozzá vonzottak. Végig úgy láttam felé az utat, mintha csak Dorothi világító sárga macskakövei díszítenék. Aztán, amikor átléptem a hatalmas kastély ajtajait, azonnal tudtam, hogy itt van. Mandula, és akácvirág. Úgy vonzott az illat, mint egy vadász kopót a friss nyom. Pár napja már, de még nem kezdtem el órákra járni, majd három nap múltán. Addig csak felfedezem a környéket, és erősen próbálom kerülni a jól ismert illatot, és a rá jellemző, apró kis nyomokat, amik azt mutatják merre járt, vagy merre szokott járni. Apró karcolás a padlón, ahová az a jól ismert magassarkú toppant, amelyik akkor sem képes leszakadni a lábáról, ha az erdőbe készülne túrázni... elvigyorodom a gondolattól, és az emlékektől... egy egy vörös hajszál az ablakpárkányon... csakis az övé lehet... festett, de alatta az eredeti is vörös... Megrázom a fejem... nem gondolhatok így rá, és nem gondolhatok arra, ami addig volt... nem vagyunk már barátok, és szeretők pedig soha nem is voltunk... olyas valakit szerettem, aki sosem viszonozta az érzelmeimet, aztán pedig faképnél hagyott, s még annyit sem volt képes mondani, hogy "Bocs, lelépek, ne keress! Légy boldog valami idióta falusi libával!" De nekem ő kellett... ő, és csak ő... ő, mert én látom benne, amit mások nem... látom benne a jóságot, a kedvességet, az igazi humort, a rajongást a szemében, látom azt, aki valójában... és ehhez sosem kellett igazán képesség... Lassan lépkedek a poros raktárban, s egyre erősebb már a jól ismert illat kombináció. Mandula, a haja, és akác a bőre. Bódító egyveleg. Minden embernek van ebből, a természetes illatuk, de én másként érzem ezeket. Most már tudom miért. És azt is, miért bolondulok az akácmézes mandulás sütiért. Megállok, mielőtt befordulnék a sarkon, az egyik hosszú polcsor mögött. Itt van... nekem pedig ideje színre lépnem. Megkértem a professzorokat, ne szóljanak az ittlétemről, mert én magam akarom ezt megtenni. Eddig sikerült halogatnom. De most már nem tehetem tovább. Ennyivel tartozom neki. Lehunyom a szememet, majd mély lélegzetet veszek, és hirtelen elhatározással kilépek a polcok mögül, rápillantok a vörös hajzuhatagra, s hevesen kalapáló szívvel, kissé fuldokolva szólalok meg. - Ennyire csak nem voltam rossz, hogy idáig menekültél. Hát ez aztán a gáz szöveg! Öcsém, Conrad, rosszabbat ki sem nyöghettél volna... szánalmas vagy! Egy egyszerű "szia" is bőven megtette volna...
Jó, hát nem gondoltam, hogy nekem pont ide kell jönnöm. Vagyis, oké, persze, nagyon szeretnék valami megoldást találni a szobámban lévő örökös szagra, és azt mondták ide kell jönnöm. Tudom, az én hibám, és tényleg annyira sajnálom, hogy szegény Callát kell kiborítanom ezzel az egész nyüves képességgel. Éjjel megint álmodtam, és persze ennek örömére élesztettem is. Nem is lenne ezzel gond, ha az a szerencsétlen hulla ott maradna, ahol van. De ezek, valami úton módon állandó jelleggel megtalálnak. Baromira nem jó dolog hajnalban arra kelni, hogy két üres szemgödör bámul az arcodba, mintha csak egy kiskutya lenne, mely a gazdi parancsára vár. A frászt hozzák rám, és tudom, meg kellene simogatnom a buksijukat, de egyszerűen képtelen vagyok erre. Még… Nem szoktam meg őket… és ha ezt csinálják, nem is fogom. Szóval van az a gond, hogy néznek… meg van a másik, hogy baromi nagy szaguk van. Éjjel például sikerült egy friss husit magamhoz vonzanom, és a bomló hús szagánál szerintem nincs semmi, ami büdösebb lenne. És hát szegény nem volt sem szép látvány, sem semmilyen. Hatalmas sikítással egybekötve megfigyelhettem a fél arcáról lemálló bőrdarabot, a szemeken mászkáló kukacokat, és persze fel is vertem a szobát. Most pedig kell egy ventilátor, ami kiviszi az illatokat, mert egész nap hiába szellőztettem, és kell valami, ami megakadályoz abban, hogy minden egyes mélyebb álomban lévő pillanatomban élesztgessek! De vajon mit kéne csinálni? Az hogy Charles lekorlátozza az erőm, nos, arra nincs szükség, szóval kell találnom valami kézzel fogható megoldást…
Kezdőlap 
by 
