Jeremy & Violet

Nem tudom pontosan, mit mondjak a csajnak. Ha lenne belátásom az ilyen dolgokba, vagy lenne valami ehhez közel álló szituációm, talán okosabb lennék, de így ez teljes mértékben elképzelhetetlen. Főleg, hogy én adjak neki tanácsot, hogy pontosan mit is kéne csinálnia.
- Ezt most hagyjuk. A te problémádra próbáljunk valami megoldást találni. – tereltem el gyorsan a témát az én helyzetemről, mert nem akartam a lényegesnél jobban bele menni. Egy darabig nem szóltam semmit, csak járkáltam fel és alá, közben hümmögtem, meg sóhajtottam egyet, miközben járt a fejem, majd ismét Violet törte meg a csendet.
- Bokszzsák, vagy sem, jobban jársz, ha a… – nem is mondtam végig, mert közben Violet ellátott még egy információval.
- Akkor meg minek filózol? Vidd a sérthetetlent, és minden meg van oldva. – csaptam össze a tenyereimet, hogy „na most ezt megoldottuk”, de úgy látszott, hogy a lány nem igazán ezen a véleményen van. Közelebb hajoltam hozzá, és sejtelmesen suttogtam, mintha azt akarnám, hogy senki más ne hallja meg, noha senki nem volt itt rajtunk kívül:
- Egyébként kiütni mindenkit ki lehet, maximum nem vérzi össze a ruhád. – majd ismét eltávolodtam tőle, és gondolkodóba estem.
- Lehet, hogy jobban járnál, ha elmondanám neki. Egyrészt kiderülne, hogy ő mit mondana a dologra, másrészt, lehet, hogy megtenné a szükséges lépéseket, és már el is dőlt volna a dolog. DIEGO!!! – kiáltottam el magam, persze ezt aligha hallhatta a birtok másik felén, de nem tudtam kihagyni. Ahogy befejeztem, hihetetlen röhögésben törtem ki, és még a könnyem is kifakadt a nagy hahotázásban.

Ellöktem magam az oszloptól, és mint a nagy keleti bölcsek, hátrakulcsolt kézzel, fel s alá kezdtem járkálni Violet előtt.
- A helyzet az, drága Violet, hogy bár megbékéltem a sorsommal – amiben nagy szerepe van ennek a helynek – de hogy nincs olyan lány a föld kerekén, aki még csak el is játszana a gondolattal, abban biztos vagyok. – mondtam határozottan, és ebben teljes mértékig biztos voltam. Végig hallgattam a lány mondandóját, és bár halvány gőzöm nem volt, hogy mit akar ebből kihozni. Néha hümmögök egyet, de közben gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. Fáj is rendesen. Alap esetben nem szoktam ennyit használni, most mégis olyan igénybevételnek van kitéve, amihez nincs hozzá szokva. Végül feladtam, és megálltam vele szemben, majd leültem elé, nem akartam kitúrni a padról, így is kereste a megfelelő pózt, még ha most oda ülök, akkor végképp nem fogja megtalálni.
- Nagyon rossz tanácsadót fogtál ki magadnak. – mondtam nagyot sóhajtva. Próbálhattam volna valami okosat mondani, biztos belesültem volna, így hallgattam. Nem voltam nagy kapcsolatguru és ezután sem leszek.
- Szerintem le kéne tesztelned őket. Behúzol nekik egyet-egyet, és amelyik talpon marad, az a nyerő. – csak határozottan. Bár ketten voltunk, mégis a kezemet a szám elé helyeztem, és csak halkan súgtam oda neki: – Tudok egy technikát, amitől mind a kettő garantáltan kifekszik. Megmutassam? – és már nincs is gond.
- Egyébiránt, pedig ismerem a két – vagy valamelyik – szerencsést? – bár semmi közöm hozzá, de itt mégiscsak össze vagyunk zárva egymással, ha tetszik, ha nem. Emberek jönnek és mennek szinte nap, mint nap, nem lenne csoda itt semmi sem.
- Minden nap bántasz valakit. Ha egy dolgot megtanultam az ezelőtti életből, az ez. Lehet, hogy van egy hozzám hasonló kint, akit nem tudsz behozni, mert épp itt ülsz és siránkozol. Bántod, mert nem adod meg neki az esélyt, hogy itt lehessen, ahol nem nézik ki, és esetleg normális bánásmódot kap. – még én is meglepődtem, hogy kimondtam ezeket. – Vagy csak szimplán oldd meg, mint a matekpéldát: pakolgasd egyik oldalra a számokat, a másikra a betűket, egyszer csak vége lesz. – szúrtam még oda a végére.

A napjaim általában ugyanúgy teltek, korán ébredés, kiadós futás a birtokon, reggeli, edzőterem, és utána értelmetlen bolyongás. Mióta itt vagyok, senki nem nézett rám úgy, mint kint az utcán, épp ezért ritkán hagyom el a birtokot, ha lehet inkább soha. Bár van egy-két ember, aki végigmér, de nincs a szemükben az a fajta utálat, mint a többiekében, odakint. Sőt, szórakozni is szoktunk, és többnyire én vagyok a szenvedő alany, tudják, ha átlépnek egy határt, akkor komoly dorgálást kapnak érte. Általában kísérletezni szoktak, mit bír a páncél, és kapott már hideget, meleget – szó szerint – futotta neki szupersebességgel, még volt, aki meg is próbálta lemásolni, több-kevesebb sikerrel; bár ez inkább a képessége kifejletlensége miatt fulladhatott kudarcba. Megesett, hogy behúzódtam, és kidobtak az ablakon. A talaj bánta, illetve a járda betonja, ugyanis egy szép mélyedést sikerült belematricáznom, de mikor kidugtam a fejem, és meglátták, hogy nincs semmi bajom, akkor persze röhögtünk egy jót. Lassan elfogytak a lehetőségek, és már nem igen volt mit csinálni, épp ezért ezt a napot a birtok számomra ismeretlen részeinek felfedezésével töltöm, akár eltévedek, akár nem. Bár inkább nem szeretnék. Elhaladtam a medencék mellett, és feljegyeztem, hogy ezt mindenképp ki kell majd próbálnom. Végig haladtam a birtok szélén, hogy aztán a külső kertekből, befelé haladva ismét a kúria épülete felé tartsak. A belső kertek pompája lenyűgözött, de amilyen gyorsan ez jött, olyan gyorsan el is távozott.
~ Nem lehetsz gyenge, nem lehetsz gyenge… – mondogattam magamnak, míg addig nem vitt a lábam, hogy mikor észhez tértem és felocsúdtam, nem tudtam biztosra, hogy jó helyen járok-e még. Átpasszíroztam magam egy boltív alatt, hiába, sok helyen a mai napig valahogy nyakatekert módon kell bejutnom, mert nem rám lettek méretezve az ajtók. Legalábbis nem mindegyik. Ahogy átléptem, egy teljesen más kép fogadott, és egy dolog volt, ami nem teljesen illett oda. Egy fészkelődő lány. Volt már hozzá szerencsém, mégis csak egy légtérben élünk, és látszólag már századik pozitúráját váltja éppen.
- Bocs, csajszi, nem vagyok a legjobb lelkizős, de már az én szemem is szúrja, hogy bánt valami. – lépek közelebb hozzá, majd az egyik közel eső oszlopnak támasztottam a vállam, ügyelve, hogy ne döntsem ki a lendületemmel.
- Ki vele, mi tört össze ennyire? – ha csak kicsit is ismer, tudja milyen vagyok, a baj az, hogy lehet, itt ez nem segít, és valaki gyengédebb, lelkisebb fajta kéne, de most engem dobott a gép, peche volt. Lenéztem rá, alapból magasabb voltam itt bárki másnál, és ő most ráadásul valami nevenincs pózban helyezkedett el. Kezeimet karba tettem, és vártam a válaszát, legyen az tömör, vagy ömlesztett.
- Kit kell megvernem? – azt mondják, a poénok oldják a feszültséget. Ez igaz is lenne, de lehet, hogyha az öklöddel a másik tenyeredbe csapsz, az épp ellenkező hatást vált ki.

//Bocsánat, nincs sablonom, így jobb híján ilyen lett/így néz ki.//