Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
-Nos az egyik esetről inkább csak meséltek nekem, meg állítólag az újságban is lehetett olvasni róla. Mikor a baleset történt azt mondják, hogy a kocsimat erős indák nőtték körbe és alig bírtak kihalászni...Aztán egyik este mikor a városban sétáltam és találkoztam pár részeggel, a semmiből egy csapat kóbor kutya jelent meg, meg a macskám is néha igen érdekesen viselkedik. De azt lehet, hogy csak én képzelem be!-Egyelőre még csak ennyi történt velem, de leginkább az indás eset az, ami a legfurcsább számomra. Érdeklődve hallgatom őt, az elmondását a tudásáról. Igen érdekesnek hangzik, de akkor valamit nagyon nem értek. -Jó lenne, ha valóban sikerülne pár emléket visszaszerezni, de ha nekem tudsz segíteni akkor az öcsédnek miért nem?-Vagy legalább is eddig az jött le a történetéből, hogy még nem tudott a testvérének segíteni, vagy nem tudja még teljes biztonsággal használni a képességét? -Kérlek őszintén válaszolj! mennyire biztonságos? Mondjuk sok emlékemet már úgy sem vehetsz el tőlem, de azért kissé ijesztően hangzik.-Persze nem kételkedem a tudásában és, ha azt mondja, hogy nincs miért aggódnom, akkor hiszek neki. Lehet, hogy rosszul teszem, de ahogy azt már említettem sok emléket nem tud elvenni tőlem. -Hát nem ismerem még nagyon New Yorkot, hogy ajánlani tudjak egy olyan helyet, ahol kevesebben lennének. Maximum a lakásomat.-Bár nem szeretnék csak úgy idegeneket beinvitálni, de ha nem lesz más lehetőség, akkor az is jobb a semminél.
Az első akadály pipa. Nem szaladt el szörnyszülöttnek kiáltva ki engem, amit egy sóhajjal nyugtázok. Nem hittem volna, hogy őneki is van egy adottsága, amire nem emlékszik, bár ezt talán pár kérdések könnyű is lenne kideríteni. A szemeibe nézek, és tartom a szemkontaktust. - ennek örülök, hogy nem rohansz el... És milyen furcsaságok történnek körülötted? - kérdezem érdeklődve, mert egyet megtanultam, hogy két egyforma képességgel rendelkező mutánst nem láttam még, bár megeshet, viszont az, hogy ezer meg egy képesség létezik, azt biztosan tudom. hiszen találkoztam teleportálóval, és olyannal, aki tárgyakat mozgat. Kíváncsi lennék, milyen erők vannak még. Hiszen ez eddig elég kevés, de persze én nem sürgetem, hogy több fajtám bélit megismerjek. Jó nekem a kis tudatlan világom, a menekülés és a többi olyan dolog, ami meggátolja, hogy nyugodt életem legyen. Legalább most itt ki tudok kapcsolni, és elterelni a gondolataimat. - Ha képes vagyok bemenni a fal mögé, akkor újra át tudom neked adni az emléket, mintha változtatnék, de nem tudom, hány éves korodig emlékszel, hogy mi van a fal mögött. Én nem gondolatolvasó vagyok, én csak emlékeket tudok adni, de ahhoz, hogy mindenre emlékezz, a falat kell ledönteni, amire én képtelen vagyok... - vázolom fel, hogy mire vagyok képes, és mire nem. Végül is azt hiszem vissza tudnék neki egy-egy emléket csalogatni, de az összeset, ha évekről van szó, akkor az nagyon kivenne az erőmből. - Sajnos az én erőm is véges és korántsem vagyok még olyan erős, mint szeretném, de meg szeretném próbálni, csak elég sokan vannak itt, és hülyén venné ki magát... - húzom el a számat, ahogy körbenézek, tömeg van. Legalábbis nem éppen kihalt ez a kávézó. Apincér is felénk tart, hogy elvigye az üres tányéromat.
A kis balesetnek a nyomát hamar eltüntetjük. Én csöppet sem haragszom érte, megesik az ilyen. Mondjuk még szerencse, hogy csak sima víz. Ha valami cukrozott üdítő lenne, akkor most elég rendesen ragadna az asztal. Miután leülök ismét Joannera figyelek, aki most kicsit más témára tereli a beszélgetést. Először összeráncolom a homlokom, majd ahogy tovább hallgatom őt egy mosoly ül ki az arcomra. Csöppet sem nézem hülyének, őrültnek, hiszen most már én is tudom, hogy léteznek olyan emberek, akik különlegesek, ahogyan én is. Csak ő tudja pontosan, hogy mit is tud a képessége. -Nem nézlek annak, mert nekem is van egy adottságom, csak a baleset miatt nem tudom, hogy pontosan mi az. Persze észrevettem már egy két fura dolgot körülöttem, de nem tudnám megfogalmazni, hogy mire vagyok képes. Arra még kell egy kis idő.-Mesélek azért én is kicsit magamról, hogy megnyugodjon, nem fogok a képébe röhögni, vagy ehhez hasonló. Viszont ezzel még jobban felkeltette az érdeklődésem. Vajon tényleg képes lenne visszahozni emlékeket? -Nagyon kedves tőled, hogy segíteni szeretnél. Szóval akkor elő tudsz bányászni emlékeket? Gondolom azért ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Én örömmel belevágok a dologba, persze csak akkor, ha tényleg te is szeretnéd. Nem tudom, hogy neked mivel jár egy ilyen.-Lehet, hogy kellemetlen neki ahogy mások fejében turkál, így nem akarom erőltetni.
Szavaira csak mosolygok, miközben sikeresen ki is borítottam a vizet, de szerencsére teljesen jól kezelik. Képtelen vagyok így az emlékei közt kutatni, ha még a törölgetésre is fókuszálnom kell, szóval taktikát kell váltanom. Vagy elküld a francba, vagy nem. Mély levegőt veszek, mikor visszahuppanunk a székre. Én elveszem a kezem az ölembe, nehogy támadóan hasson. Egy pillanatra minden más kimegy a fejemből. Ha pedig hülyének néz, akkor vagy kitörlöm a szavaimat a fejéből, vagy módosítom, vagy csak hagyom lelépni. Hiszen úgysem találkozunk többet. - Tudod azért jöttem ma ide, hogy segítsek. Viszont anélkül, hogy beavatnálak titkomba, aligha fog menni. a legtöbb ember hülyének nézne, ha tudná és valószínű te is annak fogsz nézni, de egyszer élünk. Ha a hallottak után el akarsz menni, nem tartóztatlak - sóhajtok egy nagyot. Sosem teszek ilyet, most mégis meg fogom tenni. Elmondom a képességem árnyaltabb verzióját. Legalábbis nem a teljes igazságot, de igyekszem minél jobban megközelíteni. - Van egy adottságom, amivel talán tudok azon segíteni, hogy emlékezz, ha látom az emlékeidet a fal mögött, ami eltakarja előled. Azért meséltem a családomról, mert rajtuk nem tudtam úgy segíteni, ahogy akartam, viszont a te emlékeid a baleset miatt tűntek el, és lehet, hogy csak egy gát van előttük - beszélek. Elmondtam. Tessék, lehet hülyének nézni, kiakadni, vagy elmenni. Keresztbe fonom a karomat, majd rápillantok. Nem akarok több szót erre fecsérelni, az ő döntése mit is akar...
Eddig nem is gondoltam bele abba, hogy annak is milyen rossz lehet, akinek egy családtagja, barátja, szerelme veszíti el az emlékezetét. Ilyen téren végül is szerencsésnek mondhatom magam. Nekem nincs senki közelebbi hozzátartozóm. Persze ez együtt jár a magánnyal, de legalább senkinek nem okozok fájdalmat. -Idővel biztosan többre is emlékezni fog! Szerintem már az is valami, hogy ilyen apró dolgok eszébe jutnak. Gondolom azért nem lehet könnyű így látni a testvéredet, de ne add fel a reményt. Bízz abban, hogy eljön az a nap, amikor ha nem is mindenre, de sok dologra emlékezni fog, nem csak az illatodra.-Ha jó ismerősöm lenne megölelném, vagy megszorítanám a kezét, de így csak egy biztató mosolyt küldök felé. Tudom könnyebb mondani, mint csinálni, de talán ezzel sikerül egy kis erőt belé önteni. Mikor véletlenül felborítja a poharát amilyen gyorsan csak tudok felpattanok a székből, hogy elkerüljem azt, hogy vizes legyek. Mondjuk így is kaptam pár cseppet, de ebben aztán igazán nem fogok belehalni. -Nincs semmi baj. Mindenkivel előfordul az és alig lettem vizes, szóval nem kell izgulni e miatt.-Természetesen segítek neki felitatni zsebkendővel a kifolyt vizet. Azt észre sem veszem, hogy egy-egy kezünk összeér. Mivel azt nem használom, így nem is mozdítom el mind addig, míg nem sikerült szinte teljesen szárazra törölni az asztalt. -Látod már meg is oldottuk. Csak a tökéletes emberek nem borítják fel a poharaikat. És ahogy azt tudjuk nincsenek tökéletes emberek!-Szépen vissza is ülök a helyemre, majd intek is a pincérnek, hogy egy újabb pohár vizet kérjek Joanne-nak.
Őszintén valahol megbántam, hogy eljöttem, hiszen nem fedhetem fel magam, mit mondjak neki? Hogy van egy erőm amivel elvileg, de csak elvileg vissza tudom hozni az emlékeit, vagy ha nem is mindet, talán egy-két emlékfoszlányt. Ha megérintem, akkor kérdéses, hogy látok-e, valamit, vagy csak a nagy semmit tudom kiolvasni. Lehet, hogy csak egy fal fedi el előlem az emlékeit, amik csak arra várnak, hogy kitörhessenek. Vagy lehet, hogy nem kellene emlékeznie semmire. Lehet, hogy ez jótékony. De mégis hogy érjek hozzá, hogy ne vegye tolakodásnak? - Néha elgondolkodom, hogy jobb neki, hogy már nem látja mit okozott a hiánya.. - Na igen ez egyértelmű mondat, hisz rengeteg bánat és szomorúság maradt akkor utána, de viszont a szavak mögött ott bújik a rejtett üzenet, miszerint a gyász, melyet bennem hagyott tett azzá, aki ma vagyok. Tönkretettem egy családot, és talán ma azért jöttem ide, hogy ezzel kompenzáljam a bennem felgyülemlett bűntudatot, amely lassan felemészt, de vajon sikerülhet? - Nem úgy emlékszik rám, ahogy én szeretném. Csak amolyan déja vu szerűen. Talán az arcom, vagy a viselkedésem ismerős neki... Egy-egy emlékfoszlány - Révedek a háta mögé, és eszembe sem jut, hogy süteményt is rendeltem, majd felriadva tekintek a szemeibe, keresve ott valamit, miközben összekulcsolom két kezem ujjait. - Talán ezen segíthetek, hogy ne legyél begyöpösödve -Mosolyodom el, hogy oldjam a feszültséget, de ismét csend áll be kettőnk közé, amelyet egy korty kávéval palástolok. Zavarban érzem magam, de igyekszem ezt kissé elrejteni a lelkem mélyére. - Mondhatni. Ritkán találkozom vele, ő messzebb lakik mint én. Valójában most North Salemben vertem tábort... De mindegy is. Nem tudom, mi segített neki, lehet, hogy csak arra emlékezett, hogy jártam már nála. De az illatom túl ismerős neki... Legalábbis azt mondta. És a tekintetem... Nem tudom, nem volt az a közeg, ő nem anyánkkal él - Vonom meg a vállam, miközben eltolom magam elől a tányért, de amilyen ügyetlen vagyok a pohár vizet megbillentem, és szerencsétlen módon a lány felé borul. A szalvétáért kapva kezdek el idegesen törölgetni. - Ne haragudj, nagyon vizes lettél? - Folytatom a törölgetést, és "véletlen" érek a kezéhez, remélve, hogy valamit láthatok. Nem tart sokáig, de nem is tudom, mit kellene keresnem, csak próbálok behatolni az emlékei közé. Persze mindezt észrevétlenül, és alig fél percig érintem a kezét véletlenül, persze ha nem húzza el. Ha igen, akkor minden bizonnyal semmire sincs időm.
Vajon hányan olvastak rólam az újságokban? Mondjuk eddig senki nem jött oda hozzám, hogy huu én vagyok e az a nő…Bár az is igaz, nem valami sztár lettem azzal, hogy bekerültem. Mindenesetre nagyon is érdekel, hogy mi lesz ebből a beszélgetésből. De most nem ez itt a lényeg. Érdeklődve hallgatom végig a lány történetét. Ez sem valami vidám mese boldog befejezéssel. Micsoda trauma lehetett a kisfiúnak, ha ekkora sokkot kapott tőle. Biztosan nagyon közel állt hozzájuk…De mondjuk egy szülő elvesztése sosem könnyű. -Részvétem az édesapád miatt. Én is leveszítettem a szüleimet, vagyis ezt állítják, de nem emlékszem rá, hogy hogyan is történt, vagy hogyan éltem volna meg. Az utolsó emlékeimben ők még élnek. Kissé fura, hogy miért pont ezek maradtak meg.-Ezt szerintem még a tudomány sem tudná kitalálni, de az is meglehet, hogy jobb is így. -Viszont az azért igen is nagydolog, ha emlékszik rád. Nem csak neked, de neki is. Visszakapta a nővérét. Ilyenkor azért az embernek szüksége van a rokonaira, barátaira. Úgy minden sokkal könnyebb. Tudod én egy rokont sem ismerek és kiderült, hogy barátaim sincsenek nagyon. A munkába temetkeztem és nem volt életem. Nem utaztam, nem jártam el barátokkal bulizni. Ezért is próbálom legalább ezt az oldalamat megváltoztatni. Nem szeretnék egy begyöpösödött öregasszony lenni, aki esténként a macskájával beszélget.-Szóval azért szerencsés a fiú, hogy van aki foglalkozik vele, aki hazavárja. -És amúgy csak egyik napról a másikra ismert meg téged, vagy esetleg valami tárgynak, képnek, videónak köszönhető? Tudod azt is hallottam, ha abban a közegben vagy ahol régebben is, ahonnan sok emléket őrzöl akkor nagyobb eséllyel térhetnek vissza az emlékeid. De ez lehet egy nagyon kedves tárgy is, mondjuk egy gyerekkori játék.-Ezért is próbáltam megnézni az összes fényképet, megtalálni az összes eltett régi tárgyat, emléket, de egyelőre hiába.
~Mit is keresek itt? Ide sem kellett volna jönnöm, hiszen elvesztette az emlékeit. Nem tudom visszaadni... Bár ez amnézia~ Gyorsan futnak át a gondolatok az agyamon, miközben leveszem a kabátom, és a szék hátára terítem, majd a táskámat az asztal szélére teszem. Végül is csak egy kis kézitáska, semmi több. Tervezek visszamenni North Salembe, ha itt végeztem. Megszerettem a várost, és valahogy reménykedem, hogy összefutok egy-két olyan emberrel, akik barátok lehetnek. Na jó, ez túl érzelgős volt. Nincsenek barátaim, ők csak eszközök a célom eléréséhez. És most mi a célom? Hogy képes vagyok-e fejleszteni az erőmet. Hiszen nem kis erőbedobás az sem, ha módosítok, de itt most valami gát áll az emlékek elé. Nem törlődtek, ott kell lenniük... - Végül is majd egy idősek lehetünk - Jelentem ki egy határozott mosoly kíséretében, majd felkapom a fejem, mikor megdicséri a nevemet. - Köszönöm - Mosolyom most őszintébb, de még egy kicsit fészkelődök, hogy mindent elrendezzek magam körül. Rossz szokás, de megszokható. Összekulcsolom a kezeimet, ahogy beszél, majd egy rövid pillanatig a szalvétatartót fixírozom, mintha olyan érdekes lenne, holott csak a megfelelő választ keresem a kérdésére. - Igen egy újságban találtam rád. Eleinte fel sem tűnt, aztán elolvastam. És felkeltette az érdeklődésem. Nekem... - Egy pillanatra elakadok a gondolataim között, de eszembe jut az öcsém, aki mind a mai napig tudja, hogy ki vagyok, így legalább nem kell anyámról beszélnem. - Nekem az öcsém szenved amnéziában. Tudod apánk meghalt, és az orvosok szerint olyan sokk érte, hogy amnéziája lett. Bár nem tudom, hogy függ össze a kettő, de ők az orvosok nem? - Kérdezek vissza, majd ismét elhallgatok, mikor a pincér kihozza a rendelésemet. Egy falatot eszek csak a süteményből, majd mikor lenyelem ismét megszólalok. - Mindent elfelejtett, és sajnos intézetbe került, mert hisztérikus rohamot kapott, mikor nem ismert meg minket... Múlt hónapban pedig már emlékezett rám, habár nem nagy dolog, de ment neki... - Találom ki a sztori egyik részét, hiszen valahogy be kell lopnom magam a szívébe, vagy hova. Meg kell kedveltetnem magam vele. A többit majd később...
Miközben várakozok egy újságot kezdek el lapozgatni a kávém mellett. Nem zavar, hogy késik. Időm rengeteg van, nem várnak sehová, nincs más dolgom, a hely kellemes szóval akár tőlem egy órát is várhatnék...Na jó akkor talán tényleg kissé mérgelődnék egy sort, hogy hol van már, egyáltalán eljön e a megbeszélt időre, de most szerencsére erről nincs szó. Egy mosollyal arcomon pillantok fel a lányra, aki sikeresen meg is talált. -Igen én és igen nyugodtan tegeződjünk.-Bevallom őszintén egy kicsit idősebb nőre számítottam, de persze ettől még nem fogom rögtön leírni őt. Kíváncsi vagyok nagyon is arra, hogy mi lesz ebből a beszélgetésből. Megvárom, míg rendel, majd a felém nyújtott kezet elfogadva megrázom azt, majd bólintok is. Szóval Joanne. -Szép név!-Megköszörülöm a torkom és kicsit elakadok. Nem tudom mit is mondhatnék most neki. Picit fura ez az egész, de bízom benne, hogy idővel sikerül majd feloldódnunk. -Nos az újságban olvastál rólam...Bevallom ez meglepett. Nem hittem volna, hogy egy ilyen baleset bekerül. Végül is örülhetnék neki nem? Híres lettem!-Mondom kissé ironikusan. Ha lehetne választani inkább a cikkről mondtam volna le, nem az emlékekről, de ez nem választás kérdése volt. -És a te ismerősöd hogy veszítette el az emlékeit?-Érdeklődöm egy picit, ha már így összehoztuk ezt a találkozót.
Hogy miért is csinálom ezt? Fogalmam sincs. Unatkozom. Vettem egy rakat újságot, és megláttam benne ezt a lányt, aki elvesztette az egész életét egy balesetnek köszönhetően. Mindent kezdhet elölről. És láttam valamit a tekintetében, ami hasonlított az enyémre. Elveszett volt. Mintha nem találná a helyét. Ahogy sokáig én sem. Amikor anya eszembe jutott, elkapott a görcsös sírás, amiből csak akkor volt menekvés, ha belealudtam. De talán még álmomban is sírtam. Még mind a mai napig nem érzem magam biztosnak, ha eszembe jut, de valamiért úgy érzem, hogy talán tudok segíteni a lányon. Talán valahogy ellensúlyozni akarom az anyám és öcsém ellen elkövetett tetteimet, nem tudom, csak azt, hogy rajtuk képtelen vagyok segíteni. Megpróbáltam, tényleg igyekeztem öcsémnél, de mintha falakba ütköztem volna. Aztán láttam ezt a Juliette-et. Aki balesetben felejtett el mindent. Talán neki segíthetek. Persze nem értem miért lettem hirtelen irgalmas nővér, aki mintha a bűneit ellensúlyozván akarna segíteni, mégis azt teszem. Az elveim ellen való. Hiszen eddig úgy voltam vele, hogy mindenki éljen úgy, ahogy tud. Talán megszállt valami, és egészen ma reggelig teljesen eltökélt szándékom volt, hogy elmegyek New Yorkba, és segítek. Vagyis már itt vagyok, hiszen előbb jöttem, hogy körbenézzek a városban valami tökéletes helyet keresve ahhoz, hogy megkörnyékezzem a lányt, bár még nem tudom, hogyan is adagoljam be neki, hogy én más vagyok, mint aki. Szóval elbizonytalanodtam. Már nem tartom annyira szuper ötletnek azt, hogy segítsek valakin, akit nem is ismerek. Sokáig is babrálom a hajam a tükör előtt, mintha ezzel is húzhatnám az időt, mintha majd ettől elfelejtené a lány, hogy találkozónk van, de bármit el lehet mondani rólam, de azt, hogy el sem megyek egy megbeszélt találkozóra, na az nem én vagyok. Így kényszeredetten indulok útnak, persze tíz perces késéssel érkezem, de hamar meglátom a lányt, ahogy belépek. Na nem fogom egyből az orrára kötni, hogy mi is vagyok, hanem egy mosollyal az arcomon lépek oda hozzá, majd le is ülök vele szemben. - Te vagy Juliette, igaz? Tegeződhetünk? - Kérdezem, mert nem hiszem, hogy olyan nagy lenne a korkülönbség köztünk. Még az is megeshet, hogy egy idősek vagyunk. Kicsit zavartan igazítom meg szögegyenes hajamat, majd mikor megszólalnék, odalép a pincér. - Egy tejeskávét kérek, egy túrós-barackos pitét, és vizet - Adom le a rendelést, mert tegnap láttam a menüjükön ezt a süteményt, és megkívántam. Amikor a pincér végre eltűnik a színről, egy pillanatig végigmérem Julie arcvonásait, majd kezet nyújtok az asztal fölött. - Joanne vagyok, ne haragudj, hogy illetlenül be sem mutatkoztam - Jelentem ki egy kicsit zavartan, majd elhallgatok. Valahogy nehezemre esik hős segítő szerepben tetszelegnem, de ki kell próbálnom, mire vagyok képes...
Az egyik igen unalmas hétköznapi napomon egy igen különleges hívást kaptam. Egy idegen nő keresett engem természetesen szintén a balesetem és az amnéziám miatt. Úgy tűnik igen híres lettem ettől az egész sztoritól. Komolyan mondom már csak az hiányzik, hogy a tévé kopogtasson az ajtómon. Nem értem, hogy mégis miért olyan különleges az esetem. Oké...az az FBI-os ügynök Evan mesélt róla érdekes dolgokat ez tény, de miért is kell ennyire nagy dobra verni? Ami megtörtént az megtörtént lépjünk már túl rajta. Vagy legalább is én nagyon szeretnék túllépni a dolgon, de valahogy nem hagyják nekem. Bevallom őszintén amióta Evan meglátogatott eléggé felfordult az életem. Elég sokat gondolok arra a beszélgetésre, Isa a macskám viselkedésére, de valahogy még mindig hihetetlennek tűnik ez az egész dolog. Néha csak azon kapom magam, hogy felnevetek és legyintek egyet, hogy ez biztos csak egy rossz tréfa, de van amikor nagyon is elmerengek a dolgokon, hogy mi van, ha tényleg igaz és nem vagyok egyedül...De ami a leglényegesebb, hogy kezdem egyre kevésbé megtalálni a helyem a városban, a Földön. Idegennek érzem magam az otthonomban. Ezért is mentem bele ebbe a találkozóba. Azt mondta a nő, hogy a rokonával is hasonló történt és neki sikerült emlékeznie. Talán majd valahogy tud nekem segíteni... A megbeszélt helyszínhez érve be is sétálok a hangulatos kis kávézóba, ahol miután leadom a rendelésem már helyet is foglalok egy kétszemélyes asztalnál. Bevallom őszintén fogalmam sincs, hogy hogyan fogom felismerni a nőt, de gondolom ő azért már látott rólam képet, mondjuk az újságban.
Joanne egy jó héttel ezelőtt jutott hozzá egy nagyobb újsághoz, amiben sikerült kiszúrnia, talán valami nagy véletlen folytán Julie történetét. A balesetet a nőről, aki végül nagy nehezen magához tért a kómából, de nem emlékszik semmire. Felkeltette az érdeklődését a dolog, hiszen ő az emlékekhez ért legjobban, és elvenni tud, de vajon képes lenne segíteni valakinek visszahozni azokat, amik elvesztek? Hajtja a kíváncsiság és persze talán valamiféle bizonyítási vágy is, hogy megpróbálja. Lehetséges, hogy egyszerűen csak segíteni akar. Lényeg a lényeg, hogy kis utána járással meg tudja szerezni a nő címét és megbeszél vele egy időpontot, hogy találkozzanak New Yorkban a munkahelyéhez közeli kávézóban. Egyszerű apropót ad meg, miszerint neki is van egy hasonló helyzetben lévő rokona, akinek mostanában kezdenek visszaszállingózni az emlékei, ami Julienak is reményt adhat. Már csak az a kérdés, hogyan tudja úgy adagolni a történtét, hogy a másik ne nézze totálisan sült bolondnak, vagy egyszerűen csak belenyúl a fejébe minden előzetes egyeztetés nélkül? Vajon akkor a nagy sötétséget látja majd, vagy a homály mögött elő tudja húzni a múlt képeit?
Kezdőlap 
by 
