Eva&David - A motel

Míg szavainak fonalát még csupán fejben szövögeti, addig jómagam székemről felállva közelebb viszem azt Davidhez, egész közel és átfordítom, majd úgy ülök le rá újból, a háttámlán pihentetve meg két kezem. Megszokás…
Így hallgatom végig jövetelének okát. Meglepettség jelei nem mutatkoznak az arcomon, mint érzelem sem fut át rajtam hasonló. Hiszen tudok az iskoláról és az ott élőkről. Felfogtam szavait, mi több mérlegelni kezdtem magamban, ám mindez mégsem látszik meg ábrázatomon. Inkább David arcát kezdem el tüzetesebben vizsgálni. Gesztusai egyáltalán nem egyeznek egykori „hasonmásával”. Nevezzük így. Mégis első, sőt második, sokadik látásra is, azt hinné az ember lánya, hogy ugyanarról az emberről van szó. … mutánsról.
- Tudja David – emelem meg kissé a jobb kezem és közelítem arcához, ha nem húzódik el esetleg meg is érintem. Nincs benne semmi kihívás, inkább tárgyilagos vizsgálódás, annak érdekében, hogy tudjam, amennyiben megérintem, nem fog szétmállani a kezem nyomán – Nagyon emlékeztet valakire… - Halvány emlékfoszlányok törnek fel a múltból egy kislányról az utcán és egy férfiról, ki hasonlít az előttem ülőre. A kislány ezen az estén rossz célpontot választ magának és rossz pénztárcát próbál meglovasítani. Persze a kislány most nem ülne itt, ha az a férfi nem kaparintja a kezei közé. Mint tudjuk az éremnek két oldala van. Ahogy ennek az arcnak is.
Úgy tűnhet egy röpke pár perc erejéig eltértem a tárgytól, de talán elnéző lesz még egy kis ideig. Mindemellett érdekel, hogy csupán futárként vesz részt a tájékoztatásban vagy komolyabban is érdekelt a téma iránt.

Úgy tűnik nem tart attól, hogy a szemembe nézzen. Ebből arra következtetek, hogy nincs tisztában a képességem lehetőségeivel, esetleg képes kivédeni azt. Furcsa, mert általában azok akik tudnak „rábeszélőképességemről” lehetőleg próbálják kerülni a velem való szemkontaktust, kivéve persze azokat, akik képesek ellenállni neki. Enyhe késztetést érzek, hogy kipróbáljam működne-e rajta, de végül úgy döntök erre egyelőre nincs szükség. Pedig úgy lenne fair, ha én is tartanék egy kis bemutatót... Nemde?
Fejem kissé oldalra döntöm. Tényleg kísérteties a hasonlóság és ezt nem foghatjuk arra csupán, hogy keleti származása révén nagy a hasonlóság az én szememben.
De térjünk vissza a kérdésre.
- A kérdésem válasznak szántam. Tehát úgy viseltetek iránta, mint író vagy festő használja a fantáziája sokszínűségét. Kihasználom és élek az előnyei adta lehetőségekkel. Remélem kielégítő volt a válaszom. Most már elmondja végre azt, amire én kíváncsi vagyok?
Igen, furdal a kíváncsiság, hogy ki szerezhetett tudomást rólam, arról, hogy mutáns vagyok és nem mellesleg jelenlegi tartózkodási helyemről. Ezek mind-mind olyan információk, melyeket nem szoktam a nagyközönség elé tárni. Mi több, általában gondoskodóm róla, hogy mindezt csak azok tudják, akiknek feltétlenül szükséges. De a legfőbb kérdésem, az, hogy mit akar tőlem vagy mit akarnak? Hiszen ő itt előttem csak egy követ, ha jól sejtem.

Az előbbi mély döbbenetem mostanra teljesen szertefoszlott és átvette a helyét a kíváncsiság. Vajon mit akarhat tőlem ez az ember? Merül fel bennem a kérdés, miközben végigmérem immár részletesebben. Abban már biztos vagyok, hogy mutáns mivoltomnak köze van a látogatásához. Folytonos szabadkozása, gesztusai mégis arra utalnak, hogy nem szívesen van itt. Nyilván kötelességből. Feszélyezné a helyzet netán én?
Becsukom az ajtót mögötte, majd közelebb lépek hozzá és magam is bemutatkozom.
- Az én nevem Eva – nyújtom a kezem, immár barátságosabban, tekintetem a szemeibe fúrva, kíváncsiságképpen, hogy mennyire van tisztában képességem mibenlétével. Feltételezem, ha tudja, akkor most igyekezni fog megszakítani a szemkontaktust.
- Ha gondolja, hogy hosszú lesz a beszélgetésünk, nyugodtan foglaljon helyet - mutatok az egyik ablak alatt található székre, ha így tesz én a másik szék után nyúlok és szintén helyet foglalok – Sajnos itallal nem szolgálhatok.
- Hogy mit gondolok a képességemről? Ön mit gondol a képességről, mely által beszél, jár, esetleg amivel a hobbiját űzi? – válaszolok kérdéssel a kérdésre. Mivel a képességem kisgyerekkorom óta adott, jóformán a részemmé vált. Használom, ha a szükség vagy a kötelességem úgy hozza.  Remélhetőleg megelégszik ennyivel és rátér a lényegre.

Pillanatnyi döbbenetem után felvázolom a lehetőségeket. Ebből több is felvetődik, így hirtelenjében. Abban biztos vagyok, hogy nem arról az emberről van szó, aki egykoron elrabolt és mondjuk úgy, nem bánt velem kesztyűs kézzel. Persze a hasonlóság kísérteties. De a régi sérelmeket tegyük félre. Ez az ember itt előttem valószínűleg tisztában van kilétem egy részével. Különben miért lenne itt? Gondolom nem egy bögre cukorért ugrott át a szomszédból, bár ki tudja, mint lehetőség, ezt is befűzhetjük a listába. Alakváltó, netán egyéb rosszakaróm. Úgy érzem nemsokára megtudom.
Némi zavart vélek felfedezni az ő készülékében is, de tán csak én váltottam ki belőle, a „kísértetet láttam” ábrázatommal.
- Üdv! – köszöntöm én is, megtalálva a hangom, de azért nem szándékozom beinvitálni, tehát az ajtót megfogom, hogy még véletlenül se érezze úgy, be szeretném invitálni. Mondja csak el szépen mi járatban, aztán meglátjuk.
- Az attól függ, hogy… - Zavarjuk? Szalad ráncba szemöldököm a szemem sarkában megjelenő alak láttán. Odafordulva szemlélem meg részletesebben, aztán vissza. Minden világos, illetve majdnem minden. Tudja, hogy mutáns vagyok, ahogyan most már én is róla. Ez amolyan bizalmi gesztusféle a részéről. Persze, így már egyből sokkal barátságosabb leszek én is. Hát hogyne.
- Hogyne. Nyugodtan jöjjön be. – húzódik szám egyfajta kényszeredet mosolyba, majd kitárom az ajtót – Ha már úgy is beengedte magát.
A szoba, a lepukkant környékhez képest egész rendben van. Sőt, annál picit több. Valaki nagy gondot fordított arra, hogy minden rendben legyen és tiszta, ám használójáról nem árul el semmit. Sehol egy tárgy, egy fénykép, esetleg könyv. Csak egy távcső, az ablakban.
- Gondolom most el fogja mondani, hogy miért jött… jöttek – nézek a másikra is, kis fáziskéséssel. Elég zavaró, mert egy idő után nem tudom melyikükhöz beszéljek.

Napra pontosan egy hete fészkeltem be magam a motelbe. Mit ne mondjak, nem egy Four Seasons, de a célnak ideális. Jobban mondva a célnak, ez az egyetlen ideális helyszín, ugyanis közvetlen rálátást biztosít a szemközti bérházra, ahol a megfigyelni kívánt személyek élnek. Egy apa és, annak lánya. 6 év körüli kislány, szőke hajjal és kék ártatlannak tűnő szemekkel. Eddig semmi olyasmit nem produkált, ami számomra érdekes lehet, de a feladatom az, hogy egyelőre megfigyeljem, mennyire lehet érdekes számunkra. Eddig, mint mondtam semmi.
Épp a lencsébe néztem és követtem tekintetemmel a már megszokott esti teendőiket. Vacsora apával, miközben megvitatják a nap és iskola eseményeit, a leckét stb. Fogmosás, esti mese és szinte percre pontosan nyolckor... Kopognak. Az ajtómon.
A kopogás a szobám ajtaja felől érkezik. Zavartan nézek fel a távcsőtől, majd még pár pillanatig mozdulatlanul ülök ahol eddig. Nem vártam vendéget. Nem sokan tudják jelenlegi tartozódási helyem. Lassan és hangtalanul állok fel a székről, majd osonok az ajtóhoz. Természetesen nincs kukucskáló az ajtón, hogy láthassam a túloldalon álló alakot. Lassan érintem meg a kilincset és nyomom le hangtalanul, majd tárom ki az ajtót, felkészülve pár eshetőségre. Azonban épp arra nem, aki az ajtó előtt áll. Megrökönyödésem az oka annak csupán, hogy nem vágom rá azonmód az ajtót. Lehetetlen… Ő nem lehet itt… Hiszen halott. Halott, ráadásul én magam végeztem vele...