Harry & Quinn - Néhány hete történt...

Quinn és Harry

- Ha azon aggódsz, hogy még nem volt pasid, szerintem felejtsd el, vannak idősebb csajok is szerintem, akiknek még nem volt. Akkor nekik el kéne ásniuk magukat, vagy mi?
Ugyan nem biztos, hogy ez őt magát zavarja, de attól még nem bírok szájzárat tenni magamra. Hovatovább, nem is akarok, az nem az én műfajom, a meggondolatlanság már sokkal inkább.
- Ha Te nem akarsz változni, akkor leginkább sehogy. Ha viszont nem jó neked így, akkor valóban kell találni valamit. A változásban én sem vagyok otthon.
Ha úgy lenne, már rég olyan kedvelhető figura lennék, akiért odavan mindenki a suliban, és hipp-hopp elszállna minden gondom. Ám én nem akarok megváltozni, minek tenném? A kulcs szerintem abban van, hogy béküljünk ki önmagunkkal, én meg elég jól vagyok a vállamon szövegelő ördögfajzattal, lepacsiztunk egy ideje. Következésképp nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam azért, mert vannak olyanok, akik nem bírják a fejem.
- Nem lesz, de ez van, most már ez az életünk, ebből kell kihozni a legjobbat.
Felelem gondolkodás nélkül, nem mondom, jobb lenne, ha egyszerű emberekként élhetnénk, de ha már így alakult, meg kell szokni, és elfogadni. Neki már talán sikerült, én még dolgozom az ügyön, de előbb-utóbb összejön úgyis. Azzal nem szállhatok vitába, hogy sok mindenre nem készíthetnek fel, mert ez tény, így hát csak egy homlokráncolás a részemről a reakció a dologra.
- Bevallom, hogy eleinte tényleg jól éreztem magam, jó volt, hogy nem ismert senki, tiszta lap, tudod. Bár azért bennem volt az érzés, hogy nem érdemlem meg… Aztán mikor kiderült, hogy én is mutáns vagyok, már nem igazán tudtam élvezni az „új” életemet.
Nyilván nem várom el, hogy sajnáljon, és Londonról sem szeretnék neki többet beszélni. Talán majd egyszer, ha már úgy érzem, nem bántom meg vele nagyon, elmesélem, ám jelenleg túl sokat árthatnék vele, de egyébként is, bármi történt ott, az ott is marad, már a múlté.
- Szuper, akkor majd valamelyik nap megmutatom. Amúgy, jó arcok, szóval nem kell félni, mondjuk, lehet jobban ismered őket, mint én, nem lepne meg.
Én ugye alig pár hete érkeztem, ő nálam azért jóval régebben itt van. Azt mindenesetre örömmel hallom, hogy már nem olyan félős, ez mindenképpen pozitív, és elég nagy változás is. Még hogy nem tud változni… csak nem kell erőltetni, ennyi az egész. Nyilván maga a folyamat nem egyszerű, de hagyni kell időt mindennek.
- Baró! Majd egyszer megcsinálod velem is? Tök kíváncsi vagyok rá.
Tényleg, bár még parázok is a dologtól, de úgy vélem, hogy nem árt lépéseket tenni a félelmem legyőzése érdekében, márpedig erre ki lenne alkalmasabb személy a legjobb barátomnál? Nem akarom persze túlfeszíteni a húrt, remélem, nem fogja zokon venni a kérdést.
- A holnap tökéletesnek hangzik.
Kacsintok rá, és a mosolyom mostanra már tökéletesen vidám, örülök, hogy itt vagyok, mellette, és hogy ad esélyt arra, hogy újra olyanok legyünk, mint régen. Komolyan, nem hiszem, hogy van nála szebb lelkű ember a földkerekségen. Szerencsés vagyok, hogy ő van nekem, mindig is így gondoltam, bár fordítva ez már nem mondható el. Igyekszem én, de néha nagyon tökkelütött tudok lenni.
- És ez gondolom még csak a jéghegy csúcsa, bár ez a kék szőr elég bizarr. Mindig kék a szőre? Behalok.
Csóválom meg a fejem, nem biztos, hogy nem akarnék elfutni, ha meglátnám az illetőt, de így legalább tudom, hogy van ilyen is, és talán nem fog annyira váratlanul érni.
Részemről befejeztem még az ebédemet, aztán szerintem mindketten mentünk a magunk dolgára, én bizonyosan sokkal jobb hangulatban, mint eddig, és bízom benne, hogy ő is. A jövőben tényleg igyekezni fogok, hogy a kedvében járjak, és talán bepótoljam valamelyest az elvesztegetett időt. Persze, ha engedte, búcsúzóul adtam még az arcára egy puszit, és meg is szorongattam kicsit, az elmaradt öleléseket be kell pótolni ugyebár...

Harry & Quinn

Csak megrántom finoman a vállam. Hát nem tudom, talán igen, mert hát vannak, akik büszkék rá, hogy sok pasijuk volt már. Én persze nem tudhatom, nekem nem hogy sok, de egy se volt, de Merci szerint ez azért gáz, mert már lassan tizenhét leszek és... Igazából engem ez nem zavar, csak Ethan is azt mondta, hogy változnom kéne, szóval sikerült úgy istenesen összezavarodni a sok behatásnak hála. Az a baj, hogy ha elég bizonytalan vagy, akkor elég egyszerű megkavarni a fejed és elhitetni, hogy tényleg nem vagy jó úgy, ahogy vagy, főleg ha minden jel igazából általában erre mutat rá.
- De akkor hogyan változnék? Bár mostanában már változtam, azt hiszem a környezet is elég fontos. - mosolyodom el halványan, meg talán a társaság is, de sajnos tény, minél jobban erőltetik, hogy változzam, annál kisebb esély van rá, hogy sikerülni fog. Igazából szeretnék én bátrabb lenni, de attól még nem megy, ha nagyon akarom, talán csak idővel, de az sem biztos, hogy olyan nagyon sokat fogok változni valaha is. Azért sokat számít, hogy milyen behatások értek gyerekként, vagy milyen mondjuk az alap jellemed és azért ehhez képes elég nehéz homlokegyenes mássá válni, maximum valamelyest igyekezhetsz kicsit alakulni, alkalmazkodni, ilyesmi.
- Igen, pont ez az. Soha nem lesz normális életünk, vagy... mindig titkolózni kell mások előtt. - sóhajtok egy aprót. Nem azt mondom, hogy már most arra vágyom, hogy majd családom legyen, meg minden, de azért persze jó lenne, de így mégis ezt hogy lehetne megoldani? Nem esélyes, hogy csak úgy békésen elélhetek majd a férjemmel, meg a gyerekeimmel valami házban, mert ha emberek lesznek a szomszédaink, akkor ki tudja hogy nem félnek-e, ha olyat látnak. Vagyis... tuti, hogy félni fognak. Nem tudom, mi lesz itt évek múlva, vagy csak valamikor amikor ez az egész kiderül.
- Ez igaz, de sok mindenre nem készíthetnek fel. - szerintem az ő reakciójára se tudtak volna, ugyanúgy fájt volna, hogy fél tőlem és ugyanúgy fájni fog, ha más valaki teszi ezt, maximum annyiban jó, hogy itt a birtokon, meg a suli falai között azt teszünk, amit akarunk, nem kell óvatosnak lenni, nem kell attól félni, hogy megkedvelünk valakit, aztán az illető faképnél hagy és pánikszerűen elmenekül, ha kiderül, hogy finoman szólva is baj van velünk.
- Hű, London nagyon szép lehet, és biztos jól érezted ott magad. - mosolyodom el. Nem azért mondom, mert hibáztatom őt, hogy elment és neki jobb volt, nekem meg rémes. Nem akarok én már e miatt neki rosszakat mondani, azt hiszem elmondtam minden és amúgy se jobb, ha folyton hibáztatom nem igaz? Így is érzem épp eléggé, hogy elég rosszul érezte magát az egész miatt.
- Szívesen megnézem, és... nem félek annyira már az idegenektől. Jó persze nem vagyok velük jóban, de azért igyekszem. - sejtem én, hogy ismer ennyire, hogy e miatt mondta, de tényleg rendben vagyok, jobban bírom már, mint régen. Nem pánikolok be azonnal, ha rám néz valaki, akit nem ismerek. Persze a nagy tömeg még mindig zavar, de 1-2 új ember még belefér, maximum nem lesz mellettük feltétlenül nagy hangom. A lelkesedése viszont nagyon jól esik, és csak szótlanul bólogatok, mielőtt eltűnnék, hogy megmutassam a tányért is el tudom tüntetni és közben lazán eszegetek tovább.
- Igen, mást is el tudok. - kerülök elő újra. Legalább az étvágyam vissza jött és sokkal jobban érzem már magam, tényleg. Örülök, hogy itt van, akármennyire is megbántott, de most itt van és ez a fontos igaz? - Nem is tudom, akármikor, igazából én többnyire ráérek. Mondjuk holnap? - vágom rá azonnal. Remélem, hogy nem viszem túlzásba. Lehet, hogy nem kéne ilyen gyorsan úgy tennem, mintha mi se történt volna és persze nem felejtettem el mindent, de azért... mégis csak jó, hogy itt van. Vele nyitott tudok lenni, nem érzem magam mindentől zavarban és tudom, hogy nem vár el tőlem olyan dolgokat, amiket nem tudok teljesíteni, csak azért, mert szeretné, hogy más legyek, és ez jó érzés.
- Ha én meg tudtam szokni ezt, akkor majd neked is sikerülni fog és akkor majd nem zavar, meg az sem, ha mondjuk látsz valakit, aki repked az égen, vagy... akinek kék szőre van. - nevetem el magam, miközben újabb falatokat tolok be a számba. Éhes voltam, határozottan éhes voltam és úgy szeretném elújságolni ezt az egészet Mercinek. Lehet, hogy nem fog egyetérteni velem mindenben, de mivel nekem ez így jó most, neki is örülnie kell az én örömömnek.

Quinn és Harry

- És arra szerinted büszkének kellene lennie, hogy volt egy csomó pasija?
Kérdezek vissza, arra inkább már nem is reagálok, hogy csinált egy csomó mindent. Nem fogok elítélni valakit látatlanban, bár a hallottak alapján nem igazán tudok rájönni, hogyan is keveredett össze ez a két lány, mert különbözőbbek nem is lehetnének. Ethant sem tudom, kicsoda, de az tuti, hogy férfinév, és ez épp elég ahhoz, hogy ne kedveljem. Valahogy mindig tartottam attól, hogy mi lesz, ha Quinn elkezd nyitni a pasik irányába, nem mintha el tudtam volna képzelni valaha is, ő annál sokkal visszahúzódóbb, de most mégis bekerült egy a képbe.
- Tény, hogy neked sem tesz jót, ha mindentől félsz, de arról senki sem hallott, hogyha erőltetnek valamit, az a visszájára sülhet el?
Inkább csak költői kérdésnek szánom, én példának okáért tutira az ellenkezőjét csinálom annak, mint amit rám akarnak erőltetni. Amolyan csak azért is módon. Utálom, ha meg akarják mondani, mit csináljak. Azt talán meg még inkább, ha Quinnek tesznek ilyet, mert nagyon is jól ismerem, és enélkül is elég bizonytalan, hát még úgy, ha felerősítik benne, hogy változnia kellene, mert így nem jó. Ehhez senkinek sincs joga. Eléggé ismer ahhoz, hogy rájöhessen, a homlokráncolásom haragról árulkodik, bár más jele ezen kívül nincsen annak, hogy mennyire pipa vagyok.
- Igen, félni fognak tőlünk. Én is féltem… még talán most is, mert te például ártalmatlan vagy, én is, meg akik itt tanulnak nagyrészt gondolom azok, de mi van azokkal, akik nem itt tanulnak, élnek, dolgoznak? Mint ahogy nem minden ember jó, úgy a mutánsok közt is tutira vannak szemetek…
Mintha állandóan magyarázkodnom kellene azért, hogy félek. Pocsék érzés, de legalább bevallom. Legalábbis, neki, másnak persze nem árulnám el, mert azért összességében elég ciki.
- Tényleg bonyolultabb az életünk, de itt azért legalább igyekeznek megtanítani minket, hogyan kezeljük ezt. Ez meg tök jó.
Nem vagyok a nagy érzelemkitörések mestere, még azt is megkockáztatnám, hogy nagyon is nehezen fejezem ki magam, de Quinn mellett ezzel korábban sem volt gondom. Most sem okoz semmiféle fennakadást, hogy megöleljem, és azt mondjam, hiányzott. Nagyrészt ugyanaz vagyok, aki voltam, bár ez a mutáns dolog olykor komor kifejezést csal az arcomra.
- Hát, Londonban éltünk elég sokáig, azaz, a szüleim még mindig ott laknak. Egyébként, nem volt semmi extra, volt pár egész jó arc, de téged úgysem tudott pótolni senki.
Szükségét érzem,hogy újra és újra megpróbáljam megerősíteni abban, hogy tényleg hiányzott, remélhetőleg egyszer el is hiszi majd. Ettől függetlenül nem szívesen beszélnék az elmúlt időszakomról, mert mindent megtettem, hogy elfelejtsem, amire nem vagyok büszke, azt pedig végképp nem szeretném, hogy tudjon róla. Nem érdemli meg, és enélkül is épp eleget bántottam már.
- Tényleg nem tévedek el sehol, tudod, ha egyszer megnézek egy térképet, akkor utána bárhol lepottyanthatnak az adott helyen, el tudok igazodni. Szerintem is hasznos, bár attól még nehezen szokom meg a dolgot. A kúriáról már csináltam is egy makettet, majd megmutatom valamikor, ha egyik szobatársam sincs ott…
Régebben sem jött ki túl jól az idegenekkel, vélhetőleg mostanra sem változott soka a dolog, de arra emlékszem, hogy imádta a makettjeimet, szóval csak ezért említem meg a dolgot.
- Wow! Komolyan? Egy másik embert is el tudsz tüntetni esetleg?
Kérdezek rá, bár akkor már nem látom, mert a kajával együtt kámforrá vált. Esélyes az is, hogy már nem fog elpárologni közben róla a ruha, mint az első alkalommal, különben nem csinálná. Időközben úgy tűik, az étvágya is visszajött, ami tök jó, nem rontottam el végleg a kedvét, aminek őszintén örülök. Ezen felbuzdulva én is eszem egy kicsit, mert az éhségem attól még nem múlt el, csak kedvem nem volt enni Quinnhez hasonlóan.
- Szuper lenne, és persze, hogy ráérek, hacsak nem kergetsz el, le sem fogsz tudni vakarni magadról. Mikor gondoltad?
Nagyon örülök, hogy felajánlotta, mert én őszintén nem tudom, meddig mehetnék el, és mennyire erőltethetném a dolgokat. Így mondhatni megint az én helyzetem könnyebb, amiért ég a pofám rendesen, de majd kitalálok neki valami kellemes meglepit, amivel örömet okozhatok neki.
- Kinn még jobb is, ott legalább nem muszáj tudomást vennem a képességemről.
Vakarom meg a tarkóm, majd eszem még egy kicsit. Uhh, eddig fel sem tűnt, mennyire éhes voltam, és Quinn rendkívül pozitív, megkockáztatnám, felnőttes hozzáállása visszahozta az életkedvemet is.

Harry & Quinn

Halványan elmosolyodom, amikor egész hirtelen csattan fel. Igen, ő soha nem akart megváltoztatni és most talán rosszul fogalmaztam egy kicsit, de végül is nagyjából ez a lényeg. Fel kéne nőnöm legalábbis szerintük, mert a világ túlságosan kemény körülöttem, hogy megmaradjak annak a naiv lánynak, aki eddig voltam. De... ha nem akarok felnőni? Ha még nem akarok komolyabb lenni és elfogadni, mint minden sokkal nehezebb, mint gyerekként?
- Merci is annyi és neki már volt egy csomó pasija, és ő már nagyon sok mindent csinált és Ethan szerint lehetnék egy kicsit bátrabb, mert folyton mindentől rettegek. Lehet, hogy van amiben igazuk van. - ha nem is mindenben, vagy csak már eleget szajkózták nekem a dolgokat ahhoz, hogy mostanra részben elhiggyem, hogy tényleg igazuk van? Nem tudom, tényleg. Nekem jó így, de lehet hogy tényleg túl sok minden van körülöttem, amivel ez így nem viselhető el. Sejtelmem sincs, hogy mit kéne tennem és most még Harry is itt van, aki hiányzott, de mégis csak haragszom rá, de nem tudok eléggé. Biztos vagyok benne, hogy Ethan szerint az is butaság, ha csak simán elnézek neki mindent, de mégis mi értelme lenne haragban lennünk?
- Tudom, de mégis bonyolultabb lett így az életünk nem? Ebben igazuk van. Olyan sok a szóbeszéd és mi lesz, ha ez az egész kiderül? Az emberek félni fognak tőlünk. - nem teszem hozzá, hogy épp úgy, mint ahogy ő félt tőlem. Érthető, ha nem szívesen gondol arra senki, hogy valaki csak úgy képes láthatatlanná válni, más meg tűzgolyókat dobál és még hosszan lehetne sorolni. Ez nem túl megnyugtató, főleg azok számára, akik csak... átlagosak, akik nem tudják megvédeni magukat velünk szemben. Ha nem mintha én akár egy légynek is ártani tudnék, de természetes, hogy ők ezzel nem feltétlenül vannak tisztában.
Elmosolyodom, amikor visszaölel. Tényleg nagyon hiányzott és jól esik, hogy én is neki, még akkor is, ha egész halkan mondja. Persze tudom én, hogy azért mindig próbálta tartani azt, hogy ő pasi, na nem mintha olyan igazi pasisan viselkedne az esetek nagy részében. Mármint nem azt mondom, hogy lányos lenne, csak hát... nem is az a marcona, borostás akárki, akit a legtöbben férfiasnak mondanak, bár én persze így szeretem, nem is akarnám, hogy olyan legen. Akkor jó eséllyel ő is ugyanúgy csak meg akarna változtatni, hogy legyek komolyan és határozottabb és talpraesettebb, meg minden ilyesmi.
- De azért talán jobb, mint a régi sulink, én legalábbis eddig úgy vettem észre. És... milyen volt neked ott... ahol voltál? - na ugye erről végképp nem tudok semmit és azért elég sokat volt távol. Gondolom új suli, új környezet... új barátok, meg minden meg volt a terítéken. Ha jól sejtem megpróbált új életet kezdeni, mondhatni nélkülem, ami persze, hogy rosszul esik így belegondolva most is, de utólag már mit tehetnék ellene? Én is megpróbálhattam volna talán keresni őt, bár körbekérdeztem... egyszer, hogy tudja-e valaki hova költöztek, de senki sem tudta, én pedig szép lassan meg is magyaráztam magamnak, hogy úgyse akarná, hogy megtaláljam, akkor meg minek?
- Ez nagyon érdekes! És hasznos is, akkor te nem tévedsz el sehol. Olyan nagy ez a kúria, hogy még néha félek tőle, hogy elkeveredem, ha elindulok a sok folyosón, főleg odalent. - biccentek az állammal a lábaink felé az alagsorra célozva. Tényleg nagy a hely, és nekem még nem sikerült teljesen kiismernem mindent. Az is benne van ebben, hogy nem szoktam olyan sokat mászkálni mindenfelé, szóval tényleg nehéz is lett volna e nélkül megismerni minden apróbb zugot.
- Jól van, szívesen megnézném. Én pedig már tudom ezt többnyire szabályozni és ha akarom, akkor nem csak rám hat. - magyarázom egészen lelkesen, miközben gondolok egyet és megfogom szépen a tányéromat, hogy azzal együtt váljak kámforrá. Nem tud megérinteni, nem hall, pedig közben pár falatot is a számba juttatok és amikor megint előkerülök már javában rágom az ebédem maradékát. Kissé kihűlt, de ez most kicsit sem zavar. - Mit szólnál, ha megmutatnám majd a birtokot? A kinti részeket már egész jól ismerem. Ott van a tó, mert a szökőkutak, meg az erdő, és csodás kis kertek is vannak! Persze, ha... ráérsz. - teszem hozzá végül, miután sikerült kissé átmennem hadarásba és amúgy egyáltalán nem biztos, hogy velem akarja tölteni az idejét, hiszen itt egy csomó új ember megismerhet és csomó érdekességet tapasztalhat, nem lenne szép tőlem, ha ráakaszkodnék.

Quinn és Harry

A szavaira felsóhajtok, úgy tűnik, hogy nem igazán változott semmi, ami a környezetét illeti. Tudom, hogy mennyire zavarta mindig is, ha meg akarják változtatni, a jelek szerint pedig itt is pontosan ez zajlik. Nem értem az embereket, miért nem tudnak a saját dolgukkal foglalkozni? Mindegy is, jobb nem felhúzni magam ezen.
- Felnőnöd? Miért kéne ezzel sietned? Tizenhat éves vagy az isten szerelmére.
Csattanok fel némileg indulatosan, de ez van, olykor bizony ötletem sincs mások abszurd viselkedésére. Nem tudom ugyan, hogy kik szerint kell felnőnie, de attól még nevetségesnek tartom a dolgot. Miért is kellene? Mert mutáns? Persze, érezze csak még rosszabbul magát miatta, mint eddig, így kell ezt. Azért megvan annak is a maga határa, hogy mennyi nyomást bír el egy kamasz.
- Tudod, hogy mit gondolok mások véleményéről… Nem mondom, hogy te is hagyd figyelmen kívül, de nem biztos, hogy minden „tanács” érdemes arra, hogy megfogadjuk.
Lehet, hogy vannak itt idősebbek, okosabbak, de attól még ami másnak bevált és működött, ki tudja, hogy mondjuk a mi esetünkben is működőképes lenne-e.
El sem tudom mondani, mekkora kő esik le a szívemről, amikor magához ölel, még ha csak olyan kis sután, bájosan is. Elmosolyodom a dologra, és persze én is átölelem, inkább pasisan, röviden felnevetve, és egy pillanat csupán, amíg közelebb hajolok, hogy egy puszit nyomjak a tincsei közé, majd a fölébe suttogjak, mintha félnék attól, hogy más is meghallja.
- Te is nagyon hiányoztál!
Elvégre, pasi ilyet ne mondjon, vagy legalább ne hangosan. Mindenesetre utána rögtön húzódom is el, nehogy félreérthető helyzetbe keveredjünk, mert abba azért elég biztos voltam eddigi kapcsolatunk során, hogy a barátságra korlátozódik, és nem szándékom senkivel sem mást elhitetni, vagy Quinnt kellemetlen helyzetbe hozni miatta.
- Egyelőre nem sok mindenbe folytam bele. Nem is tudom, nem rossz hely, bár itt sem mindenki jó arc, de legalább a mutáns dologban hasonlítunk. A szobatársaim mondjuk pont jó fejek, szóval nincs gond.
Mit tudok, hát, nem vagyok benne biztos, hogy az én képességem olyan fene érdekes, de attól még nem fogom titkolni előle. Sőt, kevésbé látványos egyelőre, mint mindenki másé, de nem baj.
- A makettekkel kapcsolatos. Meglepő, mi?
Pillantok rá egy félmosollyal, elvégre tudja, mekkora szenvedélyem a dolog, szóval nem hinném, hogy túlzottan csodálkozna rajta.
- Ha ránézek egy épületre, vagy egy nagyobb tárgyra, akkor fel tudom úgymond térképezni. Tudom, hogy milyen helyiségek vannak benne, még a rejtekhelyeket is látom. Ezután pedig képes vagyok makettet létrehozni a dologról, és utána ennek segítségével kicsit garázdálkodni. Amit a maketten megváltoztatok, az a valóságban is meg fog. Mondjuk, ez még csak kicsiben működik, talán később jobb leszek benne.
Aztán csak kíváncsian pillantok rá, hogy vajon milyennek találja. Szerintem fura mód illik hozzám, és azt hiszem, Quinnhez is az övé, de nem tudom, most hányadán áll vele, szóval nem szeretnék belekotyogni.
- Ha gondolod, egyszer majd megmutatom.
Mára azt hiszem bőven elég volt ennyi izgalom a számára. Már annak is örülök, hogy viszonylag sima terepre tévedtünk, nem akarok még parádézni is előtte. Tulajdonképpen annyira azért nem szeretem használni a képességem, mert csak arra emlékeztetem vele magam, hogy én is egy vagyok azok közül, akiktől annyira féltem korábban.

Harry & Quinn

Tudom én, hogy nem kéne még direkt pluszban belé is rúgnom, az tényleg nagyon nem szép dolog részemről, csak egyszerűen mérges vagyok. Nagyon ritka az, amikor ilyesmi fordul elő velem és még ritkább, amikor ki is mutatom, de most mégis ez van, piszkálom, amikor meg kéne próbálnom meghallgatni és megérteni, hogy neki sem egyszerű. Tényleg szeretném, tényleg jó lenne csak úgy nyugodtan kezelni ezt az egészet, csak úgy megrántani a vállam, megölelni és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, de egyáltalán nem könnyű, hiába igyekszem olyan nagyon. De tényleg igyekezni fogok, hogy legalább ne vigyem túlzásba. Az a baj, hogy amúgy is vagy megbocsátok neki, vagy nem, nem igazán van átmenet, vagy legalábbis nincs értelme, ha jól sejtem így is elég rosszul érzi magát és pontosan tudja, hogy milyen nagy hibát követett el, és hogy mennyire nagyon megbántott vele.
- Nem lenne értelme hazudnom, mert tényleg hiányoztál. Olyan... olyan bonyolult ez az egész, meg az új iskola, és én folyton csak bénázok, és... mindenki szerint fel kéne már nőnöm végre. - jó hát túlzás a mindenki, mert Ethan szokott erre célozgatni, no meg Merci noszogat időnként, hogy viselkedjek már egy kicsit felnőttesebben, de hát én nem vagyok az és nem is tudom, hogy menne-e nekem, hogy az legyek. Ezért is hiányzott nekem annyira Harry, hiszen ő mindig elfogadott úgy, ahogy vagyok. Soha sem mondta, hogy legyen bátrabb, hogy tegyek többet, hogy csináljak valamit máshogy, egyszerűen csak jó vagyok neki úgy, ahogy vagyok és kész, ez pedig igenis jó érzés. Aztán csak lassan bólogatok párat a szavaira, és végül bármennyire is nehezen sikerül ezt kicsikarni magamból felé fordulok, hogy megöleljem. Nem túl hosszan, csak legalább egy kicsit, csak így féloldalasan, csak így esetlenül, de akkor is úgy érzem, hogy szükség van most erre a szavak helyett, hogy tudja igenis lehetünk még úgy, mint régen, csak talán nem azonnal.
- És hogy érzed itt magad? Mit tudsz? - azzal tisztában van,hogy én mire vagyok képes, sikerült a saját szemével is megtapasztalnia, amitől persze még a mai napig is ég a bőr a képemen. Nem egyszerű elfogadni a tényt, hogy ha csak egy pillanatra is, de látott a ruháim nélkül. Elég gyorsan elkapta a tekintetét, de attól még így volt. Nem véletlenül figyelek az átlagosnál is jobban minden áldott nap, hogy ilyesmi ne történjen meg újra, akkor is rémesen ciki volt még egy jó barát előtt is, ha mindez idegenekkel szemben történne meg tuti biztos, hogy a föld alá süllyednék szégyenemben. De tényleg érdekel, hogy mi van vele, mert azt mondta már egy ideje megérkezett, csak nem mert azonnal elém állni, akkor már talán ismerkedett is egy kicsit és megpróbált beilleszkedni. Kedves srác, nem hiszem, hogy nehezen menne neki és itt talán még neki is könnyebb barátokat találnia, mint a régi sulinkban. Ott nagyon sok volt az undok gyerek.

Quinn és Harry

Eszemben sincs rossz érzéseket kelteni benne, nem ezért mondtam. Egyszerűen csak nem olyannak ismertem meg, aki kombinálna, és mindent a lehető legrosszabb színben tüntetne fel, hogy a másiknak még pocsékabb legyen. A haragját megérdemlem, el is fogom tűrni, csak azt szeretném, hogy azt hallja meg, amit elmondani óhajtok neki, nem azt, aminek a csalódott elméje lefordítja. Lehetséges, hogy most még ez is túl nagy kérés a részemről, nem tudom.
- Köszönöm!
Bólintok felé, és hálás vagyok, amiért megpróbálkozik a dologgal, nem tudom elképzelni, mennyire lehet ez most nehéz neki, engem nem hagyott faképnél a legjobb barátom, de ismerem, úgyhogy valamiféle képem mégiscsak akad a dologról.
- Nem akarok hazudni, de tényleg jobban féltem attól, ami veled történt, mint amennyire hiányoztál. Mondhatod, hogy gyenge, gyáva alak vagyok, nem volna hazugság, és büszke sem vagyok az egészre, de nem tudom visszacsinálni, sajnos nem.
Csóválom meg a fejem, ha tehetném, akkor már rég visszamentem volna arra a napra, és segítek átvészelni neki ezt az egészet, nem pedig elfutok, gyorsabban, miként egy nyúl is tenné. Életem végéig bánni fogom a történteket, ám tudom, ez nem mentesít semmi alól. Annyiszor elképzeltem, hogy mi lehet vele, de mindig túlságosan fájt a dolog, mert biztos voltam benne, hogy nincs jól, össze van törve, nem tudja, mit és hogyan csináljon, és hogy nem számíthat senkire. Rám sem, sőt, főleg rám nem. Így belegondolva, nincs bocsánat arra, amit vele tettem, talán egy új esélyben reménykedhetek, és már az is kisebb fajta csoda lenne. Szeretném, ha így lenne, ha megengedné, hogy bebizonyítsam, méltó vagyok a barátságára. Épp ezért kérdezek rá, nem bírom a bizonytalanságot, meg aztán, túlságosan fontos számomra ahhoz, hogy ne akarjam újra a barátomnak tudni. Tisztában vagyok vele, hogy eddig nem így tűnt, és igen, még mindig be lennék tojva tőle, ha nem tartoznék én is a mutánsok közé, de attól még így van, akár elhiszi, akár nem.
- El se hiszed, hogy mennyire jó ezt hallani.
Villantom rá azt a tipikus kisfiús vigyoromat, amit már elég jól ismer, mikor végre rám emeli a tekintetét, és bár valóban mosolygok, a szemeim is derűsen csillannak meg, de attól még ott bujkál bennem a bizonytalanság, és fogalmam sincs, hogy vajon meddig lesz ez még jelen. Fal van köztünk, átugrani és megkerülni nem tudom, át kell verekednem magam rajta, ami lehetséges, hogy sokáig fog tartani, de nem érdekel. Megoldom.
- Én… nem mondhatom meg, mit tegyél, vagy mit kellene tenned. Csak azt szeretném, ha adnál még egy esélyt, hogy esetleg, egyszer majd… olyanok lehessünk, mint régen. Ez vélhetőleg nem holnap lesz, nem is egy hónap múlva, de szeretnék újra a barátod lenni, és segíteni, amiben csak tudok. És… többet nem megyek sehová, ezt akkor is megígérhetem, ha nem sikerül helyrehozni köztünk a dolgokat.
Ha csak távolról is, de vigyázni fogok rá mindenképpen, megpróbálva bepótolni azt, amit elmulasztottam. Tudom, igazán sosem sikerülhet, de én meg fogom próbálni.

Harry & Quinn

Tudom, hogy nem kéne talán így viselkednem, hogy lehetnék egy kicsit enyhébb is vele, de attól még haragszom nagyon is. Nehéz egyszerűen csak elfelejteni azt, ahogy ott hagyott, hogy eltűnt, hogy miatta úgy éreztem nem vagyok jó semmire, hogy valami szörny vagyok, akitől csak félni lehet. Fel sem fogta akkor, hogy mit tett ezzel. A legjobb barátom volt, egy barátnak nem kéne ilyet tenni, ki kéne állnia a másik mellett, de ő még véletlenül sem tette ezt meg és most nem tudok csak úgy elvonatkoztatni ettől, képtelen vagyok elfelejteni neki hirtelen. Talán kicsit még úgy is érzem, hogy elégtétel az, hogy vele is megtörtént, hogy félt saját magától is, csak ha ezt kimondanám, azt hiszem még pocsékabb alaknak érezném magam a végén, tehát nem... nem teszek ilyet.
- Jól van, én... nem forgatom ki a szavaidat, igyekszem. - talán túlzásba estem, csak olyan nehéz ezt semmisnek venni, olyan nagyon nehéz úgy nézni rá, mint régen. Megbíztam benne, megnyíltam neki, mint soha senkinek és e miatt fáj ez olyan nagyon, e miatt sokkal rosszabb, mint bármilyen bűn, amit bárki elkövetett ellenem valaha. Semmilyen ártás, vagy bántás nem ér fel ezzel, ezért sokkal nehezebb az is, hogy feldolgozzam.
- Én értettem, csak egyszerűen... Nem tehetek róla Harry, nehéz elhinni azok után, hogy gondoltál rám, hogy hiányoztam, hiszen úgy eltűntél. Érthető, ha azt hittem soha nem akarsz látni se. - mert fél tőlem, mert utál, teljesen mindegy, hogy melyiket mondjuk, de akkor se gondoltam volna, hogy eszébe jutottam, hogy rosszul érezte magát. Megtalálhatott volna, én nem költöztem el, de még egy levelet sem írt, semmit sem, még csak meg se próbálta, azt hiszem érthető, ha nem tudom ezek után könnyedén kezelni azt, hogy most itt van. Ezért vágom rá olyan könnyedén azt a tizenegyest, pedig nincs így. Pedig szívesen mondanám neki azt, hogy nincs baj, hogy már jól vagyok, hogy örülök, hogy itt van és hogy nagyon hiányzott nekem, de... azzal nagyon megkönnyíteném a dolgát nem? Az pedig már szinte vicces, hogy itt ülünk az ebédlőben és mégis mind a ketten csak piszkáljuk az ételt. Nem tudok már enni, egyszerűen tényleg nem megy, akármennyire is szeretnék. De nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék a szavaira, csak akkor pillantok rá újra, amikor kérdez. De így is bizonytalanul hezitálok kicsit. Tudom én, hogy mondanom kéne valami biztatót, de ez egyáltalán nem könnyű.
- Nem tudnálak végleg ellökni... nagyon... hiányoztál. - kicsit lebiggyed a szám, de legalább már addig eljutottam, hogy rá tudok nézni. Nem utálom, persze, hogy nem, ha utálnám és nem akarnám látni sem, akkor már egyből elküldtem volna, csak haragszom rá és nagyon megbántott, ezt nehéz egyszerre elfelejteni. - Szerinted... mit kéne tennem, te mit tennél? - lehet, hogy csak nem is tudom, idő kell, vagy szerinte tehetünk úgy, mintha mi se történt volna, csak úgy elfelejthetjük az egészet és lehetünk megint pont ugyanolyan jóban mint régen?

Quinn és Harry

- Magamtól is félek, Quinn, szóval nem mondhatom azt, hogy nem, viszont nem utállak, sosem utáltalak… de a félelem nagy úr, pocsék dolog beismerni, de egyszerűen berezeltem.
Elhiheti, hogy nem könnyű kimondanom, hogy ami vele történt, megijesztett, bár azóta már rájöttem, hogy közel sem annyira, mint mikor velem esett meg ugyanaz. Férfiból vagyok, nekem kéne a nagy, erős pasasnak lennem, aki megvédi a nőket, őt is, ehelyett egy beszari alak vagyok, aki nem érdemli meg, hogy bárki is komolyan vegye. Zavar a keserűség a hangjában, de nincs mit tenni, el kell viselnem, hiszen én tehetek róla. Talán idővel képes leszek elűzni belőle ezt a fájdalmas szomorúságot az irányomba, de egyelőre szenvedjek csak, rászolgáltam.
- Gondolom, nagy kérés lenne most tőlem, hogy ne forgasd ki a szavaim, és tüntess fel még nagyobb szemétnek, mint amilyen vagyok.
Húzom el a számat a reakciójára, majd a halántékomat megdörzsölve sóhajtok fel.
- Épp azt mondtam, hogy azért vagyok itt, mert te is, de te csak annyit hallottál belőle, hogy nem akarom ezt az egészet.
Ezzel nem tudok mit kezdeni, és az is teljesen biztos, hogy nem fogom többször elmondani a dolgot, nagylány már, nem kell a szájába rágnom semmit, az meg majd elválik, hogy végül eljutott-e hozzá az is, amit tudatni akartam vele, vagy csak azt hallja meg, amit akar. Megértem, hogy haragszik, de azt nem fogom csendben tűrni, hogy banyákat megszégyenítő módon kombináljon. Ő ettől sokkal okosabb.
- Tizenegy. Wow. Azt hiszem, akkor csúcstartó vagyok.
Úgy tűnik, hogy poénkodok, pedig nincs így, de ő ismer, tudja, hogy a számomra kényelmetlen helyzetekből így próbálom kiverekedni magam. Márpedig nagyon nem tetszik, amerre tart ez a beszélgetés, bár nem remélhettem, hogy nagy hirtelen minden olyan lesz, mint régen, nem is érdemlem meg, de azért… a francokat, mégiscsak bíztam benne, hogy könnyebb lesz.
- Történetesen van róla némi fogalmam, mert én sem mondtam el senkinek. Gondolod a saját reakcióm után többet néztem ki bárki másból? Hát nem.
Legszívesebben felképelném magam, miattam gondolja ezt magáról, márpedig én amióta ismertem, azon dolgoztam, hogy valamivel több önbizalma legyen, vagy hogy egyáltalán legyen, erre én löktem a gödör aljára. Gratulálok, Harry, igazi seggfej vagy.
- Nem vagy elfuserált szörny. Az maximum én vagyok, de nem emiatt a mutáns dolog miatt, hanem amiért úgy reagáltam, ahogy…
Bökdösöm meg a borsót a tányéromon, valahogy már nekem sincs sok kedvem enni, meg amúgyis tök furán venné ki magát, ha egy ilyen társalgás közepette eszegetnék.
- Nem tudok mást mondani, minthogy rettenetesen sajnálom a viselkedésemet. Van valami, amivel jóvátehetem, vagy egy életre elszúrtam?
Kérdezek végül rá minden mindegy alapon, lehet, hogy finomabban kellene megközelítenem a dolgot, de ha most azt mondja, hogy hagyjam békén, akkor tiszteletben fogom tartani a kérését, bármennyire is fájjon.

Harry & Quinn

Tényleg nem tudom, mit mondhatnék. Ha hirtelenebb ember lennék, akkor már faképnél hagytam volna, vagy a mi rosszabb, szitkokat vágtam volna a fejéhez, hogy milyen alak, hogy ezt művelte és most próbál úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Rémes volt, amit csinált, miközben ő tudta a legjobban, hogy mennyire megviselt, hogy árva voltam, hogy azt hittem velem van a baj, amiért ez történt, hogy úgy éreztem baj van velem és ezt ő csak megerősítette, mikor én magam is halálra voltam rémülve attól, ami történt. Én sem tudtam, hogy mi ez, hogy mi történik velem, ő pedig a helyett, hogy mellém állt volna ott hagyott minden kétségemmel és fájdalmammal és... ennyi. Nem tudom, hogy lehetne erre azt mondani, hogy semmi baj, nem elég egyetlen apró bocsánatkérés, egyszerűen nem elég.
Persze a kérdésem butaság, tudom jól, mi másért lenne itt. Ő is olyan, mint én, mint mi, ő is kénytelen itt lenni, hogy kezdeni tudjon valamit azzal, amivé vált. Nem hiszem hogy egyszerű lehet azzal szembesülni, hogy elfutott előlem, hogy ijesztőnek gondolt és most mégis itt van, mert ő is pont olyan... ijesztővé vált. De nekem eszem ágában sincs most ezt megkönnyíteni neki. Én kénytelen voltam teljesen egyedül megküzdeni azzal, ami történt, teljesen egyedül kellett túltennem magam rajta, felfognom az egészet, végül beilleszkednem valahogy egy új helyen. Nem lenne fair, ha én meg segítenék neki, ha ő nem tette.
- És már... már nem félsz tőlem? Nem utálsz? - csak akkor szólalok meg újra, amikor már leült, amikor már engedtem neki, hogy leüljön, mert azt hiszem nem tette volna meg, ha nem tolom ki neki azt a széket. Remélem legalábbis, hogy így van, mert most... tényleg pengeélen táncol. De a kérdésem jogos, és határozottan érezni azt is, hogy keserű... szomorú... fájdalmas, mind együtt azt hiszem egy jó nagy kellemetlen gombolyagba gyúrva. A szavai mégsem nyugtatnak meg, vagy keltenek bennem jobb érzéseket. Ő csak élni akarta az életét normálisan és most szegény olyan defektes lett, mint én.
- Hát akkor... csak menj vissza a szüleidhez és tégy úgy, mintha semmi se történt volna. Láthatóan nem látszik rajtad kívülről semmi, élhetsz normális életet, enélkül... az őrület nélkül. - ismétlem el a szavait, de nem nézek oldalra, csak turkálom az ételt. Elég rendesen elment az étvágyam és egyelőre nem úgy fest, mintha vissza akarna térni. Nem hiszem, hogy ebből túl nagy evészet lesz itt még, semmi esély nincs rá, hogy őszinte legyek. Azt most valahogy szinte csak elengedem a fülem mellett, hogy miattam van itt, mert abból amit mondott az jön le, hogy ha nem derül ki, hogy ő is fura, ő is szörnyszülött, akkor nem lenne itt, akkor nem akart volna találkozni sem velem, akkor élné szépen a normális életét és elfelejtett volna szépen lassan végleg, hogy ne kelljen arra az ijesztő napra még csak gondolnia sem.
- Tizenegyes! - fordulok oldalra, ahogy hirtelen kicsúszik a számon a válasz. Nagyon haragszom rá, nagyon-nagyon, amiért még csak nem is írt, még csak meg sem próbálta felfogni, vagy elfogadni ezt az egészet. - Tudod... tudod milyen volt? Egyedül megküzdeni ezzel az egésszel, amit még te sem fogadtál el. Ezek után el sem mertem mondani otthon, mert ők is ugyanígy megijedtek volna, ugyanígy elfuserált szörnynek gondolnának, ha tudnák. - nem emelem meg a hangomat, sőt a végén már szinte csak suttogok, de visszaszorítom a gombócot, ami a torkomba akar gyűlni és végül nem engedek semmiféle sírásnak. Nem, nem fogok sírni, nem akarok, túl sokat sírtam az után, hogy elment.

Quinn és Harry

Már az is fél siker, hogy nem csap rá a kezemre, nem mintha jellemző lenne rá az ilyesmi, de mindenki magából indul ki. Én tuti ezt tenném a helyében. Akármit is művelek, vagy akármilyennek is látszom kívülről, bizony elég cefetül érzem magam, és tényleg úgy vagyok vele, hogy szívesen szemen köpném magam. Most, hogy újra látom, elképzelem, mit élhetett át, mikor azt üzentem a szüleimmel, hogy többé nem a barátom. Sokszor képzeltem már el a dolgot, mióta megtudtam, hogy én is olyan vagyok, mint ő, de egyik sem közelítette meg szerintem a valóságot.
Az, hogy alig beszél, elég szépen leírja nekem a jelenlegi hozzámállását, nem csodálkozom rajta, valami hasonlóra számítottam, bár, talán egy fokkal rosszabbra, konkrétan arra, hogy inkább levegőnek néz. Talán ez azt jelenti, hogy egyszer majd, no, nem a közeljövőben, de megint elmondhatom majd, hogy Quinn a barátom. Szeretném megölelni, és biztosítani arról, hogy soha többé nem fogok csalódást okozni, de meglehet, túlságosan is klisés volna, vagy épp megijeszteném, nem hiszem, hogy pont az én ölelésemre vágyna most.
- Nagyon nem volt szép, valóban.
Bólintok, igyekszem elfojtani az újabb előtörni vágyó mosolyt, mert valahol még mindig hihetetlen számomra, hogy egyszer sem hallottam még csúnyán beszélni. Szerintem, ha a világ épp összedőlni készülne, még akkor sem mondana annyit sem, hogy a francba. Olyan tiszta… soha nem értettem igazán, hogy mi volt az, amiért a bizalmába fogadott. Ha tudnám, talán könnyebb dolgom lenne most is. De nem, nem érdemlem meg, hogy könnyű dolgom legyen.
- Nekem is van képességem.
Jegyzem meg elhúzott szájjal, ez valami olyan dolog, aminek határozottan nem örülök, de egyfelől jó is, hiszen, ha nem lenne, még most is betojnék, hacsak arra a napra gondolok, mikor Quinn ereje felbukkant. A sors jó nagy pofont adott, és olyanná váltam, akiktől rettegtem. Most már nem félek, bár attól még nem akarom ezt, sem a képességemet, sem ezt az iskolát, az egyetlen, aki miatt itt vagyok, az ő.
Megkönnyebbülök, mikor kitolja a széket, gyorsan felkapom a tálcám a másik asztalról, majd oda teszem az övé mellé, aztán le is ülök. Beleiszok az üdítőmbe, mielőtt tovább fejtegetném a kérdésére a választ, mert ennyire azért nem egyszerű a helyzet.
- Nem akartam idejönni, élni akartam az életem, mint addig, e nélkül az egész őrület nélkül. Aztán… eszembe jutott, hogy esetleg te is itt tanulhatsz, és végül ez volt az, ami miatt rábólintottam a dologra.
Tulajdonképpen, miatta vagyok itt, ha ő nem tartozik a mutánsok közé, nagy ívben letojnám ezt az iskolát. Történetesen gyatra vagyok a beilleszkedésben, és nem feltétlenül érte volna meg megint gyakorolni. Így azonban más a helyzet.
- Bár bevallom, nem ma érkeztem, beletelt egy kis időbe, mire a vettem a bátorságot, hogy eléd álljak. Egy tízes skálán mennyire áll rosszul a szénám?
Én tízest mondanék, de mivel Quinnről van szó, lehetséges, hogy a kedvessége miatt lecsúszik az kilencig is. Vagy egyszerűen nem is válaszol, majd meglátjuk…

Harry & Quinn

Fogalmam sincs, hogy mégis mit kéne reagálnom, ezért nem történik azon kívül szinte semmi, hogy csak meredten nézem és még majdnem levegőt is elfelejtek venni, és a neve az, ami végül csak kicsúszik a számon. Ennek pedig az ég világon semmi értelme nem lenne, hiszen tudja ő is a nevét, kétlem, hogy azt fogja válaszolni, hogy ő nem Harry csak egy szimpla hasonmás és összekeverem valakivel, főleg mert akkor nem fogta volna be a szemem csak úgy ilyen lazán. Nem, tényleg sejtelmem sincs, hogy mi lenne a jó lépés. Neki kéne esnem, hogy mégis miért volt ilyen? Netán egyszerűen csak nézzek rá továbbra is szomorúan, hogy érezze mennyire rémesen éreztem magam? Esetleg bőgjem el magam itt helyben, ahogy tettem hetekig sok-sok estén, miután csak úgy szó nélkül lelépett? Nem akarom, hiszen már sikerült túllépnem ezen és erre most mégis itt van és persze simán úgy próbál viselkedni, mintha tegnap váltunk volna el és nem úgy, hogy ő faképnél hagyott, ami miatt csak még inkább úgy éreztem, hogy csak valami szörny vagyok, aki nem alkalmas semmire, aki nem jó senkinek.
Meglepetten és kissé lassan fogom fel, amit csinálok, hogy vigyorog, hogy lassan és óvatosan nyúl a szám széléhez. Az a szerencséje, hogy tényleg baromira le vagyok fagyva, és megmoccanni se nagyon tudok, ezért nem húzódom arrébb, és ezért nem is fogom le a kezét, vagy tolom el magamtól. Egyszerűen csak hagyom, hogy csinálja, amit akar, akármennyire is meglepő az egész történés. Viszonoznom kéne a szavait igen, köszönni, de nem mondanám, hogy megy, csak ez a buta, bamba bámulás, aminek semmi értelme.
- Szia! - bököm ki végül a második szót percek alatt. Azt hiszem most még saját magamat is bőven sikerült ezzel alulmúlni. Előfordul, hogy nem vagyok beszéd terén a helyzet magaslatán, de ez a mostani tényleg negatív rekord. - Tényleg egy... Nagyon nem volt szép tőled. - nem, nem megy, még mindig nem vagyok képes rá, hogy csúnya szavakat mondjak ki és amit ő mondott az nekem bőven annak számít. Még csak elismételni sem tudom, vagy bólintani rá, de persze tudhatja, hogy egyetértek, ha nem is a szóval, hanem a ténnyel, hogy ami tett az nagyon-nagyon bántó volt számomra. - Miért vagy itt? - bököm ki aztán, miközben a tekintetem a székre siklik, amit olyan nagyon markolászgat mellettem. Hülye kérdés, nem miattam jött ez tuti, hanem talán ő is... Vicces egy helyzet, ha azok után ő is olyan lett, mint én, furcsa... más... torz. Vajon ha tükörbe néz, akkor saját magától is megijed? Végül hátat fordítok neki, mert így tuti, hogy a nyakam, vagy a gerincem fog kitörni előbb-utóbb, aztán pár pillanat után a lábammal kicsit hátrébb tolom a másik széket. Afféle kis jelzés, hogy leülhet, ha akar, de azt ne várja tőlem, hogy egyből a nyakában kötök ki és azt mondom, hogy nincs semmi baj, csak az a fő, hogy most itt van. Olyan nagyon fontos volt nekem, a legjobb barátom és pont ezért fájt annyira, hogy csak úgy lelépett, pedig ő tudta a legjobban, hogy árvaként, úgy hogy a szüleim elhagytak mindig is hibásnak éreztem magam, mindig is úgy gondoltam, hogy valami baj van velem, aztán ő is ezt tette és ezzel csak végképp megerősített benne, hogy jól gondoltam.

Quinn és Harry

A villa a tálcán landol, nem túl meglepő módon lesodor egy kevés ételt a tányérról, mindketten kifejezetten szerencsétlenek tudunk lenni, szóval várható volt valami hasonló. Mikor a kezeim után nyúl, hagyom, hogy visszanyerje a kilátást a bájos kobakjából, nem próbálom meg tovább ott tartani. Határozottan nem célom hergelni, épp elég lesz neki az is, ha meglát, kisebb fajta sokkra számítok, az sem érne váratlanul, ha eltűnne. Ez azonban szerencsére elmarad, mert nem volna akkora poén láthatatlanul üldözni, igencsak lehetetlen küldetés lenne.
Mikor oly hosszú hónapok után ismét találkozik a pillantásunk, nem vagyok képes kipréselni magamból semmi értelmeset, csak a megszokott, kifejezetten bárgyú vigyor kúszik a képemre, és sután intek egyet felé. Jah, Harry vagyok, jelen… Komolyan, halálosan béna vagyok, nem is értem, hogy állt valaha szóba velem. Na jó, ő sem épp egyszerű eset, azt meg kell hagyni. Mit kéne mondanom? Egyszerűen nem bírok beszélni, sokszor be sem áll a szám, most azonban képtelennek érzem kifejezni magam, bármit mondanék, az nem lenne elég, nem hozhatja vissza az elvesztegetett időt, nem tehetem semmissé az iszonyatosan nagy hibámat… Nem feledtethetem el vele, hogy egyszerűen cserbenhagytam, pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Csodás barát vagyok, mondhatom.
Mély sóhajomnak köszönhetően megemelkedik a mellkasom, zavartságomat tükrözendő emelem meg jobb karom, hogy megvakarhassam a tarkóm, meg felzavarjam kicsit rövid hajam nyugodtságát. Élesebb fülek hallhatják, ahogy a sörték sercegnek a bőrömön. Nagyon rövid lett a hajam, majdnem kopasz, nem ilyennek látott utoljára. Mikor kiderült a képességem, akkor szükségem volt valami változásra, ez lett belőle.
Nem akarok vigyorogni, isten bizony, de amikor meglátom a kis maszatot az ajkai szegletében, képtelen vagyok másként tenni, egyszerűen ez annyira… jellemző. Édes és bájos, ezt a Quinnt ismerem és szeretem, a legjobb barátom volt, hogy lehettem akkor marha, hogy mindezt eldobtam.
Óvatosan megemel a kezem, hogy az arca felé nyúljak, s hacsak nem csapja el, akkor kisimítom onnan azt a kis maradékot, olyan gyengéden, ahogy senki mással nem tenném.
- Szia!
Találom meg a hangomat is végre, de egyelőre többet nem vagyok képes kinyögni, próbálom kitalálni, mi lenne a legjobb, mi segítene valóban, és mi tűnne egyszerű mentegetésnek.
- Tényleg én vagyok, szóval… ne nézz így.
Oké, ez is hülyeség, úgy néz, ahogy akar, már annak is örülök, hogy bárhogy rám néz, szóval mindegy is, csak igyekszem húzni az időt, talán csak nem akarom hallani, hogy elküld a francba, ezért inkább mondok mindenféle marhaságot. Végül megelégelem a dolgot, és kibököm a lényeget, ezt már tökéletesen komolyan teszem, mert vannak dolgok, amiket még én is képtelen vagyok elviccelni.
- Egy pöcs voltam… kérlek, ne haragudj.
Az ujjaim a mellette lévő szék támláján játszanak, kicsit billegetem is, le szeretnék ülni, de nem akarok rátelepedni, talán hagynom kellene neki egy kis időt, hogy egyáltalán megeméssze a jelenlétemet ezen a helyen…

Harry & Quinn

Persze, hogy egyedül ülök, mint általában az esetek nagy részében, de nem zavar. Nem kell az embernek mindig nagy társaság főleg, ha azért van itt, hogy megegye az ebédjét, akkor bőven elég az is, ha csak nyugodtan elücsörög és kész. Amúgy is túlságosan sok minden jár a fejemben ahhoz, hogy akarjak másokkal beszélgetni. Ki kéne tisztítani a fejemet, muszáj lenne, mert ha nem teszem, akkor nem tudom kezelni ezt. Azt hiszem jó lenne inkább távol tartanom magam mindentől és mindenkitől, mert most se nagyon sikerülnek jól a dolgok. Nem akarok én semmit Ethantól, vagyis... butaság lenne akarnom. Fiatal vagyok hozzá, nagyon minden szempontból, fizikailag, agyilag... mindenhogyan. Ő más, mint én és nem hiszem, hogy képes lennék annyit változni, amennyit szeretne és... amúgy se értem én, hogy mit akar, mert amikor meg felvettem azt a sálat, amikor Merci adott, azt a szép pirosat, az meg nem tetszett neki, arra azt mondta, hogy nem jó, hogy vegyem le, mert ne legyen olyan, mint a barátnőm. De akkor milyen legyek? Nem tudom, hogy ki mit akar tőlem, ki mit szeretne, hogy milyen legyek? Ethan szerint határozottabb és erősebb, ha jól sejtem, Merci szerint meg lazább és felnőttesebb, mert már nem vagyok kis lány. És... mi van azzal, hogy én milyen akarok lenni? Talán nem akarok változni, talán jó nekem úgy, ahogy most vagyok és ha ez azzal jár, hogy egyedül ebédelek, akkor... egyedül ebédelek.
Akkor viszont sikerül még a villát is kiejteni a kezemből, amikor két kéz kerül a szemeimre. Hát őszintén szólva, ha tippelnem kellene, akkor ez alapján Mercire gondolnék, de ő azt mondta, hogy nem éhes, szóval akkor miért lenne most mégis itt? Nem logikus. Ethan nem szokott ilyet csinálni, azok után meg főleg nem tenné, de akkor... nem nagyon ismerek mást. Lefejtem végül a szememtől az ujjakat és hátrafordulok. Konkrétan jó, hogy lenyeltem már teljesen a falatot, mert most kezdene el kihullani a számból a meg nem rágott maradék, de így sikerül ezt elkerülni, mivel konkrétan tátott szájjal nézek rá. Mert még csak fel sem merült bennem, hogy Harry áll mögöttem, mert egyáltalán nem értem, hogy került ide, és... és kell ezt még magyarázni?
- Harry. - igen, ennyit sikerül kinyögnöm és itt meg is akad mindenféle beszéd és gondolkodás, csak marad a döbbent arc, meg a villám a tányér mellett, ami az előbbi esésnek hála a kajámból is kivert valamennyit az asztalra, aztán persze a kis maszat a szám szélén, mivel kis híja volt, hogy a villát nem az arcomba szúrtam bele a kezek megjelenésének hatására. Nem tudom, hogy mit mondja, és végképp nem tudom, hogy mit reagáljak. Fel kéne pattannom és eltűnni innen? Meg kéne kérdeznem, hogy mit keres itt? A szemére kéne hánynom mennyire megbántott? Vagy mindezt egyszerre? Nem tudom... még az is kész csoda, hogy nem tűnök el így hirtelen, komolyan kész csoda, hogy még látható vagyok, bár sokkal kevésbé lenne ciki láthatatlanul, akkor legalább nem merednék úgy rá, mint aki szellemet lát.

Már itt esz a fene pár napja, de még nem sikerült összefutnom Quinnel. Jó. Ez igazából kamu. Sokkal inkább volna igaz ama kijelentés, hogy szándékosan kerültem minden helyet, ahol esetleg lányok felbukkanhatnak, illetve sejtem, hogy ő esetleg járhatna arra. Tudom, gyáva nyúl vagyok, bár én inkább fogalmaznék úgy, hogy még nem találtam ki, mit mondjak, hogy mondjam, mit engedhetek meg vele szemben magamnak, és mit nem.
Ma azonban úgy keltem fel, hogy elég volt a bujkálásból, a spanyol szobatársam kicsit töri az angolt, és bár vicces fazon miatta, legalábbis szerintem, mostanra azért már szívesebben beszélgetnék másokkal is. Mit másokkal. Csakis vele. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy irány az ebédlő, s nem kerülöm célzottan, mint eddig minden nap. Elvégre, enni mindenki szokott nem? Tekintsünk most el a fotoszintetizáló szupermodellektől, meg hasonló zöldségektől.
Nem szépítem, be voltam szarva, de egyszer élünk, nem? Már az is nagy szó, ha legalább néha láthatom messziről, és tudom, mi van vele. Nem igazán fűzök nagy reményeket a megbocsájtásával kapcsolatban, iszonyatosan genya voltam vele, én tutira nem nézném el magamnak a dolgot.
A kajámat felveszem, mielőtt elkezdeném célzatosan keresni a jól ismert hajkoronát, nem sietem el túlzottan, ez tény, de hát, a kellemetlen dolgokat szíve szerint mellőzné az ember nem? Márpedig igenis rohadt nehéz beismerni a saját gyökérségünket, még azokkal szemben is, akik fontosak a számunkra.
Egyedül ül. Hát persze… Vajon miért nem vagyok ezen meglepve? Nem tűnik jó kedvűnek. Hiányzik a mosolya, de azt hiszem, ez egy ideig még nem lesz az életem része, már ha egyáltalán lesz valaha. A merengése arra utal, hogy épp igyekszik kizárni a külvilágot a fejéről. Vajon mire gondolhat? Mi aggaszthatja annyira, hogy megjelenjenek a kis csíkok a homlokán annak ráncolásától? Talán egyszer leszek még annyira szerencsés, hogy megtudhassam, most azonban meg kell küzdenem az előttem tornyosuló, odaképzelt sárkányhordával, legalábbis olyan lassan haladok…
Mivel nem figyel, nincs nehéz dolgom mögé osonni, és a szomszédos asztalra tolni a tálcám, majd úgy döntök, jobb lesz, ha önmagamat adom, a görcsös heló, szia Quinn, mennyire utálsz még valahogy nem tűnik nyerő opciónak. Hmm, az sem biztos, amit teszek, jól fog elsülni, de hát, próbálkozni kell valamivel.
Egész egyszerűen befogom a szemeit, amint odaérek mögé, s nem szólok egy szót sem. Talán nem így kéne, tudom, nem lehet elfeledni, amit tettem, de attól még nem leszek más, nem fogok fapofával, hátrakulcsolt kezekkel, dülöngélve esdekelni előtte, hogy adjon még egy esélyt. Vagy elérem a magam módján, vagy megkísérlek a barátsága nélkül tovább élni. Nem szeretnék, de jelen állapotomban sajnos képtelen vagyok arra, hogy megint bejárjuk a korábban megtett utat, és közel engedjen magához. Túl sok minden van, amit fel kell dolgoznom.

Harry & Quinn

Bármikor bármi történik az az egyik fix az életben, hogy enni kell, legalábbis a legtöbb embernek, mert át bizonyára akadnak kivételek, akik számára ez már nem feltétlenül annyira létkérdés, főleg persze mutánsokra gondolok itt. A suliban annyiféle képességgel találkozni, hogy az sem lepne meg, ha valakinek nem a normál emberi táplálékra lenne szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát, vagy hogy csak egyáltalán életben maradjon. Belépdelek tehát az étkezőbe. Még mindig millió gondolat kavarog a fejemben, ami azt hiszem érthető, hiszen sok minden történik mostanában, amiket egy magamfajta leányzónak nem egyszerű felfogni, kezelni pedig főleg nem. Igazából még csak azt sem tudom, hogy mi van Ethannal, a csónakázás után persze felfogtam, amit mondott, de ezek után mégis hogy kéne viszonyulnom hozzá, ha egyszer én megmondtam, amit megmondtam? Tényleg képes voltam szó szerint kiejteni a számon egy ilyen kaliberű sráccal szemben, hogy örültem volna, ha ez az egész randi számba megy, ha azt mondjuk, hogy az volt. De most komolyan, mégis hogy a fenébe volt nekem ehhez bátorságom? Még Merci is csak jót szórakozott rajta azok után, hogy elmeséltem neki, hogy mit sikerült összehoznom, amit végül is megértek, mert én nagyon ritkán mondok ki őszintén efféléket. Azt hiszem ez érthető is, nem szokásom nyíltan közölni a gondolataimat, mert abból mindig csak baj lehet.
Lehuppanok szépen az egyik székre, az egyik üres asztal mellett, és csak lazán biccentek néhány ismerős arcnak jóval arrébb. Nem, most nagyon nincs kedvem társasághoz, meg egyébként sem ismerek túl sokakat, a diákok többségét maximum látásból. Nem is hiszem, hogy kíváncsiak lennének rám, már így is túl sokszor sikerült felhívni magamra mások figyelmét a bénázásaimmal, teszem azt, amikor pár hete úgy borítottam el a tálcámat a földre, hogy azt még a legbénább alak is megirigyelné és persze mindezek után szó szerint köddé váltan tűntem el az étkezőből, éhesen természetesen. De most itt vagyok, még a tálcát is sikerül az asztalra egyensúlyoznom, és végül neki is állok a sima rántott husinak, meg a hozzá tartozó rizsnek, és időnként a barackléből is kortyolok kicsit. Próbálok csak az evésre koncentrálni és minden más egyéb zavaró tényezőt egyszerűen kiűzni a fejemből.

Tárgy: Re: Harry & Quinn - Néhány hete történt...

» Quinn@Zoey
» Merci&Quinn
» Ethan és Quinn
» Dolan és Quinn
» Ethan és Quinn - Sütit?