Ethan és Quinn

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Vas. 27 Okt. - 12:49

Jó hát azt szerintem senki se tagadhatja, hogy Ethan helyes srác, az már más kérdés, hogy totálisan felfoghatatlan számomra, hogy miért velem tölti az idejét, amikor nálam sokkal szebb lányok is járnak ide, akik kaliberben passzolnak is hozzá... igazából sosem értem, ha bárki is időt akar tölteni velemi bármilyen szempontból is. Mercit sem értem igazán, egyszerűen az önbizalmam nagyjából a nulla körül tendál, ami végülis az előéletem alapján nem is olyan hatalmas nagy csoda. Halálosan zavarban vagyok, amikor végül ki is mondom, hogy ez a srác igenis jól néz ki, mégha csak a magam fura módján teszem is ezt meg.
- Én csak... ezt úgyis mindenki így gondolja, nem hiszem hogy új neked. - köszörülöm meg zavartan a torkom, és legszívesebben elsüllyednék, hogy hagytam magamnak, hogy ilyesmi kicsússzon a számon. Őszintén szólva úgy vagyok vele, hogy biztosan mindenkinek bejön, mert hát ezek a göndörödő szőke tincsek, és az arca... megrázom magam belülről és igyekszem elvonatkoztatni, mert az életben nem vált vissza egyébként halovány bőröm normális színűre. A belseje persze más... azzal nem lehet mit kezdeni, ez a nyomulás, meg minden tényleg kissé soknak mondható, nem csoda, hogy szinte végig totál zavarban voltam mellette. Már előre félek attól is, hogy elmenjünk North Salembe, vagy hogy egyáltalán felüljek mondjuk mögé egy motorra... jó ég, hogy a fenébe mondhattam erre igent?
- Azt mondták, Xavier professzor és Lensherr tanár úr, hogy majd idővel menni fog, hogy nem kapcsol be mindig, ha valami hirtelen érzés kerít hatalmába. - mondom halkan még. Tényleg néha jó lenne, ha nem aktiválódna folyton a képességem, ha valami baj van, bár eddig sokszor határozottan jól jött, mert könnyebben eltűnhettem, ha valami baj volt, de azért az se lenne rossz, ha megtudnék birkózni a dolgokkal. Tudom, hogy változtatnom kéne, de ez nem egyszerű, főleg akkor, ha eleve köddé válok, ha baj van, utána már rávenni magam, hogy mégis vállaljam fel, ami történt... az esélytelen.
- Kíváncsi vagyok hogy nézhet ki... normálisan. - aztán persze rájövök, hogy mit mondtam, amitől csak zavartan kezdem el tekergetni hosszú hajam végét. Nem szép ilyet mondani, hiszen neki biztosan ez a normális, vagy ha nem, akkor meg végképp csúnya dolog erre rávilágítani. Nem tehetek róla kissé azért félelmetesen néz ki, és még nem nagyon találkoztam vele, hogy tudjam, a jelleme egyáltalán nem olyan vészes, mint az ábrázata. Az viszont zavar, hogy nem mondja el, mi a második képessége. Valahogy így... bármi lehet, bármi ami... hát nem is tudom. Olyan sok képességet még csak nem is ismerek.
- Ez nem szép tőled... - bököm ki aztán, és tényleg nagy a késztetés, hogy mostmár eltűnjek innen, mert ezek után még egy kis félsz is van bennem, hogy mit tudom én, megtudja kavarni a fejem, vagy olyasmit is lát benne, amit nem akarok elárulni. Mi van, ha hallja a gondolataimat? Gyorsan néma csendre intem magam legbelül, aztán csak bólintok, amikor úgy fest, hogy menne. Nem marasztalom, ezek után eszem ágában sincs, és jól is fog jönni, ha végre a folyton szaporára kapcsoló szívverésem lenyugodhat és az arcom huzamosabb időre visszatérhet a normális kinézethez.
- Szia! - ennyit sikerül kinyögni. Nem tudom eldönteni, hogy örülök-e neki, hogy megismert, de határozottan meglep, hogy ő ezt mondja, ami ki is ül az arcomra az utolsó szavai hallatán. Csak nagy szemekkel pislogok utána, aztán magamhoz ölelem a táskámat, miután kiment. Jesszus... mi van, ha tényleg keresni fog, ha tényleg el akar majd menni velem arra a motorozásra, vagy... nem is tudom. Újra úrrá lesz rajtam az enyhe remegés, és végre működik, a következő pillanatban érzem, hogy köddé válok és már így láthatatlanul suhanok ki a folyosóra. Nem akarom, hogy bárki is lásson, csak irány a konyha, hogy szerezzek valamit enni.

//Én is köszönöm, élveztem! ^^ És a bál... te jó ég! Very Happy

//

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Szomb. 26 Okt. - 22:06

Nem érzem magam idősnek. Őszintén szólva én tökéletesen meg vagyok elégedve a korommal, és ha már itt tartunk, jobban örülnék, hogyha Quinn is legalább egy évvel idősebb lenne. Viszont mivel még eléggé fiatalka, ezért ésszel fogok viselkedni vele, csak… ahj, nem olyan egyszerű, amikor ő is folyamatosan tesz felém bizonyos utalásokat, mint most ez, hogy jól áll a korom, ergo jól nézek ki.
- Oh, hát kössz. Nem hittem volna, hogy bókot fogok hallani majd tőled. – mosolyodom is el, és ez tényleg így van. Jól esnek ám szavai, növelnek az amúgy se kicsinyke egomon, de mégis… Nem feltétlenül jön be egy olyan fajta srác, mint amilyen én vagyok egy ilyen lánynak. Mondjuk ő csak a külsőmet dicsérte, semmi belsőt, ami azért valljuk be, nem kicsikét romlott már meg az idők alatt. Talán a testvéri kötelék hiánya is mindez, ha James mellettem maradt volna, akkor talán én is olyan normálissá váltam volna, mint ő maga, de ezzel már nem lehet nagyon mit kezdeni. Jó pár dologról beszélgetünk mi ketten, meglepően nyíltan és jóízűen, én nem hittem volna, hogy így alakul majd eleinte, de tényleg kíváncsi leszek arra a bizonyos közös kirándulásra North Salemben. Nem tudom, hogy mikor kerítünk rá alkalmat, de majd megoldjuk okosan. Most viszont inkább rajta próbálnék segíteni, ötleteket adni Quinn-nek, hogy máskor ne meneküljön el, ha valami gond éri, de ez már érezhetően nem olyan egyszerű neki. Nem nagyon tudom megérteni, de azért valamennyire próbálkozom.
- Akkor ezek szerint még van mit tanulnod a képességed irányításáról. Egyszer talán nem lesz ilyen gond. – mosolyodom is el kedvesen, de másra most nem futja. Ennyi tehát a nagy bíztatás. Na de ha már ő elárulta nekem, hogy mi is a képessége, én is megteszem, mivel idővel úgyis rájönne magától is, nem tűnik buta lánynak és láthatóan meg is hökken szavaimtól.
- Bizony. – bólintok is rá, majd amikor hallom, hogy Bestiát említi, kissé el is gondolkodom a dolgon és halkan hümmögök is hozzá. – Igen, elméletileg ez így működik, de még nem találkoztunk. Viszont most, hogy mondod, majd mindenképpen megközelítem valamikor, ha látom valahol. – láthatja is rajtam, hogy ezt én bizony most kitűztem magam elé célnak. Vajon mit szólna ehhez a férfi? Szerintem én lennék a legjobb barátja ezek után, mindig a közelemben akarna lenni. Kissé el is vigyorodom a gondolatra, hiszen hallottam már néhány dolgot arról a férfiról, de most ezeket talán jobb, hogyha nem közlöm Quinn-el, inkább rátérek arra a bizonyos második képességre is.
- Mert bármikor jól jöhet az bárki ellen. Majd ha egyszer úgy alakul, elárulom. – tekintek is szemeibe, de látom ám rajta, hogy mennyire meghökkenti az, amit hall. Nem baj, jó a bizonytalanság, nem fogom hagyni, hogy teljesen kiismerjenek. Viszont mivel ennyire a kijárat felé pislog, csak felsóhajtva kelek fel, majd nyújtózom is egyet.
- Jól van, látom ám, hogy mennyire zavar a jelenlétem. Meghagyom neked a kis kuckód, én pedig tovább állok. – teszek is pár lépést a kijárat felé, de azért még visszatekintek a lánykára.
- Örülök, hogy megismertelek és majd kereslek. – ezek a búcsúszavak és én már itt sem vagyok. Akad még bőven dolgom a mai napra, de ez a kis társalgás meglepően jól esett.

/Köszi a jáccit, jó volt, ahogy eddig is. Razz

/

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Szomb. 26 Okt. - 21:36

Én pedig mindig is szerettem volna beolvadni és ez már annyira jól sikerült, hogy szó szerint el tudok tűnni a szemek elől, általában már akkor is, amikor nem használom a képességemet. Lehet, hogy ez baj, hogy már túl jól meg a beolvadás, de nem igazán tudok vele mit kezdeni, ha akarnék akkor se menne. Igyekszem én tényleg... néha, de sokszor a tetejében minden automatikusan kapcsol be és még csak beleszólásom sincs, akkor pedig már egyértelművé válik, hogy ideges vagyok és eszem ágában sincs megjelenni, hogy porrá égjek a szégyentől. Talán ilyen fiatalon még van is esélyem változni, de Ethan húsz évesen már nem hiszem, hogy fog. Persze azonnal zavarba jövök, amikor kissé rosszul fogalmazok.
- Nem... nem úgy értettem, tényleg, egyáltalán nem zavaró, hogy hány éves vagy, még jól is áll a korod... - bukik ki belőlem hirtelen, amitől csak újra elvörösödöm. Jó ég, hogy mondhattam ilyet? A tekintetemet valami távolabbi virágra fókuszálom és próbálom visszaszerezni az önuralmamat. Ha tehetném visszaszívnám azt, amit mondtam, visszapörgetném az időt. Hogy jól áll a kora... végülis igazából tényleg így van, helyes srác, és lehet hogy tényleg jobban néz ki így, mint ha annyi idős lenne mint én, de hogy ezt ki is mondtam, az már rém kínos. Tényleg belemegyek a kis túrába a városban, de az nagyon is kiborít, hogy még a szobámba is beengedem. Gyorsan próbálom kivágni magam, hogy csak amíg a holmimat összeszedem és nem azért, hogy mit tudom én... ott legyen, amikor öltözöm. Zavartan krahácsolok, és végülis még igaz is, kissé kapar a torkom, hiszen megint csak szórakozik velem, a kacsintása azt hiszem azt jelenti, hogy nem komolyan érti a kis persze-perszéjét, de akkor is. Nem szép dolog, főleg hogy ezek után még az ebédlős incidens is szóba kerül.
- De én... én nem tehetek róla. Ez az egész csak úgy bekapcsol, ha ideges vagyok, és utána már nem ment... - habogok. Miért kellene neki magyarázkodnom, de most tényleg? És nem is tudom, nem segített nekem soha senki, akkor sem, amikor még nem tűntem el, maximum kinevettek, vagy nem vettek rólam tudomást, és hogy itt másképp is lehet? Azt olyan nehéz elképzelni, valahogy hihetetlennek tűnik, nem tehetek róla. A családom már még kényelmetlenebb téma, de mégis csak beszélek neki róla. Igazából talán azért is, hogy egy kicsit jobban megértsen, talán akkor nem fogja annyira furának tartani a reakciómat, talán könnyebben elfogadja, hogy ilyen vagyok, mint most, hiszen nem így születtem én sem, csak... hát nem túl sok pozitívum volt eddig az életemben és arról még csak nem is tudok, hogy Harry hogy húzott el, amikor még az is kiderült, hogy ennyire... fura vagyok. Az viszont határozottan meglep, amit válaszol, de mostmár minden világos. Akkor hát ezért. Ösztönösen megpróbálok koncentrálni, de tényleg nem megy, egy pillanatra sem.
- Blokkolni? Akkor... akkor már értem. Elveszed mástól, amire képes, akkor melletted még McCoy tanárút is... szóval nem lenne olyan szőrös? - csúszik ki a számon a kissé hülyén megfogalmazott kérdés. Végülis de fura lenne. Láttam már a Bestiát, de még csak futólag. Ő is elég csendes típus, nem sokat járkál mások között. A következő mondatra viszont elkerekedik a szemem és zavartan pislogok rá. Mi lehet az, amit még tud és nem akar elárulni, mert még jól jöhet neki. Hirtelen elég feszültté válok, hiszen ez nagyon sok mindent takarhat... bármit.
- De... de miért titkos? - mi van, ha hatni tud rám valamivel, valami olyan, mint amit Merci tud, és nem is veszem észre, vagy... vagy kitörli a fejemből a dolgokat. De itt nem tehet olyat, ami másnak árt ugye? Nagyot nyelek és zavartan pillantok a kijárat felé. Lehet, hogy most lenne itt az ideje, hogy az éhségemre hivatkozva elrohanjak a konyha felé?

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Szomb. 26 Okt. - 20:54

Persze, hogy nem átlagos az, amit én teszek, de én sose akartam a nagy átlagba tartozni és ugyanolyan szürkévé válni, mint ahogy sokan mások. Imádok kitűnni és merész lenni, hogyha pedig pofon lesz egyszer a jussom… hát istenem. Élni tudni kell, én pedig remekül művelem ezt. Mindenesetre nem mondok most már semmit se Quinn megjegyzésére, felesleges lenne tovább ragoznom a témát. Neki az a véleménye, nekem pedig ez, aztán ennyi. Jobban érdekelne most a kora, hogy mégis hány éves lehet, így amikor a tudomásomra jut, hogy 16 lesz, kissé megdöbbenek, és ezt azért elé is tárom. Nem mintha zavarna, csak azért bizonyos szinten arra késztet, hogy fogjam már egy kicsit vissza magam vele szemben.
- Nem vagyok fiatal? Hát ez kedves. – húzom el cseppet a számat, de azért javít a helyzeten, mire most már csak egy halkabb sóhaj a reakcióm. – Hát jah, de ez van. Az éveimet nem tudom visszapörgetni, pedig menő lenne. Szerinted kialakulhatna harmadik képességem is? – teszem is fel a kíváncsi kérdést, ezzel árulva el még annyit a lánynak, hogy nem csak egy képességgel rendelkezem. Szegény, ha rájön, hogy mik azok, komolyan, minden Quinn ellen szól most, de egyben mégsem. A North Salem-i találkozót is lefixáljuk, majd jöhet végül a szobás téma. Ő nem jönne be az enyémbe, de ő beeresztene engem a saját kis birodalmába, tényleg jól alakul a dolgom, kezd megpuhulni… vagy talán mégse olyan idegesítő számára a stílusom?
- Persze-persze, tudom én. – kacsintok is rá jókedvűen, így sejtheti, hogy nem kell ám ezt az egészet most feltétlenül komolyan vennie. Tényleg megnézném, de bírok én várni, nem siettet senki. No de ideje meghallgatnom a történetét is, azzal kapcsolatban, hogy miért is éhes és hát… lehetne bennem kicsivel több tapintat igazán, de még sincs. Gonosz módon jegyzek meg bizonyos dolgokat, melyekről tudom, hogy nem esnek jól nekik, de ez van, nem csupa kedvesség a jellemem.
- Szerintem nem lett volna nagy dolog eltakarítani magad után a leejtett cuccokat és újat fogni. – állapítom is meg, tehát adom meg neki a választ arra, hogy mi lett volna a dolga. – Talán még valami normális ember segített is volna, úgy pedig mindjárt nem lettél volna egyedül. – ha én vettem volna észre őt ilyen helyzetben, akkor biztos vagyok benne, hogy odamentem volna hozzá, bár az is tény, hogy nem bírtam volna megállni néhány keresetlen szót. Mégse okozok neki még több kellemetlen pillanatot az ügyetlenségével kapcsolatban, ő pedig tovább is lép az én családomra. Nem szeretek ilyen szinten magamról beszélni, szóval terelek is, át a kicsinyke lányra, aki érezhetően nem nagyon tud mit kezdeni a helyzetével. Sajnálatos az, amit átélt, és ezt komolyan így érzem. Jobb is, hogy a képessége felé terelem a témát, el a családról, így ő is megnyugodhat picit és én is megtudhatok róla néhány dolgot. Meglepő, hogy képes eltűnni, tényleg nem gondoltam volna pont erre, de ha már itt tartunk, akad valami, ami érdekelne.
- Áh, szóval csak úgy magától. – mosolyodom el, majd végül önelégülten dőlök hátra a kényelmes kanapén, hogy végre előálljak az én csodálatos képességemmel.
- Blokkolni tudok elsődlegesen. Ez automatikusan mindig jelen van, tehát ahol megjelenek, ott a képességek eltűnnek. Tehát minden szuperhős csak egy átlagos ember lesz a jelenlétemben. – na, vajon ehhez mit szól? Ő is olyan jó bulinak tartja majd ezt az egészet, mint én? Ja de persze, akad ám még itt valam. – Ezen kívül van még egy képességem, de azt nem árulom el, mivel még hasznát vehetem. – igen, akár vele szemben is. Nem érzem magam köcsögnek vagy bármi, de azért tényleg jó meglátni a hazugság mögött rejlő igaz dolgokat, és ez oly hasznos, amit nem dobnék el a kezemből. Jó azt is tudni, hogy ki mikor hazudik, így mutatja meg az ember igazából, hogy ki is ő valójában és eddig Quinn meglepően őszinte volt.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Hétf. 21 Okt. - 15:57

Az a legnagyobb gond esetemben, hogy még én magam sem tudom pontosan honnan származtatható ez a nagy fokú félénkség és nagyon nehéz csak úgy egyszerűen átfordítani valami jobb irányba, ha egyszer már beindult... és tőle aztán extra fokozaton történt ez meg. Egyszerűen azt is nehéz elképzelnem, hogy másoknak ez tök normális lenne, bár tuti, hogy vannak ilyen emberek, akiknek nem gond, ha első találkozásukkor a másik megsimogatja az arcát, de nekem kissé betett.
- Igen, ezt sejtettem, hogy így van, de attól még nem mindenki van így ezzel, azt nem hiszem. - ellenkezem továbbra is. Persze az látszott, hogy nála nem jelenet gondot az érintés, de akkor is úgy gondolom, hogy a legtöbbeknél azért ez nem így megy, maximum lehet, hogy más nem zavarban lett volna, hanem teszem azt lekever neki egy pofont, amiért ennyire közvetlen. Az életkoromat gond nélkül elárulom, és az sem lep meg, hogy ő jóval idősebb. Ahogy eddig láttam itt viszonylag fiatalnak számítok, vagy elkerültek azok, akik korban esetleg alám szorulnak. Mondjuk az is tény, hogy amúgy is elég alacsony vagyok, szóval néha még az is nehéz, hogy ténylegesen lassan 16-nak tűnjek.
- Te pedig már nem vagy annyira fiatal, mármint... fiatal vagy persze, csak hozzám képest nem, ami mondjuk nem is számít... - habogok kicsit. Nem sikerül értelmesen kijönni a mondatból, aminek hála megint elpirulok. Jól van gratulálok Quinn! Simán képes vagyok saját magamat is zavarba hozni, nem kell ehhez feltétlenül másnak besegíteni. Nem csoda, hogy az étkezőből is elrohantam, és már nem egyszer tettem ezt meg máskor is. Valahogy könnyebb lelépni, mint szembenézni azzal, ha valami butaságot csinálsz, vagy mondasz. Végülis belemegyek, hogy lenézzek vele North Salembe, bár azt hiszem, ha képes lennék visszaforgatni az időt, meggondolnám ezt a kijelentést, hiszen csak újabb zavarba ejtő helyzetekre adhat okot, amiktől már most tartok.
- Én... én nem úgy értettem, csak amíg összeszedem a cuccomat. - esik le, hogy miről is beszél, és a széles vigyor sokat segít, hogy könnyen felfogjam a célozgatást. Dehogy öltöznék át előtte, arra képtelenség lenne rávenni, még úgyse menne, ha megkérném, hogy forduljon el, mert mi van, ha nem teszi, vagy hirtelen visszafordul, vagy meglát egy tükörben, vagy mit tudom én. Az eddigiek alapján semmi sem lepne meg a részéről, szóval jobb az óvatosság, és még véletlenül se menni bele olyan helyzetbe, ami kétes lehet. Aztán még arra is képes vagyok, hogy elmondjam neki az igazat, hogy miért vagyok éhes, és fáj a fogam annyira a csokira. Bár ne tettem volna... bárcsak ne csúsznának néha ki a számon olyan dolgok, amiknek nem kéne!
- Hát én... én... csak nem tudtam, hogy... mit csináljak, és... - akadok el. Tudom, utólag sokszor tudom, hogy butaság, de mégis képtelen voltam ott maradni. Nem tudtam volna, hogy mit tegyek, szedjem fel, ami leesett, hogy mindenki engem néz, aztán megsemmisülten álljam végig a sort újra, miközben még mindig úgy érzem mindenki engem néz... az egyszerűen nem ment volna, főleg miután reflexből el is tűntem. Sokkal egyszerűbb elrohanni, úgyse hallja, vagy látja senki és akkor szépen hamar elfelejtik. A legtöbben már eleve csak a tálcát látták a földön, engem pedig nem, így igazából nem maradtam meg senki fejében sem, mint a lány, aki ennyire béna. Azért mégis rosszul esnek a szavai, hogy velem valami nagyon nincs rendben, mégha tudom is mélyen, de ezt így hallani. Kicsit le is görbül a szám széle, de aztán nyelek egy nagyot és igyekszem tudomást sem venni a szavairól. A családomat érintő téma végképp nem dob sokat a kedvemen, azt hiszem érthető okból.
- Talán nem is akartak, vagy későn jöttek rá, hogy butaság volt. - rántom meg újra a vállam, mintha tényleg nem számítana annyira, ami persze nem így van. Nagyon is számít és nagyon is fájó pont ez számomra, és hogy ezek után még Harry is lényegében elhagyott, az egyetlen ember aki újra nagyon fontos lett nekem. Csoda, ha csak még jobban bezárkóztam? A képességemet gondolkodás nélkül elmondom, viszont a kérdése határozottan meglep. Ráncolom kicsit a homlokom, ahogy kérdőn nézek rá.
- Nálam ez sokszor magától működik, csak úgy bekapcsol, ha ideges vagyok, vagy félek, és... direkt nem akartam, de furcsa, hogy eddig még nem történt meg. - mondom aztán és mostmár tényleg érdekel, hogy miért kérdezte. Igazából tényleg nem akartam eltűnni. Megfordult a fejemben, de valahogy végül mégsem tettem, viszont normális esetben már tuti, hogy több alkalommal is bekapcsolt volna a láthatatlanság effekt, hiszen voltam már elégszer ideges... igazából amióta itt van az idő nagy részében az voltam.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Vas. 20 Okt. - 13:30

Hiába próbálok átváltani egy normálisabb hangnemben, nagyon úgy tűnik, hogy Quinn-nél ez rosszabbul jön ki, mint másoknál. Én azt hittem, hogy majd inkább hálás lesz és beszédesebb, de e helyett még meg is kérdőjelezi tetteimet? Na mindegy, engem nem könnyű sarokba szorítani.
- Attól függ, ki milyen. Én például sose zavartattam magam, hogyha meg akartam érinteni valakit. – ismerem is be és ezt most már ő is tapasztalhatta. Tehát az, hogy ki mit tesz, már az ő dolga, de én ilyen vagyok, ha tetszik, ha nem. Nem elhanyagolható a következő kérdésem se, mivel nagyon is szeretném tudni, hogy vajon hány éves lehet ez a leányzó, de amikor meghallom, hogy milyen fiatalka még, rögtön tudom, hogy na be kéne kissé húzni a féket. Azért ez még elég korai, tehát jobb lenne inkább másképp állnom hozzá, nem pedig nyomulni, az úgyse jött be neki eddig se igazán… vagyis pontosabban szólva, nem tudta hogy kezelni.
- Akkor még tényleg fiatal vagy. Én 20 éves vagyok. – felelek is neki rögtön, ha már ő is ilyen kis kíváncsi velem kapcsolatban. Nem titok, tehát miért ne mondanám el neki a tutit? No de ezen tovább lépve már egy következő találkozót szervezgetünk, amelyet North Salem-ben ütünk majd nyélbe, méghozzá az én motoromon. Szívesen magammal viszem, sose árt a társaság, az viszont most meglepő, hogy beengedne a szobájába, eddig mintha nem akart volna ilyesmit. Vagy csak az én szobámmal van baja?
- Hát igen, mégse várhatok kint. – vigyorodom is el, és talán sejti, hogy a készülődés miatt. Ha előttem akarna átöltözni, azért azt megnézném, úgy látnám csak igazán, hogy ez a test vajon mennyire is érett. Na de lapozzunk, nem teszek rá erre az egészre még egy lapáttal, inkább odaadom neki a csokimat, majd már kíváncsiskodni is kezdek arról, hogy miért nem evett eddig, hogyha éhes. De a válasza… Láthatóan döbbenek meg, miközben nem is nagyon találom a szavakat, hogy erre most mit is kéne mondanom.
- Hogy mivan? Quinn, ez most teljesen komoly? Azért, mert bénázol egyet, már el is rohansz? Én… én nem értelek. – rázom is meg a fejem, de mivel érzem rajta, hogy igazat mond, ezért nem vonom ezt kétségbe, mégis, meglep, hogy ilyesmit így elárul nekem, ahogy a cselekedete is. – Valami nincs rendjén veled, ugye ezt te is tudod? – teszem is fel a nagy kérdést, mert ez már nem normális, komolyan mondom. Nem is találkoztam eddig még ilyen emberrel… rajta segíteni kéne, hogy megváltozzon, de én nem vagyok ilyen őrangyal típus, de majd biztos talál magának valakit, aki picit nyíltabbá teszi. Bele se merném vágni ilyesmibe a fejszémet, egyelőre legalábbis ezt gondolom. A családos téma viszont picit se kedvező a számomra, így elég hamar túl is lépek rajta, nem fejtve ki semmit bővebben, inkább Quinn-re terelem a témát újból, hogy meséljen csak még magáról, talán a rejtély is megoldódik.
- Uhh, az nem túl kellemes. Soha se értettem, hogy minek akarnak gyereket az olyan szülők, akik aztán eldobják őket. Hát sajnálom. – húzom el cseppet a számat, de nagyobb részvét kinyilvánítására nem nagyon vagyok képes. Tényleg szarul járt, rosszabbul, mint én, ez pedig talán egy kicsinyke ok arra, amiért ilyen kis visszafogott. Na de jöhet a következő kérdés, az pedig a képességet érinti. Szeretném megtudni, hogy miféle képességek léteznek, hogy milyen mutánsok vannak és ezt valahol el kell kezdeni.
- Eltűnni? – kérdezek is vissza, de hamar leesik ám. Mégis, még nem kéne nekem is felelnem erre a visszakérdezésre, inkább elmosolyodva válaszolok.
- Elárulom, amint felelsz még egy kérdésemre. Megpróbáltál már azóta eltűnni, hogy a társaságodban vagyok? – felismerem, hogyha hazudik – bár ő ezt nem tudja -, mindenesetre kíváncsi vagyok a válaszra. Szinte az életemet is feltenném rá, hogy a válasz „igen” lesz, de azért nah, mégse. Egy ilyen csaj, akivel ennyit szórakoztam, nem hiszem, hogy csak úgy nyugodtan tűrte volna ezt az egészet, és nem lépett volna le úgy, ahogy a kajáldában is tette.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Szer. 16 Okt. - 13:34

Megnyugtató érintés? Ezt tényleg komolyan gondolja? Hiszen már eddig is minden kérdéssel és tettével zavarba hozott, nem hiszem, hogy tényleg azt hitte, hogy egy érintéssel ezen javítani lehet és nem pedig rontani. Őszintén egyre inkább zavarban vagyok, még akkor is, amikor kedvesebben beszél és kifejezetten aranyos dolgokat mondd. Persze, jó dolog, ha azt mondják róla, hogy aranyos vagy, de ilyen felvezetés után ezt azért jóval nehezebb kezelni.
- Az emberek nem szoktak csak úgy ismeretleneket simogatni... ne mondd, hogy ez tényleg olyan általános. - velem legalábbis még soha nem esett meg ilyesmi. Nem szokott senki sem így viszonyulni hozzám, nem csoda, ha nem tudom kezelni a helyzetet. Egyébként pedig tényleg nem hiszem, hogy ez másoknál gyakori és elfogadott lenne. Nem szokták az emberek a másikat csak úgy megérintgetni minden előzmény nélkül, csak akkor, ha akarnak vele valamit. Rendben ő segíteni akart, de tényleg nem épp úgy jött ki a lépés, ahogy szerette volna.
- Igen, majd talán változom. - rántom meg a vállam, mintha nem is érdekelne, pedig nagyon is. Szeretnék én nyitottabb lenni, tényleg jó lenne, de fogalmam sincs, hogy ezen hogyan változtathatnék. Akarattal nem megy, ez tuti. Talán majd ez az iskola segít, hiszen itt hozzám hasonló diákok vannak és lehet hogy olyan is akad közöttük, aki szintén kicsit nehezebben kezeli a dolgokat. - 15 vagyok, nem sokára 16. - válaszolok végül a kérdésére is. Novemberben lesz a szülinapom, szóval lassan már simán 16-nak is mondhatom magam. Azért ez még mindig távolabb áll attól, amennyi ő. Nem tudnék tippelni, de tuti, hogy pár évvel idősebb nálam, ez azért lerí róla.
- Miért te hány éves vagy? - passzolom végül vissza a kérdés, hogy ne csak fejben tippelgessek, annak nem sok értelme van igaz? Azért persze egy kicsit kényelmetlenül érint a tény, hogy eljön hozzám valamikor, de megpróbálok erőt venni magamon, és ha arról van szó, akkor még be is engedném. Azért ez mégis csak egy iskola, nem történhet semmi igaz? És végszükség esetén még mindig eltűnhetek, legalábbis jelenleg még ebben a hitben ringatom magam.
- Nem várhatsz kint, ha még el is kell esetleg készülnöm, vagy... valami. - rántom meg a vállam, és amúgy tényleg nem akarnám, hogy aztán a folyosón a lányok kérdezősködjenek, hogy miért is állt az ajtóm előtt egy ilyen pasi. Lássuk be, nem lenne rá semmiféle logikus magyarázat, legalábbis szerintem. Nekem még az is teljesen irreális, hogy velem barátkozik, vagy egyáltalán, hogy csak beszélget, nem pedig az, hogy együtt elmenjünk a közeli városba, vagy hogy fel merjek ülni egy motorra. Attól már most előre félek.
- Hát én csak... voltam lent az ebédlőben, de... de leejtettem a tálcát és... elrohantam. - bököm ki végül újra végképp elvörösödve, főleg amikor még látványosan végig is mér. Ez a vallomás most úgy ér, mint valami végső megsemmisülés. Az, hogy így nyíltan bevallom, hogy béna voltam, hogy elbotlottam és elejtettem a tálcát, aztán pedig pánikszerűen elrohantam és most itt szenvedek, mert éhes vagyok. Az egész annyira rémesen ciki helyzet, hogy valami elmondhatatlan. Talán jobb lett volna meg se szólalni, vagy inkább lassan tényleg mennem kéne, amíg végképp el nem hamvadok, mert az egész helyzet veszélyesen égő. Szeretnék eltűnni... és tényleg nem értem, hogy miért nem váltam még köddé.
- Én nem vagyok olyan, mint mások. - húzom el a számat. Értse, ahogy akarja. Veheti úgy, hogy a megjegyzése miatt érzem magam rosszul, de értheti úgy is, hogy magam miatt, hogy nem vagyok egy kicsit nyíltabb. Biztos van egy csomó lány, aki már látványosan olvadozna tőle, mint ahogy végülis én is, csak épp én nem a megszokott módon. Vörösödöm és zavarban vagyok, totál nem tudom kezelni a helyzet. Más lányoknak ez nem okozna gondot, ha jól sejtem pl. Merci már rég viszonzott volna neki minden mozdulatot és minimum már az ölében ülne... vagy a jó ég tudja. Azok alapján amiket mondott legutóbb szinte bármit el tudok képzelni róla, benne nincs gátlás, bennem pedig csak az van. Megpróbálom inkább a srácra terelni a szót, talán úgy nekem könnyebb lesz. Gyorsan lezárja a saját részét, és látom is rajta, hogy határozottan kényelmetlenül érinti a téma. Nocsak!? Ilyen is van ezek szerint.
- Végülis van, de csak pár éve... mármint nem az igaziak. A szüleim eldobtak kiskoromban, nevelőszülőknél élek lassan három éve. - az más kérdés, hogy előtte is voltak már mások, de valahogy nem jöttem ki senkivel igazán. Ez a mostani egész jól alakult, csak persze bejött az ominózus eset Harry-vel, ami mindent felrúgott. De attól még... végülis most van családom. Az persze tény, hogy soha sem fogom egy könnyen túltenni magam azon, hogy az igazi szüleim elhagytak. Csak úgy ott hagyott az anyukám az utcán és elment... nem emlékszem rá, mesélték, de valahogy az a mély tátongó űr mégis ott maradt utána a mai napig is.
- Eltudok tűnni. - Triviális igaz? Egy félénk és visszahúzódó lány, aki képes láthatatlanná válni. Megpróbálok koncentrálni, hogy megmutassam neki, de nem történik semmi. Furcsa... persze nem tudom még teljesen irányítani, de a láthatatlanság már elég jól megy, jó ideje nem fuccsolt be. Arra fogom, hogy az eddigi zavartság miatt lehet. - Hát te? Te mit tudsz? - valahogy ez a kérdés soha nem merül fel bennem elsőre. Még szoknom kell az egész helyzetet, hogy csak úgy eszembe jusson.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Hétf. 14 Okt. - 20:20

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mekkora hülyeség az, amit most kérdezek ettől a lánytól. Már miért ne zavarná az, hogyha hozzáér egy idegen? Na meg, csak rá kell nézni, lerí róla a véleménye, én mégis… felteszem neki ezt a kérdést, amelyre választ várok és szerencsére az meg is érkezik. Ahogy eddig is, Quinn most is visszafogottan reagál, én pedig csak oldalra billentem kissé helyes buksimat.
- Kell hozzá bármi ok is? Aranyosnak tartalak, és látom, hogy mennyire zavarban vagy, ezért ezt egy nyugtató érintésnek szántam, de ahogy nézem, célt tévesztett. – húzom is el cseppet a számat. Úgy tűnhet, mintha bánnám azt, hogy így viselkedik, pedig igazából tökéletesen tudtam, hogy miféle reakciót váltok majd ki belőle. Bár nem ismerjük egymást, ez a néhány perc elég volt ahhoz, hogy feltérképezzem magamnak, hogy milyen is a lány. Amilyen visszafogott, tudtam, hogy egy érintést nem fog valami jól viselni és ahogy kezem kezére csúszik, még jobban biztos lehetek ebben az egészben. És akkor miért csinálom? Mert olykor élvezem kikészíteni az embereket, de… mintha kezdeném megsajnálni a kicsikét.
Azért közlöm vele, hogy nem vagyok fura, én éppen hogy normális vagyok, egyszerűen ő reagál másképp erre az egészre, mint ahogy sok más lány tenné és ezt szerintem ő is érzi. Mint hallom, be is lesz ismerve, hogy nem túl nyílt lány, amelyet a vak is láthat, de ezzel nincs sok gond… bár, ha egy picikét lazábbra venné a dolgokat, még jobb társaság is lehetne.
- Majd talán változol. Ahogy nézem, elég fiatal vagy, hány éves is? – kíváncsiskodom egy kicsit, mert ha kiderül a kora, akkor talán még jobban egyértelművé válik ez az egész, bár ha jól sejtem, más bújhat meg a háttérben, de vajon mi? Persze bizonyára semmi közöm sincs hozzá, de szeretek a titkok tudója lenni, kár, hogy a gondolatolvasás helyett az igazságot látom meg… pedig bírnám, ha előbújna egy harmadik képességem is. Mindenesetre a téma halad, így jön szóba a közeli város is, ahogy az is, hogy egyszer elmehetnénk majd együtt is megnézni azt a helyet. Elég szép, akadna bizonyára olyan hely, ami Quinn-nek is tetszene és mivel beleegyezik a lány is, így már kapok is az alkalmon, hogy a tudtára adjam, majd felkeresem a közeljövőben. Bár fogalmam sincs róla, hogy melyik is az ő szobája, de csak megtalálom… gondolom ki van írva vagy ilyesmi.
- Nocsak… beengednél? Ez kedves. – nem tagadom, hogy meglep ez a helyzet, mivel azt hittem, hogy ha ő nem jönne be az én szobámba, akkor én nekem se szabadna bemennem az ő kis fészkében, de nagyon úgy néz ki, hogy valaki itt nem tudja, hogy mit is akar valójában. – De legyen, akkor szívesen bemegyek majd. – azt még nem tudom, hogy melyik nap fog sor kerülni erre az egészre, de nem fogom elfelejteni és ezt talán a másik is most már sejti. A csokoládéból is úgy érzem, hogy elég volt, ő pedig amúgy is éhesnek tűnik, így végül az édesség a lány ölében landol, én pedig kényelmesen dőlök hátra, miközben fél szemmel őt figyelem.
- Nem, egyelőre elég volt. – mosolyodom el, tehát tényleg az övé lehet, egye meg bátran, amúgy se maradt már túl sok, idefelé jövet túl mohó voltam. Amikor viszont meghallom, hogy a lány éhes – tehát nem csak az édességemre fájt a foga -, kissé meglepetten pillantok rá.
- De akkor miért nem eszel normálisan? Egyébként nincs mit… csak nem értem, hogy miért csokival laksz jól, amikor a normális kaját is fontos lenne megenned. Még bőven van hova nőnöd, ahogy nézem. – mérem is végig, nem törődve azzal, hogy esetleg ez most zavarba ejtheti. Bár most is szépen formálódik, azért még bizonyára fog az évek alatt, ahhoz pedig normális táplálékra is szüksége lesz. Veheti akár leszidásnak is szavaimat, mintha egy bátyus tenné ezt, de örülnék, hogyha a mondandómnak eredménye is lenne, tehát tényleg lemászna a konyháig és enne valami finomat, ami laktató és egészséges is a számára. A csokit azért már nem veszem el tőle, elég nagy bunkóság lenne, inkább elnézést kérek tőle még az előzőek miatt. Na nem bánom azt, amit tettem, számomra megérte, de sejtem, hogy jól esik majd ez neki.
- Sejtettem. De a csajoknak általában jól esik, de ezek szerint te más vagy. – vonok meg vállaimat is kissé, mivel erre sikerült következtetnem, de hát kinek mi. Én se jöhetek be mindenkinek, bár ez a sok pír nem erre utalt, hogy ne tetszenék neki… mindegy is,nem kell ezen most tovább agyalnom, főleg, mivel most ő tesz fel olyan kérdéseket, amelyek számomra nem túl kedvezőek.
- Denverből jöttem és igen van. Bár nem a legtökéletesebb, de azért még család. – bár darabokban, de ezt most nem fogom Quinn orrára kötni. Látszik azért rajtam, hogy kissé mintha feszültebb lenne az arcom, ahogy testem is. Szomorú az, ami történt, még mindig nehéz számomra a szüleim válása és James tette, de talán… talán majd egyszer túl fogom tenni magam rajta. Na de nem, nem hagyom, hogy rólam beszéljünk…
- Miért, te neked nincs családod? – bukik ki belőlem a kérdés, mert tényleg csak erre tudok következtetni abból, hogy ezt kérdezte tőlem. És ha már itt tartunk, hogy kérdezz-feleleket játszunk, akad ám más is, ami érdekelne.
- És mondd csak, te mire vagy képes? – őszinte kíváncsiság csillan szép szemeimben. Nagyon szeretném tudni, hogy egy ilyen szende kis tündér mit tudhat. Meglepődnék, hogyha valami pusztító ereje lenne, de semmi se lehetetlen. Mák, hogy én biztonságban vagyok.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Hétf. 14 Okt. - 15:17

Próbálom tartani magam és nagyon szeretnék én is olyan lenni, mint mások, olyan egyszerűen, nyíltan reagálni mindenre, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Mindene egyes szó és tett, ami ettől a sráctól származik totálisan zavarba ejt. Eleve elhúzódom az emberektől és az, hogy valaki ennyire nyíltan közelít, ahogy közel húzódik hozzám, ahogy néz és mosolyog... látványosan élvezi a helyzetet, hogy én néha köpni-nyelni se tudok. Néha igen, megfordul a fejemben az is, hogy felpattanok és elrohanok, de azt nem így szoktam, eltűnök, szó szerint. Úgy nekem könnyebb, nem állathatnak meg, és nincs az a figyelő tekintet sem, ami követ, amíg el nem tűnök egy ajtó mögött. Így csak egyszerűen képtelen vagyok felpattanni és lelépni innen, pedig amikor hozzám ér szinte még levegőt venni sem merek és tényleg az lenne a leglogikusabb, hogy elrohannék. Még se megy, csak egy újabb kérdést kapok, amikor már végleg rákvörösre váltott az arcom.
- Ez csak... szokatlan nekem. Mármint nem tudom, hogy mi okod van rá, és még csak most találkoztunk, meg amúgy is... - hadarom el, néha kissé megakadva, de elég gyorsan pörgetve a szavakat, mintha így egyszerűbb lenne kibökni a lényeget. Sejtelmem sincs, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel, próbálom úgy levezetni az idegességemet, hogy a pad szélét szorongatom. Hátha akkor legalább az nem látszik, hogy remeg a kezem. Akkor végképp nem tudok már mit tenni, amikor a keze az enyémre csúszik. A szívem már úgy zakatol, mintha ki akarna ugrani a helyéről és teljesen lefagyok. Végül kibukik belőlem egy hülye kis mondat is, aminek megint nem sok értelme van, miszerint furának gondolom.
- Hát... én tényleg nem. Én nem vagyok ennyire... nyílt. - bököm ki aztán. Lehetséges, hogy sok srác szeret szórakozni a lányokkal, de velem ez soha sem volt így. Otthon a suliban sem, mindig is magam voltam, mindig is nyugiban, és valahogy elhúzódva a többiektől. Egyedül csak Harry volt az, akivel megtaláltuk a közös hangot, talán mert ő is olyan volt, mint én. És még az az egy ember is cserben hagyott, aki fontos volt nekem, aki közel állt hozzám. Csoda, ha ezek után még annyira sem vagyok képes a nyitottságra? Inkább meghúzom magam és csendben maradok, abból nem lehet semmit baj, akkor biztos, hogy nem kapok egy újabb hatalmas pofont az élettől. Aztán előkerül ez a North Salem téma, amire bármennyire is saját magamat is meglepem vele igent mondok. Elmennék megnézni a várost, bár jobban átgondolva attól már most kiver a víz, ha tényleg fel kell ülnöm a motorjára. Ezt így teljesen nem gondoltam át, de már ciki lenne utólag visszakozni. Meglep, hogy most vált és kedvesen viselkedik velem. Mármint eddig se volt bunkó, vagy ilyesmi, csak számomra volt egy kicsit sok és nem tudtam kezelni a helyzetet. Végre megjelenik egy apró mosoly az arcomon.
- Jól van, az végülis jó lenne. És azt hiszem bejöhetsz, hogy ne kelljen a folyosón álldogálnod. - teszem hozzá még óvatosan. Talán eddig csak viccelődött velem és tud rendes is lenni, akkor pedig végülis nem tiltott a szobám, nem kell a folyosón megvárnia. Főleg, mert az nagyon feltűnő lenne, hogy egy ilyen kaliberű srác áll a szobám ajtajában és rám vár. Rém ciki lenne, tuti, hogy utána az összes lány a suliban azt kérdezgetné, hogy mi ez az egész, hiszen lássuk be én aztán egyáltalán nem passzolok az ő köreihez. Meglepetten pillantok rá, amikor az ölembe ejti a csokis zacskót.
- Tényleg? Neked nem kell? - végül aztán mégis csak a kezembe veszem, nem lehet mindig minden miatt visszakozni igaz? Úgy látom, hogy amit ő eldönt az úgy is van, nem esélyes, hogy visszavenné tőlem. - Köszönöm, igazából eléggé éhes vagyok, majd lemegyek valamikor a konyhára enni. - azt nem fogom felvázolni neki, hogy azért, mert nem ebédeltem, mert voltam olyan béna, hogy elejtettem a tálcát és egyszerűen elrohantam szégyeneben. Nem csoda, ha korgott a gyomrom, ha reggeli óta semmi sem került belé.
- De mindenesetre köszi, kissé zavarba ejtő volt, amit csináltál. - teszem még hozzá egy visszafogott kis mosollyal, aztán újra kipillantok az ablakon. Fura, az tetszett neki, hogy zavarban voltam? Pedig én ezt utálom magamban, nagyon utálom! Szeretnék másmilyen lenni, de egyszerűen képtelen vagyok irányítani a reakcióimat.- És egyébként te honnan jöttél? Van családod? - a második talán fura kérdés lehet, de számomra nem, hiszen én árva vagyok. Bár van családom, de azért lássuk be, hogy a nevelőszülők mégsem az igaziak.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Vas. 13 Okt. - 21:28

Érzem, hogy ez a beszélgetés nagyon is az én malmomra hajtja a vizet, Quinn pedig képtelen úgy reagálni szavaimra és tetteimre, ahogy azt valószínűleg sok más csaj tenné, talán ezért is élvezem most a társaságát. Nem tagadom, unalmasnak tartom az olyan lányokat, akik rögtön a karjaimba omolnak, akiknek mindenre van egy-két keresetlen szavuk, szóval számomra most megfelelő ennek a kékszeműnek a jelenléte, még akkor is, hogyha akad valami, amiben nem értünk egyet, ez pedig a temető romantikája. Szépen ki is fejtem neki azt, amit gondolok, és mint hallom, belátja igazamat. Ezt már szeretem, így végül csak egy lágyabb mosoly jelenik meg helyes képemen, mégse fűzök kommentárt most már ehhez, inkább átengedem a csokinak a főszerepet, amelyből nemsokára mindketten jóízűen eszegetni kezdünk. Azaz… én jóízűen eszek, de ő viszont talán kevésbé, hála az én zavarbaejtő megjegyzéseimnek és tetteimnek, amelyekkel képtelen vagyok leállni. Látom ám rajta, hogy milyen hatalmas gondban van ettől az egésztől, de nem bánom, kíváncsian várom, hogy miként reagál majd a cirógatásra, amiben szerintem azért nem lehet semmi rossz se. Nem túl tolakodó, tényleg csak egy rövidke, kedves érintés az egész, nem más.
- Hmm. Szóval zavar, ha megérintenek? – kérdezek rá kíváncsian, direkt nem mondva azt, amit konkrétan gondolok. Lehet, hogy tenyérbemászó alaknak tűnök a szemében ezen szavaimmal és cselekedeteimmel, de most már nincs mese, nem változtatok rajta… maximum egy nagyon picikét. Kezem végül remegő kezére is lecsúszik, mely részben nyugtatás is lehetne, de amikor látom, hogy mennyire ideges szegényke, végül eleresztem és megadom neki a kellő távolságot is. Nem szeretném, ha rosszul lenne itt nekem és azért kezdek észbe kapni, hogy talán tényleg túlzásba eshettem nála. Hát… nem pont vele kéne szórakoznom, ez már most kezd bizonyossá válni, így végül csak megrántom cseppet vállaimat szavai hallatán.
- Nem, én inkább úgy fogalmaznék, hogy te nem vagy ehhez hozzászokva, én teljesen normálisan viselkedem. – sok srác szeret szórakozni a csajokkal, most akkor én miért lennék ettől rossz vagy furcsa? Na de ez a riadtság nincs a kedvemre, így inkább le is állok egy kis időre, mert azt nem szeretném, hogyha tényleg többé ne akarjon látni, és ha esetleg velem szembe jönne a folyosón, akkor letérjen más felé, csak hogy ne keljen szóba állnia velem. Jobb is talán, hogy North Salemről folytatjuk tovább a beszélgetést, amelyet én már láttam, de Quinn úgy tűnik, hogy még nem. Akár el is vihetném oda valamikor, ha szeretné, bár valamiért úgy érzem, hogy nem fog igent mondani… így végül ténylegesen megdöbbenek – és ez arcomra is kiül -, amikor kiböki, hogy ráér. Hmm, szóval ez az egész után mégis csak szívesen van a társaságomban? Valamiért jól esik ezt tudni, így végül mosolyogva biccentek felé.
- Rendben. Akkor majd megkereslek, ha nem bánod. És nyugi, majd megállok a szobád ajtajában, nem lépek be. – térek is át hirtelen udvariassá. Ez a jellem is bennem lakozik, csak nem kedvelem, de ha őt így lehet megközelíteni, hát legyen. Tényleg eleget szenvedett ma már miattam, nem kívánom tovább ezt neki, mert ha rosszul lesz és le kell vinnem az orvosiba, akkor bizonyára az alapítók kifejezik majd nem tetszésüket irányomban. Néhány másodpercig viszont most engedélyezem a csendet magunknak, majd veszek még egy csokit és ez után a zacskót a maradék néhány darab édességgel a lány ölébe ejtem.
- Edd csak meg! És ne haragudj, hogy ilyen gonosz voltam, csak aranyos volt a viselkedésed. – fordulok felé most már teljes testemmel, de nem megyek közelebb egy picikét se, szóval talán most már nem fogja érezni a fenyegetettséget és a kedves mosolyommal az arcomon talán érzékeli majd, hogy egy normális srác is lakozik valahol bennem. Nem tudom, hogy meddig marad ez így, eléggé kiszámíthatatlan tudok lenni, de most valamiért jól esik ezt az ént mutatnom.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Vas. 13 Okt. - 14:38

Kezd egyre jobban eluralkodni rajtam a pánik, hiszen minden egyes szó és tett, ami Ethantól származik finoman szólva is sokkol. Nagyokat nyelek, kapar a torkom és néha szó szerint belém fagy a szó, amitől csak még inkább cikinek érzem a helyzetet és még inkább zavarban érzem magam. Fogalmam sincs, hogy mi lenne a jó lereagálási helyzet, vagyis... tudom mit kéne tennem, de képtelen vagyok rá, hogy egy kicsit lazább legyek. Nem tudom, hogy másnak ez hogy megy, olyan jó lenne, ha én is képes lennék rá, de mégse sikerül. A temető dologra végképp nem tudom, hogy mit mondjak. Oké, azt hiszem igaza van, nem gondoltam át ezt teljesen.
- Hát... öö... végülis igazad van. Csak hát gondoltam nappal egy temető is lehet szép, de... de tényleg nem passzol oda az ilyesmi. - ebbe nem is tudom, hogy miért nem gondoltam bele. Egyszerűen nem tudok más jelenlétében értelmesen gondolkodni, az övében pedig végképp. Persze tudom, hogy butaságot mondtam, mostmár tudom, ha visszapörgethetném az időt, akkor meg is változtatnám a szavaimat, de erre nem vagyok képes. Így marad az, hogy zavartan ücsörgök és próbálom valahogy összekaparni magam, de ez egyre kevésbé lehetséges, ahogy szóba kerül az édesség, amiből nagy nehezen veszek végül bár persze először még visszautasítom. Attól viszont már szinte remegni kezd a kezem, amit ez után mondd. Hogy majd amikor visszaadom neki elmehetek hozzá, és akkor ott a szobájában csak mi ketten leszünk. Az arcom végképp paprika vörösre változik és csak habogok össze-vissza. Nagy szemekkel meredek rá, és még komolyan a levegőt is visszatartom, amikor az arcomhoz ér. Végképp benn akad minden szó, amit eddig talán még képes lettem volna kinyögni.
- Én... én csak... csak ezért szeretek... inkább egyedül lenni. - bököm ki, bár a szavaim inkább csak valamiféle rekedt makogásra emlékeztetnek a normális beszéd helyett. Zavartan köszörülöm meg a torkom, hátha sikerül attól legalább valahogy visszanyerni a normális hangomat, de nem sok esélyt látok rá, főleg hogy mindezek után a kezemre csúsztatja az övét. Az ujjaim lassan már fehérednek úgy szorítom a padot, hogy elmúljon a remegés, de csak nem akar. Még arra sincs lélekjelenlétem, hogy elhúzzam a kezem, vagy hoz hátrébb húzódjak, amikor közel hajol a fülemhez. Szinte hallom, ahogy a szívem hevesen dobol a mellkasomban, majd ki akar ugrani a helyétől. Túl sok ez nekem és fogalmam sincs, hogy miért vagyok még itt, mármint, hogy miért látszom még. Normális esetben már percekkel ezelőtt eltűntem volna szem elől és jó eséllyel már lefelé rohannék a lépcsőn, hogy aztán bezárkózhassak a szobámba és ott várjam meg, hogy elmúljon a remegés. Nagyot nyelek, amikor végre elengedi a kezem és hátrébb húzódik.
- Hát én... nem is tudom. Furcsán... viselkedsz. - bököm ki aztán. A szemem már szinte riadtan jár ide oda. Bármi mást szívesebben nézek, minthogy az ő magabiztos tekintetét lássam. A virágokat, a tájat, a padokat, mindent végignézek, csak hogy kerüljem azt a pontot, amikor őt kell néznem. Lassan elájulok komolyan olyan magas lehet a pulzusom. Már-már elviselhetetlenül ég az arcom, és tuti biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is tisztában van, mivel az előbb jegyezte meg, hogy jól áll nekem, hogy zavarban vagyok. Sejtem én, hogy direkt csinálja, nem vagyok hülye, csak szórakozik velem, de mégse vagyok képes változtatnia a reakcióimon. Az szinte már nem is lenne meglepő, hogy egy ilyen kaliberű srácnak még motorja is van. Biztos minden lány totál oda van érte. A város nézésre persze azonnal visszakozom, csak van más, akivel elmenne. Miért pont velem tenné, hiszen nem lehetek valami jó társaság. Azt persze nem tudhatom, milyen jól szórakozik rajtam.
- Végülis ráérek, és meg akartam nézni a várost, szóval majd valamikor... egyszer. - bököm ki aztán. Oké, most még magamon is meglepődtem. Jó ég, mi a fenéért mondtam ezt? Talán egy kicsit valahol mélyen nekem is jó, ha van, aki foglalkozik velem, és nem vagyok mindig egyedül? Lehet, hogy ez is benne van, nem tudom, de ez még így se fix. mert csak annyiról volt szó, hogy majd valamikor, és majd úgyis talál mást, akivel elmenne, én pedig tuti, hogy nem fogom erőltetni a dolgot, és nem járok majd a nyakára, hogy mégis mikor visz el motorozni. Főleg, hogy ott át kéne ölelnem a derekát, meg... meg minden. Totál kikészülnék az egésztől! Nem, úgyse lesz ebből semmi, ez csak egy ilyen üres ígéret, semmi több.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Szomb. 12 Okt. - 21:57

Kezdem egyre jobban élvezni a kialakult helyzetet és szándékomban áll megragadni minden alkalmat arra, hogy egyre jobban zavarba hozzam ezt a lányt. Vajon mennyit bír? Mikor akar majd lelépni vagy áll ellen szavaimnak? Egyelőre még rejtély ez az egész, de nem baj, ráérek és addig élvezetes, amíg hagyja magát.
- Hmm, furcsa vagy, hogy egy temetőt romantikusnak tartasz úgy, hogy tudod, a lábaid alatt hullák fekszenek, olyanoké, akik oly sok ember számára okoztak fájdalmat a halálukkal. Na meg, egy ilyen helyen mindig a gyászé a szerep, nem pedig a boldogságé. – kissé mintha el is komolyodnék kicsinyke monológom közben, oly sok minden jut eszembe erről az egészről. Természetesen csak szívózásnak indult, de most mégis… nem látom túl jónak a véleményét. Én se vagyok egy jó ember, de ettől függetlenül egy temető… azt tisztelni kell, ezt pedig Quinn-nek is meg kellene tanulnia. Talán majd rájön arra, hogy milyen ostobán is válaszolt a kérdésemre. Jobb is talán, hogy tovább lépünk ezen a témán, egészen a magányra, majd azon át az édességre, így én is visszanyerem eredeti viselkedésemet és most már eltávozik az a furcsa fiú, akit pár rövidke percig megláthatott bennem.
- Szívesen! És örülök, hogy ízlik! – biccentek felé kedvesen, így figyelve meg, miként eszegeti az édességet, amiből természetesen én is veszek még, szándékomban áll az egészet elpusztítani ez a séta során, hiszen van még miből beszereznem a következőt. Apropó, beszerzés. Ha már ennyire vágyik az én kajámra, akkor akár azt vissza is adhatná egy következő alkalommal és ezt most fel is vetem neki. Nem gondolom teljesen komolyan, de bánni se fogom, hogyha kapok tőle egy kis édességet, viszont amit mond… újabb szavak, amelyeket saját javamra fordíthatok, így teszek róla, hogy ismételten elvörösödjön, amely oly csodálatosan alakul. Beszélni próbál, látom, mennyire nagyon igyekszik, én viszont csak lassan felé nyúlok és lágyan végigcirógatom puha, vörös pofiját.
- Jól áll neked, ha zavarban vagy. Meglepően egyszerű elérni nálad. – jegyzem is meg, majd húzom vissza a kezemet is ez után. De ahogy remeg a kicsinyke kéz… lassan inkább arra csúsztatom le mancsomat, hogy kissé meg is szorítsam azt.
- Nem kell félned, nem harapok… - kicsit közelebb hajolok a füléhez, majd a szemeit kutatom e közben. - … nagyot. – egy kisebb vigyor, majd eleresztem és végül visszaadom neki azt a távolságot, ami eddig is megvolt közöttünk.
- Én azért nem bánnám, ha be is jönnél a szobámba és nem csak beadnád. Talán nem élvezed a társaságom? Máséra vágynál inkább? – teszem fel a további kérdéseket, próbálva tovább fokozni a dolgokat, de most már érezhetően sok az, amit csinálok, mégis, miért állnék le? Ahj, eszemben sincs, érezze csak a törődést a kicsike, hogy valaki bizony szórakozik vele, mert ha erre nem jön rá magától akkor… vagy nagyon buta vagy nagyon tapasztalatlan a férfiakkal. Viszont a témaváltás talán most kis időre sikeresen megmenti majd a másikat, talán adok neki néhány szabad percet, hogy megnyugodjon, még mielőtt tényleg elfut előlem, így hát North Salem említésénél a motoromat is szóba hozom. Most nem menőzni akarok, de mégis sikerül úgy tűnik.
- Igen, van. – bólintok rá a felesleges kérdésre, majd ahogy hallom, tényleg nem túl magabiztos a kicsike. – Biztosan akadna, de még nem ismerek itt nagyon mást, akivel elmennék. De ha nem akarsz velem tartani, úgyis jó. Nem tudod, hogy mit hagysz ki. – vonom meg vállaimat és most van itt még a lehetőség, hogy kapjon az alkalmon. Bár… megértem, hogyha nem akar ez az egész után, amit most végigjátszottam vele, de még okozhat meglepetéseket. Most tehát nem piszkálom tovább, pedig nagyon is tudnám még mivel, főleg azzal a közelséggel, amit a motorozás élménye adna a számunkra, de jó lesz az néhány perc múlva is, előbb inkább csak döntsön, hogy eljönne-e velem vagy sem.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Szomb. 12 Okt. - 12:48

Hogy sikert arat-e a rosszfiús mosoly. Lassan már folyamatossá válik a zavarom, és attól tartok, hogy ez kívülről is jól látszik, az arcom színén teszem azt. Pedig nagyon próbálom ezt visszafogni, de még soha se sikerült legalább egy kicsit magabiztosabbnak lennem és ez a srác még direkt rá is játszik a szavaival és a tetteivel. A válaszomat persze kissé kiforgatja, de ezt hiszem meg se kell, hogy lepjen. Ráncolom picit a homlokom, ahogy rá pillantok.
- Hát... végülis azt hiszem igen. - jó, hogy nem tette hozzá, hogy épp temetés van, úgy azért már nem lennék biztos a válaszomban, de azt hiszem egy szépen gondozott temető mondjuk fényes nappal, virágokkal, meg minden, nem feltétlenül félelmetes, vagy visszataszító. Szerintem a temetők igenis lehetnek szépek, mint egy nagy kert, leszámítva, hogy hullák vannak a föld alatt, de ez nem olyasmi, amit folyamatosan szem előtt kell tartani... talán. Az persze nem lep meg, hogy neki jobban bejön a tömeg, én viszont tényleg úgy gondolom, hogy nyugodtan egyedül lenni. Persze ez tök logikus, igaza van. Csak finoman megrántom a vállam a költői kérdésre. Végülis tényleg így van, és én szeretem a nyugalmat, meg a magányt... na jó, senki se szereti igazán a magányt, de nekem sokkal biztonságosabb, mint másokkal lenni. Kicsi korom óta így van, talán pont azért, mert elhagytak, így nem is vágyom annyira rá, hogy legyen velem valaki, és nem bízom benne, hogy más nem hagyna el, mint a szüleim és Harry. A csokira persze megpróbálok egyből ellenkezni, pedig hallhatóan korog a gyomrom, de nem hagyja annyiban, így végül tényleg veszek.
- Jól van, akkor köszönöm szépen... nagyon finom. - teszem még hozzá, amikor az első falat a számba kerül. Tényleg finom, és most határozottan jót is tesz a kaja helyett. Persze nem fogja pótolni, de legalább annyiban segít, hogy időt nyerjek, és a nem sokára következő szendvicsig simán kibírjam. Aztán jön a buta kérdés, amit meg is jegyez, hogy nem sok értelme volt. Még vörösebb leszek, már konkrétan érzem, hogy ég az arcom, és félek tőle, hogy ezt ő is tökéletesen látja. Persze Ethan tök laza és egy pillanatra sem érzi feszélyezve magát, sőt nem lepne meg, ha még jót is szórakozna az én szenvedésemen. A csoki kérdést tényleg komolyan veszem és határozott célom visszaadni majd neki a kölcsönt, de amit ezek után mondd. Konkrétan lefagyok és szinte megszólalni se tudok. Majdnem a csokit s félrenyelem, kész csoda, hogy nem fullad köhögésbe a társalgás.
- Én... én... - komolyan már a kezem is remeg, konkrétan rá kell markolnom a padra, hogy ez ne látszódjon. Zavartan pislogok és nehezen tudom elhinni, hogy ezt most komolyan mondta. Lehet, hogy csak direkt szórakozik velem, de mi van, ha nem? Ha komolyan mondta ezt, és azt akarja, hogy én... nem, az nem lehet. Én senki vagyok, nem vagyok olyan mint Merci... - Hát majd csak beadom neked, vagy ilyesmi. Igazán nem akarlak zavarni. - nyögöm ki aztán nagy nehezen, de ez se sikerül valami határozottan és már végképp nem lehet levakarni az arcomról a nagy mennyiségű vörösséget. Egyszerűen totál ki vagyok, csoda, hogy még nem kezdett egy gyöngyözni a homlokom, vagy... nem tűntem el. Igen, ez határozottan meglep, normál esetben azt hiszem már kámforrá váltam volna. És újabb szavak, amiktől behalok.
- Van egy saját motorod? Hát végülis... érdekes lehet a város, de gondolom van kivel elmenned. - újra visszakozom. Nem tehetek róla, ez nálam általános, és még mindig nem tudom hova tenni ezt az egészet. Attól pedig végképp kiver a víz, ha arra gondolok, hogy teszem azt felüljek mögé egy motorra, ahol minden bizonnyal át kéne ölelnem a derekát. Nekem már az is zavaró közelség, hogy pár centire ül mellettem a padon, nem hogy ennél több!

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Pént. 11 Okt. - 22:27

Mindig is szerettem, hogyha a csajok kimutatták irányomban tetszésüket és bár ez a szerénynek tűnő szépség próbál visszafogott lenni, ettől függetlenül az én gyakorlott szemeim tökéletesen látják a valóságot. Meg is lesz a viszonzása egy rosszfiús mosollyal megfűszerezve, amely általában bejön a csajoknak, talán most is sikert arat. Meglátjuk.
- Szóval szerinted egy temető is lehet romantikus, hogyha mondjuk ott kéri megy egy srác a barátnője kezét? – teszem is fel a nagy kérdést és azt inkább most nem fűzöm hozzá, hogy mondjuk ez az egész egy temetés közben zajlana, talán így is eléggé ambivalens érzés lesz az, amit kiváltok belőle szavaimmal. Nem hiszem, hogy tőlem pont ilyesmire számítana, de imádok hangulatromboló lenni és most is ez az énem került előtérbe, majd meglátjuk, hogy miként viseli a lány.
- Amúgy még szép, hogy az egyedüllét nyugodt. Mi más lenne? – költői kérdés, tehát nem muszáj rá válaszolnia, ha nem akar. Na de talán le kellene állnom, nem tovább piszkálnom szegény lányt, aki így is jól láthatóan zavarban van. Na de erről ő is tesz, hogy tovább fokozza, amikor gyomra is megkordul a csokim láttán. Elég cikis helyzet, ezt aláírom, de ha már így alakult, akkor segítsünk rá a további pírfoltokra… Oh és igen, tökéletes lett a kép.
- Persze, hogy szükségem van rá. Ha nem lenne, nem ennék belőle. – jegyzem is meg vállat vonva, majd nyújtom még egyszer a másik irányába. – De én döntöm el, hogy adok-e belőle és mint látod, most adnék. Tehát fogadd csak el, gyerünk. – biccentek fejemmel a zacskó irányába, tehát ne most kezdjen visszakozásba vagy különben a szájába nyomok egyet és akkor aztán mondhatja a magáét. De e helyett csak egy hülye kérdésre futja, én pedig úgy döntök, maradok egy kicsikét. Kezdem élvezni ezt a társalgást, főleg, ahogy egyre jobban vörösödik az a pofi. Vajon meddig lehet ezt még fokozni?
- Csak úgy kibukott… értem. – bólintok rá, de erre nem igazán lehet mit mondani. Hát, nem túl egyszerű eset a csajszi, de én szeretek megküzdeni bizonyos helyzetekben a társaságért, tehát most is azt teszem, miközben a csokoládé is azért fogy. Azt hiszem, hogy ideje lesz majd ismét bemenni a városba és venni pár csomaggal, eléggé apad a tartalékkészlet. Ezen gondolatokra említem meg Quinn-nek, hogy legközelebb lógni fog nekem egy adag édességgel, amit jól láthatóan komolyan is vesz, én pedig már majdnem mondom, hogy csak hülyülök, de…
- Elhozod nekem? Remek ötlet… akkor megnézheted majd a szobámat is. Remélem, hogy otthonosnak találod majd. – kacsintok is rá, majd nemsokára még azért pár szót hozzáteszek. – Ja és ne félj, ott nem lesz nagy tömeg, csak te… - mutatok felé egy pillanatra, majd ez után magamra irányítom ujjamat. - … és én. – a mosoly viszont levakarhatatlan lesz képemről. Szerintem sejti, hogy mire gondolok, csak mi ketten, egy szobában… Persze számomra mindez csak játszadozás, de ez nem látszik rajtam, hiheti azt, hogy full komolyan gondolom mindezt. Azért fiatalnak tűnik és bár lehet, hogy ezen tovább tudnék lépni, de még nem hódított meg vagy valami hasonló, hogy rágerjedjek teljesen. Cuki, az tuti, de egyelőre még nem több.
- Persze. Az ideköltözésem után két nappal néztem meg azt a helyet. Tipikus kisváros, de azért nem rossz. Miért, te még nem voltál ott? – pislogok is aprókat, majd egy újabb csoki után én is kibámulok az ablakon.
- Ha akarod, valamikor lenézhetünk. A motorommal még csak buszra se kell várnunk és ne félj, nem tévedünk el… csak ha azt akarjuk. – most már teljesen komoly marad az ábrázatom, semmi mosoly vagy ilyesmi. Amúgy ez nem randi, rohadt messze áll attól, egyszerű közös program csak, amiről ő dönt, hogy részese lesz-e vagy sem. Persze átgondolhatja, nem muszáj azonnal válaszolnia.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Pént. 11 Okt. - 20:51

Pedig biztos voltam benne, hogy nem találkozom itt senkivel, mert a legtöbben még ebédelnek, vagy a jó idő miatt kint vannak, netán elmentek a városba. Tudom is én, a lényeg, hogy valahol máshol lesznek. Ennek ellenére mégis itt van egy srác, aki határozottan dögös, én pedig totálisan zavarba jövök minden egyes szavától. Oké, mindenkitől zavarba jövök, szóval ez igazából nem neki szól, de tényleg sokat ront a helyzeten, hogy pasi és az is, hogy helyes. A rosszfiús mosoly csak még jobban betesz nekem, ha ez még lehetséges, és totál fáziskéséssel sikerül csak megszólalnom.
- Hát igen, végülis egy sima kert. Gondolom minden attól romantikus, ami ott történik. - bököm ki a tőlem megszokott csekélyke hangerővel. Néha úgy vagyok vele, hogy képtelen lennék kiabálni, még hangosan beszélni se nagyon tudok. Azt hiszem, ha félnék se tudnék kiabálni, vagy legalábbis tényleg nagyon nehéz lenne ezt elképzelni. A következő szavaira zavartan pislogok az ablak felé. Unalmas, hát nem is tudom, lehet hogy unalmas, de nekem nem vészes. Szeretek egyedül lenni, akkor tuti, hogy nem érthet semmi baj, de ezt most mondjam ki így nyíltan? Nem, eszem ágában sincs!
- Én szeretek egyedül lenni, az olyan... nyugodt. - rántom meg a vállam kicsit. Nem hiszem, hogy el lehet ezt bárkinek is magyarázni. Az az igazság, hogy néha még én magam sem értem, miért félek annyira az emberektől és fogalmam sincs, hogy ez vajon valaha változni fog-e. Nem tudom elképzelni, hogy erre bármi esély is van, de ki tudja. Lehet, hogy neki is lenne valami apró lökés, ami miatt képes lennék kicsit nyitottabb lenni, de fene tudja. Halálosan zavarba jövök, amikor megkorran a gyomrom. De jó lenne elnyomni az ilyen hangokat, de sajnos nem megy. Erre megkínál, és még tovább fokozza a zavaromat. Az arcomra halvány pír kúszik fel, amit képtelen vagyok eltüntetni.
- Köszi, de tényleg nem muszáj. Ha... szükséged van rá, vagy valami... - visszakozok azonnal, de nem tehetek róla tényleg éhes vagyok és talán ez egy kicsit segít. Persze nem sokat, de amíg nem megyek le egy szendvicsért a konyhába, addig talán valamelyest javít a helyzetemen. Aztán kibukik belőlem az első nagyon hülye kérdés, amit már akkor tudom mekkora hülyeség, amikor kiszakad belőlem, de visszaszívni már nem lehet. Ő pedig leül a helyett, hogy itt hagyna a hülyeségem miatt, és még szépségemnek is nevez, amitől újra vörösre vált az arcom, legalábbis nagyon sejtem hogy nézhetek ki, mert azt határozottan érzem, hogy ég a bőröm. Már-már ott tartok, hogy jobb lenne nekem elnézést kérni is lelépni gyorsan, de még ahhoz sincs bátorságom.
- Áh, hát én sejtettem, hogy te is ide jársz, csak úgy kibukott belőlem. És én se vagyok még túl régen itt. - bököm ki, és gyorsan veszek a csokiból. Egy kicsit ez legalább elvonja a figyelmem, mondjuk, hogy fél siker, és talán az arcom vörössége is elmúlik, amíg eszek. Már csak az lesz kellemetlen, ha ne adj isten összekenem az arcomat, vagy a szám szélét. Na az végképp reménytelenül ciki helyzet. A következő szavakra kissé elkerekedik a szemem. Simán komolyan veszem, amit mondd, nem vagyok jó abban, hogy különbséget tegyek a vicc és a komoly szavak között, főleg akkor, ha totál pánikban vagyok.
- Jól van, majd... majd szerzek és elviszem neked. - oké, azt se tudom, hol van a szobája, és tuti, hogy nem lenne bátorságom ahhoz, hogy csak úgy bemenjek hozzá, de lehet nálam egy kis csoki és ha látom a folyosón a kezébe nyomom, vagy leteszem az ajtaja elé, kopogok és eltűnik... vannak ötleteim hogy lehetne ezt úgy kivitelezni, hogy ne legyen belőle semmi bajom. Na nem mintha bármiből tényleg bajom lehetne, de én szó szerint mindentől rettegek, főleg ami másokkal kapcsolatos. Újra kipillantok az ablakon, és pár pillanatra el is réved a tekintetem.
- Te jártál már ott, a városban? - pillantok rá kérdőn. Én még nem vettem rá magam, hogy elmenjek arra, pedig alkalom adtán biztos jó lenne, de nem vagyok elég bátor hogy csak úgy rávegyem magam ilyesmire. Majd talán valamikor, pár nap, vagy hét múlva. Esetleg eleve megyek láthatatlanul és akkor tuti, hogy nem vesz észre senki sem. Igazából az is birizgálja a gondolataimat, hogy ez a srác mire lehet képes, de nem vagyok olyan bátor, hogy egyszerűen csak rákérdezzek, mint ahogy Merci tette esetemben.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Pént. 11 Okt. - 16:27

Nem nagyon vágom, hogy sikerült pont egy ilyen helyre rátalálnom, de most már mindegy. Itt vagyok és valamiért még ez a fiatalka lány is felkelti az érdeklődésemet, tehát még nem lépek le, egy picikét itt ragadhatok, úgy sincs jobb dolgom. Előbb azért körbenézek, és csak utána szólítom meg a másikat, aki mintha cseppet fáziskéséssel reagálni erre az egészre. Észreveszem, még szép, hogy miként néz rám, mire egy rosszfiús mosolyt villantok felé, de semmi szívdöglesztő pillantás, ahhoz még nőnie kell, de azért nem fogom vissza magam, ha már ilyen gyönyörű, kék szemekkel rendelkezik és már érdeklődni is kezdek tőle. A válasz viszont elég lassan érkezik, így picit felvonom szemöldökömet is, miközben a másik felé sétálgatok.
- Hát végülis biztos te tudod jobban, én nem értek a romantikához. Akkor ezek szerint csak egy sima kert, semmi extra, értem. – mosolyodom most már el és ez után esik csak le, hála a csajszi további szavainak, hogy minden bizonnyal egy magányos farkas félével futottam össze. Hmm, vajon mi lehet ennek az oka? Na majd szépen lassan kiderítjük, mert az biztos, hogy a külseje miatt nem kellene szégyenlősködnie. Még pár év és igazi bombázó lesz.
- Én jobb szeretem az olyan helyeket, ahol sokan megfordulnak, egyedül ücsörögni olyan unalmas… de ezek szerint te szerinted nem. – pislogok felé kérdőn, tehát igen, további szavakat várnék, hogy ő mit gondol erről az egészről és most ez egyfajta taktika tőlem, ahogy beszélgetni szeretném. Egy újabb csokidarab azért a számba kerül, hogy tovább majszolhassak belőle, de amikor meghallom a korgó gyomrot, még jobban kiszélesedik a vigyorom. Na jó, nem lehetek ilyen bunkó, hogy meg se kínálom, így végül felé nyújtom a zacskót.
- Vegyél csak. Még a végén kinézed a kezemből az édességet, az meg már nekem is kellemetlen lenne. – döntöm meg kissé fejemet is és nagyon remélem, hogy sikerül majd zavarba hoznom. A nevét viszont végül elárulja, én pedig el is raktározom elmémben, nehogy elfelejtsem, amúgy is kellemesen cseng, talán megmarad. De a kérdés… hát tényleg csak ilyen bugyuta dologra futja? Fel is nevetek ennek hallatán, majd inkább le is ülök szépen mellé, nem zavartatva magam egy pillanatra se.
- Hát nem is az égből pottyantam szépségem. Bár nem tagadom, még csak egy hete érkeztem… úgy nagyjából. – nem számolom a napokat, tehát ha megköveznének se tudnék visszagondolni érkezésem pontos napjára, de az most nem is számít, inkább az, hogy ismét magamhoz vehessek egy csokit, majd ez után újból a lány felé tartsam azt, jelezve, hogy bátran vegyen.
- Legközelebb majd azért lógsz nekem egy adag csokival, hálád jeléül, amiért megmentettelek az édesség-hiánytól. – kacsintok rá játékosan és sejtheti, hogy nem lesz ám harag, hogyha esetleg a következő találkozásunk alkalmával nem áll elő egy kis édességgel. Mivel egy suliba járunk, biztosan bőven lesz még lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, az pedig jelen pillanatban eszembe se jut, hogy éhes lehet a kicsike. Ha én kajás vagyok, akkor eszek és nem logikus az, hogy valaki éheztesse magát és itt árválkodjon egyedül az ilyen helyzetekben, szóval én betudom most ezt az egészet annak, hogy az én finomságomra fájt a foga.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Pént. 11 Okt. - 15:52

Békésen nézelődök, itt tényleg mindig nyugalomra találtam eddig és remélem, hogy ez most sem lesz máshogy. Amint pedig egy kicsit megnyugodtam szépen lemegyek majd és kerítek magamnak valamit enni, mert finoman szólva is korog a gyomrom a kimaradt ebéd miatt. Viszont akármennyire is próbálkozom, mégsem sikerül egyedül maradnom. Nem is tudom, miért ragaszkodom annyira ahhoz, hogy senki se találjon meg. Talán már megszokássá vált ez a magány dolog, és valahogy így könnyebb, pedig elvileg itt nem kéne folyton rejtőzködnöm, mert mások is olyanok, mint én. De mégis, valahogy így könnyebb, és nem is tudom, hogyan változtathatnék rajta. Olyan jó azoknak, akik bátrabbak, akik könnyen ismerkednek, akik gond nélkül állnak le beszélgetni akár vadidegenekkel is. Nekem ez egyszerűen nem megy, akármennyire is igyekszem. Pedig sokszor úgy kelek fel reggel, hogy most más lesz, néha még az is megfordul a fejemben, hogy én megyek oda valakihez, de az utolsó lépéseknél mindig végül irányt váltok. Az a bennem mélyen lapuló félelem újra és újra előjön és képtelen vagyok háttérbe szorítani. És most sem maradok egyedül, mert hallom a lépteket, ahogy valaki közeledik, pedig egészen kifelé koncentrálok. Hátra pillantok és végül meg is fordulok a padon, amikor meglátom a srácot. Jó ég, de helyes! Nagy kék szemekkel bámulok rá pár pillanatig és őszintén szólva tök hülyének nézhet, mert totál nem tudok semmit se kinyögni. Még egy nyomorult hello se sikerül, pedig nagyon igyekszem, hogy rávegyem magam a beszédre. Végül pár pillanat kínlódás után köszörülöm meg a torkom.
- Öhm... szia! Hát ez csak... csak egy kert, és szép persze, de nem feltétlenül romantikus. Inkább csak nyugodt és... nem járnak erre olyan sokan, ami miatt szeretek itt lenni. - nyögöm ki végre, bár eléggé akadozva. Jajj olyan jó lenne egy kicsit bátrabbnak lenni, csak egy kicsit nyitottabban közelíteni és nem nyekeregni, ha találkozom valakivel. Főleg ha az illető még fiú is és finoman szólva is bomlanak utána minden bizonnyal a csajok. Totál nem is értem, hogy miért pont ide jött, ahol olyan kevesen járnak és miért pont engem szólított meg, amikor olyan lányok is vannak a suliban, mint Merci. A tekintetem viszont akaratlanul is a csokira siklik, amit eszeget, és újra megkorran a gyomrom. Ettől persze csak még inkább zavarba jövök, és próbálom elnyomni a testem hülye önkéntelen reakcióját. Hátha a zene miatt meg se hallotta. Kérlek, mondd, hogy nem hallotta meg!
- Én Quinn vagyok és te is ide jársz? - oké gondolatban most vágom magam homlokon. Hát milyen hülye kérdés az, hogy ő is ide jár-e? Jóhogy nem fogja majd azt válaszolni, hogy nem csak betört a birtokra, vagy hogy rokon. Ide nem jönnek rokonok, ez nem olyan iskola. Ahhoz viszont fiatal, hogy tanár legyen. Jó ég Quinn, hogy kérdezhettél ilyen nagy baromságot! Nagyot nyelek, és egyszerűen félek, hogy minél inkább kezdek ideges lenni, megint el fogok tűnni. Ez már... már annyira ciki. Vagy talán jobb lenne, eltűnök, elrohanok és ha véletlenül meglátom máskor a folyosón, akkor ugyanez. Nem lesz ciki... de mégse csinálhatom ezt mindenkivel, mert akkor egy idő után kénytelen leszek állandóan láthatatlan maradni, ha mindenki elől el kell rejtőznöm. Gyerünk... össze kell szednem magam egy kicsit.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn Pént. 11 Okt. - 12:54

A mai nap olyan kedvtelen vagyok, biztosan bal lábban keltem fel vagy valami hasonló, de a lényeg, hogy semmi se tudja hosszú távon lekötni a figyelmemet. A tanulás felejtős, ahogy a motorozás is a csípős szél miatt. Esetleg elutazhatnék ismét North Salem-be, de inkább nem kockáztatom meg, hogy ismét rám találjon a drágalátos bátyám, valahogy nincs humorom a bájcsevejhez. De akkor mégis mi a fenét csináljak? Jobb ötlet híján előhalászom éjjeliszekrényem fiókjából a kicsinyke csokoládés zacskómat, majd azzal a kezemben hagyom el a helységet, hogy egy kis mászkálásba kezdjek a kastélyban. Baromi nagy ez a hely, én pedig még sok felé nem jártam, de a helyett, hogy most lefelé vezetne az utam, inkább felfelé megyek és menet közben ki is bontom a zacsit, amelyből nemsokára egy finom, mogyorós darab már számban is landol. Egyébként nem állok meg most senkivel se beszélgetni, teljes nyugalommal haladok el akárki mellett, le se sz*rva őket, ahogy az összesúgásra is csak fél szemem rebben, amikor két lány engem kezd el figyelgetni menet közben.
Nincs rajtam amúgy semmi extra, úgy nézek ki, mint általában, tehát fekete nadrág, hosszú ujjú, fekete ing, melynek felső két gombja most ki van gombolva, lábaimon pedig szintén ilyen színű sportcipő található. Derekamat egy egyszerű, fekete bőröv díszíti – igen, csak dísz, mivel a nadrág nem csúszik le rólam szerencsére -, hajam pedig ugyanolyan sármosan kócos, ahogy mindig is lenni szokott. Se táska, se ékszer nincs a közelemben, csak az az egyetlen, barna színű zacskó van bal tenyerem ügyében, amelyet a szobámból hoztam. Imádom az édességeket, ezzel le lehet ám kenyerezni is szépen, tehát most se fogom vissza magam a lakmározásban, és szinte fel se tűnik, hogy már a tetőtérnél lavírozok, és nemsokára már egy furcsa kerthelységbe tévedek.
Hirtelen torpanok meg a virágok láttán, majd mogyoróbarna szemeim hamarosan már a tavacskát is kiszúrják. Jöhet a szájhúzás, amelyre még ez a förtelmesen nyugodt zene is rádob egy lapáttal, én pedig már majdnem sarkon is fordulok, hogy nem, ez nem éppen a nekem való hely, amikor kiszúrom azt a bizonyos leányzót az egyik széken ücsörögve. Bár nem terveztem, hogy haverkodásba kezdek, de végülis, miért ne? Kislánynak néz még ki, de az sose baj, nem tervezem megrontani vagy hasonlók, szóval végül lassan felé indulok, majd ha esetleg kiszúr, akkor tekintetét keresem barna íriszeimmel.
- Hali. Nem hittem volna, hogy ilyen romantikus helyek is akadnak ebben a kastélyban. Te bírod az ilyesmit? – szólítom is meg, picit se fogva vissza véleményemet, akkor se, hogyha ez esetleg nem fog tetszeni a másiknak. Inkább egy újabb csokidarabért nyúlok, így az epres íz nemsokára már számba is kerül, én pedig jót nyammogok rajta. Nem dobom még le magam sehová se, inkább csak kibámulok én is a jelen pillanatban a zárt ablakon, hiszen innen fentről mégis csak más a kilátás.
- Amúgy Ethan vagyok. Téged hogy hívnak? – pillantok felé kíváncsian, de semmi kézfogás vagy hasonló. Ahogy nézem, úgy 4-5 évvel biztosan fiatalabb nálam, akkor meg mégis minek udvariaskodjak feleslegesen? Ígyis-úgyis megtudhatjuk egymás nevét, csak nem fog titkolózni.

Tárgy: Ethan és Quinn Pént. 11 Okt. - 12:10

Már jópár nap eltelt azóta, hogy találkoztam Mercivel, de még mindig nehezen tudok napirendre térni az eset felett. Az a lány egyszerűen homlokegyenest más, mint én, szinte már riasztó, hogy mennyire nyílt és nagyszájú, ami én egyáltalán nem vagyok. Nem rég tűntem el az étkezőből, tényleg szó szerint értsd az eltűnést, ugyanis annyira megijedtem, amikor leejtettem a tálcát, hogy egyszerűen a még nagyobb égés miatt ez volt a testem reakciója. Azóta már gondolom feltakarítottak és talán még cikibb volt a tény, hogy így reagáltam le, ami történt, de ezt még mindig nem tudom befolyásolni. Aztán persze ide menekültem, ahol egy kis nyugalmat találhatok. Azért szeretem ezt a keretet már az elejétől fogva, mert elég nyugis és olyan sokakkal nem találkoztam még itt. Csend van, csak a halk zene szól a háttérben, amit nem rég állítottam be a magnón. Klasszikus, rengeteg hegedűvel... imádom a hegedűt! Szerintem ennek a hangszernek van egyértelműen a legszebb hangja.
Sokat gondolkodom azon, hogy vajon ki tartja rendben ezt a szép kertet. Biztosan kedves ember lehet, hiszen, aki a virágot szereti... de eddig még soha nem sikerült találkoznom vele. Olyan, mint valami fantom, aki időnként ide jár, de mindig akkor, amikor más nem zavarhatja meg. Lehet, hogy ő is rejtőzködik mások elől, mint én, kíváncsi vagyok, hogy mi oka lehet rá. A sajátomat tudom, egyszerűen tartok másoktól és nincs bizalmam feléjük. Ez nem csoda, ha egyszer a legjobb barátom egyszerűen elmenekült előlem, amikor kiderült, hogy mire vagyok képes. Azóta se hallottam róla és ez minden áldott nap iszonyatosan fáj. De a virágok megnyugtatnak, még úgy is, ha közben korog a gyomrom, hiszen nem jutottam el ténylegesen az evésig. Talán majd később lemerészkedem mondjuk a konyhába és összerakok egy szendvicset, ha elült a vihar, ha a többiek már szétszéledtek. Igen, ez lesz a jó megoldás.
Lehuppanok az oldalsó padra és az üveg mellé felkönyökölve vizslatom a tájat. Messzire el lehet látni innen, egyszer talán jó lenne majd elmenni abba a városba, North Salem, ha jól emlékszem a nevére. Biztos vannak ott szép dolgok. Na nem mintha ez a hely nem lenne jó, szó se róla, de néha azért kellemetlen folyton bezárva lenni. Láthatnék normális embereket is, akik minden bizonnyal csak úgy szimplán élik az életüket. Vajon mi valaha élhetünk majd egyszerű életet? Vagy mindig is külön leszünk tőlük, mindig elzárva, hogy ne legyen baj abból, amire képesek vagyunk?

Tárgy: Re: Ethan és Quinn

» Ethan és Quinn - Sütit?
» Ethan és Quinn - Miért vagyok én itt?
» Dolan és Quinn
» Merci&Quinn
» Quinn@Zoey