Missed you! ~ Wanda & Damon

To: Damon

Végre New York. A sok szarság után, amin keresztül mentem, ez már járt nekem. A farkasok Kanadában, az a nő. Vagy fordítva volt?! Mit tudom én, már komolyan mondom, elegem van mindenből. A tesómat keresem és anyámat, de eddig mindenfélét láttam, csak őket nem. Bár lehet, jobban jártak. Mostanság elég gyakran van az, hogy a dolgok csak úgy felrobbannak körülöttem, pedig azt hittem, végre magam mögött hagyhatom azt az életet, viszont ez a kinti lét nagyon nem nekem való. Közveszélyes vagyok, de tényleg. Napközben többnyire a kapucnimmal a fejemen, észrevétlenül mászkálok, nehogy valakinek ártsak vagy ilyesmi, bár ez nem igazán jön össze. Az elektromos berendezések nem szeretnek engem, azt kell, hogy mondjam.
Most, hogy este van, kicsit azért bátrabban mozgok, gyorsabban sétáltam az utcákon, hogy eljussak valahová, ahol tudok aludni. nem szokásom behízelegni magamat valahová, de ha más megoldás nem lesz, akkor kénytelen leszek ezt tenni, pedig nagyon nem akarom.
Az egyik sötétebb utca előtt elhaladva belém ütközött valaki, mire majdnem hanyatt vágódtam, de az illető megfogta a kezemet és bocsánatot kért. Ismerős volt a hang, így felnéztem és meglepetten vettem tudomásul, hogy az illető Damon.
-Öhm… nincs semmi gond, de ha lehet, ne magázz, jó? –néztem rá tök komoly fejjel, mint aki tényleg ennyire komolyan gondolta a dolgot. Hát, nem vagyok egy mosolygós típus, de azért ahogy látom, ő megőrizte ezt az aranyos, kisfiús mosolyát. Csak felvont szemöldökkel néztem a kezét, ami még mindig az enyémen volt, így küldtem felé egy hasonló, értetlen pillantást, mint amit az előbb a keze kapott, amiből leszűrheti, hogy szeretném „visszakapni” a kezemet.
-Igen, téged is. Hogy kerülsz… ide? –néztem rá kérdőn, majd egy halvány mosoly kíséretében bólintottam.
-Hát, ha van olyan hely, ami még nyitva van, akkor beülhetünk, felőlem. –néztem rá, majd elindultam tovább, az eredeti irányba, amerre indultam. Majd csak találunk egy normális helyet.

For you: Wanda

Messzire kerültem azóta, hogy kikerültünk az intézetből, és a legfurcsább az egészben az, hogy olyan érzésem van, mintha már évek teltek volna el azóta, nem csak napok. Vagy talán hetek lennének? Már nem is nagyon tudom, egy kissé összefolynak mostanában a napok így, hogy egyik napról a másikra élünk. Persze, mindenre van megoldás, és mindig vannak... nos, alkalmi lehetőségek a pénz szerzésre, így különösen jól jön, ha az utcai bunyókból vannak kapcsolatai az embernek. Csak éppen nem valami szerencsés úgy ilyenekre eljárni éjszakánként, hogy közben egy fenevad él bennem, ami csak a megfelelő alkalomra vár, hogy előtörhessen és megmutathassa magát. Szerencsére, ez mindeddig nem történt meg.
Aztán egyszerre mégis, mintha csak erre a végszóra várt volna, szörnyű fejfájás tör rám, és gondolataim között hallani kezdem az Ő nevetését. Hűvös, mint mindig, mikor megszólalt, de nevetése most más. Van benne valami mélyebb, baljóslatúbb érzés, ami egyáltalán nem segít abban, hogy gyorsan össze tudjam szedni magam, mivel csak most eszmélek rá, hogy a hirtelen jött éles fájdalom hatására a halántékomhoz kaptam, és kicsit előre görnyedve másik kezemmel megtámaszkodtam a sikátor falán, miközben összeszorított fogakkal reménykedtem abban, hogy ez a furcsa és szörnyű érzés minél előbb alább fog hagyni.
~ Hagyj békén! Most nem fogsz előjönni, felejtsd el! – szinte már parancsolón pörgettem az agyamban ezeket a gondolatokat, mire a nevetés csak még élesebb kacajjá változott.
~ Még mindig nem te irányítasz, te kis pondró... és nem is fogsz soha, amíg el nem fogadod a tényt. Mi egyek vagyunk. Ha akarod, ha nem. – már-már bosszantott a kárörvendő hang, és idegességemben még keményen bele is rúgtam a mellettem álló konténerbe. A tompa dörrenés zaja a sikátor mélyére hatolt a nagy csöndben. Magam sem tudtam, vajon igaza van-e vagy sem...
- Oh... bocsásson meg, nem figyeltem! – hadarom el, és bocsánatkérő pillantást vetek egy járókelőre, amikor a sötét, kis utcából kiérve beleütköztem valakibe, és kis híján fel is löktem figyelmetlenségem miatt. Szerencsére még időben sikerült elkapnom a karját, hogy a nő ne veszítse el az egyensúlyát, és csak ekkor esik le nekem a tantusz, miután túl is lépek az első döbbeneten. Egyenesen Wandába botlottam, abba, akit már nagyon régóta látni akartam...
- Te meg... - nagy hirtelen csak hebegni-habogni tudok, de aztán összeszedem magam valahogy mégis, és arcomra széles mosoly költözik. Fura... rég nem mosolyodtam el ennyire. - Nagyon jó látni téged!
Végigpillantok rajta, hogy van. Jól néz ki... oké, mondjuk ezzel semmi újat nem mondtam, mindig jól nézett ki. De azért most már lassan leveszem a kezemet a karjáról... nem értem, miért fagyok le, és égetem be magam mindig előtte.
- Esetleg meghívhatlak valamire? Jó lenne beszélgetni. - kérdem tőle, még mindig mosolyogva, teljesen el is felejtve már az előbbi kis incidensem A Másikkal.