Étterem a három patkóhoz

Tárgy: Étterem a három patkóhoz Vas. 8 Szept. - 15:23

First topic message reminder :

Nem messze a méltán híres lovardától található meg ez a menő étterem. Az árszínvonala magasabb kategóriába sorolható, de éppen ezért elég előkelő, ami minőségi ételekkel és magas szintű kiszolgálással jár együtt. A falakat többnyire lovakat ábrázoló festések és képek borítják, még az asztaldíszeken is visszaköszön a lovas motívum, ugyanúgy a sótartóban, mint a szalvétatartóban, vagy épp a terítők díszítésében. A ételek rendkívül profin vannak elkészítve, itt szinte minden tökéletes, a kiszolgálás gyorsasága, a pincérek kedvessége, a tisztaság... tényleg minden. Ha egy romantikus vacsorára vágy, akkor itt a helyed, de gyakran szokták különleges alkalmakra is kibérelni a kistermet, legyen az esküvő, vagy születésnap.
És hogy honnan a név? Egyszerű a történet. Joel Jenkins híres szülötte a városnak, akik világbajnoki tornákat is nyert műugrató és az első nagyobb versenyét úgy nyerte meg, hogy az utolsó ugratása előtt elszállt a lova patkója. De mégis olyan szoros kapcsolat fűzte össze az állattal, hogy nem álltak meg, és bár kockáztatták az esetleges sérülést, mégis tovább folytatták három patkóval és természetesen nem lenne kerek a történet, ha nem nyertek volna.

Étterem a három patkóhoz - Page 2 Etterem

Serena & Nathan

- Ha túl átlátszó és egyszerű lennék még unalmasnak találnál- nevetek fel halkan. Bár nme akarattal teszem, többnyire mindenki ilyen "titokzatosnak" talál. Pedig egyszerűen csak nehezen nyílok meg, nehezen adok hangot az érzéseimnek. Márpedig bárhogy is tagadja, Serena társaságában kifejezetten jól érzem magam, és ez az elmúlt tíz évben igencsak ritkaságnak számított. Persze élveztem más nők társaságát is, de ott nem főképp a beszélgetés volt a lényegi elem. Egy dolgot akartunk, én legalább is, és ezt hamar kifejezésre is juttattam. Hogy a lány mit akart eredetileg, az már az ő dolga. Serena-val viszont valahogy más. Akarok én ennek nevet adni? egyáltalán elgondolkodni rajta?
- Az "edzésben" kifejezetten törekszem a tökéletességre. Azt vagy csak úgy csinálod vagy sehogy. Ott nincs kompromisszum - vonom meg a vállam szinte már zavartan. De hát ez tényleg így van, legalább is az én felfogásomba. Ha csak bohóckodok, azzal a tanítóim, magát a harcot szégyenítem meg.
- Mérgezni azért csak nem mérgező. Vagy.. Atyaég.. lehet eddig csak azért éltem túl, mert regenerálódok? És időközben a szervezetem alkalmazkodott a mérgekhez? - pillantok rá megjátszott kétségbeeséssel. Kifejezetten felemelő, hogy mellette még ezt sem kell titkolnom, játékot, poént csinálhatunk a velünk született másságból is.
Aztán csak bólintok költői visszakérdezésére. Igen, arra vagyok kíváncsi, van-e valakije. Mert azt hiszem, vele, nála ezt jobb még most tisztázni. Serena nem olyannak tűnik, aki elviseli az egyéjszakás rángatást, főképp, a van is valakije. Válasza viszont minden effélét felold, bár újfent nem tudom, örüljek és megkönnyebbüljek, vagy vegyen észre, olyan hálóba kezdek beleragadni,amilyet eleddig erőst kerültem.
- Remek. Hobbiból nem szeretek pofozkodni - ütöm el a dolgot egy szinte már sajnálatraméltó poénnal, majd megkönnyebbülten figyelem az érkező pincért, az elénk rakodott ételeket.
- Nagyon jó az illata - szimatolok bele a levegőbe, majd még is elsőként a poharam emelem koccintásra.
- Hogy a mai napot megússzuk gikszerek nélkül - mosolyodom el, majd egy apró korty után az evőeszközökért nyúlok és néma falatozásba kezdek.
- Jó étvágyat!

Nathan & Serena

- Valaki nagyon átment itt titokzatosba. - nevetek fel röviden, hiszen hát úgy fest, hogy nagyon élvezi ezt a kis játékot, aztán az is lehet, hogy nincs is olyan nagyon különleges véleménnyel rólam, csak direkt húzza az agyamat, hogy azt higgyem, hogy igen. De... igazából nem bánom, jól érezem magam és ezekkel a kis csipkelődő játékokkal csak még jobb az egész. Nem voltam még csak abban sem biztos, hogy egyáltalán eljön, amikor felhívom, de eljött és még jó társaság is, úgyhogy volt értelme rászánni magamat, hogy felhívjam.
- Szóval az élet minden területén, nem csak a főzésben és a... teraszon való edzésben. - mosolyodom el, még azt is vissza tudom fogni, hogy lányos zavaromban ne jöjjön elő valami apróbb kis ajakharapdálás, pedig nagyon érik már. Azért lássuk be tuti, hogy tisztában van vele akkor reggel mennyire kellemes látványt nyújtott egy szál mackónadrágban, és majdhogy nem a szememmel még azt is eltüntettem róla, szóval... igen, az a nagy helyzet, hogy határozottan jók a külső adottságai.
- Nagyon bátor nő hírében állok, nem is gondolnád! Vagy... segítek neked és akkor tuti, hogy nem mérgezel meg. - azt hiszem itt most tényleg egy közös főzőcskézést sikerül boncolgatni, amiben egyetértünk, tényleg bensőséges viszonyt mutatna, ha meg is történne. Nehéz azért Nathan-ön kiigazodni, nem mindig tudom eltalálni, hogy mikor szánja a szavait afféle incselkedő viccelődésnek és mikor gondolja komolyan azt, amit mond, de... azért nagyon remélem, hogy több a valóságtartalom bennük, mint ami csak játék, mert továbbra is tartom, hogy nem utazott volna ennyit, ha egyáltalán kicsit sem érdekelné, hogy milyen is vagyok. Ettől még persze ugyanúgy érdekel, hogy mi a véleménye rólam, hiszen látta már sokféle arcomat, az esetlentől a... kiütöttön át a mostani azt hiszen egészen normálisig.
- Ez most egy burkolt kérdés arra, hogy van-e valakim igaz? Mert, ha igen, akkor nem, nekem sincs semmiféle kötelezettségem. - mosolyodom el, miközben belekortyolok kicsit az italomba. Nincs senkim, de igazából nem is bánt a dolog különösebben. Mostanában annyi minden történt körülöttem, hogy nem hiányzott egy pasi sem és egészen jól meg voltam egyedül. Nem mondom persze, hogy nem hiányzik néha egy kis romantikus összebújás, vagy valami hasonló, de... igazából azt sem mondom, hogy minden áron az a vágyam, hogy legyen valakim. Bár persze Nathan... ezzel a testtel... oké, térjünk vissza a jelenbe! Jön a kaja!

Tárgy: Re: Étterem a három patkóhoz Vas. 8 Feb. - 14:35

Serena & Nathan

- Ki tudja? Talán még ma, talán soha - rejtélyeskedem vigyorogva. Persze nem a kitárulkozás félelme tart vissza, pusztán élvezem, ahogy kiül Serena arcára a vágyakozás, hogy megtudhassa, mire gondolom. Én pedig kicsit sütkérezhetem a titokzatosság fényében.
- Én többnyire az élet minden területén arra törekszem, hogy mind a látvány, mind az eredmény kiváló legyen - villantok rá újfent egy kihívó, vagy inkább kétértelmű mosolyt. Nagyon úgy érzem, kezdünk elszaladni egy olyan irányba, amire talán elsőre egyikünk se gondolt, most még is mindketten szinte már örömmel vesszük fel a dolog fonalát. Én legalább is roppant mód élvezem a helyzetet, a játékos szavakat és visszavágásokat. És mindemellett még Serena külseje is igen kellemes látvány, mi csak tetézi az élvezetet.
- Hát ha van benned annyi bátorság, hogy meg merd kóstolni, miért is ne - vonom meg a vállam, mintha mindennek semmi jelentősége nem lenne, mintha az, hogy főzünk valakire semmilyen bensőséget nem hordozna magában. Hisz egészen más valakit csak úgy meghívni egy étterembe, ahol mindent elénk tesznek, mindennel kiszolgálnak, aztán az ajtónál akár el is köszönhetünk egymástól. És egészen más, amikor a lakásodba invitálsz valakit, hogy főzz neki, esetleg némi segítség címen együtt főzzetek. Ez valami olyasmi, amiben még nem sok részem volt.
- Miért is ne? Nekem semmiféle kötelezettségem nincs, ami ebben akadály lehetne. Hát neked? - szegezi nekem talán most először ilyen különös burkoltsággal a témát. Persze nem a munkahelyi vagy épp távolságbeli kötelezettségeket vetem fel ekképp. Sokkal fontosabb, sokkal kényesebb téma az, mely a kapcsolatokra vonatkozik, hisz ezt pedzegetem. Nekem nincs senkim, aki felé elszámolnom kéne egy ilyen különös főzőcskézéssel. Ha profánul akarnék fogalmazni mondhatnám, hogy egyedülálló felnőtt férfi vagyok,a ki azt tesz a saját lakásába és azzal, amit csak akar.

Nathan & Serena

Az a baj, hogy tudom én, hogy mit jelentenek az ilyen kis sejtelmes mosolyok és azért arra is van tippem, hogy mik járhatnak a fejében. Részben azért, mert mégis csak férfiből van, részben pedig... hát na lássuk be azért eddig is voltak már közöttünk afféle játékos kis incselkedések, vagy minek is nevezzem és gondolom nem vak, tisztában volt azzal, hogy nekem nagyon is tetszett a látvány, amikor a teraszon edzett, de hát a fenébe is... kinek ne tetszett volna?
- Szóval ez örök titok marad, vagy egyszer majd azért elmondod? - azért nem tehetek róla, de mégis csak kíváncsi vagyok, hogy mit is gondol rólam. Azért mindenesetre remélem, hogy legalább jót, de gondolom nem utazott volna le ide New Yorkból, a pezsgő nagyvárosból, ha nem így lenne igaz? Sőt, teljesen biztos vagyok benne, hogy jó oka van arra, hogy most itt van, csak talán még ő sem tudja, hogy mi, mint ahogyan én sem tudom még a saját indokaimat sem teljesen, már miért kéne tudnom akkor az övéit?
- Hát... van amikor a látvány többet ér, mint a végeredmény. - rántom meg a vállamat egy szórakozott mosoly kíséretében. Azért tuti, hogy szívesen nézném meg főzés közben szexi virágos kötényben, vagy a nélkül. Mármint úgy értem, csak kötényben... ajj... megint azt hiszem nem jó irányba kalandoznak el a gondolataim és akkor még célozgat is itt nekem a mogyoróval, igazán nem szép tőle.
- Szóval azt mondod, hogy főznél nekem kötény nélkül? Vagy vigyek kötényt? - oké, azt hiszem sikerült kellően pikáns vizekre evezni, bár azért ez nem zavar különösebben, legalább elfoglaljuk magunkat, amíg megérkezik az étel, és gondolom azért egy hús tökéletes átsütése nem épp két perc. - Ezt akár felhívásnak is vehetem, hogy máskor is összefuthatunk? - teszem még azért hozzá egy szélesebb mosollyal, mert ezt nem mondta ki, ahogyan eddig sem mondtunk ki túl sok konkrétumot, de ez jelenleg nem is zavar különösebben.

Serena & Nathan

Csak sejtelmesen vigyorgok a végkövetkeztetés hallatán. Persze hogy az a célom, hogy zavarba hozzam, hisz az emberek java része felfokozott érzelmi állapotban mutatja meg igazán magát. Mint például idegesen vagy épp mélységes zavarban. Legalább is eddig ezek a megfigyeléseim, az pedig már csak egy külön élvezet, hogy mindezt pont Serena-val tehetem.
- Aki kíváncsi, esetleg valami olyat tudhat meg, amit nem is akarna - intem vigyorogva. Rosszat természetesen nem gondolok róla, legalább is én nem gondolnám rossznak a gondolatai. Legfeljebb némelyiket szemtelennek, de ezeket úgy is javarészt megtartom magamnak. Egyelőre mindenképpen.
- Az meglehet, hogy szexi főzés közben, de az nem jelenti azt, hogy az étel is ehető - nevetem el magam, majd közbeszúrom a rendelést, és a salátaválasztásra is csak bólintok. Nekem igazából mindegy, pusztán gondoltam a hús mellé jóleshet neki rágcsálni. Így meg legfeljebb osztozunk rajta.
- Nem csodálom - vigyorodom el újfent, immár a mogyorót emésztgetve, legalább is a témáját és emlékét, nem zavartatva magam a sötét pillantástól. hisz tudom, most épp tudom, hogy csak játszik, ahogy játszom én is, ahogy játszunk amióta csak találkoztunk ma.
- Egyébként pedig visszatérve a dologra... Nincs otthon kötényem - csapok egy hirtelen kanyart, és bár benne van szavaimban a kihívás, hagyom, hogy a maga kedve szerint csapjon le rá. Vagy mégsem. Bár Serena az elmúlt órák és igazából az elmúlt napok ismeretsége után nem olyannak tűnik, aki megriadna az efféle burkolt ízlelgetéstől.
- Ha tudni akarod miben főzök, ki kell derítened...

Nathan & Serena

- Szóval minden áron az a célod, hogy zavarba hozz? - mosolyodom el. Tudom én, hogy ez, de hát no azért a végén tényleg eléri, hogy elvörösödjem, pedig nálam ez nem túl gyakori, de hát a fenébe is tényleg elég mély benyomást tett rám az a kis reggeli produkció, amit gondolom nem az én tiszteletemre tett, egyszerűen csak ez a reggeli elfoglaltsága, de attól még elnézegettem volna még egy ideig, mert hát felettébb szép látvány volt már csak a teste is, azok a szép mozdulatok meg... Jó azt hiszem most kéne megpróbálni visszatérni valahogy a jelenbe, mert a végén még túlságosan olyan témák felé kalandozom el, amik nem illene ide, vagy... pont hogy illenek?
- Igen, ezek után tudni akarom a részleteket. - még egy kicsit ki is húzom magam, azt hiszem azért is, hogy magammal is elhitessem azt a magabiztosságot, amit épp mutatni akarok felé, mert hát igazából... baromira nincs ez meg bennem, de attól még a kíváncsiság erősebb. Egyébként is nem vagyok sértődős típus, biztos gondolta már róla, hogy idegesítő vagyok, de végül mégis csak eljött, szóval azt hiszen valamelyest mégis csak érdekelhetem, vagy ennyire nem tudja kivel eltöltenie a szabadnapját és már nagyon unja a nagyvárost? Azért nagyon remélem, hogy nem erről van szó.
- Azért én szívesen megkóstolnám a főztödet, állítólag egy pasi a konyhában állati szexi, de a virágos kis kötényt nem várom el. - helyette inkább megjelenhetne csak egy melegítő nadrágban, mint a múltkor... vagy még annyiban sem... khm... igen, abba kéne ezt hagyni. Egyszerűen csak minden bizonnyal tudna ő finoman főzni, na de miért pont nekem akarna? Az már aztán egyértelműen randinak minősülne és én még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ez egyáltalán randinak számít-e.
- Nem vagyok nagy saláta fanatikus, de mondjuk egy görög saláta közösen? - végülis passzolna a húshoz és az övé is elég fűszeres, hogy egy kicsit enyhítse az ízét egy könnyed saláta. A megjegyzésére azért kap egy rosszalló pillantást, de persze direkt játszok rá a dologra, nem gondolom ám komolyan, hamar visszatér a mosoly az arcomra.
- Szóval mogyorót... mostanában annyira nem vagyok oda érte, nem is tudom, hogy miért. - nagyon halvány emlékeim vannak arról az estéről, de rémlik nekem valami a mogyoróval kapcsolatban és nem nagyon tudom elképzelni, hogy bármi jó is van abban az emlékben, szóval azt hiszem addig jó, amíg nem tudom, hogy milyen közöm is van a mogyoróhoz. Most inkább maradok a sajtos-tejszínes csirkénél, mogyoró nélkül, sőt mostanában eleve hanyagolni fogom a mogyorót a rossz tudatalatti emlékek miatt.

Serena & Nathan

- Mennyire mélyet? - vigyorodom el, bár igazából a kérdést inkább csak költőinek szánom. Főképp, mert nem hinném, hogy Serena szívesen boncolgatná ennél is részletesebben a dolgot, végül is, így is eléggé félreérthető.
- Sok minden.. Biztos, hogy akarod a részletezést? - villantok újfent egy pajkos vigyort, ugyanakkor szinte már pimaszul futtatom végig rajta a tekintetem, amint lehetőségem adódik. Serena csinos nő, ezt gondolom magától is tudja. Én meg férfi vagyok, akármennyire aljas hozzáállás is ez. Persze ezenfelül akad még egy-két számomra is meglepő felfedezés a dolog mögött, ám kevésbé vagyok olyan azonnal kitárulkozó mint ő, még ha az elmúlt órákban ennek ellenkezője látszott is.
- Tudok.. De ez nem jelenti azt is, hogy amit csinálok az finom. Nem véletlenül vagyok már törzsvásárló néhány házhoz is szállító étteremnél - nevetem el magam, immár a hangulatos épületen belül, hellyel kínálva és foglalva. Aztán csak forgatom az ujjai között a menü lapjait, gyorsan végigfutva a kínálatot, majd a sajátomat leengedve szemlélem meg a Serena által választott ételt.
- Biztos finom lehet - bólintok, majd apró biccentéssel intem asztalunkhoz az érkezésünk óta felspanolt pincért.
- A hölgynek legyen szíves egy tejszínes csirkét hozni, mellé fehérbort. Nekem pedig steaket testes vörösborral. Salátát? - fordulok újra asztaltársnőm felé, majd óhaja szerint bocsátjuk útjára a pincért.
- Igazad volt, itt tényleg jobb a választék. De talán a végén kaphatunk egy tál mogyorót is - vigyorodom el kötekedőn, bár meglehet, ő nem is emlékszik a dologra, tehát poénom félúton értelmetlenné válik.

Nathan & Serena

- Tudod, hogy nem gondoltam komolyan, amúgy se hiszem, hogy könnyen elindulhatnál ezen a pályán... ilyen múlttal. - vicceltem persze, fura lenne politikusnak és minden bizonnyal nem igazán támogatják a volt ketrecharcosokat képviselőként, vagy legalábbis az ilyesmi határozottan ritka lehet. Mondjuk amúgy is elég jól keres most, tehát minden bizonnyal meg van elégedve a munkájával, még ide is leruccanhatott gond nélkül, szóval igazából tényleg csak szimplán vicceltem.
- Így is elég mély benyomást tettél már ne aggódj. - mosolyodom el. Azért na hát lássuk be, hogy amikor láttam azt a kis edzést az erkélyen... nem nagyon tudtam a konyhai terítő mintázatára figyelni, sokkal jobban lekötött az a mozgáskultúra, amit lenyomott... jó kit hülyítünk, egyszerűen eszméletlenül nézett ki, már akkor elég mély benyomást tett rám. - Akkor mi jut rólam eszedbe? - de komolyan igazából erre kíváncsi vagyok, még ha nem is mérne így végig, akkor is határozottan kíváncsi lennék a dologra. Vajon jó véleménnyel van rólam és örül, hogy eljött? Bár gondolom, ha nem így lenne, akkor már elindult volna visszafelé, vagy hagyta volna a fenébe az egészet. Remélhetőleg azért már nem tart annyira idegesítőnek, mint netán az elején, amikor feltartottam a munkájában azzal, hogy aprócska kis felfordulást okoztam annak a fene nagy parinak a mosdójában.
Igazából gond nélkül beszélnék bármiről vele, de most még is csak az az egyszerűbb, ha mutatom neki az utat, hogy tuti ne keveredjünk el, aztán amúgy is ott lesz majd az étterem, ahol majd folytathatjuk a beszélgetés nyugodtan annak esélye nélkül, hogy mondjuk okozunk valami laza közlekedési balesetet. Persze mondjuk erre azért annyira nagy tömegben nem autókázik senki sem, de... hát na.
- Szóval akkor tudsz is főzni... jól hangzik. - azért ez mindig nagy előny a férfiaknál? Elég kevesen vannak azok, akik tudnak főzni és még jól is főznek, de gondolom az egyedülállóknál ez jóval gyakoribb és mindenképpen pozitívum, ha nem mindig csak étterembe jár, hiába, hogy amúgy megteheti. - Mondjuk én se vagyok mesterszakács, de úgy vagyok vele, hogy néha érdemes próbálkozni. Van amikor egészen jól sikerül. - rántom meg a vállam. Nem mondom, hogy tökéletesen főzök, és amúgy határozottan értékelem, hogy a birtokon nem kell ezzel foglalkoznom, de azért viszonylag megy.
- Akkor reménykedjünk, hogy tényleg egyik sem az. De mondjuk ez egész jól hangzik. - bökök az étlapomon egy tejszínes, sajtos csirkére, szerintem erre teszem ma le a voksomat, de persze nem lepne meg, ha ő valami komolyabb hússal próbálkozna be inkább. A férfiak pl. általában inkább a vörös húsokat szeretik, jól megfűszerezve, bár mindig akad kivétel.

Serena & Nathan

- Meglehet, a képesség adott, viszont maga a politikusi pálya annyira vonz, mint marhát a vágóhíd. Nem szeretem, ha én vagyok a középpontba, ha mindenki az én szemetesemben turkál - javítom ki, vagy is inkább vétózom meg játékos szavait. Persze tudom, nem tanácsadás volt az előbbi, inkább csak a már lassan megszokott és megkedvelt csipkelődés, amit talán a lakásomban kezdtünk és a bárban folytattunk.
- Mellesleg, remélem ennél azért mélyebb benyomást teszek majd rád - kacsintok még pajkosan, felvéve a le sem ejtett fonalat. Különös, de Serena mellett valahogy lazább vagyok, nem figyelek annyira a feszességre, szabályokra. És csak remélem, hogy ezt később sem fogom megbánni.
- Egyáltalán nem ez jut rólad eszembe - folytatom a lázítást, immár leplezetlenül végigmérve azt is, mit eddig az asztal takart. A saját "nagyvárosias" külsőm újbóli felemlegetése viszont elszalad a fülem mellett nem érezvén benne több témalehetőséget. Meglehet, a folyamatos zakóviselés másokból ezt a gondolatot váltja ki. De még mindig jobb, mintha arra gondolnak, azért van rajtam, mert megszoktam, mert valamivel takarni kell az oly gyakran viselt fegyvert.
Az autóhoz érve az apró, illedelmes gesztus már szóra sem érdemes, végül is, apácák neveltek, most pedig egy elég gazdag, ugyanakkor elég igényes embernek dolgozom, tehát az efféle módi akarva, akaratlan is ragad rám.
Fura, de amilyen cserfesek "odabent", annyira némán telik a röpke autóút, csupán az olykor elhangzó irányváltások törik meg. Talán a szűk tér miatt kerültek zavarba, vagy pusztán időt hagynak maguknak az eddigiek emésztésére.
Másrészt nem kellemetlen csend ez, inkább kellemes, ha romantikus akarnék lenni meghittként jellemezném. Még jó, hogy nem vagyok romantikus.
- Vegyes - vonom meg a vállam, miközben a karom kínálom felé. Ha már azt nem várta meg, hogy kinyissam előtte az ajtót, legalább ez maradjon meg az "elvárt" formalitásokból. Ez a hely már amúgy is egy étterem, nem pedig egy pub.
- Ha arra vonatkozik a kérdés tudok főzni. De nem szeretek. Amikor szabadnapom van többnyire rendelek ételt, olykor étterembe megyek, bár egyedül elég unalmas. A Főnöknél viszont van szakács, aki gondoskodik rólunk. Végül is, nem mászkálhat mindenki egyesével a konyhában magára főzve - villantok rá egy mosolyt, immár az egyik üres asztalhoz kísérve, majd magam is helyet foglalok és kíváncsian lapozom fel a kikészített étlapot.
- Hm.. név szerint egyik sem ló. Te mit ennél szívesebben?
Itt már kicsit bővebb a választék, és noha az árak fel vannak tüntetve nem foglalkozom velük. Egyrészt mert messze nem érik el a New York-ban megszokottakat, másrészt mert tojok rá. Épp elég félretett pénzem van, hogy ne okozzon fejfájást egy-egy eldorbézolt nap.

Nathan & Serena

Tudom én, hogy időnként - gyakran - sikerül olyan kérdéseket bedobnom, amikre nem a legkellemesebb válaszolni, de attól még kicsúsznak ezek a számon, még ha talán nem is kéne. Most is így van ez, de nem visszakozom, ha nem akar nem válaszol és azért érzem én a rövid és velős mondatból, hogy ezt nem szívesen fejtené ki sokkal jobban. Szóval lassan tíz éve, akkor nem csak úgy szép fokozatosan adta fel a dolgot, egyszerűen... valami miatt elveszett belőle, vajon miért? De végül mégis csak csendben hümmögve bólintok. Megjegyeztem az infot, de kétlem, hogy ez lenne a mai este legvidámabb témája, ezért nem megyek bele jobban a kérdezgetésbe, nem hiszem, hogy az most bármelyikünknek is jót tenne. Nem akarok sebeket szaggatni, hiszen azok mindenkinek vannak, még... nekem is, ha úgy vesszük, bár szerencsére az enyémet nem túl nagyok és nem túl mélyek, ha újra felszakadnának az se érintene olyan vészesen fájdalmasan. Esetében a jelleme alakulásából következtetek, hogy jóval komolyabb lehet ez.
- Szóval végső soron akár elmehetnél politikusnak is. Lyukat beszélsz mások hasába, azt hiszik hogy tudnak valamit, aztán a végén kiderül, hogy fenemód nagyot tévedtek. Az este végére én is csak pislogni fogok, hogy még mindig nem tudom ki is az a Nathan Jones? - mosolyodom el kicsit. Persze azért ez nem így van, hiszen sok mindent mesélt magáról, ami azért igenis elég nagy info, mint az árvaház, vagy a harcos múlt, úgyhogy azért nem ködösít minden téren. Ha jól sejtem csak abban, amiről nem igazán akar beszélni, ez pedig azért valahol érthető, az ember nem szívesen avat be valakit az élete minden apró részletébe, főleg nem olyan valakit, akit igazából még alig ismer.
- Héj, azért én se nézek ki úgy, mint egy farmer lánya, neked meg jól áll ez a nagyvárosi külső. - és hát... az is jól áll neki, amikor csak egy laza mackónadrág van rajta, de ezt már nem mondanám ki hangosan, mert a végén még ne adj isten sikerülne belepirulnom a saját mondandómba, azt pedig nem akarok. Inkább felállok szépen, elfogadva Nathan karját, aztán irány a kocsija.
- Azt azért én is, bár ha elég jól elkészítik, akkor sose tudjuk meg. - rántom meg a vállamat egy széles mosoly kíséretében, de amúgy nem hiszem hogy erről lenne szó. Elég neves az az étterem, kétlem, hogy lovakat darálnának be a kajába, az azért... elég furcsa lenne, és gondolom csak egyszer derülne ki és jó sokan jó messziről elkerülnék az éttermet.
- Micsoda úriember! - még szórakozottan egy pukedlit is megejtek, mielőtt beszállnék a kocsiba, hogy becsukhassa mögöttem az ajtót. Igazából nem tudom, hogy mire számítottam a mai napra, de... azt hiszem mindenképpen felülmúlta már eddig is a várakozásaimat. Az utat persze mutatom, nem kell sokat menni, kisvárosról van szó, hamarosan tehát már az étterem előtt parkolunk le. Ki tudok ám szállni, szóval ha nem nagyon gyors, hogy beelőzzön, akkor nem várom meg külön, hogy kinyissa nekem az ajtót.
- Gyakran jársz egyébként étterembe, vagy szoktál főzni? - takaros kis lakása van, azt már láttam, de hogy ideje mennyi van ilyesmivel pepecselni, na azt nem igazán tudom.

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Közelebb és közelebb léptem, és most már hallottam is, hogy oda akar menni hozzám. De valami, amit elméje elzárt tőlem azt akarta, hogy maradjon távol tőlem, hogy ne dőljön be nekem, hogy utáljon, meneküljön. Pedig annak semmi értelme nem lett volna. Bevallom, talán rosszat tettem ezzel az egésszel, és ha így van, sajnálom is az egészet, de nem akartam csak úgy hátat fordítani neki... tudván, hogy megutál... nem, akkor inkább legyek gonosz szemében, de maradjak mellette. Végül aztán megálltam pár méterre tőle, és csak néztem őt, a félelemtől, hidegtől, és az előző érintkezés emlékétől elvörösödött arccal, és az ő lépésére vártam. Hagytam, hagy válasszon ő. És boldog meglepetésemre, felém rohant. Én gyorsan elkaptam oldalát és átkarolva őt fejecskéjét szinte elrejtettem, ahogy az ő kicsinyke teste elveszett az enyémben. Lehajoltam hozzá, hogy fejünk egymás mellett legyen, és ölelés közben fejemet a vállára helyeztem.
- Sajnálom... sajnálom, csak ne menj el...! - suttogtam fülébe.
Az arcomon örömkönnyek szaladtak végig, míg észre nem vettem, hogy elájult. Én végigsimítottam haján, és ismét karjaimba véve őt, elindultam. Vissza, a Birtokra, ahol talán segíthetnek nekünk.

//Rendben van Very Happy

//

Közeledett felém, kérlelt... Én nem haragudtam rá, dehogy... Hogy is tudtam volna, mikor megmentette az életemet a sajátját kockáztatva? De mégis... valami megakadályozott abban, hogy viszonozzam közeledését. Ideig óráig. Talán a lelkiismeretem? Talán az, hogy nagyon jól tudtam, mit élt át amikor átvett a szenvedésemből? A démonom egy része már benne lakozik, és őt is mérgezi. A szenvedés már közös, ha ő is így akarja. Akkor mégis mi az, ami visszatart? A félelem. Attól, hogy hátba szúr, elárul. Akkor biztosan valami olyant tennék, amiért nem vállalhatnék felelősséget, még állapotomra hivatkozva sem. De ahogy kinyújtja a kezét... annyira bíztató, és annyira igaznak tűnik. Én még szédülök, és rosszul vagyok, de mégis meg kell tennem, akármi történik, mert ha most nem szeret senki, tudom, hogy újra vissza fog térni. És újra elkövetkezik a szenvedés. Azt nem.. nem engedhetem. Odaszaladtam hozzá és átöleltem, zokogva. Mindent ki akartam adni magamból. A másodlagos képességem miatt minden körülöttünk a levegőbe emelkedett. A kukák, a kövek, a tűzcsap teteje, amiből ennek hatására víz ömlött. Majd minden lezuhant, én pedig erőtlenül láttam Arthur minden félelmét. Elengedtem. A fáradtságtól elájultam.

// Esetleg itt egy the end, és a gyengélkedőn folytatás? Very Happy

//

Olyan hidegeke voltak az ajkai.... annyira.... talán rosszat csináltam... nem érdekelt.... talán még ő maga is ezt akarta volna.... sőt, biztos voltam benne, hogy ezt akarta.... hiszen megmenthetem... és... és ő is... ő is ennyire... ő...
Először nem is tudtam, hogy mi történik velem, csak azt, hogy ajkaink egymáshoz érintkeztek és én azokat a fagyott ajkakat melegséggel töltöttem fel... aztán már a földön találtam magam, ugxanabban a testhelyzetben, de Claire a fal túlsó oldala felé hátrált. És elvesztettem őt. Félt tőlem, félve nézett rám. meg volt ijedve... én... én ijesztettem meg... pedig én nem akartam. Nem akartam, nem akartam, nem akartam.
Remegni kezdtem... ez túl sok volt így egyszerre. Túl sok, túl sok! Nem kellett volna... dehát hogyan... én... hogy nézhet így rám...? Hogy énzhetne így rám bármikor is?! Azt hiszi majd... azt hiszi, meg akartam erőszakolni... pedig én nem... én nem akartam... nem akartam ezt! Nem akartam! Nem akartam!
Remegett a kezem, remegtem, ő azt hitte.... de nem hihette.... hisz... hiszen én nem... nem! Nem!
- K-kérlek... - álltam fel és megpróbáltam a lehető legbékésebben közeledni felé. A szemeim könnybelábadtak. - Kérlek... ne utálj... ne utálj meg... én... én... nem akartam... nem akartam... - kinyújtottam felé a kezemet, és határozottabban tkeintettem rá. - Kérlek!

Hideg volt, rémisztően. Biztosan azért éreztem ennyire hidegnek a levegőt, mert teljesen eluralkodott rajtam a rettegés. A fájdalom nem akart szűnni, mintha meg akart volna ölni. Elpusztítani. Mit lesz most? Furcsa... Az élet a legnagyobb szörnyűségeket adta nekem. Szenvedtem, szenvedek, és mindezt azért, mert én egy hiba vagyok. Anyám hibája, a természet hibája, a társadalom hibája. Amikor először jelentkeztek rajtam a furcsa jelek, be kellett volna taszítani a tűzbe, hogy az démonommal együtt égessen el. Tagadhatatlan, hogy bennem élt mindig is ez a szörnyeteg. Tudom, meg próbálták már nekem magyarázni, hogy ez nem egy mítikus lény, aki megszáll, majd ha megunta , elereszt. Azt is mondták, hogy számos más ember él mutációval. Nagyon jól tudtam. De ez engem egyáltalán nem vigasztalt. Mind közül én voltam a legszörnyebb, a legnagyobb csúf folt az emberiség evolúciójában. Legyen bárki bármilyen furcsa, legyen kopoltyúja, legyen zöld a bőre... okádjon tüzet, legyen telepata... Mindenki találni fog valakit, aki őt örökké szeretni fogja. Igen.. De velem mi lesz? Tőlem az is fél, aki félelem nélkül él. Ezzel áldott meg a sors, és bár azt hittem, ezen túllépek, uralni fogom, most bebizonyosodott, hogy nem. Ha ennyire eluralkodik rajtam ez az erő, soha nem fogom tudni kontrollálni. Nem is hinném, hogy akarom. Megéri a küzdelem? Miért? Hogy az egész életem abból álljon, majd egyedül maradva leéljem maradék életemet? Inkább akkor legyen vége most, gyertek tovább, öljetek meg emlékek! Fonjátok nyakam köré kezeiteket, had essen össze holtan. Had legyen vége...
A démon tudta, hogy fel akarom adni. Egyre intenzívebben láttam múltam árnyait, egyre nagyobb éjszakát öltött lelkemben.. Ám akkor hirtelen, valami furcsa történt... Ezek.. nem az én emlékeim? Víz mindenhol. Süllyedek, egy kislány pedig utánam nyújtja apró, gyenge kezeit a vízbe. De nem érem el. Érzem, ahogy a testem megtellik a vízzel, ami lehúz, de én nem akarom ezt... Ez az akaraterő. Ez nem az enyém... Mi történik?! Sokkos állapotban nyitottam ki a szemem, és amit láttam.. az Arthur arca volt, közel az enyémhez és... megcsókolt? Nagyon összezavarodtam, és megrémültem.
- A-arthur? É-én - próbáltam meg felkelni. Nem tudtam, hogy kell csókolni, úgyhogy mielőtt szóltam volna hozzá, elhúztam a fejem. Én nem akartam őt bántani, hiszen szó szerint megmentett.. hiszen azok az ő emlékei voltak, nem? Végül sikerült feltápászkodnom nagy nehezen, elgyengült testemmel. Hátráltam. Csak néztem ki a fejemből, teljesen az események hatása alatt voltam, és nem tudtam feldolgozni ezt a sok dolgot. Újra sós könnyek csorogtak le az arcomon.
- M-megmentettél - suttogtam kellő távolságból. Tudom, nem így kellett volna reagálnom, de nem akartam közel lenni hozzá. Nem tudom miért, annyira sok minden történt és... Én nem is tudtam. Hálás voltam, és haragudtam is rá. Ebben az állapotban akár meg is ölhettem volna. Azzal hogy néztem volna szembe? Tudom, hogy ő csak jót akartam, és tudom, hogy nem olyan, aki kihasználná, hogy ájultan fekszem, de felelőtlenség volt tőle. És egyébként is , hagynia kellett volna, hogy meghaljak. Nem tudtam : fussak el, vagy maradjak és öleljem át? Mindkettőre késztetést éreztem.

Megállás nélkül, csak rohantam, rohantam vele. Sokan megbámultak, de nyilván a legtöbb ember egy pillanattal később el is feledkezett az egész ügyről. És már estére is járt, ha voltak is az utcán bizonyos emberek, nem olyanok voltak, akiket érdekelte volna, ha én most éppen egy fiatal lányt rabolnék el, akit meg akarnék erőszakolni. Én már csak tudom, láttam ilyet. Mindenesetre, tovább kellett haladnom, el kellett hogy érjek az X-Birtokra, még mielőtt valami rosszabb történhetne. Olyan gyors voltam, amilyen gyors csak lehettem, Claire testsúlya kicsit sem jelentett hátrányt nekem, feje éppenhogy csak elérte mellkasomat. Nem akartam, hogy egy kicsit sem fázzon, így fölé emelkedve akadályoztam meg, hogy egy kicsinyke hó is ráeshessen. Láttam rajta, hogy remegett, éreztem, így biztos voltam benne, hogy vagy fázik, vagy még mindig a képessége hatása alatt van. Egyik vagy másik, de ha mindkettő eshetőség volt, hát az egyiktől biztos, hogy megmentettem.
Nem tudtam, hova juthatnánk, hova menekülhetnénk, hiszen az éj leple már teljesen elborította North Salemet, a hó pedig fagyossá, rideggé tette. Egy komor városka volt most ez, nem az az idili, ünnepi hangulatú, díszes kastályváros. Habár ehhez mréten talán így is kellett tekintenem a helyzetre. És én tizenkét karácsonyt töltöttem már el ily hideg, fagyos utakon egyesegyedül. Addig futottam hát, amíg egy csendesebb utcátt nem találtam, ahol az egyik üres, tisztább sikátort kiválasztván berohantam vele a sötétségbe.
Gyöngéden lehelyeztem őt a talajra, és pár elhullatott papírt összegyúrtam egy gömböccé, és pár bútordarabra dobtam őket, majd meggyújtottam az egészet egy aprócska öngyújtóval, amelyet visszatérve Claire-hez, az öltönyöm egyik belső zsebéből kutattam elő. Meggyulladt a tűz, és én leültem mellé, Claire-t az ölembe fektetvén. Amikor hozzáért a kezem, mintha hűvösebb lett volna a levegő, mint annak előtt, de ez tulajdonképpen nem zavartatott nagyon engem. Mikor aztán szorosabbra csavartam körülötte kabátját, hogy jobban melegen tarthassan, elkeseredve vettem észre az apró könnycseppeket végighúzódni az arcán. Mit tegyek? Mit tehetnék azért, hogy leállítsam ezt az egészet? Én nem szoktam imádkozni... pedig most talán azt gondolhattam az egyetlen megoldásnak. De nem, én mindig is eretnek maradok.
Lassan végigcsúsztattam kezeimet a kabáton kereszül oldalán, majd elpirulva tekintettem le arcára. Közelebb akartam kerülni hozzá.... az én kicsinyke pillangócskámhoz.... közelebb akartam kerülni Claire-hez, megérteni azt a bonyolult szerkezetet, amely őt irányítja. Kezeim lassan hátára csúsztak és én közelebb hajoltam. Éreztem, mintha még az árnyékom is most valahogy borzongani kezdene, de... nem tudtam félni... képtelen voltam félni... tőle... Claire.
Fejem önkénytelenül előrehajolt. Már nem tudtam mást tenni. Had adjak át neki még valamennyi melegséget. Megcsókoltam.

Tarts ki... tarts ki... a suttogások nem maradtak abba a fejemben. Mintha... Arthur hangját hallottam volna? Nem voltam benne biztos. De folyamatosan bíztattak Azt akarták, hogy ne adjam fel. Hogy keljek fel, és mutassam meg: engem nem ilyen könnyű legyőzni. Egyre csillapodott a képességem hatása rajtam, de...Hirtelen erős fájdalmaim lettek. Éreztem, ahogy remegek, a fejem majdnem széthasadt. Ahogy odakaptam, valami hideggel érintkezett a kezem. Hó lenne?... A fájdalom nem akart abbamaradni, nem szűnt meg, pedig tiszta erőmből szorítottam a koponyám. Mindegy, haljak meg, legyen vége, de ezt nem bírom! Azt hiszem sikítottam. Legalábbis megpróbáltam, a külvilág teljesen kizáródott elmémből. Láttam mindent. Az embereket, akik elhúzódnak tőlem. Ismét ugyanaz... Láttam, ahogy egy ismeretlen nő letesz az utcára. A hideg földre, ami most is oly kegyetlen volt, mint emlékeimben. Talán az anyám lenne? Sötét rémalak, aki apró testemet szívtelenül otthagyja és elsétál, mintha csak a szemetet dobta volna ki. A külvilágból csak annyit érzékeltem, hogy könnyeim elkezdtek csordogálni ismét az arcomon a hatalmas fájdalomtól. Hirtelen kinyitottam a szemem. Feküdtem. Az egyetlen, amit láttam, a lefelé hulló, hófehér hó... oly lágyan esett rám... szinte simogatott.
- Segítsen valaki... - suttogtam minden erőmet felhasználva. Kétségbe voltam esve... Nem engedhettem meg, még nem ! Újra elájultam. Lehet, hogy vége? Hogy teljesen eluralkodott rajtam, és nem fog elereszteni? Mi ez a fájdalom? Mi ez az érzés? Mintha a lelkemet tépnék apró darabokra....

Amikor félrelökött engem, úgy éreztem, mintha egy sötét, fekete szobában álltam volna, amelyben egy vízzel teli tálka lenne az élet, benne Claire-rel, és ez a tálka szép,l assú mozgással ezer meg egy darabra tört volna a földön, elmosva mindent és mindenkit. Én ismét a víz alatt voltam, Angela pedig nevetve lebámult rám, és aztán kinyújtotta a kezét, de már hiába, mert az én testem már megtelt vízzel, és egyre mélyebbre merülvén a fagyos vízben, megfulladtam.
Aztán felébredtem, és Claire-t csakugyan a földön fekve találtam, és a látványon telejsen elszörnyedtem. Eszméletlen volt, és arcát teljesen elmosták már könnyei, és akkor tudtam, hogy nem az én hibám volt, vagy legalábbis csak részben. Abban biztos voltam, hogy ki akartam küszörülni bármilyen hibámat, hogy enm hagyhattam magára, hogy nem veszíthettem el! Ahogy korábban is elgondoltam, vagy Claire-rel, vagy sehogy. Éreztem magamban, hogy segítenem kellett rajta. Hiszen ő olyan volt, mint én pár éve - elveszett képességének esszenciájában, és teljesen elvesztette józanságát, megbolondult annak mérhetetlen erejétől. Én mindig is ilyen voltam.... még most is ilyen vagyok. De megtudtam, hogy tartsam vissza mutációm nyomását... "mutáció," rendben, most már elismerem. Mindenesettre, Claire-nek nem volt másra szüksége, csak segítségre, egy segítőre. Ha nekem nem adott mást a sors, csak egy varjat, neki adjon valakit, aki.... kedveli őt.... aki nem hagyja egyedül.
Hamar felugrottam, és a karfához futottam, amelyről lekaptam Claire szőrmekabátját. Ha egy kesztyű nem elég, hát akkor egy kabátnak biztosan megfelelőnek kell lennie. A vastagsága legalább negyven centiméterrel nagyobb, a szőrme talán el is térítheti a hullámokat, amelyek a képessége "auráját" adják, a műanyag és egyebek már biztosan megvédenek engem, legalább gyengébb fizikai eshetőségektől. Odrohantam hozzá, és a kabáton át fogva lassan felemeltem, mielőtt a közelben bámészkodó emberek közelebb léphettek volna. Az átkozott emberek, oly ostobák és esetlenek! Azt sem értik meg, ha a szemük előtt haldoklik egy áldozat, nem, azt még bűnösnek is jelentik ki, el akarják zárni, függetlenül potenciáljaitól. Nem értették meg őt, ahogy engem, akkor ott sem értettek... az utcán, amikor a patkányok voltak az egyetlen eledeleim, és a varjak az egyetlen barátaim. Most, Claire-nek lesz egy emberi barátja is.
Felkaptam magamra, majd kirohantam az étteremből. Ide vissza már mi nem jöhetünk. Az épület előtt rögtön megálltam. Egyrészt azért, mert észrevettem, ahogy apró, fehér csillámló darabkák hullottak le az égből, és valami recsegő dologba léptem. Havazott. Baromi jó. Gyorsan lehelyeztem a földre Claire-t, majd levéve öltönyömet ráterítettem felsőtestére, míg hátát kabátjával takartam. Aztán rohanni kezdtem, rohanni, amilyen gyorsan csak tudtam. Rettentő sötét volt már, este hét-nyolc óra lehetett. Haza kellett érnem, vissza kellett térnem a birtokra, de azonnal!
- Tarts ki! Kérlek, csak tarts ki! - hebegtem futás közben, majd könnybelábadt szemekkel tekintettem le rá. Az én tört szárnyú pillangómra.

Eluralkodott rajtam... Átvette az irányítást... Már Arthurra is hatással volt. Ha tagadni akarnám, de tudnám, látszott, egyértelmű volt a félelme. Mégis... hogy történhetett ez? Nem úgy volt, hogy már jobban tudom magam kontrollálni? Akkor mégis mi a fene történik körülöttem? Mi a büdös franc? Elrántottam magam Arthurtól, annyira hogy hanyatt estem és beütöttem a fejem. Már csak ez hiányzott, már annyira sem tudtam koncetrálni, mint addig. Sikítottam. Hangosan, erősen. Úgy láttam , hogy jönnek felém az emberek késekkel. Tisztában voltam vele, hogy ez csak a képességem, és hogy át próbálja venni az irányítást, de nem tudtam ellenállni. Hadonásztam, ahogy a múltam árnyai utánam nyúltak. Az ismeretlenül maradt nevelőszülők, akik visszaadtak állami gondozásba, a nevelők, a nevelőnők, a fiatalok, az idősek. Mindenki, aki valaha megbántott utánam nyúlt. Eleven rémálmaim fojtogattak, meg akartak ölni. Remegtem, és tisztán hallottam a szívem zakatolását. Szóval ezt érezték az előbb a benti lányok? Istenem, kérlek, ha létezel most az egyszer segíts! Még nem lehet ... még nem történhet meg, ugye?
- Ne... ne... hagyjatok! - kiáltoztam. Úgy éreztem mindennek vége. A gondolatok cikáztak a fejemben. Arthur? Ő mit fog tenni? És én? Őrjöngök, mint egy elmegyógyintézetis? Meddig fogom még csapkodni a földet? Meddig tart ez a rémálom? Hol vannak.. a többiek? Nem szabadott volna eljönnöm az iskolából, ott legalább tudnák ezt a helyzetet kezelni. Valaki... segítsen! Zavaros volt minden, majd hirtelen... teljesen elgyengültem, szédülni kezdtem, majd elsötétülés... Úgy látszott, már minden Arthuron múlik ezután. Vajon hová fog vinni? Mit tesz velem? Itt hagy? A lehetőségek végtelenek voltak, én pedig tehetetlen. Csak a hangokat hallottam körülöttem:
- Hívjuk a rendőrséget?
- Szerintem menjünk innen, ez elmebeteg!
- Szóljunk a tulajnak, hogy vágják ki innen!

Mosolyogva tekintettem Claire-re. A bor talán feloldja egy kicsikét a hangulatunkat, amelyet az utcán való rohangálás elrontott, és talán meg is ered a nyelve, hiszen olyannyira szűkszavú volt. Nem akartam egy kissé sem leitatni, csak kell egy kis melegség a toroknak, ahogy könnyebben beszélhessen, és milyen randi... vacsora is az, amely végén mindkét fél ittasan hagyja el az éttermet. Szerintem még vissza se találnánk egy olyan helyzetben. És azt még inkább nem akartam, hiszen ott vár otthon Angela, nem beszélve arról, hogy Claire-t is természetesen haza akartam hozni.
De úgy vettem észre, ő egyre feszültebbé és idegesebbé vált. Mit rontottam el? Talán annyira megrémítette, felidegesítette a képességem hátránya, hogy veszélyesnek ítélt, és nem érezte kényelmesen magát körülöttem. Nem tudhattam, ugyanis elméje szinte teljesen lezárt volt nekem. Megpróbáltam egy nagy levegőt venni, és minden lehetséges szálat elsimítani, majd ki akartam nyújtani felé kezemet, hátha megfogja. De mielőtt ezt megtehettem volna, ő elrohant és én egyedül maradtam.
Szépen lassan felálltam, és véletlennek színlelve felrúgtam az egyik széket, amely a szomszédos üres asztalnál állt és eldőlve kissé megrepedezett. Oké, semmi baj, talán csak meg akarta igazítani magát, talán csak visszafogott próbált lenni. Nem tudom, nem értettem, most az egyszer az életben semmit sem voltam képes érteni. El akartam rohanni, nem akartam megpróbálni, nem akartam tudni, hogy Claire megutált. Ilyen gyorsan... mit rontottam el? Persze, az is lehet, hogy ez a lépés nem volt más, mint egyszerű szégyellősség, félt a vacsorázástól, hogy mi lehet a véleményem róla. Pedig nekem az volt a véleményem, hogy ő tökéletes.
Végül, amikor végre visszajött, teljesen szétcsószottnak találtam, és csak hadorászott nekem. Láttam, ahogy a sminkjét könnyek tették tönkre. Kezeim megremegtek és düh árasztott el engem.
- Ki tette ezt?! Mi történt?! - ragadtam meg vállát és ugyan kesztyű volt a kezeimen, azokat önkéntelenül elfogta a remegés, és éreztem, ahogy az egész karom libabőrös lesz. Olyan érzésem volt, mintha a csapokból furcsa mód sok víz kezdett volna ömleni. - C-Claire?

Arthur & Claire

Arthur a 14-es-ből kért, ami igazából nem tudtam micsoda, mert nem néztem meg annyira alaposan az étlapot, hogy mindenre emlékezzek belőle. Furdalt is a kíváncsiság, úgyhogy alig vártam, hogy hozzák az ételeket. Valamint bort is kért, ami nekem teljesen kiment a fejemből. Nem igazán ittam még bort, 16 évesen szerintem ez nem is furcsa. Igaz, voltak helyzetek, amikor megtehettem volna, és volt, amikor meg is tettem, elvégre alkoholizált a nevelőapám. Néha-néha megkóstoltam én is kíváncsiságból, hogy mi az ami ennyire elveszi az eszét. Rosszul kezdtem érezni magam. Tudtam, hogy Arthur nem ismerheti a múltam, és nem tudhatja, hogy már csak az alkohol gondolatától dühös leszek, mert eszembe jut róla a múltam, és az, hogy annak egy kis részét annak szaga és ereje szennyezte be. Biztos voltam benne, hogy én nem fogok egy korttyal sem inni sem bort, sem pálinkát, sem sört, se semmi ilyen löttyöt. Ugyanakkor bunkó sem akartam lenni, hiszen tudtam, hogy jó szándékkal rendelte meg az italt.
- Ne haragudj, én nem iszom - mondtam még mielőtt elment a pincér. Nem tudtam, hogy esetleg kettő pohárral akar -e meginni, vagy nekem rendelte, de mindkettő ijesztően hangzott. Valahogy ez a dolog úgy éreztem rá fogja nyomni bélyegét az estére. Az emlékek hívatlanul törtek ki, feltépkedve a nevelőapám által ejtett sebeket. Ahogy ordít, aztán kedvesen szólít... ahogy áhítattal átölel, majd a másik pillanatban gyűlölettel üt. Ahogy a szemében megjelenik a rettegés, pedig én nem akarom.. Ahogy megvéd minden démontól, ami az ágyam alatt rejtőzik, mondván azok csak a képzelet szüleményei. Így is van. Mindig próbált belőlem bátor nőt faragni, de egy valamit nem tudott, és nem számolt azzal, hogy az igazi gonosz bennem rejtőzik. Mélyen, elemésztve és sóvárogva életem után. Mintha az őrületbe akarna kergetni... Csak partneremre koncentráltam, és arra, hogy ne bántsam meg, hiszen annyira kedves és... de végül nem bírtam már.
- Igazán nem kell, én is hoztam magammal pénzt - próbáltam visszafojtani a sírást összeszorítva fogaimat, de hangomon biztosan hallatszott, hogy el fogom sírni magam.
- Bocsi, ki kell mennem a mosdóba - pattantam fel hirtelen, és elkezdtem szaladni a mellékhelyiségbe. Nevetségesnek és gyengének éreztem magam, mintha minden egyes megtett lépés egyre távolabb vinne a valóságtól... Mintha elnyelne az, ami voltam és nem engedne sötétje. Amikor benyitottam, csak két lány volt az egész helyiségben, ők is a tükör előtt babrálták a hajukat.Nem nagyon törődtek velem, én pedig bezárkóztam az egyik wc-be, és ott minden visszafojtott könny előtört. Patakokban folytak le a szégyentől piros arcomon. A düh uralkodott rajtam, ezek nem csak a keserűség jelei voltak. Miért pont én? Miért most? Miért nem élvezhetem az életet, csak azt az egy kis pillanatot, ami boldogságként megadatik, miért? Tomboltam. Rettegtem, remegtem. Éreztem ahogy az elgyengülésem utat az a képességemnek. Letöröltem a könnyeimet, kinyitottam az ajtót, és közvetlenül a wc-vel szembeni tükörből láttam, ahogy az a két lány még mindig ott volt.. Olyan boldognak tűntek, olyan felhőtlennek. Utáltam őket. Azt akartam, hogy ne csak én szenvedjek. Önző lennék? Kirontottam a helyiség külső részébe, ahol ők voltak, és az egyiküket a tükörhöz nyomtam a nyakánál fogva. Láttam, ahogy kigubbad a szeme a rettegéstől, a társa pedig a sokkhatás alatt a sarokba húzódik. Erőm tejében voltam, és ekkora hatalmat még sosem éreztem. Amilyen hamar jött, olyan hamar el is múlt. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy ismeretlen lányt szorítok a falhoz, és nagyon megrémültem.
- N-ne haragudjatok - szaladtam ki egyenesen Arthurhoz. A két lány ájultan feküdt a wc-ben. Biztosan látszódott az elkenődött sminkemen, és az összeborzolt hajamon, hogy valami történt ott bent.
- Arthur, menjünk, vissza kell mennünk az iskolába, nem tudom mit tettem, kérlek, siessünk - pánikoltam és vártam, hogy Arthurral mehessünk végre. Nagyon féltem, és aprónak éreztem magam... Hatalmas bűntudattal.

Úgy tűnt, megpróbál nem igazán reagálni helyzetemre, amely aggodalommal töltött el. Vajon meg tudja érteni, miért és mit érzek akkor, amikor íly módon reagál a képességem? Bizonyára kellemetlenül érezte magát mellettem és ez minél több időt töltöttünk az utcán, annál inkább zavart engem. Nem akartam, hogy úgy nézzen rám, mint egy idiótára, mint egy furcsa őrültre, aki az utcán rohangászva mindenféle bajba keverné őt. Claire abban a pillanatban a világ volt nekem, és én voltam az Isten, aki féltette azt. Mihelyst meértünk az étterembe, azonnal megpróbáltam a lehető legudvariasabb és legkedvesebb lenni hozzá. És, ahogy észrevettem, ez be is vált. A selymes kis kabátját lassú gyengédséggel vettem le róla, és ahogy megmutatkozott az a gyönyörű ruha, ámulatomban teljesen elpirultam.
A helyet nem néztem ki annyira magamnak - szép volt, rendezett, kis otthonias, ez pont elég volt. Sokkal inkább koncentráltam Claire-re. Amint az a kerek, gyönyörű barna szempár visszanézett rám, rögtön elhúztam tekintetemet, és a szívem hevesebben kezdett el verni. Még csak oly fiatalok vagyunk, még nem ismerjük egymást túl régről. De mégis, mégis, ez a különös érzés, életemben először megfogott vele kapcsolatban, és nem akart elereszteni. Hasonló imádattal tekintettem rá, mnit a hugocskámra, és úgy éreztem néhány pillanatban, csakis ő tud megérteni engem.
Megérkezett végre a pincér, és átadtam az elsőbbséget ismét a hölgyeménynek, Claire-nek. Egy kissé esedezetten vette fel rendelését, és talán rossz döntés is volt, hogy nem vehetett példát rólam, de nem zavart, én rámosolyogtam, és halkan kacarásztam ujjaim takarása alatt. Olyan volt, mint egy tört szárnyú galambocska, akinek én a világon mindennél jobban segíteni akartam. Annyira törékeny. Annyira aranyos.
- N-nos, igen... én szeretnék egy gyönyörű 14-est! - mosolyodtam rá a lánykára, majd hozzá tettem - És egy-egy pohárral a legjobb borukból... - mosolyogtam most Claire-re. Egy kis vörös bor majd segíthet a hangulaton, és az egész alatt amúgy sem az evésen lesz a hangsúly.
Úgy tűnt, ha Claire-re koncentrálok, egészen jól ki tudom zárni a közelben lévők gondoaltait. És amúgy sem voltak sokan az éttermben, csak pár pár és néhány pincér, így teljes nyugalomban tudtunk meglenni, mentálisan és kommunikáció szempontjából is.
- Ne aggódj, én fizetek, és van egy kis vastag feleslegem. - mondtam el az örömhírt Claire-nek. A kaszinózásból szerzett pénzt sohasem használtam egyszerű ételek és ruhák vételén kívül. Mindig volt két öltözetem, két pár cipőm és ennyi, aztán ezeket mindig mosodákba vittem, ha sokat izzadtam. Ellenben a kaszinókban a minél magasabbra és magasabbra tett tétek biztos megnyerésével igen szép vagyont halmoztam fel, az egészet kézpénzben. És aki az utcán él, megtanulja megőrizni is az ilyen hatalmas összegeket

Nagyon sajnáltam Arthurt, amikor már tisztán látszott az arcán, hogy fájdalmat érez és össze van kissé zavarodva. Nem tudtam mit tehetnék egy ilyen helyzetben, hiszen még a saját képességemet sem tudtam kontrollálni, nem hogy másoknak tanácsokat osztogatni. Nem szóltam semmit. Nemsokára benyitottunk az étterembe, ami igazán hangulatos kis hely volt. Mindenfelé a ló motívum volt megjelenítve, az egésznek egyedi volt a benyomása. Otthonos kis hely volt, nagyon tetszett. Ő természetesen nagyon udvarias volt, pont, ahogy vártam tőle. Lesegítette a kabátomat, ami nagyon zavarba hozott... Hát, ilyent nem nagyon szoktak értem tenni. Csodáltam Arthurt, hiszen tisztában voltam a képességemmel és azzal, hogy mennyire negatív kisugárzásom van, ő mégsem éreztette ezt velem. Csodáltam, amiért kibírta, és még szeretetet is tudott tükrözni felém. Pedig egy klasszikus értelembe vett szörnyeteg vagyok. Akinek nincs félelme, még az is retteg a közelemben. Talán még én magam is. Néha úgy érzem eluralkodik rajtam a képességem, és nem bírok ellenállni, megőrülök. Hátranézegetek, az ágy alá, remegve bámulok magam elé, hogy kizárjak mindent. De most nem akartam ezekre apillanatokra gondolni, a jelen pillanatnak kellett átadni magam, hogy minél többet eltehessek belőle, hogy minél tovább maradjon meg- minél több szép emlék, annál jobb. Kihúzta elém a széket, én pedig leültem rámosolyogva. Hagytam, hogy áthatoljon rajtam a pillanat melegsége. Éreztem, és tovább érezni is akartam, mindent megtettem volna érte. Szánalmasnak tűnhet, de nekem egész életemben nem volt szerencsém ilyen dolgokhoz. Szeretet, elfogadás, őszinteség... mind ismeretlen fogalom volt számomra. A pincét nemsokára megérkezett. Kedves, mosolygós hölgy volt, én pedig átvettem habitusát.
- Mit adhatok? - kérdezte csilingelő hangján. Valahogy a helyzet még ezt is megszépítette, egy gyönyörű glóriával vonta körbe. Végignéztem az étlapon, majd választottam. Egy könnyű ételre vágytam, ami mégis laktató, de nem túlságosan.
- A 6-os salátából szeretnék kérni egy tállal. - mondtam rámutatva ösztönösen a cézársalátára. Elég hülyén éreztem magam, de még csak egyszer voltam életem során étteremben, és az sem mostanában volt.
- És ön? - fordult Arthur felé.

Már-már futva siettem az utcán. Gondolkodtam azon, hogy talán berohanok egy sikátorba, de nem tudtam elképzelni, Claire hogy tekintene rám, ha bevinném őt egy mocskos, bűzölgő, szeméttel teli sikátorba. Oda, ahol még pár napja, tizenkét évig éltem. Így sem tudtam, hogyan tekinthet rám, mit gondolhat rólam, egyszerűen ha le tudtam volna hallgatni őt sem bírtam volna megérteni az ő gondolatait az összes többi emberé mellett. Megpróbáltam inkább gyors lenni, és a csorba kiköszörülésével inkább később foglalkozni. Végre valahára aztán így rohanva megláttam az éttermet, ahova tartottunk, és megpróbáltam csak őrá koncentrálni, hogy rendesen hallhassam, mit mond. És ő már tudta, hogy mi történik.
- Igen! Itt az összes gondolat zeng körülöttem! - emeltem fel a hangom akaratlanul is, ugyanis még így is azt éreztem, hogy saját magamat se hallom. Megpróbáltam arcomon tükrözni, ez mekkora fájdalmat okoz nekem, és reménykedtem, imádkoztam megbocsájtásáért, majd végül benyitottam az étterembe.
Nem votl a legelegánsabb étterem, de nem is volt túl lepukkant, pont elég ahhoz, hogy ketten tökéletesen meglegyünk benne. Nem is voltak sokan, és a gondolatok fejemben lassan lehalkultak, és ismét én vettem át az uralmat elmém felett. Csak azért, hogy most a Claire-rel kapcsolatos aggodalmaim töltsenek el. De próbáltam minél inkább megnyugodni, és megkönnyíteni magamat.
Miután levettem saját kabátomat, sé felakasztottam az egyik karfára, majd segédkeztem az ő kabátjának levételében is, az egyik asztalhoz léptem, és lassan kihúztam az egyik széket számára, majd úriember módjára egy karlendítéssel és mosollyal invitáltam a párnázott székbe.
- Parancsolj! - én is leültem, majd a pincérnek intettem, és végre volt időm jobban kinézni magamnak Claire-t.
Gyönyörű és elegáns fekete csipkézett ruha volt rajta, amely ugyan nem volt túl rűmenős, mégis az itt-ott elvetett átlátszó részei gyönyörű látványt nyújtottak. Ahogy hófehér bőre ellentétet képezett öltözékével, és azok a karcsú vonalak... teljesen elvörösödtem. Vanília illatot éreztem... már öt éves korom óta nem ettem vanília fagylaltot. Csak később jöttem rá, hogy ez belőle árad - akkor, amikor már bőven dőlt a fejem irányába, hogy még többet kapjon gyönyörá illatából. Arcomra vörös pír ült ki, és visszahúzódva székembe, egy-egy apró remegéssel vártam a pincér érkezését.

Arthur & Claire

Krumpli... Aranyosnak találtam nagyon, amit mondott, és eleinte azt hittem csak zavarban van, de később már láttam rajta, hogy valami zavarja és egyre inkább az idegeire megy. Akartam is kérdezni, meg nem is, de úgy voltam vele jobb, ha nem feszegetem. Egy idő után amúgy is kitört belőle, és kicsit magabiztosabban kezdte szedni lépteit, valamint engem is húzott magával. Kicsit féltem, hogy bántódása fog esni, de úgy látszott nincs túl nagy hatással rá a képességem.
- Rendben, de mi a baj? - először arra gondoltam, hogy követ minket valaki és ő meglátta, úgyhogy folyamatosan hátranézegettem, majd az ötlött eszembe, hogy esetleg wc-re kell mennie, de ezt is elvetettem, mert hát... egyértelmű volt, hogy nem. Azért egy kicsit elmosolyodtam a hülye gondolatomon, de úgy, hogy ne lássa, nehogy véletlenül megbántsam. És végül jöttem rá a megoldásra - legalábbis annak véltem - hogy ő sem tudja kontrollálni a képességét, és esetleg rosszul érzi magát. Szedtem én is a lábaim, ahogy csak tudtam, hogy minél előbb túl legyen a kellemetlen pillanatokon. Néha-néha körülnéztem, hátha esetleg mégiscsak az első gondolatom az igaz.
- A képességed, igaz ? - kérdeztem végül, mert igaz, hogy csak pár másodperc telt el az előző kérdésem óta, én nem bírtam magammal, annyira nagyon kíváncsi voltam.

Tárgy: Re: Étterem a három patkóhoz

» Peekskill Brewery étterem és pub