Étterem a három patkóhoz

Tisztában voltam képessége veszélyiről, és arról, hogy nem vagyok tejesen telepata. Amikor közeledtem hozzá, éreztem is valamiféle szorongást, komorságot, de szívem repdesése és gyönyörű ruhája, külseje, karcsú hófehér teste... egyszerűen mindez melegséggel töltötte el szívemet. Nevettem egy kicsit bókján, és erősítette is pirulásomat, majd magamhoz intettem, és mellette haladtam. Nem érintettem meg - nem igazán a félelem miatt, inkább csupán azért, hátha rossz néven veszi, ha rögtön meg fognám a kezét, vagy legalább az oldalát. Ám ettől függetlenül minden megtett méternél úgy éreztem, mintha pár centivel egyre közelebb és közelebb kerülnék hozzá. És talán így os volt. Amikor végül az étterem közelében voltunk, és elértük a forgalmasabb utcákat, nem bírtam tovább, és kabátján keresztül oldalába kapva tempósabban, szinte kacagva jutottunk át az úton.
Ahogy egyre népesebb utcákba érkeztünk, megpróbáltam türtőztetni magamat és kibírni az egyre hangosabban és hangosabban megszólaló emberek gondolatait.
- H-hát... tudod... -- próbáltam válaszolni Claire kérdésére, amit egyszerűen képtelen is votlam hallani a fejemben felzengő gondolatoktól. - G-gondolom... valami krumpli... - válaszoltam, mint egy idióta, miközben folyamatosan hátam mögé tekintgettem, majd hozzáfordultam. - Figylej, tűnjünk el erről az utcáról! - szólítottam meg egy komoly tekintettel, és megragadva oldalát tempósan haladtam az étterem felé.
Tudtam, hogy most elképesztően ostobán nézhettem ki számára, és hogy milyen bunkó módon rángattam el, de ha túl sokáig hallgatom túl sok ember gondolatát, fájdalmat érzek, vagy fájdalmat okozhatok akaratomon kívül. És sohasem akartam volna bántani Claire-t.

Közelebb, és közelebb érkezett. Közeledtével párhuzamosan kezdett egyre gyorsabban dobogni a szívem. Láttam, hogy ő is kiöltözött és... nagyon jól nézett ki. Próbáltam elrejteni, de folyamatosan csak őt bámultam. Egy perc nem telt el úgy, hogy ne néztem volna rá lopva egy-egy pillanatot kihasználva, amikor biztosan nem veszi észre. Persze ha rám nézett, egyből elkaptam a tekintetem. Sokszor végignéztem magamon is, hogy minden rendben van -e , igazgattam a hajam, tördeltem a kezeim, izgultam. Amikor megszólított, csak alig bírtam visszaszólni, remegő hangon.
- S-szia, köszönöm szépen. Te is nagyon csinos vagy - suttogtam megszokott, halk hangomon, piroskás arccal váltakoztatva tekintetemet az ő tekintete és a föld között. Nagyon reméltem, hogy nem fog megsértődni a csinos jelzőn. Vannak, akik nem szeretik ezt a szót - többségben fiúk - , de én nem tudtam más szavakat találni. Így is alig jutott eszembe egy-egy szó, nem hogy még próbáljam meg egy mondatba fogalmazni azt, hogy jóképű és , hogy elolvadok az illatától, és nagyon dögös úgy, hogy az ne hangozzon nagyon bénán.
- I-igen, menjünk - mondtam mikor felvetette , hogy induljunk. Elég hideg volt, kicsit fáztam, és a szél is néha-néha feltámadva az arcomba csapott, ami felettébb idegesített.Újra és újra igazgathattam a hajam, a végén pedig már szinte idiótának éreztem magam. Hagytam, hogy vezessen, elvégre nekem halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy merre hány méter North Salemben. Igaz, hogy egy ideje már a birtokon voltam, de nem nagyon szoktam kimászkálni. Egyrészt mert nem volt kivel, másrészt mert nem szeretem a nagy tömeget. Mindig azt hiszem undorodnak tőlem, és félnek engem. Ezúttal nem voltak olyan sokan, de sokszor egy-egy pillantástól nagyon kellemetlenül éreztem magam.
- És tudod már, mit fogsz enni? - kérdeztem próbálva elterelni a figyelmemet a közelünkben elhaladó hátra-hátranézegető emberekről, akik minden bizonnyal a képességem hatása alá kerültek, akárhányszor csak annak hatókörébe kerültek.

Cs-csak egy vacsora... igen, végülis hát beszélgetni fogunk, szórakozunk egy kissé, már amennyire a képessége megengedi... E-egy egyszerű vacsora... Mindenesetre mindenképpen megpróbáltam a lehető legelegánsabban készülni az eseményre. A legszebb, éjfekete öltönyömet öltöttem magamra. Alá egy ugyancsak fekete inget vettem, és nyakam köré egy szürkésfehér nyakkendőt tekertem. Képtelen voltam az öltözködéssel csak két órát elpazarolni, mivel minden alkalommal, amikor csak megragadtam az egyik ruhadarabot, agyam azonnal kalkulálni kezdte, tetszene-e Claire-nek, túlságosan zavarba hozná-e, vagy egyszerűen csak nem illene a helyhez. Valójában nem is tudtam, milyen hely az az "Étterem a három patkóhoz," sőt, tulajdonképpen csak az egyik szerelmespár gondolatát olvasva hallottam róla, tudtam meg a helyét. Ők elégedettnek tűntek, és boldogoknak azzal a randival, de... semmit sem tudtam biztosra... és gyűlölöm, amikor ennyire kiszolgáltatott vagyok. Megróbáltam minden információt összegyűjteni: gyorsan átfutottam pár újságot, hátha van bennük valami az étteremről, annyi pénzt szedtem össze, amennyim csak volt, és miután gyorsan magamra fújtam egy parfümöt, számat eperízű folyadékkal édesítettem, és természetesen legalább tizenötször fogatmostam.
Magamra kaptam egy könnyed, vékony fekete kabátot, és neki vágtam az útnak. Az udvaron beszéltük emg a találkozót, ám csak mikor kirohantam, és elkezdtem Claire után keresgélni, jöttem csak rá, hogy egy fél órával hamarabb jöttem, mint azt megbeszéltük. Olyan sebesen vert a szívem, mint még egyetlen egy halállal fenyegető pillanatban sem, amelyeket az utcán átéltem. Tegnap, mielőtt elrohant vonla, egy légcsókot küldött nekem. Csak nekem. Persze, amikor a hugocskámmal találkoztam, ment az ölelkezés, a végigpusziltam a drágaság egész arcát, de az a légcsók valahogy.... teljesen más volt. Nem az a fajta szeretet, amelyet a hugommal tapasztaltam... valami több... valami más... egyszerűen, hiába az átlag embereknél kifejlettebb elmének, nem tudtam rájönni, mi is lehet az a melegség, ami elöntötte, és mégis reszketésre késztette szívemet.
Végül megpillantottam őt... annyira gyönyörűen nézett ki feketében... oly csodálatos volt, annyira lemásolhatatlan.... elmém talán örökké megjegyzi ezt a pillanatot, amikor rátekintettem, és egész arcomat vörös pír lepte be. Közelebb léptem, és megszokott mély, meleg hangomon megszólítottam.
- Szia... gy-gyönyörűen nézel ki... - böktem ki lassan magamból, és pirulásomat azzal próbáltam elrejteni, hogy megfordultam és az ujjammal a kapuk felé böktem - N-nos, akkor... indulunk...?

Nagyon izgultam Arthur miatt. A múltkori találozásunk... hirtelen, furcsa, bizarr és ijesztő, de kifejezetten kellemes volt számomra. Megbeszéltük, hogy találkozunk a biztok kapujánál, majd onnan egyenesen elmegyünk North Salembe, az "Étterem a három patkóhoz" nevű helyre. Már órákkal a találka előtt elkezdtem kutatni valami felvehető ruha után. Mit ne mondjak, sosem volt erősségem az öltözködés, inkább a kényelmet figyeltem. Ezúttal azonban nem a komfort alapján kellett öltözködnöm, úgyhogy előkotortam egy csipkés ruhát, amit már viszonylag régen kaptam, de akkoriban még nem volt jó rám. Elvittem magammal az iskolába is annak idején, "ki tudja" alapon. Magamra próbálva meglepődve tapasztaltam, hogy nem is áll olyan rosszul, úgyhogy kitörő örömmel nézegettem magam a tükörbe. Kicsit el is szégyelltem magam, hogy ilyen hiú vagyok, de minden egyes apró részletre figyeltem. Mikor végeztem, a hajam következett. Kifésültem, majd kivasaltam, és a hajvasalóval hullámokat is varázsoltam bele.. Hintettem magamra egy kis vaníliás illatú parfümöt, majd kimentem az udvarra. Megállapítottam, hogy így nagyon fázni fogok, ezért visszamentem a kabátomért, ami abszolút nem illett az elegáns ruhához, de mivel nem volt más...
Ismét az udvaron egy kis idő múlva meg is pillantottam Arthurt... egybő hevesebben kezdett verni a szívem. Kezemet zsebre téve vártam, nem akartam mutatni izgalmamat, vörös arcomat pedig talán a hidegre is lehetne fogni...

Sheena és Nate


Lehet, hogy nem a legjobb a természetem és a rideg külsőre még rá is erősítek, hogy meglegyen a kelő hatás, hiszen nő létemre nem épp „csajos” foglalkozást űzök, amiben néha igen nagy a konkurencia és általában a hímnemű egyedek közül kerülnek ki.
Viszont egy dolog soha nem esett nehezemre, beismerni, ha tévedtem és akár elnézést is kérni érte, mert olyan lény, ember, mutáns, nincs a világon, aki tévedhetetlen, bár sokan beleesnek ebbe a hibába.
A mostani szavaimban sincs semmi számítás, mert komolyan gondolom és, ahogy másokat sem becsülök le, legyen az első látásra gyenge és szánalmas, vele sem teszek ilyet-
Tudomásul veszem, hogy az üzletben az elmondása szerint ő más, mint az apja és azt is, hogy elfogadta elnézést kérésemet. Én mindenkinek megszavazom a bizalmat, míg ki nem derül, hogy nem érdemes rá.
- Nem. – rázom meg a fejem, mikor felajánlja, hogy megelőzhetem és benyújthatom Larsen-nek a számlát. – Mint mondtam, nem helyezem az üzlet elé a saját érdekeimet. Ha lehetőségem lesz rá, akkor majd megteszem, ha…..te már végeztél.
Értékelem, hogy komolyan gondolja, de ez most nem erről szól. Ez nekem munka, neki meg valószínűleg a jövője. Látom, hogy zavarba jön a dicsérettől és ez valahol jókedvre derít, bár ez kívülről talán csak abban nyilvánul meg, hogy ellágyulnak az arcvonásaim és eltűnik belőlem a feszültség.
- Ez a te dolgot…..Nathe. – szólítom most azon a néven, amit felajánlott. – Ha úgy gondolod, hogy ez a legjobb nekik, akkor jó
Tudom, hogy néha nehéz elküldeni magunk mellől, akiket a legjobban szeretünk, mert azt hisszük mi megtudjuk óvni őket a bajtól, de sajnos nem mindig van így.
De nem fogom kétségbe vonni a döntéseit, nem is az én dolgom, nem arra adott megbízást, hogy őket védjem, csak egy gyakorlatias tanács volt.
A köszönetére csak bólintottam és nem kezdtem el tiltakozni, mikor kifizette a számlát, úgy vettem, hogy ez is a díjazásom része már és végül is ő hívott ide.
- Majd a végén köszönd. – mosolyodom el végül, mikor feláll és jó néven veszem, hogy nem akar annyira udvarias lenni, hogy felajánlja elvisz.
Tényleg gyorsan tanul!
Követem a tekintetemmel, amíg csak el nem tűnik az étterem ajtaja mögött és továbbra is megmarad ajkaimon a mosoly.

//Én is köszönöm a játékot. //

Sheena és Nate


Nem tévesztésből használtam a hivatalosabb formáját a nevének, hanem mert azt akartam, hogy figyeljen és értsen, ne essen abba a hibába, hogy a barátjának néz, mert akkor esetleg kellemetlen csalódás éri. Nem akarok barátokat, mert nem lenne senkinek életbiztosítás mellettem annak lenni. Marad a hűvös távolságtartás, még ha időnként nehezemre is esik elhidegíteni a másikat, de szükséges.
Nem kell nagy ösztönlénynek lennem, hogy észrevegyem a férfin a változást, hogy a mosoly és az udvariasság mögött, más nem az a naiv fiatalember van, akit leszedtem a motorról és felkínáltam az apjának, hanem valami sokkal számítóbb és eltökéltebb valaki.
És ez jó! Azzal az emberrel szemben csak így van esélye és ezt úgy látom időben felismerte.
- Nem szeretem, ha valaki módosítja a megállapodásunkat, de hát ezt már tudod és igen, talán cseppet elvesztettem a profizmusomat vele szemben, ami nem igazán jó. – értek egyet a meglátásával, és bár nem vagyok büszke rá, hogy nem láttam át a fickón, akkor nem igazán volt más választásom.
Megvárom míg a pincér felszolgálja az ételt és csak utána folytatom, miközben csipegetni kezdek.
- Elnézést, nem néztelek sem hülyének, sem butának, csak jobb, ha értjük egymást. – emeltem fel a kezem békítőleg.
Azt hiszem jobb, ha emlékezetembe vésem, hogy gyorsan alkalmazkodik Nathe az élet által elé vetett akadályokhoz, amit főleg az apja felbukkanása jelentett és ami elvárta tőle, ha túl akart élni, hogy levetkőzze a jófiú gúnyáját és átvegyen abból a szerepből, amit felmenője is rá akart erőltetni. Most magától kellett belebújnia.
- Óóóó, értem! Időt akarsz nyerni, hogy felépítsd a védelmedet, vagy épp a támadási stratégiádat és ehhez tudnod kell, hogy milyen lépéseket akar tenni ellened. – bólintok. – Ne aggódj, nem fogok keresztbe tenni neked, különben is, ha te sikerrel jársz, akkor lehet, hogy én teszem fel is i-re a pontot. – villantom meg kissé felszabadultabban a fogam. – Rendben, akkor megegyeztünk, elvállalom. – veszem el a névjegykártyát, amire csak egy pillantást vetek. – Okos! Sokat tanultál, úgy látom és ez mindenképpen előnyös, ha Larsen-nel rúgod össze a port.
Az étel finom és ízletes, így kiélvezem az utolsó morzsáig, aztán megiszom még a söröm maradékát.
- Nincs! Egyelőre nincs! igyekszem minél többet megtudni majd és, ha van valami majd jelentkezem. A családod viszont jobb, ha elküldöd valahová messzire innen. – adok egy jó tanácsot és jól lakottan dőlök hátra, bár, ha annyira belejött a dologba, akkor ezt már megtette a figyelmeztetésem nélkül is.

Általában nehezen hiszik el az emberek, hogy ebben a korban. ez a kellemes, szemrevaló kinézet egy hideg, számító bérgyilkost takar. És mint, legtöbben Nathaniel is ebbe a csapdába esik, mikor abban a hiszemben hívott most ide, hogy mivel túléltük az apjával vívott első kis csatát, és a történtek miatt végül egy oldalon kötöttünk ki, hogy ezen túl az érdekeink is egybe esnek., vagy, hogy megesik a szívem rajta és a családján, mivel ilyen számító, hideg apával áldotta meg a sors.
Sajnos mindkettő tévedés és bár van szívem, ami néha nem éppen a legjobbkor jelentkezik, hogy még él és dobog, azért sikerült már elég gyakorlatra szert tennem, hogy ezt más ne nagyon vegye észre, mert az nem jelentene túl hosszú életet nekem.
Éppen azért mosolyodtam el a velem szemben eszegető férfi megjegyzésén, miszerint azért kéne felfednem előtte a lapjaimat és elmondani, hogy én esetleg mit derítettem Ki Larson úrról, mert ő ezt megtette nekem.
- Először is, én nem kértem tőled semmi ilyet Nathaniel, bár jólesik, hogy ennyire bízol bennem és nem is feltételezed, hogy ezek után nem fordulok apádhoz, ha kellően megfizet.
Igen! Egyáltalán nem tudhatja, hogy az én etikai kódexem szerint az apja már örökre elásta magát, és akár igaz is lehetne, amit most elmondtam neki.
- Csak, hogy tisztán láss velem kapcsolatban. – hajoltam hozzá egészen közel és halkítottam le a hangom, hogy csak ős halhassa. – Én felbérelhető zsoldos vagyok és, ha mindig a saját érzelmeim és pillanatnyi felindultságom, bosszúvágyam vezérelne, akkor hamar felkopna az állam. És bár sajnálom, hogy ilyen a apával áldott meg a sors, ez csak neked személyes, ahogy mondod, és nekem üzlet. – világosítom fel észlelve a megváltozott hangtónust, de jobb, ha nem kerget álomképeket velem kapcsolatban.
Én - a látszat ellenére - kedvelem Nathaniel-t és becsülöm is, ahogy kiált magáért, de ezt neki nem kell tudnia, hiszen mi lenne akkor a hírnevemmel, ráadásul mindig ügyeltem rá, hogy ne kerüljön hozzám közel senki, mivel azzal bármikor könnyen sakkban tarthatnának. És nekem van épp elég ellenségem, elég komoly háttérrel. Elég magamra ügyelnem.
- Igen, én is észrevettem és, mint mondtam, Jók a megérzéseid, jó helyen kereskedsz. – adok neki azért ajándékba mégis pár információt, legalább arról, hogy jó nyomon jár.
Mikor úgy látom talán kellően megértette, hogy mi a helyzet velem és ennek megfelelően beszélni kezd, figyelmesen hallgatom.
- Csak figyelnem kéne és értesítenem téged, ha rájövök tervez valamit veled kapcsolatban? Vagy próbáljak keresztbe tenni neki, hogy lassítsam? – teszem fel egy kis mérlegelés után a kérdést, mert nem mindegy melyik variációt akarja. – És hidd el, senki nem járt jól, aki megpróbált átejteni. – teszem hozzá, mert tudom, hogy arra utalt, amit az apja tett. – Na szóval……..ha elvállalom, akkor szabad kezet kérek és még kedvezmény is adok az áraimból, mivel a józan eszem ellenére van némi törleszteni valóm nekem is Mr. Larsen-nek. – dőlök hátra. – Ha csak figyelés, akkor heti 5000 dollárt kérek, ha valamit tennem is kell a megállítására, akkor azt külön számoljuk el utólag. – nézek a szemébe, hogy megfelel-e így neki.

A beivódott szokásokat az ember nem vetkőzi le, még akkor sem, ha csak egy ártatlanak tűnő találkára megy, így van ez most is, amikor Nathaniel hívott fel. Hiszen akár valamilyen csapda is lehet, sosem tudhatja az emberlánya.
Tényleg nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan él a lehetőséggel és felhív, mert mi más ügyben keresett volna meg, mint az apjával kapcsolatban, mert elég elszántnak tűnt ott a vadászházban, csak nem tudtam lesz-e elég bátorsága még akkor is, ha jobban átgondolja a helyzetét.
Na meg aztán akkor is fennállt a helyzet, hogy keres magának más segítséget, hiszen nem éppen barátságos körülmények között ismerkedtünk meg.
- Szerintem semmi bunkó nincs a nagyfiúban. – pillantok rá fürkészően, mert kicsit harapósnak látszik, de a felajánlott becenév valamennyire enyhít a szövegén.
Nyugodtan megvárom míg meghozzák az italát, aztán lehűti magát. Nem látszom feszültnek, de azért az egészséges figyelem a környezetemre megmarad, miközben várom, mivel fog előrukkolni.
Egy halvány mosollyal nyugtázom, hogy sikerült meglepnem a névjegyemmel, de máshogy nem kommentálom, inkább figyelmem a kezére irányul, amely a belső zsebéhez irányul és nem is veszem le róla, míg a felszolgáló el nem tűnik és Nate le nem tesz egy köteg papírt az asztalra, akkor én is eleresztem a kést a derekamnál.
Előbb a férfire nézek, aztán a nem túl vékonynak látszó anyagra és bár nem hangzott el, tulajdonképpen mit akar tőlem, végül óvatosan széthajtogatom a paksamétát és átnézem.
Könyvelési adatok, pénzmozgások, különböző vállalkozások nevei, egy-két levelezés, aminek másolatát a kezemben tartom.
Az, hogy saját szakállamra végeztem némi háttér nyomozást, nem jelenti azt, hogy bele is akarok szállni Nathaniel és apja közötti családi iszapbirkózásba. Az anyag, amit megszerzett jó, de élek a gyanúperrel, hogy az eredeti dokumentumokkal nem rendelkezik, így meg ezzel nem sokra megy Larsen ellen.
- Nem rossz. – csúsztatom vissza a papírokat az eszegető férfinak, de egyelőre nem nyilatkozom, hogy én mit tudok. – És a sejtésed is helytálló, de mi okom lenne megosztani veled az információimat, tulajdonképpen mit szeretnél tőlem Nate? Megbízást akarsz adni? – nézek rá kérdőn.

Sheena és Nate


Kicsit még piszkálta a csőrömet a múltkori fiaskónak is beillő munkám, így nem voltam rest magán szorgalomból, kicsit mélyebben  utána nézni a dolgoknak, amiből kiderült, hogy a Megbízómat Niklas Larsen-nek hívják és tényleg van mit a tejbe aprítani. Mikor kiderült, hogy a fia meghalt és a lánya meg lelépett tőle, már sejtettem, hogy mi az oka, hogy hirtelen érdeklődése támadt ennek a szívtelen , törtető gazembernek egy örökös után, még ha az nem is akarja ezt egyáltalán. Az élettörténetében elmélyedve egyáltalán nem csodálkoztam a cselekedetein és abban is biztos voltam, hogy elég hatékonyan el tudja érni, hogy az legyen amit ő akar. Vagy így, vagy úgy.
Ha Nathaniel szembe akar szállni vele, az biztos, hogy nagy fába vágja a fejszéjét.
Éppen ezért nagyon meglepett, mikor a srác felhívott. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy valaha is felhívja ezt a számot, nem, hogy ilyen gyorsan.
Mivel általában elég gyanakvó vagyok, hiszen ez tart még életben, az étteremtől pár utcára teszem le a motort, majd ellenőrizve, hogy nem követnek és senki nem figyel, gyalog megyek az étteremhez, jóval a megbeszélt találkozó előtt.
Így már szemmel tudom tartani, amikor belép Nathanile az ajtón, elegánsan, de nem kirívóan.
Megvárom míg a pincér odakíséri és leül és, ha akar rendel valamit, előttem már van egy pohár sör.
Látom, hogy még nem tette túl magát az eseményeket, vonásai feszültek, és a pillantása is keményebb, mint volt. Az álla már gyógyult és a keze sincs már felkötve, bár a mozgásán még látszik, hogy érzékeny.
- Üdv nagyfiú! – nézek a szemébe kíváncsian, mikor a felszolgáló kihozza az italt, ha rendelt valamit és távozik. – Megleptél a hívásoddal.
Közben persze, mivel úgy helyezkedtem, hogy kilássak a boxból, folyamatosan szemmel tartom a bejáratot. Jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás és ez nagyon is így van.

Csodálatos tudomány a valószínűségszámítás. Pofon egyszerű témakört ölel magában, még pedig nem egyebet, mint hogy mit nem tudunk. Ez nem tréfa, hölgyeim és uraim, így igaz! Egészen pontosan azt kutatja, a kevéssé tudott dolgok közül - hívjuk csak lehetőségeknek, vagy lehetséges eseményeknek, kimeneteknek őket - melyiket tudjuk jobban. Végső soron hogy amit nem tudunk, abból mit tudunk kevésbé. Mert ugyebár a tudás tények ismeretét jelenti, a talán ténnyé váló elképzelések pedig ettől komoly messzeségben találhatók.
Annak ellenére, hogy ez a nemtudás tudománya, magam is alkalmazom időről időre. Most például nagy esélyét láttam, hogy előbb vagy utóbb a magát felnőttnek érző gyermek sértődésbe menekül, miután nem tudja kisded pajkosságát gátak nélkül és maradéktalanul kiélni. Nos ez be is következett. Mégis sikeresnek ítélem meg mai kutatómunkámat. Hogy miért is? Csak szépen sorjában, előbb az illendőség!
- Szép napot önnek is - biccentek illedelmesen, továbbra is mosolyogva.
Miután kiviharzott, rögtön töltök egy újabb pohárral a korábban kóstolt kiváló borból. Hm, hol is tartottam? Igen, a nem tudás tudományának alkalmazásánál. Végső soron ideális az, ahogy az események alakultak. Idejekorán kiderülhetett számomra, hogy jelen állapotában nem sok érdekességet nyújthat számomra ez a különös, két lábon járó fényjelenség. Úgy hiszem, az ital után fizetek, és távozom is.

/Köszönöm a játékot!/

Őszinte csodálattal szemlélem az ifjú hölgy étvágyát, ahogy kitartóan, töretlen sebességgel dolgozza fel az elé rakott táplálékot. Ha a jó étvágy teszi boldoggá a szülőket, minden bizonnyal az ő szüleit is igazán boldoggá tenné, ha ezen jelenetnek tanúi lehetnének. Ez az eset azonban valószínűtlen, hogy bekövetkezzen, így megmarad egy alternatív idővonalként. Már amennyiben elfogadjuk a párhuzamos idősíkok lehetőségét. Ki tudja? Tán, ha jelenlegi két kutatási területem már nem okoz kellő izgalmat, tán útba ejtem ezen tézis valóságalapjának felderítését is.
Határozottan szórakoztat, ahogy látom arcán meglepetését a díj említése nyomán. Van, hogy csak ámulok, mekkora jelentőséget tulajdonítanak egy-egy kitüntetésnek. Bármennyire is hangzatos, mégiscsak a mögöttes tartalom volna a lényeg. Így azonban tekintélyes elköltött vagyont jelent, mely a tudósok - és nem pedig a tudomány - népszerűsítése okán kerül elköltésre. Pedig mennyi kiváló kutatást finanszírozhatnának abból annak a parádénak az árából, melyet díjkiosztó gyanánt csapnak! Érdekes fajta az ember.
- Megkérhet, azonban míg számomra ez igen kényelmetlen volna. Tudja, még csupán most volt alkalmunk először találkozni. Míg nem ismerjük meg egymást jobban, szándékomban áll megmaradni a tiszteletteljes megszólítási formánál - úgy sejtem, a velem szemben ülő gyermek közel sem, így igyekszem nagylelkűnek mutatkozni - Ám ne mondják, hogy Sir Edward Victor Appleton elszalasztott egy alkalmat, hogy mosolyra fakasszon egy ifjú és gyönyörű hölgyet! Amennyiben ragaszkodik hozzá, és meg kívánja előlegezni irányomban feltétlen bizalmát, nos hajlandó vagyok eltekinteni a magázódástól.
Mielőtt alkalma lenne sebtében távozni, mutatóujjamat fegyelmezőn és intőn felemelve csitítom. Kivárom, míg gyermeki hevessége megnyugszik valamelyest. Addig szükség esetén akár némi hatásszünetet is tartok.
- Nyilván tisztában van vele, hogy az ön által szorgalmazott társaságból mindösszesen önt ismerem személyesen. Mit szólna hozzá, ha ön és egy vagy két barátja eljönnének hozzám. Későbbiekben természetesen, ha kedvelik társaságomat, és kellemesnek találják szerény hajlékom hangulatát, a későbbiekben többüket is szívesen vendégül látom. Ám fontos leszögeznem, nem szeretnék problémát a kedves családjuknak. Amelyikük még nem múlt el huszonegy éves, nagykorúságuk híján a meghívást meg kell beszélnem szüleikkel - avagy gyámjukkal, ha ez az eset forognak fenn.
Tartásom és hanghordozásom ezúttal inkább tárgyalói stílusúba hajlott, bár arckifejezésem továbbra is derűs, barátságos.