Dzsungel

Rádión egyeztetve egyáltalán nem tart sokáig, míg rádión keresztül sikerül konzultálnia a két csapatnak. Rövidesen kiderül az is, hogy miként lehet újraindítani a generátort - lévén az orosz úriember bizony elsősorban gépész és csak másodsorban katona -, valamint hogy ezt hol is lehet megtenni. Miután a generátor beindult, azonnal visszakapcsolnak a fények, a liftek, és minden ajtó elektromosan zárhatóvá, nyithatóvá válik. Szerencsére ettől még nem szabadulnak ki azonnal a különös szörnyetegek. Érdekes momentum, hogy jelenlegi ketrecüket a térkép orosz barátunk elmondása alapján kennel néven jelzi a térkép.
Minden esetre mindenkinek jut hely valamelyik apró, valószínűleg személyszállításra vagy felderítésre szolgáló ötszemélyes tengeralattjáróban.
A mérnök vállalja, hogy elviszi magával a hölgyet, és láthatóan Dirk macskája is azzal a csapattal kíván utazni. Még ketten beférnek a járműbe, a többieknek másikkal kell utaznia. Kezelésük egyszerű, ám némi ügyességet igényel.
Nem telik bele sok idő, mire eltávolodnak a víz alatti bázistól. Talán ennek következménye, hogy mindenki megszédül, elálmosodik. Lehetséges, hogy a nyomás okozza, amit egy ekkora szerkezet jóval nehezebben egyensúlyoz ki, mint a hatalmas monstrum.
Sötétség.
Hőseink ott ébrednek, ahol legutóbb elvesztették tudatuk fonalát. Valahol ülve, vagy fekve, de mindenképpen a helyzet adta legkényelmesebb - és biztonságosabb - pozícióban szundikálhattak. Most azonban felébrednek mind. Az emlékek megmaradtak, még a fájdalom utóérzete is esetleg, minden más nyom azonban eltűnt, ide értve sebesüléseiket is. Órájukra nézve nyugtázhatják, hogy valóban egészen sok idő kiesett számukra. Órák.

/Köszönöm mindenkinek a részvételt! Aki végig ktiartott, annak különösen köszönöm a türelmét! Legközelebb remélhetőleg felkészültebben és az igényeket jobban ismerve tudok belefogni a mesélésbe. Addig azonban el kell telnie némi időnek. Mindenkinek további jó játékot! Ha valaki más folyományt is szeretne a történethez, az nyugodtan írjon rám privátban, és egyeztetünk.(Nikola)/

A katona első reakciója arra, hogy felrángatják leginkább egy kiadós, fuldokláshoz hasonlatos köhögés. Talán még inkább fuldoklás, semmint köhögés. Vért azért prüszköl, ha nem is olyan intenzíven, mint az imént. Néhány pillanat kell rángatás nélkül, mire egy kicsit magára talál. Mond egy orosz szót, vagy valamit darabosan, ami leginkább orosz szövegnek tűnik.
- És... - kiköhög egy kis vért - emb... emberek vagyunk - sűrű sóhajok, küzdelem levegőért - ha nem tűnt volna fel, korcs. Mit... akartok... itt? Szép kis társaság...
Tekintete elcsigázott, feje le-le hanyatlik, mintha bármikor elájulhatna. Szédeleg szerencsétlen jobbra-balra.
Mindeközben Haley koncentrációjára a levegőből és a földről kis erekben víz folyik össze a kulacsba. Hidegnek nem mondható - bizonyára a környezeti hőmérséklet miatt -, de mindenképpen nagy kincs így is. Pillanatok alatt megtölti a kulacsot. Tiszta, mint a forrásvíz.
A rádióval már nincs ekkora szerencséje, valószínűleg a rutin hiánya miatt. Csak a legnagyobb gombot sikerül az oldalán magabiztosabban megnyomnia, de az is csak annyi hatással van a működésére, hogy még azt a kis sistergést is megszünteti, míg nyomva tartja. Furcsák ezek a rádiók, főleg így, hogy semmi használati utasítás.
Ezek után viszont mintha változna, időnként más apró recsegések is kerülnének az adásba. Valószínűtlen, hogy attól a néhány gombnyomástól, de mindenképpen észrevehető változás. Nem sokkal ez után történik, hogy minden jelenlévőnek átsuhan az elméjén néhány kép, részlet, érzet, amit a vezérlőben lévők érzékszervei látnak, hallanak, szagolnak, tapintanak éppen...

/Rádiókapcsolat esetén nyugodtan beszéljétek meg előre, hogy ki mit ír le a beszélgetésből./

- Ne félj, akkor is meg fogom köszönni, még ha el is ájulnék a biztonságba érve, miután összekapartam magam mindenféleképp megköszönöm, bizony, akkor majd nem menekülhetsz előlem.
Válaszolja mosolyfélességgel az ajkán az eldünnyögött szavakra. Nem azért beszél így, mert azt hiszi, hogy Joshua azt feltételezné róla, hogy bunkó, aki nem köszöni meg az életmentést. Inkább csak arra akarja felkészíteni, hogy nem elképzelhetetlen, hogy az adrenalin teljes elmúltával netán összeesik.
- Ó, ha én ezt tudom hamarabb tudom…!
Nyitva hagyja a mondatot, sajnos azt a poént már elsütötte, hogy Joshua már nem menekülhet előle köszönés-ügyben, ezért nem akarja most még azzal is megfenyegetni a szőke hajú férfit, hogy ezentúl állandóan amiatt fogja nyaggatni, hogy a maszatos arcát tisztítsa meg.
- Igyál csak nyugodtan, lehet erre is van egy trükköm. Vagyis előbb lehet, kipróbálom, azután ha bejön, ihatunk, amennyi csak belénk fér.
Kissé bizonytalanná válik felvetése végére. Igazából még rendkívül kevessé ismeri ezt a képességét, talán a vízmegsokszorozás vagy vízfakasztás vagy mi már túl van képessége határán, talán csak mozgatni tudja a vizet, de most majd kiderül.
Ha visszakapja a kulacsot, akkor meglötyögteti, hogy érezze mennyi víz van benne, majd mindkét kezével tartva a kulacsot a barlangbeli koncentráció hasonlóan kezd összepontosítani, a cél egyértelmű, megtölteni vízzel. Lehetőleg hideg vízzel, de igazából már a víz maga is elegendő lenne, nem akar telhetetlen lenni. Homlokát ráncolva koncentrál és remél, talán nem annyira elrugaszkodott remény, ha sziklafalat tudott repeszteni vízzel, akkor egy kulacs megtöltése nem tűnik olyan nehéznek.
Ha sikerül, akkor felragyogó arccal jelenti be teljesítményét majd jó nagyot húz a vízből, mintha valami ízletes nektár lenne. Ha nem sikerül, akkor csak megvonja vállát, majd otthon még kísérletezik a dologgal.
- Jó ötlet? Tényleg? – Elgondolkodó arcot vág. – Hát végülis az apám volt olyan szigorú, mint bármelyik katona, de sajnos a kiképzési próbálkozásai kudarcba fulladtak.
Természetesen örül, hogy használhatónak tartják az ötletét, legalábbis Joshua. Kira láthatóan nem lelkesedik az ötletért… vagy hát nehéz megállapítani, mivel még mindig nem kommunikál, de mivel nem indult meg nagy lendülettel előre, mint ezidáig, ebből Haley szőke logikájával arra következtet, hogy nem akar átvágni a dzsungelen.
- Ahha-ahha, értem, – nagy szemekkel figyeli Joshua ujját, nem is pislog, nehogy lemaradjon az okításról – köszi.
Tanulmányozza kicsit saját fegyverét is, de van egy olyan sanda gyanúja, hogy célt találni így se fog… hacsak a kezdők szerencséje nem lesz vele ezúttal is. De egyelőre abban reménykedik, hogy nem lesz szükség arra, hogy ő lövöldözzön. Az új csapattagok láttán nem emeli pisztolyát, látszik rajtuk is a megviseltség számtalan jele, ráadásul a szőke hajú nő beszédesebb, mint az ő társaik és rögtön biztosítja őket, egy cipőben járnak.
- Igen, annak tűnnek. – Felel előbb Joshuának, majd a páros felé fordul. – Ti vagytok az elsők, akikkel találkozunk, már azután, hogy mi összefutottunk, lenn valahol, valami gépteremben.
Arrafelé mutat amerről jöttek. Most nem kezd bele nagy bemutatkozásokba, meg annak a fejtegetésébe, hogy ki kivel hol ébredt és mire emlékezett és stb, mert egyszerűen a halottnak hitt egyik katona élőnek tűnik. Egészen megszorítja Joshua kezét – még szerencse, hogy a férfi az újabb tagok feltűnésekor megfogta Haley kezét – ugyanis kissé megint elfehéredik a felköhögött vér láttán, lehet az ápolónői állás mégse való neki, habár sápadtságának másik oka az a bizarr gondolat, hogy ezek szerint egy haldoklót kutattak át, és észre se vették, hogy élne még. Legalábbis reméli, hogy nem valamiféle zombi képességgel rendelkező mutáns, mert akkor aztán még őrültebb fordulatot venne ez az egész kalamajka. Egy ilyen állapotban lévővel viszont a bizarr gondolatok ellenére sem épp ezt a bánásmódot tartja leginkább célravezetőnek, talán mégse annyira barátságosak, de nem akar beleszólni a harcias szőke dolgába, egyelőre, talán mégiscsak ez lesz a nyerő húzás. Ha nem, majd akkor próbálkozhatnak mással.
- Te tudod, hogy kell használni ezeket? – Veszi kézbe az egyik rádiót és kezdi el nyomogatni találomra. – Hello… Hello… – Keresgélő ujjai nem találnak rá a megfelelő gombra, mivel szavaira nem érkezik válasz, ezért Joshuának adja, már ha nem vette még ki a kezéből. – Ehhez inkább pasi kéz kell, tessék.

Mivel láthatóan nem akar sem lelőni, sem nekem ugrani senki, így kissé elernyesztem megfeszített izmaimat és érdeklődve nézek végig a csapaton, akik nem kevésbé tűnnek leharcoltnak, mint a mi kettősünk.
Már éppen meg akarom kérdezni, hogy ők hogyan keveredtek ide, mikor az egyik eddig igen csak hullának kinéző kommandós feltámad halottaiból és némi fuldoklással egybekötött köhögés után átfordítja a testét, majd némi erőlködés után körbenéz, bár kérdés, hogy lát-e egyáltalán valamit.
- Mi a jó franc ez! – hördülök fel és pár lépéssel a katona mellett termek, majd nem túl finom mozdulattal, de ülő pozícióba rángatom. – Kik vagytok és hol vagyunk? – szegezem neki a kérdést, remélve, hogy válaszol is.
Az én rádióm most néma, mert kikapcsoltam, de a többieknél lévő és a kommandósé is tovább serceg, ami azt jelenti, hogy él a vonal.
- Vagytok még többen is? – nézek a hármasra. – Lehet, hogy mások is kapcsolatot akarnak teremteni? – bökök a kommunikációs eszközre, megadva a lehetőséget a többieknek is a cselekvésre, ha hasznossá akarják tenni magukat.

Az egész egyesült csapatból talán Kira viselkedik továbbra is a legfurcsábban. Különös, robotikus működése most mintha leállna, így csak bámul maga elé. Karmait visszahúzza. Nem tudni, mi lelte, ám továbbra sem tűnik kommunikációra képesnek.
Látszólag minden rendeződött olyan szintig, hogy éppen senki sem akar senkire rálőni. Ekkor történik meg az, hogy az egyik földön fekvő kommandós némi vért köp a földre. Többet, mint illendő volna. Ezt egy tisztes adag, nagy intenzitású köhögéssel hozza felszínre, ahogy oldaláról a hasára fordul. Szemét nem nyitja ki, ám az iménti működése alapján sejthető, hogy életben van még. Különös, hiszen látszólagos állapota alapján senki sem fogadott volna rá, hogy valaha is bármiféle önálló tevékenységet produkál még.
Most azonban még körül is néz, bár homályos tekintettel, kótyagos fejjel. Felállni jó eséllyel nem lesz képes önállóan. A rádiók továbbra is használhatóak, amennyiben valaki megpróbálkozik vele. A vezérlőben azonnal hallani fogják a hangját, ha beleszól valamelyikbe.

/Ezúttal nincs körváltás határidő./

Mivel Sam részéről nincs ellenvetés, miután kilihegtem magam az erőfeszítés után, magamhoz veszem a kulcsként szolgáló fémlemezt és a mellény egyik zsebébe csúztatom.
A fal mellett igyekszem tovább, hogy megtaláljuk a másik ajtót, mikor halk beszélgetés nesze és a sötétben elemlámpák villanása tűnik fel.
- Talán újabb katonák? – suttogom a remélhetőleg velem tartott férfinak és lépteim meglassulnak, óvatossá válnak.
Igazából az is csak most tűnik fel, hogy vállsebem sem áraszt el kínzó fájdalommal, ami az ajtó becsukásáért vívott harcban ki is ment a fejemből, bár, ha nagyon súlyos lett volna, valószínűleg azoknak az állatoknak a bezárása sem ment volna ilyen simán.
Persze nem mondom, hogy nem fáj, de sokkal jobban vagyok már, nem érzem magam gyengébbnek tőle.
Mivel nem tudhatom, hogy kikkel állok szembe, azért csak akkor nyugszom meg némileg, mikor nesztelenül megközelítve a kis csapatot, konstatálom, hogy nem katonákról van szó.
A kinézetüket, elgyötört fizimiskájukat elnézve, ha tippelnem kellett volna, azt mondom, talán hasonló cipőben vannak, mint én és Sam.
Már éppen elhatározom magam, hogy megszólítom őket, mikor a vállamra erősített rádió sercegő hangja felfedi személyemet, de hallhatóan nem én vagyok az egyetlen, akinél ez megtörténik.
~ Ez k&rva jó! ~káromkodok egyet magamba, de aztán előre lépek a fák közül.
- Helló! Nem kell pánikolni, azt hiszem hasonló a szituáció, amibe csöppentünk. – emelem fel a kezem, hogy mutassam békés szándékomat. – És nagyon szeretnék innen kikeveredni. – teszem hozzá, gondolván, hogy ez nekik is fontos. – Van még rajtatok kívül is valaki itt? – utalok a recsegő rádió felé, hátha az ő társaik nyomkodják valahol a gombokat.
A kütyüt igyekszem is elhallgattatni egyelőre, mert a fene tudja kinek hívhatja fel ránk a figyelmét.

-  Ezt meg honnan..?
Kérdi kerek szemekkel, mikor Joshua egy cipővel a kezében bukkan fel ismét az oldalán.  Azonnal felveszi őket, akármi is valász és habár kicsit nagyok a lábaira, de jó erősen megköti a fűzőket és máris rendben van. Leírhatatlanul jobb, mint mezítláb balettozni a sötétben, nehogy valami elvágja, megcsípje, harapja, etc. a lábát.
- Mennyivel jobb. Köszönöm!
Hálája Kirára is kiterjed, különösen amikor megpillantja mezítlábasan haladni előre, de annak ellenére, hogy a cipő tulajdonosa, igazából Joshuának köszöni meg. Ő volt, aki kitalálta ki sem gondolt kívánságát és teljesítette azt. Ahogy mindig, most is meghatja ez a fajta gondoskodás, amivel a férfi körül veszi. Lassan kezd az a nyomasztó érzése lenni, hogy nem érdemli meg, hisz viszonzásul semmit sem tud adni, holott olyan szívesen járna a kedvében, de most is csak kolonc a nyakán. Szó szerint néha.
- Elég szarul tervezte akkor, mi majdnem a legelején meghaltunk a nyomorult extrém lávájától.
Még mindig nem bírja szimplán lávának hívni azt a valamit, ami pedig majdnem megfojtotta és egyben megégette őket.
- Vajon vannak mások is rajtunk kívül? És mire a katonák?
Csupa kérdés, amire nem is érdekelné a válasz ha kijuthatna innen. Sajnos nincs a közelben senki, akivel efféle alkut köthetnének.
Magához vételez egy fegyvert, minden hozzá tartozó(nak tűnő) kellékkel, mivel senki nem vette ki a kezéből. Gyorstalpalóra lesz szüksége, hogy használni tudja, már ha nem úgy akarja használni, hogy fejbe vágja vele az ellent. Minden egyéb használhatót is összeszed, anélkül, hogy a katonának tűnő férfi arcára nézne.
- Mennyit kellett várnom a te körödre. – Utal fáradt mosollyal arcán arra, amikor a lovardában ő tüntette el a maszatokat Joshua arcáról. – Köszönöm.
Ellenkezés nélkül fogadja hát az újabb figyelmes kedvességet, amit most viszonozni tud. Az egyik kulacsot kínálja, benne hűs vízzel.
- Kérsz?
Kérdi feleslegesen és már át is adja a kulacsot. Ő majd iszik Joshua után.
- Talán követni kéne a vészfényeket, feltehetően elmegy a végéig és ott talán Kira átbonthatná a falat és akkor kijuthatnánk innen.
Vágyálom, de feltehetően közös vágyálmuk mindannyiuknak ez. Kijutni innen.
- Te is hallottad, ugye? – Áll meg egy pillanatra. – Igazad van, menjünk, minél hamarabb annál jobb.
Támogatja a sietség ötletét, különösen az új zajok hallatán. Nem tudja, mi történhetett, de nem akarja kivárni ölbe tett kézzel, hogy kiderüljön. Besorol Joshua mellé ismét, igazából egyre inkább úgy érzi, mintha egy külön kis csapatot alkotnának ők ketten a nagy csapaton belül. Ez nincs ellenére, igazából természetes is, ha azt vesszük, hogy egyedül Joshuát ismeri.
- Szóval, hogy is kell használni ezt?
Emeli meg a kezében tartott pisztolyt – a biztonság kedvéért a csőt mindig lefelé tartja – , amit korábban zsákmányolt. Természetesen nem most van itt az ideje, hogy hosszan lőgyakorlatot tartsanak, de néhány kezelési útmutató jól jönne.

A harcedzett duót ösztöneik és érzékeik igen hamar a kicsiny csapat közelébe sodorják, akiket hamar ki is szúrnak a fák között. Nem szükséges komoly lopakodás részükről, hogy ők maguk később tűnjenek fel amazok számára, hiszen nagy a sötétség, náluk pedig lámpák égnek. Sheena sérülései mintha ritkábban ajándékoznák meg nyilalló érzéssel, ami részben a helyi érzéstelenítés, részben saját gyors regenerációja okán lehetséges. Sam nem tapasztalt az utóbbi időben különös fejfájást vagy irányvesztést, ám időről időre orrát dörzsölgetve az az érzése támadhat, talán a helyi flóra okozta ezt a különös hatást.
Nem sokáig áll fent ez a megfigyelői helyzet, hiszen nagyon hamar megszólal az összes a helyszínen épen maradt rádió, mintha csak valaki a túloldalon a beszélő gombot nyomogatná, netán a helyes frekvenciát keresné. Talán inkább az előbbi. Minden adó-vevő recseg, még az is, ami a felvett kommandós ruhák vállára van rögzítve tartalék gyanánt. Ez természetesen feltűnő lehet mások számára, hiszen nem a föld szintjéről érkezik a zaj belőle...

/Körváltás: szeptember 14. A rádiók működnek, egymással is képesek kommunikálni, illetve odafent a vezérlőben is hallható. Az, hogy tudnak-e válaszolni rá, az az odaát történésein múlik./

Érzem, hogy hatalmas erő feszül az ajtónak és bár én sem vagyok gyenge, mutáns létemre, valószínűleg képtelen lennék becsukni az ajtót egyedül, így nagyon is jól jön Sam segítsége.
Együttes erővel, igaz még így sem könnyen, mert az a lény az ajtó túloldalán olyan vehemensen küzd, hogy szinte érzem a sóvárgását, de sikerül bezárni a rést és ezzel időlegesen megszüntetni a veszedelmet.
Mikor meghallom a fojtott hangokat, meg mernék rá esküdni, hogy abban a helyiségben valami nagymacska félék vannak, akik egy-két perc után végre feladják, hogy átjussanak és remélhetőleg ez máshol sem sikerül nekik.
- Nem tudom mik ezek, de minden valószínűség szerint ezek végeztek a katonák jó részével és egy ilyen ragadta el azt a lányt is, bár őt nem ölte meg furcsa módon. – lihegem izzadva a férfinek, ahogy megtámaszkodom a falnál erőt gyűjtve. – És lehet, hogy még vannak odaát – intek az ajtó felé, - mármint emberek, mert mintha éreztem volna valamit, de azt nem tudom, hogy élők-e vagy már csak olyan hullák, mint ez itt. – nézek a halott katonára. – Viszont, valahogy csak ki kéne jutnunk innen. – lépek előre párat távolabb nézve, hiszen még volt pár ajtó. – Próbálkozzunk egy másiknál, de vigyük ezt a kulcsot, hátha máshol is működik. – javasoltam és, ha ki tudtam húzni a fémlapot, akkor magamhoz vettem, majd elindultam, ha nem volt más épkézláb javaslat.

Ellenkezés nélkül veszi át a lámpát, kérdő fénnyel a tekintetében előbb Joshuára pillant, majd a lámpára. Mire újra a férfi arcára vezeti pillantását már érti, miről van szó. Most már ellenkezne, de kénytelen belátni, hogy így lesz a legjobb. Ha megállna, akkor ha a többiek nem is várnák meg, Joshua biztosan nem hagyná magára. Ezáltal rontaná Josh esélyeit az életben maradásra, vagyis szó sem lehet, hogy ellenkezzen.
- Ne haragudj.
A vascsövet viszont hálásan hagyja a lépcső egyik fokán, már kezdett nehézzé válni, hogy mindenhova magával hurcolta és a fogás sem volt a legkényelmesebb rajta. Karjait Joshua nyaka köré fonja, igyekszik kicsit sem szorítani. Már csak az hiányozna, hogy még fojtogatja is a hős lovagját. Lábfejeit is összekulcsolja a férfi derekánál, így próbál segíteni, legalább a kezei szabadon maradjanak.
Olyan jól esne a fejét is Joshua nyakába fúrni és elfeledkezni erről a rémálomról. De nem lehet. Koncentrál, hogy pontosan maguk elé világítson a lámpával. Mivel a fénysugár nem kalandozhat el, a környezetükre figyeléskor a hallására támaszkodik. Távoli hangokat fülelne, ezért meglepi a közeli suttogás, ami láthatatlan mosolyra fakasztja.
- Most már nem is.
Súgja vissza. Tudja, hogy nem garantálhatja egyikük se, hogy nem lesz semmi baj, ezt nem lehet, ugyanakkor jól esik ezt hallania. És ami azt illeti, mondani is ugyanolyan jó érzés.
- Köszönöm.
Visszaadja a lámpát, amint újra a saját lábán áll. A többiek nem túl kommunikatívak, vagy megtárgyaltak mindent, míg ők lemaradtak kicsit. Vagy most már annyira Joshuára koncentrál, hogy őrá jobban figyel és a többiekre kevesebb figyelme marad.
Kilépve még kevesebb figyelme marad, teljesen leköti a buja dzsungel, ahova kilép. Mezítlábas talpának a beton sima hűvöse után nehéz megszoknia a természetes talajt. Óvatosan lépked, inkább féltalpon, ha tehetné talán lábujjhegyen járna. Igyekszik puhán, könnyedén járni, nehogy valami komolyan felsértse bőrét. Az állatok neszezése miatt folyamatosa körbe-körbenéz, nem akar semmire rálépni, azt meg végképp nem akarja, hogy az ő nyakába essen valami.
A nagy szemlélődés közepette – az iránnyal nem sokat foglalkozik, csak annyira figyel, hogy ne maradjon le Joshuától – veszi észre a furcsa lámpákat, hacsak valaki nem hívja fel rá már korábban a figyelmet.
- Ez nem tűnik annyira kintnek. – Válaszolja meg saját korábbi kérdését. – Mi a fene lehet ez a hely? A lépcsőn felfelé nem volt semmi?
Kérdi a többiektől, hátha valamelyikőjük továbbment kicsit felfelé is. Most már nem biztos abban, hogy olyan értelmetlen lett volna felmenni, ha más nem, kizárhatták volna, mint lehetséges útirányt és/vagy megtalálhatták volna esetleg a kijáratot, nagy zöld táblán fehér betűs EXIT felirattal, a kis fehér manus ajtón kilépő piktogramjával egyetemben.
- Te jó ég!
Döbben meg a holttestek láttán és feledi a felfelé továbbszaladó lépcsőfokokkal kapcsolatos fejtegetéseit. Most aztán igazán elfehéredik, ilyen erőszakos halált halt embert még soha nem látott. Igaz, amikor nagyanyja meghalt és lerótták tiszteletüket előtte, akkor is elfehéredett, pedig ő szépen elaludt egy éjjel, és nem szaggatták fel vörösen mellkasát lövések. Mély levegőt vesz, ami a párás, meleg levegőben nem is olyan egyszerű. Szorosan lehunyja szemét, de a tépett sebek így is ott táncolnak a fejében, nem tudja kizárni őket. Ahogy azt a gondolatot sem, hogy a halottak katonák voltak. Katonák. És most halottak. Milyen esélyeik vannak akkor nekik? A pánik hullámai megérintik.
Mivel még soha nem élt át ilyet, nem tudja, hogy a barlangban volt meglepően higgadt a kezdeti sokk után és most reagál normálisan vagy a majdnem láva általi megsülés árnyékában való küzdeni akarása volt a normális és most reagálja túl… vagy csak egy kis adrenalin kéne és feledné a fullasztó meleg ellenére a homlokán gyöngyöző hideg verejtéket. Letörli kézfejére lógó öltönykabátujjal, annak már sajnos úgyis mindegy. De neki, nekik nem, még nem mindegy! Nem adja fel, olyan cukormázas lenne most feladni, a fényes páncélú lovag árnyékában. Hát ezért küzdöttek a szüfrazsettek olyan nagyon?
Menekülési kényszerét próbálja a hasznára fordítani, nem rohan el esztelenül, hanem közelebb megy a holttestekhez, az egyik sárgán remegő fénysugárban ugyanis elkapta egy másik lámpa képét. Jó lenne, ha neki is lenne saját zseblámpája. Ha a többiek már összeszedték, amit lehetett, akkor csak hozzájuk lép, ha mással vannak elfoglalva, akkor viszont összeszorított fogakkal kezd hozzá a kutatáshoz az egyik katona teste mellett guggolva. A vascsőnél hatékonyabb fegyvert is begyűjt, habár még soha nem volt a kezében ilyen, így csak akkor tart magánál, ha senki más nem tart igényt rá. Zseblámpát viszont mindenféleképpen magánál tart egyet.
- Elsősegélycsomag!
Habár nincs még sérült közöttük, de a látottak alapján jobb felkészült lenni mindenre. Kulacs után is elkezd kutatni, netán hátizsákjuk is volt... hogy is szokták mondani? Fél királyságát egy energiaszeletért, vagy bármi cukros dologért!

A lentről érkező csapat belépve az ismeretlenbe páradús, meleg levegőre érkezik. Sötétség van itt is ugyanúgy, mint ahonnan jöttek. Több helyütt is látszódnak a piros vészfények. A plafon a rajta lévő lámpák látszólagos kicsiny méretéből következtethetnek rá, hogy valószínűleg ez egy igen magas helyiség lehet.
Az ajtó belsején vaskos kulcslyuk látszik. Valószínűleg ez a zárrész mozgatja a reteszt, ha valaki bentről kíván kifelé haladni. De milyen is ez a bent?
Ritkás aljnövényzet, néhol nagyobb bokorcsoportok, és alacsonyan kezdődő, iszonyatosan sűrű lombozat. Itt-ott csúszó-mászókat is látni, valamint a zajokból ítélve madarak és egyéb állatfajták is képviseltetik itt magukat. Olyan ez, mint egy hatalmas üvegház, éppen csak az üveg hiányzik belőle.
Némi haladás után találhatnak néhány felségjelzés nélküli katonát, akik különböző lőtt és tépett sebekbe halhattak bele. Némelyiküknél még megtalálható fegyvere, lámpája, elsősegélycsomagja.

Sam még időben ér oda, hogy ezek után ketten feszülhessenek neki az ajtónak. A vérmes bestia kitartóan küzd, és pokolian erős. Nehezebb lehet egy megtermett embernél, akár többször is, és bizonyára teste jelentős részét alkotja izomzata. Ennek ellenére - tán a szerencse vagy erős életösztönük okán - hőseinknek sikerül becsukniuk, majd be is zárniuk az ajtót. Bentről még tompa morgást, nagymacskához hasonlatos vinnyogást, és bántóan éles kaparászást hallani. Mindez csupán fél percig tart, míg feladják a túloldalt lévő fenevadak. Sheena pedig az imént egyetlen pillanatra megjelenő huzatban - mely el is tűnt, amint becsukódott az ajtó, ám valamivel az ajtó nyitása után tűnt csak elő - új szagokat vél felfedezni. Némi parfüm, verejték, vélhetően embertől származik. Hiába enyészett el ilyen gyorsan, a veszély érzete még a szokásosnál is éberebbé teszi a bérgyilkosnőt.

/Bátorkodtam annyit írni Sam nevében, hogy segít. Remélem, nem probléma./
/Körváltás: szeptember 5. péntek, 20:00/

Mintha csak a hatodik érzékem súgta volna, hogy óvatosan közelítsem meg ezt az ajtót, mert talán nem hiába igyekezett zárva tartani azt a halott őr. Talán az ösztöneim is közreműködtek ebben, de amúgy sem voltam soha az a csapjunk a lecsóba típus és nem most fogom elkezdeni, mikor eleve olyan rejtélyekkel találtam eddig szembe magam, amit nehéz vagy egyáltalán nem lehet megmagyarázni.
Bízva abban, hogy Sam érti a dolgát és ő is átlátja a helyzetet, na meg kellőképpen résen van, ha történne valami, elfordítom a fémdarabot, ami valószínűleg kulcsként szolgál.
Nem nyílik azonban könnyen, mintha valami mögé szorult volna, de, ahogy jobban nekifeszülök, hirtelen egy karmos mancs csusszan ki a résen és majdnem eltalálja az ajtónak nyomódó vállam, alig van időm arrébb húzódni, csak ember feletti reflexemnek köszönhetem, hogy nem jutok a katona sorsára.
Most már nem kinyitni szeretném, hanem inkább gyorsan becsukni a nyílászárót, mert a fülembe jutó hangok alapján a karmokkal és gondolom fogakkal is jól felszerelt lény nincs egyedül odaát és számos társa kívánna csatlakozni hozzá, hogy átjusson és belőlünk legyen a fő fogás.
- Segíts! Gyorsan! – erőlködöm mindent beleadva, hogy vissza tudjam zárni még időben.

Sheena Lawson carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :

Sheena Lawson carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :

Sheena remekül megérzi a veszélyt, talán ezért is gyanakodik egyből csapdára. Bár ki gondolta volna, hogy mindössze egy csapdaként működő helyzettel fog szembetalálkozni? Ahogy arasznyira kinyílik az ajtó, azonnal egy hatalmas mancs csap hősnőnk keze irányába. Úgy tűnik, megtalálták, mi szakította le a katona kezét.
A helyzet azonban fokozódik, ugyanis az eddig beszorulni látszott ajtó nyílni kezd. Ha nem ugranak oda időben, vagy nem fejtenek ki elég erőt, az a valami nem csak a mancsát fogja átdugni a résen...
Némi morgás is hallatszik a túloldalról. Az igazán aggasztó azonban az, hogy nem egy ilyen lény hangját hallják. Benti zajongásukból következtetve a rengeteg vagy a több tucat mennyiségi jelzők talán helytállóak lehetnek.

/Körváltás: augusztus 27. szerda, 20:00. Aki nyomja az ajtót, attól kockadobást kérek. A két összegének legalább hatnak kell lennie, hogy időben vissza tudják csukni az ajtót./

Sam magyarázata arról, hogy merre járt, a történtek tükrében, egyáltalán nem meglepő, ahogy a lány eltűnése sem lenne, ha előtte nem láttam volna azt a lényt és nem tartanék arról, hogy ez nem a minket ide hurcolók műve. Persze annyira nem ismerem, hogy túlságosan a szívemre vegyem a dolgot, és bár, ha itt lenne, eléggé megnehezítené a kijutásunkat, azért nem hagytam volna itt.
Mondhatni a sors megkönnyítette a helyzetünket, még ha ez kegyetlenül hangzik is.
- Nem hiszem, hogy olyan állapotban lenne, hogy bárkire is veszélyt jelentene, ha egyáltalán életben van még, mert az előbb egy igen csak termetes ragadozó suhant el az orrom előtt, de azt hiszem ténykedése nyomait te is láttad a katonákon. – válaszoltam a kérdésére, mert ezek szerint ő nem látta. – De én is drukkolok a csajnak. – teszem hozzá.
A lövésére majdnem megint ugrok egyet és egy dühös pillantással jutalmazom, amiért nem figyelmeztetett előre, ráadásul érzékeny füleimet is majd megsüketítette a dörrenés, de a ránk potyogó darabok már biztosítanak róla, hogy nem járunk messze az igazságtól, amikor azt feltételezzük, hogy ez valamiféle hatalmas terem, annak ellenére, hogy most a dzsungel jellegzetes éjszakai hangjai most visszatértek.
- Cseszd meg! Legalább szólhattál volna! - morranok rá.
Mikor elindulunk, el kell fojtanom egy mosolyt, mikor az eddig oly higgadt férfi, felvázolja, hogy milyen sorsot szán a minket idejuttatóknak, mert a véleményünk nagyon is egy síkon mozog.
- Szerintem erre nincs még nagyon hihető magyarázat sem és velem kell versenyezned, ha előbb akarod őket, mint én. – villantom rá sárgálló tekintetemet, mellyel folyamatosan pásztázom a környéket, hiszen a piros fények alig adnak annyi világosságot, hogy ne essünk orra, inkább csak irányt mutatnak.
A „külső” falhoz érve, én nem igyekszem több fegyvert magamra aggatni, mert csak gátolnának a mozgásban, a sebesülésem így is eléggé korlátoz, de, ha Sam így érzi jól magát, akkor lelke rajta, ezért inkább az ajtóval foglalkozom.
- Igen! valószínűleg csak akkor leszünk okosabbak, ha sikerül kijutnunk és találni valakit, aki magyarázattal tud szolgálni, hogy mi a fene történt és miért vagyunk itt. – bólintok a meglátására, hiszen tényleg nem érdemes találgatni, bár az ember már csak ilyen, hogy óhatatlanul töri rajta a rejtélyeken a fejét.
A séta során még két rejtett ajtóval és annak halott őreivel találkoztunk, de az nézett ki a legbiztatóbbnak, amit elsőnek megtaláltunk, mert abban volt valami kulcsféle, ezért elsőre talán ezzel próbálkozok meg, mikor a feltörésére vonatkozó szavaim után megpillantom.
- Várj! – intek a felém nyújtott, bajonettel kiegészített fegyverre. – Hátha nem is kell erőszakhoz nyúlni. Megpróbálom kinyitni, hátha sikerül, de állj készenlétben, fedezz, ki tudja mi van e mögött.
Természetesen én is ugrásra készen feszítem meg az izmaimat, mert lehet, hogy van valamiféle csapda, hogy megakadályozzák a kijutást. Aztán, ha nem akadályoz meg benne semmi, igyekszem elfordítani a kis fémlapot a zárban.

Nem sokkal a lángok, lövések és egyéb zajok elülte után a dzsungel, bármennyire is mesterséges vagy nem, átvált az éjszakai esőerdők zajaira. Bár nagyobb emlősök nincsenek igazán, inkább apró majmok és madarak ricsaja válik a háttérzaj domináns résztvevőjévé.
Sam lövedéke mintha szikrát vetne valamin, de igen messze csapódott be, hangja is alig hallatszott, hát lehetett akár káprázat is. Illetve lehetne, ha néhány üvegdarab nem hullana alá. Úgy tűnik, valamiféle burkolatot mégis sikerült megsértenie.
Sheena a körüljárás alkalmával még két másik a halott kommandós által őrzötthöz hasonló rejtekajtót sikerül kiszúrnia. Ha kör alakúnak feltételezik a csarnokot, akkor nagyjából egyenletesen helyezkednek el, egymással százhúsz fokos központi szöget zárva be a fánál. Azt is felfedezi az állati érzékekkel is megáldott bérgyilkosnő, hogy az elsőként megtalált ajtónál egy a férfi vérével szennyezett fémlap - vélhetően kulcs - található egy zárnak is tekinthető nyílásból. Állásából inkább következtethető, hogy a halott zárta be utolsó cselekedeteként, semmint hogy kinyitni próbálta volna. Elhelyezkedése is erre utal.

/Körváltás augusztus 21. csütörtök 21:00,
az addigi hozzászólások száma nincs limitálva/

Én általában hallgatok a megérzéseimre és ez most sincs másként, bár azon csodálkozom, hogy ennyire bolondot tudtak csinálni az érzékeimmel eddig is, ami azt jelenti, hogy nagyon élethűen kellett megalkotni ezt a szimulációt, ami olyan fejlett technikát feltételezett, amivel még soha sem találkoztam. És ez aggasztott! Nagyon aggasztott, hiszen valaki igen csak vette magának a fáradtságot, hogy idecipeljen és nem csak engem, hanem ott volt még Sam és a lány is. Aztán meg ott voltak azok a kommandósok, akiknek mostanra jóformán csak a maradványai maradtak és akkor még arról a lényről nem is beszélek, aki itt a legnagyobb pusztítást okozta. Mind, mind újabb kérdéseket vet fel és ebből a legnagyobb, hogy MIÉRT? Kinek és mi célja ezzel?
Viszont azt hiszem valami hiba történt a számításba mert szerintem a leállás nem volt bekalkulálva, ahogy a katonák halála sem. Legalábbis ez a véleményem, miközben a jelzőfényeket követve elérek egy hatalmas méretű fához, aminek a tetejét sem látom, hiszen az már a sötétbe veszik, ahol már semmilyen fény nem világít és az én érzékeny szemem sem lát el odáig. De szinte érzékelem a hatalmas méreteket.
Úgy néz ki, hogy ez ennek a helynek a központja, ezért nem ártana megtalálni a széleit sem, hátha akad valami kijárat, hiszen a kommandósoknak valahol csak be kellett jönni a számításaim szerint.
Beletelik vagy egy fél órába mire elérjük a külső falat, amivel be is bizonyosodik, hogy ez egy hatalmas terem, ahogy mellette lépkedek már egy ideje.
- Soha nem hittem volna, hogy ilyen létezhet, hogy valaki megalkosson egy ilyen szimulációt. – mondom halkan Sam-nak, ha velem tartott eddig. – Vajon csak a kísérleti nyúl szerepét tartogatták nekünk? És miért? Miért éppen mi? És vajon mi a fene történhetett, mert, hogy nem szándékosan fedték fel ezt az egészet abban biztos vagyok. – intettem körbe, aztán megláttam valamit. – Nézd, egy ajtó……….és még egy holttest. – váltottam futásra és álltam meg aztán a félkezét vesztett katona mellett, belenézve az üveges szemekbe. – Valami megakadályozta, hogy ő kimenjen, vagy ő akadályozta meg, hogy valaki vagy valami kimenjen? – ez egy jó kérdés volt, de most egyelőre azon igyekeztem volna, hogy mi kijussunk innen, ezért az ajtóhoz léptem és igyekeztem találni rajta valami nyitószerkezetet, mivel első látásra zártnak tűnt.
- Gondolom nincs nálad feszítővas? – kérdeztem csak úgy mellékesen Sam-tól.

Sheena Lawson carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :

A vörös vészfények sugárirányban terjednek. Ennek egyértelmű középpontja egy hatalmas kerületű fa, mely egészen magasra nyúlik. Igaz, a tetejét esélye sincs meglátni a duónak, hiszen az égbolt fénye kialudt. Annyi bizonyos, sok-sok égi vészfényt kitakar lombjával.
Hamar bizonyossá válik, azaz röpke félórányi gyaloglás után, hogy a dzsungel tulajdonképpen egy hatalmas helyiség. Falát hosszas menetelés útján sikerülhet csak körbejárniuk, ám eközben senki sem zavarja meg őket.

Az egyik falnál megtalálhatják vér által kirajzolva az egyik felét egy rejtettnek szánt ajtónak, illetve egy karját tőből elveszített kommandós holttestét. Ülő pozícióban érte a vég, miután vörös foltot hagyott maga mögött a mohával borított burkolaton. Vélhetően ő maga csukta be azt az ajtót. Nem valószínű, hogy tervezett visszatérni oda. Most már nem is nagyon lesz rá lehetősége...

/Körváltás: augusztus 16. szombat, 16:00.
Egyúttal kérnék a két karaktertől egy-egy kockadobást./

Bár nem egyszerű a sebesülésemmel felszerelkeznem, azért a túlélésem érdekében természetesen mindent megteszek és ebben egy kis fájdalom nem fog megakadályozni. Voltam én már ennél neccesebb helyzetben is, így egy két grimasz után, már eléggé úgy éreztem, hogy kellően elláttam magam, mint a sebesülésemet, mint a felszereltségemet illetően.
A felső mellény zsebei be beletömködtem mindenféle kötszert, tartalék tárakat, taktikai lámpát és a rádiót is, ha esetleg megszólalna, akkor tudjam merre mozognak a csipet-csapat életben maradt tagjai, már ha maradt valaki életben. A nadrág zsebembe is jutott még némi energiaszelet, amiből gyorsan be is kaptam egyet, az övemre akasztottam két kulacsot is, amiben aránylag friss víz volt, ahogy megállapítottam.
Mikor aztán visszatérve a lányhoz éppen végeztem az ellátásával, és azon töprengtem vajon mit kezdjek vele, ismerős illat kúszott az orromba, hiszen kiélesedett képességeim időben tájékoztattak a közeledőről, majd a hangját is meghallottam.
- Tudom! Hol a pokolban voltál? – üdvözöltem kedvesen, de további csevejre nem kerül t sor, mivel a fényviszonyok villámgyorsan változni kezdtek és először azt hittem valami nagyobb repülőalkalmatosság takarja ki a napot, gyorsan egy fa mögé gurultam.
Pár pillanat múlva kiderült, hogy nem erről van szó és meg vallom őszintén, kissé döbbenten bámultam fegyverrel a kézben a fejünk fölött kigyúló vörös pontokat.
- Azt a ku…… - sziszegtem, nem éppen nőiesen, mert nagyon kezdtem valamiféle laboratóriumi patkánynak érezni magam, akivel fura kísérletet folytatnak. – Ne félj nem lőlek le, de gondolom te is látod, amit én. – bökök a kicsit horrorisztikus fényben a vörös, lámpára hajazó pontokra.
Aztán azzal a lendülettel vetem magam hátra, ahogy egy sötét árny, egy nagymacska sziluettje, elsuhan előttem, vészesen közel. A nyelvemre toluló káromkodást, most megtartom magamnak.
- Ez közel volt! – mászok vissza a kis tisztásra, ahol Samet veszem ki a letakart lámpájával.
Én is bekapcsolom hasonló módon az enyémet és most viszont dühösen felszisszenek.
- A lány! – irányítom a fényt annak hűlt helyére. – A fenébe! Valami elvitte!
Közben most már alaposabban szemügyre veszem a férfit, aki láthatóan szintén nem vesztegette az idejét és, ha a szagáról nem tudnám megállapítani, hogy kicsoda, könnyen valamelyik támadómnak vélhetném. A ledobott mellényekre nézve, még egy mosollyal is megajándékozom, hiszen láthatóan rólunk sem feledkezett el közben. Milyen gáláns lovag!
- Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy ez valamiféle zárt tesztpálya, vagy hasonló és nem is vagyunk a dzsungelban. Ha így van, akkor ilyet még soha nem pipáltam, nagyon komoly dolog. És persze nem igazán tetszik, hogy én vagyok a patkány a kísérletben. – válaszolom fojtott, dühös hangon. – Igen, érdekesek, mintha valami irányt mutatnának, bár lehet, hogy pont az a cél, hogy arra menjünk. - vonom meg a vállam. – De, nem hiszem, hogy túl sok választásunk lenne. Nézzük meg, de próbáljuk fedezni egymást, amennyire lehet. –emelem készenlétbe a gépkarabélyt, majd megindulok a legközelebbi vörös pont felé.