Dzsungel

First topic message reminder :

Dzsungel, valahol, minden szükséges tartozékkal. Mérges kígyókkal, pókokkal, növényekkel, és szelíd, a lombon átszűrődő fénnyel.
A talaj nyirkos, ahogy a levegő is, és minden körös körül. A növényzet bokától lefelé ritkás, térdtől felfelé sűrű.

/Első kör vége: július 9. szerda éjfél, addig annyit írtok és olyan sorrendben, ahogy nektek tetszik. Ha mesélői hozzászólás kell, kérlek szóljatok, hogy biztosan észrevegyem!/

Én tényleg nem szoktam hozzá, hogy az ébredés pillanatában máris életveszélyben legyek, ezért egyszerűen képtelen voltam helyesen lereagálni, hogy egy vadi új környezetben ébredtem fel.
És jött a kígyó.
Nem mondanám, hogy rajongok az állatokért, voltam már állatkertben, de ezt a példányt is szívesebben látnám táska, vagy nadrág formájában magamon. A bőre csúszós, de száraz és meleg volt, túl közel hozzám. Úgy hagyta el a kiáltás az ajkaimat, hogy még a tudatom is csak nagy nehezen jött rá, hogy sikítok. És nem kéne, mert ez egy állat és valószínűleg nem süket.
Aztán hirtelen ott termett egy lány. Nem őt vártam, hanem a liános ágyékkötőst, de a darabokra hulló kígyó tetemét látva megbocsátottam ezt a kis tévedést. Úgy éreztem, hogy a szívem hangosabban dobog, mint amekkorát az előbb kiáltottam.
- Azt hiszem, hallucinálok. - kaptam a fejemhez, ami meglepően stabilnak és valóságosnak tűnt, mint körülöttem -sajnos- minden más. Az agyam viszont már nem akarta befogadni, amit látott, de már tudatosan. - Nem tudom, hogy mentettél meg, de köszönöm! - hörögtem, mert a félelmemben teljesen kiszáradt a szám.
Nyeltem egyet és válaszoltam volna a kérdésére, hogy valószínűleg együtt bulizhattunk, ha ő is idekeveredett és hasonlóan osztja a fekete lyukat az agyamban, de a váratlan lökése a bozótosba taszajtott. Nem vagyok túl gyakorlott eső, ezért elég bénán értem földet, de a veszélyt szimatolva inkább meglapultam és megpróbáltam nem nyöszörögni a fájó testrészeim tucatjai miatt.
Csak pislogtam a susnyásban, összeszorított fogakkal, ameddig ki nem derült, hogy tulajdonképpen nincs mitől félnem, a madárijesztő-ember nem annyira fenyegeti az életemet, mint az előbb a kígyó, szóval koncentrálhatok a saját bajomra. Felhúztam a lábamat. A bokám kiment... Komolyan, ez a gyenge pontom, mint Achillesnek a sarka. A fejemen csordogáló, eddig verejtéknek vélt folyadék jobban megszemlélve inkább vérnek tűnik, amit a lökéskor a fejembe csapódó kis kő okozhatott és ami a fejfájásom fő oka lehet. Na persze, gondolom a másnaposságon kívül. Hé, ez már véresen komoly. - vizsgálgattam a saját véremet az ujjaim között morzsolgatva.
Éppen úgy döntöttem, hogy minden erőmet összeszedve feltápászkodom és az eddigi beszélgetést, amit a saját testemre irányított figyelmem miatt elmulasztottam, most bepótolom, no meg bemutatkozom, hogy hátha ebből valakinek felrémlik a tegnap este. Ha a madárijesztővel volt dolgom, akkor neki muszáj, hogy emlékek ugorjanak be. Azt mondják, hogy felejthetetlen vagyok...
De ekkor éles fájdalom hasított a lábamba és valami húzni kezdett. Ismét sikításra nyitottam a számat, de ahogy az a valami erőszakosan áthúzott az előbb csak érintett szikla darabon, olyan éles fájdalom nyilallt a fejembe is, hogy képtelen voltam kipréselni a tüdőmből a felgyülemlett levegőt. Lehet, hogy a sokk hátán sokk hatására, de még valószínűbb, hogy a fejsérülésem miatt a szemeim homályosan észlelték, hogy az a valami húz engem és semmi erő nem volt bennem, hogy visszatartsam magam a feketeségtől, ami olyan nyugtatóan hívogatott. Szóval így történt, hogy alig keltem fel tíz perce és máris ájultan hurcol valaki vagy valami, miközben a testem több sebből vérzik. Ez történik, ha az ember nem jut idejében kávéhoz.

Bár a különös öltözetű férfi, - akinek álcázással ellátott, de láthatóan modern ruhája elárulja nekem, hogy ő sem túl régóta élvezheti az őserdő vendégszeretetét, és ezen a fedetlen testrészeire kent sár sem változtat, - nem mozdul amikor előlépek a fedezékemből, azért nem kerüli el a figyelmem a kezében tartott szúróeszköz. Ezek azt mutatják, hogy nem egy tapasztalatlan városlakóhoz van szerencsém, így nem árt résen lenni.
Viszont, ha valami rosszban sántikálna, akkor nem fedte volna fel magát, így adok egy esélyt a barátságos közeledésre, de közben figyelem minden rezdülését.
Érdekes a válasz, amit kapok, ezért kissé félrebillentem a fejem egy kicsit és úgy nézek rá.
- Szerintem neked nem áll jól a bánat név, inkább maradok a Sam-nál. – biccentek egyet, és én is csak annyira emelem meg a hangom, hogy mi hárman halljuk.
Mikor a dárda hegyét a föld felé fordítja, én is engedek valamelyest feszes tartásomon. Csak fő a bizalom, hiszen valószínűleg mindannyian ugyan abban a kutyaszorítóban ülünk, amit úgy látszik nem csak én látok így.
- A kiskegyed helyett inkább legyen Sheena. – húzom el a szám egy pillanatra, de aztán a lényegre koncentrálok. – Ezek szerint hallottad, mit kérdeztem a Kígyóbűvölőtől. – intek a barna hajú lány felé, aki remélhetőleg hamarosan csatlakozik hozzánk, ha kiheverte az előzőeket. – Az, hogy a dzsungelban vagyunk csak arra ad támpontot, hogy valahol az egyenlítő környékén, de azon belül bárhol. Még nem sikerült nagyon felmérnem a terepet, épp vizet kerestem, mikor meghallottam a sikítást. – avatom be a nem túl sok tudásomba.
Azért mikor Sam beszél, el kell ismernem, hogy jól gondoltam az elején, amikor arra tippeltem van tapasztalata az ilyen vidékkel, hiszen nem sok időt pazarolt és a tettei mind logikusak és praktikusak voltak az adott helyzetben.
Nekem is eszembe juthatott volna felmászni egy fára, de én inkább a szimatomra és a fülemre bíztam magam, bár előbb-utóbb biztos nekem is eszembe jutott volna.
- Jól boldogulsz itt, talán ismerős vagy itt? – firtatom, hátha mond valami érdekeset.
Figyelmes tekintete, egy csepp feleslegesnek sem tűnő mozdulatai nagyon is ismerősek voltak, biztos, hogy valami katonai kiképzése volt, vagy jelenleg is valami ilyen szervezet tagja. Ez azért fenntartotta a gyanakvásomat, még ha nem is mutattam.
- Ti emlékeztek arra, hogy miként kerültetek ide? és ötlet, hogy miért? Mivel egyikünk sem ismeri a másikat, mi lehet a közös pont, hogy itt vagyunk, akár hol is az az itt. – nézek rájuk kérdőn. – Minden esetre, jobb lenne nem itt ácsorogni, mielőbb ki kéne vergődni innen. – osztom meg velük az álláspontomat.

Általában megállom a helyem egymagam is, elég sok váratlan helyzetben, hiszen erre lettem kiképezve, de most nagyon aggaszt egyrészt az hogy nem emlékszem semmire az idekerülésem körülményeiről, másrészt mivel a sikítozó lány sem egy dzsungellakónak nézett ki, valószínűnek tartottam, hogy talán kettőnk idecsöppenése között van valami összefüggés.
Ezért döntöttem úgy végül, hogy talán megérné megmenteni egy kígyóharapástól, hogy aztán válaszolni tudjon a kérdéseimre.
Mivel a ruhámon kívül mindent elvettek a kényszerű eszméletlenségem ideje alatt, így aztán nem sok választásom volt, hogy használom-e a képességeimet, hiszen puszta kézzel azért én sem ugrottam volna neki egy méretes csúszómászónak.
Bár nem szeretek csak minimális kockázatot vállalni, most nem volt sok idő a töprengésre, ha élve akartam a barna hajú lányt, de azért csak részlegesen, a kezeimet alakítottam át saját fegyveremmé, mancsokká és végeztem a veszélyes döggel. Gondolom a csaj sem örült volna egy szép termetes fekete párducnak a kígyó után.
Mikor végeztem, azonnal visszaalakítottam a kezeimet, mert nem akartam jobban megrémíteni a láthatóan zaklatott teremtést és feltettem a kérdéseimet, remélve, hogy ha mást nem legalább hálás lesz a megmentéséért.
Mielőtt azonban még válaszolhatott volna, valami a hátunk mögött nagy zajt csapott, és én reflex- szerűen a lányt ellöktem balra, magam meg jobbra vettem magam egy sűrűbb bokorba.
Minden porcikám azt sugallta, hogy van még itt valaki és mikor ugrásra készen visszanézek, már meg is pillantom a guggoló férfit, aki úgy néz ki, mintha a Robinson című könyvből lépett volna elő.
Mivel semmilyen támadó mozdulatot nem tett, így végül óvatosan, ugrásra készen felálltam.
- Hát te meg ki a bánat vagy?

Mivel a legelső dolog nem az volt, ami jelen helyzetemről eszembe jutott, hogy bohókás ifjú barátaim tréfáltak meg ezzel a szituációval, mivel sem ifjú, sem bohókás, sem barátaim nagyon nincsenek, így nagyon is óvatosan osontam a zöldellő aljnövényzet között, igyekezve nem átvágni sehol nyílt térségen, hiszen akkor valószínűleg valamelyik ellenségemnek köszönhetem jelenlegi helyzetemet.
Felmerült benn, hogy akár át is alakulhatnék idomulva a környezetemhez, de akkor a számban tudtam volna csak vinni a ruhám és az csak akadályozott volna, csak úgy ott hagyni valahol meg nem akartam, hiszen ki tudja mikor lenne szükséges, hogy ismét emberi alakban legyek.
Dühös voltam, hogy semmilyen támpontom nincs és nem emlékszem semmire, ami segíthetne kibogozni a rejtélyt, de tudtam, hogy most az első az, hogy megpróbáljak kikeveredni innen, aztán jöhet a többi.
Miközben óvatosan haladtam előre, folyamatosan igyekeztem a szaglásommal és a hallásommal tájékozódni, figyelni, nincs-e valahol mozgás, hiszen a dzsungelben nem csak kétlábon járó ellenségeimtől kell tartani, bár a legtöbb veszélyes ragadozó éjszaka lesz várható.
Azért van itt anélkül is jó pár, amit most is érdemes elkerülni: mérges pókok, rovarok, kígyók.
Még jó, hogy rövid csizma volt rajtam, így annak szárába erősen begyömöszöltem a nadrágom szárát, megakadályozva pár kéretlen látogató bejutását.
Mikor meghallottam a felhangzó sikítást, azonnal megtorpantam és megpróbáltam betájolni, de talán nem is ment volna annyira könnyen, ha nem hallom meg a felriadó madarak szárnycsapkodásának hangját.
~ Valaki még van itt! ~
Természetesen azonnal abba az irányba fordultam és halk futással indultam meg arrafelé.
Persze nem szándékoztam fejjel a falnak rohanni, közben folyamatosan ügyeltem a környezetemre is.
Ahogy úgy sejtettem, már közel lehetek, lopakodásra váltottam és egyik kezemen kieresztettem a karmaimat is, biztos, ami biztos alapon.
Egy bokor takarásában tapadt a szeme a látszólag egyedül lévő lányra és főleg az arcára.
A rémület szinte ráfagyott és a szemei is kerekre tágulva meredtek maga elé egy pontra, ahol, bár alig lehetett észre venni, egy jókora csúszómászó feje emelkedett meg, a támadás előtti jellegzetes himbálásba kezdve.
Ha meg akarom menteni a lényt, aki talán tudja, hogy hol vagyunk és mi ez az egész, most kell cselekednem. Egy újabb gyors radarozás, de csak valami nagyon halk neszt, ami talán egy állat szuszogása lehetett, amit amúgy is elnyomott a lány zihálása.
Kockáztatnom kellett!
A másik kezemet is párduc manccsá változtattam, majd két hatalma ugrással a kígyóhoz pattantam és igyekeztem egy suhintással végezni vele, ami részben sikerült, de a másik kezemen lévő karmok végül befejezték a műveletet.
- Vége van. Megdöglött. Már vehetsz levegőt. – néztem rá még sárgán villanó tekintettel. – Te ki vagy és tudod, hogy hol vagyunk?

Úgy éreztem, mintha fojtogatnának, nem kaptam levegőt, köhögve ültem fel. De hiába ébredtem fel, a szemeim mintha ragasztóval lettek volna összenyomva, mint általában minden reggel. Nem értettem, mitől lett a koliban hirtelen ennyire fullasztó a levegő. A meleg fel sem tűnt, csak kellemesen cirógatta a bőrömet.
Várjunk csak, lehet, hogy nem is a koliban vagyok, hanem túl jól sikerült a buli és máshol kötöttem ki?- tapogatóztam magam körül, de puha lepedő és paplan helyett valami nyirkos és furát tapintottam ki. A legrosszabb lehetőségek jutottak eszembe. Valaki vagy bepisilt vagy idehányt, de remélem, hogy az a valaki nem én voltam.
Kényszerítenem kellett magam, hogy résnyire nyissam a szememet, de az éles fény miatt vissza is zártam. Újabb próba következett.
- Még öt percet! - mormogtam, mikor már képes voltam annyira szétfeszíteni a szemhéjaimat, hogy konstatáljam, hogy még mindig álmodok, vagy valami olyan szert nyomtak be nekem, ami fel sem tűnt, akkor visszadőltem aludni.
Próbáltam mélyeket lélegezni, de a természet annyira befurakodott az érzékszerveimbe, hogy képtelen voltam visszaaludni. Nem tudtam visszamenekülni az édes tudatlanságba, mert agyam egyre inkább felfogta a szomorú valóságot; tegnap annyira berúgtam, hogy egy erdő közepére keveredtem.
Megdörzsöltem a szemem és ásítottam egy óriásit, majd megpróbálkoztam a lehetetlennel: állásba kényszeríteni magamat. Láthatóan nem vagyok egy reggeli ember, hisz mindig a szülés fájdalmával ébredek.
- Életemet adnám egy bögre habos kávéért. - támaszkodtam meg a legközelebbi fában, magamnak motyogva. Lábamon a hosszú szárú tornacipőm puhán nyomódott a sárba és hálát adtam az égnek, hogy nem magassarkút vettem fel, mert azzal cuppoghatnék itt. De mikor is öltöztem én így fel?
Hozzá vagyok már annyira szokva a piához, hogy nem csodálkozom, ha néhány információmorzsa kiesik reggelre, de ekkora blackoutom még soha nem volt. Legalább arra emlékeznék, hogy mit csináltam utoljára... de csak az van meg, hogy befejeztem a sulit és elindultam hazafelé.
Felbámultam. Apró gombostűfejekként tört át a fény a lombok közt. Fel kéne másznom és körbenéznem. - jutott eszembe az okos ötlet, amit csak fizikailag nem vagyok képes kivitelezni. Talán, ha jobb formában lennék, esetleg még mindig az alkohol hatása alatt, akkor nem jelentene gondot, de így, gyakorlatilag félzombiként képtelenségnek éreztem.
Amikor így méláztam, hogy vajon mi a csuda is történhetett, és mit is kéne most tennem, hirtelen valami mozgást éreztem a lábamon és lenéztem. Nem lett volna szabad. Ha nem nézek oda, akkor talán elmegy az a hatalmas kígyó, amilyet csak az állatkertben láttam idáig.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - hagyta el a számat egy hatalmas sikítás, megtörve ezzel a viszonylag csendes alapzajt, amit a madarak csivitelése adott. A hüllő felém fordította a fejét, ha lehet annak nevezni azt a részt, amiből a villás nyelve és a dermesztő szemei meredtek rám. Kezeimet védekezően magam elé emeltem, hogy megsüssem, ha támadni akar, de a harapását, főleg, ha mérges, nem biztos, hogy ki tudnám védeni. Hol vagy ilyenkor, Tarzan?

Az első, amit érzek, hogy valami csiklandozza a nyakamat, amire önkéntelenül odakapok és érzem, ahogy szétlapítok valamit. Erre már életre kelnek az érzékeim és kinyitom a szemem, hiszen hogyan kerülne a szobámba valami nagy rovar, nem csuktam be az ablakot?
Ám, ahogy kinyitom már csukom is vissza, mert a fény, még ha eléggé szűrt is, élesen hasít a koponyámba. De, ahogy felfogom, hogy mit láttam egy pillanatra, már nem törődöm a fejfájással, kerekre tágult szemmel pattanok fel és tántorodom azonnal egy fának.
ERDŐ! Hogy a fenébe kerülök én egy erdőbe? Ahogy próbálom visszaidézni mi történhetett, a fejembe újabb nyilallás áll, így egyelőre leteszek a töprengésről, inkább megpróbálok rájönni, hol lehetek egyáltalán.
Hatalmas fák, buja növényzet, a meleg, párás levegő, na meg az előbb agyonütött százlábú féle, csak egyre enged következtetni, hogy még csak nem is sima erdőben, hanem a dzsungelban vagyok.
Hátamat a támasztékul is használt fának vetve jártatom körbe a szeme a környezetemen, hátha meglátok valakit vagy valamit, ami ad némi támpontot, de egyelőre semmit nem látok.
Végig nézve magamon a szokásos szerelést látom: Fekete, nyári farmer, fekete trikó, egy vékony nyári bőrdzseki és félcsizma, amiből hiányzik a késem, ezt gyorsan megállapítom. A dzsekit egyelőre leveszem és a derekamra kötöm, mert már most folyik rólam a víz. Régen volt már, hogy ilyen helyen is megfordultam.
Muszáj lesz valami támpontot találnom, hogy tájékozódni tudjak. Megpróbálok kiélezett érzékeimre, a hallásomra és a szaglásomra támaszkodva folyót, patakot találni, amit követhetek, mert azzal, hogy itt állok nem leszek előrébb. Közben meg talán még az emlékeim is visszatérnek, de az biztos, hogy nem valami baráti meghívásnak szánták, így jobb résen lenni. Van pár ellenségem, lehet válogatni.

Dzsungel, valahol, minden szükséges tartozékkal. Mérges kígyókkal, pókokkal, növényekkel, és szelíd, a lombon átszűrődő fénnyel.
A talaj nyirkos, ahogy a levegő is, és minden körös körül. A növényzet bokától lefelé ritkás, térdtől felfelé sűrű.

/Első kör vége: július 9. szerda éjfél, addig annyit írtok és olyan sorrendben, ahogy nektek tetszik. Ha mesélői hozzászólás kell, kérlek szóljatok, hogy biztosan észrevegyem!/