A csillagtalan éjszaka háza

Megrázom a fejem.
-Nem igazán látok fantáziát benne, és az sem ösztönöz, hogy 5 éves koromban tudtam először felemelni egy tonnát, azóta pedig a helyzet csak rosszabb lett...vagy jobb, nézőpont kérdése, minden esetre egy repülő, részeg targonca lehet nem volna annyira vicces, mint amennyire hangzik.
Aztán csak mosolyogva vonom meg a vállam. Az én logikám mindig kikezdhetetlen, de szerintem van még ideje rá bőven, hogy ezt idegesítőnek találja bennem, minek elsietni a dolgot? Mondjuk aranyos, hogy egyenlőre győzköd arról, mennyire nem vagyok fárasztó. Ha elég kitartó, talán még el is hiszem...idővel...
-Majd ha aktuális lesz, visszatérünk rá, rendben? - kérdem, és rákacsintok - tudod, amikor már lerendeztük a zűrös szerelmi életünket a sok nem létező kapcsolatunkkal. Az arany egy felrobbanó csillag belsejében készül, szóval amire ezt megoldjuk, azt hiszem pont időben leszünk egyre.
~Mit számít az a pár milliárd év? Anyám úgysem szeretne még nagymama lenni. Ez majdnem akkora mázli, mint az, hogy Sylvie nem gondolatolvasó, már így is nagyon pirul szegény.~
-Egyezzünk meg, ha te megígéred, hogy nem aggódsz annyit mások miatt, segíthetek, hogy ne is érjenek fel hozzád. Te vonzóbb célpont vagy, de a felhőkig még érted sem sokan másznának fel, hogy az agyadra menjenek.
Sajnos persze ha együtt maradok egy lánnyal, annak mindig az a vége, hogy egy bunkó lerántja a gatyámat, vagy egy sápadt angol kölyök belép a képbe, esetleg megjelenik a hadsereg. Komolyan mondom, szinte már unalmas. De, nézzük a dolgok jó oldalát, olyan aranyos, amikor valaki elnézően mosolyog, mert azt hiszi viccelek a bosszantó lövöldözésekről...
-Kapaszkodj, és hunyd be a szemeid! - Szólok rá erélyesen, ezúttal ugyanis nincs időnk laza felszállásra. Magamhoz ölelem szorosan, ahogy kint vagyunk a kabinból, és egy pillanattal az előtt, hogy valaki felérne a lépcsőn, kilövünk, mint egy holdra szálló rakéta. Nagyon nincs kedvem belemenni, az antigravitációs tér hogyan kavarja meg a tehetetlenségi törvényeket, és a puszta létem hogyan okoz fejfájást a fizikusoknak úgy általában, de a lényeg az, hogy valamivel kellemesebb így felszállni, mintha egy gyors lift vinni az embert, de látni azért elsőre nem kellemes, szóval remélem megtette amit kértem.
-Jól vagy? - Kiáltom túl a szelet, biztos magasságban. - Azt hiszem leráztuk őket csak...banyek!
Gyorsan még feljebb repülünk, ezzel kitérve egy viszonylag apró repülőgép elől, ami pont felénk tartott.
-De utálom a mazsolákat...no..szóval, jól érzed magad? - Kérdem megint aggódva, és közben már repülünk is haza felé. Nem tudom kik voltak ezek, és bár kíváncsi vagyok, valószínűleg jobb ötlet hagynia dolgot a fenébe. Semmi közöm hozzá, és őt pláne nem keverném bajba. Hamarosan érezheti, hogy a szél kissé alábbhagy körülötte, és újra az ablaka előtt vagyunk.
-Bocs, de már nem emlékszem, megkérdeztem, haza kísérhetlek-e? És ha igen, mit feleltél rá? Minden esetre, itt vagyunk...

Alistair & Sylvie

- Ezek szerint te sem fogyasztasz alkoholt?
Nem tudom, hogy bánja-e, épp ezért igyekszem nem lelkesedni ezért a kis apróságért, ami a szememben nem is kifejezetten az. Ki tudja, hogy jelenleg bírnám-e, de az holt biztos, hogy kipróbálni nem szeretném. Egyszerűen jobb nekem a kontrollom teljes birtokában, máskülönben szerintem gáz lenne, és nem törekszem arra, hogy bebizonyítsam ennek az ellenkezőjét.
- Érdekes logika, nem nevezném kikezdhetetlennek, de ezúttal nem fogok vitatkozni.
Mosolyodom el, mert a maga nemében vicces a feltételezés, ettől függetlenül persze még igaznak nem fogom érezni, de nagyon édes, ahogy folyamatosan azon van, hogy jobb kedvre derítsen.
- Nem, nem mész az idegeimre.
Pislogok rá, mintha nem nagyon fognám fel, hogy ez mit is jelent konkrétan, ezek szerint több feketét kéne hordanom? Vagy ez most baj? Vagy… nem tudom. Áhh, nem értem a férfiakat, így vagy úgy, de egyszerűen az őrületbe kergetnek, néha nagyon pocsék érzés, hogy ennyire süket és vak vagyok hozzájuk, nyilván lesz ez valamikor másként is, de egyelőre igyekszem nem foglalkozni ezzel a kérdéskörrel. Jobb úgy nekem, nem? Ethan után mindenképpen.
- Majdnem mondtam, hogy lehetne az is fagyiból, de félő, hogy megenném, kár lenne érte.
Pirulok kissé el, mert közel sem arra kívántam utalni, hogy kérje meg a kezem most rögtön, sőt, eszembe sem jutna ilyesmit tenni, nem hinném, hogy érett vagyok az ilyesmire már most.
- Nem is rád nézve volt kellemetlen a megjegyzés, inkább amolyan társadalomkritika.
Vonok vállat, és bár folytatnám még, de én is meghallom a hangokat, és elhúzom a számat, úgy tűnik, a bulinak ezennel vége, mert tuti, hogy most muszáj megpattannunk, én nem szívesen várnám be azokat, akik ilyenkor erre tévednek. Míg ő körülnéz, én összeszedem a cuccainkat, és kikapcsolom a kis radiátort, nem mintha nem lenne egyértelmű a melegből, hogy járt itt valaki, de nem édesmindegy? Mi remélhetőleg már nem leszünk itt.
- Persze, húzzunk innen.
Bólintok rögtön, bár a fegyverekről még nem tudok, de valami ösztönös óvatosság van azért a mozdulataimban, ahogy kinyitom a torony ajtaját, majd gondolom jobban járok, ha már benn megfogom Alistair kezét, kinn nem biztos, hogy lesz még rá időm… Részemről mehetünk, de inkább már nem beszélek, túlságosan feltűnő lenne.

-Wow...mindjárt elpirulok - jegyzem meg incselkedve, és kivételesen tényleg nem fenyeget az a veszély, hogy zavarba jöjjek. Egész elviselhető...hát nem egy tündibündi? Mondjuk tényleg az, ahogy magyaráz mindenféléről, amikhez a filmek szerint túl dögös, hogy konyítson, én csak mosolygok rá.
-Nos, a legtöbb rossz tapasztalat az előző sulimból maradt meg, de azért itt is akad aki megéri a pénzét, csak egy ideje már nem foglalkozom velük. Nem éri meg. Ami pedig a piát illeti, őszintén fogalmam sincs, rosszabb móka-e bárminél. Van egy sanda gyanúm, hogy igazad van, de ez is olyasmi, amit sosem fogok megtapasztalni.
Aztán megvonom a vállaimat, és próbálom nem elképzelni az előttem felvázolt párkapcsolatot. Istenek és Istennők, az a két csaj még külön is nagyon veszélyes egy szerencsétlen, ártatlan férfi számára, így meg...ehh.
-Hé! Ne nézz így. - Szólok rá, ahogy látom, hogy szép szemeiből megint eltűnik a csillogás egy pillanatra, ahogy elmerül egy újabb szomorú gondolatban. - Az unalmas emberek nem kapnak fagyit, következésképpen te nem lehetsz unalmas...engem legalábbis nem untatsz.
De még mennyire nem! Szinte percenként szorít sarokba. Mint például a kérdéssel, hogy miért könnyebbültem meg. Francba, ezek szerint ő is olyan kis szemfüles, mint én...vagy csak rám figyelne ennyire? Á, nem hiszem...
-Semmi, csak nagyon jól áll neked a fekete, és mostanáig feszülten próbáltam nem észrevenni, hogy ne menjek az idegeidre, mint gondolom mindenki más,a ki szembe jön veled, de akkor ezek szint nincs ilyen baj.
Rá kacsintok, a teljesen komolyan, és meglepően dadogás nélkül előadott rövid monológ után. Furcsa látni, hogy ő jobban zavarban van, mint én, de aztán lehet, hogy csak nem véletlenül hisznek egyesek robotnak. Minden esetre, az utolsó mondata nagyon elgondolkodtat. Elengedem a vállát, megfogom a fagyis bödönt, és elgondolkodva nézek rá, aztán a mutatóujjammal rácélozva koncentrálok, és a doboz alja kiszakad, majd a szemetes kukában landol.
-Khmm...gyűrűvel sajnos nem készültem ma este...
Természetesen nem gondolom komolyan a dolgot. Más kérdés, hogy az agyam máris járni kezdett, miként lehetne megoldani az igazi feneketlen fagyisbödönt, de 10 másodperc alatt csupán addig jutok el, hogy megtöltök egy betonkeverő kocsit tejszínnel, és fagyasztott gyümölccsel, aztán had szóljon. Talán működne is a dolog, de cseppet túl feltűnő lenne azzal a kezemben ide repülni, még éjjel is.
-Amúgy, nem szeretek úgy gondolni magamra, mint egy cseppre a tengerben. Ritkán repülök olyan alacsonyan.
Aztán meghallom, ahogy egy lánc zörög, és nyomban felismerem a kapu jellegzetes hangját, ahogy félrehúzzák. Egy kocsi motorja is társul az éjjeli koncerthez, én pedig értetlenül pislogok, egész biztos, hogy ma nem szerda van, és nem dél.
-Mi a szösz...fellendült az üzlet? Egy pillanat...
Óvatosan felállok, ami kívülről úgy fest, mint amikor egy lufi emelkedik fel a földről, mielőtt megállna a lábain, aztán kikukucskálok az ablakon. Két fekete terepjárót látok, és négy fegyveres embert a kapu körül. Az egyik futólépésben halad a tornyunk felé.
-Mond...van kedved tenni még egy kört a felhők felett...mondjuk mostanában?

Alistair & Sylvie

- Igazából, annyit jelent, hogy nem vagy elviselhetetlen kategória a szememben, szóval igen, akár veheted bóknak is.
Nem mintha olyan sokat számítana ez az esetemben, és nem is szokásom elbízni magam ilyen téren sem, egyszerűen csak ritka az olyan ember, aki nekem szimpatikus, és még el is visel, sőt, később sem derül ki, hogy valójában elég nagy szemét tud lenni.
- Hú szuperhősösen alliteráló, igaz is most hogy mondod, Peter Parker sem hibádzik ilyen téren, következésképp nem is te vagy a szuperhős, hanem én. Tök jó. Bár nem mondhatnám, hogy kapcsolat szempontjából túl sok különbség van, csak épp ez utóbbiról nem tudnak olyan sokan.
Kacsintok vidáman, azért értem én a dolgot, az öcsém nagy szuperhős mániákus volt, míg élt, ezt pedig megőriztem magamban vele kapcsolatban, és van egy kisebb gyűjteményem, de azért olyan nagy fanatikus nem vagyok.
- Nem is értem, azért errefelé még inkább fiatalok vannak, miért cikiznek ki egyáltalán? Semmivel sem rosszabb szórakozás, mint leinni magunkat a sárga földig, és hülyeségeket csinálni, sőt.
Rántom meg a vállam, de azt már a magam kárára is megszokhattam, hogy a legtöbben egyszerűen a csordaszellemet követve alakítanak ki valamiről véleményt, meglehetősen szánalmas, épp ezért nem is kellene, hogy érdekeljen, de sajnos tök dinka vagyok, és igenis számít.
- Jah, ennyi erővel akkor nekem Niquevel kéne együtt lenne, szóval megértem, ha idegesít a feltételezés.
Azt hiszem, inkább nem gondolok bele, hogy mennyire pikánsan hangzott ez a dolog, lehet jobb lesz, legalább nem égek szénné. Hallgatom a szavait, és erőteljesen elgondolkodom a dolgon, elvégre, igaza van, a többség tényleg unalmas, néha még magamat is annak gondolom.
- Azt, most már vissza tudom fogni a dolgot, persze, ha nagyon fáradt vagyok, esetleg érzelmileg felfokozott állapotban, akkor nem megy túlságosan egyszerűen, de el sem tudom mondani, mennyivel könnyebb így a helyzet.
Mégis, a kérdés hallatán azért erőteljesen felkelti a kíváncsiságomat, ám nem használom rajta a képességemet, fölöslegesnek tartom.
- Mi ez a megkönnyebbülés?
Rákérdezek, naná, ki nem hagynám ezt a ziccert, bár talán sejthetném, de közel sem vagyok annyira egoista, hogy bárkiről is azt feltételezzem, belém van zúgva. Csak legyintek, nyílván más véleményét nem fogom kikérni egy olyan témában, amiről nekem már megvan a véleményem, annak mégis mi értelme lenne?
- Azt hiszem, már nem is érdekel, komolyan, fölösleges is beszélni róla, hülye voltam, de rájöttem, hogy nem éri meg, csak kell egy kis idő, hogy el is fogadjam.
Nem tudok elmenni amellett, hogy gyakorlatilag folyamatosan bókol nekem, zavartan tűröm hátra egy tincsemet, és fogalmam sincs róla, mit kellene kezdenem ezzel a helyzettel, annyira nem megszokott számomra az ilyesmi, hogy nem tudom kezelni. Még a keze a vállamon is zavarral tölt el, az ilyesmi nekem sosem fért bele, mert általában az ilyen mozdulatokhoz intenzívebb érzések társulnak, az együttérzés meglehetősen szívszaggató tud lenni, ha engem kérdeztek. Most azonban nem történik semmi baj, aminek őszintén örülök, nem akarnám elrontani ezt a szép estét.
- Inkább fagyiszájú, de hülyén hangzik ez, istenem, jó, szeretem a csokit is, de a fagyit azt mindennél jobban.
Csak egy mély sóhajt hallatok az utolsó mondata után, aztán mintha nem is számítana, mit gondolnak mások, megvonom a vállamat.
- Csepp a tengerben, de azért nagyon örülök neki, hogy nem dőltél be a pletykáknak.
A fagyisdoboz immár üres, el is húzom a számat.
- Szerintem ahhoz fogok egyszer feleségül menni, aki feltalálja a feneketlen fagyisdobozt.
Nevetem el magam, nem célzásnak szánom, csupán arról van szó, hogy tényleg javíthatatlan fagyi és jégkrémőrült vagyok.

-Hmm...szóval vehetem bóknak, hogy eddig nem mondtál nekem semmit akkor? - Kérdem incselkedve, és közben egyre többször tudatosul bennem, hogy én most kommunikálok egy másik élőlénnyel, és...jól érzem magam. És ez nem véletlen egybeesés, az egyik a másikból következik. Finoman biccentek, hisz tényleg nem várnám meg, ha valaki idegesíteni akarna a magasban, aztán viszont kicsit pirosabb is lesz az arcom, ahogy kiderül, hogy pontosan úgy értette a célzást Lois Lane-el ahogy én gondoltam, de a mosolyom töretlen, sőt, még szélesebb lesz.
-Na igen, de te már tudod a titkos személyazonosságom - szállok be a játékba én is jókedvűen - viszont igazad van, Wonder Woman jobban illene hozzád, úgyis szuperhősösen alliteráló neved van.
Most én kacsintok rá, aztán egy pillanatra elfordulok, amíg fizetek, és amíg kicsit visszanyerem a fehérebb arcszínemet. Ha azt is tudja, hogy Diana hercegnő, vagyis Wonder Woman a másik szerelme volt bizonyos képregényekben, akkor...hát az nem semmi. De, mi most tényleg képregényhősökről beszélve flörtölünk? Hát igen, fantasztikus nő ez a Sylvie az biztos...
-Alapvetően egy csapatban vagyunk abban a játékban, de tettszik a lelkesedésed. Amúgy csak azért csillant fel a szemem, mert a korombeliek közül senkit sem ismerek, aki ne tartaná gyerekesnek, fiúk is, és lányok is. Hülyeség persze, de olyannal meg nem játszom, aki csak cikizné.
Oké...tényleg kivételes nő. Elég szokatlan, hogy így érzem magam valaki mellett, de...De jobb ha vigyázok, véletlenül használja rajtam a képességét még bolondnak tart, vagy ilyesminek. Istenek és Istennők, ennél már csak az lenne rosszabb, ah egy telepata lány tettszene meg...
-Nem, nem vagyunk - forgatom a szemeim, de aztán rekord sebességgel megenyhülök, és nem fejtem ki neki egy hosszú monológban, miért logikátlan ez a feltételezés is. - Sokat lógtunk együtt régebben de tényleg csak ennyi.
Arra, hogy nehéz lenne nekem megfelelni felnevetek, és megrázom a fejem.
-Nem, csak épp...ha jobban belegondolok de. Hmm...így még nem gondoltam erre, de végül is...Van benne valami. Amúgy nem, nem vagyok kiállhatatlan másokkal...vagyis, a többséggel nem, csak éppen, a többség annyira unalmas. Még a Xavier-ben is, egyszerűen nagyon kevesen vannak, akivel normálisabban el tudnék beszélgetni. Meg általában is egyedül érzem magam jól, nem tudom....várjunk csak, azt mondod, már nem érzel mindenkit automatikusan?
Na erre megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és dőlök hátra. Több kevesebb sikerrel próbáltam visszafogni magam, hátha akkor kevésbé borzolom az idegeit, de ha nem fog a radarja, és irritálom, akkor fölösleges nem igaz? Annyira úgysem megy jól ez a meditációs izé, nehéz nem érezni.
-Amúgy köszi...bár Zoey véleményét ne kérd ki ebben a témában. Ő biztos nem gondolna kedvesnek.
Szomorúan sóhajtok, aztán inkább rá figyelek. Jó kis témát választottunk látom. Na igen, a sziget borzalmas lehetett. Én csak a falat kapartam egy hétig, amíg nem tudtam, mi van vele, ők viszont...ha tudom, hogy tényleg annyira vészes, biztos nem tudtak volna rávenni, hogy ne repüljek utánuk, bármennyire is tudom, hogy hülyeség lett volna. Ez az Ethan meg...komolyan mondom, semmit sem tudok róla azon kívül, hogy néz ki, meg mait ma hallottam, de kedvem lenne bemosni neki egyet. Egy csavarkulccsal. Ehelyett viszont inkább közelebb húzódom hozzá székestől, és finoman a vállára teszem a kezem.
-Fogalma sincs, mit szalasztott el...A sziget pedig, biztos, hogy nehéz most még így gondolnod rá, de az, hogy végig tudtad csinálni, nagyon-nagyon vagánnyá tesz. Te vagy a legaranyosabb arcú amazon akit ismerek.
Rámosolygok, aztán viszont lesandítok a bödönre, hogy megnézzem, hogy áll a fagyi készlet. Az alján már kezd inkább jégkása szerűvé válni, ami azt jelenti, hogy lassan de biztosan működésbe lépett a fűtés is. Épp ideje volt, már épp fontolgattam tudat alatt, hogy eltüzelek pár műszert.
-Viszont, szegény fagyinak esélye sem volt Superman és Wonder Woman közös étvágyával szemben, már alig maradt egy kicsi. Nem vicceltél, tényleg nagyon édesszájú vagy.
És ezzel már szúrom is a villám a maradék desszertbe, de ahogy felemelem, az kicsúszik a fogai közül, és visszacsöppen a többiek közé, alig hagyva hátra egy kis színt maga után.
-Ehh...mintha attól félne, hogy valami baja lesz a gyomromban. No mindegy. Amúgy, tudom, hogy sovány vigasz, de én sosem hittem el rólad a pletykákat. Az utóbbi pár óra után pedig el sem tudom képzelni, hogy hihetné el bárki is.

Alistair & Sylvie

- Ohh, szóval beszarik, hát ez gáz. Én simán a szemedbe mondanám.
Mint ahogy megmondtam Ethannek is, hogy akkora magas lovon ül, hogy az nem igaz, és ahogy Scottnak is megmondtam már a magamét, én aztán sosem fogom vissza a nyelvemet, lehet azért tartok itt. Fogalmam sincs, ezen nem gondolkodom. Most viszont egyszerűen csak szeretnék elfelejteni mindent, és elfagyizgatni kellemesen, semmi több, semmi világmegváltó elgondolás, semmi kényszer, hogy meg akarjak valakit változtatni, vagy egyáltalán reméljek bármit is.
- Na igen, a negyvenedik nem éri meg ezért a fáradtságot, bár ha van lift, simán, mondjuk kétlem, hogy megvárnád az illetőt.
Nem vagyok benne biztos, hogy képben van Superman és a bizonyos kotnyeleskedő riporternő viszonyát illetően, de azért elmosolyodom a javasolt szerepkörön, és megpróbálok a poénos vonal mellett maradni.
- Aaaaaaz a riporternő, amelyik fülig szerelmes Supermanba, és fogalma sincs róla csórikámnak, hogy egész nap vele dolgozik gyakorlatilag? Ilyen butuska és vak azért nem szeretnék lenni.
Kacsintok vigyorogva, és egy pillanatra elfog a kísértés, hogy beleássam magam az érzései közé, de nem teszem, ha nem véletlenül mondta azt, amit, akkor inkább nem szeretném tudni. Az utóbbi időben túl sokszor égettem meg magam ahhoz, hogy bármi ilyesmibe bele akarjak mászni.
- Most mit vagy így meglepve? A lányok nem szerethetik az ilyesmit? Nagyon is bírom, és szívesen kipróbálok bármiféle nehezet is, aztán majd sírhatsz, ha megverlek.
Öltök nyelvet, kicsit lehet nagy az arcom, de van érzékem az ilyesmihez, szóval akkora hülyeséget nem mondtam, bár azt nem tudhatom, hogy neki mennyire megy a játék, lehet, hogy sokkal jobban.
- Nem vagytok együtt? Én is azt hittem, mással nem nagyon láttalak eddig, persze, nem mintha kötelező lenne, hogy az embernek legyen barátnője, lásd nekem sincs pasim, pedig mindenki azt hiszi, hogy erkölcstelen picsa vagyok. Van ez így. Most már inkább úgy vagyok vele, hogy hagyom, higgyenek, amit akarnak, akik számítanak, azok úgyis tudják az igazságot.
Amikor viszont őszintébben beszél, kicsit én is megkomolyodom, és igyekszem értelmesen válaszolni.
- Értem, szóval nehéz neked megfelelni, vagy valami ilyesmi? Vagy miért nem tudsz elviselni több embert? Én a képességem miatt, legalábbis eddig nem tudtam, a sziget óta kicsit jobb a helyzet. De tök kedvesnek tűnsz, olyan nehéz elképzelnem, hogy másokkal nem így viselkedsz.
A kérdésére elhúzom a számat, és bár egy pillanatnyi mosoly átsuhan a vonásaimon, amikor a fertőző betegségekről esik szó, de hamar visszaváltok komorba, persze előtte elveszem a kanalat, és mielőtt elkezdenék beszélni, eszem egy kis fagyit.
- Azt hiszem, kicsit jobban tetszett Ethan, mint amit be mertem volna vallani bárkinek. Megviselt, ami legutóbb történt köztünk, és tudod, egy kis részem azt hitte, hogy a sziget után legalább annyira megkeres, hogy jól vagyok-e. Azt hiszem, tényleg csak annyira kellettem volna neki, hogy felpróbáljon. Kicsit melléfogtam… De mindegy, kiheverő fázisban vagyok, szerencsére még idejében csinált valami olyat, hogy esélyem sem maradt beleszeretni.
Nem kérek bocsánatot, hogy ezzel terheltem, elvégre ő kérdezte.
- Aztán a sziget is nagyon megviselt, nem volt egyszerű, hetekig alig ruhában, alig kajával a tűző napon, sérültekkel, kilátástalansággal. Szerintem mindegyikünket megváltoztatta valamelyest a dolog.
Scottról nem beszélek, megtenném, de úgy sejtem, nagyon nem örülne neki, ha kitárgyalnám bárkivel, meg aztán vele jobbára csak súrlódásaink voltak, amolyan kellemetlenebb fajtából, néha nem is értem magam, hogy miért próbálok vele még mindig kedves lenni, és talán egyszer egy mosolyt csalni az ajkaira, nem ám olyan félszeget, hanem igazit, őszintét… boldogot. Azt hiszem, ez esélytelen lenne.

-Jajj te... - Sóhajtom, ahogy tovább fejtegeti a pletyka témát. Kedvem lenne jól megölelgetni szegény lányt, vagy bemosni annak, aki ennyire lelombozta őt, és a föld körüli pályára állítani, de az már a volt osztálytársaimnál sem oldott meg semmit.
-Gondolom azért nem a szemembe mondják, mert az egyik pletyka az, hogy a szüleim körözött bűnözők, és nekem is mutattak pár fogást, mielőtt leléptek.
Ártatlanul mosolygok rá, és megvonom a vállaimat.
-Vagy...tudod...kevesen jönnek fel a negyvenedikre, csak azért, hogy sértegessenek.
Egyre nehezebb szabadulni az érzéstől, hogy ez a lány egy nagy ölelésre szorul, rólam nem is beszélve. A mosolya valósággal fertőző, és ahogy fecseg, én is szélesen vigyorgok rá. Azt mondja, "lehet" kedvelném akkor is, ha jobban megismerném. Mi ez, az év vicce?
-Bárki, aki elhiszi, hogy a kriptonról jöttem, csak szimpatikus lehet - kacsintok vissza rá - de amúgy, Superman melyik ismerőse szeretnél lenni? Így elsőre a kotnyeleskedő riporternőt tudnám ajánlani, szerintem nagyon jól állna neked az a szerep.
Várjunk...én most tényleg azt mondtam, amit gondolok, hogy mondtam? Nos, kicsit később kiderül, hogy valószínűleg, amikor megemlíti, hogy imádja a játékokat, és szívesen csatlakozna hozzám egyik alkalommal. Hirtelen nem is tudom, mit feleljek erre, még a villa is megáll a kezemben, és pislogok egyet.
-Ami azt illeti, nemrég szereztem egy két személyes játékot, szóval kimondottan jól jönne egy játszótárs. Általában jó vagyok benne, de ez nagyon nehéz, szóval ha van kedved, miért ne?
Elfogadom a kanalat, és azonnal nekiesek vele a fagyinak, jó nagyot kanyarintva belőle. Csak a harmadik falatnál merül fel bennem, hogy talán le kellett volna törölni de...ehh, minek? Azt mondta nincs betegsége.
-Kis koromban nagyon sokat költöztünk és megszoktam, hogy úgysem látok sokáig senkit - felelem két falás között. - De amúgy, annyira nem vagyok magányos farkas, ami azt illeti, mostanáig annyit lógtunk együtt Zoey-val, hogy sokan azt hitték, együtt vagyunk. Tudod, az az aranyos cuki lány, aki idegbeteg lesz, ha valaki alacsonynak, vagy cukinak nevezi.
Aztán kikaparok egy nagy gombócot, magam elé emelem, nézem egy darabig, és valamivel halkabban, és őszintébben válaszolok újra, ugyanarra a kérdésre.
-Egyszerűen csak magányos farkasként érzem jól magam. A legtöbb embert a legjobb esetben is csak tolerálom, kettőnél többet pedig képtelen vagyok elviselni egyszerre. Csak nagyon kevesen vannak, akikkel szívesen vagyok együtt.
Felemelem a fejem, és egyenesen a szemeibe nézek.
-Te jössz. Vicces vagy, kedves, és intelligens, miért bujkálsz mégis egy sötét szobában egyedül?
Aztán gondolok egyet, és közelebb nyújtom hozzá a fagyis bödönt. Ha így folytatom, elpusztítom az egészet, mielőtt még valaki kimondja, hogy antiegyházellenesség.
-Kéred vissza a kanalat? Ha nem kaptam el most tőled semmit, nekem sincs fertőző betegségem, esküszöm.

Alistair & Sylvie

- Szimpatikusan fura, na ilyet se hallottam még. Köszi! Azt hiszem!
Nem is tudom, hogy minek fejtegetem saját furaságomat, tény, hogy nem vagyok egyszerű eset, de nem pont reklámoznom kellene magam? Erre tökre azon vagyok, mintha le akarnám írni magam előtte, pedig ez abszolút nem így van, egyszerűen csak nincs olyan fényes kedvem egy ideje.
- Jah, ellenben a bunkók hozzám mernek, ez már csak így megy. Mindegy is igazából, nem akarok tudni a pasikról, szerintem csak tönkreteszik az ember életét. Vagy mutánsét. Az enyémet legalábbis mindenképpen.
Elvégre, én villantottam melleket a tóban hála az említettnek, még akkor is így van, ha nem látta senki, esetleg nagyon kevesen. Ettől még számomra rendkívül megalázó volt a helyzet, és soha a büdös életbe nem akarom látni többet. Kész szerencse, hogy elég nagy a suli, meg hogy már a képességemet is vissza tudom annyira szorítani, hogy ne kelljen minden másodpercben éreznem valakit. Ez jó, tehát nincs is szükségem a közelségére.
- Én sajnos nem tudom bóknak venni, rosszul esik, néha azt kívánom, bár tényleg egy szőrösszívű, rosszéletű nő lennék, akkor aztán tényleg nem érdekelne, hogy ki mit mond..
Azért, arra, amiket róla pletykálnak, kénytelen vagyok elnevetni magam, akármennyi igazság is van a szavaiban, engem rendkívüli módon mulattat-
- Egyiket sem hallottam még, bár az biztos, hogy elég sokszor sutyorognak a hátad mögött. Néha nem értem, miért nem tudják egyesek csak egyszerűen a másik szemébe mondani a véleményüket. De amúgy, miért lennél aszexuális? A robot dolog még menő is lenne, Superman meg ki nem akarna lenni?
Kacsintok rá, más problémái legalább elterelik a sajátjaimról a figyelmemet, szóval könnyebben megy a feloldódás, talán lehet ebből még jó kedv is, fogalmam sincs.
- Én elhiszem, hogy a Kriptonról jöttél, ha szeretnéd, menő lenne Superman ismerősének lenni.
Jól esik most efféle képzeletbeli terepen barangolni, meg úgy az egész hangulat egész kellemesnek mondható, eddig fel sem tűnt, hogy jól érzem magam a társaságában. Tök kedves és aranyos, egészen újszerű ez egy pasitól.
- Kedvelsz? Nem is ismerjük még igazán egymást, lehet, hogy nem így lenne, ha tényleg megismernél. Mondjuk, Niquenél jobban senki sem ismer, ő mégis kedvel, szóval lehet mégsem vagyok olyan reménytelen eset.
Fejtegetem, látszik, hogy eléggé csapongok, de a fagyi azért csúszik lefelé közben, még így fázósan is imádom, szóval jöhet belőle bármennyi, maximum beteg leszek, különösképpen nem zavarna, legalább lenne okom ágyba bújva maradni egész nap.
- Az is tök jó, szeretem az ilyen játékokat, egyszer majd összeülhetnénk, már ha nem bánod. Csak legyen az adott helyiségben egy jó meleg kandalló is.
Nevetem el magam megint, elvégre, egy hidegben eltöltött találka után melegben eltöltött jár, nemde?
- Igazából, én is szívesebben maradnék itt, de nem baj, hátha nem lesz olyan szörnyű.
Nyammogok tovább, majd pár falatra átadom neki a kanalat, mert látom, hogy a villával nem nagyon megy.
- Tessék, eskü nincs semmiféle betegségem…
Ezt persze csak viccnek szánom, de amúgy tényleg nem tudok ilyesmiről, szóval nyugodtan ehet utánam a kanálról, nem lesz baja.
- Egyébként, miért vagy te ilyen magányos farkas? A képességed annyira nem indokolná, azt hiszem...
Kíváncsiskodom kicsit, ha már itt vagyunk, némileg hasznosan is eltölthetnénk az időt, és kicsit jobban megismerhetnénk egymást.

-A húr elmélettel sem...de egy cáfolathoz az még kevés.
Nagyon viszont nem megyek bele a dologba, mert látom, hogy sikerült szegényt zavarba hozni. Az ösztöneim azt súgják, jobb, ha nem említem meg, milyen aranyos ahogy a füle is bevörösödött...igen,leesett végre, hogy nem a hidegtől van.
-Ó...komoly jellemhibám, hogy idegesít, ha nem tudok valamit, és magamtól kell rájönnöm...Várjunk..te, fura? - Kérdem hitetlenkedve, de aztán mosolyogva oldalra döntöm a fejem, végigmérem, és aztán megvonom a vállaim.
-Na jó...ez igaz - jegyzem meg pimasz hangon, kis híján kacagva - de ne aggódj, szimpatikusan fura.
Ethan! Szóval így hívják a csávót! Hmmm....miért örülök neki, hogy nem akar szóba állni vele?
-Tudom - mondom minden meglepetés nélkül a hangomban, amikor közli, hogy ő még soha senkivel. - Úgy értem, most már tudom, eddig csak meglepődtem volna, ah nem így lenne. Ne ért félre, nagyon vonzó vagy, csak éppen olyannak tűnsz, akit nem lehet könnyen levenni a lábáról, egy rendes srác meg hozzád sem merne szólni.
Egyébként tényleg így gondolom. Nem, nem hiszem, hogy apáca lenne, csak ő olyan rendes lánynak tűnik. Van önkritikája, akadnak hibái, de azért alapvetően kedves, és néha mintha hajlamos lenne hosszan elmerülni a gondolataiban, és álmodozni...de aztán lehet ez csak a képessége miatt van. Minden esetre, vele sosem fordult elő, hogy nevetgélve sustorgott valamit, és amikor észrevett, elhallgatott, s csak akkor kezdett rá újra,a mikor már nem voltam a közelben.
-Azért, mert bunkók - sóhajtom - és mert úgy próbálnak izgalmasabbnak tűnni, hogy olyanról beszélnek hülyeséget, aki tényleg érdekes. Akár bóknak is lehetne venni, ha nem lenne ilyen idegesítő...
A kezem már meg is indul, de aztán megtorpan a levegőben. Én most tényleg meg akartam érinteni a vállát? Visszarántom a karom, és lehajtom a fejem. Szerencsére amekkora vagyok, úgyis le kell, hogy az emberek szemébe nézhessek.
-Emiatt ne aggódj, rólam azt pletykálják, hogy aszexuális vagyok, vagy robot...vagy, hogy a Kriptonról jöttem.
Mélyet sóhajtok, és halkan hozzáteszem:
-Na jó, az utóbbit nem, pedig nagyon szuper lenne. Próbáltam én elterjeszteni, de nem fogékonyak a jó ötletekre.
Szomorúan sóhajtok megint. Viszont, a kezének érintése valamiért újra feldob. Mellette ülök le a toronyban aztán, vállunk összeér, hogy így is melegítsem őt, amíg a villanyradiátor végre beindul. Tényleg nem szeretném, ha megfagyna itt nekem. Az, hogy rajtam csak egy póló van ki is ment a fejemből teljesen, de nem számít, neki úgyis jobban áll a felsőm.
-Beszéljenek csak amit akarnak...én tudom, hogy mi történt, és csak mert mások hülyék, téged nem kedvellek kevésbé.
Ellenben,a fagyi villával elég fura élmény. Megoldható feladat de...valahogy mégsem stimmel a dolog teljesen. Viszont ez a múzeum dolog érdekesen hangzik. Hirtelen elkezd érdekelni ez az utcabál dolog egy pillanatra.
-Nocsak...milyen kiállítás lesz? Amúgy nem...eredetileg úgy volt, hogy Zoey-val elrepülünk aznap este tűzijátékozni, de mostanában sosem ér rá. Mindegy, vállaltam estére, hogy figyelem a telefont, ha valaki bajba kerülne, hogy az X-ek is elmehessenek bulizni. Azt hiszem egész éjjel a Nintendo mellett maradok majd...

Alistair & Sylvie

- Ezzel olyan sokan azért nem értetnének egyet.
Kicsit talán elpirulhattam, nem tudom, csak azt, hogy engem nem szokás aranyosnak hívni, nem kifejezetten tartom magam annak, és szerintem mások sem. Mostanában mondjuk lényegesen jobb a helyzet, de azért még mindig nem én vagyok Miss Bűbáj, bár ez engem sosem zavart, eztán sem fog. Aki kedvel, így is ekképp érez, aki nem, az eztán se változzon meg az irányomba, mert lesz hozzá egy-két keresetlen szavam.
- Miért nem kérdezted meg? Az kicsit egyszerűbb lett volna. Én is fura vagyok szerintem, de te sosem tűntél annak, mondjuk túlságosan szószátyárnak sem, de ettől nem lesz valaki fura. A szememben legalábbis.
Amikor pedig a fiúkról esik szó, csak megcsóválom a fejem, ez a téma nem tartozik a kedvenceim közé, nagyon nem.
- Öhm… ne is beszéljünk róla. Már, ha Ethanra célzol. Nem hinném, hogy valaha az életben még szóba állunk egymással.
Rántottam meg a vállam, de azért akkor már kerekedett a szemem, mikor állítólag még néhányakról volt szó, ökölbe szorítom a kezeimet, és nem sok kell hozzá, hogy elkezdjek pityeregni.
- Megőrülök ettől, nem is értem, soha egy pasihoz sem volt semmiféle közöm, miért hoznak akkor össze mindig mindenkivel?
Kérdeztem némileg fásultan, nem akartam én hangulatromboló lenni, bizonyára ő sem, de egyszerűen képtelen voltam erre másmilyen módon reagálni. Fáradtan vettem tudomásul, hogy igenis beszélnek rólam, olykor nem épp hízelgő stílusban, de igyekeztem nem foglalkozni vele, csak úgy kicsit nehéz, ha úton-útféle belebotlom ebbe a dologba.
- Persze.
Már nyújtom is neki a tárcáját, amint kitúrtam a zsebéből. Fura más zsebében turkálni, magamtól sosem tennék ilyet, de hát ez van, a szükség nagyúr, lehet azt rosszabbul viselném, ha ő nyúlt volna érte, úgy, hogy rajtam van a felsője.
- Ohh, ez egész jól hangzik.
Bólintottam, nem mintha nagyon vágynék kettesben lenni bárkivel is, aki az ellenkező nemhez tartozik.
- De szólok előre, hogy holnap tuti arról fognak pletykálni, hogy te is belekerültél a nem létező hálómba. Biztos az is szóba kerül majd, hogy volt köztünk valami… olyan…
Nyögök fel elkeseredetten, bár az Ethanos sztorinak sajnos elég nagy jogalapja van, de attól még semmi sem történt köztünk, látta a melleim. Na és? Ki az istent érdekel? Engem biztosan nem, na jó, de, dühítő, hogy úgy történtek a dolgok, ahogy, de állandóan rossz kedvem lenne, ha nekiállnék ezt fejtegetni. Ezt pedig nem szeretném. Mindettől függetlenül felé nyújtom a kezemet, hogy felszállhassunk, amint lehetőségünk nyílik rá, s hamarosan az általa felvázolt helyen találhassuk magunkat. Nem épp luxuskörülmények, de négy éve pár hónapig nem volt hová mennem, szóval nincsenek túl nagy igényeim. A hideg zavar a leginkább, de azt mondta, hogy fűthető, szóval emiatt nem igazán aggódom egyelőre.
- Ohh, köszi!
Veszem el a kanalat, és a villanyradiátor közelében helyezkedem el, mert biza szeretnék átmelegedni némileg, mielőtt belekezdek a fagyimba, annyira azért nem bírom a hideget, hogy még belülről is sokkoljam magam vele.
- Nem tudom, szerintem nem, a múzeumba elmegyek, mert muszáj, meg mert megígértem Niquenek, hogy ott leszek, szóval megyek, aztán szerintem elleszek a szobámban. Te mész?
Határozottan nem éreztem úgy, hogy most ilyesmihez lenne kedvem, nem voltam jól, és kötve hiszem, hogy sokat segítene a helyzetemen egy olyan esemény, ahol mindenki tök jól érzi magát.

Oldalra döntöm a fejem az orvosi blablája hallatán, és megdörzsölgetem a vállát még egyszer utoljára, a libás megjegyzésen pedig halkan kacagok egyet.
-Aranyos vagy.
Odabent aztán tényleg csak akkor tűnik fel, hogy nem engedtem el, mikor valamivel később kihúzza a kezét a kezemből odabent. Finoman oldalra sandítok,a mikor azt hiszem, nem látja és...eléggé pirosnak tűnik az arca. Mondtam én, hogy neki kell ez a felső, még így is kicsípte a hideg szegényt.
-Á, Nique! Tényleg....percek óta azon agyalok, mi lehetett a neve. - Majd egy másodpercnyi gondolkodás után még hozzáteszem valamivel komolyabban. - Űrlény hmm? Nem tudom, nekem mindig a normálisabb diákok egyikének tűnt. Én már csak tudom...jómagam mondhatni a furák táborát erősítem...Ó, csoki!
Gyorsan felkapok egy nagy vödör csokis jégkrémet. Na nem mintha meg tervezném enni az egészet ma este, akkora azért nem vagyok, csupán így kisebb az esélye, hogy elolvad hazáig.
-Ó, tudod az az alacsony szőke srác, aki képtelen begombolni a felsőjét - felelem, aztán kicsit csodálkozok rajta, hogy mintha valamiért ellenérzéseim lennének a fickóval kapcsolatban, pedig sosem beszéltünk egy szót sem. Na mindegy...
-Meg állítólag még néhányan, de az nyilvánvalóan baromság...A szép lányokról mindig kitalálnak ilyesmiket, komolyan már unalmas hallgatni is.
Közben gyorsan kifizet...ném a zsákmányt, de némi problémába ütközöm.
-Ó, ide tudnád adni a tárcámat? A bal zsebedben van....a cipzárosban.
Amíg a kasszasornál vagyunk, nem válaszolok neki, mert nem szeretné, ha valaki más is hallaná. Nem mintha annyira titkos lenne, de azért mégis. Fizetés után aztán már el is hagyjuk a helyet, és a parkolóban már nyugodtabban mesélhetek tovább.
-Nos, néha amikor egyedül szeretnék lenni és...tudod, telepata hatótávon kívül, akkor a megyében szoktam röpködni. Úgy egy éve találtam egy rég bezárt magánrepteret, 5 percnyire innen, az erdő szélén. Hetente egyszer leszáll valami gép, de azt elszámítva nincs ott semmi forgalom, a tornyot pedig percek alatt be lehet fűteni, és még zárni sem szokták. Gondolom nem számítottak rá, hogy valami a 20 méter magasban lévő ajtón át próbál bemenni.
Hamisan vigyorogva rázom meg a fejem ezen a meggondolatlanságon, aztán egyik kezemben a bevásárlószatyorral megállok előtte, a másikat pedig felé nyújtom, mikor már olyan helyen vagyunk, ahol senki sem láthatja a felszállást. Ez után újra a szelek szárnyán utazunk, és hamarosan tényleg ott találjuk magunkat az említett légi irányító torony teraszán. Az ajtó szokás szerint nyitva, bent a berendezés kissé poros, és békésen szundít, kivéve a villanyradiátort, amit azonnal bekapcsolok. Odakint nincs semmi, csak a végtelen csillagos ég, egy régi kifutópálya, egy rozsdás hangár, és egy cseppet elhanyagolt pázsit, melyben lassan egy bengáli tigris is el tudna rejtőzni. North Salem a távolban csak egy folyamatosan csillogó ékkőnek hat.
-Nos, itt volnánk. Bocsi, egy pillanat...
A zsebébe nyúlok, és kihúzok belőle egy pici tasakot. Elég nagy a zseb, alig érezheti a kezemet, legfeljebb egy pillanatra érek hozzá 3 réteg ruhán keresztül, mielőtt kikapok egy kis tasakot, belőle pedig egy bicskát, amit szétnyitok, és nyomban egy kanál, és egy villa lesz belőle. Az előbbit neki nyújtom.
-Te amúgy mész arra az utcabálra, vagy mire?

Alistair & Sylvie

- Azt ugyan nem tudom, mennyire számítok vagánynak, de ehhez azért elég bevállalósnak tartom magam.
Felelem mosolyogva, általában benne vagyok az őrültségekben, nem kell ilyen téren attól tartani, hogy leesik a nem létező karikagyűrű az ujjamról. A próbálkozással, hogy kibújjak a kabátból, feladom, tök aranyos, hogy valaki így gondoskodik rólam, nem megszokott, annyi szent.
- Hát épp ez az, ha kimelegedsz, könnyebben fázol meg, ahhoz meg aztán nem sok köze van annak, hogy fázós vagy, vagy nem.
Okoskodom egy kicsit, ezek után elég gáz lenne, ha ő fázna meg, remélem, nem fenyeget ez a veszély. Azt mondjuk nem értem, hogy lehet ilyen meleg a keze, nem volt a zsebébe dugva, és kesztyűt sem viselt. Érthetetlen, na jó, nem lehet mindenki olyan fázós, mint amilyen én vagyok… hogy ez miként jön össze a fagyival, azt inkább ne kérdezze senki.
- Mellesleg, a liba is biztos azért szaladt a bőrödre, mert olyan meleged lenne…
Kotnyeleskedek, de aztán ugrunk, ami szintén egész érdekes dolog, de élvezem, nem sokszor esik meg ilyesmi az ember lányával.
- Meg tudom érteni, hogy ők nem találták viccesnek.
Mosolyodom el, volt egy öcsém, elég sokat foglalkoztam vele, mielőtt… megöltem. Eme gondolatmorzsa mostohán megtelepszik a tudatomban, gondoskodva arról, hogy túl jó kedvem eztán ne lehessen. Szegény drága kistestvérem…
Ez a kézfogós móka nekem olyan új, hogy még akkor is pislogok rajta, amikor benn sétálunk úgy. Tutira mindenki azt hiszi, aki lát minket, hogy egy pár vagyunk. Te jó ég. Erre a gondolatra azért elvörösödöm, és ha tudom, kihúzom a kezéből a kezem, a zavartságom egyértelműen látszik, de azért egy kis részem reméli, hogy van annyira figyelmetlen és szeles, hogy ne szúrja ki az ilyen „apróságokat”.
- Hát, Nique például csak akkor hajlandó enni, ha negyven fok van, szóval képzelheted, mennyire pislogtam, mikor ezt megtudtam. Néha űrlénynek gondolom, mondjuk, lehet, hogy ő is engem.
Ez a téma legalább elfeledteti a kézfogós dolgot, mert hát, az is olyasmi, amivel egyelőre nem tudok megbirkózni, bár közel sem olyan megalázó, mint mikor Ethan szabadított meg a bikini felsőmtől.
- Milyen udvarlóm?
Kérdezek vissza döbbenten, mert tudomásom szerint nekem nincs olyan, szerencséje, hogy tök tapasztalatlan vagyok ilyen téren, mert így nem esik le, hogy így akarja megtudni, miképpen is állnak a dolgok Sylvie földön...
- Igen? És mi az a hely?
Nem is én lennék, ha nem kíváncsiskodnék rögtön, mindenesetre hamar megvan a jégkrémes pult, és hamar ki is emelek magamnak egy csokis dobozt, mert most tutira arra van a legnagyobb szükségem, és megvárom, hogy ő is válasszon, aztán pedig mehetünk is fizetni. Bár, lehet műanyag kanalat sem ártana vételezni, ha nem a suliba megyünk vissza, de mivel azt még nem árulta el, ezért fogalmam sincs, szükséges lesz-e.

-Ezt jó tudni - kacsintok rá, és valóban elraktározom magamban az információt. Nem, nem a lelkére pályázok, de még csak a kocsiját sem szeretném, ha a nevemre íratná egy doboz jégkrémért, de ki tudja, mikor jön el a pillanat, hogy valami marhaságot csinálok, és ki kell engesztelnem. Magamat ismerve elég hamar.
Ami a testsúlyát illeti, és azt, mennyire jelent nekem gondot felemelni, megint csak mosolygok rá. Ismerek nála sokkal alacsonyabb lányt, de azért ja...jellemzően az az alkat, ami ennyire vonzza a tekintetem, nem okoz sok nehézséget, ha fel kell kapni...na nem mintha a vállamon akarnám cipelni valahova.
-Örülök, hogy tettszett. A legtöbben mondjuk ilyenkor betojnak de...valamiért volt egy érzésem, hogy te elég vagány vagy hozzá, hogy ne ijedj be egy kis repüléstől.
A dzsekiből viszont nem hagyom kibújni sem, a vállait dörzsölgető kezeim egyszerűen nem engedik, hogy levegye magáról, még mit nem. Az hiányozna, hogy a rosszkedvéhez egy nátha is társuljon itt nekem.
-Ó, miattam ne aggódj. Irtóra kimelegedtem a repülésben, meg amúgy sem vagyok az a fázós típus, nézd...
És ezzel megfogom, a fagyira emlékeztető hőmérsékletű kezeit a saját, kellemesen meleg mancsaimmal, és kicsit úgy is tartom. Más kérdés, hogy levegőt csak óvatosan veszek, nehogy lássa a leheletem kirajzolódni a hidegben, és a bőröm is kezd libabőrös lenni, de ez valahogy most nem hat meg. Ugyanakkor, nem tiltakozom az ellen, hogy menjünk, és az épület széléhez vezetem őt. Egy gyors körbenézés, majd ugrás, és már lent is vagyunk, egy hang nélkül érve földet.
-A szüleim állítólag idegbajt kaptak, amikor először csináltam ezt. Mentségemre legyen mondva, 5 hónaposan viccesnek tűnt...
Közben fel sem tűnik, hogy még mindig kézen fogva vezetem be a boltba, ahol bólintok a kérdésére.
-Imádom...hallottam róla, hogy valakinek nem ízlik, de el sem tudom képzelni, hogyan csinálja...már ha nem beteg, vagy ilyesmi. Kint viszont tényleg nagyon hideg van...ha pedig berepülünk a szobádba, az udvarlód tuti vérdíjat tűz ki a fejemre...ha nem tette meg már most...
Hogy ez átlátszó próbálkozás lenne arra, hogy kiderítsem, van-e közte, és az a szőke pasas között valami? Ugggyan...miért érdekelne az engem....tényleg miért? Azt hiszem ez megint egy olyan eset, amikor túl sokat agyalok.
-De tudok egy helyet, ahol nem zavar senki.

Alistair & Sylvie

Nem nagyon értem ezt a magasröptű témát, de úgy vagyok vele, hogy inkább nem kérdezek rá, addig se néz hülyébbnek a sokéves átlagnál. A sziget óta egyébként igyekszem másképp viselkedni a környezetemmel, ami azt illeti, sokkal barátságosabb vagyok, bár ebben az is közrejátszik, hogy nem kell mindenki érzéseit radaroznom állandóan. Nem mindegy. Így nem befolyásol senki, lehetek csak önmagam. Isteni érzés.
- Szórakozol? Egy doboz jégkrémért a lelkemet is eladnám.
Vigyorodom el, mert tény és való, hogy ez az egyik gyengém, én a tél közepén is képes vagyok jégkrémet eszegetni, egyszerűen imádom, nem is tudom, hogy van-e bármi, amit jobban bírok a fagyinál.
- Azt hiszem, csúnya lenne, ha nem bírnál el…
Célzok arra, hogy vagy negyven kilóval, ha nem többel biztos hogy súlyosabb nálam, meg úgy ránézésre minimum húsz centivel magasabb is. Elég durva méretkülönbségek, szinte elveszek mellette, pedig nem érzem magam kicsinek, de most… nos, most határozottan.
Repülés közben az sem jut el a tudatomig, hogy a kezemet fogja, nem sűrűn fordult elő még ilyesmi sem velem, nem igazán vagyok az a fajta, aki bármit is művelne fiúkkal, egyszerűen így alakult, bár mostanra kiderült számomra, hogy jó páran azt hiszik, hogy igencsak szemérmetlen dolgokra vagyok kapható. Gőzöm sincs, miből vonták le ezt a következtetést, de sebaj, én ettől nem leszek kevesebb.
Kicsit para a leszállás, de mikor végül újra talajt fognak a lábaim, kicsit azért megkönnyebbülök.
- Hogy ez mennyire szuper dolog!
Lelkesedem még mindig, valószínűleg észre sem venném, hogy fázom, ha nem terítené rám a dzsekijét. Egész jóleső gesztus, nem vagyok hozzászokva. Mégis, kissé zavartam hámozom le magamról, hogy visszanyújtsam.
- Ne hülyéskedj, így te fogsz megfázni…
Mindenesetre, ha nem fogadja el, én azért belebújok, nem vagyok az a típus, akinek kétszer kell mondani valamit. Sőt, még dörzsölgetni is elkezdi a vállaimat, gőzöm sincs, miért ugrik be erről valami kandalló előtt ücsörgő kép. Mosolyogva sütöm le a szemeimet, fogalmam sincs, miért jöttem zavarba, elvégre semmi sem történt, csak olyan… szokatlan, hogy valaki gondoskodik rólam, aki nem Nique.
- Köszi!
Motyogom végül halkan, majd amikor kéri, hogy szóljak, ha felkészültem, már bólintok is, hogy felőlem mehet a menet, nem fogom itt a szerencsétlen kisasszonyt játszani, akit tutujgatni kell. Amint leértünk, már mehetünk is be a boltba.
- Te amúgy szereted a jégkrémet? És hol akarod megenni? Kint szerintem túlságosan hideg van hozzá, még az én ízlésemnek is.
Csacsogom, és irányba is fordulok, mintha csak dróton rángatnának a fagyasztott áruk felé.

Csodálkozva vonom fel mindkét szemöldököm, és kapom kissé hátra a fejem arra a feltételezésre, hogy megverném azt, aki hozzá szólna. Nem értem, honnan veszi ezt, hisz nálam békésebb fazont nem találna az ország egyetlen javító intézetében sem, nem mellesleg, rendes lánynak tűnik, aki tuti nem lógna velem, ha tudna a múltamról. Nem mintha olyan elvetemült lennék, de papíron nem valami szép...
-Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a magasröptű társalgásunkba elég nehéz lesz becsatlakoznia bárki másnak...
Aztán újra meglep azzal, hogy kijelenti a nyilvánvalót. Természetesen azonnal választ kap rá, miféle cukrászda van nyitva hajnalban.
-Na jó, bevallom..valójában az volt a tervem, hogy veszünk egy doboz jégkrémet a Wall Mart-ban...de féltem az nem lenne annyira vonzó ajánlat, mint egy cukrászda...de téged nem lehet átejteni.
Magabiztos hangom ellenére azért kisandítok az ablakon, mintha nem onnan jöttem volna az imént, és elcsodálkozom magamon.
~Basszus, tényleg este van, nem szoktam ennyire hülye lenni...mi a szösz..?~
-Bízz bennem - kacsintok rá, és amikor elfogadja a kezem, még halkan hozzáteszem: - Téged akkor is elbírnálak, ha nem használnám a képességem, de egyébként sem kockáztatnám, hogy le ess. Minden rendben lesz, tudom mit csinálok.
Aztán útra kelünk, nekem pedig a torkomban dobog a szívem, és szokás szerint azon aggódom, jó ötlet volt-e ez, egészen addig, amíg meg nem hallom önfeledt, vidám kiáltását, mire megkönnyebbülten mosolyodom el. Valamiért az, hogy sikerült felvidítanom nagyobb sikerélmény a számomra, mint bármelyik csillagos ötös...mondjuk csillag az akad itt bőven. Gyorsabban kezdek repülni, a kezét pedig jó szorosan fogom, nehogy kicsússzon belőle, és hagyom, had élvezze a repülést még egy ideig, amíg el nem érjük a célunk.
Hamarosan az áruház tetején landolunk hangtalanul. Bár éjjel nappal nyitva van, ilyenkor már alig jár erre valaki, ezért az egyetlen fényt a cégértábla szolgáltatja, hozzánk pedig nem jut el más hang csak a jeges szellő susogása, és pár távoli autó zaja.
-Nos, itt volnánk... - állapítom meg a nyilvánvalót, aztán Sylvie-re nézek, és ekkor fedezem fel, hogy bizony ő nem a magaslati levegőhöz van szokva, és amúgy sincs valami meleg. Szó nélkül kapom le a dzsekim, és terítem a hátára, magamon csak egy fekete pólót hagyva.
-Tessék, nehogy megfagyj itt nekem. - mondom, és kezemmel a vállait dörzsölgetem, vagy 3 réteg ruha alatt.
-Szólj ha felkészültél, és már huppanunk is le innen, rendben? Nyugi, olyan lesz, mint egy trambulinra ugrani...csak nem pattanunk vissza...

Alistair & Sylvie

- Miért, megvered, vagy mi?
Tudom én, hogy annyira nem szociális személyiség, de én sem vagyok, mégis a többség azt hiszi, hogy igen, meg azt is, hogy mindenki alá odafekszem. Ez kétirányú utca. Fogalmam sincs, én hogy tévedtem el a saját személyiségemben annyira, hogy ezt a képet tükrözöm. Talán mert évekig fogalmam sem lehetett róla igazán, hogy én mit érzek, csak mások érzelmei kúsztak az elmémbe. Most, hogy viszonylagos csönd van, már jobb a helyzet, de így meg tudom, hogy szomorúság színezi a lelkem, főként a barátnőm miatt.
- Nem akarok én ám nagyon kukacoskodó lenn, de nyitva van ilyenkor az a cukrászda?
Kérdezem, és elengedek felé egy mosolyt, vajon ennyire zavarban van? Vagy mi lehet az oka annak, hogy eltévedt az időt illetően? Éjszaka nyitva levő cukrászdáról én nem hallottam, de persze ez nem jelent semmit, lehetnek olyan furcsaságok, amikről én nem tudok.
- De egyébként elmehetünk, maximum nem lesz nyitva.
Azért egy cipőt magamra kaptam, meg a biztonság kedvéért egy kardigánt is, nem volt ám olyan meleg, hogy ne fázzak, márpedig hajlamos voltam sokkal inkább fázni, mint a többség, főleg azok után, hogy hetekig egy napsütötte szigeten voltam bikiniben, és majd megsültem. Nehezen állok vissza.
- Öhm, ez tuti? Nem ejtesz le? Ha igen, nekem annyi, csak szólok, szóval úgy vigyázz.
Aztán amolyan minden mindegy alapon végül elfogadom a kezét, bár tagadhatatlanul izgulok ennyire magasban. Sosem repültem még, ami talán meglepő egy ilyen suliban, de senki olyannal nem vagyok jóban, akivel megtehettem volna ezt.
- Tériszonyom nincs, nem a magasságtól parázok.
Felelem könnyedén, mintha nem lenne ez nagy falat nekem. Igazából, az is fura, hogy fenn a levegőben, kézen fogva egy fiúval, ez nekem annyira nem mindennapos dolog. Sokszor látom a párokat a suliban, és annyira természetesek, hogy olykor fáj, amiért ez nekem nem jár. Nique és Sebastian is szerelmesek, persze, a barátnőmnek most túl sok dologgal kell megbirkóznia ahhoz, hogy maradéktalanul boldog legyen, és nem szeretné, hogy segítsek neki… Ez talán jobban fáj, mint jelenleg bármi egyéb.
- Úristeeeeen!
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megkérem, ne csinálja, inkább tartson szorosan, mert az első ilyen alkalom azért elég húzós az ember lányának. Végül nem teszem, inkább megpróbálom átadni magam a pillanatnak, és kinyújtani a szabad kezemet, miképp a madarak a szárnyukat. Egy ideig még egészen fura, de hamar sikerül ráéreznem az ízére, és hamarosan már mosolyogva szárnyalok Alistair társaságában.
- Ez fantasztikus!
Szólalok meg mosolyogva végül, és az alattunk elsuhanó, lámpák pettyezte sötétséget lesem, meg ami még kirajzolódik a városból. Hihetetlen…

Valami furcsa ma este Sylvie-ben...gondolom ezt úgy, mintha tudnék róla bármit is a nevén kívül, meg azon, hogy jól áll neki a fehér. Minden esetre, látom benne azt a vidám lánykát, akit úgy ahogy megismertem, de azt is látom, hogy valami nagyon zavarja...sablonos fordulattal élve, olyan, mintha nem lenne itt egészen...ellentétben velem, aki azért vagyok csendes, mert kissé zavarban vagyok. Hiába na, sötétedés után berepülni egy lány szobájába...na ilyet még sosem csináltam korábban.
-Hmmm... - gondolkodom el, amikor újra utal rá, hogy nincs jó kedve. Annyira leköt az, hogy próbálom kitalálni, mivel vidíthatnám fel, hogy most még felmorranni sincs kedvem azon, hogy nem látta a kedvenc filmjeim. Tovább gondolkodom, de úgy érzem, az agyam Micimackóéval került egy szintre, mert semmi sem jut eszembe, azon kívül, hogy ja...tényleg szép lett ez a szoba, és tudom, hogy három éve él itt...elvégre engem is ennyi ideje adtak le, és ha valakit, őt észrevettem. Valahogy olyan...aranyosan tud morogni 2-3 lélegzetvételenként, hogy még mindig nincs vége az órának. Több értelme van őt figyelni, mint az anyagot az biztos...
-Nekem nem kell elmagyaráznod, mi bajod, rendben? Ami azt illeti, észre sem vettem, hogy valami nincs rendben! - Jelentem ki, rosszul színészkedve, aztán elmosolyodok, és rákacsintok. - És hidd el, ha velem sétálsz, másnak esélye sem lesz hozzád szólni.
Kinyújtom a kezem felé, tenyérrel felfelé. Ha elfogadja, megemelem magunkat kicsit. Nem érezni ilyenkor semmit csak épp elemelkedünk a földtől, mint egy lufi, de a plafon azért messze van, már amennyire messze lehet két ilyen magas embernek.
-Mit szólsz? Van kedved velem tartani? Ismerek egy egész jó cukrászdát 10 perc "sétára" innen.
Ha belemegy a dologba - és bevallom, a franc tudja miért, a szívem a torkomban dobog addig - akkor az ajtón át távozunk, és a lábunkon, de csak a folyosón lévő nagy ablakig, amin kiugrom, aztán újra a kezem nyújtom neki, hogy kisegítsem, mintha az iskola lenne a hintója Sylvie hercegnőnek, aztán csak a kezét fogva repülünk fel a magasba, egyenlőre csak annyira, hogy a kertben kóborló egy-két inszomniás hangyának tűnjön.
-Ha túl magas, szólj nyugodtan!
Mondjuk, a súlytalan érzés, ami a képességemmel jár elvileg úgyis kiküszöböli a veszélyérzetet többnyire, de sosem lehet tudni. Minden esetre, ha ez eddig még tettszik neki, fokozom a tempót, és magamtól messze nyújtom őt, hogy úgy érezhesse, ő is úgy repül mint én...csak épp a kezembe kell kapaszkodnia hozzá.

Alistair & Sylvie

Csokival én sem viccelnék, de ha már itt tartunk, fagyival még úgyse, túl sok szenvedélyem van az édességek területén azt hiszem. Egyelőre nem bontok fel egyet sem, mert pasik előtt csak ne tömjük magunkat ilyesmivel. Fagyival szoktam, de az más, a csoki olyan kétségbeesett hatást keltene, főleg, ha begyűrnék egy táblával, azt tán mégsem kellene.
A matekra csak legyintek, fogalmam sincs ugyan, mire gondol, mert azon kívül, hogy fél percenként nézek az órámra, hogy úristen, mennyi van még ebből a borzalomból, sok mindent nem csinálok. Lehetséges, hogy ő ezt másként gondolja.
- Ő más, ő mindig velem volt, persze, hogy aggódott, úgy értettem, hogy az itthon ragadtak közül.
Nem, ha a fene fenét eszik is, nem fogom kimondani, hogy rendkívül jól esett volna, ha Ethan aggódik, de azok után, ahogy legutóbb elváltunk, kötve hiszem, hogy túlzottan zavarta volna, hogy a környéken sem vagyok. Mindegy is, el kell fogadni, hogy nem mindenki képes velem egy levegőt szívni, már olyan stílusban, ahogy én szeretném.
- Az tutira vicces lenne, de nem ezért mondtam, eskü...
Teszem a szívemre a kezem, és tényleg nem vágyom rá, hogy beszoruljon, nem vagyok én senkinek sem rosszakarója, csak annak a szemétnek, aki miatt közvetve halott az öcsém, neki viszont a lehető legszörnyűbb halálnemet kívánom, ami csak létezhet a földön.
Némi kuncogást kivált belőlem a ruha beakadása, és egy rendkívül jól eldugott énem szinte kívánja, hogy akadjon be, szakadjon az anyag, és szemlélhessem meg, mi van alatta, de ezen oldalam miatt mindig iszonyat nagy bajba kerülök, szóval jó mélyen eldugom magamban, ne üsse fel csúnya kis buksiját.
- Őszintén, nem sétálnék ilyen frenetikus jó kedvemben szívesen, a fenének ven kedve magyarázkodni, hogy mi bajom.
Vonok vállat, különösképpen nem szeretnék belefolyni ebbe a témába vele sem, nem azért hívtam be, hogy még rosszabb kedvem legyen, és pluszba még az övét is elrontsam, mert ő láthatóan nagyon jól elvolt.
- Én már három éve itt lakom, volt időm otthonossá tenni, meg aztán, a lányok mások, mint a fiúk, nekünk sokkal fontosabbak a színek és a részletek.
Mosolyodom el végül, mert szerettem a szobánkat, főleg azóta, hogy Nique a szobatársam lett, mert vele töltöttük meg igazán élettel, nagyon sokat köszönhetek neki, épp ezért mételyez iszonyatosan nagy bűntudat, amiért ölnie kellett, s mert én nem hagytam neki más lehetőséget, elkérhettem volna tőle a bicskát, megtehettem volna én, és akkor most nem lenne ez. Én a legfontosabb személyt öltem meg életemben, nem igazán lenne nagy áldozat. Bár ő is, de a két eset sokkal komplexebb annál, hogy összehasonlítgassuk.
- Sosem láttam még egy részt sem belőle. Miért, jó?
Vannak, akik szeretik, én valahogy sosem jutottam odáig, hogy megszemlélhessem, talán egyszer majd sikerül bepótolnom.

Na igen, lehet másokhoz is be kéne nézni néha, nem csak a kedvenc boszorkámhoz, aki már megszokta, hogy Newton miattam vakargatja a fejét. Na igen, nem vagyok hozzászokva ezekhez a csodálkozó tekintetekhez, pedig ennél tényleg csak akkor lennék fura, ha megint jelmezben repkednék, de ahhoz most annyira nincs kedvem, mindenki szerencséjére, aki valamiért fél egy levegőben közlekedő medvétől.
-Csokival sosem viccelnék - kacsintok rá, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy eredetileg nem neki vettem, de...nos tudok alkalmazkodni na! Ahogy elnézem tekintetet vonzó, de mégis bús vonásait, neki most nagyobb szüksége van rá. Aztán oldalra döntöm a fejem, és a most már üres karjaim egymásba fonva mosolygok rá.
-Ugyan...nagyon unalmas lenne nélküled a matek óra - felelem az aggódós témára, és remélem nem szeretné, hogy jobban kifejtsem, ezt mégis hogyan értem, pláne, hogy az utolsó órán ha két percet voltam bent sokat mondok. Hiába na, azt mondta a tanár, aki kész van a dolgozattal, mehet.
-Egyébként meg, ez tuti nem így van. Ha más nem, az a bohókás szőke lány, aki mindig veled lóg, biztos izgult...igaz, ő is veletek volt...hmmm. No, minden esetre, egészségedre és...
Most az jönne, hogy ugrok egyet a levegőben, elrugaszkodva a semmitől, és így tovább állok de a kérés meglep. Furcsa, szinte érzem a hangjában a zavart...vagy csak a saját érzéseim vetítem ki rá? Ugyanakkor, van egy olyan érzésem is, hogy tényleg nem szeretne egyedül maradni, de aztán megint lehet, hogy az előző szabály az igaz.
-Persze! - Mondom vidáman, de aztán elgondolkodva kezdem méregetni az ablakot.
-Na jó..valld be...csak azért ajánlottad fel, mert látni szeretnéd, ahogy beszorulok ide, mint Micimackó?
A hangom persze továbbra is kedves, de azért óvatosan emelkedek vízszintes testhelyzetbe, és araszolok előre, mint valami űrhajós. Próbálom összehúzni magam, de azért beakad párszor a ruhám, és a harmadik nekifutásnál már megfordul a fejemben, hogy le kéne venni magamról, vagy végső esetben az ajtón át közlekedni inkább, de nem adom fel! Az ágy felett szép óvatosan repülök el, és aztán hangtalanul éri a talpam a padlót, mint valami szappanbuborék.
-Tudod, megfordult a fejemben, hogy elhívlak sétálni, de ezek után...túl nehéz volt bejutni, hogy csak úgy kimenjek. Whoaaa...!
Meglepetten pislogok a berendezést látva. Nem mintha az ablakból ne lett volna feltűnő csak...valahogy annyira mégsem, ha nem arra figyel az ember.
-Mintha másik épületbe csöppentem volna...ne érts félre, nagyon szépen rendeztétek be, csak az én szobám annyira üresnek tűnik ehhez képest.
~Talán az üres nem a legjobb szó, a kaotikus már inkább. Úgy néz ki, mintha betörtek volna hozzám, szétdobáltak volna mindent, és hordták volna a cuccaim egy pár napig...meg úgy általában behordtak oda minden elektromos kütyüt ami mozdítható, és azt is szétkapták. Na igen...szóval ilyen lenne egy lány szobája? Már egy igazi lányé... A baj csak az, hogy nem vagyok lakberendező, szóval ennél többet nem tudok mondani, márpedig csak két dolog forog a fejemben, a pihe puha szoba, és a nyamvadt hajóút. Szegény, ha tudná, milyen nyomasztó volt ez a hely az eltűnésük után...de felteszem erről nem szívesen beszélne, szóval...
-Szereted a Csillagok Háborúját? - bukik ki belőlem aztán, és meg is vakargatom a tarkóm, amikor meghallom magam - Tudom, furcsa, de már rég meg szerettem volna ezt kérdezni...

Alistair & Sylvie

Nique valószínűleg Sebbel van, a többieket nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Csak ücsörgök az ágyon, nem törődve azzal sem, hogy egyre sötétebb van, valahogy most számít. Nem tudom, mi van velem, nem vagyok igazán jól, mióta visszajöttem. Pedig mindnyájan túléltük, sőt, a képességem fejlődött, nem tudom, hogy a hosszas szünetnek köszönhetem, de most már nem érzek mindenkit a fejemben, ha nem akarom. Ki tudom kapcsolni, persze, oda kell figyelnem, hogy ne csússzon ki a gyeplő a kezemből, de már ez is nagyon nagy szám, és mérhetetlenül örülök neki. Ugyanakkor a barátnőmet folyamatosan figyelem, szeretném tudni, mi van vele, hogy viseli azt a gyilkosságot…
A sebemnek már nyoma sincs, mégis, elég sokszor a vállamhoz kapok, mintha fantomfájdalom lenne, tudom, hogy csak beképzelem, de attól még ott van. A sziget körül forognak akkor is a gondolataim, amikor feleszmélek a kopogásra. Rácsodálkozom a dologra, de azért feltérdelek, és kikukucskálok, biztos valami madár. Annál nagyobb azonban a meglepettség, amikor észlelem, hogy a-a, madárról szó sincs. Igen, mi olyan lükék voltunk Niquevel, hogy az ablakok mellett van az emeletes ágyunk. Én szeretem nézni esténként a csillagokat, kinyitni mondjuk elég körülményes, de nem is szoktuk nagyon nyitogatni, max néha egy kicsit szellőztetünk. Annyira azért bőven sikerül, hogy benyújthassa a csokit.
- Szia! Ez komoly? Miért kapom?
Teljességgel ledöbbenek, semmi hasonlóra nem számítottam, senkitől… abszolút kellemes csalódás, még el is mosolyodom. Sokat ugyan nem beszélgettem soha Alistairral, de azt hiszem, most már bánom a dolgot. Én csak azokat vonzom, akik tökéletesek arra, hogy összetörjék a szívemet.
- Te aztán nem vicceltél.
Jegyzem meg, mikor észlelem, hogy mind különböző, az ízlésemet valószínűleg nem ismeri, úgyhogy biztosra ment, mondjuk, ha csokiról van szó, majdnem mindegy, a keserűt meg a mogyorósat annyira nem szeretem, azon kívül bármi jöhet.
- Tényleg? Nem tudtam, hogy valaki aggódott értem…
Pislogtam rá némileg értetlenül, és… most mi legyen? Hívjam be? Ez nem gáz? Kimenni nem tudok hozzá, az tuti. Végül sóhajtok egyet, nem mindegy? Úgyis boldog boldogtalan azt hiszi, hogy rossz kislány vagyok, aki mindenkinek szétteszi a lábát, hát adjunk a kialakult képnek az ablakomon bemászó férfi egyeddel.
- Bejössz?
Kérdezek rá végül, nem akarok én semmi olyat… de… jól esik, hogy valaki gondolt rám, és nem szeretném csak úgy elengedni. Megpróbálom kicsit jobban kitárni az ablakot, talán befér, ha jól összepréseli magát, bár tuti, hogy egyből az ágyamra vetődne, de hát ez van, nem szokványos bejárás hozzánk, az biztos.

A busz leparkol, tisztes távolságra az iskolától, s egy nagy csapat fáradt, fáradt iskolatárs kászálódik le róla. Ahogy nézem nagyjából stimmel a létszám, s ezt látva megkönnyebbülten sóhajtok, ezzel megajándékozva egy kis tesóval a körülöttem lévő rengeteg felhőt. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, már tovább is siklom, még mielőtt valakinek feltűnne, hogy itt lebegek.
~Minden rendben van...~

Már estére jár, mire befejezem a "sétám", és a lenyugvó nap fényében úgy döntök, több madárra már nem hozhatom a szívbajt. Hagyni kell holnapra is pár tollasnak, hogy rájöjjön miért akar inkább délre költözni. Hazafelé tartok, amikor "véletlenül kiszúrom Sylvie-t ahogy egymaga ül a szobája ágyán, és bár lassan fölösleges tovább sötétíteni a helyiséget egy jó mozizáshoz, villanyt mégsem szeretne kapcsolni. Megtorpanok a levegőben, felnézek, vissza rá, megint fel...Aztán felsóhajtok, és kopogtatni kezdek finoman az ablakán, épp csak mintha valami kerge szárnyas lennék, aki be szeretne menni.
~Mondjuk, azt megnézném, hogy férnék be ezen a kis ablakon...~
-Szia. Ezt neked hoztam - mondom halkan, de azért nem suttogva, vagy szégyellősen, csak épp tekintettel arra, hogy 8 irányból hálószobák kereszteznek, és közben átnyújtok neki vagy 10 tábla csokit. Minden ízből egyet, amit találtam a boltban. Ha elfogadja, még egy felszabadult mosolyra is futja tőlem.
-Én...örülök, hogy végül sikerült haza jutnod.
~Szép munka Darrow, másfél mondat, és egyszer sem kérted meg, hogy nyissa ki az ablakot, vagy adjon kölcsön radírt. Ha a kezdeti sokk után nem kezd el csapkodni, hogy hess, a végén még nem bánod meg, hogy nem használtad inkább az ajtót.~

Nique & Sylvie

- Eszméletlen, komolyan, tükör a plafonon. Na nem mondom, ha lenne pasim, és nem akarnék Kínáig szaladni ettől a témától, lehet, hogy szívesen szemlélném közben a hátsóját.
Vallom be töredelmesen, és ezen a ponton már nem pirulok el, pontosan azért nem, mert nincs kihez kapcsolnom a képet, így pedig már közel sem tűnik annyira húzósnak, vagy épp zavarónak.
- Nique, azt kell mondjam erre, hogy te meg elég dinka vagy, amellett, hogy természetesen elég szexuális is. Már alsógatyában.
Most erre mit mondhatnék? Tökéletesen égbekiáltó idiotizmust feltételezhetnék róla eme kijelentése okán, ami persze poén volt, ha nem ismerném már egy ideje. Így csak legyintek egyet mosolyogva, miközben ráteszem az újabb lapátot a hülyeségek garmadájára.
- Amúgy, mondd csak, Sebastian hallott már így nyeríteni?
Öltök nyelvet gonoszkodva, elvégre némi kölcsönkenyér azért visszajár ám. Nehogy már azt higgye, hogy megússza a mai napot a szellemeskedésem nélkül.
- Ja, én ezt Sebastian nélkül is megmondtam volna. Az tuti, hogy a legyünk szüzek a házasságig csoportot nem mi fogjuk megalapítani.
Elraktároztam az infót, következésképp már véleményem szerint egészen hamar várható, hogy egyszer csak kiböki, hogy amúgy megtörtént a dolog. Kíváncsi lennék rá, mármint, hogy miként élte meg, mert abból már lenne egyfajta képen róla, elvégre az érzések sem maradnának el belőle.
- Teeee már csak tudod. Egyébként meg, most komolyan, te nem lennél harapós, ha minden harmadik embernek, aki szembejön veled, szerelmi bánata lenne, vagy csak szimplán eret akar vágni, mert reggel rosszul lőtte be a séróját? Rohadtul elegem van az emberekből néha…
Tudom, ezt már vagy százszor megvitattuk, de mindegy is, vele is volt eleinte pár kellemetlen körünk, mert amikor összeköltöztem, eszemben sem volt megismerni, csak a fene nagy fájdalma volt, ami állandóan emésztette. Eleinte át akartam kérni magam másik szobába. Jó, hogy nem tettem.
- Na, arra én is kíváncsi leszek, de úgyis tudni fogsz róla. Amúgy, tényleg nem egy szent, ez tiszta sor, de az is teljesen biztos, hogy a jófiúk nem indítanak be. Lehet, hogy sokat fogok még sírni emiatt törékeny kis válladon.
Boxolok bele vigyorogva az említett testrészébe, aztán hagyom leülepedni a témát, hogy felmerüljön minden egyéb, amiről beszélni lehet. Aztán lassan elvonultam tisztálkodni, hogy lemossam magamról a nap emlékeit, mintha ez ilyen egyszerű lenne… Az holt biztos, hogy nem lesznek épp egyszerű álmaim az éjszaka.

//Kösziiiiii! <3333//

Girls, girls, girls

- Ezek a hülye mondások általában senkit nem vigasztalnak, de milliót tanultam belőlük apámtól. Szerintem csak azért tanította őket nekem, hogy tudjam, mikor puffogtat valaki közhelyeket, vagy hogy szívhassam a vérét, hogyha ilyenekkel traktál. A fene se tudja! – vonom meg a vállamat. Nyilván nem azért mondtam, hogy vigasztaljam Sylviet, csak egyszerűen azt szerettem volna, hogyha nem érzi rosszul magát a történtek miatt és attól, amit érez ezzel kapcsolatosan. Ha legalább egy kicsit elvontam a figyelmét, akkor már jó vagyok.
- Hát el tudom képzelni! - húzom el a szám. Az egy dolog, hogy Sebastiannak is megmondtam, nem ítélem el a múltja miatt, ám ettől függetlenül nem vagyok ostoba, vannak arról halvány sejtéseim, hogy miért került oda az a tükör.
- Nem tudom egyébként, hogy kik a szobatársai, még sose voltak ott, amikor mente hozzá. De azt gondolom, hogy hasonló habitussal rendelkezhetnek, hogyha ezt a tükrös dolgot mindannyian betolták séróba és ki is vitelezték. – vigyorodom el. Tudom én, hogy kedvesem nem volt egy angyal, suttognak is a hátam mögött miatta, de nem nagyon izgatom fel magam. Bízom benne, s nem hiszem, hogy ne szolgálna rá.
- Miért, ha szólt volna, akkor mi is felvettünk volna alsógatyát? Elég szexuálisan mutattunk volna. – nevetek fel. Ez lónyerítésnek is felfogható, olyan vidorra sikerül. Hiába, én és a nőies kacajaim messze földről híresek vagyunk, Sylvie is kaphatott már belőle. A kezdeti sírós nehézségek után egész hamar sikerült eljussak oda, hogy ne akarjam kimutatni a fájdalmamat – bár tudtam, hogy érzi, ez hamar kiderült – és inkább vidámság mögé rejtőzzem. Azóta eltelt egy év, s már nem rejtőzöm. Már vidám vagyok, hogyha annak mutatom magam. Persze ettől még a fájdalom nem múlt el és nem is fog soha.
- Nem mondanám, hogy tudom hogyan állok hozzá, de maradjunk annyiban, hogy az elég sok mindent kifejez, hogy megtettem volna, hogyha azt akarja,. Múltkor. Nyilván nem vagyok az a cölibátusos típus. – vonom le a következtetést. Ilyen téren tényleg nem ismerem magam, szóval csak a történtekből töltekezhetek.
- Szerintem a gonosz boszorka éned is te vagy és aki téged akar megismerni magad miatt, azt ez nem ijesztené el. Amúgy meg nem vagy olyan rémes, csak mérsékeltem harapsz akkorát más seggébe, hogy nem bír ülni egy hétig, igazán semmiség! – húzom az agyát. Én kedvelem, ezt tudja is, nem nagyon vesztünk még össze soha, szóval szerintem nem boszorkány, de most miért ne adjam alá a lovat, hogyha ez egyszer vicces? Vigyoromból úgyis rájöhet, hogy mi a véleményem róla, s hogy ez mennyire poén. Na meg érzi is, hogy nincs bennem rosszindulat.
- Mellesleg ahogy meséltél róla, szerintem neki is van egy ördögi vonulata a személyiségének, szóval nem vethetne semmit a szemedre.. Kíváncsi leszek, hogy alakul ez a dolog!

Nique & Sylvie

- Ez annyira nem vígasztal azért, de köszi.
Sóhajtok fel, annyira nem tudom, hogy kéne ehhez az egészhez viszonyulnom, borzasztó, hogy még soha semmi hasonló nem történt velem, túlságosan új ez nekem egyelőre. Remélhetőleg hamar asszimilálódom a helyzethez, vagy mit tudom én, hogy mondjam.
- Na, eeeez az, amit nem akarok elképzelni. Elmondani sem tudom, hogy mennyire jó volt semmit sem érezni mások felől. Végre tudtam, hogy én mit érzek. Nem mintha az nem zavart volna össze teljesen, de érted…
Ki tud kiigazodni a nőkön, nekünk valahogy sosem jó semmi, egyszerűen így vagyunk összerakva. Ha engem kérdeztek, ez valami ritka hülye tulajdonságunk, de igen nehéz tenni ellene.
Elég sok mindenre reagálhatnék, de az utolsó szavai olyan szöget ütnek a fejembe, hogy képtelen vagyok másra koncentrálni. Ellenben azon nyomban felnevetek, és felpillantok a mi egyszerű kis plafonunkra, ami tök egyszerű, semmilyen, lehet kéne felrakni pár díszt oda is, posztereket, vagy nem tudom.
- Az igen! Behalás, nagyon beteg. Vajon csinálták… ott bárkivel is?
Az a tantusz nekem nem esik le, hogy Ethan és Sebastian szobatársak, így nem süllyedek még mélyebbre, mindenesetre még mindig kuncogok.
- Azt hiszem, kezet foghatunk kínos élmények terén. Ez a hét bizonyára a mutogassuk magunkat alsógatyában hét, kár, hogy erről nekünk senki sem szólt előre.
Harapom be az ajkamat, ahogy visszagondolok a dologra, és már megint érzem, hogy pirulok, eszem elszáll, komolyan, ez nagyon gáz így.
- Egyébként meg, az szerintem tök pozitív, hogy másként szeretne kezelni, mint az eddigi nőit. Azon meg ne stresszelj, hogy mi lesz, ha mégis megtörténik, szeretitek egymást, simán belefér, nektek nem kell feltétlenül megálljt parancsolni, ha úgy alakul. Mondjuk, nem tudom, te hogyan állsz ehhez a kérdéshez...
Csak nem akar várni az esküvőjéig, de erről még nem beszéltünk, szóval nem merném biztosra mondani.
- Ajánlom neki, hogy ne direkt csinálja. De akár igen, akár nem, attól még ez van, nem lennék jobban akkor sem, ha tudom, szándékos az egész. Még hízeleghetne is egy jó pasi figyelme, nem? Biztos csak azért van, mert még nem ismer, és egyszer sem találkozott a gonosz boszorka énemmel. De tudod… lehet, hogy ő nem is fog, mert mellette nem akar minden pillanatban szétesni a fejem, és nem kell koncentrálnom, hogy ne minden egyszerre szakadjon rám.
Ez kicsit hosszúra sikerült, sebaj, szerintem megszokta már, hogy olykor túl sokat is csacsogok.

Girls, girls, girls

- Azt mondják, hogy teher alatt nő a pálma! – nevetek fel. Láttam a pirulást és meg is lepett, de na, azért poén volt, legalábbis én értékeltem. Széles vigyorom is erről árulkodik.
A megjegyzésem mondjuk nem színtiszta cseszegetésből születik – sőt, egyáltalán nem abból – hanem egyszerűen azt a véleményemet fejezi ki, hogy szerintem azzal nem spórolja meg a pirulásokat, hogyha kerüli Ethant, mert legközelebb akkor is zavarba fogja hozni, hát jobb, ha megszokja, hogy ilyen. És hogy lehet megszokni? Viszonylag sok találkozással. Szerintem.
- Persze, hogy tudom! – szélesedik ki a vigyorom. Jó, ez tényleg szivatás volt részemről. De nem rágott be, szóval helyben vagyunk.
- Rá se ránts! Gondolatban szerintem sokan vagyunk ezzel így. – értem bele én is magamat a dologba, hiszen nekem is fordult már meg a fejemben ez-az, úgyhogy én aztán igazán nem ítélem el ezt a gondolatbani kurtizán-dolgot. Remélem Sylvie is érzi, hogy próbálom megnyugtatni, levenni a válláról az önostorzás terhét, elvégre nem történt semmi tragédia. Nőből van, Ethan meg pasiból. Elkerülhetetlenek az ilyesmi helyzetek, ha van kémia.
- Na most képzeld el, ha valaki olyan viselkedett volna így veled, aki nem blokkolja a képességedet! – vetek fel egy lehetőséget. Még számomra is neccesen hangzik, így biztos vagyok benne, hogy Sylvie is hálát fog adni az égnek, hogy éppen Ethan az a férficéda, aki így volt képes viselkedni vele.
- Tudom-tudom! – legyintek. Nem nagyon akarok még csak a szíkatás lehetőségéről sem beszélni, rémesen hangzana. És igen, valószínűleg Sylvie számára is emésztő lenne az érzelmi viharom. Reméljük, hogy sose kerül erre sor.
- Hát én nem tudom, bár azt hiszem, hogy a sok jelen esetben relatív. Úgy vettem észre, hogy nem akar engem. Mármint, nem úgy értem, hogy soha, hanem.. hogy hamar. Mert hogy eddig minden nőt csak arra használt, engem meg szeret, szóval.. – vállat vonok. - ..kedves tőle, tisztel engem. Ettől mondjuk nem vennék ismerve a reakcióinkat mérget, hogy nem történik meg. Bakker, képzeld! Egy tükör van a szobájuk plafonján. Nagyon durva! – tör elő belőlem a témaváltás és a sokkos élményem. Hadd kerekedjen Sylvie szeme is.
- Előttem vette át az alsógatyáját fürdőgatyára, nem akartam odanézni, mondom vizslatom addig a plafont. Hát az isten szakadjon rá, az meg tükör volt, szóval ennyi erővel premierplánban is nézhettem volna. Gondolhatod, hogy hogy kiröhögött. Azt se tudtam hogy takarjam el a szememet vöröslő fejjel.. – forgatok szemet. Elég ciki volt a helyzet, s bár most vigyorgok rajta, azért még mindig égek, hacsak rá gondolok. Nem tudok nevetés nélkül beszélni az élményről. Komédia volt.
- Hát pasiknál a fene tudja. Én nem tennék esküt arra, hogy nem direkt csinálja. – jegyzem meg. Nem Ethant akarom froclizni ezzel, de simán kinézem bárkiből, hogy élvezze, ha a csajokat olyan állapotba hozhatja, amibe Sylvie került.

Tárgy: Re: A csillagtalan éjszaka háza

» A felkelő nap háza
» Emma Frost háza