Dick & Jenna - Merre jártál?

Dick & Jenna

Vannak még barátaim a városban, attól, hogy nem túl közel elkezdtem suliba járni. Igazából az is csak egy állomás, nem tudom még, hogy meddig fog tartani, majd még kiderül. Legalább van kivel megbeszélnem a dolgaimat, amit a suliban... nem kéne. Még mindig nem tudom, hogy mi lesz ezzel az egész gyerek kérdéssel. Tudom, hogy beszélnem kell a professzorral, tudom, hogy valahogy rendezni kell ezt az egészet, csak még nem tudom, hogyan, és nem tudom, hogy Travis mennyire fog kiakadni. Az a baj, attól félek, hogy nagyon és pont ezt nem szeretném. Nem akarom, hogy a fejemhez vágjon csúnya dolgokat és azt meg főleg, hogy lehordjon mindennek. Egyszerűen igenis félek ettől. Csak... ha nem kell neki a gyerek, akkor nem kell és kész, ez van. De nem akarom, hogy még ki is oktasson, vagy azzal vádoljon, hogy direkt csináltam, hogy akár csőbe húztam. Nem tettem volna ilyet soha sem, magamat sem akarom megszívatni és ez enyhén szólva is derékba töri a karrieremet.
De most itt vagyok, majd Monica segít, ad pár tanácsot, és majd valahogy ez az egész rendbe jön, mert rendbe kell jönnie. Talán jó ötlet az, hogy örökbe adjam, akkor nem teszek semmi rosszat, legalábbis nem olyat, ami... természetellenes, de nem is teszi tönkre az életemet így hirtelen. Egyelőre viszont csak várok. A tőlem megszokott laza szerelésben, na persze a hideghez mérten, mert már jön a kellő hűvös, talán pár héten belül már havazik is. A nyakamban sál, felül egy vastag, bélelt bőrdzseki, alatta pulcsi is van, de még így is fázósan ölelem át magamat, ahogy ácsorgok a kis kávézó előtt, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk. Szokott késni, mindig szokott, szóval ez nem lep meg, de remélem, hogy jön, mert nem két perc volt az út vonattal, meg a metró át a fél városon, szóval ha már ennyit utaztam, akkor baromira nem lenne szép tőle, hogy egyszerűen csak átejtene és nem tolná ide a képét. Akkor azt hiszem... kissé morcos leszek.

Dick & Jenna

Na igen a sebek feltépése nekem is gondot okoz, és épp ezért nem tudok ezen csak úgy tovább lépni, mintha semmi se történt volna régen. Fáj ez az egész és hiányzott nekem, hát hogy a fenébe ne így lett volna. Ha szeretsz valakit, aztán egyszerűen csak eltűnik, akkor nem tudsz úgy tenni, mikor újra látod, mintha mi se történt volna. Fájdalmasabb ez, mintha nem találkoztam volna vele soha többé. Szerettem volna tovább lépni, de ez nem megy olyan egyszerűen a jelenlétében. Nem tudok úgy nézni rá, mint régen, közben pedig olyan, mintha alig telt volna el idő. Változott, én is változtam és csúnya dolgokon mentem át lényegében azért, mert ő nem volt velem, amikor kellett volna. Ezt nem tudom olyan könnyen feldolgozni, egyszerűen nem megy, nem tehetek róla. Jó lenne egy kicsit nyitottabbnak lenni vele, lazábbnak azt hiszem, de... attól még ugyanúgy fáj, hogy ennyire lekezelő velem.
- Nem tudom, azért tudnánk vitatkozni, hogy melyikünkre van ez az egész rosszabb hatással. - maximum én nem úgy mutatom ki, hogy bántom vele, vagy legalábbis nem látványosan, ez a nagy különbség kettőnk között. Ő viszont ez teszi, nem elég, amit régen tett velem, most csak még inkább árt azzal, ahogyan viselkedik és ez azért felettébb rossz érzés. Nem azt mondom, hogy boruljon a nyakamba, de azért mégis csak jobb lenne ez egy kicsit másképp.
- Igen Rick... mondd azt, bármit mint ez. Én értem, hogy rossz volt neked, és hidd el nekem se volt valami jó, de igenis nem kéne előttem a macsó pasit játszanod, mert... nem és kész! - igen azt hiszem egy kicsit azért sikerül kifakadni, még ha nem is emelem meg a hangomat kifejezetten, de azért na... nem kéne így állnia ehhez az egészhez, hiszen nekem ő hiányzott és valahol azt hiszem ki tudom mutatni, legalábbis nagyjából érezheti, ő viszont még csak nem is próbálkozik, inkább bánt, és ez nem a jó megoldás. Ettől nem hiszem el, hogy jobb neki.
- Nem mondok, csak hogy tudják, hogy nincs baj és hamarosan visszatérek majd, csak kell pár nap. - bólintok egy aprót. Már csak a telefonhoz kell elnavigálnia, és még az a kérdés is kicsúszik a számon. Érdekelt hát, bár semmi közöm nem lenne hozzá, ha az ő gyereke lenne, de attól még érdekelt. - Tudom, ezért nem kellett volna most... így viselkedned. Lehet, hogy azt hiszed, hogy csak egy csitri voltam, de... attól még szerettelek. - hatalmasat sóhajtok, amikor végigsimít az arcomon, aztán valahogy csak jön az indíttatás, hogy közelebb lépjek és megöleljem. Egy pillanatra csak, nem túl hosszan, aztán hátrébb is rebbenek tőle. - Terhes vagyok. - bököm ki aztán hirtelen. Tudom, hogy talán nem ez a legjobb pillanat, de azt hiszem láthatja az arcomon, hogy ez nem valami nagy szerelem eredménye, sőt... egyáltalán nem valami várt gyerekről van szó, mégse nagyon nézek a szemébe, pedig ez nem bűn, nem megcsalás, hiszen nem ellene tettem, nem is tudtam, hogy valaha is találkozom még vele.

Dick & Jenna

Azt hiszem ez most tipikusan az a helyzet, amiben mindketten a saját sebeinket nyalogatjuk és épp e miatt nem igazán tudjuk a másik fájdalmát átérezni. Valahol végül is ez is érthető azt hiszem, hiszen mindig a saját bajod fáj a legjobban, nem azt nézed, hogy ha másnak is rossz, akkor neked már egyből nem annyira, sajnos az élet nem így működik. Nekem épp olyan rossz így is, mintha nem tudnám milyen volt neki. Jó talán azért egy fokkal elviselhetőbb a dolog, hogy legalább nem úgy lépett le, hogy tojt a fejemre, de attól még nem tudom elfelejteni csak úgy azt a fájdalmat, amit éreztem, amiken át kellett mennem, mert ő ott hagyott a családja, meg a... minden miatt. Próbálok én jó képet vágni az egészhez, de egyszerűen nem megy könnyen, bármennyire is próbálkozom. De azért érthető, ha ennyi idő után erőszakoskodom egy kicsit is válaszokat akarok, hiszen fene mód megbántott és igenis szeretném tudni, hogy miért történt, ez olyan nagy bűn?
A szavaira csak megrántom a vállamat. Igen nem mindegy, de mégis mit tegyek? Nem húzhatom ki a szavakat harapófogóval belőle igaz?
- Ezt én is tudom Rick, de... mégis mi lesz a jövőben? Szerinted, ha így beszélsz velem az jól esik? Az... segít bármit is a jövőben? - nem azt mondom, hogy ha kicsit is kedvesebb lenne, akkor simán a nyakába vetném magam, de... azért egészen más is lehetett volna ez az egész. Ha bocsánatot kér, ha elmagyarázza, ha azt mondja hiányoztam, akármi, akkor most nem lenne ez, akkor nem úgy néznék rá, nem úgy néztem volna rá az elején, mintha minden hajszálát egyesével akarnám kitépkedni a helyéről, pedig hát abból nem sok van, szóval az jó nagy kihívás lenne szó se róla.
- Szóval ez a kedves oldalad? Régen... nem ilyen volta kedves oldalad. - húzom el kicsit a számat. Hát igen, talán jobb lenne menni, ebből most annyira nem kérek. Bőven elég volt nekem nem rég ez a paraszt Travis, nem kell, hogy most Rick is így viselkedjen, aki... régen igenis nem ilyen volt, velem nem. Most olyan, mintha annak az énjének a csúnya és lesarkított változatát kaptam volna meg, amit mások előtt mutatott régen, és ez nem csoda azt hiszem, ha nem tetszik. A duma most viszont nem érdekel, hogy jobb lenne, meg logikusabb, vagy kézenfekvő. Nem, akkor maradok, ha képes egy kicsit értelmesen viselkedni, ha azt mondja, hogy szeretné, és csak akkor pillantok rá megint, amikor képes ezt kimondani. - Jól van, maradok, amíg rendbe nem jönnek a dolgok, de szólnom kell majd a suliban, telefonálni, vagy valami, mert várnak vissza. És... a gyerek a nővéredé? - valahogy motoszkált már bennem ez a kérdés, mert hát ki tudja... akár az övé is lehet, csak épp nem tud foglalkozni vele, mert leköti az idejét a motorozás, meg a bűnözés... vagy nem is tudom, hogy pontosan mit is csinál, talán közöm sincs éppenséggel hozzá.

Dick & Jenna

Igazából én magam sem tudom, hogy mit akarok. Főként őszinteséget várok el tőle, de azt se kapom meg egy könnyen, mert mintha inkább csak folyton vagdalkozna. Én azért úgy érzem, hogy igazán igyekszem, hogy rendezzük ezt az egészet, már... azzal, hogy idejöttem, mert igenis megtehettem volna, hogy eltűnök a fenébe. Meghúzom magam, vagy lelépek. A képességem segít, pont arra való, hogy oda vezéreljen, ahol lennem kell, ahol biztonságban leszek, bár neki erről nem sok fogalma lehet, hiszen még nem meséltem el neki, hogy mire vagyok képes, vagy úgy általában semmit sem meséltem. Érthető, pipa vagyok rá és nem megy az, hogy csak úgy tovább lépjünk, mintha az egész ennyivel le lenne rendezve. Igenis fáj nekem az, ami történt, fáj, hogy ott hagyott és talán egy kicsit több magyarázatot várnék, egy kicsit több kedvességet, mert akkor igenis sokkal jobban érezném magam végre.
- Nekem mindegy. - rántom meg végül a vállam és elkezdek enni, kb. épp akkor, amikor ő meg abbahagyja. Na igen, azt hiszem ezt nem sikerül azért valahogy értelmesen összehangolni, pedig én igazán igyekszem normálisan viselkedni, de vele mintha nem is lehetne. Mindenre csak a szemét forgatja és úgy gondolja, hogy ez normális, pedig... rohadtul nem az. Nem valami kis cafka vagyok, akinek elég ha mond egy-két kevésbé bunkó szót, nekem ennél azért jóval több kellene, de mintha ezt nem igazán lenne hajlandó felfogni. Köztünk elvileg több volt és e miatt igenis kezelhetne normálisabban, nem tudom, hogy miért esik ez ennyire baromira nehezére. Azt viszont én is érzem, hogy cseppet megfagy a levegő, ezért az utolsó falat után az én kezemben is megáll a villa. Meglep, hogy suttog, nem tudom, hogy ez most azért van, mert ideges, vagy... valami más az oka, tényleg nem tudom. Halkan sóhajtok végül egyet, aztán pillantok csak én is rá megint.
- Én sem tudom, csak ez így... - elhúzom a számat és egy újabb sóhaj is kiszökik. Én sem tudom, hogy pontosan mit akarok, csak valahogy többet. Nem is tudom... jó lenne, ha képes lenne megérteni, hogy nekem igenis fáj az, amit művel, fáj, ahogy kezel és hozzám áll, mert... nekem ő fontos volt, azt hiszem az egyetlen pasi volt - még a kiállhatatlan jelleme ellenére is - akit szerettem és most... most úgy áll hozzám, mintha én senki lettem volna, de minimum csak valami kiállhatatlan kis picsa, akit nyugodtan lehet bántani.
- Ha magadon hordod az arcom talán... egy egész kicsit lehetnél kedvesebb. - tudom én az élet megkeményítette meg minden, de attól még igyekezhetne egy kicsit, vagy én várok túlságosan sokat? Néha tényleg úgy érzem, hogy én vagyok az, aki mindig csak azt remélem, hogy a dolgok még akár jól is alakulhatnak, aztán a végén minden esetben jól pofára esem. - Nem kell itt maradnom, egy olyan birtokon lakom, ahol... nem esik bajom, meg elég szép a védelem. - rántom meg a vállamat, aztán magam sem tudom, hogy mérgesen, vagy csalódottan nyomok be pár falatot a számban, csak aztán nézek fel újra, sóhajtok egy aprót és csak óvatosan kérdezem meg. - Szeretnéd, ha maradnék? - mert azért ez azt hiszem elég sokat számít, mert talán akkor érdemes, ha akarja, ha csak azért, hogy ne legyen bajom... azt megoldom, voltam már húzós helyzetben és az elmúlt években sem volt ott, hogy megvédjen nem?

Dick & Jenna

Nem hiszem, hogy csak úgy ment volna nekem a dolgokon való tovább lépés, mintha semmi se történt volna. Az a helyzet, hogy azért én ennyire nem tudom ezt könnyen lenyelni. Szóval nem sokat ért volna az, ha most felkapdos és örül nekem. Idő kell mire el tudom fogadni, hogy most megint itt van és már nem akarom azonnal keresztbe lenyelni. Azért ez nem olyan egyszerű, mint ahogyan ő gondolja. Szerettem régen iszonyatosan, de az már jó ideje volt és nem tudom, hogy elmúlt-e a dolog, vagy hogy most hogy érzek iránta. Egyszerűen csak reméltem, hogy legalább válaszokkal szolgál nekem, hogy... legalább elmondja, hogy mi is történt, hogy miért ment el, ez azért nem olyan irreális elvárás igaz?
- Persze, lépjünk tovább. - húzom el megint csak látványosan a számat. Aha, szóval ez ennyiből áll, hogy tovább lépünk és kész, mintha mi sem történt volna, mintha az élet még mindig szép és csodás lenne, mintha nem hagyott volna ott. Neki is rossz volt, meg nekem is rossz volt, szóval e miatt ez az egész már nem is számít igaz? Oké, akkor majd úgy teszünk, mintha minden... tök happy lenne. A francokat! Nekem ez így nem megy, nem tudok csak úgy tovább lépni a dolgon, bármennyire is szeretnék, de ja, akkor együnk csak szépen vacsit és csináljunk úgy, mint két régi barát, vagy valami... mert többek már nem vagyunk amúgy sem igaz? Csak... tudnám, hogy miért vagyok itt, feleleveníteni a régi szép időket? Minek?
- Szóval bandavezér lettél, akkor volt értelme, hogy elrángattak, hogy megneveljenek... - jó igyekszem én nem cinikussá válni, nagyon igyekszem, de jelenleg ez azért nehéz, hiszen lényegében rossz útra tér nem? Akkor meg mire volt ez a nagy oktatás, hogy akkor innentől ő legyen a csoda ember? Nem lett az, a én életem se alakult valami jók... végül is édes mindegy, nem? - És akkor mi lesz? Ha elült a baj, akkor visszamész? Én meg reggel majd visszamegyek a suliba, aztán... - finoman megvonom a vállamat. Aztán... mi lesz? Semmi igaz? Egészen más már az életünk. Ő New Yorkban él, bandázik, én pedig itt. Nem tudom, hogy bármi közöset tudunk-e kihozni az életünkből, sőt valahogy azt hiszem esélyünk sincs semmi közösre. Talán nem is kell ezt erőltetni, talán... ez is csak eg véletlen hiba volt, hogy összefutottunk. Régen sírt miattam, de ma már nem sír, csak ez a negatív hangvétel megy nála, amin nekem nem kéne fennakadnom azt hiszem. Meg kell ennem a vacsit, aztán szépen tovább állni, vagy majd reggel. Csak kapok egy szobát, meg egy ágyat gondolom én, ahol nem zavarok különösebben.

Dick & Jenna

Na igen elég szépen sikerült észrevennem azt, hogy mennyire kemény lett, mennyire sokat változott ahhoz képest, mint aki volt. Régen sem volt túlságosan könnyed a természete, de mostanra... határozottan bántónak is mondhatom azt, ahogyan viselkedik. Próbálom én ettől függetleníteni magamat, de nem egyszerű. Ha valakit újra látsz ennyi év után, aki fontos volt neked, sőt... több mint fontos és annyit se mond, hogy bocsánat... hát nem igazán lehet csak úgy vállat rántani, mintha mi se történt volna. Iszonyatosan hiányzott nekem és rendkívüli módon megbántva éreztem magamat, nem tudok ezen csak úgy túllépni, mintha meg sem történt volna. Az, hogy neki is rossz volt nem teszi mindezt jobbá, attól még igenis ugyanúgy fáj, mint akkor, nem tudom azt mondani, hogy akkor mostantól már minden jó és tökéletes... igenis... nem lehet ezt csak úgy könnyedén semmissé tenné, nem megy.
- Így inkább esélyt sem adtál, hogy legalább megpróbáljuk. Nem bíztál meg bennem. - jó oké fiatal voltam, de meg sem próbálta, meg sem próbált hinni bennem... bennünk, és eldöntötte szépen az egészet helyettem. Igenis morcos vagyok e miatt, baromi morcos, mert nem volt szép tőle, hogy így döntött. Nekem is lett volna beleszólásom, de nem hagyta, hogy megpróbáljam, pedig mentem volna vele. Nem véletlenül akartam elszökni vele, egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondol az apám, hogy mit akar más, én csak... vele akartam lenni, ő pedig inkább úgy döntött, hogy szépen lelép, mert azzal tesz jót mindkettőnknek. Na ja... baromi jó lett így.
Azért ennek ellenére is jól esik, hogy megölel, nagyon is jól esik, de azért nem tudok mindent csak úgy elfelejteni hirtelen, ennyire azért nem egyszerű, nem lesz könnyű dolga. Nem is biztos, hogy akarja, hogy könnyű dolga egyen, szóval végül is olyan mindegy igaz?
- És akkor most valami banda tag vagy? Mit... mit csináltok? - olyan igazi kemény pasi lett mi? Aki benne van minden balhéban és folyton bajba kerül, akitől védeni akartak a szüleim, és végül nem értek vele el sokat, mert keveredtem én e helyett más nagyobb bajokba is, de az én dolgom nem. Én akartam eldönteni, hogy mit kezdek az életemmel, csak mintha ezt senki sem akarta volna hagyni nekem. Se a szüleim, se Rick, senki... mert én nem tudom eldönteni, hogy mit akarok igaz? Nem tudok én eldönteni gondolom semmit sem... na persze, pedig már aztán elég felnőtt vagyok hozzá nem? - Egyáltalán mi volt az ott a kávézóban? - nem teljesen értettem. Oké rablás, de nem ő csinálta igaz? Akkor miért őket akarnák elkapni a rendőrök? Közben azért én is leülök szépen az asztalhoz és elkezdek falatozgatni. Éhes voltam igazából, csak hát na nem tetszett, hogy egyből a hamburgeresnél parkol le, amikor nem volt képes nekem két szót kibökni, hogy most akkor mégis mi a halál van.

Dick & Jenna

- Nem ragoztam túl, csak... - végül megrántom a vállam és kész. Igaza van, minek mondjak tovább, vagy mondjam el újra és újra, attól nem fogom magam jobban érezni és értelemszerűen neki is csak rosszabb így, szóval valahol jogos, amit mond, de attól még ugyanúgy nem tudok ezen könnyen tovább lépni. Elég rossz emlékeim vannak nekem is igen, ezek szerint neki is, csak épp ő volt az, aki lelépett és nem pedig én, ami azért elég nagy különbség. Nem várom én el azt, hogy mindig minden legyen tökéletes, egyszerűen csak szeretném, hogy felfogja, hogy mennyire megbántott é hogy ezen nem tudok csak úgy lazán túllendülni, egyszerűen nem megy.
- Tisztában vagy a külsőmmel Rick, de... te sem panaszkodhatsz, ha ezt nézzük. - azért ő is elég rendesen megemberesedett. Régen sem volt valami kis nyüzüge alkat, de gondolom elég rendesen megedzették, főleg ha most valami motoros bandával nyomul, akkor erre szükség is lehetett, így végül is érthető. Én is felnőttem, és egyértelmű, hogy a tizenéves tini már egész más, mint az, aki most vagyok. Az alakom és úgy minden. Sok mindenen mentem már át, de nem fogom én ezt azonnal felvázolni, amúgy se biztos, hogy érdekli egyáltalán a dolog. Én döntöttem úgy, hogy lelépek otthonról, szóval végül is az én hibám nem?
- Szóval csak simán nem bíztál meg bennem, hogy kitartok melletted, világos, túl fiatal voltam. - lehet, hogy jogos, nem akarta miattam felvállalni a mindenféle zűröket, egy tizenéves kis csaj miatt, aki még nem igazán tudja, hogy mi a komoly élet. Mögötte már akkor is több volt, ha innen nézem, akkor érthető valahol döntése, csak hát attól még nem tudom ezt egy vállrántással elintézni, mintha semmi se történt volna. Bántott, baromira megbántott és egyszerűen nem számítottam rá, hogy majd most összefutok vele csak így New Yorkban. Azért ha tudnám, hogy a szavaimat félreérti elég morcos lennék. Prostinak sosem állnék, de azért volt, amikor könnyen út volt megoldani dolgokat ilyen módon, na nem pénzért, csak teszem azt, kevésbé tesznek ki a melóból, ha késel, ha mondjuk kedves vagy a főnökkel és igen a kedvességet azt most ne szó szerint értsd, nem csak egy-egy mosolyról beszélek.
Azért az határozottan meglep, amikor leteszi a tányért és megölel. Nem is tudom először azért még nincs meg a kellő reakció, de aztán végül csak átfonom én is a derekát. - Mindegy, te mondtad, hogy kár túlragozni nem? - vonom meg a vállam, amikor aztán kicsit eltávolodom tőle. - De veled mi történt? Mi ez a banda? - tudom már akkoriban is ilyen volt, de azért most mintha komolyabban űzné ezeket a dolgokat nem?

Dick & Jenna

Butaság, sok jó emlékem van róla és egy, ami viszont iszonyatosan rossz és kicsit üt minden mást, ami jó volt valamikor is és pont ezzel van itt a baj, hogy az az egy sajnos tényleg rendesen felülírta a többit és enyhén szólva is rossz véleménnyel lettem utána. Most mit köntörfalazzak, végül már eszméletlenül utáltam, amikor megpróbáltam felfogni, hogy pontosan mi is történhetett és persze, hogy az ember általában nem a jóra, hanem a rosszra gondol, ez végül is valahol evidens gondolom.
- Változtam kívülről, felnőttem, és igen talán belülről is... de azért te is épp eleget. - és nem teszem hozzá, hogy nem éppen jó irányba, nekem legalábbis nem tetszik ez a stílus, amit magára vett. Határozottan zavaró és bántó nekem. Egyáltalán nem szép tőle, hogy így viselkedik vele. Jobb, hogy azért próbál értelmesebben viselkedni, ha nem is megy neki azonnal és tökéletesen, de azért próbál ez is valami, mert hát nem rám kéne mérgesnek lennie, mert én aztán nem vétettem ellene az ég világon semmit sem, hanem magára, mert ő lépett le, vagy a családjára, akik elrángatták, az apámra, aki megfenyegette, tök mindegy, de nem rám. Innentől nem velem kéne így viselkednie igaz? - Aha... így tökéletes, remélem látod a lelkesedést. - nem nem láthatja, mert a szemöldököm felszökik és egyáltalán nem tetszik még ez a hangnem sem. Egy fokkal talán jobb, mint az eddigiek, de azért nem mondanám, hogy tökéletes. Egy kicsit azért igenis megpróbálhatna tényleg rendesebben viselkedni, kedvesebben... régen tudott kedves lenni, nagyon is.
- Tudom, mint mondtam felnőttem azóta... - vonom meg a vállamat. Nem mondom hozzá, hogy jó látni őt is, hiszen... jó, a fenébe is, de nem így kellett volna ennek lennie, vagy nem is tudom, akkor is zavar, hogy még csak annyit se mond, hogy bocs, vagy valami, tényleg bánt, és nem tudok csak úgy pillanatok alatt feloldódni, mintha mi se történt volna akkor évekkel ezelőtt, ez egyszerűen nem ilyen könnyen megy. Figyelem, ahogy kipakolja a kaját, de nem kezdek el azonnal magyarázni neki, hogy ki mik is történtek velem, mert nem hiszem, hogy ezt így kéne csinálni... nem érdemli meg az a helyzet, hogy most hirtelen váltsak, mintha mi se történt volna.
- Mindegy. Nem volt könnyű, de én döntöttem így. - persze ehetett volna másképp is, maradhattam volna otthon és kész, de én nem akartam, mert többet akartam kihozni az életemből, bár most még nem jött össze semmi. Azért a nővére megjegyzésére érdeklődve pillantok fel, aztán vissza rá. Aztán jönnek a szavai, amikre végképp nem tudom hirtelen, hogy mit is reagáljak. - Sajnálom. Én... nem akartam, tudod, hogy inkább vállaltam volna, hogy az apám nem száll le rólam, csak te... döntöttél helyettem. Ez... ez nem volt szép tőled, nem kellett volna. - nem, nekem kellett volna választani, nem neki, és ez így nem fair a részéről, mert... mert igenis én kell, hogy a saját életemmel tudjam, mit akarok kezdeni, nem pedig ő. Nem... nem volt joga hozzá, hogy csak úgy ott hagyjon, bármennyire is ki volt bukva utána. - Eljöttem otthonról utána... mert nem volt más választásom, kevés pénzzel próbáltam megoldani az életemet, és... néha kénytelen voltam olyasmit is megtenni, amire egy lány se lenne büszke. Nem... nem kellett volna így lennie. - bizonytalanul rázom meg a fejemet, végül csak várom a tányéromat. Nem kellett volna elmennie, akkor sem... csak valahogy ezt akkor nem fogta fel.

Dick & Jenna

Igazából nem gondolom, hogy miattam lenne ilyen, egyszerűen csak ilyenné tette az élet igen, de attól még nem egyértelmű számomra, hogy pontosan mi is tette ilyenné, mert persze erről egy árva szót sem szólt most sem és eddig sem, pedig igazán szólhatott volna hozzám normálisan is pár szót, mert nem tettem ellene semmit sem, ami miatt így kéne viselkednie, és szerintem ezzel ő is tökéletesen tisztában van, csak mintha nem akarná felfogni a dolgot. Igenis baromira fáj, hogy mindezek után így viselkedik, hogy lényegében majdhogynem kiabál velem, és folyamatosan csak kioktat, miközben tényleg nem tettem ellene semmit sem. Ő hagyott ott és nem értem miért én vagyok a rossz, hogy ez az egész kiborít, amikor... jogos és nem fogok tudni csak úgy túllépni a dolgon, mintha mi se történt volna.
Azért egy pillanatra meglep és kissé be is fagyok, amikor megfogja az államat, hogy megnézze a tetoválásomat. Nem moccanok meg, meg se rezzenek, mert ez régen olyasmi volt, amivel simán le tudott venni a lábamról, de most nem szabad, hogy engedjem neki, hogy ez így legen, most nekem kell erősnek lennem, mert ha nem leszek, akkor... Na szóval muszáj és kész. Nem érheti el olyan könnyen, hogy simán elnézzem neki azt, amit művelt, ez egyszerűen lehetetlen és kész.
- Igen, észrevettem, hogy más vagy már, de én nem változtam olyan sokat és nem érdemlem meg, hogy így viselkedj velem. - nem érdekel, hogy mennyire kell mások előtt erősnek mutatnia magát, mert én nem mások vagyok és engem igenis ő bántott meg, amivel nagyon is tisztában van és ha ezt nem hajlandó felfogni, akkor... nincs is miről beszélnünk. Oké tény, hogy most egy fokkal próbál értelmesebben viselkedni, de csak egy fokkal, ez azért még nem teljes pálfordulás. De legalább már azt értem, hogy mik történtek vele, és igen talán indokolt, hogy lelépett, de... igenis megpróbálhatott volna megkeresni, vagy tudom is én. Cseppet sem érzem, hogy olyan hű de sokat jelentettem neki akkor ilyen hozzáállással.
- Sok minden, leléptem otthonról nem sokkal az után, hogy eltűntél. Tizenhat évesen talpra állni egyedül nem volt egyszerű. Most meg... egy érdekes suliba járok, ez legalább egész jó. - vonom meg a vállamat, de elfogadom a kezét, hogy felhúzzon a kanapéról. Na igen, a birtokon egész jó, ha nem nézem azt a bunkó Travist teszem azt, de azért tényleg egész jó. Egyszerűen csak... tudom, hogy idővel unni fogom, és mást akarok, hírnevet, énekes szeretnék lenni, bár most persze a terhesség miatt ez is kezd esélytelenné válni. - Oké, de abban a pillanatban én mindent el tudtam képzelni. Elég sokáig... utáltalak, szívből. - na igen, az ember első gondolatai mindig azok, hogy ő volt a hibás, aztán jön a másik hibáztatása, aztán mindenki más, majd a világ, majd megint a másik, végül próbáltam az egésszel nem foglalkozni, az tűnt egyszerűbbnek és megnyugtatóbbnak. Tányért közben azért szerzek magamnak.

Dick & Jenna

Oké biztos volt elég gondja, de akkor sem értem meg, hogy miért kell így viselkedni és miért kell így beszélnie velem, mert nem szolgáltam rá. Nem én voltam az, aki lelépett, nem én voltam az, aki ott hagytam, hanem igenis ő csinálta és... és nem fogom ezt csak úgy lenyelni, mintha nem is történt volna meg. Ha pedig még a tetejében így is beszél velem, csak még sokkal jobban kiakadok, szóval vagy befejezi, vagy tényleg húzok és komolyan nem érdekel, ha stoppal megyek vissza a birtokra, vagy valami ismerősnél húzom meg magam, de nem maradok itt, amíg ilyen módon viselkedik velem és szerintem annyira még ismer, hogy nagyon komolyan beszélek. Ha én egyszer felkapom a vizet, akkor vagy eltűnök, vagy kő kövön nem marad, ezt azt hiszem már tapasztalta nálam régen is, csak akkor nem viselkedett ilyen tahó módon. Már így is baromi türelmes voltam, hogy mit ne mondjak.
- Köszönöm! - nyomom meg egy kicsit a szó elejét. Igen, egy kicsit legalább igyekezhetne, mert nem tettem ellene semmit, legalábbis nem tudok róla, ennek ellenére mégis úgy viselkedik, mintha minimum bántottam volna, ami azért baromira nem fair a részéről. Lehet, hogy ő már valaki, meg katona, meg tudom is én, de akkor sem beszélhet így velem, mert baromi sértő.
- Igen miattunk, de... - megrázom a fejem és végül egy sóhajjal, de leülök mellé. Jó a gyerek alszik, nem fogok üvölteni, majd tényleg nagyon igyekszem, de attól még nem nyugodtam meg. Miattunk volt a tetoválás, ez tény, de aztán ő lelépett, az apám pedig megpróbálta eltüntetni a vállamról, és az nem volt éppenséggel a legkíméletesebb dolog, szóval... szépen visszafoghatná magát és megpróbálhatna végre normálisan kommunikálni velem, eléggé nagyon elvárom, hogy igenis kinyögjön valami értelmes magyarázatot végre. Csendben hallgatom végig. Nem tudom, hogy mit várok pontosan, tényleg valami használható magyarázatot, amivel tudok kezdeni valamit, amitől egy kicsit legalább jobban érzem magam, de nem tudom, hogy erre egyáltalán mennyi esély van. Hát azt hiszem azért kicsit meglep, amit végül mond. - Nem vagy még nagyobb bunkó. - bököm ki végül. - De ezt elmondhattad volna normálisan is... bunkózás nélkül, hogy... normálisan állsz hozzám. Reméltem, hogy egyszer visszajössz vagy valami, és nem volt könnyű az egész. Értem, hogy neked sem, de... mindegy. - rázom meg végül a fejem. Túl sok zűr, túl sok baj, a képességem, a család, hogy leléptem otthonról, most meg ez az egész Travis dolog, meg a terhesség... nem igazán tudom jól kezelni és nem volt valami jó, hogy e mellé még bejött ez is, amit csinált, ez a folyamatos szemétkedés.
- Semmi sem részletkérdés, nekem fontos volt, hogy elmond ezt normálisan, hogy ne... azt higgyem, csak elhúztál, mert az apám elég pénzt adott neked. - nem mondom, hogy együnk, de nem moccanok meg, tehát végeredményében maradok... úgy fest, maradhatok még egy kicsit, ha képes végre normálisan viselkedni.

Dick & Jenna

Nem várok én semmit, csak talán legalább valami minimális magyarázatot, valami... nem is tudom, valami elfogadhatót, ha már elhozott magával. Megtehette volna, hogy ott hagy, vagy valami és kész, de nem, ő inkább helyette elhozott, akkor viszont nem várhatja, hogy csak úgy simán menjen a jópofizás azok után, amit művelt, mert nem és kész. Nem vagyok hajlandó rá, mert akkor is durva dolgokat álltam ki miatta, érte, mindegy, hogyan fogalmazunk. Nem fogom tudni ezt csak úgy lenyelni. Akkor sem, ha jönnek ilyen kis kósza elszólások, de nem érdekel engem ez. Az érdekel, amit ő mond, és persze így se mond semmi értelmeset, csak jön a vetkőzős szám. Oké... értem én, hogy van ennek jelentősége, főleg hogy nem is tudom, hogy készült neki tetoválás, ha egyszer a bőre mindent lepattint magáról, hogy nem tört bele a tű egyáltalán? De most nem ez a lényeg, nem ezen kéne gondolkodnom, egyszerűen csak talán legalább pár szó járna mellé, talán... mondhatna annyit, hogy bocs. Igenis ennyi év távlatából is számítana, vagy valami magyarázat, hogy nem direkt hagyott ott a fenébe, nem volt a dolog szándékos, nem akart nekem rosszat, csak nem volt más választása. Azok után ez tényleg olyan nagy elvárás?
- És képtelen lennél ezt normálisan közölni? - nem értem őt. Oké régen is meg volt a maga stílusa, de nem volt ennyire... undok, velem nem volt az, most pedig úgy beszél velem, mintha szarba se venne, mint egy utolsó kis csitrivel. Nem vagyok az, én is sok mindenen mentem át és felnőttem, csak úgy fest ezt ő nem képes felfogni. Folyamatosan csak újra és újra odaszúr, pedig nem vétettem ellene semmit. Nem értem, miért nem képes egy normális magyarázatot adni, vagy normálisan viselkedni. Nekem fontos volt, talán én is neki, de ezt csak ilyen formában lehet közölni?
Komolyan nem sokon múlik, hogy a szavaira ne lépjek vissza és... keverjek le neki minimum egyet. Mi az, hogy a mai lányok lazán túllépnek mindenen? De csak marad a csúnya nézés, pedig legszívesebben tényleg lelépnék a fenébe. Iszonyat bunkón viselkedik. - Bunkó vagy... bár ezt biztosan mondták már. - vetem végül oda még mielőtt odaadnám neki a gyereket. Tényleg látszik rajtam, hogy indulni készülök. Ha kell inkább hazasétálok, de nincs szükségem erre a stílusa, amit itt levág nekem. Rohadtul nem érdemeltem ki! - Rendkívül irodalmi igen, de ha a család a fontosabb időnként, akkor én már jó eséllyel férjnél lennék, mert apám hozzákényszerített volna valami munkatársa kiborítóan illedelmes fiacskájához, miután levakarta a vállamról a tetoválást, amit miattad csináltattam. - egy szuszra hadarom el, mert ez igenis már nagyon kikívánkozott. Nagyon-nagyon. De számít? Nem tudom, nem hiszem, ettől még nem fog hirtelen normálisan viselkedni ugye? A szavaira valahol az ajtóban állok fel. Felszökik a szemöldököm és csípőre vágott kacsókkal állok meg az ajtónak háttal.
- Komolyan azt hiszed, hogy ez a stílus bejön nekem? Annyit se tudsz kinyögni, hogy bocs. Szó nélkül eltűntél a fenébe is! Csak úgy ott hagytál, az apám meg szó szerint agymosni akart és most ennyit mondasz? Hát... cseszd meg magad! - nem kiabálok, csak azért mert egy gyerek van nála, de komolyan nem sokon múlik, arról már nem is beszélve, hogy tombolnak bennem a fránya hormonok is. A reggeli hányás baromira nem tesz jót a közérzetemnek, szóval... menjen a francba a hülye hozzáállásával.

Dick & Jenna

Nem várom én el, hogy két sorban foglalja össze a dolgot és ezzel intézzük is el, vagy hogy adjon egy rövid verziót, de amíg nem mond semmit és a tetejében még csak kicsit sem érzem, hogy megbánta volna, hogy ott hagyott, nem várhatja el tőlem, hogy egy kicsit is együtt érző legyek vele és ne húzzam a számat mindenre. Húzom, mert nem tetszik nekem az, hogy úgy csinál, mintha semmi se történt volna, mintha csak régi barátok lennénk, akik most összefutottak és üdvözölhetnék egymást nagy örömmel... Hát nem, ez nem így megy, nem régi barátok vagyunk. Sokkal többek voltunk annál és nekem igenis pocsék érzés, hogy most itt van, miközben engem ott hagyott, erre éli világát csak úgy lazán... na persze nem könnyen, ha ilyen ügyekbe keveredik és már eleve bejáratott menedékhelye van. Na de ettől még nem fogok csak úgy vállat rántani és úgy állni hozzá, mintha mi se történt volna és mintha még mindig mi lennénk a világon a legjobb barátok, vagy akárkik.
Azért a házban az az elejtett megjegyzés elég rendesen meglep, nem is tudom, hogy mit mondhatnék rá, végül csendben maradok. Na persze a stílusa nem változott, sőt ha lehet csak még inkább... csiszolta magát. Értetlen picsa... most miért lepődöm meg? Nem kéne tudom, de mintha csak a sors folyton ilyen alakokkal hozna össze. Travis, Richard... nem igazán értékelem a dolgot, azt hiszem kezek ebből az egészből kinőni, talán... lehet hogy már másra vágyom. Igen tiniként tetszett az, ami ő volt, de csak még vadabb lett, és nekem ne mondjon ilyesmit. Már majdnem visszavágnék, amikor a kezembe nyomja a gyereket. Na ez folytja belém a szót, és nem igazán értem, miért kezd el vetkőzni. - Most akkor... - oké, nem tudom, csak próbálom felfogni a dolgot, hogy mi a jó élet van, és a gyereket nem ejtem le, vagy ilyesmi, mert azt tényleg nem kéne, de azért eléggé meglepő, hogy itt pislog rám a nagy szemeivel és mintha minimum tőlem várná a megváltást, pedig én aztán baromira nem tudom, hogy mit kell vele kezdeni. Oké, a tetoválás eléggé meglep, akkor talán a nővére ezért ismer fel?
- Miért szarnék magasról? És miért kell így beszélned velem egyáltalán? - oké, igenis zavar ez az egész, mert nem kellene folyamatosan bántónak lennie, és nem kéne így beszélnie velem, hiszen ő volt az, aki lelépett és ő volt az, aki csak úgy ott hagyott a fenébe nem? Végül tétovázva, de közelebb lépek hozzá, hogy visszaadjam a gyereket. - Akkor legyen így... megyek, és nem kell nekiállnod magyarázkodni, amúgy sem kéne, hogy érdekeljen igaz? A te dolgod, hogy miért tűntél el szó nélkül és hagytál ott abban a... - megrázom a fejemet. A nagy álmok, a tervek, egy pillanat alatt semmissé tette, de nem kéne, hogy érdekeljen a válasz igaz? Hát... menjen a fenébe, akkor nem is érdekel. Várom, hogy átvegye a gyereket, és akkor tényleg foghatok valami éjszaka buszt, vagy... kitalálok valamit.

Dick & Jenna

Mert akárhogy is nézzük, de részen a szívemet tépte ki és egyáltalán nem volt kellemes érzés egy tiniként, amikor az ember mindent képes sokszorosan megélni. Ő viszont ott hagyott a fenébe, miközben én igenis hittem abban az örökkében, amiről beszéltünk. Én hittem... benne, hittem neki, hittem a szavainak és végül mégis simán elhúzott, amikor az apám elkapott minket és fogalma sincs róla, hogy utána én miket álltam ki, hogy milyen volt miután eljöttem otthonról, mert nem akartam, hogy hozzáadjanak valami gazdag pasihoz, csak mert ő elég befolyásos és eléggé valaki, hogy az apámnak megfeleljen. Igenis ezek után azt mondhatom, hogy a szívemet tépte ki, hogy azt törte össze, de elég rendesen ripityára.
A megjegyzésére csak elhúzom a számat, és inkább nem mondok semmit, jobb az mindkettőnknek. Nem kell így viselkednie velem, mintha nem tett volan semmit, mintha nem történt volna semmi, mert igenis történt és nem tudom ezt csak úgy lazán lenyelni és semminek tekinteni, pedig ő elvárná, csak mert évek teltek el. Egyébként is pont elég bajom van, nem tudom még ezt is csak úgy simán megemészteni, nem megy.
- Én nem ezt... - megrázom végül a fejemet csak fújva egyet, mint a mérges macska. Kb. mondjuk úgy is érzem magamat, szóval nagyjából stimmel a dolog. Végül is nem érdekel, akkor ne egyen, amúgy sem voltam éhes és engem nem kérdezett, hogy akarok-e enni, ezt is csak eldöntötte önkényesen, mint azt, hogy elmegy és ott hagy a francba, igenis megérdemli, hogy éhezzen, ne pedig eszegessen itt, miután miatta most még majdnem le is lőttek. Az viszont határozottan meglep, hogy hova kerülünk, az pedig még inkább, hogy a gyerek a kezébe kerül. Eléggé furcsa helyzet és nem is nagyon tudom, hogy mit is kéne most hirtelen reagálnom, ezért először csak pislogok párat, aztán nézek a bemutatkozó szőkére. Szóval a nővére... komolyan azt hittem már, hogy ide hoz valami csajához, meg a gyerekéhez. Kb. akkor fordultam volna azonnal ki az ajtón, hogy keressek egy kósza buszt a birtokra.
- Öhm... hello, Jenna. - bököm ki a nevemet. Oké ritka alkalom, de azt hiszem zavarban vagyok, csak pislogok és próbálom értelmezni a helyzetet, ami nem megy könnyen főleg a megjegyzés után. Dickre siklik a tekintetem, mert ő elég szépen igyekszik is elzavarni a testvérét. Behúzom magam mögött szépen az ajtót és eléggé félszeg módon nézem a kicsit. Elég hülye helyzet, miután elvileg én is... de ezt még nem sikerült normálisan feldolgoznom, még folyamatban a dolog. - És... akkor most? - oké, fogalmam sincs. Igazából simán visszamehetnék a birtokra, de úgy tűnt, hogy talán... esetleg valami magyarázattal is képes lesz szolgálni.