Claire & Arthur

Le kellett nyugodnom...! Nem hagyhattam, hogy Claire így lásson meg! Ilyen gyengének, ilyen szerencsétlennek.... mint amilyen egyébként is vagyok... hisz elrontottam a randevúnkat... Claire megsérült.... én pedig nem tehettem mást, mint végigrohantam vele jó pár sarkon, aztán pedig...... én....... a karjaim közt ájult el, és nem tudtam mit tegyek.... mit tehettem volna...? Ki mit tud ilyen helyzetben lépni? Aztán behoztam ide... igen, igen, elfelejtettem azt a telefont a falon, én rohadjak meg azért, mert éppen Claire-rel foglalkoztam...! Nem akartam, hogy mnidez megtörténjen... azt akartam, hogy nevetgéljünk, megvacsorázzunk, mosolyogjunk egymásra..... én...... h-hogy.... szeretgethessem, és..... és legyen nyugodt, ne aggódjon semmi miatt.... de képtelen voltam minderre, nem igaz? Lassan kezd az is meglepni, hogy egyáltalán megtaláltam a hugocskámat....
Randevú? Igen, egy randi volt, egy randit akartam vele, nem csak egy egyszerű vacsorát, hogy jobban megismerhessem, jobban megszerethessem, de elszúrtam. Az én hibám voltam... mert egyszerűen ilyen vagyok, nem? Öt éves koromban elvesztettem Angit, mert túl gyenge és ostoba voltam, hogy felússzak a mély, hideg vízből... aztán most majdnem elveszítettem Claire-t, mert valami ostobát mondtam, amitől elveszítette önuralmát... és aztán még zavarba is hoztam... akkor azt hittem, soha nem fog megbocsájtani nekem, hogy csak egy disznóként fog tekinteni rám... de megbocsájtott nekem... talán ez volt a legrosszabb döntése.... hisz nem érdemlem meg...
Ahogy éreztem a tanárnő kezét a vállamon, és feléjük néztem  észrevéve a könnyektől nedves arcomat, azonnal letöröltem a könnycseppeket és nyeltem egy nagyot. Koncentrálj, nyugodtnak kell lenned. Mindegyik emlék, mniden egyes kicsiny kép, mint többszáz ezer pixel és mnidegyiknek tudtam a pontos helyét és idejét. A mutációm az, volt, amire a neve utal - egy mutáció, egy melléktermék, egy förtelem. Ugyan tudtam általa olvasni mások gondolatában, ha elveszítettem önuralmamat, azok is beleláthattak az én gondolataimba. És folytonosan fenn kellett tartanom az önuralmamat, hiszen a képességem megállíthatatlan, irányíthatatlan volt. Folyamatosan, mindig amelyik ember csak a közelembe ért, néha még állatok is... hallottam őket... a mutációm mellékhatása pedig nem neveztem sohasem képességnek. Az emberek között is voltak ilyen különlegesek, valamiféle szindrómának hívták... azt tudom, hogy da Vinci is ebben szenvedett, ezért tekintettem rá, a világ legműveltebb emberére példaképemként. Ő a festészethez használta ki ama képességét, hogy szinte minden pillanatot és minden arcvonást meg tudott jegyezni pár pillantásból. Más embereknek is volt iylesféle különleges memóriája, és én közéjük tartoztam. Főleg, amikor gépezetek szerkezetéről és alaprajzaik megjegyzéséről volt szó. De nekem valahogy párosult a gondolatolvasással, és azt váltotta ki, hogy minden hallott gondolatra emlékszek - rémálmokra, olyan szeretetekre, amilyeneket én sohasem kaphattam meg, gyilkosságra, rablásra, nemi erőszakra, hogy milyen degenerált is tud lenni az ember. Csak két embert találtam eddig teljesen tisztának - Angelát, a drága hugocskámat, és Claire-t, a hófehér bőrével és gyönyörű arcával.
Lefeküdni, aludni...? Igen, ez talán tényleg jól esne... szipogtam egy keveset, és Claire közeledtébe teljesen elpirultam. Mire ksézül? Hiszen elrontottam az esténket.... nem érdemlem meg, hogy..... homlokon puszilt...... teljesen elvörösödött a fejem és csak dadogtam.
- I-igen... m-majd még találkozunk... remélem hamar... - még súgtam utána halkan, majd a tanárnőre tekintettem. Őt sem akartam ,hogy így lásson, ilyen síró kisgyermeknek, hogy csak méginkább lenézzen engem. De mit tehettem... felálltam nehézkesen. A akrjaim teljesen el voltak zsibbadva és fáradtak voltak Claire hordozásában, a lábaim úgyszintén. Lenéztem először egy pár hosszú pillanatig a földre, és nyeltem egy nagyot. - S-sajnálom... öhm... lehetne, hogy... elkísérne...? - kérdeztem csöndesen, és megpróbáltam lehajolni, mind a fáradt derekam miatt, és mnid hogy egy szintre kerüljek a tanárnővel.

Láttam Arthuron, hogy kezdi elveszíteni az uralmat, ezért igazat adtam a tanárnőnek abban, hogy jobb lenne megnyugodni mindegyikőnknek. Így is eleget tördeltem már a kezeim, ahogy Arthur is, és most már a tanárnőt is belerángattuk a dolgokba. Igazából tényleg türelmesebbnek kéne lennem, vagy jobbnak, esetleg bátrabbnak. Gyáva voltam egész életemben, és inkább beletörődtem minden egyes apróságba, minthogy foglalkozzak velük. Az egyik ilyen " apróság " a képességem volt, amivel nem igazán törődtem, féltem tőle, és sosem próbáltam fejleszteni az iskola előtt. A másodlagos mutációmmal már tudatosabban bántam, gyakoroltam rendszeresen. Azért más tárgyakat mozgatni, mint másokban halálos sokkot kelteni.
- Igaza van tanárnő.  Arthur, ha neked is jó úgy, akkor most menjünk a szobánkba. Szeretnék egyedül lenni. Ne haragudj, nem a te hibád, csak át szeretnék mindent gondolni.
Teljesen tele volt a fejem, és én nem akartam bántani őt, de valahogy nem akartam senki társaságában lenni. Elhatároztam, hogy legközelebb, ha találkozunk, sokkal összeszedettebb leszek. Kicsit bűntudatom volt. Nyomtam Arthur homlokára egy puszit.
- Minden rendben lesz, miattam ne aggódj. Találkozzunk később. - súgtam, majd ha nem akart semmit sem mondani, elmentem.

Ujjaim gyorsan kattogtak a fehér lepedőkkel borított orvosi ágy fémvázán, ahogy a méreg és az idegesség egyre erősebben fortyogott bennem. A tanárnő szúrós tekintetére úgy néztem vissza, mint a sérült vad oroszlán, aki még utolsó lehelletével is nekirohan az ellenfelének, és emgpróbálja elharapni a torkát. Idegessé tett a helyzetünk, ahogy bánt velünk. Én tizenhét vées voltam - már túl voltam azon a csellengő kamaszkoron, sőt! Én voltam az, akit talán a legfegyelmezettebbnek lehetett volna tartani. Attól függetlenül, hogy nekem is vannak problémáim a képességemmel, amik kárt is tudnak tenni magamban vagy akár másokban a saját akaratom nélkül. De persze,  ha már lefokoztak minket erre a diáki titulusra, akkor nyilván azok is vagyunk, egyszerű pisisek és ostobák! Kíváncsi vagyok, tud-e ez a tanárnő olyan felméréseket és pontos analíziseket készíteni egy pisztoly legkisebb csavarjáról, mint ahogy én egy pillantással! De én vagyok a hülye!
És úgy tűnt, ismét igazam lett: ennek az iskolának nem az a célja, hogy tanítson minket. Egy magánhadsereget akarnak csupán, legfeljebb egy hadsereget a kormányzat számára, busás pénzösszegeket nyerve. Nem bíztam bennük, egyszerűen képtelen voltam. Habár úgy tűnt, ők sem bíznak bennem. És először úgy is, hogy nem is akarják megváltoztatni a beállítottságomat. A angyképű megszólalásától csak vérszemet kaptam. Mintha csak engem akarna a legkisebb részletekért is megalázni! Hiszen.... én nem lehettem annyira hülye.... engem.... én nem tudhattam.... hisz csak lassan egy hete vagyok itt, és még ezeken a szinteken nem is jártam. Nem is volt tanórám! De miért engem... hibáztatni.... én....én tudom, hogy gyakran szerencsétlen vagyok, de..... már megint elkezdett fájni a fejem! Én... sohasem akartam volna nehezíteni Claire sorsán... én sohasem tettem volna ilyet....
Feladtam. Talán igaza volt. De nekem is igazam lett valamennyire. Ha ezek törődnek is igazán valakivel, hát nem velem. Nem akarnak segíteni! Nem! Nem! Hagyják abba... abba kell hagyniuk..... abba kell hagyniuk! Szédülni kezdtem és éreztem, ahogy az izzadságcseppek végigszaladnak az arcomon.
- H..... hogy.... hogy.... - majd felnevettem. Érzelmi nyomás, mi? Persze, te hogyan gondolod ezt?
Semmi gond... semmi gond... - zajlott fel a gondolatom mindkettejük fejében. Különösen éreztem magamat. Olyan fáradtnak, mégis erőtljesnek. Mintha sétálnom kellett volna...
Végigszaladt egy könnycsepp a szemeből az arcomon, és remegve fordultam el hozzájuk. I-igen, igaz, nem elhet ideges, nem tehetem feszültté Claire-t, csak... emg kell maradnom... egy helyben kell maradnom.
Úgy éreztem, mintha halalnék valamit. Valakiket felülről. Hangokat... gondolatokat... álmokat... mintha mnid beszélnének valamit, de nem érthetem. Ismét kinn álltam a sikátorban. Claire feküdt mellettem. Aztán megint az étteremben.... rámmosolygott... de én... én mit tettem....? Miért vált feszültté? Hiszen ez történt vele, feszültté vált! De mitől? Mit mondtam? Én nem akartam semmit sem... nem akartam bántani őt..... Most ismét itt voltam... de a tanárnő sehol...? mi történt vele? Claire alszik... annyira békésen aludt.... olyan aranyos volt hófehér bőre.... aztán felébredt...
- K-köszönöm... - nehezen lélegzett... de annyira édes volt a lehellete.... és az illata...
és megint az étterem! Mi folyik itt? A két lány.... a vérükben feküdnek... arcukon ijedtség.... és Claire.... ő is ott van melelttük.... ahogy őt éppen...... a többi ember...... nem akarom látni...! Nem akarom látni ahogy végeznek vele..! Nem akarom látni újra a tanárnőt! Nem akarom látni őket! Hagyjanak békén! Hagyd abba! Hagyd abba! Hagyd abba! Nem akarom! Nem akarom! Elegem volt.... annyira sok változás.... oly sok érzelem..... nem... nem akarom látni őket..... a félelmet..... ne hozd fel még egyszer.... az elmém miért mnidig a legszörnyűbb dolgokkal áraszt el engem?! Megitn az az érzés. Teljesen libabőrös lett az egész hátam és a karjaim. Claire képessége... de nem! ...ez is csak az emlék... még ez is...!
Újra az erdőben... a hugocskám...... én fegyvert fogtam rá! Fegyvert fogtam rá! Meg is ölhettem volna......... a víz pedig.... a víz....... elnyel.... elnyel megint engem..... hugocskám....... segíts..... segíts..... én nem akarom újra látni! Nem akarom újra látni! Nem akarok megint elsüllyedni! Nem akarok meghalni!!
- J-jól vagyok... semmi baj... jól vagyok... semmi baj... jól vagyok... semmi baj... hisz én jól vagyok... - ismételgettem, és teljesen elfordultam tőlük, hogy ne lássák könnyekben úszó arcomat. Ha túl sok minden történik velem, túl sokat memorizálok, túl sok gondolatot hallok, túl sok érzelmet váltanak ki a körülöttem lévők, vagy azok nagyon sokan vannak... egyszerűen elvesztem az irányítást... de... nem tehettem..... ugyan jobb tenyeremet véresre kapartam már, nem mutathattam meg Claire-nek! Nem szabad! Megint fészültté válik... és én... megint elveszítem..... újra el fogom veszíteni...! Nem szabad.... nyugodt..... nyugodtnak kell lenni.... csak nyugodt.... nyugodt.... nyugodjál már le!!

Nagy becsben és szeretetben tartottam Arthur aggodalmát, de egy kicsit úgy éreztem túllő a célon, és az ártatlan tanárnőt okolja a történtekért. Ha van valaki, akit okolni kell, az én vagyok. Ez az iskola egy lehetőség nekem, segítség, gyógyír a bajomra, ha úgy tetszik. De ettől még nincs jogom követelőzni, hiszen nem én teszek szívességet, hanem a tanárok áldoznak idejükből. Ez nem egy alapvető emberi jog, hálásnak kell, hogy legyek pontosan ez miatt.
Eléggé zavarba jöttem a helyzettől, a tanárnő és Arthur közötti piszkálódástól - enyhén szólva - és úgy mindentől, ami körülvett. Kapkodtam a tekintetem, hol Arthurra, hol pedig a tanárnőre. Hatásos érveket hoztak fel mindketten, de a tanárnő szavai inkább voltak célravezetőek, míg Arthur határozott és eltántoríthatatlan volt, csak eszköz nélkül. Gondolom ez volt az, ami kiváltotta belőle a dühöt, a tehetetlenség. Rendkívül jól esett, hogy valaki ennyire törődik velem.
Természetesen sajnáltam az oktatót, amiért így le lett támadva, pedig ő csak segíteni jött. De valahol megértettem Arthurt is, ez a tehetetlenség elviselhetetlen, és úgy érzi az ember, hogy benne van a hiba. Én is okoltam, okolom, és okolni is fogom magam egy jó ideig azért, amilyen vagyok. Hiába mondanak bármit is, nem fog segíteni, süllyedni fogok tovább. Az eddigi órák nem használtak, és bár voltak időleges javulások, most megmutatkozott a valódi "adományom", ahogy ők hívják. Szörnyen éreztem magam az utóbbi időkben az iskolában, de nem a tanárok vagy a diákok miatt, hanem mert nem igazolták miszerint az én felelősségem lenne az, hogy ilyen mutációt birtoklom. Azt hiszem, betegesen ragaszkodtam a sors elvéhez, hogy minden ami történik elrendeltetett és megváltoztathatatlan. A múltban nem volt megoldás, más alternatíva, csak ebbe tudtam kapaszkodni, és már a részemmé vált.
- Rendben, ígérem óvatosabb leszek, és köszönöm. - hajtottam le a fejem ismét lemondóan, beletörődve a történtekbe. Igazából még mindig a két lányon kattogott az agyam, és ami megijesztett, az az volt, hogy már nem a bűntudat lángja égetett, hanem a kíváncsiságé. Egyre inkább. Vajon milyen hatással volt rájuk az erőm? Vajon örökre az emlékükbe vésődtem? Fájt, amit tettem velük?...

Hogy volt egyáltalán képe megkérdezni, hogy miért nem szóltam senkinek? Hisz hajnali egy órakor mikor gondolnám, hogy van valaki is a folyosókon? Mellesleg a karjaimban tartottam Claire-t, és ő eszméletlen volt... nem tudtam... nem tudtam, hogy... habár akkor is, meglepett kissé, milyen gyors megfigyelőrendszere lehet a birtoknak, hogyha szinte azonnal tudomást szereztek az esetről, sőt, máris küldtek pár embert, hogy intézkedjenek. Mintha egy zsoldossereg, vagy egy kémügynökség munkálatait látnám. A katonák pedig a diákokból kiváló X-Men, ennek a Xaviernek a személyes hadserege, aki képes minket mutánsoknak szólítani - mint valami elfajzott kísérlet melléktermékei. Hányingert keltő. Ha tehetném, mind Claire-t és mind Angelát kijuttatnám innen, de a hugocskám ide van kötve Blaise miatt, én pedig hozzá. Szóval maradunk. Egyelőre legalábbis.
Számomra nem tűnt ez a nő másnak, mint egy börtönőr, aki a szerencsétlen, éhező rabot megkíméli, és ad neki egy szeletet az egyik fánkból a harminc közül, amit szépen elcsócsál egy óra alatt. próbált ránk mosolyogni, kedves lenni. Kissé zavarba is hozott, amikor Claire előtt ennek a megmentő lovagnak titulált... Ismét Claire-re tekintettem, és a csak a fejemet ráztam, amikor végigsorolta az ő véleményét. Még, hogy ő a hibás? Hogy rosszat tett?
- Claire, elmondtam! Ha kell, akár velem is gyakorolhat, emiatt ne pityeregj! - mondtam neki, és átkaroltam, egy ölelésre invitálva őt. Végülis kezemmel végigsimítottam a vállán, és a tanár nőre tekintettem. - Biztos tudnak rajta segíteni valahogy! Azt ajánlom, tegye a dolgát, és beszéjenek meg egy, több tanórát! - majd visszafordultam Claire felé, és ismét súgtam neki. - Én itt leszek. Segítek! Ne félj...

Igaza volt a tanárnőnek, és nem is volt ijesztő, inkább a szégyen miatt lettek könnyesek a szemeim. Arthur persze egyből a védelmemre kelt, ami nagyon jól esett. Kicsit ugyan túlzásnak tartottam a reakcióját, de végső soron ezzel is csak jót tett nekem. Úgy éreztem számítok, és nem csak egy ijesztő rongybaba vagyok a kukában, akire mindenki szánalommal tekint.
- Ne haragudjon, nem volt ijesztő, nekem csak bűntudatom van. Teljesen eluralkodott felettem , és... nagyon fájt, és féltem - borzongtam bele az emlékekbe. Nem akartam mégegyszer átélni azt, amit akkor éreztem, és valamiféle utolsó esélyként tekintettem Arthurra, és most a tanárnőre. Nem ismerem őt, de lehet, hogy tudna nekem segíteni. Kétségbeesetten fordultam felé.
- Kérem, valamit tennünk kell, mert én nem akarok bántani senkit sem, de tudom, hogy ez nem fog menni... egyszerűen csak tudom.
- Nem akarom az egész életemet a birtokon tölteni, nekem azt ígérték segítenek irányítani a képességem, én nem bezáratni magam jöttem ide... Biztosan tudnak tenni valamit.
Tördeltem a kezeimet, és indulatosan beszéltem. Nem akarattal, de valahogy így jött ki. Kicsit ideges lettem, ahogy a gondolatok összpontosultak bennem a reménytelenség felé. Ismét, vissza a régi szép időkbe...

Félve hallgattam végig szavait. Ő lenne az, akit mindenki elkerül? Megértem, hogy képessége nem engedi meg neki nagyon azt, hogy kitárulkozzon - hasonlóan hozzám - ám ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem beszélgethet, ismerkedhet senkivel sem, nem? Hiszen én itt voltam, rámosolyogtam, megajándékoztam, elvittem vacsorázni... pedig nem kezdődött az egész másképp, mint egy véletlen összefutással. Nem hittem, hogy igaz, amit mond, lehet, hogy egyesek nem bírták ki mellette, de nem hihettem el, hogy csak egy barátja lehet. Talán csak olyannyira visszahúzódó, hogy nem is akar emberekkel ismerkedni. Vagy éppen ellenkezőleg - igazat mond, és tényleg sokkal veszélyesebb, mint ahogyan én bírtam mellette.
Amikor meghallottam, hogy rólam beszél, hogy félt engem nem állhatta meg. A szemébe néztem - oly erővel, annyira átérzően fejezte ki aggodalmát, ő, ez a gyönyörű teremtés, hogy a szemem is könnybelábadt, habár egy darab csepp sem gördült végig az arcomon.
- Claire... - súgtam felé halk, mély hangommal, majd lejjebb hajoltam hozzá, hogy egy szinten legyünk, és kezem megsimította az arcát - Nem kell miattam aggódnod... én éppen elegen mentem keresztül, hogy tudjam, te jelented rám, sőt mindenkire a legkisebb veszélyt! Esküszöm... - rámosolyogtam, és ahogy olyan közel kerültem hozzá, lélegzetem lelassult. És önkéntelenül is közeledtem felé. Nem akartam, hogy aggódjon, kiváltképp értem. Én csak egy nagydarab fajankó voltam, akit talán csak egy ember - Angela - hiányolt volna... nem kellett, hogy pont értem legyen szomorú... ám mielőtt közelebb kerülhettem volna hozzá, benyitott valaki.
Mikor megláttam Claire tekintetét, és kisebb felhuppanását, rögtön az alak felé fordítottam a fejemet. Idősebb volt nálunk, könnyed mozgása pár gyilkosra és pszichopatára emlékeztetett, akiket az utcán szoktam látni. Egy újabb Xavier-kutya. Szóval ezek azok az emberek, akik a különlegeseket ebbe az elmegyógyintézetnek nyilvánított birtokra gyűjtik, és... tanítják őket. Persze, tanulás. Ahogy a világon bárhol máshol is, szerintem itt sem ér többet az erkölcsösség, és a szeretet, mint a kormány által szolgáltatott pénzösszegek, amik egy képességét könnyedén alkalmazó mutánsért kaphat ez a Xavier. Hozzám már jött egyszer egy ilyensféle öltönyös, napszemüveges kormányügynök. A nemzetbiztonságról beszélt, a hazafiasságról, és arról, hogy én mennyire különleges vagyok, hogy ilyen gyorsan meg tudok jegyezni bármilyen adatot, megérteni bármilyen gépet. Jöjjek már el vele valahova, ahol jobban megvizsgálhatnának. Ahol otthont adhatnának. De minek az embernek az otthon, ha emberfeletti szinten sóvárog a hugocskája jelenlétéért, megtalálásáért. Hát lekoppintottam, és ekkor került fegyver a kezébe. Ő volt a tizenhatodik ember, akit megöltem.
Amikor megszólalt, megelőzött Claire. Furcsálkodtam, hisz azonnal beismerte, hogy tévedett, hogy ő a hibás, hogy nem akarta, de mégis megtörtént. Nem tartoztunk semmilyen magyarázattal egy haszonlesőnek - kiváltképp, ha emberekről volt szó. Ha az ember megöl téged, vagy legalábbis megpróbálja, te is megölheted, nem? Örülhetnének azok a nők, hogy Claire nem okozott nekik szívleállást, hogy ott dögöljenek meg.
Amikor sírni kezdett, átöleltem őt, ahogy sírvafakadt, és egy aprócska puszit adtam az arcára. Csak hogy éppen megérezze - nem akartam túlságosan nagy zavarba hozni.
- Én hoztam ide Claire-t, sőt, én vittem el vacsorázni is, nem beszélve arról, hogy a helyet is én ismertem. - majd felálltam és letekintettem a nőre. Kétszáz centiméteremmel akár agyon is verhettem volna. Persze, ez még számításomban sem volt, csak felvetette az elmém. Furcsa dolgokat tud kitalálni, néha azok a dolgok létre is jönnek. De ez inkább csak az eltorzulás oka, amely az amúgy is torz gondolatolvasó képessége mellékhatása. - Ha valakit hibáztasson, akkor engem. Amikor pedig behoztam ide Claire-t, először inkább javítani akartam a helyzetén, mint ledobni a földre, és szaladni anyuci szoknyája alá. Hogy gondolja, hogy elmozdulhattam volna mellőle? - végül inkább visszaültem, és ismét átöleltem Claire-t. Valóban nem az ő hibája volt, ha valakijé is, az enyém, nyilván én okozhattam esetleg a félénkségének felerősödését, amely egyben növelte képessége erejét. De nélkülem meg is halt volna. Jó is vagyok, meg nem is, de az biztos: szeretem és védelmezem Claire-t.

- Mi nem? - kérdeztem lemondóan, majd egy kis szünet után sorolni kezdtem - Először is "kissé" szánalmasnak érzem magam, hogy körülbelül te vagy az egyetlen, akinek beszélhetek a problémáimról. Mármint nehogy félreértsd, ez több, mint elég, de kicsit megalázó, mert a többiek a suliban is nagyjából barátkoznak, sok ember van akivel megoszthatják az idejüket. Nekem viszont csak te vagy. Rajtad kívül csak egy lány van, akiben megbízok.  De ez a legkisebb baj.. most ugye te is láttad a képességem... félek.
Teljesen belemerültem a beszédbe,ráadásul holt fáradt és összezavarodott voltam, úgyhogy észre sem vettem, hogy bejött valaki. Ahogy megfordultam és megláttam, megugrottam, és a másodlagos képességemnek hála -ami nem mellékesen még mindig aktiválódik, ha megijedek... jellemző - az éjjeli szekrényen lévő összes tárgy felemelkedett, majd leesett. Hálistennek semmi nem tört el. A nő, aki bejött nem volt az a szorongós, vagy szigorú típus, inkább objektíven állt a dologhoz. Odahúzott egy széket, és a kellő lazasággal kérdezett minket. Én azért hallottam némi feszültséget a hangjában, és kicsit meg is ijedtem a számonkéréstől. Mi lesz, ha kirúgnak? Hova fogok menni?
- J-jónapot - köszöntöttem az idegent. Párszor már láttam a birtokon őt, jó párszor, és biztos voltam benne, hogy tanár. Azt hiszem valaki még mondta is. - É-én lennék a bűnös. Nagyon sajnálom, teljesen... eluralkodott rajtam a képességem. Én-én... nem tudom mit tettem és miért egyszerűen csak... - de nem bírtam többet mondani. Könnyesek lettek a szemeim, a további szavak pedig bennem rekedtek. A torkomban ülő gombóc miatt nem tudtam volna megszólalni. Úgy éreztem elárultam az iskolát, és csalódást okoztam.

Félve tekintettem körbe a szobába, és éreztem, ahogy kezeimet és lábaimat egyre inkább elfogja a remegés. Holvan? Mit csinál? Én mit csináltam? Talán túl kellemetlen volt számára, hogy lefeküdtem mellé. Dehát nem ártottam neki én semmit... vagy talán vissza kellene fognom magamat - lehet, hogy túlságosan is beleéltem magamat ebbe a szerelem dologba. Lehet, hogy ő még nem érezte ugyanazt, amit én, és nem szerettem az ilyen fajta közeledésemet. Vagy talán egyáltalán nem kedvelt...
Aztán meghallottam a hangját, amelyről már rögtön felismertem a fáradtság, és szenvedés visszhangját. Talán csak rosszul érezte magát... vagy inni ment. Nem zavart ez a dolog, egyáltalán nem,, ha csak ennyi volt. Elfáradtunk, és nem is ettünk ebben a négy-öt órában semmit. Nyugodtan igyon, amennyit csak kell. Habár szólhatott volna valahogyan... rettentően megijesztett engem. Kezem még akkor is remegett, amikor végre előkerült.
- Annyira aggódtam, hogy... úgy értem... a-aggódtam... - fogtam kissé vissza magamat. Meg akartam ölelni, átkarolni, az öelmbe venni, és csak csókolni, csókolni, hogy elfelejtse ezt az egészet, hogy kizárja a félelmeit, és csak ketten lehessünk egy világba, ahol nem kell senki más... de ez ostobaság volt. Lehetetlen, és ostoba - például azért is, emrt a testvérem hiányzott eme hirtelen álomképből, pedig nélküle nem lett volna sohasem az igazi. - Claire, mi a baj? - kérdeztem tőle, amikor arról beszélt, hogy segítséget kellene hívnunk. Be kell, hogy valjam, ezt jó ötletnek tartottam. Túl sokáig voltunk egyedül, és ha ez a birtok a kizsákmányolásunkra épül is, akkor is kellünk nekik, nem? - De mi a baj...? - kérdeztem tőle, majd közelebb léptem, karom lassan a derekához emeltem, hogy gyöngéden közelebb húzhassam magamhoz. - ...Claire... mi a baj...?

Hallottam, ahogy Arthur szólongat. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson. Émelyegtem. Felkeltem a wc mellől, majd lehúztam azt. // fujj.>- Itt vagyok, semmi baj - mosolyogtam rá. Nem akartam, hogy tudja. Ha rajtam múlik, biztosan nem fogja megtudni. Nem engedhetem meg, és ha kérdezné is, mindent tagadni fogok. Sok mindent tolerál nekem, és egy igazi hős, de... ez túl sok lenne neki egyenlőre szerintem. Akármekkora szeretetet is érez az ember, a félelem előrébb való. És ha tudná, hogy álmomban látom magamat, amint véres kezeim nyaka köré fonódva remegnek a kielégült nevetéstől... Nem tudom, meddig tartana még ki mellettem. Nem veszíthettem őt el, nem engedhettem meg magamnak.
- Csak kimentem egy kicsit inni, teljesen kiszáradtam.
Gyorsan ki kellett találnom valamit, és bár ez elég átlátszó hazugság, nem tudtam hirtelenjében mást kiötleni. Nagyon zavart az, hogy elferdítettem neki az igazságot, ezért muszáj volt részben bevallanom neki. Kis részben.
- Arthur, én tanácstalan vagyok. Segítséget kell kérnünk, nem tudom ezt megoldani... - ültem le az ágyra. Egy kiadós, nagy beszélgetést vártam, persze nem fogom erőltetni, ha ő fáradt.

Ezt látnod kell, gyere... - zajlott fel a hang az álmomban.
Ahogy a néma folyosón lépkedtem, hirtelen azt vettem észre, hogy talpam, majd még térdem is egyre nedvesebbé és nedvesebbé vált, míg végül már szinte úsztam a folyadékba. AMikor pedig lepillantottam, láttam, hogy vér volt az. Felkiáltottam ugyan, de úgy tűnt, mintha nem érdekelt volna engem. Mert előretekintettem, és megláttam Claire-t, ahogy hozzám hasonlóan kűzd az áramlattal. Rájöttem, hogy követnem kell őt, akárhova megy - és meg kell védelmeznem. Így hát továbbmentem. Végül ő letért egy elágazásba, amely egy különös, sötét szobába vezetett. Őrült kacajt hallottam és tovább úsztam. A vér teljesen eláztatta a nadrágomat, és szitne éreztem, ahogy a lábujjkörmeim alá is befolyik a nehéz lötty. Hányingerem volt, de nem hánytam el magamat. Valahogyan valami visszatartott - tulajdonképpen nem engedte, hogy hányjak, akkor sem, amikor már hánytam volna.Végül beértem a szobába, és nagy meglepetésemre két Claire-t is láttam a szobában. Az egyik csak állt és nevetettm, míg a másik elborzandva figyelt az őrült kezei felé, amelyekben... nem volt semmi?
Claire...? - csengett föl a gondolatom álmomban, és ereje hangom az egész szobában visszhangzóvá tette - Semmi baj, Claire... semmi baj... én itt vagyok... - öleltem át álmomban őt. Ám hirtelen valami ránehezedett a mellkasomra - leestem az ágyról.
Először azt hittem, hogy Claire-re estem rá, és ő afféle bosszúként lelökött engem, de ő már sehol sem volt, amikor én ledőltem a padlóra. Lassan felterpeszkedtem, bevert fejemhez nyomva kezemet, majd ismét feltámadt bennem az ösztön. Hol van Claire?
- Claire... kérlek... - és a kérlek szavat direkt megnyomtam, hátha elismeri, hogy komolyan azt akarom, hogy jöjjön elő - Hol vagy...? Claire!

- Claire, gyere közelebb... gyere... - az idegen suttogása szörnyszerű volt. Az egész testem megborzongott tőle, ahogy lágy, de mégis rémisztő szavai belémhatoltak. Körültekintettem keresve a hang forrását. Egy folyosószerűségben voltam. Kékes vibrálású levegője összpontosult a falra helyezett fáklyát lángja körül, és undorító szag terjengett a levegőben. Az egész hely csempékkel volt kirakva, lábamnál azonban vörös folyás takarta el a talajt. A vér lágyan csurdogált, óvatos brutalitásával ölelt át körülbelül a térdem magasságáig felérve. Egy kanyart pillantottam meg a távolban, mintha onnan susogott volna az ismeretlen. Vagy csak a bűzölgő folyam csobogását hallottam volna? Testem nehéz volt, nem volt egyszerű eljutni odaáig. Egyre intenzívebben hallottam a suttogást. Valami ismerős volt benne... nagyon féltem, de tovább mentem.
- Ezt látnod kell, gyere...
Megfordultam a kanyarban. Kicsit szédültem és homály fedte az alakokat, de ahogy megfordultam egyből láttam három embert. Kettő térdelve , a harmadik keze nyakuk körül , középen állt. Fanatikusan nevetett. Hevesen kezdett verni a szívem, a pupillám pedig szinte éreztem, ahogy kitágul. Ez a nevetés?... Ez... az én nevetésem?
Ahogy közelebb lépkedtem és tisztult a kép, megborzongtam. A rémalak én voltam... le nem lehet írni az őrületet, amit láttam magamon. Csapzott haj, szakadt ruha... Szemeim ijesztően dülledtek ki a hatalmas nevetéstől. Letekintettem a két emberre. Arthur, és Scarlett voltak azok. A látvány teljesen lesokkolt, és ahogy hátrálni próbáltam hanyatt estem. Ahogy elöntött mindent körülöttem a vér, nem tudtam felkelni. Fuldokolni kezdtem, közben pedig a távolból még mindig hallottam az őrült kacajt.
Felébredtem... még éjjel volt. Teljesen kivert a víz. Ahogy kinyitottam a szemem, egyből megpillantottam Arthurt. A kezeimet a szám elé kaptam, mert majdnem elfogott a sírás. Óvatosan felkeltem, hogy ne vegye észre, majd elszaladtam a mosdóba.
Hogy láthattam ezt? Ez lenne a jövőm? Mi történik velem, nem szenvedtem eleget? A gondolatok kuszasága miatt, és a látvány miatt, amit szinte valóságként éltem át, elhánytam magam. Még mindig éreztem a vér szagát...

// tudom guszta :DD //

Ahogy fölé emelkedtem, csak azt vettem észre, hogy megint szuszogni kezdett, behunyta szemeit, és elaludt. Oly gyönyörű volt ez a hirtelen elszenderedése. Habár tudtam, hogy ennek az egésznek a lnéye nem más volt, mint az elképesztő kimerültség és a fájdalom terhe, de akkor is - gyönyörű volt látni, a fekete tincsei ismét arcába lógtak, feje szinte elsüppett a kitömött párnában. Az biztos, hogy ez a hely nyilvánvalóan minőségi betegszoba volt, és nem csak mutogatóba, vagy egy kézkificamodás esetére készítették. Beletúrtam még gyengéden a hajába, megigazgattam azt, kezemmel a hasát simogattam. Olyan szépséges volt, mnit egy pillangó - a drága pillangó, amelyet meg kell védelmeznem a világ veszélyeitől. És bár egy pillangó szárnycsapása a világ egyik oldalán máshol földrengéseket okoz, én mégis csodálattal tekintek erre a pillangóra, értékelem őt és... szeretem... szeretem őt... szeretem Claire-t.
Miután biztosra vettem, hogy alszik végül levettem róla tekintetét és magam elé bámultam. Ez az egész nap... túl mozgalmas, túl erős volt számomra. Túl sok érzelem jött, ment, és az elmém így lassan hajnali egy órakkor teljesen leterhelődött. Visszagondoltam Claire szavaira, amit azokról a lányokról modott. Nem is igazán az emberek érdekeltek, inkább az, mit nmondanak majd, és ebből vajon a Birtok vezetői mit fognak hallani, és mit fognak levonni következtetésül - kiderül-e, hogy mi voltunk azok? Nyilván nem. De akkor is, így fáradtan is folyamatosan ilyen dolgokon járt az eszem. Mint egy óra, amely generációtól generációra száll, és még a dédunokák kezében is csak kattog, működik, mozgolódik. Tikk-takk. Tikk-takk. Ilyesféle volt az én elmém is - ő úgy gondolta, fáradhatatlan, hogy még halálom után öt évvel is arról fog gondolkozni, mit ettem az nap. De ez nem volt igaz. Ő nem érezte, de én bizony elfáradtam. És úgy szólt rám, mint amikor a hugocskám keltett fel... aznap.
Gyere, Arthur... gyere... vicces lesz... - vicces... igen...... egy ilyen mókának csak tizenkét év lehet az ára. Tizenkét év siralom és magány.
Most végre élőnek éreztem magamat. Eddig nem voltam más, csak az általam oly nagyrabecsült gépek. Egy gépezet, fogaskerekeken, amelyet tizenkét évvel ezelőtt egy tó fenekéről kikutattak, felhúzták a madzagját, és járni kezdett. Keresni. Tizenkét éven át megállás nélkül - csak keresni, sírni, tanulni, keresni, sírni, tanulni, keresni, sírni, tanulni. És végre itt voltam. Elértem a falat, amely előtt a hugocskám, Angela várt engem. De még akkor sem áltam meg. Megmásztam a falat, és megtaláltam Claire-t. Mindkettő egy-egy gyönyörű memóriaként lesz beleégetve abba a megállíthatatlan fejembe. De mi vár a falon túl? Az biztos, hogy csak egy olyan út, amelyet mindkettejükkel meg tudok járni. Az egyik az ikertestvérem, aki az egyetlen ember, akit szeretek... a másik Claire. A szerelmem.
Tik-takk. Tikk-takk. Elég volt már a gondolkozásból. Fáradt vagyok.
Felálltam a székről, és ismét Claire-re tekintettem. Nem hagyhattam itt. Mi lett volna, ha reggel itt, az alagsorban nélkülem ébred? De a széken nem akartam aludni, sem az egyik betegágyon... hisz Claire már itt volt. Nekem vele kellett lennem. Úgy emeltem fel, mint ahogy az ember a pillangót tartja ujján - egyetlen hirtelen mozdulat, egyetlen erősebb megmarkolás nem volt. Csak megemeltem, mintha levegő lenne, alrébb fektettem, én pedig mellé feküdtem. Nos, inkább ültem. Az ágy túl kicsi volt nekem. Neki viszont pontosan tökéeltes, és ez így jó. Azt akartam, hogy engem lásson majd. Így, ahogy félig ültem, félig feküdtem az ágyban, féjet a hasamhoz fektettem, fejét sajátom felé fordítva, és még egy utolsó pillantást vetettem az én drága, törékeny pillangómra. Majd elaludtam.

Szavai megnyugvást csikartak ki belőlem, pedig valahol legbelül tudtam, hogy csak részben láthatta az eseményeket. Azt hiszem jobb volt úgy, nem bevallani magamnak és belenyugodni. Sokkal könnyebb azzal a tudattal élni, hogy annak a két lánynak nem lett semmi baja. Remélve, hogy nem fognak félni életük hátralévő részében mániákusan, lábukat ki nem merve tenni a macskaköves utcákra. Sajnos ismerve az emberi pszichét egy ilyen sokkhatás akár évekig, évtizedekig is hatással lehet a viselkedésre.
Bajba keveredett lány... megragadott ez a szó. Igen, már mikor megszülettem is az voltam. Egy szerencsétlen lány, akinek nem kegyelmezett az élet, rút orcáját mutatva felé mikor más még csak a szerető melegséget érzi. Nem voltam más, és nem is vagyok. Egy bajba keveredett lány, aki áhítattal tekint megmentőjére és bízza, hogy az sosem fogja egyedül hagyni. Remegve tiszteli őt, és szereti. Az egyetlen, amitől elgyengülhet bármikor. Óhajtva őt éli életét, egyedül a szeretet megváltását várva. Egy szörnyeteg vagyok talán... Egy sebzett szörnyeteg, akit először elhagytak, majd megaláztak. Sebek tömkelege díszeleg testemen bizonyítván múltamat és jövőmet. De a sebekkel teli test bősz elmét takar, amely vágyik a bosszúra... és amióta átvette felettem a képességem az uralmat életemben először, egyre jobban szomjazza azt. Minden egyes lépés egy lépés a végtelen sötétségbe, ahol mit sem érnek a vékony szárnyak, elernyedve hagyják el gazdájukat, letaszítva őt a mélybe. Ezért kell hát nekem egy háló, és egy kéz, amely azt tartja. Hogy ne essek le. Én már régen feladtam a próbálkozást és önmagam tiszteletét, de talán más megtart majd a levegőben oltalmazva és féltve, akárcsak egy törékeny pillangót.
Arthur biztonságát érezve újra álomba szenderültem anélkül, hogy szóltam volna egy szót is.

Gyengesége egyre erősebbé tette bennem a védelmi ösztönt. Ahogy kedves suttogását hallottam, a szivem remegni kezdett. Inkább apaiasan, de megsimogattam homlokát és rámosolyogva hallgattam tovább. Nem volt szinte semmi erő bennem, és éppen ezért kéepsségem is teljesen hasznavehetetlenné vált. Csak a füleimre hagyatkozhattam, nem tudhattam saját arcán kívül egyéb jelről, hogy hazudik. Hazudik a sebeiről, állapotáról, vagy egyéb dolgoktól. Hosszú éjszaka volt ez, és még talán egyáltalán nincs vége. De azt reméltem, hogy itt tudom tartani, ebben a betegszobába az egészet - miközben Claire csöndesen és békésen alszik, én pedig figyelhetem, védelmezhetem, hallhatom szuszogását. Aggódva tekintettem végig rajta, amikor fájdalmairól, gyengeségéről beszélt. Egy újabb ok, hogy ezt az éjszakát itt töltse, valamilyen fájdalomcsillapítón.
Ismét végigtekintettem rajta, a takaróján, hogy biztosan teljesen be van e takarva, nincsenek-e a rések a burkon, amely a sötét fagytól védheti őt, amelyet a felhők hó képében hoztak el ma este.
Ahogy hirtelen úrrá lett rajta az idegesség, és mozgolódni kezdett, teljesen megijedtem. nem mehettünk vissza az étterembe - mi várt volna ott? Rendőrök? Elégetlenkedő emberek? Mentősök esetleg... azt mondta, hogy bántott valakit. Ám ez engem egyáltalán nem érdekelt. Hogyan is érdekelhetett volna engem pár egyszerű ember egészsége, amikor Claire nyilván többet szenvedett, mint ők bármikor.
- Semmi baj, Claire! - mosolyogtam, és gyengéden visszanyomtam az ágyára, és újra betakargattam. Megszorítottam a kezét, hátha az segít rajta, és folytattam. - Mentősök érkeztek értük, de nem is kellett bevinni őket! - mondtam el neki a félhazugságot mesteri pontossággal. Az utcán mindig is hazudnom kellett, főleg ha a pénzösszegemről kérdezősködtek az emberek. Soha ne adj semmit, senkinek, hisz nem is bízhatsz meg senkiben. És idővel egészen profivá is váltam. Még egyszerűbb volt, hogy nem is hazudtam neki igazán. Nyilván nem okozhatott túl nagy kárt abban a lányokban, ha meg okozott is, kihívják rájuk a mentőket, és kész. Ők talán hamarabb is felépülnek, mint ő... Claire pedig sokkal többet jelent nekem, mint bármelyik ember. Vagy - a testvéremen kívül - többet mint bárki a világon.
- Nem bántottál senkit sem, Claire. Csak egy bajbakeveredett lány voltál... akin én segítettem. - súgtam neki, majd lehajoltam kissé hozzá. Már mindkét kezét szorosan fogtam, és teljesen belepirultam a közelségébe. Itt amradok vele, és segítek rajta, ha kell örökre.

- Nagyon örülök, hogy te jól vagy - suttogtam. Még mindig gyenge voltam, de a látásom már szinte teljesen kitisztult, csak kissé szédelegtem. Elmosolyodtam azon, amit mondott, és ahogy mondta. Fájt minden izmom, szóval még ez is kisebb megerőltetés volt számomra. Olyan furcsa volt minden... nem voltam még ezen a helyen a birtokon. Egy ideje bár itt vagyok már, azért még minden zegzugot nem jártam be.
- Én... nem is tudom. Kissé szédülök, és gyengének érzem magam. De ezen kívül nincs semmi baj.
Gondolkoztam rajta, hogy mondjam-e csak mert itt van, de nem volt hozzá elég merszem. Amúgy is, gondolom le vagyok eléggé gyengülve ahhoz, hogy a gondolataimban olvasson, szóval szavak nélkül is meg fogja érteni. Bár... nem tudtam, ő mennyire van elfáradva. Lehet neki sem olyan hatékony a képessége, mint máskor.
- Nem akarom, hogy újra megtörténjen. Arthur, tanácstalan vagyok. Mit tegyek? Rettegek, és tudom, hogy újra elő fog törni. - már a gondolatba beleborzongtam. - És akkor... újra bántani fogok valakit...
És ekkor belémzúgott a felismerés, hogy én két lányt majdnem megöltem még az étteremben.
- Vissza kell mennünk - próbáltam meg felkelni, de túl gyenge voltam, és visszaestem az ágyba - két lányt megtámadtam, és ki tudja még miket tettem... Jönnek vissza az emlékek.- vallottam be tettemet Arthurnak. Eléggé megbíztam már benne ahhoz, hogy ezt elmondjam.

Úgy vettem észre, mintha nehezen vette volna észre környezetét. A képessége hatása nem csak kiüthette, de nyilván maga az ereje is legyengülhetett, hiszen már egyátlalán nem hatott rám semmiképpen sem az, hogy megfogtam az apróka kezecskéjét. Mintha egy kisállatkát tartottam volna gyöngéden tenyeremben, olyan lágysággal szorult a kezem az övéjére. Talán a....... a......... t-tetszés lett volna az, amely megakadályozta, hogy én is sokkot kaptam....? P-p-persze, ez hülyeség, hiszen itt neutronokról, génekről, és a többiről volt szó, de...... akkor is, valahogy..... vagy csak az, hogy a telepaták egyik ágazata voltam.
Imádtam hallgatni dadogását, és ugyan a levegőrt való kapkodása kissé nyugtalanított, jó volt őt hallani - tudni, hogy él, aránylag jól van, lélegzik még... Az én kicsi pillangóm. Megpróbálta megszorítani a kezemet, én pedig hüvelykujjamat végigsimítottam tenyerén. Biztosítván, hogy nem akarom elengedni. Imádtam őt, bálványoztam őt, és nem tudtam - nem is akartam - levenni róla a tekintetem. A vanília édes illata még mindig melengető érzést keltve áradt belőle.
- Ne sajnálj semmit! - mosolyogtam rá és a legkedvesebb dörmögős hangommal álltam elő - Ha bármi kell neked, bármiben segíthetek, neked csak egy szavadba kerül... - pirultam el teljességgel, habár nem zavartatott annyira. Ő is vörös volt... é-és ez persze csak a hideg levegő... - Az erő pedig hogy hagyott volna el? Hisz én egy igazi lovag vagyok! - nevettem fel kissé és színésziesen megcsókoltam kezecskéjét, ám egy pillanatra sem engedtem el. Na jó.... bevallom.... igazából csak meg akartam csókolni valamijét... Istenem, ha a hugicám látna most...
A bántásról egy szót sem akartam ejteni, habár... sajgott az egész testem, és elképesztően fáradtnak, kissé akár még kábultnak is éreztem magamat, ebből semmit sem akartam mutatni felé. Nem kellett neki tudnia a fájdalmamról. Nem akartam, hogy úgy amradjon meg ez az egész... vacsora... az emlékezetében, mint a fájdalom okozása nekem.
- Te hogy érzed magadat...? - suttogtam felé, és lassan lejjebb hajoltam. Csak egy aprócskát, nem sokat... de akkor is... az illata, a jelenléte, a tekintete... a Fekete Pillangócskám...

Egyre jobban kezdtem ébredezni. Kicsit fájt a fejem, és teljesen el volt dugulva az orrom. Ezt eddig nem is érzékeltem, de minél jobban ébredeztem, annál inkább tudatosult bennem.
Arthurra mosolyogtam, amikor elmondta, hogy ő hozott ide. Ennyit még - ezt biztosan állíthatom - soha, senki nem tett értem. Meg voltam hatódva, és azt sem tudtam mit mondjak. Kavarogtak bennem az érzelmek. Szomorú voltam és boldog, bűntudatot éreztem és felszabadult voltam. Pillanatonként váltakoztak bennem a világon fellelhető érzelmek.
- K-köszönöm - suttogtam sűrűn kapkodva a levegőt, hiszen csak a számon tudtam levegőt venni, és nem akartam szipogni Arthur társaságában. Annyira... gusztustalannak éreztem a szipogást abban a helyzetben. Elrontotta volna a pillanatot. No nem mintha a sűrű levegővétel dobna a hangulaton... Észrevettem, hogy fogja a kezem. Elpirultam. Még gyenge voltam, de megszorítottam a kezét. Én azt hiszem... teljesen beléestem.
- Te hogy vagy? Remélem - köhögtem - jól érzed magad. Arthur... Hogy volt ennyi erőd, hogy idehozz? Biztosan bántottalak, és...sajnálom.
Jobbat érdemelne nálam...

Egy órája lehetett, talán kettő, hogy bevonszoltam a Birtokra nagy nehezen Claire-t. A kezeim teljesen el voltak zsibbadva a sokkhatás mellékhatásától, a remegéstől, és az, hogy órűkon át kezeimben rohantam Claire-rel, teljességében kifárasztott. Bevallom, talán ennyire nagy erőfeszítést, fizikálisat és egyben mentálisat még sohasem végeztem egy nap alatt rövidke életem során. Még egy pár utolsó pillantást vetettem rá - elpirulván, elveszvén alakjában és ártatlan arcában - és végül gyöngéden betakartam őt a korházi ágy takarójával. Még ráhúztam nagy nehezen kabátját is, hisz nem tudhattam, emnnyire fagyoskodhatott odakint, a hóesésben, nem beszélve arról, hogy én talán még egy enyhe náthát is elkaphattam. Azt tudtam, hogy fájt a fejem, fájtak a karjaim és lábaim is, és öltönyömet ismét magamra véve, hogy egy kissé melegebben legyek, lepihentem a széken mellette. Még elalvás előtt reátekintettem. Keze szabadon csúszott ki a takaró alól. Én remegve - inkább szégyellőségemben, mint félelmemben, habár az is lakozott bennem - megérintettem a kezét. Borzongás futott rajtam végig, és úgy éreztem, mintha víz csöpögését hallottam volna. De megoldottam az egészet a legkönnyebb módon: nem figyeltem rájuk. Claire-re meredtem, és fogván a kezét hátradőltem a székemben, abban pedig bágyadtan hunytam be a szemeimet, és rögtön elaludtam.
Következő pillanatképem az volt, hogy kinyitottam szemeimet, és Claire szavát hallván elmosolyodtam. Ujjaim még mindig az övéi közé fonódtak.
- A Birtokon. - válaszoltam egyszerűen, és föléemelkedtem, megtörölvén egyik szememet és rámosolyogtam - É-én hoztalak vissza ide... - folytattam kissé önfényezősen, de inkább a vörös szín lepte el az arcomat, mint a nagyképű mosoly.

Elsüllyedünk magányunk rémséges mocsarában, majd körülvesznek a ránk leselkedő veszélyek. Mind egyesével csavarodnak ránk, egyesével akarnak elpusztítani... Szorosan átölelnek minket félelmeink és bizonytalanságaink. Azt mondják, az idő gyógyít. Had mondják csak , a tudatlanok... Megaláztatás, félelem, magány... Ki meri mondani, hogy ezek a sebek gyógyíthatóak? Talán, ha van valaki, aki tudja enyhíteni fájdalmunkat, kevéssé fáj, de örökre megmaradnak. Valami mindig fel fogja tépni martalócul gyenge lelkünk darabokra szakadásának nyomait, még ha az össze is húzódna kicsit.
Lassan kezdtem ébredezni. Először nem tudtam kinyitni a szemeim, olyan nehezek voltak szemhéjaim, mintha csak életem nyomorának súlyát tették volna rájuk. Eltelt egy kis idő, mire valamelyest sikerült látni a külvilágot. Szempilláim még mindig belelógtak látóterembe. Nem is nagyon tudtam kivenni, hol lehetek. Egy kórházban? Valaki szobájában? És mennyi idő telt el? Sőt... mitől számítva? Egyáltalán mi történt velem? Olyan zavaros volt minden. Összeráncoltam homlokom gondolataim összpontosításának segítségéül. Arthur... Arthur! Hol van, és mi van vele? Hogy kerülök ide? Ő hozott ide? Az nem lehet... kibírta volna a sokkhatást olyan szinten, hogy még el tudott hozni a hideg utcáról?
- H-hol vagyok?