Central Park Zoo

// Folytatás itt: Vendégszobák //

Pókhálószerűen futottak szét a repedések a falon, és a nő már egy pillanattal később látta, mi fog történni. Mit látta, az agya abban a milliszekundumban annyi adrenalinban úszott, hogy még a Fibonacci-számokat is látta kirajzolódni a törési fraktál széttartó erővektoraiban. Hiába az ordító fejfájás és a pillanatnyi kimerültség, a közelgő pusztulás fenyegetése kikapcsolta az összes fájdalmat. A nő tudatát összpontosítva annyi anyagot változtatott vércukorrá egy pillanat alatt, amennyit csak emberileg nélkülözni lehetett és annyi adrenalintermelést kapcsolt még rá a szimpatikus idegrendszeri funkcióra, hogy a mellékveséje mintha felrobbanásig pörgött volna túl.

A lény végre megmutatta magát. Kolosszális méreteivel betöltötte a teret, ahogy áttörte a falat. A gorillák mind felébredtek és visítani, üvöltözni kezdtek. Heather látta a közelgő mancsot és gorilla-harcosa is látta, aki egyből arrébb ugrott a támadó mancs felől, emberfeletti erejű és hosszúságú karjaival lendülve el a támadás elől, mindkettejük életét megmentve. A másik, söprő mancs szintén elindult feléjük. A nő pillanatnyi rettegését a tettrekészség váltotta fel, hiszen ez a brutális bestia orrából gőzt fújva elpusztítani készült őket. Utolsó energiáját tehát abba fektette, hogy még egy dolgot véghez vigyen. Bal tenyerét a mancsok elől elugráló gorilla tarkóján tartva, ujjai alatt borostyánsárga ragyogást felvillantva megkezdte a harcosának felfejlesztését, tudva, hogy hamarosan már ő maga képtelen lesz egyedül boldogulni a kimerültségtől és a bénító fejfájástól. Mivel a gorilla és az ember génkészlete 95-97%-ban megfelel egymásnak, ezért elég gyorsan ment a dolog, főleg adrenalintól túlpörgetett, oxigénben és vércukorban úszó elméje számára. A gorilla teste minden elérhető feles proteint felhasználva dagadóbb izmokat növesztett. Eközben agyában szaporodtak az idegsejtek és ömlött át a tanult kognitív tudás - Logika és problémamegoldás. Mindez, a limitált idő és Heather fáradtsága miatt csak arra volt elég, hogy a gorilla ügyesebben, gyorsabban táncoljon el a támadások elől, ahogy a söprő mancsok mindent darabokra zúztak a teremben. Heather minden erejével kapaszkodott gorillája hátán és ahogy befejezte a műveletet, látta, ahogy a világ kipörög szemének fúkuszából. Karjai elengedték az ezüsthátú vállait, a föld pedig fejjel lefelé közeledett elsötétülő szemei előtt. Még annyit érzett, hogy egy erős, szőrös kar felnyalábolja és homályosan mély, állati csataüvöltést hallott, az utolsó, amit pedig még látott, az az volt, ahogy egy tucat hatalmas, izmos, sötétszőrű, robosztus alak elrugaszkodik a szétzúzott ágakról, hogy a hím hívására a betolakodóra támadjon. Utána pedig mély, álomtalan tudatlanság következett.

Roppant mód sietős a gorilla dolga, minden bizonnyal Heather ösztönzésének köszönhetően, ám egy másik szereplőnk gyorsabban megérkezik a helyszínre. Beton roppan, dörrenve hasad darabokra, miközben temérdek üveg törik csilingelve apró szilánkokra. Némely felületen szabályosan szétrobbanva, beterítve a környéket. A furcsa páros éppen hogy eléri a talaj szintjét, mikor az elefánt nagyságú, leginkább ember és rinocérosz keresztezésére emlékeztető torzszülött izomkolosszus eléjük toppan.
Felfogni alig van idejük a pusztítást hőseinknek, nem hogy kiélvezni, ahogyan a pillanat tört része alatt pókháló módjára végigszaladnak a repedések a falon, hogy aztán funkcióját veszítve hulljon darabokra. Réges-régen beteríti a padlót a törmelék, mikor a porból előre lép a bestia. Egy tisztes adag gőz keveredik az egyébként is párás levegőbe, mely orrlyukaiból áramlik szét. Szelét még Heather is jól érezheti.
Méretes mancsával azonnal lecsap, csontot vagy a padlót törve apró darabokra. Azonnal követi a másik is vízszintesen lendítve, mielőtt farkával is keresztül kaszálna a helyiségen. Amolyan száraz, hűvös pokollá változik odabent minden, ahogy mozgásba lendült.

Heather csilingelő zörejt hallott, és lépéseket. Összevont szemöldökkel hallgatta a különböző zajokat, majd egy rövid csend után dübörgő léptek hangja következett, amik egyre csak a fa felé közeledtek.
Hogy mi a fészkes franc folyik itt ma este?
A nő azért olyan végtelenül nem volt meglepve. Negyvenkét évet töltött mélyálomban. A világ, a technikai környezet sokat változott. A mutánsok nem. Feltételezte, valami más mutáns tevékenysége lehet az este eseményei mögött, ami jogos volt, hisz már ő maga is titokban jutott be, hogy nagyon titkos mutáns-dolgokat folytasson.
Heather nem kifejezetten szerette a fizikai erőszakot, de az éles helyzetben való tettrekészség nem állt tőle messze, hiszen mégis csak ügynök és kémelhárító is volt annak idején, nem csak tudós. Abban a pillanatban, hogy érzékelte a veszély közeledtét, a távolságból megpróbálta megtippelni, mennyi ideje maradt. Talán huszonöt másodperc. Négy is elég volt neki. Az akarata alatt összepréselte a fa nedv-edényeit és még annyi oxigénben gazdag nedvet nyomott t a karjaiba, amennyit tudott. Egyszerűen elpattintotta a fa tűk tartó szárát és az infúziós tövisekkel a karjában elrugaszkodott. Nyílegyenesen előre futott, miközben egy hatalmas kilégzéssel kiengedte a tüdejéből a szén-dioxidot. A fától való elszakadás után gey másodperccel máris érezte az égető légszomjat a mellkasában és hatalmas levegőt vett, mint a mély vízből felmerülő, felszínre bukkanó úszó. A nedv-csapolásban és a gyors távozásban elpattant egy-két ér a karjában, de ezzel ráért később foglalkozni. A nedvet gyorsan összegyűjtötte a bőre alatt és az oxigént a véráramba pumpálta.

Agya, izmai, reflexei a rövid oxigén-lökettől megsokszorozottan dolgoztak. A nő már egyszer átfutotta az állatkert térképét. Hatalmas terület volt, tele utakkal, ösvényekkel, állatokat kordában tartó falakkal, belső épületekkel, melyekben tropikárium, lepkeház, botanikus kert, különböző állatok éjjeli alvóhelye, hasonló belső szervezeti egységek kaptak helyet, valamint voltak büfék, éttermek, tehát végső soron rengeteg kerítés, akadály, fal, épület. A nő módszeresen átlendült több kerítésen és falakon mászott fel. Ki volt ürülve a biológiai memóriája, (hiszen végső soron ezért érkezett) ám ami kevés mintája volt, azt felhasználta. Az ősi DNS-ből, amit a borostyánból nyert, most egyvalami jól jött: Karmok. Hosszú, éles, kemény, szaru karmok, amihez még pont volt elég fehérje a testében. Futás közben növesztette ki ujjai végén ezeket a szaru nyúlványokat és hihetetlen praktikus előnyük volt a falmászásban. Ha még valami fémet is tudnék beléjük vezetni...
Heather hallotta valahol maga mögött a robosztus lépteket, de saját pulzusának dübörgése megakadályozta a pontos bemérésben, nem tudta, hogy az állat, vagy valami milyen messze lehet. Mindenesetre, nem akarta megvárni. Némi mászás után a botanikus kert tetejére ért, kopogott cipőjének talpa, ahogy végirohant a holdsütötte, alvó citruskert felett. Az épület másik felében a főemlősök alvó háza volt. Heather átnézett az üvegtetőn és szemrevételezte a terepet. A csimpánzok, gorillák nagy, üveggel elválasztott belső terekben kaptak helyet, amik telis-tele voltak ágakkal, játékokkal, hintákkal. Az állatok a falba mélyesztett teraszokon, fatörzseken elhelyezett alkalmatosságokon aludtak.
Na ezzel lehetne kezdeni valamit. A nő nem teketóriázott. Az egyik faág, ami a gorillák hatalmas ketrecében volt, elért a tetőig. Heather íves karmaival felfeszítette a legközelebb lévő üvegpanelt, majd kitámasztotta a láthatólag amúgy nyitható üveglapot egyelgörbült vas alkatrésszel. Végigpillantott a helyiségen. Az alapterülete egy nagy, tágas, kb. 80 négyzetméteres tér volt, és üveg falak választották el a látogatók csarnokától. A hatalmas faágak és törzsek kesze-kusza módon sztték át a teret, ahol sötét volt, csak a tetőn át bejövő holdfény világította meg a cellát és a roppant, szuszogó, sötét szőrű testeket. Észrevett egy nem feltűnő oldalajtót is.
A legközelebbi faág másfél méterre volt, így Heather, aki atlétikai ismereteit áldva először bemászott az üvegen, majd átugrott a faágra. Ujjai megcsúsztak, de karmai megtartották, a fa pedig enyhén megremegett. Az állat, amelyik a hatalmas fészken aludt, mocorgott egy kicsit, ám szuszogott tovább.
Egy megtermett, gigantikus, ezüsthátú hím volt.
Tökéletes.
Négykézláb végigsietett a vastag faágon. karmait használva. Majdnem olyan, mint a szertorna, csak kicsit extrémebb. Már csak három méterre lehetett, amikor az állat felébredt és álmosan felült. Háttal volt a nőnek, ám készült megfordulni.

Heather abban a pillanatban elrúgta magát az ágtól és a gorilla felé vetődött. Karjaival előre érkezve belekapaszkodott a hím vállaiba, teste féloldalasan ívben csapódott a gorilla oldalának. A nő rácsimpaszkodott az állatra, az pedig meglepetten bődült fel és próbált kitérni, azonban mielőtt bármit tehetett volna, Heather kitárt ujjakkal ráfektette tenyerét a gorilla széles tarkójára és borostyánsárga derengés fénylett fel az ujjai között.
A hirtelen fény és melegség megbabonázták az álmos állatot és a nő egy bioelektromos hullámot lökött szét annak idegrendszerén, pont akkorát, ami három-négy másodpercnyi sokkhoz vezet, mint egy villanó gránát. A gorilla oldalt dőlt és szédülve próbált megtámaszkodni, e közben a nő hagyta, hogy annak biológiai mintája átpörögjön pattanásig feszült idegszálain. Nem volt nehéz olvasni az állatot, a génkészlet kb. 97%-a úgyis megvolt, mert közös volt az emberével. Mire az visszanyerte cselekvőképességét, Heather már a fejében járt.
Az elmét, az idegrendszert a legnehezebb befolyásolni a bio-kiberszintézissel. Ráadásul a gorilla egy félig értelmes állat, így a tudata ködös és nehezen érthető volt a nő számára. Embereket, delfineket, csimpánzokat még nem is tudott így letapogatni, befolyásolni meg egyelőre egyáltalán nem. A gorillát azonban nem volt olyan végtelenül nehéz és sokat nem is változtatott rajta. Átadta a saját emlékei közül a dörömbölés és a hatalmas állat jelenlétének emlékét, majd gyorsan a "vetélytárs, gyűlölet, ellenséges hím" érzelmi kapoccsal látta el. A saját arcának, szagának, személyének emlékét szintén a hím tudatába ültette és a "csapatvezér, szeretet, hűség, engedelmesség" érzéseket csatolta hozzá. Aztán gyorsan még megpróbálta áttölteni a hely hozzávetőleges térképének emlékét, de ez túl komplex volt, idő sem volt rá, és eddigre meg is fájdult a nő feje a képességének használatától, úgyhogy kénytelen volt feladni. Egyelőre lassan teljesítőképessége határára ért és tudta, amíg nem tud rágyújtani és egy kicsit lazítani, problémás lesz a bio-kiberszintézis használata.

Érezte, hogy a fokozott agymunkában egy kicsit el is gyengült. A vérében elfogyott a vércukor. Hát felkapaszkodott újdonsült harcosa hátára és a lenti ajtó felé mutatott. Az állat hümmögve vette tudomásul a parancsot és óvatosan, hogy a nő le ne essen a hátáról, elindult mászva le, a talaj felé. Heather tudta, hogy jól választott. A gorillák intellektusban elmaradtak valamennyire a csimpánzok mögött, ám érzelmi intelligenciájuk ugyanolyan fejlett volt - Azon kevés értelmes lény közé tartoztak, akik annyira összetett érzelmi élményekre voltak képesek, mint az élvezetből való szexuális élet. Testi erő szempontjából pedig a legjobb választás volt az ezüsthátú gorilla.
Heather tehát kapaszkodott az állat vállaiba, két lábát átvetette annak széles hátán és elcsendesítette az elméjét legalább arra a percre, mire az állat lassan letotyog-mászik-ereszkedik a faágakról a talajra. Lüktető, minden gondolatába besugárzó fejfájásától így sem tudott szabadulni.

Egészen kedvemre való az a dinamika, ahogyan az ifjú hölgy alkalmazkodik megváltozott helyzetéhez. Kifejezetten meglepő, hogy az ő hátterével ily gyorsan megbízott szavamban. Bár tény és való, egyetlen percig sem volt okom hazudni neki. Mégis az efféle, hosszas gyakorlással és kondicionálással mélyen az illető személyiségébe épített vonások általában igen nehezen leküzdhetők.
Minden esetre nyugtázom, hogy kiszemeltem az ideális megoldást választotta, ezáltal csökkentve a nemlét esetleges fenyegetését irányában. Ezzel egy időben az imént elhallgatott léptek valamiféle különös szikrázó, csilingelő hang formájában térnek vissza. Nos mindössze azért gondolhatjuk, hogy a korábbi zajok tértek vissza, lévén ritmikájuk egészen hasonló ebben a formában is. Nehezen elkapható, alig-alig látható fényjelenségekkel is jár az esemény, bár mindössze elvétve. Mintha valamiféle testetlen csillagszóró tüsszentene, mikor éppen úgy tartja kedve. Nincs különösebb jelentősége, hiszen ahogyan keresztül ért a lámpák világította területen, némi odafigyeléssel ismét távoli lépteket hallhatunk.
Olybá tűnik, ezzel az illetővel jelenleg nem - feltétlenül - akad ma este problémánk. Ám biztos vagyok benne, hogy már a kisasszony is érzi, sajnos valaki közelünkben szagot fogott. Abba már nem igazán kívánok belegondolni, milyen groteszk tréfa gyanánt hoz létre a természet - olykor magam is kedvelem a véletlen megnevesítését - egy elefánt nagyságú rinocéroszt, ami valamiféle emberszerű vonásokat is mutat. Annyi viszont bizonyos, hogy egyenesen afelé a bizonyos fa felé kezd el rohanni, szarvát előre szegezve...

A férfi még egy lépéssel közelebb került, a fény pedig éles, szürreális kontrasztban vetült arcának alsó felére. Mosolya szemeinek és arca másik felének hiányában szürreálisan derengett fel, jelenléte olyan volt, akár a filléres kalandfilmek egy ikonikus jelenése, amitől az érzékeny lelkű polgári kisasszonyok össze tudtak rezzenni az Astorián lévő moziban és bele tudtak karolni az őket kísérő katonatisztekbe vagy újságírókba vagy bármilyen vagány jampi aranyifjakba, akik direkt pont ezért viszik a lányokat filléres akció-horrorfilmekre az Astoriára.
Vagy legalábbis így volt. Vajon még mindig Mussolini-térnek hívják otthon az Astoriát?
A nő gyorsan elhessegette a kalandozó gondolatokat. Ott állt vele szembe a választékosan kifogástalan, visszafogott stílusú férfi, akinek csak szája látszott a fénypászmában és a nőnek olyan érzése támadt, mintha a férfi, akár egy jó színész pontosan tudná, hova kell lépni a megfelelő fényhatásokért - Hiszen a pozíciója tökéletes volt. Ezt azok az emberek, akiket képeznek arra, hogy hajoljanak el minden kamera elől feltűnésmentesen, hogy flörtölés közben hogy zsebeljenek ki egy diplomatát, hogy hogy tartsák fejüket úgy, hogy az arzénos hajtű ne hulljon ki a hajukból, míg szükség nem lesz rá... Ezek az emberek látják a mozdulatok fegyelmezett, kiszámolt precizitását. A nő végignézett a férfi elegáns testtartásán és elmosolyodott. Azonban mielőtt reagálhatott volna, az ismeretlen közeledő emberekre hívta fel a figyelmét, és Heather maga is meghallotta a távoli lépteket. Kérdés nélkül penderült ki a bejárati csarnokból az állatkert belső részét képező nyílt térre és az ösvényen hangtalanul átsuhanva megcélozta a kapuval szemközti bokros részt, mely ritka, trópusi növényekkel kápráztatta el a látogatókat. Heather átlendült a növénykompozíciót az ösvénytől elválasztó kerítésen és sudár mozdulatokkal tűnt el egy esőerdei fai mögött. Körülbelül tizenöt méterre volt a bejárati csarnoktól, de a növények takarásában és az oszloplámpák pászmái közti árnyékban senki sem láthatta őt.

Heather hátát a pálmafának vetette. Nem ismerte az idegent, de kérdés nélkül hallgatott rá, hiszen tudta, hogy az ilyen esetekben magyarázkodni képtelenség, a habozás, kétkedés pedig egyenlő lehet a halállal. Pillanatok alatt kell dönteni és nyugodt precizitással véghez vinni minden lépést. Így is tett. Már csak egyvalami hiányzott a tökéletes felszívódáshoz.
A nő nyitott tenyereit az enyhén ferde pálmafa törzsére fektette és elengedte a képességét. Halványan ragyogtak tenyerei izzó, borostyánsárga fényben, amit a növényzet eltakart, majd amikor már a növény génkészlete a tudatába töltött, kialudt a fény. A nő nem engedte el a fát, hanem akarata alatt teste felé hajlította a növény nedv-edényeit, amik végül apró tűket növesztve futottak ki a fatörzsből. Heather vágott egy fintort a sötétben, ahogy a hajszálvékony tövisek átszúrták a karján a bőrt, organikus tűkként vénáiba érve, majd tudatának gondos szűrése alatt megtisztult növényi nedv csorgott át a vérébe, a fa által termelt oxigént biztosítva a nő számára. Heather koncentrállt és megállította a légzését. Lecsukta szemeit és vett mg egy utolsó levegőt, majd hagyta, hogy a múló másodpercek alatt szép lassan, de biztosan elkezdjen a tüdeje feltelni szén-dioxiddal. Miután a férfi figyelmeztette, körülbelül ötven másodperccel később Heather Kálnoki beolvadt az éjszakába, egy csendes, türelmes, észrevétlen árnyékként meghúzódva a sűrű növények között.

Tervszerű reakció az, mit az ifjú hölgy produkál, mikor meghallja ezt a kései köszöntést. Hisz lényének esszenciális részét képezik a magyar nyelvhez fűződő emlékei, s rajta keresztül megfogalmazódó gondolatai. Ugyanakkor lenyűgöző, hogy a teste működésében beálló változások ellenére mily higgadtan képes felelni. Alig észlelhető mozdulat részemről, ahogy kimérten előrébb lépek, ezáltal magamat egészen ajkaim vonaláig fényhez juttatva. Mosolyom szabadon húzódik szélesre, ám mindenképpen az úri körök protokolljának megfelelő mértéken belül tartva annak fesztávját.
- Szigorúbb értelemben véve nem. Valójában én ismerem kegyedet, ám ez az ismeretség szemmel láthatóan nem kölcsönös.
Kifejezetten kedvemre valók azon fiziológiai változások, melyeket alkalmam nyílik megfigyelni a kisasszony testében. Pulzusa kellemes ritmusban üti a taktust, véredényeiben pedig az optimális mederben csorog az éltető nedű. Oh, de igencsak sikerült elkalandoznom! Nem táplálkozni jöttem, ezt ildomos volna észben tartanom.
- Ha javasolhatom, húzódjunk hátrébb a fénytől, míg néhány nem kívánt átvonuló tovább halad! Jelenleg úgy hiszem, nem volna hasznos nyílt összetűzésbe keverednie velük.
S valóban, léptek zaja hallatszik. Lépteké, melyek még több tíz méterre járhatnak tőlünk, mikor elhallgatnak. Egyetlen lépéssel hátrálok vissza a sötétbe, hogy ismét csupán sziluettem legyen látható. Figyelmeztetésem eljutott kiszemeltemhez, ebben bizonyos lehetek. Innentől az ő választása, hogy megfogadja-e tanácsomat, avagy inkább a vakmerőséget választja. Eddigi információim alapján az utóbbi megoldás igencsak meglepne esetében.

A hang mintha szürreálisan, időn kívülről érkezett volna. Mint egy villám csapott bele Heather elméjébe. Épp, hogy kilépett a bejárati csarnokból, megszólalt valaki valahol mögötte.
- Jó estét, kisasszony!
Egy férfi volt az, aki az árnyékok közül előlépett. Arca nem látszott, ám hangja nyugodt volt, és a nő számára egy parancsnokláshoz szokott, hideg józanságú férfi hanghordozásának tűnt.
Aki magyarul beszélt.
Ez ismerős volt, mind olyan végzetesen ismerős...
- Ezredes? Maga... Él?
Heather hitetlenkedve lépett hátrább egy lépést, úgy érezte, pulzusa rögtön kihagy egy ütemet. A világ hirtelen megzavarodott előtte. Látta Ujszászy szigorú arcát maga előtt, látta, ahogy szemöldökei összefutnak rosszallóan. Érezte a bombák kénes szagát a levegőben, érezte az égő szént belekeveredni, és a tankokból áradó szagot, a benzinmotorok édeskés-savanyú szagát. Hogy lehet... Hogy... Nem lehetséges....
A nő még egy lépést tett hátra. Bal keze megkapaszkodott a csarnoknak az állatkert belső részébe vezető kapujában, jobb kezének ujjai pedig szétnyíltak, ahogy képessége akaratlanul is bekapcsolt. Mint egy menekülni készülő, rémült állat, aki a kivezető utakat keresi, a nő elméje minden idegszálán keresztül a környezetét pásztázta, bármilyen felhasználható élő anyag után. Mélyen kutatott az emlékei között, bármilyen használható adottság, mutált allél, ritka képesség után, ami segíthet neki. Észre sem vette, hogy a mellkasába ágyazódott borostyán parázslóan felfénylett, mintha az adrenalinlöket, ami a véráramába robbant, elektromos áram lett volna. Félig lecipzározott bőrkabátján, blézerén és a fehér ingen keresztül halványan szűrődött ki a borostyánsárga fény.

Hogy jut egy fiatal, intelligens nő egy mondattól a pánik határára? Ez a kérdés valahol az elméjének egy kicsi, mindig józan szegletében fogalmazódott meg, majd a racionális józanság visszafoglalta a tudatát, gyorsan féket vetve a poszt-traumatikus pániknak. Pár pillanatig tartott a zavar és a nő rendezte sorait. Nem áll össze a kép, de higgadtnak kell maradnom. Heather nem hallott egy jó ideje magyar szót - Pontosan negyvenkét éve, amikor a brit titkosszolgálat repülőgépével együtt lezuhant a bolíviai őserdőben, ahol mélyálomba merülve feküdt egészen pár hónappal ezelőttig. A világháború alatt a Magyar Királyi Titkosszolgálat egy különleges cellájának elit ügynöke volt, egyenesen Ujszászy ezredes, az elhárítás vezetőjének közvetlen irányítása alatt. A nő ugyanis nem csak tudós, kutató és kém volt, hanem mutáns is - Képessége, mellyel feltérképezte, elraktározta és felhasználta bármilyen élő szövet genetikai térképét, és azt használva megváltoztatta akarata szerint saját maga, vagy mások testét, tökéletes ügynökké tették. Ám nem csak titkos küldetése és teljes világa lett oda a zuhanásban. Mintha egyfajta sajátos amnézia pusztított volna az elméjében, minden korábbi mintát kitörölve a tudatából. Talán a halál előtti kétségbeesésben a tudatalattija mindent felülírva használta fel környezetének elérhető információit, hogy életben tartsa őt, minden korábbi emléket felülírva, talán a sokk és a posztdramatikus stressz tette mindezt, most már mindegy volt. Heather memóriájában csak két mintacsoport maradt meg. Az egyik a fák lenyomata, amiknek az indái életben tartották több évtizeden keresztül. A másik a mellkasába tört és félig benőtt borostyándarabban konzerválódott, ősi DNS-szekvencia volt...
Mindez végigrohant az elméjén, ahogy válaszok után kutatott. Azt remélte, hogy az esti kalandja az állatkertben, a vállalkozás, mely során feltöltheti emlékbankját friss, használható mintákkal, visszaadja legalább öntudatának egy részét. Hogy ez legalább elindíthatja egy irányba itt, az új világban. Azonban a magyarul beszélő idegen teljesen váratlanul toppant bele a képbe.
Honnan tudja, hogy magyarul kell beszéljen hozzám? Freján kívül senki nem ismer itt. Senki sem vagyok, egy árnyék, név és arc nélkül. Biztos, hogy nem véletlen ez a dolog.
Miközben a nő agyán ez végigfutott, eltelt három-négy másodperc. Megérezte a fénylő borostyán melegét, ám hidegvérrel kezelte a helyzetet. Bal kezével elengedte az ajtófélfát, amiben megkapaszkodott és mellkasához emelte, hogy felhúzza a kabátja cipzárát. Jobb kezét nyitva hagyta, ám kiélezett idegszálai nem éreztek semmilyen új mintát a levegő baktériumtörzsein, az állatszagon, a növények kipárolgásán kívül. A nő hozzászokott, hogy tenyereit használja szenzorokként - Elméletileg testének bármelyik része alkalmas lett volna  erre, ám a kéz gazdag ideghálózata és praktikussága szó szerint "kézenfekvővé" tették a választást.
- Nos, - szólalt meg végül higgadt hangon - ami azt illeti, most már semmi értelme úgy tennem, mintha nem érteném, amit mond. Szintén jó estét kívánok.
A nő tudatában szétfutott még egy érzelem - A kíváncsiság. Tudósként azonnal az összefüggéseket és a magyarázatokat kereste, így oldalra billentett fejjel, elgondolkodva nézett az idegen irányába.
- Ne haragudjék, uram, ám mégis csak meg kell kérdeznem, ismerjük egymást valahonnan?
Legkellemesebb, udvarias, társasági hanglejtéssel beszélt és kifogástalanul kedves mosollyal nézett az idegen férfi felé. Ujjait pedig épp csak annyira fordította el, hogy semmilyen jel - Szag, lenyomat, szél által sodort hámszövet, bármi - el ne kerülje a figyelmét, ami a férfi vagy a közvetlen környezetük felől érkezhetett. Tudata egyrészt a furcsa jelenség mögötti lehetséges válaszokat kereste, másrészt a kiutak után kutatott, ha az alak veszélyt jelentett volna.
Semmim nincs. A nő fel volt készülve bármire. Fegyvereket nem szívesen használt, elméje pallérozottságával, manipulatív szociális képességeivel és ha kellett, képességével preferálta érvényesíteni az akaratát. Ha kellett, azonban végső esetben a fizikai erőszakot is használhatta egy veszélyes helyzetből való kijutáshoz. Illetve, használhatta volna. Fotoszintézis, kloroplasztisz növesztése, testhő csökkentése, egy sor növényi hormon... Mészelválasztás tojásrakáshoz... Egy sor ősi állati hormon... Karmok növesztése, ehhez messze nincs elég fehérje a szervezetemben... Semmi hasznos. Hiszen pont ezért érkezett ide. A francba is, akárki ez, pont a legrosszabbkor van itt. A nő nagyon sok mintát akart begyűjteni. Infralátást, a kitinpáncéltól elkezdve a cellulóz sejtfalakig és a biolumineszcenciáig, mindent, amit csak az állatkert nyújtani tudott. Ha ideje engedi, még a nyersanyag-raktározáshoz is keresni akart valami használható alternatívát, lévén, az emberi testben nem szokott annyi szabad fehérje, glutén, mész és más nyersanyag lenni, amit kreatívan fel tudott volna használni a célok érdekében.
És pont ekkor toppant be az alak, akiről semmit sem tudott. Meztelennek érezte magát a tudatlanság sötétjében, utálta, amikor nem voltak kész válaszai és nem látta a kapcsolódásokat, a mintákat a dolgok mögött. Ám a jelenség furcsán fel is rázta. Valami újat adott, amin akadémikus elméje töprenghetett, és bár fizikailag semmilyen biológiai jelet nem érzett, talán saját adrenalinjának visszhangja lehetett az a hatás, amivel érezte a bizsergést a szájpadlásán, az izmaiban. Nem félelem, vagy agresszió volt ez. A kaland szaga, az ismeretlen hívogató rejtelme, ami megjelent a tudata előtt.

Mindenesetre, tökéletesre csiszolt arcmimikája nem árult el semmit a gondolataiból. Mosoly mögé rejtette kattogó elméjét.

Az állatok oly nyugodtak, minthogyha valamiféle alkoholtartalmú folyadékot öntöttek volna az itatójukba. Bár tény, a szédelgés és az esetleges rosszullét elmaradt esetükben. Az is igaz, hogy az idegen közeledtére egynémelyikük résnyire kinyitja szemét, hogy aztán nyugtázza, csak újabb kétlábú tévedt erre a rácsokon, kerítéseken túl. Megfelelő módon elválasztva tőlük, így gondot nem okoz számukra az ismeretlen.
Halkan szuszognak tovább, némelyik pedig - főként az emlősök - horkoláshoz, hortyogáshoz hasonlatos hangokat pöfékelve pihennek. Egyedül a fűben és fákon időző éjjeli rovarok zöngéje mutat némi célirányosságot, bár ritmikájuk egészen kellemesen egybe cseng az alvók szólamaival. Mindezt a zenei kavalkádot mossa kissé pasztaszerű állapotba a város beszűrődő zaja.
Ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy a környezet kissé zaklatott. Inkább, mint szokott. Hisz az állatkert mindig is a várossal volt körülvéve, ezeknek az állatoknak bőségesen akadhatott ideje hozzászokni nyüzsgő hangzavarához. Talán az idegen, aki megzavarta őket? Lehetséges, hogy éjszaka nincsenek hozzászokva gondozóikon kívül más, új szagok közeledéséhez. Vagy egyszerűen megérezhették, hogy valami különös állapot az, ami mássá teszi őt a többi emberhez képest.
Státuszát nem, de fontosságát annál inkább megváltoztatva, átskálázva ezzel. Egy-egy pillanat erejéig minthogyha a műanyag dinoszauruszok is megvizsgálnák az érkezőt, pedig ez nyilvánvalóan valószerűtlen lehetőség.
- Jó estét, kisasszony! - szól az árnyékból egy emberi sziluett magyar szavakkal, enyhe brit akcentussal, udvarias és kimért hangon.

Éjszakai kaland az állatkertben
Heather Kálnoky-Keith leállította az autót. Egyesbe rakta a váltót és kifújta magát. Nem szokott hozzá ezekhez a gyors és idegen autókhoz, és az utakhoz, amiken úgy ezet mindenki, mint egy őrült. Ő szerette a fényt, az életet, a pörgés és a sebességet. De 1986 egy vakító, villogó, száguldozó őrültekháza volt. Mindenhol elektromos fények, gyors autók, szerte-szét elterjedt elektromos eszközök voltak, amiknek a felének a funkcióját sem értette. Mindenesetre, épségben ideért. Taxit fogott volna, de nem akart nyomot hagyni maga után, ha a kis éjjeli felfedezése nem úgy sikerül, ahogy azt eltervezte.

A kocsi volánja mögül nézte a létesítményt. Az állatkertet magas falak vették körül, tetejükön szöges dróttal. És még ki tudja, milyen őrültséggel, amit manapság használnak. Elég stabil és áthatolhatatlan helynek tűnt. Semmilyen épület nem áthatolhatatlan, gondolta a nő, majd magabiztosan kinyitotta az autót és kiszállt.
A téli szél hidege az arcába mart, orrának még mindig szokatlan volt a benzin, a szemét, a szmog savanykás szaga, ami New Yorkot itt a jövőben jellemezte. Az óceán sós levegője nem tudta a város szagát Manhattanből kisöpörni, és a felhőkarcolók, melyek büszkén törtek az égbe, halvány világítótornyokként álltak az éjszakában, ahogy fényeik köré finom gyöngyházragyogást rajzolt a januári köd.
Heather kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját és kivette kabátját. A ruhák még mindig egy kicsit furcsák voltak neki, a bőrkabát pedig majdnem egyenesen slamposan állt a hátán, ahogy magára terítette, vagy legalábbis, neki úgy tűnt. A hideg téli éjszaka megkívánt volna egy hermelinbundát és egy elegáns téli cipőt, hozzá illő vörös kalappal és ezüst róka gallérral... De a megváltozott világ felfedezése közben azt is meg kellett tapasztalja, hogy a nők már nem hordanak ilyen elegáns ruhákat, csak furcsán szabott és furcsán testhez álló darabokat, arról nem is beszélve, hogy téli ruhának kitömött műanyagzsákhoz hasonló kabátokat vettek, ami olyan komikusan festett, mintha mindenki egy csomagolt szemeteszacskó lenne.

Heather, ahogy elrendezte magán a ruhát, és felvette bőrkesztyűjét, kopogó lépésekkel elindult az állatkert bejárata felé. A létesítmény nagy, központi épületénél nyílt a látogatók felé, amihez meg kellett kerrülje a fél állatkertet a parkon keresztül. Miközben a parkon sétált át, megfigyelte a kerítést. Ahogy sejtette, a szögesdróthoz periodikusan vezetékek futottak a falakon belülről. Villanypásztor Tisztában volt vele, hogy első sorban az állatok benntartására szolgál az eszköz, ami ez esetben az ő bejutását is meggátolta. Azonban a szögesdrót látványa felkavaró emlékeket juttatott eszébe. A háborús Budapest. A gettót körülvévő kerítés és a szöges drót. A laktanyák falai. A nő megrázta magát és továbbment. Érezte, hogy az emlékek mardossák a mellkasát belülről, érezte a keserű rzést a nyelve alatt, ám csak megszaporázta a lépteit és előre figyelt.
A bejárathoz érve megpillantott egy fiatal őrt, aki az ajtó előtt, a halkan zizegő lámpa fényében álmosan cigarettázott. Kék kabátjához hosszú zseblámpa társult. Ahogy Heather felé közeledett, felfigyelt, majd értetlenül nézett a nőre.
- Jó estét. Dr. Cole, elnézést a késésért, csak még elintéznivalóm volt... Előkészítették már a labort?
- Őőőőőhhh... Mi?
- Nem mi, hanem tessék, Mister, és mint mondtam, Dr. Cole vagyok.
A nő előrebólintotta a fejét és úgy nézett az őr szemébe, mintha most valami nagyon nyilvánvalót mondott volna. Majd, mielőtt még az válaszolhatott volna, folytatta.
- Tudja. A biológus. Aki az éjjeli rovarokat vizygálom, tudja, Columbiai Egyetem, Biológiai Kutatóintézet. Ne csináljon úgy, mintha nem értené. A kutatás, az állatkertben, ami idén télen fut, és most jöttem a mintákat begyűjteni, jaj, ne értetlenkedjen már!
- Őh... hölgyem, kérem, hogy... Nem tudom, én nem...
Heather látta, hogy kirántotta a talajt az őr alól, akit lerohantak a hirtelen jött részletek. Direkt kész helyzetet dobott a férfira és kiütötte a komfortzónájából. A nő magában mosolygott egy kicsit, ám mielőtt a másik megtalálhatta volna magát, gyorsan rácsapott egy kis autoriter türelmetlenséget.
- Jaj, ne értetlenkeden már ember, ha nem veszem le a mintákat a petékről egy órán belül, akkor a januári szakasz ugrik és az tudja, mennyibe kerül az Egyetemnek is meg az állatkertnek is? Ezt nem hiszem el. Wilson professzor tegnapelőtt telefonált át maguknak, hogy ma éjjel jövök a mintákat levenni és maga meg itt hátráltat a kapuban.
Heather ütemesen kiszámolt hevességgel és kellően parancsoló stílusban folytatta a lerohanást. A férfi látszott, hogy nagyon próbálja értelmezni a helyzetet.
- Ne haragudjon, de nekem senki nem mondott...
- Na ide figyeljen, - szólt közbe a nő, mielőtt a másik gyenge pozícióját fel tudta volna használni ellene. - Tegnap én magam is átszóltam. Lehet, hogy a főnökével beszéltem. Az a mérges alak.
Amilyen ijedős és behódoló volt a férfi reakciója, a nő feltételezte, hogy a munkájában legalábbis enyhén elnyomják.
Az őrön látszott, hogy a főnökének említése is idegességgel tölti el.
Talált. A főnöke egy agresszív barom. Jól van.
- Szóval most vagy engedjen be, vagy felhívom a főnökét, hogy ezt a kis kellemetlenséget tisztázni tudjuk.
Majd a nő teátrálisan a csuklóján lévő órára pillantott, jelezve, hogy megy az idő.
Az őrön látszott az ijedelem, majd engedett.
- Persze, Dr. Cole, tessék... Öhm... Nem kell felhívni, ha már le volt... öhm.. Parancsoljon. - Kinyitotta csipogüs elektromos kártyájával a kaput, Heather pedig egy kedves mosolyt dobott még, majd bement.
Természetesen a képességére is hagyatkozhatott volna, ám azt nem tartotta volna elegánsnak, meg minek fárassza magát? Kém volt. Ez volt a dolga. Ráadásul, a képessége az ébredése óta nagyon furcsán működött. Ezért is volt itt.

A nő cipői kopogtak a bejárati hallban, ahol a nagy üvegablakokon át a parklámpák fénye beszűrődött és hosszú árnyékokat vetett a cementpadlóra és a nagy, műanyag dinoszauruszokra. Heather rájuk pillantott és azonnal tudta, hogy elnagyoltak és közük sincs a valósághoz. Egy pillanatra becsukta a szemét. Ironikus, hogy ha valami megmaradt a tudatomban, az pont... Mindegy. Mosolygott még egy sort az őslények komikus szobrain, majd átsétált a hallon és egy ajtóval később már az állatkert hatalmas belső terének puha, homokkal felszórt, kacskaringós sétaösvényén találta magát. A pálmák hatalmas levelei között az elegáns oszloplámpák fénye furcsa fény-árnyék csíkokban hatolt át. Egy pillanatra a nő megint a bolíviai őserdőben érezte magát.

Majd körülnézett. Nem tudta, hol kezdje a kis vállalkozását, amiért éjszaka kellett behatoljon az állatkertbe.