Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Újra New Yorkban. Tudom, hogy nem fair csak úgy lelépni Rose-tól, de... azt hiszem így a legjobb. Hívást kaptam és ha már valaki annyira el akar érni,hogy egy motelben is megtalál az út szélén telefonon... na akkor tényleg nagyon fontos lehet. Miután azt is megtudtam, hogy ez a bizonyos Amber a húgomról tud valamit, hát végképp nem tudtam csak úgy a hátsómon maradni, tudnom kellett, hogy pontosan miről is van szó. Azért visszahoztam Roset, legalább eddig, mert úgy az igazságos, és hát nem az ő hibája, hogy nyomokat találtunk... na jó nem én, de valaki igen. Ennek pedig utána kell járni. A pillangók... a pillangók fontosak lehetnek és nekem tudnom kell, hogy vajon jó nyomon indult-e el ez a nő. Nem tudom, hogy vajon tényleg most már a közelébe jutunk-e valaminek, vagy sem, de ha nem, akkor is muszáj lesz utána járnom. Félek, hogy az amíg meglátogatjuk az anyámat, mindent nyomot végignézünk, amik már félő, hogy kihűltek nem lelünk semmit. Fontosak a részletek az összefüggések, tudni akarom, hogy mi is történt pontosan, de nem dobhatok mindent e miatt félre. A húgom megtalálása a fontosabb, és ha vele kapcsolatban akár csak néhány nyom is van, akkor egyértelműen az a fontosabb. Úgyhogy most itt vagyok, a motorral immár újra, a kávézó előtt parkolok le, amit megbeszéltem a nővel a telefonban. Amber... remélhetőleg ő tudja, hogy ki vagy, és fel fog ismerni, úgyhogy nem szórakozom különleges ismertető jelekkel. Szépen helyet keresek és leülök az egyik félreeső asztalhoz. Délután négy körül vagyunk, úgyhogy nincs más dolgom, mint rendelni egy jó erős fekete kávét egy cukorral, aztán várni, hogy ideérjen. Remélem, hogy pontos és remélem, hogy tényleg fontos információkkal tud szolgálni, mert ha nem... Nem erről szó sem lehet. Nem táncolhatok vissza, nem hívhatom újra Roset. Ha már itt vagyok, akkor ezzel a helyzettel kell kezdenem valamit, ezt kell megoldanom, ebből kell építkeznem. Ha más nem, hát maximum én egyedül járok majd utána ennek a pillangó dolognak. Talán zsákutca, mint megannyi más eddig már a kutatás során, de... nem izgat. Ha kell belemegyek még tucatnyi zsákutcába, hogy végre igazi nyomot találjak. Meg kell találnom a húgomat, hiszen az én dolgom, hogy vigyázzak rá, és eddig ezt nem tettem kifejezetten jól.
Na azért érthető, ha nem igazán tudom komolyan venni ezt a lányt... nőt, hiszen lássuk be nagyon komolytalannak tűnik az, hogy valaki ennyit késik egy megbeszélt találkozóról. Annyira azért nem nézem meg magamnak, hogy a tekintetét nézzem, meg hát talán nem is vagyok tökéletes emberismerő, hogy mindent tudjak valakiről csak a tekintete alapján. Minden bizonnyal azért annyira nem rémes a munkájában, ha még nem rúgták ki végleg... bár talán jobb is, hogy nem tudom, hogy épp fel van függesztve és baromira ráér, mert az eléggé lelombozó információ lenne. Azért még így is elég jól bírom, legalábbis úgy érzem, hogy ne legyek túlságosan bántó rá nézve, pedig azért akár meg is érdemelné. Én időben itt voltam, pedig ő hívott ide, egy kicsit azért csak szóvá tehetem a dolgot nem igaz? Aztán elhangzik az a nem túl megnyugtató kulcsmondat is, amit azt hiszem nagyon nem akartam hallani. Na igen pont ettől féltem, hogy ez lesz, hogy csak valami unatkozó rendőrcsaj, akit kivágtak a munkájából is, mert túl sok zűrbe keveredett, vagy épp mindenbe beleütötte az orrát, amibe nem kellett volna. Remek! Komolyan úgy érzem, mintha a balsors üldözne. - És miért foglalkozott annyit vele? - egyszerűen csak érdekes az ügy, vagy ő unta magát... nem tudom, hogy milyen válaszra vagyok kíváncsi, hogy őszinte legyek. Félek, hogy nincs is igazán jó válasz, csak rosszul jönnék ki a végén a dologból. Azért ettől még figyelek a szavaira, mert hát... talán szolgálhat valami hasznossal... bármi hasznossal, nagyon remélem. Lehet, hogy fel van függesztve, de véletlenül belemákolhatott valami apró nyomba, remélem így lesz! - Pillangólány? És ez itt van New Yorkban? - jó azért rendesen meglepődöm. Nem kerestem itt, mármint... nem őt kerestem, inkább csak a nyomokat, amikből a nagy része már rég kihűlt, de ha mégis itt van New Yorkban. Oké, elég hirtelen pattanok fel és dobom le a pénzt az asztalra a kávémért. Meg se ittam, de most igazából ez már nem is nagyon számít, érthető módon. - Oké, akkor gondolom mutatja az utat azzal a... motorral. - a pisztolyra azért felszökik a szemöldököm. Nekem is van, de éppenséggel elég ritkán használom. A képességem pont elég, hogy tegyek valaki ellen, nem szokott túl gyakran pisztolyra vetemednem. A kis robogó azért nem egy motor, de ezt sem teszem szóvá, a lekicsinylő pillantást is inkább visszafogom, szóval a lényeg, hogy megyek utána, mégis csak ő ismeri a pontos címet és ha jól sejtem, akkor nem hagyná, hogy innentől egyedül intézzem, pedig... egy felfüggesztett rendőrcsaj nem épp minden vágyam volt.
A pillanatnyi szétszórtságom megtévesztő lehet, ám a tekintetem nagyon is arról árulkodik, ha egy kicsit odafigyel, hogy képes vagyok arra, hogy fókuszáljak, hogy komolyan vegyek valamit. Remélem nem a késés alapján ítél meg, hiszen a telefonban hivatalosnak tűntem, nem úgy beszéltem vele, mint egy kiscsaj, akinek ez aktuális szeszély. Én kerestem őt, méghozzá olyan célzattal, hogy jutottam valamire az ügyében, így a késés témakörön túl is léphetünk. Ezért is nem értem, hogy mit kekeckedik. Csak felugrik a szemöldököm, a könnyebbség kedvéért teszem, hogy leszögezzem ki is vagyok, ha nem kér a segítségemből, megkeresem nélküle a lányt, ugyanis nem Hamilton kedvéért csinálom, állampolgári kötelességből is megtenném, ha már rendőrként nem tehetem most. Bólintok, és nem megyek bele. Bár kényszerszabadságon vagyok, de rendezett az életem, ha kihátrálna a dolgok elől, hát tegye. Lassan kész vagyok befejezni a kapkodást, eszembe sem jut, hogy többet nézzen ki belőlem a gyorsaságom miatt, nem is foglalkozom a mutáns kérdéssel, magamról sem tudom, hgo véletlenül az lennék. - Éppenséggel a huga miatt. Felfüggesztettek, mert túl sokat foglalkoztam a dologgal. – Felelem epésen, és csapom le magam mellé a táskámat, hogy elkezdjem kibontani. A hangomat nem emeltem fel, nem fogom hagyni, hogy kihozzon a sodromból. Megértem én, hogy teljesen le van sokkolva, hiszen a lány közel másfél éve nyomtalanul eltűnt, így nekem kell empatikusnak lennem. Azt ellenben nem hagyom, hogy rajtam verje le a port. – Van egy lány, akit ott sokszor látnak, afféle karitív tevénykenységet végez. Az egyik rendőrségi informátor jelezte számunkra, hogy Pillangólánynak hívnak ott valakit, aki többek között az üdvhadseregnél is szokott ruhát osztani. Ráillik a leírás. – Láthatóan már menne is, én is kész vagyok arra, hogy szinte azonnal távozzunk. A többi most úgy tűnik, nem is annyira fontos, kész tények kellenek. Akkor hát menjünk. Bólintok, és felemelkedek. – Motor? Nagyszerű. Nekem is. – Veszem a kabátom, és megindulunk kifelé. Igaz, nekem csak robogóm van, de itt a városban az is bőven elengendő. Már veszem is a bukósisakot, a kabátom alatt észrevehet egy közel sem kicsiny pisztolyt.
Nem mondom, hogy tetszik az, hogy valaki késik, de úgy fest, hogy mostanában mindent kénytelen vagyok lenyelni, ha szükségem van valakire. Rose esetében is ez volt, ha azt akartam, hogy segítsen, akkor úgy tűnt nincs választásom, mint befogni és most is csak finoman teszem szóvá azt, hogy nem igazán tetszik ez a fene nagy késés, mert azért lássuk be, hogy nem volt kevés. Ha az ember fontos ügyben hívja a másikat egy adott időre, akkor nem értem, hogy miért nem lehet egy kicsit odafigyelni. Ez azért nem olyan veszélyesen nagy elvárás nem igaz? Szerintem legalábbis, de gondolom nem gondolkodunk egyformán, gondolom ő ráérsz és nem sürgős neki az ügy. Végül is a húgom csak hónapokkal ezelőtt tűnt el, ez nem olyan nagy ügy. Lehet, hogy még gyorsan kilakkozta a körmét mielőtt ide rohant volna. Na jó, nem vagyok rosszindulatú, legalábbis igyekszem nem nagyon annak lenni, ami most azért határozottan nagy kihívásnak tűnik. Nem tehetek róla... fárasztó, hogy folyton zsákutcába jutok, és jó lenne ha már tényleg lenne értelme annak, hogy itt vagyok. - Sikerült megjegyeznem, ne aggódjon. - és akkor még ő az, aki kötekedő velem? Mert nagyon úgy fest, hogy igen, amit nem igazán értek. Késett és mégis én nem jegyeztem meg a nevét? Fontos ügyben keresett, talán tud valami a húgomról, hát mégis hogy a fenébe ne jegyeztem volna meg a nevét? Ezt azért nem gondolhatja komolyan. Kész csoda, hogy nem forgatom a szememet, pedig baromira megérdemelné ezek után, meg főleg. Azért a kis reflex játék meglep, kb. mint Pókember... a képregényben persze, arra gondolok most. Talán... De ez most nem számít. Nem érdekes, hogy mire képes a nő, az a fontos, hogy elmondja, hogy mit is akar tőlem, hogy miért hívott ide, ez most a lényeg. Ha tud bármit az fontosabb, mint egy nyüves csésze. - Ne akarjam tudni gondolom, hogy miért szabadult fel rengeteg ideje. - jegyzem meg, de inkább csak afféle költői kérdés... megjegyzés, csak mi a fene ez. Talán jobb is, ha e téren nem tudom az indokokat. - Hajléktalan szálló? - jó ez meglep, de láthatóan már menne is, nekem meg nem sok választásom van, mint felhörpintem a kávémat, aztán állok is fel. Az árát az asztalon hagyom, aztán megyek is a nő után. Hát komolyan... csak ilyen fárasztó némbereket fogok ki? - Mondana legalább valamit? Egyáltalán merre van? Mert itt a motorom és... - basszus nem fogok metrózni, aztán visszajönni a járgányért, főleg hogy nem képes egy árva szót se kinyögni, hogy most akkor miről is van szó. Semmi a húgomról, semmi arról, hogy miért megyünk egy hajléktalanszállóra, hogy mit keresne ott Hope... semmit nem képes mondani, ami azért határozottan idegesít.
Az a francos időbeosztás. Szokott működni, csörög a vekker, aztán az egész napom be van osztva, a diszpécserrel tartom a kapcsolatot, ha pedig az irodában vagyok, akkor határidős feladataim vannak. Ám most... nem tudok mit kezdeni a rám szakadt fenenagy szabadsággal, ezért borul minden. Délelőtt is akartam valamit főzni, ami konyhakatasztrófához vezetett, merthogy már a mirelit főzeléket fúróval sem tudtam feltörni, lehet, hogy nem fél évig kellett volna a mélyhűtőben tárolni? Az otthon talált tésztából, és kínai mártásból állt volna a következő kisérlet, a tészta szétfőtt, a mártás hústartalma pedig nyers maradt, nem értem ezt. Lehet, hogy jobban kellett volna konyhatündérkednem, amikor még otthon laktam? Fene! Egyedül Lou vigasztalt meg, együtt ettük a kutyakekszét, ha már hoppon maradtam. A lényeg, hogy szétszórt vagyok egész nap, és próbálom kiverni a fejemből Adam arrogáns viselkedését. Lényegében tojok én rá, és örülök, hogy három szál cigi után ezt így ki tudom mondani. Ha kell a srácnak a huga, akkor majd megtalálom én, bármilyen lényegtelen ügynek is találja ezt mindenki más. Magánemberként azt teszek, amit csak akarok, nem csak a szolgálati fegyverre van engedélyem. Bármennyire is kapkodósnak tűnök, ez csak a hirtelen jött helyzetnek köszönhető, nagyon is pörgős lány vagyok, úgy lövök, mint senki az őrsön, mégis engem akarnak betuszkolni az íróasztal mögé. Nincs igazság! Végre beesek az ajtón, és azt veszem észre, hogy a srác enyhén szemforgat, ezen már összehúzom a számat, ám nem teszem szóvá. Oké, késtem, ugorgatnánk? - Amber Jennings az ismétlés kedvéért, ha nem sikerült volna felírni, megjegyezni. – Foglalom össze tömören, nem fogok csacsogni. Az oldaltáskámból kerül elő a papírköteg, amin a jegyzeteim vannak. Hát igen, erre jó a szabadság, a diktatonról hallgatva körmöltem mindent le. Sikerült pár másolt képet hozni a lányról. Kissé kapkodósnak bizonyulok, mert ahogy kezet nyújt, éppen lökném fel a kávéját, ám a magam sem honnan szült reflexek segítsével olyan ügyesen kapom el a dőlő csészét, hogy még a gravitációval vívó cseppek is a többi között végzik, még az oldalára sem folyik ki. Leteszem a csészét, és elfogadom a felajánlott kezet. - Megtaláljuk a hugát. Azaz mi ketten. A rendőrségen dolgozom, rengeteg időm szabadult fel most, úgyhogy... Ingyenkonyha. Ott kezdünk. – Intek, hogy nekem is hozzanak egy kávét, igazából ki sem kell jönni, felvenni a rendelést, csak Aiden italára mutatok, és visszafordulok a fiatal férfi felé.
A hozzászólást Amber Jennings összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 11 Jan. - 20:18-kor.
A fene tudja, hogy mire számítok pontosan. A nő hangja a telefonban olyan meggyőzőnek csengett, vagy inkább bizonytalan volt, én pedig próbálok már minden kósza szalmaszálba kapaszkodni akkor, ha igazából az egész teljesen badarság és értelmetlen? Igazából fogalmam sincs, hogy mi lesz ennek a mai beszélgetésnek a vége. Bőven van rá esély, hogy végül tovább állhatok és kész, mintha semmi se történt volna, mintha újra csak egy zsákutca lenne. Nem adom fel, eddig sem tettem, de kezdek fáradni. Nem tudom, hogy meddig bírom még, főleg hogy a pénzem sem tart már ki örökké. Az anyám nem segít, hiába finanszírozhatná az egészet, nem érdekli. Belesüppedt abba a nyomorult életbe, amit folytat. Az apám nem él, ő pedig úgy tesz, mintha mindez meg se történt volna, a húgom szerinte csak elszökött és én is elhagytam azzal, hogy nem mentem vissza hozzá. Nem képes megérteni, hogy az a dolgom, hogy a testvéremet keressem, neki pedig az lenne a dolga, hogy kiálljon mellettem, de persze nem teszi, csak azt hiszi, hogy majd ettől minden jobb lesz, ha tagad? Hülyeség, a tagadás nem visz előre, nem visz sehová! És persze késik, ez nem valami jó jel így első körben. Az a baj, hogy nem ismerem, nem is bízom benne és egyelőre még nem tudom, hogy mit jelent az, hogy már most késésben van. Talán nem is jön, az egész csak kamu volt, csak simán felültetett, erre is van esély, nem szabad elbíznom magam, azt hinni, hogy majd tényleg jön és mindent megold. Az is lehet, hogy infoi sincsenek, csak pár homályos utalás... vagy a jó ég tudja. Az ajtót figyelem, ami nagy nehezen végre nyílik. Újra és újra... mert hát nem tudom, hogy ki az, akire várok, tehát csak akkor válik biztossá, hogy ő az, amikor leül szépen velem szemben. Ezek szerint ő legalább felismert, ami annyit tesz, hogy talán tényleg tud valamennyit erről a mi kis ügyünkről, már azt hiszem ez is valami. - A pár pillanat már beletelt a várakozásba, de... oké. - jó-jó nem akarok én egyből ilyen lenni, de hát na. Ez kissé zűrös, kapkodó lány ült le most elém, aki nem tudom, hogy mennyit tudna nekem segíteni, vagy hogy egyáltalán bármennyit tud-e. Nem bízom benne igazából, hogy bármit is érni fog az, hogy itt van, főleg ez az első benyomás nem lett a legjobb. - Jól van... rossz indítás, jó napot, bár gondolom a nevemmel tisztában van. - nyújtom végül a kezemet neki az asztal felett. Igyekszem én, de késett, én pedig azért már nem kicsit vagyok elcsigázva, azt hiszem érthető, ha egyre inkább kezem elveszíteni a hitemet, hogy végre elérhetek előre lépést ebben az egész ügyben. Olyan... rohadtul esélytelennek tűnik a dolog, hogy azt el se tudom mondani.
A Hope Hamilton akta. Oké, nem vagyok nyomozó, csak egy egyszerű tizedes, igazság szerint mindig valaki mellé beosztva, hiszen őrmesternek kéne lennem ahhoz, hogy én tanítsak be valakit, de nem érdekel. Az első ügy, ami igazán megfogott, és miután másokat nem érdekelt, én nézegettem sokat, mert hát valakinek ezzel is foglalkozni kell. Ez lett egyben az átkom is, Adam nem volt képes megérteni, miért nem tudok leszakadni róla, és a szabály az szabály, az van, amit ő mond, csak éppen mindig volt olyan pofátlan, hogy összeköttette azzal, hogy valahogy az ágyába csábítson. Talán három alkalommal sikerült, az is még az akadémián történt, és mondhatom, oltári nagy hülyeség volt. Akkor még úgy véltem, hogy ő a király rendőr ügyekben, érdemes felnézni rá, ám a valóságban ki sem mozdult soha az iróasztala mögül. Ez nyilván nem igaz, csak azóta, hogy én ismerem, és a maga idejében biztosan menő nyomozó lehetett, de ma már nagypapa számba megy. Mennyi lehet? Harmincnyolc? Vén csataló! Én meg szépen fogjam be a számat... Ja ha nem megy, akkor kéri a jelvényemet. A rohadt életbe, most már az sem csinálhatom, ami boldoggá tesz. Még szerencse, hogy az anyagaimat diktafonra mondtam fel, nem pedig gépelgettem, mert papírt biztosan nem hozhattam volna el az őrsről. Ha jelvény nélkül nyomozok, azért le is ültethetnek, de most mit várt Mr. Parancsnok úr? Hogy a fenekemen maradok? Ha senki mást nem érdekel az ügy, megoldom én. Na nem a jutalom miatt. Polgártársi kötelességből. Hiszen ezért csinálom mindezt. Legalább Lou-val is többet tölthetek, egész nap csak vár rám abban a lukban, hogy sötétedés után vigyem le sétálni. Kissé kialvatlan is vagyok, a tíz kávé nem tűnik elegendőnek, így mostanság rákaptam a dohányzásra is. Vannak ezek a mentolos női változatok, és persze csak ha nem vagyok szolgálatban, de a kávé mellé megnyugtat. Rápillantok az órámra, és... - Jézusooom! – Nyomom a pórázt kedvenc szomszédasszonyom kezébe, és sarkon fordulva szaladok vissza a ház elé, hogy a leláncolt robogómat eloldva tűzzek el a kávézóig. Tipikus. Én javasoltam a találkát, erre én kések. Pár perccel később csigorogva fékezek le, hogy aztán zihálva pattanjak az egyetlen szóba jöhető idegennel szembe, és most már emlékszem, ő szerepelt az aktákban, volt is róla kép, a testvére. - Jónapot... csak pár... pillanat... – Fújom ki magam, és vetem el a dzsekimet levegő után kapkodva.
Újra New Yorkban. Tudom, hogy nem fair csak úgy lelépni Rose-tól, de... azt hiszem így a legjobb. Hívást kaptam és ha már valaki annyira el akar érni,hogy egy motelben is megtalál az út szélén telefonon... na akkor tényleg nagyon fontos lehet. Miután azt is megtudtam, hogy ez a bizonyos Amber a húgomról tud valamit, hát végképp nem tudtam csak úgy a hátsómon maradni, tudnom kellett, hogy pontosan miről is van szó. Azért visszahoztam Roset, legalább eddig, mert úgy az igazságos, és hát nem az ő hibája, hogy nyomokat találtunk... na jó nem én, de valaki igen. Ennek pedig utána kell járni. A pillangók... a pillangók fontosak lehetnek és nekem tudnom kell, hogy vajon jó nyomon indult-e el ez a nő. Nem tudom, hogy vajon tényleg most már a közelébe jutunk-e valaminek, vagy sem, de ha nem, akkor is muszáj lesz utána járnom. Félek, hogy az amíg meglátogatjuk az anyámat, mindent nyomot végignézünk, amik már félő, hogy kihűltek nem lelünk semmit. Fontosak a részletek az összefüggések, tudni akarom, hogy mi is történt pontosan, de nem dobhatok mindent e miatt félre. A húgom megtalálása a fontosabb, és ha vele kapcsolatban akár csak néhány nyom is van, akkor egyértelműen az a fontosabb. Úgyhogy most itt vagyok, a motorral immár újra, a kávézó előtt parkolok le, amit megbeszéltem a nővel a telefonban. Amber... remélhetőleg ő tudja, hogy ki vagy, és fel fog ismerni, úgyhogy nem szórakozom különleges ismertető jelekkel. Szépen helyet keresek és leülök az egyik félreeső asztalhoz. Délután négy körül vagyunk, úgyhogy nincs más dolgom, mint rendelni egy jó erős fekete kávét egy cukorral, aztán várni, hogy ideérjen. Remélem, hogy pontos és remélem, hogy tényleg fontos információkkal tud szolgálni, mert ha nem... Nem erről szó sem lehet. Nem táncolhatok vissza, nem hívhatom újra Roset. Ha már itt vagyok, akkor ezzel a helyzettel kell kezdenem valamit, ezt kell megoldanom, ebből kell építkeznem. Ha más nem, hát maximum én egyedül járok majd utána ennek a pillangó dolognak. Talán zsákutca, mint megannyi más eddig már a kutatás során, de... nem izgat. Ha kell belemegyek még tucatnyi zsákutcába, hogy végre igazi nyomot találjak. Meg kell találnom a húgomat, hiszen az én dolgom, hogy vigyázzak rá, és eddig ezt nem tettem kifejezetten jól.
Kezdőlap 
by 
