Scarlett & Liam - New York-i kiruccanás

Scarlett & Liam

- Igen, véletlen volt, direkt nem tudnék neked ártani, de attól még… nem valami jó érzés. – inkább szörnyű, ez sokkal megfelelőbb szó lenne rá. Már az is elégé megviselt régen, mikor anyámat égettem meg, és még örülök is annak, hogy Scarletten nem maradt olyan nagyon jól látható nyoma a dolognak, mint anyámon. Egy elég jól látható égés nyomot hagytam a karján, nem is vett attól fogva soha fel fürdőruhát, vagy trikót, mindig olyan pólóban járt, ami eltakarta a sérülést. Mindig azt mondogatta, hogy nem baj, hogy nem haragszik rám, és gondolom azért nem mutogatta, hogy ne érezzem magam folyamatosan rosszul, ahogyan meglátom a sebet. Én viszont nagyon is a szívemre vettem a dolgot, hetekig nem is használtam a képességem, sikeresen meggyőztem magamat arról, hogy szörnyeteg vagyok, hogy csak fájdalmat vagyok képes okozni másoknak, ami aztán később be is igazolódott, viszont anya mindent megtett, hogy meggyőzzön ennek az ellenkezőjéről. Ő mindig is úgy tekintett rám, mint valami… csodára. Mások elfajzottnak gondoltak volna, de ő csodált engem azért, amire képes vagyok, és mondta is egyszer, hogy titkon irigy rám, amiért ilyen adottság birtokosa lehetek. Azonban ez inkább átok volt, mint áldás, legalábbis én így láttam akkoriban, persze most már más a véleményem, örülök annak, hogy ilyen vagyok, elfogadtam már magamat, csak azt nehéz megemészteni, hogy ártottam Scarlettnek. Remélem tudja, hogy képtelen lennék őt szándékosan bántani.
Hát persze, gondoltam, hogy nem is fogja soha, vagyis reméltem, hogy nem fogja soha azt kívánni, hogy ne érjek többet hozzá, mert nem lenne szép dolog tőle lehetetlent kérni. Egyetlen mozdulata, egyetlen érintése egy valóságos csodával ér fel a számomra, és ez soha nem fog megváltozni, mindig így fog maradni, jöhet bármi, én mindig szeretni fogom őt. Ő az igazi, mindig is ő volt. Róla álmodtam régen, róla láttam azokat a filmeket, és mikor azt kérdezem magamtól, hogy ki vagyok, nem érzem elveszettnek magamat. A másik fele vagyok, az az ember, aki mindennél jobban szereti őt, és tudom, hogy van célja az életemnek, még ha nem is világmegváltó, de számomra minden mást túlszárnyal. Érte akarok élni, vele, és nem szeretnék egyetlen napot sem úgy eltölteni az életemből, hogy azt higgyem már nem szeret, hogy vége van mindennek, mert… mert nem történhet meg! Nem tudom elképzelni az életem nélküle, én képtelen lennék magamat távol tartani tőle újra. Túlságosan is önző vagyok, hogy akárcsak egy napot is úgy akarjak élni, hogy nem néztem a szemébe, nem érintettem, nem öleltem, nem csókoltam meg.
-Szeretném tudni, hogy ki voltam. Lehet, hogy nincs értelme, de… kíváncsi vagyok arra, hogy milyen voltam. – kicsit úgy érzem magamat, mintha megadatott volna egy második élet. Tisztában vagyok azzal, hogy felesleges megtudnom az igazságot, elvégre már nem lehetek ugyanaz az ember, mint voltam, de kíváncsi vagyok arra, hogy milyen embernek ismertek mások, mielőtt anyám úgy döntött, hogy megváltoztatja az életem. Rossz ember voltam talán, vagy csak nagyon magam alatt voltam? Esetleg megőrültem a történtek miatt? Komolyan, annyi lehetőséget vázoltam már fel magamban, hogy nem tudom mi igaz és mi nem. Na és az emlékeim? Vajon tényleg megtörtént az a sok minden, vagy csak ő ültette el a fejemben?
- Remélem, hogy igazad lesz, bár… bár mikor nem volt? – végül is, eddig minden úgy volt, ahogy mondta, nem? Legalábbis én így emlékszem, aztán lehet, hogy valamit elfelejtek, és tényleg túl tökéletesnek látom őt, de… de mit tehetnék? Számomra ő testesíti meg a tökéletességet, és igen, elfogult vagyok, mikor róla beszélek, de mégis ki tenne másként a helyemben? Nagyon szerencsés ember vagyok, amiért összeakadtam vele, amiért együtt lehetek vele. Soha nem találkoztam még hozzá foghatóval, és nem is fogok, ezt biztosan tudom, nem kell jóslásokba bocsátkoznom. Nála többet nem kértem soha az élettől, mert nem is tudnék. Minden, amit szeretek, minden, ami kell, az ő. – Addig nem mehetünk el, míg fel nem mentünk a kedvencemre. – mondom mosolyogva. Na igen, csak előbb meg kéne találni azt a hatalmas csavarszerű valamit. – De aztán majd mehetünk ebédelni, csak előbb járjuk körbe a helyet, mert az ebédet nem szeretném viszontlátni. – mondom vigyorogva, ahogyan végzek a vattacukrommal, majd megfogom a kezét ,ahogyan felállok a padról és neki kezdek a keresgélésnek. Igaz, elégé tapad a kezem a vattacukortól, de nem zavar, így legalább még nehezebb lesz elengedni a kezét.

//Köszi a játékot, remek volt, mindig az Smile

//

New York-i kiruccanás

♪ Take me to your heart ♪
Igen, az élet néha pont úgy jó, ahogy alakul és én úgy érzem, hogy az enyém most felfelé ível erőteljesen. Pont ilyenkor fél az ember, hogy mikor jön majd egy újabb mélyrepülés, mert félő sajnos, hogy jönni fog, ha nem is most, akkor ki tudja, hogy mikor. Nem szeretném, ha rosszra fordulnának a dolgok és nem is mondom, hogy van egy ilyen megérzésem. Főleg most, nem akarok ezen agyalni, csak az a fontos, hogy itt vagyok vele és hogy elmondhatatlanul élvezem ezt a kis utazást. Ő pedig még képes volt félni tőle, hogy esetleg nem örülök majd annak, hogy kitalálta ezt az egészet. Ha csak annyi lett volna az egész, hogy meglátogatjuk Larit, aztán hazamegyünk... hát nem mondom, hogy életem legszebb napja lett volna, de szerencsére nem ez történt, szerencsére kitalálta ezt az egészet és így tényleg csodásan alakul minden, én pedig eszméletlenül boldog vagyok, hogy érzem, hogy szeret. Szerintem senkinek sem kell ennél több a boldogsághoz.
- Nem számít... nem számít az, ami történt tudod ugye? Csak véletlen volt, és engem kicsit sem érdekel. - tudom, hogy ő nem tud ezen olyan könnyen tovább lépni, de én igen, és majd idővel neki is menni fog, bár láttam, emlékszem, hogy akkor is eléggé rosszul érintette a látvány, amikor az édesanyja karja volt terítéken. Tudom, hogy ha fontos nekünk valaki, akkor rémes dolog fájdalmat okozni neki, még ha nem is volt szándékos, még ha teljesen véletlen is volt a dolog. Nem baj, nem fogom ezt felhozni soha többé és remélhetőleg ő sem és akkor nem lesz rossz neki.
- Soha! - nevetem el magam. Az, hogy ne öleljen többet... elviselhetetlen lenne, és hogy én arra vágyjak? Dehogy! Soha, komolyan. Mindig csak azt várom, hogy mikor ölel meg, hogy mikor húz megint magához, hogy mikor csókol. Lehet, hogy az ami nekünk van cukormázas, olyan mint ez a vattacukor, amit eszünk, de nem érdekel mások véleménye, nekem csak ő számít, őt szeretem mindennél jobban és ez nem fog változni sosem. Nem fog elmúlni, érzem és épp e miatt sosem érzem majd úgy, hogy nem kérek belőle. Szerintem, ha valaki igazán fontos, akkor a gondokat is csak vele tudjuk átvészelni és boldogak is csak vele lehetünk. Ezért nem kellett volna elmennie abban a másfél hétben és ezért esett rosszul az, hogy más valaki kellett ahhoz, hogy kihúzza a gödörből, amikor az az én dolgom lett volna, mert én szeretem... én szeretem igazán és mindennél jobban. Nekem kell mellette lenni, ha baj van, mint ahogy ő is mellettem van, ha én vagyok rosszul.
- Látod... akkor mégis csak tett érted, akkor mégis csak segített azzal... még ha nem is a legjobban csinálta. - az édesanyja jó ember, csak a technika nem volt a legjobb, amit kitalált, de azt hiszem, hogy mégis csak elfogadható és szerintem az a fontos, hogy szereti a fiát és ebben biztos vagyok, csak el kellene fogadnia neki is. Nem az én ügyem ez, nem kellene beleszólnom, tisztában vagyok vele, csak hát... szeretném, ha boldog lenne, igazán és ehhez szerintem az anyjára is szüksége van. Én pedig szívesen megyek el vele, szívesen támogatom, ha találkozik vele... velük, mert ami neki jó, az nekem is. Lehet, hogy nem indultak jól a dolgok az anyjával, de annak is meg volt az oka, és lehet ez még más, lehet ez még jobb, változhat... hiszen azt mondta biztos benne, hogy kedvelne engem, hát akkor majd meglátjuk, én is ezt szeretném.
Nem kérdés, hogy viszonozom a csókot, és ha nem lenne a vattacukrom, akkor mindkét karomat átfonnám a nyaka körül, de így csak az egyiket tudom, és azzal se tapizom le nagyon a haját, mert a végén még totál összeragadna. - Mondtad, de azért mindig jó hallani. - mosolyodom el szélesen, amikor aztán elszakadunk egymástól, aztán csak bólintok egy aprót. - Ha neki is fontos, akkor ő jön el, hogy találkozzon veled, ez nem kérdés és szerintem... így lesz. - mert tudom, hogy jól kell alakulniuk a dolgoknak. Az édesanyja jó ember, csak rossz eszközökhöz nyúlt, de ez előfordul, mindenkivel előfordul. Végül a vattacukor maradékát is eltüntetem és felállok a helyemről. - Még egy kör valahol, vagy... egy ebéd? - nem is tudom, egy kicsit talán kiestem a ritmusból, de sok minden van még itt és egy meghitt beszélgetés után is simán tovább lehet lépni és újra átvenni a nevetésnek a helyet nem?

Scarlett & Liam

- Igen, igazad, lehet, eddig is elég jól alakult. – mondom neki mosolyogva. Tudom, hogy vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek, hogy megtörténjenek, de muszáj elfogadnunk őket, mert nem tehetünk ellenük semmit, emberek vagyunk csak, nem mindig van hatalmunk az életünk felett, még ha ez furcsán is hangzik. Vannak olyan dolgok, amiket nem akarunk tudni, de mégis meg kell, hogy tanuljuk őket, mert ezt követeli meg tőlünk az élet, mi pedig nem tehetünk mást, mint alkalmazkodunk. És vannak emberek, akiket nem akarunk elveszteni, mégis el kell engednünk őket. Van ilyen, de nem fog így történni Scarlettel és velem. Nem engedem, és nem érdekel, hogy az élet mit akar. Nem fogom őt soha elengedni, történjen bármi, rám számíthat, segítek neki, nem hagyom cserben, akkor sem tudnék elmenni, ha ő kérné ezt tőlem. Túlságosan is fontos nekem, hogy tudjak nélküle írni. Tudom, hogy nem ismerjük egymást olyan rég, hogy ezt mások szerint komolyan is gondoljam, de komolyan gondolom, soha nem voltam még ennyire komoly. Az élet csakis akkor élet, ha élheted valakiért. Nem magadért,hanem másért, mert ő meg érted fog élni, és így kijön az egész. Annak, hogy magadért élsz, nincs értelme, mert nem tudsz örömet szerezni magad,nak nem igaz? De engem Scarlett minden egyes mosolyával boldoggá tesz. Ő az igazi, tudom, érzem.
- Hát, erre azért kicsit másként emlékszünk. – lehet, hogy neki ez nem volt olyan nagy dolog, de engem igenis bánt az, hogy fájdalmat okoztam neki, pedig nem akartam, én… én képtelen vagyok őt bántani. Nem szándékosan tettem, de attól még megtörtént, és engem nagyon bánt a dolog. Fájdalmat okozni annak, akit mindennél jobban szeretsz… utálatos egy érzés. Én tényleg nagyon örülök annak, hogy ő ezt nem így látja, hogy képes elnézni nekem, de én magamnak nem tudom. Talán idővel… vagy nem. Én soha nem akartam senkinek sem fájdalmat okozni, mégis sikerült nem is egyszer, és olyanoknak is, akiket még csak nem ismertem. Nem vagyok szentember, soha nem mondtam, de nem akarok rossz sem lenni, én csak úgy akarok élni, hogy legyen értelme, hogy ne bánjak meg semmit sem, és ezt csak úgy tudom megtenni, ha Scarlett ott van velem.
- Ígérem, hogy a végén már arra vágysz majd, hogy ne öleljelek többet! – viccelek persze, nem hinném, hogy erre vágyna valaha is, de biztos, ami biztos: nagyon sokszor érezheti majd magát a kezeim között. Fontos nekem, és akit szeretsz, azt megöleled, nem? Többek között, ugye, meg ez azért függ még a kapcsolatotoktól is, de most ez mindegy. A lényeg, hogy mindent elfogok követni, hogy Scarlett minél jobban érezze: odavagyok érte. Szeretem őt, mindennél jobban, és képtelen vagyok úgy elképzelni az életem, hogy őt ne látnám benne. Szükségem van rá, jobban, mint bármire és bárkire a világon. Egy élet sem elég, hogy vele lehessek, tudom, hogy akármennyit is leszek vele, nem fogom elégnek érezni soha. Nem tudok betelni vele, és ez nem fog megváltozni, nem fogom tudni őt csak úgy elfelejteni. Mindig ő lesz az első, az igazi, az egyetlen, akit tényleg szerettem, és ez örökké fog tartani, nem érdekel, hogy más szerint esetleg elhamarkodom. Ez az én életem, csak én tudhatom, hogy ki ad neki értelmet?
- Igen, elég rossz ember lettem volna, azt hiszem. – ezen nincs mit tagadni, ha emlékeznék mindarra, ami történt velem, akkor valószínűleg elégé… más lennék, rossz értelemben persze. Ezt akár nyugodtan ki is mondhatja, nem zavarna. Most se tartom magamat olyan nagyon jó embernek, de még mindig jobb vagyok, mint aki eredetileg lennék. Nem mindenki tudja kezelni az életét, nyilván én sem tudtam volna, ezért anyám úgy döntött, hogy add nekem gyerekkort, még ha az egész hazugság is volt.
- Igen, igazad van, különben nem tette volna mindezt meg. – elhagyott, átvert, emlékeket törölt és adott… akármilyen rosszul is tette, akármilyen igazságtalan is volt, végül is az én érdekemben volt, és az életem is egész jól alakult. Lari, majd most Scarlett… azt hiszem ennél többet nem is kívánhatnék soha az élettől, ennyi épp elég.
Mosolyogva hajolok közelebb hozzá, hogy megcsókolhassam. – Mondtam már, hogy imádlak?– és akkor ez még enyhe kifejezés. Nagyon örülök annak, hogy eljönne velem, mert… mert kíváncsi vagyok, és jobban érzem magam úgy, ha ott van mellettem. Tudni akarom, hogy ki voltam, még mielőtt ilyen lettem. – Majd üzenek nekik, vagy valami, nem szívesen mennék el újra Atlantába, nincs is már nálam annyi pénz. – na igen, erre az egészre ment el minden pénzem, szóval nem maradt egy fillérem se, és sajnos mindenben ott van a pénz kérdése.

New York-i kiruccanás

♪ A thousand years ♪
- Vagy talán nem. Nem tudhatjuk. Lehet, hogy az élet pont úgy jó, ahogy alakul. - mosolyodom el egy vállvonás kíséretében. Nem hiszem, hogy jó lenne változtatni, mert ha a múltat kis részletei is máshogy alakulnak, akkor a jelened egészen más lehet tőle. Én is más lennék, ha az életem nem így zajlik, ha nem visznek el, ha a szüleim nem halnak meg... de mindez megtörtént. Nem akarok gondolkodni rajta, hogy mi lenne más, hogy milyen lenne a jelenem akkor, ha máshogy alakul minden, mert azzal azt is át kéne gondolnom, hogy ha választhatnék melyik mellett döntenék, pedig... nem akarnék választani és nem is tudnék. Ő, vagy a családom... mindkettő fontos, és a sors így akarta, hogy az életem alakuljon, akkor hát így lett. Egyébként is, az a helyzet, hogy elveszítettem őket, elveszítettem az életem egy fontos részét, de helyette kaptam mást, ami fontos, és nem cserélném el őt semmiért sem. - Ki tudja, lehet hogy engem nem bántottál volna, hiszen eddig sem tetted. - azt az egyet egyszerűen nem veszem figyelembe, mert nem számít. Dühös volt, össze volt zavarodva, és én kicsit sem haragszom rá, hogy nem jól sikerültek a dolgok. Tudom, hogy ő sokkal jobban érzi magát a miatt, ami történt, hogy maradt rajtam egy kis sérülés miatt, de engem nem érdekel, már rég elfelejtettem az egészet. Az sokkal rosszabb volt, hogy e miatt másfél hétig nélküle kellett lennem.
Oh, hát pedig azt még sokat hallhatja, hogy bókolok neki és már egyre kevésbé fogom magam e miatt zavarban érezni. Indulás előtt is szóvá tettem gondolkodás nélkül, hogy csini, és hát látszott is a reakciómból, ahogy végigsimítottam a karján. Tesz azért, hogy ilyen legyen a külseje és én néha kissé csoffadtnak érzem magam mellette, de hát neki így tetszem és akkor nincs semmi baj. Nem hiszem, hogy elkezdenék edzőterembe járni hirtelen, inkább töltöm vele azt az időt, kivéve persze, ha mondjuk eleve vele megyek csak a mozgás, vagy a szórakozás kedvéért, bár azt hiszem ebben az esetben eléggé elvonnám a figyelmét az edzésről.
- El is várom! Nem ölelgettek évek óta, szóval nagyon sok mindent kell pótolnod, ami kimaradt nekem. - szélesen elmosolyodom, és naná, hogy most is közelebb húzódom hozzá, ha már erről van szó, akkor persze, hogy tegyük is meg azt, amiről beszélünk. Maximum óvatosan, hogy senkinek ne kerüljön a hajába vattacukor, legalábbis én nem értékelném. Az enyém a tetejében hosszú is, úgy beleragadna, mint az istennyila. Közben persze tovább eszegetem a sajátomat, de figyelek rá, főleg hogy ez a téma azért eléggé kényes. Az édesanyja... mégis csak az anyja, fontos neki ebben biztos vagyok, és szerintem e miatt tényleg muszáj lenne egy kicsit nyitnia felé. Elfogadni, hogy amit tett azt érte tette, nem azért, mert rosszat akart neki, hanem épp hogy jót, csak hát nem tudta, hogy mi lenne a legjobb megoldás, hogy a fia ne sérüljön. Nem ez volt, az tuti, de talán tényleg nem jutott eszébe más és az se lett volna jó, ha úgy nő fel, hogy mindenről tud, hogy sokat szenved, talán más ember lenne miatta, talán rosszabb ember lenne miatta.
- Igen, ezért én is hálás lehetek neki. - kicsit meg is szorítom a kezét, ahogy az ujjaink összefonódnak. - És tudod... jót akart, talán ha mindent átélsz, mindenre emlékszel az sokat változtat rajtad. - nem teszem hozzá, de félő, hogy rossz irányba. Lehet, hogy a sok negatív élmény nagyon mélyre lökte volna őt, lehet hogy a sok rossz élmény, tapasztalat egyszerűen kikészítette volna és akkor most nem az az ember lenne, aki most volt. - Tudom, de... attól még az anyukád, akinek biztos, hogy fontos vagy. - én legalábbis úgy gondolom, hiszen nem tett volna ennyit érte, nem küzdött volna ennyit érte, ha nem lenne neki fontos nem igaz? - Szívesen elmegyek veled. - apró mosoly, és finoman felemelem a kezét, hogy arra nyomjak egy leheletnyi csókot. Nem kérdés, az édesanyjáról van szó. Nem jól kezdte velem ez tény, de annak is meg volt az oka, de attól még elmegyek szívesen, csak nem altat el újra igaz?

Scarlett & Liam

- Igen, valószínűleg várnom kellett volna még ezzel. – talán addig, amíg össze nem futok vele, de… de az lehetetlenség lett volna. Az ember soha nem tudja, hogy hol és mikor fog rá találni a szerelem, így hát nem is tervezhet előre, csak reménykedhet, hogy egyszer befog következni, és lesz még annyi ideje, hogy ki is élvezhesse ezt. Nem is siettetni akartam ezt az egészet, csak úgy éreztem, hogy most már kész vagyok, belevethetem magam a randikba és a bulikba, de tévedtem, korántsem voltam még akkor kész, mert csak egy-két év múlva mondhattam ezt, mikor már végre nem voltam olyan nagyon híján az önbizalomnak.
- Jobb, hogy nem ismertél, mert félek gyorsan kórházba juttattalak volna. – mondom széles mosollyal. Na igen, ő aztán biztosan nem úszta volna meg olyan könnyen, mint az a lány. Az a baj, hogy szerintem nem jöttünk volna össze, ha előbb találkozunk. Én akkor még elégé félénk voltam, aztán átestem a ló túloldalára és keresve is nehezebb lett volna találni nálam nagyobb barmot, kötve hinném, hogy kedvelt volna, ha akkor ismer meg. Ő pedig… ha megadatott volna neki egy normális élet, akkor nem ilyen lenne, minden bizonnyal körberajongták volna az iskolában őt, mert az olyan lányokat, mint ő, bizony mindig is nagy figyelem kísérte. Persze, örülnék neki, ha nem lenne igazam, de… de mindegy is, hogy mikor a lényeg, hogy találkoztunk, igaz? Kár azon töprengeni, hogy mi lett volna, ha nem így történnek a dolgok, mert megváltoztatni nem tudjuk őket, maximum csak együtt élni a következményeikkel, és én szívesen élek ezzel együtt. Kevés jó származott ennyi rosszból, de megérte minden perc, még akkor is, ha nem emlékszem rájuk. Megérte, mert így találkozhattam Scarlettel, barátságot köthettem Larival, és idekerülhettem a birtokra a többi mutáns közé, olyanok közé, akik olyanok, mint én, akik nem utasítanak el, akik nem néznek rám furcsán. Jó ez így, több is, mint amit kérhetnék.
- Ugyan, ez a legkevesebb! Hiszen te – nevetek vele együtt. Régebben nem kaptam túl sok bókot, sőt, igazából semmilyent. Csak néhány elég szexista megjegyzést, de az sem a szememre, vagy a fenekemre. Persze, akkoriban egy elég nagy barom voltam, szóval nem is igazán zavart, hogy nem bókolnak, aztán az idő múltával, ahogyan változtam, már egyre inkább zavart a dolog. Nem akartam egy lenni a sok közül, hanem az egyetlen a sok közül és ezt nem kaptam meg, úgyhogy nem is kerestem alkalmi kapcsolatokat, vagy hirtelen induló és véget érő kalandokat. Ez nekem kimaradt, és nem is különösebben bánom. Most viszont megkapom ezt, és nagyon jólesik az, hogy látom rajta, érzem, nem csak egy próba vagyok, hanem több. Ezt kerestem mindig, csak valahol útközben letértem egy csöppet, és elég nagy pofon kellett, hogy visszatérjek végül oda, ahova tartozom. Oda tartozom, ahol Scarlett van, és ez nem fog változni. Mi talán igen, de soha nem fog bekövetkezni, hogy csak úgy elmenjek. Még akkor sem, ha ő kérne meg erre. Én elképzelni sem tudok egy olyan életet, amiben ő nincs benne. Már egyetlen nyavalyás nap is rossz, mikor nem láthatom őt, hát még egy egész élet… kibírhatatlan lenne, végzetes.
- Akkor jó, mert ehhez nem árt majd hozzászoknod, jó sokat foglak ölelgetni. – nem lesz olyan nap, hogy ne ölelném majd meg őt, ezt már most biztosra tudom. Anyám szerint az ölelés többet jelent, mint egy egyszerű érintés. Mikor megölelsz valakit, az olyan, mintha azt mondanád, hogy nem félsz tőle, eltudsz mellette lazulni, és otthon érzem magad vele. Van is egy hagyomány, ami szerint valahányszor csak teljes szívből megölelünk valakit, az életünk egy nappal meghosszabbodik. Kár, hogy ez csak mese, mert ha igaz lenne, akkor örökké élnénk.
- Végül is, neki köszönhetlek téged, nem? – mosolygok rá, ahogyan a kezem az övére csúszik. Igaza van, nem kéne direkt elvágnom magamat tőle. Legalább él, és abban is igaza van Scarlettnek, hogy talán nem volt más választása. Értem én, hogy szülőnek lenni nehéz, főleg úgy, ha valami olyasmit csinálsz, ami helyes, csak… csak nehezen emészthető. – Tudom, és értem azt, hogy miért tette, valószínűleg én is ugyanezt csináltam volna. Csak tudod… az volt az a korszaka az életemnek, mikor kerestem önmagamat. Mikor kipróbáltam ezt-azt, mikor egyik napról a másikra változott az ízlésem, és fura, hogy nem emiatt vagyok ilyen, hanem azért, mert ő ilyennek akart. – én tényleg megértem az anyámat, bármelyik szülő, aki foglalkozik a gyerekével, valószínűleg így tett volna. Csak kicsit dühítő a dolog, de… de nem megérthetetlen. – Majd valamikor elmegyek hozzá, jó? Vagy elmehetünk, bár nem tudom mennyire van kedved hozzá, nem tett valami jó első benyomást. – na igen, általában a gyerekünk barátnőjét nem szokás csak úgy elaltatni. Nem tudom mikor, de valamikor majd elmegyek oda, mert ez így tényleg nem jó. A végén még Scarlett hozz össze minket.

New York-i kiruccanás

♪ Our kind of love ♪
- Akkor lehet, hogy még túl korán kezdted. - mosolyodom el. Na igen, bőven van rá esély, hogy szimplán fiatal volt és azért volt annyira besózva az első randin, hogy sikerült kórházba juttatnia azt, akivel találkozott. Mondjuk lehet hogy én is ugyanígy lettem volna ezzel, mármint kórházba nem juttattam volna senkit, de tuti, hogy halálosan ideges lettem volna. Már a vele töltött idő alatt is főleg az elején megtörtént ez párszor, csak esetemben még abban a formában nyilvánul ez meg, hogy össze vissza hadarok, zavaros dolgok csúsznak ki a számon és képtelen vagyok visszafogni a fura gondolatokat, amik ilyenkor a fejemben gyökeret vernek. - De kár, hogy nem ismertelek akkor, biztos édes voltál, na nem mintha most nem lennél az. - ezt úgy érzem még muszáj hozzátennem, mert láttam róla képeket, de szerintem a fiatal kori verziója is tuti biztos, hogy állati cuki volt, én legalábbis ezer százalék, hogy imádtam volna, akkor is, ha esetleg még nem olyan volt, mint most, mert hát az évek minden bizonnyal nagyon sokat formáltak, változtattak a jellemén. Igazából arról meg tényleg nem sok fogalmam van, hogy milyen lehettem volna olyan idősen, mint ő, milyenek lettek volna az első randik teszem azt, de nem is számít. Lehet, hogy nagyon más lenne most a jellemem és nem érdekelném őt, ha nem így alakul az életem nem igaz?
- Ez igazán kedves tőled! - nevetem el magam. Na igen, határozottan örülök neki, hogy a hátsóját nekem tartogatta és azt nem dicsérte még meg más, még ha én totál ki is voltam attól, hogy ezt ki mertem bökni, de már nem bánom, sőt akkor sem bántam, mert zavarba jött tőle és mert egyértelmű volt, hogy tetszik neki, amit mondtam, akkor meg nem kel hogy rosszul érezzem magam miatta. Engem sem zavar kicsit sem, ha megdicsér, már az sem zavarna, ha olyan részemet dicsérné meg, ami esetleg zavarba ejtő lenne. Jó még lehet, hogy ez cseppet el tudnék pirulni tőle, de már koránt sem úgy, mint mondjuk első nap.
- Szerinted ezt nem tartanám meg amúgy is? Az nekem is jó, ha ölelgetsz, sőt! - igazából e miatt mindegy, hogy mit nézünk, hogy milyen filmet, bármi jó nekem, amit vele tölthetek el, akármilyen helyzet, az pedig ha ölelget csak külön remek érzés. Sosem fogom neki azt mondani, hogy ne tegye, ebben biztos vagyok. Az édesanyja pedig... tudom, hogy ez olyan téma, ami nem egyszerű, de nem lehet mindig halogatni, mert tudom, hogy valahol azért fontos neki, akkor is, ha próbál ezzel most nem foglalkozik. Mégis csak az anyjáról van szó, aki felnevelte, aki szerette, aki törődött vele és lehet, hogy hibázott, hogy nem csinált mindent tökéletesen, de attól még biztos vagyok benne, hogy a fia érdekét helyezte mindig előtérbe, még ha ezt nem is tökéletesen oldotta meg.
- Nem tudom, de mégis csak az édesanyád. Ha az én szüleim élnének, bármit is tettek volna, ami bántó... Ő legalább él Liam és biztos, hogy nem küldene el, ha meglátogatnád. Szeret téged, csak... nem volt talán más megoldása, nem akarta, hogy szenvedj. - tudom, hogy ez így se volt jó, de hát szülőnek lenni nehéz. Ha egyszer én is eljutok oda, hogy az legyek, akkor tuti, hogy meg fogom tapasztalni. Az ember mindig próbál a legjobban dönteni, úgy hogy annak, akit szeret a legjobb legyen, de hát... ez egyáltalán nem biztos, hogy mindig tökéletesen sikerül, akkor is, ha az adott pillanatban úgy gondolja, vagy esetleg ha csak szimplán nincs más választása.

Scarlett & Liam

- Tizenöt talán, plusz-mínusz egy-két év, már nem is emlékszem pontosan, nem hagyott bennem olyan mély nyomott. – azt szokták mondani, hogy az ember emlékszik mindenre, ami az első számára. Nos, ez így van. Az esetek többségében legalábbis biztos. Nagyon szeretném azt, ha Scarlett emlékezne mindenre, ami az első volt számára, elvégre sok minden hozzám köthető, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretném, ha emlékezne ezekre. Azonban néha az első alkalmak borzasztóak, mint az első randim, vagy az első csókom. Nem emlékszem rájuk, mostanra teljesen jelentéktelenné váltak azok a pillanatok. Akkoriban még képes voltam úgy felfogni mindezt, mintha jönne a világvége, azt is kitaláltam, hogy a randizás nem nekem való dolog, mert nem akarok rendszert csinálni a lányok kiütéséből. Kínos volt ez akkor, és azt hittem, hogy örökre megmarad a fejemben, mint életem egyik legnagyobb bénázása, de… de nem. Megmaradt, de nem emlékszem a részletekre, azt se tudom már, hogy pontosan hány éves voltam, mikor ez történt. Éppen ezért az első csókomat sem tudnál elhelyezni időben. Nekem az első alkalmak nem voltak se különlegesek, se emlékezetesek, de nem bánom őket. Persze, szívesebben csókoltam volna meg először Scarlettet, de végül is nem gond az, hogy így alakultak a dolgok, igaz? Sőt, talán még jó is. Örülök, ha tetszik, neked tartogattam. – mondom most már inkább vigyorogva, mintsem mosolyogva. Sok olyan dolog van, amivel könnyedén zavarba tudna hozni. Régen kevés ilyen lett volna, sőt, talán semmi, de most más a helyzet, megváltoztam. Sokkal nyugodtabb vagyok, mint akkor voltam, és csendesebb, főleg csendesebb. Nem vagyok az az idegesítően önbizalommal teli ember, de azt sem mondanám, hogy önbizalomhiányban szenvedek, egyszerűen csak tisztában vagyok magammal és kész. Tudom, hogy mik a korlátaim, meddig mehetek el, milyen vagyok, ez pedig régen nagyon hiányzott, mert idegesítően sokat gondoltam magamról, pedig nagyon kevés voltam, talán egy marék lepkében több érzés volt, mint akkoriban bennem.
- A szavadon foglak! – mosolygok le rá. Nem is baj az, ha nem nézünk horrort, nem különösebben hiányolom az életemből. Én inkább az akciófilmek világát szeretem, bár van egy-két olyan film, ami megfogott, pedig közelében sincsen az akciófilmek világának. De lehet ez könyv is, igazából mindegy. Kiskoromban is imádtam a háborús sztorikat, ahol a hősök feláldozták magukat a barátjukért. Az ilyen történetek a hősiességről, a kitartásról és az önfeláldozásról szóltak leginkább, és egy gyereknek, aki fiú ráadásul, ezeket szinte kötelező szeretnie, nem? Sokat jártunk a veteránkórházba, mert anya ismerősöket látogatott, én pedig sztorikat hallgattam. Nem kitalált, gyártott történeteket, hanem igaziakat, amik valóban megtörténtek, és akkor kezdtem el csodálni ezeket az embereket. Akikben volt bátorság kiállni, még ha igazából teljesen értelmetlen is volt. Mindig elmondták valamilyen úton módon beleszőtték a meséjükbe azt, hogy mennyire nem értenek egyet a háborúval, hogy mennyire mérgesek a hazájukra, amiért a semmiért küldte őket a vesztükbe. Ezt akkor még nem fogtam fel, nem láttam a dolgok mögé, de mostanra már látom azt, amit akkor nem vettem észre. Régen akartam harcolni, ma már nem. Találtam valami sokkal jobbat, sokkal szebbet, valaki olyat, akiért tényleg érdemes élni. Persze, itt van ez az X-Men dolog, de nem fog változtatni ez semmin. Ugyanúgy fogom szeretni Scarlettet szeretni minden pillanatban, talán még jobban is, ahogy múlnak a napok.
- Nem is tudom, olyan, mintha soha nem ismertem volna őt, nehéz elhinni, hogy igaz mindaz, amit mondott. Mintha egy idegen lenne. – az életemről volt szó, talán megkellett volna kérdeznie, nem? Tudom, hogy értem tette, és köszönöm neki, mert nagyon jó dolgot tett velem, sokkal jobb ember lettem, mint voltam, sokkal többet kaptam az élettől, mint reméltem volna, de attól még ott van bennem a tüske, hogy hazudott, hogy egy egész életnyi hazugságot hitetett el velem. Azt hittem csak ketten vagyunk a világ ellen, azt hittem ő az egyetlen akiben megbízhatok, erre kiderül, hogy végig tévúton jártam, végig csak egy hazugságban éltem és hittem. – Szerinted meg kéne őt… őket látogatnom? – talán meg kéne, nem is tudom mihez kezdjek ezzel az egésszel. Azt mondtam neki, hogy soha többet nem akarom látni, talán sikerült elég szépen meg is bántanom, mi van, ha már nem kér belőlem?

New York-i kiruccanás

♪ Someone to love ♪
- Miért hány éves voltál az első randidon? - azt már nem merném megkérdezni, hogy hány éves volt az első csókjánál, vagy... másnál. Azt nem akarom tudni, annál sokkal jobban szeretem, hogy más lányokat akarjak akár csak elképzelni is a közelében. Nem, nekem az épp elég, hogy most velem van, hogy velem akar lenni örökké, nem akarok ennél többet. A múltban, ami volt, vagy inkább akik voltak egyáltalán nem fontosak, csak az, ami most van és tudom, hogy nem bántana meg engem sem senkivel. Megvárta azt is, hogy mi... eljussunk egy következő szintre, pedig pasi. Jill elmondta párszor, hogy a fiúknak vannak igényeik és egyáltalán nem könnyű heteket várniuk, esetünkben pedig elég sok minden megzavarta azt, hogy eljussunk erre a szintre, de most nem volt bennem egy cseppnyi kérdés sem. Fel sem merült bennem, hogy ne akarnám megtenni vele, hiszen ki másnak adnám oda magam, ha nem annak, akit szeretek? Abban pedig tökéletesen biztos vagyok, hogy szeretem, akkor hát nem lett volna min hezitálni. Tudom, hogy sokan úgy gondolják, hogy ez nagy dolog, végül is az is, mert megmarad az emléke örökké, de a miénk szép volt, csodás és olyan emlék, amire mindig boldogan fogok visszaemlékezni, a miatt pedig csak még inkább, hogy vele osztottam ezt meg, és nem korábban valaki mással. Igazából ha ezt nézem, akkor nem is baj, hogy nem volt lehetőségem mással lenni, mert így legalább tényleg olyan igazit kaptam elsőre, ami sokaknak nem adatik meg. Persze mindenki azt mondaná, hogy naivitás, hogy túl sokat gondolok, hogy ne bízzam el magam... de fura azt mondani, hogy akkor is érzem, hogy nem fogja sosem azt mondani, hogy már nem érez úgy irántam mint az első pillanatokban?
- Ez meglepő, mert tényleg nagyon kis csinos darab. - képtelen vagyok eltüntetni a mosolyt az arcomról, egyszerűen nem megy. Túlságosan imádom, és örülök neki, hogy legalább van olyasmi, amivel zavarba tudom hozni. A hotel halljában is nagyon cuki volt, amikor azt hitte, hogy én nem akarok itt maradni vele. Nem is értem, hogyan merülhetett fel benne, hogy véletlenül is nemet mondanék, hogy visszamennék inkább a birtokra, a helyett hogy vele töltsek el pár csodás napot, mert igenis nem volt kérdés, hogy csodás lesz.
- Dehogy fogunk! A nélkül is ölelgethetsz, sőt egy édes, romantikus film alatt még kellemesebb is. - pillantok fel mosolyogva. Őszintén szólva ha lehetne akkor soha nem is szakadnék el a karjai közül. Nem szeretnék, mert itt érzem jól magam, itt érzem biztonságban magam és akkor ki lenne olyan buta, hogy önként adna fel ilyen csodás érzést? Én tuti, hogy nem. Így is volt már épp elég bajom az életben ahhoz, hogy eszem ágában se legyen önként vállalni még többet. Már tényleg nem akarok mást, csak boldogan élni és természetesen ezt csak vele tudom elképzelni. Hamarosan már a padon ülünk és én lelkesen maszatolom magam össze a vattacukorral. Maximum majd keresünk valami csapot, hogy a végén rendesen kimosakodjunk, nem olyan vészes, e miatt nem fogom visszafogni magam, viszont nem tudom megállni, hogy a fejemben motoszkáló kérdést ne tegyem fel. Nem szólhatok bele, nem is akarok, de mégis csak úgy érzem, hogy akkor lehetne igazán teljes, ha ezt végleg tisztázni tudná magában.
- És nem gondoltál rá, hogy esetleg mégis... tudod... meg kéne látogatnod? - tudom, hogy ott van az a fickó és tudom, hogy nagyot csalódott és most nincs is tisztában saját magával, de mégis csak az anyja és én úgy gondolom, hogy fontos neki így is, és biztosan szüksége lenne rá, főleg úgy, hogy tudja, hogy hol van. Nem erőltethetem és nem is fogom, ha azt kéri, akkor lezárjuk a témát és nem hozom fel többet, de amíg nem kéri, addig kérdezek.

Scarlett & Liam

- Biztos, korán kezdtem. – mondom széles mosollyal az arcomon, mielőtt még elvesznék ebben a röpke csókban is. Nem tudom, hogy zavarna-e ez valakit, bár nyilván erre igen a válasz, de nem különösebben érdekel az, hogy más mit mond, vagy éppen mit gondol. Ha úgy érezne, ahogyan én, akkor ő is ugyanezt tenné. Kiélvezné minden pillanatát az együtt töltött időnek. Nem csak azért, mert nem minden óránk közös, vagy mert minden bizonnyal többet leszek majd távol, ha sikerül bekerülni az X-Men tagjai közé. Hanem azért is, mert… mert az élet nem biztosít elég időt arra, hogy úgy érezzem kihasználtunk minden percet. A világ minden ideje kevés lenne, és örökké sajnos nem élhetünk. Ezért akarom kihasználni a pillanatot. Ezt, a következőt, és az összes ezutánit. Ha pedig valaki ezt képtelen megérteni, akkor azt nagyon sajnálom, de nem fogom azért kevesebbet csókolni, vagy ölelni, mert valakinek ez nem tetszik. Ő az életem, ő minden, amit szeretek ebben a világban, és tudom, hogy soha nem fogom elegendőnek érezni, az együtt töltött időt. De megpróbálhatjuk úgy megélni a közös pillanatokat, hogy azt mondhassuk: kihoztunk belőle mindent, amit csak lehetett. És tudom, hogy így fogunk tenni, tudom, mert biztos vagyok abban, hogy ő kell nekem. Emlékszem milyen érzés volt egyedül. Milyen volt, mikor először láttam őt mosolyogni, és milyen nehéz volt úgy a szemeibe nézni, hogy ne vesszek el egyből bennük. Hogy milyen nehéz volt úgy megérinteni, hogy ne legyek egyből fülig szerelmes belé. Emlékszem, hogy mennyire fájtak a múlt sebei, de Scarlett begyógyította őket. Ő a gyógyír minden bajomra, és mindennél jobban örülök annak, hogy velem jött aznap.
- Igen, azért azzal engem is sikerült meglepned, de … de aranyos volt. Még senki nem dicsérte meg a fenekemet addig, te voltál az első. Sikerült is zavarba hoznod. – na igen, azért nem mondom, hogy nem jöttem egy kicsit sem zavarba, mikor ezt csak úgy kimondta. Akkor azért már annyira ismertem, hogy tudjam: ő aztán tényleg kimond mindent, amit gondol, de nem hittem volna, hogy ezt gondolja, azt pedig főleg nem, hogy a végén ki is fogja majd mondani. Nem zavart, és most sem zavar, ez olyan Scarlettes dolog, hozzátartozik, én pedig imádom mikor zavarában magyarázkodik.
Tudom, vagyis sejtem, hogy nem értékelné, ha azt mondanám neki, hogy azért egy egészséges veszélyfaktor soha nem árt a küldetéseknél, hogy legyen mi motiválja az embert, éppen ezért nem valószínű, hogy ezt el is mondom neki, jobb, ha inkább ez megmarad az én fejemben. Persze, vigyázni fogok magamra, de soha nem árt az, ha van egy kis rizikó. Hagyjuk is, mert ebből nem fogok jól kijönni, a lényeg az, hogy vigyázok majd magamra, egy pillanatig se higgye azt, hogy keresném a felesleges veszélyt. Régen még talán kerestem volna, de most már van mit vesztenem, és soha, semmiért nem tenném ezt kockára.
-Ennyire azért nem lehetek átlátszó! – mondom neki vigyorogva. Igaz, hogy nem jön semmi különösebben ijesztő már, gondolom az a maszkos valami volt az aduász, de nem nagyon bánom azt, ha még marad egy darabig az ölelésemben. – Akkor jó sok horrorfilmet fogunk nézni! – persze, csak viccelek, nem hinném, hogy ő olyan hatalmas horrorfilm rajongó lenne, és igazából én sem vagyok az, nem igazán szeretem nézni azt, ahogy embereket fejeznek le, szerintem azért ezzel nem vagyok egyedül. Régen azért mondjuk elég sokat néztem ilyen filmeket, aminek meg is lett a következménye, mert elég nehezen sikerült elaludnom, anyának legalább hatvan mesét kellett elolvasnia, mire úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom az alvással. Aztán megtanultam, hogy nem igazán nekem való a horrorfilmek világa. Kicsi voltam még akkor, nem is tartottam be ezt a magamnak tett ígéretet, de mire nagyobb lettem, már cseppet sem érdekel a vér látványa. Épp eleget láttam a valóságban sajnos. – Nem is értem, miért kérdeztem. - mondom mosolyogva, ahogyan kifizettem a vattacukrokat. Neki egy málnásat, nekem egy vaníliásat, aztán követtem őt a padig, de azt nem tudom megállni, hogy ne kezdjek már bele menet közben a vattacukrom eltüntetésébe. – Dehogynem hiányzik, mégiscsak az anyám, de… de nem tudom. Nem haragszom rá, mert én is ezt tettem volna valószínűleg,és így találkozhattam veled is, csak hát… fura az egész. – hiányzik, elvégre felnevelt, és bár hibázott, de az én érdekemben tette. Nem haragudhatok rá emiatt, de akkor is furcsa a tudat, hogy miatta vagyok ilyen és nem magam miatt.

New York-i kiruccanás

♪ Take me to your heart ♪
- De biztos nagyon édes voltál akkor is. - mosolyodom el és persze, hogy nem tudom megállni, hogy ne cuppantsak a szájára. Ez már-már afféle töltelék cselekvés minden mondat után, vagy legalábbis a legtöbb után, de nem érdekel. Akit zavar... hát majd elviseli, mert nekem most ő jelent mindent és minden egyes érintés és csók és gesztus elmaradhatatlan, nem tudnám szándékosan visszafogni magam, csak hogy ne vele legyek. Egyébként sem tehetjük meg mindig, hiszen a suliban nem minden óránk közös, no meg ő majd X-men lesz, akkor meg nem is kell már órákra járnia és jó eséllyel lesznek majd feladatok, amik miatt el kell mennie, akár... akár napokra is. Na igen, ez komolyan csak most tudatosul bennem, hogy egyrészt veszélyes is lesz majd, másrészt pedig még talán hosszabb ideig is eltarthat, ha máshova küldik el, másik városba stb. De ki fogom bírni, viszont most épp ezért muszáj kihasználnunk az időt egymásra. Amúgy is az a lényege ennek a kis közös nyaralásnak, és most nem lesz rossz a vége, mint Atlanta esetén, hanem ez csak a miénk, minden remek pillanatával együtt.
- Azért én se voltam profi... mondtam pár felettébb érdekeset, mint amikor... képes voltam megdicsérni a hátsódat, ami amúgy tényleg nagyon formás, de attól még majd el süllyedtem szégyenemben. - nevetem el magam, mert hát így van, tényleg elég kellemetlen volt, főleg hogy mindezt az első este után mondtam, reggel, amikor még csak egy csókon voltunk túl, egy röpke együtt alváson, ami már önmagában is csodás volt, és én mindezek után képes voltam azt mondtam, hogy milyen formás a feneke... Tudom, hogy neki talán tetszett, meg a fura és zavarba ejtő megszólalásaimat sem szokta idegesítőnek gondolni, de én akkor és ott tényleg majdnem elsüllyedtem, hogy kicsúszott a számon az, aminek tényleg csak gondolati síkon kellett volna megmaradni.
Azért azt tuti, hogy nem értékelném, ha tudnám, hogy miket gondol, hogy még talán élvezné is a veszélyt. Hát... csak ne élvezze! Akkor is él, ha velem van és világos, hogy harcos típus, de igenis vigyázzon magára, mert nem élném túl, ha egyszer nem jönne vissza, vagy durván megsérülne és így is meg van rá az esély, nem kell még külön keresnie is a veszélyt. A vattacukor lehetősége azért kicsit eltereli a gondolataimat, és kár lenne tagadni, hogy az is, amikor szorosan magához ölel, miután sikerül egy kellemetlen sikítással nyitni szinte már a szellemvasút elején. Ijedős vagyok, az a nagy helyzet, nem hiszem, hogy végig tudnék ülni bármilyen horror filmet, nem az én lelkemnek való az ilyesmi. De nem bánom, előtte már tényleg nem nagyon van szinte semmi, amit szégyellnék, ezt sem, mert tudom, hogy nem bánja, hogy mik a következmények. Kétlem, hogy valaha is azt mondaná, hogy nem akar ölelgetni.
- Tudom ám, hogy csak azért mondod, hogy ne érezzem magam gyáva nyúlnak! - mosolyodom el, miközben felpillantok valahonnan mellkas tájékról, ahova sikerült elrejtőzni, akkor is, ha eztán már nem jönnek olyan nagyon veszélyesnek, vagy riasztónak tűnő dolgok, de azért akkor is jobb nem nagyon kockáztatni lehetőség szerint. - Amúgy sem félek, csak... ez egy jó indok rá, hogy ölelgess. - teszem még hozzá, hiába teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. Amúgy is ölelgetne, ha nem sikítozok is, nem kell ezt így kiharcolni és tényleg ijesztő volt az az izé. Nem sokára már vége is, bár én nem sok mindenre emlékszem. Őszintén szólva főlek a szívverésének hallgatása kötött le úgy kb. az út nagy részén. Egy kisebb szökkenéssel pedig hamar már kint is termek, miután segít, hogy ne zúgjak el, mert van egy pont félúton, amikor kissé megbillenek, de így elkerülök minden lehetséges gondot. - Hát naná, hogy málnás, igazi rózsaszín! - vágom rá gondolkodás nélkül hatalmas lelkesedéssel. Olyat ettem régen is, nem érdekel, hogy már sokféle ízű van, de ez az igazi, amire emlékszem. Amikor megkapjuk a vattacukrokat körülnézek kicsit, hogy keressek valami padot, ahova le lehet huppanni, mert ettől elég maszatosak leszünk. Menet közben macerásabb. - Azért... nem hiányzik neked? Anyukád. - nem biztos, hogy egyértelmű a kérdés, ezért egészítem ki, és nem akarom ezzel elrontani a hangulatot csak hát... ez is hozzá tartozik és engem érdekel, hogy mikor mi motoszkál benne.

Scarlett & Liam

- Az nem kifejezés, szinte a torkomban dobogott a szívem. Na, nem mintha olyan gyönyörű lett volna, mint te, csak nagyon izgultam. Nem voltam valami magabiztos gyerek. – mondom mosolyogva. Abban az időszakban engem senki nem vett észre, már az is kész csoda volt, hogy randim volt. És mivel nagyon izgulós voltam, sikerült is tökéletesen elbénáznom mindent. Persze, egy idő után sikerült megszokni a dolgot, bár ehhez azért nagyban hozzájárult az, hogy abba a korba értem, mikor mindenki a külsejével volt elfoglalva. Nem évek voltak ezek, inkább csak néhány hónap. Ekkor kezdtem el komolyabban edzeni, ekkor kezdtem el barátkozni az aktuális iskoláim népszerűbb srácaival. Szóval nem csak úgy észrevettek, hanem tenni kellett érte, és akkor nagyon jólesett az, hogy megnéztek a folyosókon meg hasonló. Elvégre mégiscsak egy pozitív visszajelzés ez nem? Megjött az önbizalmam, és nem voltam olyan bezárkózott, mint eleinte, és nem juttattam senkit sem kórházba többet, csak mert megfogta a kezemet. Most így visszatekintve viszont… egy sekélyes hülye voltam, beszippantott a népszerű srácok világa. Nem szépítek, akkoriban elég nagy barom voltam, amit szégyellek is, mert okom nem igazán volt rá, csak… csak ilyen volt mindenki más, én meg valamiért követtem őket. Még szerencse, hogy nem akkor futottam össze Scarlettel, mert… mert erősen gyanítom, hogy nem túlzottan kedvelt volna. – Nem, te nagyon profin csináltál mindent, viszont én… én már kevésbé. – először a szökőkutat szedtem majdnem darabokra, aztán sikerült Scarlettet is kiütnöm, ami szinte azonnal vonta is maga után azt, hogy elmegyek. Nem akartam őt bántani, és hiába mondja, hogy ne érezzem magam rosszul miatta, attól még nem leszek boldog, ha arra gondolok, hogy én okoztam neki fájdalmat. Neki, az egyetlen embernek, akit képtelen vagyok ártani. Mégis megtettem. Nem direkt volt, de ez akkor sem vigasztal. Ő sem érezné magát jól, ha miatta kerülnék gyengélkedőre, nem? Tudom, hogy rosszul kezeltem a helyzetet, hogy nem kellett volna elmennem, de… de akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak.
A szavai hallatán csak még inkább kiszélesedik a mosolyom. Nem tudom, igazából nem szoktam olyan nagyon gyakran használni a képességemet, legtöbbször a szobámban szoktam szórakozni azzal, hogy ki és be kapcsolom az olvasólámpát, amit azért nem neveznék valami hatalmas fejlődésnek, de.. de ha ő azt mondja, hogy fejlődök, akkor biztos úgy is van. Nem tudom mihez kezdenék magammal, ha nem kerülnék be oda. Mert diáknak már nem igazán vagyok korban jó, szóval… valamit muszáj lesz kezdenem magammal, és nem akarok lelépni innen, úgyhogy tényleg remélem, hogy sikerül majd a dolog, mert komolyan gondolom, és nem csak viccből jelentkeztem. Nem tudom magamat elképzelni, mint tanár. Én nem vagyok az a nagyon jól magyarázó valaki, aki képes teljes átéléssel beszélni egy adott témáról, majd utána békésen teát iszogat az asztala mögött. Oké, tudom, hogy nem ezt csinálják a tanárok, de én akkor sem tudom magamat oktatóként elképzelni. Szerintem sokkal több hasznomat lehetne venni, mint X-Men. Harcos típus vagyok, és szeretem, ha az adrenalin dolgozik bennem, bár mondjuk szerintem ezzel sokan vannak még így rajtam kívül. Nem vagyok valami beteges veszélykereső, és inkább szeretem magamat távol tartani tőle, de… de néha kell egy kis veszély. Szokták mondani, hogy minél közelebb vagy a halálhoz, annál inkább érzed, hogy élsz.
-Rendben, akkor ez után megyünk vattacukorért. – bólintok egyet mosolyogva. Hozzá hasonlóan én se számítok valami elképesztően félelmetesre, mert hát… nem szoktak ezek azok lenni, nem? Legalábbis anya mindig azt mondta, hogy ezek nem olyan vészesek, főleg úgy, hogy az ember tudja: minden csak illúzió, ami odabent van. A tökéletes terep egy sorozatgyilkosnak, igaz? Nem vagyok valami ijedős fajta, sokszor hallottam, hogy igazából csak megijedni vagyok lusta, de mikor levágódik az a maszkos arc, én is meglepődöm, és ösztönből húzom közelebb Scarlettet. Oké, azért vannak dolgok, amik megtudják döbbenteni az embert, mert azt a fene se hitte volna, hogy csak úgy milliméterekre Scarlettől egy ilyen izé fog feltűnni. – Nem, dehogyis, azért ez tényleg nem volt semmi. – mondom neki mosolyogva. Igazából nem valami nagy szám az út további része. Néha-néha egy szellemnek öltözött fickó rohangál, akkor van, aki egy baltával üti le a másik fejét, csontvázak nyúlkálnak, meg egy láncfűrésszel szórakozik az egyik fickó, de abból inkább elszívom az energiát, mert már előre látom, hogy csak megsüketülnénk tőle. Egész tűrhető volt. – mondom Scarlettnek, ahogy kiszállok, majd neki is segítek, mert elégé hülyén lett megoldva ez az egész kiszállás. Aztán egy kis keresgélés után sikerül meglelni a vattacukrot is. – Milyen legyen? – van legalább ezerféle ízben, ami fura is, mert mikor legutoljára ettem, akkor jó, ha kétféle ízben adtak nekünk.

New York-i kiruccanás

♪ Take me to your heart ♪
- Hű, hát nagyon izgulhattál. - tudom, hogy nem szép tőlem, de muszáj elmosolyodnom. Nem vagyok az a kárörvendő típus, de az, hogy még meg is rázott valakit csak, mert randija volt vele. Mi lett volna, ha esetleg valami komolyabb szintre jutnak? Bár az úgy fest, hogy ennek fényében teljességgel kizárt lett volna. Mondjuk esetemben is volt egy kis malőr már először is, de végül nem engem talált el, azzal pedig egyáltalán nem is foglalkozom, ami a kis incidens után történt a gyengélkedőn. Na az végképp nem izgat, mert véletlen volt és nem érdekel, hogy nyoma maradt. Akkor sem fájt úgy igazán, az sokkal jobban, hogy elment, a lelkem sokkal jobban fájt. - Én legalább ilyesmit nem tettem, nem okoztam fizikai fájdalmat... azt hiszem legalábbis. - teszem még hozzá, mert igazából nem vagyok benne teljesen biztos, mert hát ki tudja, hogy nem követtem-e el mégis valami bénaságot, csak már nem emlékszem rá, esetleg nem mondta volna, hogy ne érezzem magam rosszul végül. A lényeg az, hogy most már mindketten jól vagyunk és együtt vagyunk és imádok vele lenni. Nem érzem, hogy bénáznék, ha pedig esetleg mégis hát nem érdekel, mert tudom, hogy neki tetszik, tudom, hogy ő jól szórakozik rajta és e miatt nem tart kevesebbnek, akkor meg miért bántana?
- Ha valaki nem így látja, akkor az vak, és szerintem ár egyre jobban kezeled a képességedet. Nem lesz baj. - biztatóan elmosolyodom, aztán pár pillanatra elmerülök a csókjában. Az a helyzet, hogy nehéz úgy komolyan beszélgetni, hogy az embernek folyton elterelik a figyelmét arról, amiről épp folyik a csevej. Nem arról van szó, hogy olyan páros lennék, akik állandóan csak falják egymást, de nem tehetek róla, hogy nagyon el vagyok varázsolva tőle, és ha megcsókol valahogy a fejemből szépen eltűnik minden, hiába kéne még figyelnem a szavaira. Ilyenkor egyszerűen nehéz előszedni valami használható választ, de azért mindig nagyon igyekszem, vagy még a mozdulat előtt gyorsan reagálok és akkor utána már bátran elmerülhetek az érzésben. Mondjuk itt a vidámparkban már viccesebb lesz, ha úgy kell szólniuk nekünk, hogy szakadjunk már le egymásról, mert fent ragadunk miatta valami jó kis játékon. Egyelőre legalább az óriáskereket sikerült ilyen tekintetben megúszni, ez is valami.
Amikor elérünk az aljára szépen le is kászálódom és mehet is a következő. A kezét el nem engedem, nem is akarom már sosem. Jó persze képletesen értve, mert hát nem foghatom állandóan, az sajnos lehetetlen lenne, de ilyen esetekben tuti, hogy nem fogom elengedni. Most csak jól akarom érezni magam méghozzá maradéktalanul.
- Oké, aztán a következőt te választod, bár előtte még igazán útba ejthetnénk azt a vattacukrot, mert már totálisan ki vagyok éhezve rá! - szélesen elmosolyodom. Annyira még nem ismerem itt ki magam, de jó eséllyel azért nem kell annyira sokat menni, hogy megleljük a célt. Igazából tényleg nem számítok túlságosan félelmetesre, de nekem ez arra is elég, hogy hozzá bújjak, miközben ücsörgünk a kis vagonokban. Annyira az egész tényleg nem ijesztő, vannak az általános riasztó hangok, meg hátborzongató zene, de annyira nem is figyelek oda igazából, amíg aztán be nem vágódik elénk valami tényleg ijesztő maszkos arc, de úgy egy milliméterre áll meg kb. az arcomról. Abban sem vagyok biztos, hogy ha nem jól számolják ki, akkor nem talált volna el, vagy így volt kitalálva? Mindenesetre azért itt már az első sikítás az kikívánkozik, aztán már bújok is szorosabban a hős védelmezőmhöz, mert... mert nem a legjobbak az idegeim na. - Ciki, ha én inkább csukott szemmel folytatom? - bököm ki kissé elvékonyodott hangon. Hát nem épp horror filmeken nőttem fel, vagy ilyesmi, nem vagyok a legbátrabb tudom, de... én nem is akarok épp e miatt x-men lenni.

Scarlett & Liam

- Az első néhányat elégé elbénáztam, az egyik lány még kórházba is került, mert annyira izgultam, hogy megráztam, ő pedig elájult. De azért volt, hogy ők is bénák voltak, az egyikük például kiszúrta a szememet az orrával, mikor közelebb akart hajolni. – ezek már akkor is viccesek voltak,kivéve persze a lányt, akit a kórházba juttattam. Na az… kristálytisztán emlékszem arra, hogy mennyire izgultam, nehogy baja legyen csak azért, mert én görcsösen izgultam. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a szülei is elégé lehordtak, hogy mégis, hogy történt, ha egyszer nem ért hozzá semmi olyanhoz sem, ami elektromos lett volna. Képesek voltak azért elmenni a bíróságra, mert azt hitték, hogy direktben sokkolóval mentem a lányuknak. Aztán jött néhány tanú, akik elmondták, hogy csak a lány kezét fogtam. Persze nem kértek bocsánatot, de nem is kellett, hogy bocsánatot kérjenek, mert elég közel voltak az igazsághoz. Valójában egy hatalmas sokkoló vagyok. Amolyan svájci sokkoló. Tudjátok, mint a bicska, ilyen több funkciós. Szóval elégé szégyelltem a dolgot, meg sokan cikiztek is a történtek miatt, elvégre kevesen ütik ki az első randin a csajt, főleg úgy, hogy kórházba is jut. Néhány nap múlva már hűlt helyünk volt, és egy másik városban próbálkoztunk az élettel. Ott sem volt könnyebb, de… de legalább tisztalappal indulhattam. Aztán egy kis gyakorlás után már ezek a randik rutinosan mentek, és vicces volt nézni meg tapasztalni, hogy más is képes bénázásokra. Volt, aki a számat harapta le majdnem, mert rosszul csókolt, más meg a szememet szúrta ki, mert hirtelen akart közelebb hajolni. Volt, aki tudta kezelni a helyzetet és csak nevetett, más meg elsüllyedt szégyenében, pedig… pedig nem kellett volna, mert megtudtam őket érteni, én is elég sokat bénáztam, csak nevettem a dolgon, de van, akinek ez felért egy halálos ítélettel, ezért inkább gyorsan le is léptek, csakhogy ne kelljen továbbra is kínosan érezniük magukat.
Látom, hogy bizonytalan, de… de ez nem baj. Mármint megértem. Sok mindent vesztett, és nem akarja ezt megint átélni. És nem is fogja, ha rajtam múlik akkor nem. Nem fogok csak úgy önként lelépni és otthagyni őt, arra képtelen lennék újra. Már először is iszonyatosan nehéz volt, akkor is küzdtem magammal, és csak egy hajszál választott el azzal, hogy ott maradjak, de akkor még úgy gondoltam, hogy azzal teszem neki a legjobbat, ha elmegyek egy kis időre, hogy… hogy tudjam kezelni a képességemet, és megtudjak birkózni a lelkiismeretemmel. Mégiscsak megöltem egy embert, és érzem is ennek a súlyát a vállamon, még most is. Azt szokták mondani, hogy az ilyen soha nem múlik el, és… és sajnos úgy tűnik, hogy igaz, mert nincs olyan pillanat, hogy ne rándulna görcsbe a gyomrom, mikor arra gondolok, hogy megöltem egy embert. Hogy elvettem egy férjet a feleségétől, egy apát a gyermekeitől, egy fiút a szüleitől. Más ezzel talán könnyen megbirkózik, de számomra ez akkor is aggasztó. Persze, letudom kötni a gondolataimat, ha itt van Scarlett, akkor alig gondolok erre, de… de attól még ugyanúgy bennem van a tudat: gyilkos vagyok. Mindegy, hogy miként öltem meg, akkor is. Ha volt rá okom, ha nem, megfosztottam őt az életétől.
-Köszi, remélem majd mások is úgy látják, mint te. – mondom neki mosolyogva, ahogyan közelebb hajolok, hogy egy csókot nyomhassak az ajkaira. A képességem nem éppen valami békés, de szeretném valami olyanra felhasználni, amivel mások segítségére lehet, esetleg mások védelmére. Én csak szeretnék jobb ember lenni, szeretném megmutatni, hogy nem csak ahhoz értek, hogy másokat bántsak. Elsősorban persze magamat akarom meggyőzni erről. Emlékszem milyen volt régen. Emlékszem, hogy mennyi embernek okoztam fájdalmat, csak mert… mert rosszkedvem volt. Szeretném ezt elfelejteni, szeretném, ha tehetnék valami olyat, amivel mások érdekeit szolgálhatom, és akkor erre egy jó megoldás az, ha megpróbálom ezt az egész X-Men dolgot, nem? – Akkor rendben, megnyugodtam. – húzom mosolyra a számat. Persze, értem én, hogy nem is lenne hova mennie, de azért örülök annak, hogy nem hagyná csak úgy ott a birtokot nélkülem. És igen, kicsit idegesítő, hogy ennyire nem hagynak minket az alapítók, mert mindenképpen vigyázni akarnak Scarlettre, de… de azért örülök annak, hogy van egy hely, ahol mindenképpen biztonságban lehet. Fontos ez nekem, éppen ezért nem is kérem azt a professzoréktól, hogy hagyják abba ezt az egészet, mert igenis van jó oldala. A tudat, hogy akkor is vigyáznak rá, mikor én nem vagyok ott, megnyugtató. – Hogy mit szólok? Azt, hogy nyomás! – mondom mosolyogva, ahogyan leszállva az óriáskerékről megkeressük a szellemvasutat. Az igazat megvallva… csak egyszer voltam ilyenen, bár az nem volt valami erős, inkább nevetséges, de majd ez hátha jobb lesz.

New York-i kiruccanás

♪ Stand by me ♪
Igazság szerint sose terveztem kifejezetten előre. Ennek meg volt a jó oka, nem lett volna értelme, hiszen az életem kiszámíthatatlan volt. Egyik napról a másikra borult fel minden, változott meg az egész. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a szüleim meghaltak és én teljesen egyedül vagyok egy ismeretlen helyen. Nem egyszer ébredtem fel úgy az első hetekben éjszaka, hogy elindultam kifelé, át a szüleimhez, mint amikor féltem egy rossz álomtól. És nem értettem először, hogy miért más a szobám, hogy miért nem nyílik ki csak úgy az ajtó, és nem tudtam hol lehet a húgom, akinek ott kellett volna szuszognia a másik ágyban. Aztán amikor már tényleg felébredsz és hirtelen rád szakad a valóság... rémes érzés volt ráébredni, hogy ez már mindig nincs meg, hiába álmodtam rosszat nem mehetek át és bújhatok be az ő ágyukba, mert nincsenek többé és már az ágyuk sincs meg, ki tudja, hogy a bácsikám mit tette a lakásunkkal, gondolom eladta, ennek van a legnagyobb esélye. Ezért nem terveztem előre, csak álmodoztam, olvasás közben, vagy amikor épp nem volt a kezemben könyv, de felelevenítettem a szép történeteket és megpróbáltam elképzelni, hogy vajon milyen lenne, ha nem itt lennék, ha normális maradt volna az életem, ha szórakozhatnék, amikor akarok, ha lehetnének barátaim, ha megtalálnám a szerelmet, de sosem mertem ezt igazán elképzelni, mert féltem, hogy csak rosszabb lenne tőle, ha aztán még sem kapok meg semmit abból, amire vágyom. Végül viszont mégis sikerült, hiszen most itt vagyok vele és teljesült minden, amit el sem mertem képzelni és egyáltalán nem érdekel, hogy nem hagyományosan indultak a dolgok, hanem így furcsábban a maga módján, mert pont ettől csodás, nem olyan, mint a könyvekben, hanem a miénk, egyedi.
- Sok kellemetlen randid volt? Van valami nagyon fura, ciki sztorid? - oh, nem akarom én ezzel szívatni, egyszerűen csak érdekel és nem hiszem, hogy különösebben rosszul érezném magam attól, ha elmesélné. Tudom, hogy voltak előttem mások, más lányok, akikkel kapcsolata volt, biztos volt elég sok randija, de nem érdekel, mert most velem van itt és tudom, hogy engem szeret. Érzem, egy cseppnyi kétség sincs bennem e felől, tehát miért ne hallhatnék egy-egy ciki sztorit a múltjából? Talán még jobban is érezném magam, ha kiderülne, hogy mondjuk a csajok bénáztak, talán még az is, ha ő, mert velem soha nem rontott el semmit sem, velem valahogy minden tökéletes volt, vagy csak én gondolom túl? Aztán csak finoman elmosolyodom. Nem rontanék el semmit, hát nagyon remélem, hogy így van, bár azt hiszem tényleg vagyunk már azon a szinten, hogy bármi hiba lehetne egy randiban, ami már igazából minden után van, ami már megtörténhetett közöttünk. Persze még biztosan lesznek olyan helyzetek, amik esetleg kínosak lesznek közöttünk, de őszintén szólva már kicsit sem érdekel.
- Jól van, én is ezt remélem. Nem fogjuk hagyni, hogy bármi baj közénk álljon. - mosolyodom el végül, bár kissé talán bizonytalanul. Az a baj, hogy az élet elvette tőlem a szüleimet is, miért ne vehetné el egyszerűen csak őt is? Nagyon remélem, hogy erre nem kerül sor sosem, mert nem bírnám ki, de sajnos attól még benne van a pakliban és azt nem hiszem, hogy kibírnám. Azt igen, ha csak összeveszünk, ha valamin balhézunk, azt tudom, hogy megoldjuk, de a halált lehetetlen.
- Biztos, hogy sikerül, szerintem te erre termettél, és a képességed is. - szorítom meg kicsit a kezét, amit már eddig is szorongattam, de szeretném, ha tudná, hogy én bízom benne. Szerintem ügyes, a képessége is erős, ha valaki X-men lehet, akkor az ő lesz. Én nem akarok, akkor sem, ha már a korom miatt az lehetnék, nekem nem feküdne a dolog egyáltalán, nem vagyok harcos típus, de ismerem már annyira Liamet, hogy tudjam, hogy ő nagyon is az. Csak az a fontos, hogy vigyázzon magára, hogy ne menjen bele semmibe sem, ami kétes lehet, mert tudom sajnos, hogy veszélyes jövő vár ránk, akármennyire is nem fair ez. Mutánsok vagyunk, mások, mint az átlag, hiába próbálja az ember a szőnyeg alá söpörni ezt a tényt, attól még nem szűnik meg. - Mindig vigyázok magamra, és a birtokon úgy se hiszem, hogy bármi bajom lehet, azt pedig nélküled úgy sem hagyom el. - önként tuti nem, amúgy sem lenne senki, akihez mennék, hiszen Dorothy az iskolában van, a szüleim nem élnek, a nagybátyámat pedig nem igazán szeretném meglátogatni és ezzel szerintem ő is tisztában van. - Mit szólsz, ha ez után a szellemvasútra megyünk? - nem tudom, hogy mennyire lesz félelmetes, de azt simán át tudom vészelni azzal, hogy mondjuk hozzábújok és becsukom a szemem, vagy ami még jobb elveszem kicsit a csókjában és nem figyelek rá, ha valami riasztót dobnak be elénk.

Scarlett & Liam

Veletek volt már olyan, hogy még azelőtt elképzeltetek mindent, hogy megtörtént volna? Hogy sorra vettétek mi történhet, akár jó, akár rossz, és csak vártatok a csodára, egy kész tervvel a kezetekben. Mint valami forgatókönyv, ami szerint élni akartad az életed. Én így voltam ezzel. Sokszor képzeltem magam elé, hogy milyen lesz majd azzal a lánnyal, akit minden feltétel nélkül szerethetek. Elképzeltem, hogy milyen lesz, mikor találkozunk ,az első mondatot, az első csókot, minden érintést. De voltak vészterveim is, hiszen előbb-utóbb minden tönkre akar majd menni. Veszekedéseket, kibéküléseket képzeltem el, magányosan eltöltött éjszakákat, és fura módon már akkor is fájt a magány, pedig csak elképzeltem milyen lenne nélküle. Scarlet nélkül, akit akkor még csak nem is ismertem. Azonban rájöttem arra, hogy az életet nem lehet megtervezni, nem írhatunk forgatókönyvet, mert a végén az élet úgyis átírja, és nem féltétlen jelent ez rosszat. Nem úgy képzeltem a találkozást Scarlettel, ahogyan történt, de nem bánom, mert… mert sokkal jobb, hogy így alakult. Nem gondoltam volna, hogy szinte kérdés nélkül velem jön Atlantába, hogy ő fogja megtalálni az anyámat, de így történt, és remek volt, élveztem minden egyes percét Atlantának, kivéve azt az utolsó néhányat, de arról Scarlett nem tehetett. Mindent, ami köztük történt, és ahogy történt, teljesen ellent ment annak, amit még régebben képzeltem el. Az élet átírta az egészet, minden másként történt, de örülök neki, mert ebben rejlik az élet varázsa nem? Abban, hogy kiszámíthatatlan, mindig valami újat hoz, valami ismeretlent, amitől félünk, de ugyanakkor vágyunk is rá. Mi persze azt mondjuk, hogy ez nem jó, hogy kellenek a tervek, de… de miért terveznénk meg előre a napunkat, mikor még azt sem tudjuk, hogy mit hoz? Jóérzés volt, mikor Scarlettel arról a tengerparti házról beszélgettünk, de nem terveztünk olyannyira előre, hogy már házakat is nézegetünk. Tervek, amik nem is igazán tervek, hanem elképzelések, ötletek a közös életünkről, ami képes úgy változni, ahogy az élet megköveteli azt. Rájöttem arra, hogy szeretnék sodródni az árral, szeretném, ha az élet folyamatosan meglepne. Mert ha még rossz is, közel sem lehet annak a fájdalomnak, amit Scarlett nélkül kéne átélnem. Ha ő velem van, akkor hozhat bármit az élet, mindig ugyan ott leszek. Mellette.
-Igen, azok aztán tényleg tudnak kellemetlenek lenni. – értek egyet vele mosolyogva. Az első randim kínosan borzalmasra sikeredett. Izzadt a tenyerem, össze-vissza beszéltem mindenféléről, szóhoz se hagytam jutni szegényt, aztán sikeresen meg is ráztam ahányszor csak hozzáértem, szóval… nem volt valami jó, soha többet nem is láttam a lányt. Kellett még egy-két randi, hogy beleszokjak a dologba, ha mondhatom így. Az évek múltával pedig már könnyebb volt, mert jobban is néztem ki, a legtöbb csaj pedig sekélyes, szóval könnyedén elnézik a többit, ha… ha karban vagy tartva. Egy átlagos randi amúgy se szól igazából semmiről, mert manapság már mindenki egyből akar mindent, és az túl sok egyetlen alkalomba zsúfolva, így vagy nem lesz belőle semmi, vagy lesz, de mindössze csak pár óráig tart. És aki randizik az gondolom kicsit többet akar, mint pár óra, nem? Legalábbis szerintem, mert ha csak csajra, vagy pasira vadászik valaki, akkor elég egy bulin odamennie és kész, maximum meghívja egy italra, aztán már minden a sínen is van. Ennyi kell egy éjszakához, de aki randizni hívja a másikat, az többet akar, nem? Persze, egy nagyon sikeres randi után is ki lehet kötni az ágyban. Ezek a randik az embereken múlnak igazából. Hogy milyenek és mit akarnak a másiktól. – Rendben, bár nem hiszem, hogy eltudnál rontani bármit is. – mondom neki jókedvű mosollyal. Nem azért, mert ez olyan könnyű dolog. Elég izzasztó tud lenni némelyik randi. Ha nem azért, mert… mert mit ronthatna el? Gyakran fogja a kezem, vagy sokszor csókol meg? Ebben mégis mi a gond? Ez inkább pozitív dolog lenne, mintsem negatív.
- Jönni is fog sajnos. De… de ha jobban belegondolsz, akkor a bajban mutatjuk meg igazán, hogy milyen a fontos a másik. Mármint, hogy kitartunk mellette, nem? Jönni fog mindig valami baj, de nem fog szétszakítani minket, rendben? – sőt, talán csak még inkább, ha lehet ennél is jobban közelebb hoz minket egymáshoz. Persze, nagy ár lehet ez azért, hogy bebizonyítsd mit érzel, de elkerülhetetlen, mert mindig fog jönni valami, ami miatt nehézkesebb napok fognak következni, de ebbe nem kell beletörnie a bicskánknak. Átlehet vészelni,és ha van valaki, akivel együtt vészelheted át, akkor szinte meg sem érzed a gondot.
- Nem is tudom… még azt se, hogy sikerül-e egyáltalán. De azt megígérhetem, hogy vigyázok majd magamra, ahogy csak tudok. – mondom mosolyogva. Nem ígérhetem meg, hogy nem megyek bele olyan dolgokba, amiket megbánhatok, mert… mert ha mondjuk ezzel másokat húzhatok ki a csávából, akkor megtenném. Jobb ember szeretnék lenni, de legfőképpen boldog, és ezért vigyázni fogok magamra mindig, ahogyan azt csak az adott helyzetben lehetséges lesz, mert… mert én is szeretném azt a tengerparti házat. – De neked is vigyáznod kell ám magadra! Csak úgy tudok én is, ha tudom, hogy minden rendben van veled. – van akinek az iskola, másnak a világbéke az első, de nekem… nekem Scarlett.

New York-i kiruccanás

♪ Love story ♪
Tudom, hogy mit érez, hogy mit gondol rólunk, rólam és tudom, hogy soha nem lenne képes szándékosan bántani engem, tudom, hogy többé nem tenne ilyet, nem menekülne el előlem, hogy napokra szenvedésbe taszítson vele. Rémes volt az a másfél hét és soha nem akarom átélni újra, nagyon remélem, hogy sosem kerül majd sor rá. Ez a nap most tényleg csodás és meg akarom jegyezni örök életemre és meg is fogom, annak ellenére, hogy biztos lesz még ilyen, hiszen tényleg ez az első igazi randink, és azért ez mégis csak nagy dolog, annak ellenére, hogy nem volt kifejezetten szokványos a kapcsolatunk, mert úgy istenesen felrúgtuk az általános sorrendet.
- Ezt el is várom! - mosolyodom el szélesen. Biztos vannak még dolgok, amikben én vagyok neki az első, és persze ebből a legnagyobb az, hogy én vagyok az első szerelme, de ez a céllövölde dolog is ide sorolható. Számomra minden téren ő az első és biztos vagyok benne, hogy ez jól esik neki, hogy ez mégis csak nagy dolog. Persze akkor is lehetsz valakivel boldog, ha előtted már voltak mások is kapcsolatban vele, de ez azért mégis csak különleges nem? Más sosem érintett, más sosem csókolt, és nem is fog soha, ezt garantálni tudom neki, ahogy már meg is ígértem még tegnap este, hogy nem fog senki ruha nélkül látni rajta kívül és előtte sem volt senki. Ez az ő kiváltsága, én... az ő kiváltsága vagyok és ezen nem változtathat semmi, még az sem, ha megbánt, mert biztosan lesz majd rá példa. Tökéletes és felhőtlen kapcsolat nem létezik, még talán a miénk sem lesz az, de olyan igen, ahol ketten mindent megtesznek azért, hogy minél több legyen a jó pillanat, és biztos vagyok benne, ha mégis összevesznénk, akkor meg tudnánk oldani, akkor kibékülnénk végül, mert én... képtelen lennék nélküle lenni. El sem tudom képzelni, hogy mondjuk valami bajom legyen és ne beszéljem meg vele, hogy ne segítsen, hogy egyedül próbáljam megoldani. El sem tudom képzelni, hogy úgy összevesszünk, hogy nélküle aludjak el, hogy kifacsarva és fáradtan ébredjek reggel arra emlékezve, hogy rémes volt az estém. Nem hiszem, hogy menne, biztos hogy végül úgyis megadnám magam és megpróbálnám megoldani, visszamenni hozzá, ha ő nem tenné előbb.
- Én örülök neki, hogy így van, állítólag a randik tudnak nagyon kényelmetlenek is lenni, de ez tökéletes és ne aggódj én meg még soha, szóval... ha valamit nem csinálok jól, akkor szólj. - bár nem hiszem, hogy bármit el lehet ebben rontani. Túlságosan gyakran csókolnám mondjuk meg, vagy mi? Ugye, hogy nem? Na szóval szerintem esélytelen, hogy a mai napban bármi hiba legyen. Ha mégis akkor az biztos, hogy nem rajtunk múlna, nem mi rontanánk el, hanem a helyzet, vagy mondjuk, hogy valaki tényleg a nyakamba ereszti a reggelijét, de remélem, hogy ilyesmire nem kerül sor, nem akarok visszarohanni a hotelbe, hogy kimossam a hajamból a... szóval nem értékelném a dolgot. De szerencsére ilyesmire nem kerül sor, hanem hamarosan átjutunk az óriáskerékre. Igazából tényleg ez a kedvencem, szóval egyértelműen ezt vártam a legjobban és tudtam, hogy olyan igazi romantikus pillanat lesz, ahol a lelkünk és persze a gyomrunk is megnyugodhat.
- Tudom, és imádlak is érte, és... elmondhatatlanul örülök, hogy kitaláltad ezt az egészet, hogy együtt lehetünk, pótolhatunk mindent és egyszerűen csak... jó lenne így maradni, mert mindig félek, hogy jön valami újabb baj. - a vállára hajtom a fejem, miután egy röpke csókot váltottunk. Jól esik, ahogy átölel, tényleg biztonságban érzem magam mellette, és szinte hallom a szívverését, érzem, ahogy szeret és ez csodás. Épp e miatt félek annyira tőle, hogy szertefoszlik, hogy kiderül, hogy csak egy hosszú, de kósza álom, én meg felébredek ott a laktanyában, ahol eddig voltam. Vagy egyszerűen csak beüt a baj, hiszen mutánsok vagyunk egy olyan világban, amiben nem lehet örökké rejtőzködni. Félek... iszonyatosan félek, hogy nem élhetünk normális életet, pedig szeretném azt a tengerparti házat. - Szerinted, ha X-men leszel... sok veszélyes küldetésed lesz majd? Ugye megígéred, hogy nagyon-nagyon vigyázol majd magadra és nem mész bele semmibe, ami... amibe nem kéne? - nem kérhetem tőle, hogy maradjon örökre a birtokon, hogy ne tegyen semmit sem, de... tudom, hogy kissé hirtelen tud lenni, és nem szeretném, hogy meggondolatlanul menjen bele valami harcba, vagy tudom is én. Nem akarom elveszíteni, azt egyszerűen nem bírnám ki, már így is túl sokat veszítettem.

Scarlett & Liam

Persze, akkor nem valami vicces, ha a te nyakadban köt ki, de … de látni más nyakában kikötni vicces. Vannak ilyen dolgok, amiket a férfi viccesnek tart, de a nő undorítónak. Vagy ezt mindenki undorítónak találná? Mindegy, nem baj az, ha nem értünk mindenben egyet, sőt, kell, hogy ne értsünk mindenben egyet, és valahol azért jóérzéssel tölt el, hogy ez egy ilyen dolog, még ha elég jelentéktelen is, hiszen a fontosabb dolgokban azért jó ha egyetértünk. Például abban, hogy mindennél jobban szerettem őt. Ez egy nagyon is fontos dolog, és azt hiszem mindketten tudjuk, hogy mit érez a másik, bizonyítottuk, és éppen ezért is bízok meg Scarlettben százszázalékosan. Vakon bízom benne, mert tudom, hogy nem tudna ártani nekem. Nem sok barátom van, mert a suliban töltött időt nem barátkozással töltöttem el eddig, de nem is kell sok barát, elég ha minőségiek, nem igaz? Márpedig nekem ott van Lari. Jó, tudom, hogy Scarlett nem különösebben kedveli őt, de attól még a legjobb barátom marad. Éveken keresztül számíthattam rá, akármekkora hülyeséget is csináltam, és most is segített nekem, pedig már nem találkoztunk régóta. Jóérzés, hogy újra itt van, hogy újra számíthatok rá, mert tudom, hogy bármilyen gondommal elmehetek hozzá. De nem kell, mert itt van Scarlett, és nem félek neki elmondani dolgokat. Mindig is őszinte voltam vele, és mindig az is leszek. Fontos a számomra, nem akarom, hogy hazugságok legyenek köztünk, és ezzel remélem, hogy ő is így van. Szívesen mesélek neki az életem bármely pillanatáról, legyen az jó, vagy rossz. Megbízom benne. Tudja, hogy nem voltam valami jó ember régebben, még mielőtt összefutottam volna Larival, de… de most már nem félek attól, hogy esetleg elhagy, mert megtudja, hogy miket tettem. Megváltoztam, megváltoztatott engem a szerelme, és nem akarok többet nélküle lenni. Nem akarom elveszteni, soha többet. Se a magam, se senki más hibájából.
-Az első, és az utolsó is te leszel! – mondom mosolyogva. Voltam már más lányokkal is vidámparkban, de valamiért soha nem jutott eszembe, hogy bármit is lőjek nekik. Sok mindenben nem az első nekem Scarlett, de a legeslegfontosabb dologban az. Ő az első szerelmem, és szerintem ez igenis fontos. Szokták mondani, hogy semmi nem hasonlítható az első szerelemhez, és ez így is van. Elképzelni sem tudom, hogy mást szeressek, hogy jobban szeressek bárkit is ezen a világon, mint Scarlettet. Kifogok tartani mellette, és szeretni fogom ameddig csak tudom, ebben biztos vagyok. Érzem legbelül, hogy… hogy nekünk együtt kell lennünk és kész. – Nem baj, sőt, szerintem jó is. Ha jobban belegondolsz, akkor a legtöbb párnak kell néhány randi mire megtörténnek a dolgok. Nekünk ez egyetlen randi nélkül ment, szóval… szerintem ez jó így. És akár vehetjük annak, de figyelmeztetlek, hogy már nagyon rég nem randiztam!– mondom mosolyogva bólogatva. Persze, gondolom ő meg soha, de… de nem is baj, legalább ebben is én lehetek az első, nem? Szeretem őt, jobban, mint azt eltudnám mondani, jobban, mint éreztetni tudnám vele. Nem baj, hogy nem volt randink, így jó, ez is csak azt mutatja, hogy különleges az, ami köztünk van. Nem randi kellett csak a megfelelő idő és hely, na meg a nyaraló és Atlanta. Mindössze ennyi kellett, hogy rávezessen az élet arra, hogy ő az a lány, aki mellett leszeretném élni a hátralévő életemet.
- Potnosan, vérprofi voltál! - mondom kedvesen vigyorogva. Nem akarok belemenni most ebbe újra, de örülök annak, hogy élvezte a dolgot, és azt csak még inkább megmosolyogtat, hogy a kiabálástól elsőre még a hangja sincsen rendben. Pedig kár lenne a hangjáért, gyönyörű. De mi nem gyönyörű rajta, miben nem tökéletes? Számomra ő testesít meg mindent, amit egy lányban szeretni akarok, mindent, amit keresek egy nőben. Számomra ő a Nő.
Mosolyogva karolom át őt és húzom kicsit közelebb magamhoz, ahogyan az ajkait keresem. – Igen, de… de képtelen vagyok megunni, imádom hallani, hogy ezt mondod, és minden egyes szóval csak még jobban magadhoz láncolsz. Nagyon sokszor fogod még azt hallani tőlem, hogy szeretlek, és akárhányszor mondod majd te is nekem, nem lesz olyan pillanat, hogy ne örülnék annak, hogy ezt hallom, a te szádból. Fontos vagy nekem Scarlett, nagyon fontos. – tudom, hogy tudja, hogy tisztában van vele, de szeretném ha felkészülne arra, hogy még legalább milliószor fogja hallani tőlem mindezt. Imádom, megőrülök érte, a világvégére is elmennék, ha ezt kérné tőlem, és még csak meg sem kérdezném, hogy miért kell oda kimennem. Képtelen lennék egy olyan világban élni, ahol ő nem létezik.

New York-i kiruccanás

♪ The best day ♪
- Ebben azt hiszem nem fogunk egyetérteni, de nem lehet mindenben, neked akkor legyen vicces. - mosolyodom el végül. Tényleg nem zavar, hogy így gondolja, mindenki máshogy vélekedik bizonyos dolgokról és nem mondom, hogy nem lehet egyéni véleménye. Ha szerinte vicces az, hogy egymásra hánynak az emberek, hát legyen így, de én azért szívesen hanyagolnám a dolgot. Nem szeretném másnak így lezárni a vidámparkozását és én sem szeretnék ilyesmit a nyakamba kapni, mert hát... aztán ezzel vészelni át az egész napot, mert nem tudsz utána elmenni fürdeni és az büdös és... Nem, én nem akarom a mát így zárni, vagy indítani, mindegy is, hogy melyiket nézzük. Azt szeretném, ha minden remek lenne, tökéletes, mint ahogy az egész kis kiruccanás kezdődött, tehát nem ronthatja el semmi sem, nem akarom. Szóval tényleg mindenképpen arra szavazok, hogy jobb a fokozatos építkezés és ha valamit már nem bírok annyira, akkor inkább a következőt nem is kockáztatom meg. Csak hogy biztosra menjünk.
Persze azért én se tennék meg mindent mások előtt csak úgy az utcán. Azt én is túlzásnak tartom, amikor pl. mások mondjuk majdhogy nem már egy padon esnek egymásnak. Az azért sok bárkinek is, én se szeretem különösebben nézni, de egy-egy csók az bőven belefér és engem nem érdekel, ha esetleg másnak gondja van ezzel. Én most nagyon-nagyon oda vagyok ezért a srácért és nem fogom ezt csak a négy fal közé korlátozni. Egyébként sem hiszem, hogy a vidámparkban bárki is visszafogná magát mondjuk az óriáskeréken, vagy egyéb romantikus helyeken. Jó a hullámvasút az nem erre való, de mondjuk vattacukrozás közben tuti, hogy nem fogom megállni, hogy ne kóstoljam meg mondjuk az övét is, és nem feltétlenül úgy, hogy veszek belőle, hanem... na szóval értitek igaz? Akármennyire is ez esetleg nem fog tetszeni másnak, majd keresünk egy nyugis félreeső padot, ahol nem zavarunk senkit sem, de ahol azért még ugyanúgy érezni lehet a vidámparki hangulatot, hallani a zenét is minden.
- Tényleg? Akkor ebben én leszek az első! - mosolyodom el. Nem arról van szó, hogy rossz érzés, hogy nem én vagyok számára sok mindenben az első, mert nem baj, de azért jó, ha akadnak dolgok, amikben igen, akár ilyen aprók, hogy még nem lőtt soha senkinek semmit sem a vidámparkban. Én határozottan örülök a dolognak. - Igazából tényleg nem, nem volt még randink, akkor most ezt ennek számítjuk? Nem hülye dolog az, hogy mi már az első randi előtt... a dolgok nagy részén túl vagyunk... kissé megkevertük a sorrendet. - bár azt hiszem ez nem is baj. Semmilyen szempontból sem hagyományos az, ami nálunk kialakult, gyorsan történt és közben eléggé meglepetésszerűen, hiszen csak úgy egy padon botlottunk egymásba és én kérdés nélkül mentem el vele megkeresni az édesanyját. Aztán már olyan gyorsan történ minden, a gondok és az, hogy aztán elment, mert nem tudott mit kezdeni a helyzettel, mert félt, hogy bánt engem, vagy akár valaki mást... De majd most ezt is pótoljuk, kicsit megkeverve, kicsit felborítva az általános sorrendet, de épp e miatt különleges.
- Nem, de tetszett és nem köszönt vissza a reggelim sem! - húzom ki magam egészen büszkén. Az egy dolog, hogy az egészet végigsikítoztam és alig van hangom elsőre, és hogy a lábamon megállni se egyszerű, de végülis megy és ez a lényeg, ő pedig segít, hogy még az egyetlen kis megingásnál se zúgjak el. - Szóval én választom a húzósakat, legalább felépíthetem a sorrendet és tökéletes az óriáskerék. - bólintok egyet mosolyogva és szépen lecsúsztatom a kezem, hogy megfogjam az övét. Már érzem a talajt, nem kell feltétlenül belém kapaszkodnom hozzá, hogy eljussak a célig. Szóval irány az újabb rövid sorban állás és hamarosan már be is huppanhatunk a két személyes kis kosárba, ahol persze szorosan mellé sorolok be, bár nem tudom megállni, hogy ne hajoljak előrébb, amikor elindulunk felfelé. Nem célom a kiesés és nem is fog ez megtörténni, ebben biztos vagyok, csak szeretnék minél többet látni. Lelkes vagyok na, csak a tetején húzódom vissza hozzá, egy ölelésre, egy csókra, egy... tudjátok olyan tökéletes pillanatra. - Tudom, hogy már mondtam párszor, de szeretlek... ha ez létezik, akkor egyre jobban. - elsuttogott vallomás, amit amúgy is tud, de mégis úgy érzem, hogy időnként jó kimondani, jól esik az embernek hallani az ilyet igaz?

Scarlett & Liam

- Jó persze, én sem akarom, hogy hányjál, de ha tegyük fel, hogy a vidámparkban történik, akkor elég vicces tud lenni, ha valaki más nyakában landol a reggelid. Vicces és… undorító, de inkább vicces. – megtudom érteni, hogy nem tartja viccesnek a dolgot, de akkor is jó poén tud lenni az, ha valaki más nyakában landol a te reggelid, még akkor is, ha az illető nem igazán díjazza a dolgot. Nem akarom, hogy hányjon, hogy rosszul érezze magát, csak… csak mondtam, hogy a vidámparkban azért nem olyan borzasztó dolog ez, elvégre elég sokakat csinálnak ki az ott lévő játékok, és szerintem vannak már páran, akik sikeresen hánytak le másokat, úgyhogy a vidámparkban hányni nem kínos, hanem inkább szokásos, de remélem, hogy mi ezt most megússzuk.
- Majd csak másodjára jön a legdurvább, hogy meglegyen a bemelegítés. – mondom vigyorogva. Oké, tartjuk majd a sorrendet, mindent csak fokozatosan, de én mindenképp szeretném kipróbálni a legdurvább dolgokat, ha már itt vagyunk, és ha nem jön velem, hát nem jön velem, de azért jó lenne, ha ő is ott lenne mellettem, és együtt próbálhatnánk ki mindent, még ha… még ha be is figyel egy rókázás. Legalább kiürül a gyomrom, és kétszer annyi kajának lesz majd helye benne, nem igaz? Tudom, hogy nem éppen így kell ezt felfogni, de ha így gondolkodom a dologról, akkor sokkal könnyebb már a gondolattal is megbarátkozni. Nem kell mindent olyan nagyon komolyan venni, és nem is szabad, hogy így tegyünk. Vele szeretném leélni az életem, úgyhogy minden bizonnyal elég sok mindent fogok látni, olyat is, amit nem akarnék, de nem érdekel, mert mindent szeretnék, mindenre vágyom, ami ő, és ami hozzátartozik. Akár rossz, akár jó, a lényeg, hogy kapcsolódjon hozzá, más nem számít. Nem csak a jó dolgok miatt vagyok, és leszek vele, hanem minden miatt. Akármi is lesz, én mindig is ott leszek neki, ugyanúgy fogom szeretni őt mindig, ha csak nem jobban.
Könnyen zavarba lehet hozni, így azért van benne egyfajta… távolságtartás a külvilág felé abban a tekintetben, hogy mit csinálok a nyílt utcán, és mit nem, de az, hogy megcsókoljam őt, az nem tartozik ezek közé. Tudom, hogy sokan a nyilvános csókolózástól zavarba jönnek, és én se szerettem nézni, ahogy mások falják egymást, miközben én egyedül ülök a padon, de mióta találkoztam Scarlettel, mióta biztosan tudom, hogy szeret, azóta nem zavar ez, mert tudom, hogy hamarosan én is megcsókolhatom a lányt, akit mindennél jobban szeretek, és nem kell irigykednem rájuk, nem kell zavarba jönnöm, mert pontosan ugyanez fog várni engemet is. Eddig is tudtam, hogy mit érez, de most már biztos vagyok benne. Egy komoly döntést hozott meg tegnap este, és az, hogy velem hozta ezt a döntést meg, sokat jelent nekem, és biztos vagyok benne, hogy pont ugyanúgy szeret engem, ahogyan én őt. Nekem adta magát, mindenestül, olyan közel érezhettem őt magamhoz, mint addig még soha, és tudom, hogy nem fogja megbánni, mert nem engedem, hogy valaha is megbánja. Ott leszek mellette mindig, számíthat rám, szeretni fogom őt, ameddig csak élek. Nagy szavak, tudom, de így érzek, és én tökéletesen biztos vagyok abban, hogy őt akarom. Jöhet bármi és bárki, soha nem fogok tudni senkit sem úgy szeretni, ahogy Scarlettet. Ő az első szerelmem, és ő is lesz az utolsó. Nem hiszek abban, hogy egy ember egymás után többször is szerelmes lehetne. Szerintem mindenki csak egyszer szerelmes, az igaziba, a kérdés csak az, hogy képes-e élni a lehetőséggel. Mert, ha igen, akkor a világ egyik legboldogabb embere lesz, ha meg nem… akkor örökké bánhatja, hogy elengedte a lehetőséget, és nem marad más neki, mint egy illúzió, egy hazugság, amit addig hajtogat magának, míg végül elhiszi majd.
-Nem is tudom… soha nem lőttem még egyetlen lánynak se semmit, de amúgy is, nekünk még nem volt szigorúan véve randink, nem? – lehet, hogy neki volt, ami annak számított, de… de mégis mi? Találkoztunk annál a padnál, aztán együtt mentünk Atlantába, majd a teniszpályán történtek bajok, aztán elmentem, és a szobájából a tóhoz mentünk egyből, onnan az én szobámba, és most itt vagyunk, egy kis kitérővel, amit Larihoz tettünk. Talán a tó… talán az van még a legközelebb egy randihoz, de szerintem nekünk még nem is volt randink, és ez jó így. Nagyon is örülök annak, hogy mi úgy vagyunk együtt, hogy még csak randiznunk sem kellett érte.
- Csak óvatosan, nem volt gyenge. – mondom mosolyogva, ahogyan fogom őt, hogy ne essen el. Elég húzós menet volt ez, persze jó értelembe véve, és a szavaira csak szélesen elmosolyodom. – Naná, hogy ismétlünk! – csak a végén nehogy az legyen, hogy mindenből ismételni akarunk majd. Látom a pillantásában a kérdést, és egy pár pillanatnyi gondolkodás után tudok is válaszolni. – Mit szólnál, ha valami nyugisabbra szállnánk fel, és erőt gyűjtünk közben az újabb húzósabbra? Felülhetnék az óriáskerékre… - ha ő mást akar, akkor persze meghallgatom és mehetünk oda, majd maximum később szállunk fel az óriáskerékre, de szerintem jobb, ha most valami könnyebb jön, hogy aztán megint valami zúzósabbat próbálhassunk ki.

New York-i kiruccanás

♪ Soha még ♪
Én már most is így érzem, ezért nem tudtam abban a másfél hétben egyszerűen semmit sem kezdeni magammal. Egyszerűen nem ment, képtelen lettem volna csak úgy tovább lépni, csak úgy élni az életemet, mert... nem ment és kész. Csak arra vártam, hogy visszatérjen. Egyszerűen nem bírtam ki nélküle és tudom, hogy ez máskor sem menne, rövid időre sem és talán érezné, hogy folyton csak rá gondolok, hogy vele akarok lenni akkor is, ha nem lehet, mert nem hiszem, hogy már képes lennék Liam-mentesen élni. Sem gondolatban, sem... sem sehogy. Csak akkor érzem teljesnek az életemet, magamat, ha vele lehetek és szerintem ez már soha az életben nem fog változni. Mások szerint elmúlhat, elmúlik, mert semmi sem tart örökké, főleg ha ilyen hirtelen alakul ki de én nem így érzem. Lehet, hogy naivitás, de akkor is úgy gondolom, hogy nekem tényleg ő a minden, rá vártam minden pillanatban, amikor megpróbáltam az életemből kihozni valami... értelmeset még abban a bezárt állapotban is. Miatta kellett átvészelnem és ilyennek maradnom, hogy kedveljen, hogy megszeressen, hiszen tudom, hogy nem csak a külsőm a fontos - nem mintha olyan nagyra lennék magammal - egyszerűen magam miatt szeret, azért, amilyen vagyok.
- De én akkor sem akarok előtted... hányni, és kész, és amúgy sem akarok. Abban mi a vicces? - azért kicsit elkerekedik a szemem, de nem rosszallóan, vagy ilyesmi. Persze értem én, hogy a fiúk többnyire máshogyan viselkednek, de én akkor sem szeretnék semmit sem kiadni magamból a vidámparkban, az úgy már nem vicces, meg ha az embernek felkeveredik a gyomra, akkor mégis hogyan egyen mindenfélét össze? Nem, az úgy nem valami kellemes, és nem fogok egy adag visszaköszönt vattacukrot nyomni senkinek sem a nyakába, aki épp előttem ül mondjuk valami durva cuccon. Erről szó sem lehet! - Oké, úgy jó lesz, nem megyünk elsőre a legdurvább izére. - mosolyodom el most már szélesebben. Persze, hogy nem az a cél, hogy nekem rossz legyen és igazából őt se szeretném látni, ahogy ez a finom reggeli visszaköszön nála. Jobb lenne ilyesmi nélkül átvészelni a vidámparkozást, vagy úgy mondom inkább, hogy jól szórakozni, tényleg jól.
Igen, úgy fest, hogy mindketten piszok mázlisták vagyunk, és ezt nem is kifejezetten titkoljuk, ezért cuppantok még indulás előtt is egyet az ajkaira. Nem mintha az utcán zavartatnám magam e miatt. Valahogy talán a bezártság miatt is, de nem alakult ki bennem feltétlenül olyan nagy prűdség, hogy esetleg vannak dolgok, amiket mások előtt nem lehet. Maximum nem néznek oda, ezért nem volt bennem kétség a felől sem, hogy ő és én... hogy mi egy magasabb szintre lépjünk úgy mond. Szeretem mindennél jobban és ebben biztos vagyok, akkor miért lett volna bennem akár csak egy cseppnyi kétség is a felől, hogy vele akarok lenni, és neki akarom adni magam mindenestül. Ha hezitáltam volna az azt jelentené, hogy még nem vagyok biztos benne... magamban, de erről természetesen szó sincs és nem is akarnám, hogy bármikor is így érezze.
- Bár ez amolyan első randis dolog igaz? Az első közeledések közé tartozik az ilyen megmutogatás, de azért nekem így is tetszeni fog. - na igen, már egy egy érintést, vagy ölelést nem kell lopva megtenni, csak lövési segítségnek álcázni, de attól még ugyanúgy élvezni fogom, ehhez egy cseppnyi kétség sem férhet. Aztán majd valami kisebb dolgot választunk, olyasmit, amit el lehet hurcolni és nem terjed majd ki az egész vidámpark idejére a vele való küzdelem. Tudom, hogy talán túl nagy vállalkozás, hogy már eleve a hullámvasúttal nyitunk, de mégis e mellett döntök és azt hiszem végül nem is kell csalódnom. Nem kapom a nyakamba senki reggelijét, az enyém is bent marad és nagyjából sikerül minden keményebb szakaszt végigsikítozni, vagy épp Liam kezét szorongatni, amikor nem a feje felett lóbálja.
- Te... jó ég! - oké, az első lépésnél bele kell kapaszkodnom a karjába, mert őszintén szólva a talajt még nem érzem teljesen, de sikerül megállni a lábamon és pát pillanat múlva a szédülés is alább hagy. - Ez valami... valami állati jó volt a végén ismétlünk! - a széles mosolyom egyértelműen azt mutatja, hogy élveztem, nagyon is, szóval még mindenképpen kell a végén duplázni egyet, ehhez kétség sem fér. Aztán kérdőn pillantok rá, hiszen most ő választ. Talán jó is lesz így, egyet ő, egyet én és akkor nem én rohanom végig az egész helyet, no meg azt hiszem a mostani után azért kell is egy kis idő, amíg nagyjából rendbe szedem magam, még a hangom is kissé elment, de komolyan, a sok sikítozásra nem edzettem rá.

Scarlett & Liam

Az élet előbb-utóbb ráfog kényszeríteni valami olyanra, amit nem szeretnék megtenni, hogy olyan legyek, amilyenné soha nem akartam válni. Ilyenkor szeretnék belekapaszkodni valami emlékbe, valami fontosba, ami felidézi bennem azt, hogy ki is vagyok valójában, ki vár haza, kiért és miért élek. Azt szeretném, hogy akkor is ott érezzem magam mellett, ha épp nincsen velem. Butaságnak hangozhat, de… de én ezt szeretném. Tudni, hogy mindig velem van, és nem állhat közénk semekkora távolság.
A szavaira csak mosolyra húzom a számat. Na igen, sejtem, hogy Scarlett olyan lesz, mint valami tornádó, aki végigsöpör a vidámparkon, és a kedvenc helyeire még legalább kétszer-háromszor elmegy, de ez így jó, ennek így kell lennie. Itt az ideje, hogy bepótolja a vidámparkot, és most már elég idős is ahhoz, hogy felülhessen mindenre, amire csak szeretne, úgyhogy nincs akadály előttünk, végigpróbálunk mindent, és majd a nap végén bedőlünk az ágyba, mert minden bizonnyal elég szépen kifogunk fáradni a mai nap után, főleg úgy, ha mindent ki szeretnénk próbálni, és szerintem mindkettőnk nevében mondhatom, hogy ez így is van, nem lesz olyan helye a vidámparknak, ahol ne lettünk volna a nap végére.
-Aha, értem, ez… kedves, de előbb-utóbb sor fog kerülni rá, vidámparkban még vicces is lenne. – mondom vigyorogva. Nem azt akarom mondani, hogy nyugodtan szálljon fel mindenféle gyomorforgató dologra és hányja végig az utat két játék között, csak azt, hogy… biztos látni fogom egyszer, ahogyan kiadja magából a kaját, és egy vidámparkban még egész vicces is tud lenni, ha éppen úgy történik a dolog, hogy nem rajtunk landol a cucc, hanem mondjuk az alattunk lévőkön. – De nem szeretném, ha egy kicsit is rosszul éreznéd ma, úgyhogy… majd fokozatosan próbáljuk ki a dolgokat, rendben? – azt hiszem ez lesz a legjobb megoldása annak, hogy kiderüljön mi számít durvának már. Maximum felszállunk rá legközelebb úgy, hogy nem ettünk előtte semmit, és akkor elméletben már kiadni sincs magunkból semmit, igaz?
- Akkor mindketten piszok nagy mázlisták vagyunk. – mondom egy utolsót bólintva. Nem vagyok felületes ember, nem a külső az első, persze nem elhanyagolható dolog az sem, de nem a legfontosabb. Nekem pedig van akkora szerencsém, hogy megkaptam a világ legszebb lányát, kívülről és belülről is, nincs nála jobb, számomra biztosan nincs. És nem érdekel, hogy kik néznek meg az utcán, mert láthatják majd, hogy Scarlett kezét fogom, az ő arcát nézem egyfolytában és csakis rá mosolygok, senki másra. Nem kell senki más, nem kellenek elismerő pillantások és szavak, ha ő ott van mellettem, nekem csakis ő kell, csakis rá van szükségem.
- Naná, hogy lövök, ez alap dolog, és majd megmutatom neked, hogyan kell csinálni, és… te is lőhetsz nekem. – mondom derűsen mosolyogva. Azért egy hatalmas plüssmackót nem sok kedvem lenne ide-oda hurcolni a vidámparkba, de valami kisebb simán belefér. Emlékszem, hogy anya régen lőtt nekem valami hatalmas plüsst, amit aztán órákba telt mire hazatudtam vinni, mert nagyobb volt nálam, és anya már nem bírta hozni, szóval rám maradt a dolog, és akkor utáltam meg az ilyen hatalmas plüssöket. Persze, jó poén meg minden, és ha nem te hozod, hanem neked hozzák, akkor nagyon is jó, de ha neked kell elhoznod… na az inkább kellemetlen tud lenni, mint kellemes.
- Nem is értem miért kérdeztem… - nevetek vele együtt, ahogy megrázom a fejemet. Számíthattam volna arra, hogy majd ezt fogja mondani, de végül aztán csak bólintok a következő szavaira és máris elvezetem őt a hullámvasúthoz, ahol egy kisebb sorbaállás után már szállhatunk is be, szerencsére kettesével vannak a helyek, szóval mellettünk nincs senki más, csak előttünk meg mögöttünk. Remélhetőleg a mögöttünk ülő pár gyomra bírni fogja, mert nem igazán vágyom arra, hogy a nyakamban kössön ki a reggelijük. Külön ülések vannak, amire aztán valami hozzáértő figura rögzít minket. – Ez jó kis menet lesz… - mondom sejtelmes mosollyal, ahogy elindulunk, és megfogom a kezét. Az első néhány másodpercben egyenesen megyünk, de aztán rögtön jön is a feketeleves, mert hirtelen meredeken amolyan hegymenetben száguldunk le, miközben kezeimet magasba emelve kiabálok a többiekkel együtt, ami csak néhány másodpercre hagy alább, mikor újra és újra alá bukunk, vagy éppen irányt változtatunk.

New York-i kiruccanás

♪ Ain't no mountain high enough ♪
Vajon, amikor igazán a fellegekben érzed magad onnan van még feljebb? Már többször is éreztem úgy, hogy elértük a maximumot, hogy már nem lehetek ennél boldogabb vele, hogy már nem érezhetem magam ennél jobban, de aztán újra és újra ráteszünk még egy lapáttal és én még feljebb kerülök, és már csak abban reménykedem, hogy nem lesz ebből lefelé. Az a baj, hogy mindig van mélyrepülés és félő, hogy erre sor kerülhet majd, de nagyon remélem, hogy még odébb van. Most csak vele akarok lenni és nem gondolni arra, hogy bármi rossz lehet. A mosolyát akarom látni, a jó kedvét és tudni, hogy csodás napot töltünk el együtt és hogy még vár ránk jó néhány ilyen és még csak nem is New Yorkra gondolok, hanem mindenre, az életre. Az pedig pont e miatt már szinte elvárás, hogy egy-egy csók is elcsattanjon közöttünk, miközben hoz nekem egy kakaót, vagy épp eszegetünk, vagy mielőtt lelépek a fürdőszoba felé nagy sebességgel. Túlságosan tökéletes ez a nap, ez a reggel és azt hiszem ennél csak még jobb lesz majd, ahogy elérjük a vidámparkot. Tudom, hogy remekül fogok szórakozni vele, és ha jól sejtem nem nagyon lesz ebből másfelé mászkálás, legalábbis ma nem, de nem is baj, eléggé le fog minket fárasztani majd ez is,a többi maradhat holnapra, semmi nem szalad el.
- Azt hiszem, ha beszabadulok a vidámparkba, akkor ki se rángatsz onnan. - nevetem el magam, mert hát erre igazából elég nagy esély van, de majd kiderül. Szerintem este úgy fogunk majd kidőlni, mint akit totálisan kiütöttek, főleg ha mindent végig akarunk próbálgatni és már elég nagy vagyok hozzá, hogy semmiről se tilthassanak le, úgyhogy kétség sem fér hozzá, hogy naná, hogy mindent végig fogok próbálgatni! - Nem tudom melyik, de majd megmutatod, bár igazából fogalmam sincs, hogy mennyire bírja majd a gyomrom a gyomorforgató dolgokat, de... nagyon remélem, hogy nem ez lesz az első nap, hogy látsz... szóval nem szeretném, hogy visszaköszönjön a reggeli. - hát na, nem akarom, hogy lássa, ahogy előbukkan a kis róka. Nem akarok semmi negatívumot, szóval azért majd óvatos leszek. Mondjuk megpróbálok kevésbé gyomorforgató dolgokkal indítani, és csak fokozatosan haladni, aztán akkor hátha van rá esély, hogy mondjuk ha már valahol neccesnek érzem, akkor tudom, hogy ott a határ és durvábbra már nem ülök fel. De a hullámvasutat muszáj, a óriáskerék pedig alap, szerintem felettébb romantikus dolog lehet fent ülni a pároddal a tetején, csókot váltani, miközben alattatok elterül a város, és egy kicsit úgy kiszakadtok mindenből és eltávolodtok mindenkitől, mintha egy saját külön kis világba kerülnétek. Bár vele szinte mindig így érzem magam, elég rá egy csók.
- Hát jó... piszok mázlista vagy! És én se panaszkodhatom. - mosolyodom el szélesen. Hát azért na, nem egy elhanyagolható dolog, hogy az ember ha csak mellette megy az utcán tuti, hogy kap pár irigykedő pillantást a szembe jövök lányoktól. Olyan karja van, ami egyáltalán nem túl sok, hanem épp tökéletesen erős és ez a két kar egyedül az enyém, nem ér máshoz, legalábbis ahogy hozzám, úgy biztosan nem. - Akkor ma eszünk egy csomó vattacukrot és... és nyalókát! És majd lősz nekem valamit ugye? Valami szépet. - ez mondjuk alap, bár nem akarok valami hatalmas plüsst végighurcolni a vidámparkon, de valami apróságot mindenképpen, az azért jó lenne, örülnék neki és persze én is megpróbálkozom majd vele. Nem azt mondom, hogy profi célzó vagyok, de majd segít. Sokat tényleg nem kell mennünk, hogy elérjük a célt. És tudjátok mi a legjobb? Amikor valakivel már úgy vagy, hogy az sem zavar kicsit sem, amikor nem beszélgettek egymással, mert az is ugyanúgy tökéletes, nem érzed magad zavarban, csak szorongatod a kezét és egyszerűen csak... jól érzed magad.
- A vattacukros standot? - nevetem el magam, de aztán persze megrázom a fejem. Az még ráér, bár nem tudom mennyire leszek bátor, hogy eleve valami ütőssel kezdjek. - Mit szólnál a hullámvasúthoz? Majd igyekszem nem elszorítani az ereket a kezedben. - elég nagy ez már messziről is látszik, de akkor is ki akarom próbálni, mert... mert kell és kész. Kicsiként nem lehetett, de most már elég nagy vagyok hozzá, hogy senki nem mondhassa, hogy nem.

Scarlett & Liam

Azt már eldöntöttem, hogy teszek egy próbát ezzel az X-Men dologgal, és reméljük a legjobbakat. Nemcsak azért, mert talán lehetne úgy egy külön szobám, vagy inkább szobánk, hanem azért is, mert… mert már nem vagyok diák korú, és tudom, hogy nem vagyok még itt olyan régóta, de… de tanulás helyett inkább segíteni szeretnék. Nem lennék jó tanárnak, mert nem különösebben hoz lázba a tanítás gondolata. Én inkább harcos típus vagyok, és sokkal jobb vonz az az X-Men szerkó, mint a tanári asztal. Amúgy is elég magányos vagyok abban a szobában. Stephen már nagyon rég nem jött vissza, gondolom talált valami jobb helyet magának, egyedül pedig abban a szobában nem valami jó, sőt, egyenes lehangoló. Scarlettnek ott van Amy, meg Jill, de… önzőség, ha inkább én akarok ott lenni helyettük? Biztos nem szép dolog, de nem hinném, hogy ne lehetne megérteni a dolgot. Ha valaki olyan fontos neked, mint nekem Scarlett, akkor az életed minden percét vele szeretnéd megélni, és ha nincs veled, akkor még a magány is sokkal kínzóbb, mint lennie kéne. Néha csak egy ember hiányzik, mégis olyan, mint az egész világ néptelen lenne, és ez is csak azt bizonyítja, hogy van olyan ember mindenki életében, aki többet jelent, mint egy szó, vagy érzés. Ez az ember jelent mindent, ilyen ember nekem Scarlett, ő az egyetlen ilyen ember számomra.
A kakaó mellé azért még kap egy csókot, mielőtt leülnék mellé mosolyogva. Nekem mindig is az lesz az első, hogy neki jó legyen. És hogy mit szeretnék tőle? Mindent és semmit. Mindent, ami ő, de semmit sem, mert neki akarom mindent adni, nem pedig magamnak tartogatni ezeket. Nem tőle, ha nem neki, ugyanakkor szeretném, ha nekem adna mindent. Fura, de így van. Neki szeretnék adni mindent, amit őrizgetek magamban. Őrizgetem ezeket egy közelgő pillanatra, egy napra, egy életre… annak őrizgettem, akivel ezt a pillanatot, ezt a napot, ezt az életet szeretném megélni. Annak, aki minden. És abban a pillanatban, ahogy elfogadja, hogy nekem ő jelent mindent, hogy ő az akinek mindenem adni akarom, és akkor majd abban a pillanatban nem csak adok, de már kapok is. Nem érdekel a pénz, a hatalom és a többi mulandó dolog. A szíve érdekel, a szerelme, ő maga. Biztos mondanák néhányan, hogy talán az is elmúlik, de… de nem. Én szeretni fogom őt amíg lélegzem, és ez nem attól fog függeni, hogy szeret-e, vagy nem. De bízom benne, érzem, hogy ez… ez más, hogy ez különleges, és ezt neki is tudnia kell.
-Az nem baj, csak… csak hagyni kell a másnapra is valamit. – mondom fülig érő mosolyra húzva a számat. Az már igaz, hogy bőven van választék, és én is szívesen mennék el egyik hely után a másikra, de nem egy napra béreltem ki a kócerájt, szóval nem árt, ha valamit a másnapra is hagyunk. Jó persze, ez New York, mindig van valami újdonság, amit nem próbáltál ki, de attól még pihenni is kell néha, főleg egy olyan városban, mint ez, ahol az emberek inkább éjszaka élnek, mint reggel. Meg sem fordult eddig a fejemben, hogy esetleg a professzorék most éppen minket keresnek. Remélem van jobb dolguk is, mert ez… ez nem rájuk tartozik, láthatják, hogy nincs semmi baj, vigyázok Scarlettre, ők pedig csak foglalkozzanak azzal, hogy minél több mutánst találjanak meg. Ha pedig megint kapunk a fejünkre mikor visszaérünk… nos nem érdekel. Most aztán tényleg mondhatnánk, hogy én voltam az egészben a hunyó, de nem kell mondani, mert… mert ez a mi életünk, és azért mert Scarlett nincs teljes biztonságba, még nem kell bezárni a birtokra. Én is féltem őt, de megtudom védeni, és szeretném, ha élne, ha… ha vele lehetnék, és megmutathatnám neki a dolgokat, ha már megígértem.
- Hát ez szomorú, most már mindenképp pótolnunk kell a vidámparkot! Az én kedvencemet még soha nem próbáltam ki, tudod az a nagy csavarféle. De kiskoromban a hullámvasutat imádtam, szülővel felengedtek rá. – az óriáskerékért még odavoltam, de melyik kisgyerek ne tett volna másként? Sajnos nem engedtek fel rá, mert kicsi voltam, anya meg tériszonyos, szóval az kimaradt az életemből, de majd pótoljuk az óriáskereket. Azt pedig nagyon jól érzi, hogy nem fogok ellenkezni, ha beakar menni a szellemkastélyba, sőt, talán még én fogom mondani, hogy minél előbb menjünk, hogy minél előbb a nyakamban köthessen ki. A készülődés meg már csak ilyen, a pasiknak könnyebb magukat rendbe hozni reggel, bár Scarlett még is nagyon gyorsan megoldja a dolgot. A karkötő pedig még szép, hogy nálam van, csak azért nem volt rajtam tegnap, mert előző este a zsebembe raktam zuhanyzás előtt, aztán ott is maradt valamiért, de tanultam a leckéből, úgyhogy most már folyamatosan fogja látni rajtam a karkötőt, amit tőle kaptam.
- Nincs itt semmi túlzás, piszok nagy mázlista vagyok! – mondom mosolyogva, még mielőtt közelebb lépne. Örülök, hogy tetszem neki, és ha így néz rám, akkor megéri izzadni a konditeremben, ez kétségtelen. – Ki nem szereti a vattacukrot? Édes, ragad, és bármennyit ehetsz belőle, mert nem laksz jól tőle! – mondom mosolyogva, ahogy kilépünk az ajtón, aztán gyorsan zárok is, hívom a liftet, és pár perc múlva már az utcán is vagyunk. Remélem nem bánja, ha sétálunk, mert a kocsi kulcsa nincs nálam. Amúgy se egy vészes távolság a vidámpark, hamar oda is érünk, és még csak olyan hatalmas sor sem áll előttünk, szóval hamar bent is vagyunk, miután fizettem a fickónak, hogy bemehessünk. – Melyiket avassuk fel először? – van itt minden, aminek egy vidámparkba lennie kell, úgyhogy nem fog semmi sem kimaradni, az már biztos.

New York-i kiruccanás

♪ Hungry heart ♪
De nem mindenki szerelmes annyira, mint mi és... és... valahogy akkor is reménykedem benne, ha nem is most, de majd egyszer meg lehet oldani. Egyébként is, ha Liam X-men lenne akkor már nem kéne a többi diákkal egy szobában laknia gondolom, hanem lenne neki saját, mint a többi tanárnak, meg felnőttnek és akkor már miért ne lehetnék vele én is ott? Tényleg elférek kis helyen is és igazán nincsenek nagy igényeim, meg semmi ilyesmi. Persze szeretek a szobatársaimmal együtt lenni, jó hely az, kedvelem Amyt és még Jillt is a furcsaságai ellenére, de attól még érthető, ha mégis sokkal szívesebben lennék azzal, akit szeretek. Lássuk be, sokkal kellemesebb úgy ébredni, hogy a számodra legfontosabb embernek látod a mosolyát, hogy csókot kapsz tőle, hogy este érzed, ahogy átölel. Tényleg csak erre vágyom a közös reggelikre, a közös elalvásokra, a közös életre vele, és ez akkor lehet az igazi, ha együtt lehetünk mindig, ha együtt is alhatunk. Jó lenne, ha sikerülne ha lenne rá lehetőség. Még ha nincs is sok, de... de mégis reménykedem benne.
- Köszönöm! - mosolyodom el, amikor megkapom még a kakaót is. Persze elvileg ha valakit szeretünk, akkor teszünk érte, hogy jó legyen neki, akkor minden erőnkkel azon vagyunk, hogy kielégítsük a vágyait, de azért ez nem mindenkinél egyértelmű. Nem mindenki figyel arra, hogy a másiknak jó legyen, hogy megcsinálja neki a reggelit, vagy egy meleg kakaót, csak mert azt kér. Ez sajnos nem feltétlenül evidens, még ha nekem az is, meg neki szerencsére. Én is bármit megtennék neki kérdés nélkül és szívesen készítek bármit amit kér, mármint ami legalábbis sikerülne. A nyaralóban is megcsináltam a vacsit, még ha ez csak egy konzerv megmelegítéséből állt is. Tudom, hogy nem volt valami nagy dolog, de szeretettel készítettem el, és végül is annyira nem lett rossz azt hiszem. Az pedig már csak hab a tortán, hogy annak az estének mik lettek a következményei, hogy annak hála most itt vagyunk együtt és én még életemben nem voltam ennyire boldog, már csak attól, hogy együtt lehetünk, hogy tervezhetjük a közös városnézést, a közös életet, a közös mindent.
- Tudom, csak túlságosan lelkes vagyok. - mosolyodom el, amikor elneveti magát. Tudom, hogy kicsit túlzásba vittem, és nem lehet mindent egyszerre megtenni, hogy van azért pihenni is kell, és hogy még lesz lehetőségünk pótolni a dolgokat, csak hát attól még nagyon nehéz választani, de tudom, hogy vele akármi is lesz a végcél az csodás lesz és nagyon fogom élvezni majd. Mindegy, hogy csak sétálunk, ebédelünk, elmegyünk a vidámparkba, vagy hintóra ülünk, az a lényeg, hogy ezt ketten tehetjük meg. Lehet, hogy mindeközben a professzorék keresnek minket, de hátha tudják, hogy nincs semmi baj és hogy nincs értelme visszaráncigálni minket, mert meg tesszük újra, mert nem lehet az ember csak úgy bezárni, mert esetleg veszélyben lehet. Szeretnék élni és szabad lenni, már így is épp eleget voltam rab.
- Én még úgy igazán nem is, amikor még kicsi voltam a legtöbb dologra nem ülhettem fel, úgyhogy majd most pótolom, bár nem tudom hogy minden bírni fog-e a gyomrom, de... meglátjuk. Neked van kedvenced? - nekem nehéz választani, mivel nem ismerek sok mindent, de mondjuk arra emlékszem, hogy az óriáskereket imádtam, mert arról be lehet látni mindent, meg a szellemkastélyt, persze a kicsiknek való változatot, mert a nagyba én még nem mehettem be, de vannak nagyon szórakoztató részei is, amik nem feltétlenül annyira ijesztőek, bár nem hiszem, hogy Liam lázadni fog, ha valami elénk ugrik, én pedig e miatt a nyakában kötök ki. Nem is húzom az időt, se perc alatt bevágom a maradék reggelit, leöntöm a kakaóval és már el is tűnök rendbe szedni magam. Rémes dolog, hogy még ennek ellenére is ő lesz kész előbb, mert gyorsabban választja ki, hogy mit vegyen fel, no meg nem kell fésülgetnie sem a haját. De nem baj, azért így se maradok le sokkal mögötte. Az pedig mérhetetlenül boldoggá tesz, hogy a karkötő még mindig meg van neki. Nem arról van szó, hogy azt hittem nem tetszik, csak... csak jól esik és kész.
- Túlzol, de azért jól esik. - mosolyodom el. Nem, már kicsit sem érzem zavarban magam azért, mert füttyent egyet, amikor meglát, sőt határozottan jól esik a dolog. - Azért te sem panaszkodhatsz. - nem öltözött túl és azért kár lenne tagadni, hogy egyáltalán nem utolsó a külseje, és valahogy nem tudom megállni, hogy azért közelebb lépve ne simítsak végig a karján. Erős, és ez megnyugtató és persze még eszméletlenül jól is néz ki. Csak aztán fogom meg a kezét. Életem egyik legszebb napja, ez már nem kérdés! - Ugye majd eszünk vattacukrot? Szereted a vattacukrot? - régen imádtam, tudom, bár már jó rég volt, és nem vagyok benne biztos, hogy most is szeretni fogom-e, de miért ne? Édes, cukros, van, aki nem szereti?

Scarlett & Liam

A szavaira csak mosolyogva bólintok egyet. Igen, nem lenne rossz a közös szoba, de attól félek, hogy lehetetlen. Az a baj, hogy ha nekünk lenne, akkor mindenki azt szeretné, és talán még úgy is gondolnák, hogy fontosabb dolgaik is vannak annál, minthogy a mi kedvünkre tegyenek, és aztán ott van az is, hogy milyen rögeszmésen próbálják védeni Scarlettet. Megértem, tényleg, én is így tennék a helyükbe. Azok a fickók, akik fogva tartották… kitudja még hány mutánst tartanak bezárva, és kitudja mennyit akarnak elkapni és bebörtönözni, hogy kísérleti nyulakként használják őket, fegyverként a saját fajtájuk ellen. Undorító egy dolog, és ilyenkor nem tudom felfogni, hogyan képesek az alapítók az embereket védelmezni. Nem akarok én sem konfliktust, de… de miért van az, hogy mi is félünk attól, hogy nem fogadnak el minket, mégsem fogunk el embereket és tartjuk őket fogva, hogy kiismerjük a jövőbeli ellenfelünket. Ha mi nem, akkor ők miért? Néha megtudom érteni azokat, akik változást akarnak. Csak az a baj, hogy nem lenne hasznunkra, csak rontana a helyzeten. Az embereknek azt kéne látniuk, hogy képesek vagyunk jót tenni, megvédeni másokat, nem pedig azt, hogy háborút akarunk kezdeni. De akkor is… tudom, nem minden ember egyforma, de ez nem változtat azon, hogy miként bánnak velünk. Elfogult vagyok, Scarlett miatt is, meg azért is, mert mutáns vagyok, de… attól még igazam lehet. Remélem nem lesz.
-Oké, mindjárt adom is. – tej az van a hűtőben és sikerül kakaót is találnom, úgyhogy úgy tűnik teljesen felesleg volt aggódnom, hogy átvernek, mert eddig úgy tűnik, hogy minden van itt, ami csak az eszünkbe jut. Ha mégse, akkor rendelünk, és már meg is kapjuk. Nem tart sokáig míg megcsinálom, még annyit kérdezek tőle, hogy megmelegítsem-e neki, vagy hidegen issza. Anya mindig megmelegítette, én mindig hidegen ittam, de ezúttal maradok az ásványvíznél, valamiért most nem kívánom a kakaót, pedig amúgy nagyon szeretem, anya sokat csinált nekem régen, bár ezzel gondolom a legtöbb gyerek szintén így van, hiszen a szülők szoktak csinálni kakaót a gyereküknek, nem? Az pedig csak természetes, hogy lesem a kívánságait, ez a legkevesebb, nem? Sőt, ez inkább adódik magától. Figyelsz arra, akit szeretsz, nem? Szeretnéd neki még az ilyen apróságokat is megadni, mint egy pohár kakaó. Megszeretnék neki adni mindent, és most már megtudok. Régen nem ment volna, régen üres voltam, kiégtem, de most… most élek, most jól érzem magam, jobban, mint bármikor és úgy érzem, hogy most igenis tudnék adni magamból, és oda is adom magamat neki.
- Egy nap huszonnégy óra, úgyhogy van időnk, nem kell azért így egyszerre ledarálni mindent, felakarjuk fedezni a várost, nem Guinness rekordot dönteni! – mondom nevetve. Na igen, tényleg van elég lehetőség, és az amit itt az előbb elmondott Scarlett… hát elképzelni is durva, hát még megcsinálni. Viszont nem azért mondtam, amit mondtam, hogy felejtse el a dolgot, mert felőlem aztán belevághatunk ebbe a maratonba,csak előbb talán kéne valami egyszerűbbel kezdeni, mert azért ez így első napra nem durva lenne, hanem talán halálos, egy ilyen nap után talán mozdulni sem tudnék. Talán, de soha nem tudhatjuk meg, amíg nem próbáltuk ki, igaz?
- Nem is! Sok felnőtt jár vidámparkba, amúgy se vagyunk igazán felnőttek, és régen voltam már vidámparkban, gondolom te is! – mondom mosolyogva, ahogyan kicsit félretolom a füzetet, elvégre sikerült megtalálnunk azt, amit akarunk, még ha az nem is volt benne, majd próbálom vele tartani a lépést és olyan gyorsan eltüntetni a szendvicsemet, mint ő, de ez nem csak nehéz feladat, hanem egyenes lehetetlen, mert mire ő végez, nekem még a fél szendvics megvan, aztán még a vizet is sikeresen félrenyelem a nevetéstől, mikor meglátom a kakaó hagyta bajuszt a száján. Nem is tudok hozzászólni a dologhoz, olyan gyorsan viharzik ki a fürdőszobába, úgyhogy csak gyorsan betolom a szendvicset a számba, majd lehajtom mellé a vizet, és a fürdőszoba felé veszem én is az irányt, hogy egy alaposabb fogmosás után elmerüljek a cuccaim között, bár nem mintha olyan nagyon válogatós lennék. Jó idő van, szóval egy sima farmert, meg egy kék trikót kapok fel magamra, a karkötőt, amit még Scarlettől kaptam, és aztán már csak a cipőmet veszem fel gyorsan a lábamra, és még gyorsan beletúrok a hajamba, hogy kinézzen valahogy, aztán máris indulásra készen állok az ajtóban, majd elismerően füttyentek egyet, mikor meglátom Scarlettet. – Ejha, nem semmi! – mondom mosolyogva, ahogy végigmérem, majd a kezemet nyújtom felé. - Mehetünk? – tudom, hogy hol van a vidámpark, valahogy éreztem, hogy nem fog kimaradni a programból, szóval megnéztem előre, félóra séta, nem valami nagy távolság.

Tárgy: Re: Scarlett & Liam - New York-i kiruccanás

» Scarlett és Liam
» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Scarlett & Liam - A nagy hír
» Scarlett & Liam - Újra együtt