New York-i bújócska

Tárgy: New York-i bújócska Csüt. 12 Feb. - 21:56

First topic message reminder :

Walter & Lorelai

Az a helyzet, hogy legalább egy kicsit ki kell mozdulnom, egyszerűen muszáj. Oké nem rossz a hely, az a birtok, de irritál, hogy túl sokan vesznek körbe és a tetejében még szabály is viszonylag sok van és azért a szabályok soha sem voltak nekem valók, de próbálok - igen komolyan! - alkalmazkodni, legalábbis a magam módján. Nem mondom, hogy egyszerű, mert elég nehézkes ennyi embert figyelembe venni, és megpróbálni elkerülni őket, hogy ne legyen az, mint a múltkor a két csajjal az erdőben, de... érthető, ha van egy kis hatalomfitogtatás, ha egyszer mindenkinek meg van a maga ereje és egyikünké sem kifejezetten gyenge igaz?
No szóval ezért léptem le. Az a jó, hogy a fickó, akinek a birtokán élünk egészen... ütőképes pénzügyileg. Csak nem orrol meg nagyon, ha lenyúltam egy motort a garázsból, hiszen nem törtem össze és jó eséllyel nem is fogom... majd igyekszem. Persze mindennel én sem számolhatok. Egyelőre csak szórakozni vágyom kicsit, valami kötetlen bulira, valami... izgalmasra minden egyéb kötelezettség nélkül. Nem akarok minden este figyelni arra, hogy amit teszek jó-e vagy rossz, hogy szabad-e vagy sem. Ezért tértem be szépen egy klubba. Persze nem volt nehéz bejuttatni magamat mindenféle belépő és nagy pénzkeret nélkül. A képességem sok mindenben segít ilyen esetekben, viszont... hát na én sem számolhatok mindig mindennel igaz? Azzal sem, hogy nem mindenkivel szabad packázni, szóval egy jó méretes pasas keze nyomán sikerül felnyalnom a kinti betont úgy egy órával azután, hogy betettem a lábamat a helyre. A pasas erős... és... nagyon úgy tűnik, hogy nem igazán történik semmi sem, amikor próbálok hatni rá. Őszintén szólva egyelőre még nem tudok azon gondolkodni, hogy ez miatta van, vagy miattam, de nem próbálom azzal húzni a saját időmet, hogy teszem azt másra próbálok hatni, amúgy se hiszem, hogy a fickót ki tudná ütni egy itteni nyápic, mert ha nincs két méter, akkor egy sem.
Szóval első körben próbálok feltápászkodni és nem nagyon foglalkozni a ténnyel, hogy néhány helyen a karomon és a térdemen is sikerült megszabadulnom egy kis bőrtől, no meg persze a harisnyámnak is annyi. - Hülye... állat! - oh, hát persze, hogy még ilyenkor is nagy a szám. Nem én lennék, ha ez nem így lenne, csak akkor pattanok fel, amikor a fickó ennek hála megindul felém, én pedig megpróbálom megkeresni a legközelebbi fedezéket. Oké tudom, elég cinkes befutni egy sikátorba, de hát ott néha vannak kukák, vagy nem bezárt ablakok, netán tűzlépcsők, amiken fel lehet jutni és akkor eltűnhetek a szeme elől... vagy a jó ég tudja. A nyílt utcán futni amúgy sincs értelem éjszaka. Ez a város nem olyan, hogy jön valami nagy megmentő hirtelen és majd jól kisegít a bajban. Az emberek sokkal jobban szeretnek félrenézni. Tudom... én is használtam már ki ezt a... képességüket.

Tárgy: Re: New York-i bújócska Szer. 11 Márc. - 17:37

Lorelai & Walter

- Értem. Én sajnos… nem igazán tudtam a szlenget gyakorolni. Nem úgy neveltek és... a katonaságban is mást szoktam meg. – így van, de főleg otthon neveltek így, a katonaságban pedig… nos, nem igaz az, hogy mindenki csak káromkodik. Persze, másmilyenek vagyunk, de én egy olyan egységhez kerültem ahol ez nem volt divat. – Azt hiszem…igen, letudnám fogni önt úgy, hogy ne tudjon kiszabadulni. – nem mintha azt akarnám ezzel sugallni, hogy lenézem őt, szó nincsen erről,de… elég nagy darab vagyok amúgy is, hozzá képest még inkább, a fizikai erőm miatt, ami láthatóan több, mint az övé, szerintem sikeresen tudnám úgy fogni, hogy ne árthasson se nekem, se magának. – Akárhogy is, de nőt megütni nem szabad. – alapjaiban véve sem látom túl sok értelmét annak, hogy megüssünk valakit,ha csak…nincsen valamilyen elintézetlen ügyünk az illetővel, de én soha nem kezdek kötekedni azzal, akivel nyilvánvalóan nem vagyok egy súlycsoportban, inkább próbálok a békés módszereknél maradni.
- Nem éltem soha sem Bronx-ban, így nem tudom teljesen biztosan megerősíteni, de… gondolom igen, igaza van. – nyilvánvalóan nem volt rossz dolgom Hawaii-on, de más ott élni, mint csak üdülni egyet évente ott. Az élet előbb-utóbb unalmas lesz, én meg soha nem voltam az a bulikba járó típus. Én inkább csak…a barátaim között szórakoztam, jó társaság máris garantálja a jó kedvet.
- Köszönöm, akkor ezt…észben tartom és eszerint nézek a civilekre. – gondolom ezen halmazba ő is beletartozik,nem igaz? Legalábbis én nem úgy látom őt, mint aki csak úgy odamenne segíteni egy teljesen vadidegennek,de…kitudja, lehet,hogy mégis, csak én vagyok rossz véleménnyel az elmondottak alapján a civilekről. – Ez igaz, de… a szándék a lényeg elsősorban. – nem azt mondom, hogy egy tízéves kölyök ugorjon a fegyver elé, de… mindegy, erre minden bizonnyal nincsen jó megoldás, azonban az emberek az én meglátásom szerint sokkalta többet is segíthetnének egymásnak, úgy összetartóbb lenne a társadalmunk, mint manapság.
- Bajban volt, akár jó, akár rossz ember, nem fogom megbánni, hogy a segítségére voltam. – nem ettől függ ez, nem az számít, hogy ki jó és ki rossz ember, csakis az a fontos, hogy segítsünk, mert így leszünk mások, mint azok az emberek, akik csak legyintenek mások fájdalmaira, holott tudnának rajta segíteni.
- Jogos, de… mi is hordunk sisakot. – na igen, az kell, kivéve azoknál az akcióknál, amelyeket gyorsan kell elvégeznünk, ilyenek a beszivárgások, szabotázsok, egy kijelölt személy likvidálása… de a nyílt terepen kötelező, és életet is menthet, olyan ez, mint a golyóálló mellény, nem merjük megkockázatni, hogy nem vesszük fel. – Nem kell válaszolnia rá, ha nem akar. – tényleg nem, nem kívánok tolakodó lenni, nem akartam,hogy a kérdésem alapján ez jöjjön le neki, így hát ha nem akar válaszolni, akkor nem is kell, elvégre ez csakis rá tartozik, nemde? Nem kötelessége, hogy megossza egy idegennel. Tudom ezt, és el is fogadom. – Hát persze, ha ezt óhajtja, de… a nevét nem tudom. – na igen, nem mutatkozott be nekem, és bár én tudom a nevét, nem kéne elárulnom magam, hiszen ezzel a küldetést vágnám sutba. Azt mondták,hogy ne tudjon Lorelai arról, hogy tudom ki ő.

Tárgy: Re: New York-i bújócska Vas. 8 Márc. - 17:23

Walter & Lorelai

- Tudod csak sok a komoly szó és a jól megfogalmazott mondatod, de... nem baj, szórakoztató hallgatni. - hát na nem olyan lazán beszél, mint én és most bármennyire is próbáltam kicsit leutánozni a stílusát nem nagyon sikerült, én nem vagyok profi ebben, de nem is akartam sosem olyan lenni, mint mondjuk a szüleim. Nálam már csak a szóhasználat is afféle lázadásnak számít a magam módján, bár lázadok én még sokféleképpen, ez is csak egy apró része.- Igazi lovag vagy? És ha a lefogás sem hatásos? Le tudnál fogni úgy, hogy ne tudjak kiszabadulni tutira? - hát na ügyes kislány vagyok ám még akkor is, ha nem vetem be a képességemet. Persze azért számít, hogy nagy a szám, ha tudom, hogy a másik nem ártana, az előbbi nagydarab pasassal nem lettem volna így, inkább meglépni próbáltam, mint döngetni a mellkasomat, hogy milyen jól ki tudok szabadulni, ha megpróbálna lefogni, főleg mert az a pasas nem éppen lefogni akart.
- De mégis más Hawaii-on élni, mint mondjuk Bronx külvárosában nem? - akárhogy is nézzük mégis csak meleg van és tengerpart, szerintem jócskán más élet lehet, mint az itteni. Nem mondom, hogy itt rossz, de attól még más. Én mondjuk szeretem a nagyváros, de nem mondom, hogy rossz lenne egyszer elruccanni egy olyan igazi pálmafás helyre, akár valami tuti lakatlan szigetre egy olyan pasassal, mint ő, akinek ilyen karja van... Hát na, szerintem fel tudnám találni magam még a jóféle bulik és partik híján is.
- Oh, hát tudod a civilek félnek és önzők is kicsit, nem szívesen folynak bele mások veszélyesnek tűnő ügyeibe. - rántom meg a vállamat. - Nem mindenki tud lefogni valakit olyan könnyen. - teszem még hozzá egy félmosollyal. Azért lássuk be, ő könnyebben játszik életmentőt, ha egyszer ki tudja húzni magát egy keményebb helyzetből, de azért a legtöbben nem így vannak ezzel, és egy olyan nagydarab pasasba, mint az előbbi kis barátunk a nagy többség nem szívesen kötne bele, féltenék a saját testi épségüket, ami valahol érthető, én se kockáztatnék egy vadidegen miatt.
- Eleve nem sok jó ember van, de szerinted én az vagyok egyáltalán? Nem tudhatod. - a mosolyom töretlen, hiszen most mondtam meg neki gond nélkül, hogy én se vagyok túl jó ember, nem olyan, akit érdemes volt megvédeni, de persze azért örülök neki, hogy megtette. Szép dolog a részéről. Amúgy meg nem mondom, hogy a veszélyes pasik jönnek be nekem, ő sem tűnik annak és ugye, hogy kérdés nélkül szorongatom már egy ideje a karját, és igazából csak az ő visszafogottságán múlik, hogy nem azért jön fel hozzám, hogy legyen is valami, csak egy egyszerű kávéra.
- Kockázat nélkül unalmas. Egyébként is pont egy katona beszél a kockázatról? - nem tudom megállni a mosoly nélkül, mielőtt felpattannék a motorra. Azért azt nem mondanám, hogy a katonák élete olyan veszély és kockázatmentes lenne igaz? - Nagyon kíváncsi vagy ahhoz képest, hogy csak egy kávé miatt jöttél fel, vagy... pont a miatt? - pillantok még rá, mielőtt eltűnnék a konyha felé, hogy nem sokára már a kávékkal térjek vissza és simán lehuppanjak mellé. Amúgy se nagy a lakás, nincs fotel, a kanapén pedig nem szükséges, hogy nagyon távol üljek tőle. A tálcára tettem azért cukrot is, ha még is kéne neki, de tejet tehet bele bátran, ha már azt választotta. - Lennél olyan édes, hogy tegezel? Olyan... zavaró ez a magázódás, akkor mesélek neked magamról, ha annyira kíváncsi vagy. - alig pillantok közben oldalra, a saját kávémat ízesítem, de még így is láthatja oldalról az arcomon játszódó szórakozott mosolyt. Na valamit valamiért nem igaz?

Tárgy: Re: New York-i bújócska Pént. 6 Márc. - 22:31

Lorelai & Walter

- Hát…talán egy próbát tehet, feltudom fogni amit mond. – méghozzá nagyon is jól, ezek is csak reflexek végül is, igaz? Nem egészen, de a seregben nekem vannak a legjobb eredményeim, és nem véletlenül, ugyanis én teljesítettem a legjobban az összes gyakorlaton. Bízom benne, hogy feltudom fogni azt, amit mond. – Akkor…lefogom, de nem ütöm meg. Katona vagyok, elég sok ilyenben volt már részem. – nem mindenki szereti ugyanis a katonákat, nagyon sokan csak kötözködnek velünk, hogy megmutassák mennyivel jobbak, de én ilyen esetben soha nem ütök először. Nem alacsonyodom le az ő szintjükre. Ezt a férfit se ütöttem meg, egyszerűen csak lefogtam.
- Köszönöm. – bólintok mosolyogva a szavaira. Ez bók volt, igaz? Felteszem, hogy az volt, bár a legtöbb katonán az egyenruha jól áll, amúgy is vannak olyan nők, akiket valahogy vonzanak az egyenruhások, ennek okát nem tudom és azt hiszem nem is akarom megtudni, mert úgy elveszne a varázs, igaz? Bár nem vagyok egy nőfaló típus.
- Hát… nem egészen. Ott élni lényegesen más, mint csak ott vakációzni. – ez így van, mert előbb-utóbb arra is rá lehet unni, Hawaii-nak meg van a saját maga kis gyönyöre, de… mulandó gyönyör ez, és egy idő után az ember megunja, hogy ugyanazt csinálja minden egyes nap. – A seregben… ott igen, segítünk egymásnak. Érdekes, hogy önök, civilek nem teszik meg ezt. – nem ismerik egymást, míg én a bajtársaimat igen, de egy ismeretlen emberen is segítenék, nem számít, hogy mennyire ismerem, de akkor ezek szerint egy átlag New york-i férfi nem tenné meg? Nos, ez felettébb érdekes és sajnálatos.
- Igen, ez a fajta megfogalmazás azt hiszem jobban illik a valóságra. – biccentek feléje egyet mosolyogva. Nem vagyok lovag, és az év legjobb embere sem vagyok. Sokakat öltem már meg, és sokakat is fogok még megölni. Nincs bűntudatom, egy nagyobb jó érdekében tettem ezt, és ha Isten színe elé kerülök, minden lövésért vállalni fogom a felelősséget. – Azonban van egy olyan sanda gyanúm, hogy túl sok jó embert nem ismer. - szerinte ezt tagadnia is kár lenne, mert hát elégé meglátszik rajta, hogy… nem éppen az a fajta nő, akiket a kedvesebb férfiak érdekelnének, hiszen azok…unalmasak, ahogy mondani szokás, ugye?
- Vagy azoknak, akik kevesebb kockázatot szeretnének vállalni. – a bukósisakot azért nem véletlen találták ki, de nem akarok ezen most ennyire fennakadni, elvégre csináltam már én is veszélyesebb dolgokat, mint a bukósisak nélküli motorozás, abban pedig csak reménykedni tudok, hogy tud vezetni és nem borulunk fel félúton, kellemetlen lenne. – Mondja csak… meg egyszerűen, hogy mit dolgozik. Feltéve, ha nem bánja az érdeklődésemet. – mert lehetséges, hogy igen, elvégre nem rám tartozik a dolog és persze meg is érteném, ha nem mesélne nekem róla, miért is tenné? Mint mondta ő is, a legtöbb ember itt New York-ban elég bizalmatlan. – Tej, tejjel kérném. – mondom, miközben kényelembe helyezem magamat a kanapéra, és hátradőlök, ahogy végignézek a lakáson. – Régóta él már itt? – a városban, ebben a lakásban…ahogy felfogja a kérdésem mibenlétét, engem mindegyik válasz érdekel.

Tárgy: Re: New York-i bújócska Vas. 1 Márc. - 17:32

Walter & Lorelai

- Azt hiszem, ha nem érted, úgy se fogom tudni elmagyarázni. - rántom meg a vállamat egy félmosollyal. Na igen, elég komoly a pasas, de komolyan ebben van valami egészen cuki, főleg ha azt nézem, hogy közben mégis csak megmentett, úgyhogy egy szavam sem lehet. Egyébként is úgy összességében szimpatikus, valahogy az a típus, akinél az emberben ott a késztetést, hogy valamilyen úton-módon lebontsa azt a kis csigaházat, amit felhúzott maga köré, mert valahogy csak lehetséges nem? Én azért elég laza vagyok, hogy képes legyek rá, csak nagyon kell igyekeznem, ha valaki ennyire nehéz eset. - De akkor mi oldja meg, ha mondjuk valaki túlságosan kellemetlenül viselkedik veled? Teszem azt, ha valaki bántani akar és nő, akkor mi van az elvekkel? - akkor sem lehet az illetőt megütni? Nem azt mondom, hogy most direkt magam ellen akarok beszélni, csak mégis kíváncsi vagyok, hogy vajon meddig tartanak azok a fene nagy elvei, azért a végtelenségig csak nem igaz?
- A mosoly mindenkinek jól áll, neked pedig különösen, ahogy... az egyenruha is. A kettő együtt már halálos kombináció. - széles mosollyal igyekszem újabb mosolyt kihozni belőle. Egyébként pedig nem hazudok, tényleg így van, jól áll neki a mosoly, és az egyenruha is. Mondjuk azt hiszem ezeken az izmokon kb. bármi jól állna, még mosoly nélkül is elfogdosom én őket szívesen, de így csak még inkább, legalább látszik, hogy még hatni is tudok rá, ha csak annyira is, hogy végre elmosolyodik.
- Akkor stimmel, Hawaii... majdnem olyan, mint egy álomvilág nem? - nem jártam még ott igazából, bár ha nagyon akartam volna, talán megtehetem, de eddig még nem hozta úgy a sors. Mondjuk azok alapján amit elképzelek róla, tuti, hogy jó hely lehet. Napsütés, pálmafák és minden, ami szem szájnak ingere, no meg ha ilyen pasik teremnek ott minden bokorban... akkor mondom én, hogy kész paradicsom lehet a hely. - Eddig nem a való világban éltél, vagy Hawaiion mindenki segít a többieknek? - mosolyodom el, hiszen na nekem ezt nem kellett elmagyaráznia senkinek sem. Az emberek nem segítőkészek és főleg nem kedvesek manapság és ha bajban vagy, akkor nem fognak a segítségedre sietni, nehogy bajod essen. Nem, az emberek inkább eltávolodnak tőled, ha bajban vagy, mert nem akarnak ők is bajba kerülni veled együtt.
- Nekem pont olyan vagy, mint egy lovag, vagy... akiket ismerek azok közül te állsz a legközelebb hozzá, így jó? - nem mondanám, hogy túl sok jó embert ismerek, de hát na az a helyzet, hogy nem igazán vagyok én sem az, szóval furcsa is lenne, ha igazi kis angyalokkal lennék körülvéve. Jó eséllyel hamar elkárhoznának mellettem, nem is tudom, hogy egy ilyen daliás lovaggal mi lesz majd a közelemben.
- A bukósisak a félősöknek és a gyengéknek való. - rántom meg a vállamat, mielőtt felpattannék a motorra. Szerencsére legalább ebben nem fogja vissza magát, nem szeretném, hogy leessen, csak mert nem meri átkarolni a derekamat, az igazán szomorú lenne. Elindulok szépen a ház felé, amikor megérkezünk, mutatom az utat, aztán pár pillanatnyi kotorászás után a kulcsom is előkerül és már bent is vagyunk. - Most mondjak valami sablonos, de nem igaz választ, vagy... ijesszelek el? - döntök kicsit oldalra a kezemet, csak aztán indulok meg a konyha felé, hogy lerúgtam a cipőmet és ledobtam a kabátot. A már előre lefőzött kávéból töltök és dobom be a mikróba, hogy aztán átlibbenve a szobámba szépen lekapjam a harisnyát. Nem csukom be az ajtót... minek? - Dobd csak le magad! Mi kell a kávéba? Cukor, tej? - szólok még ki a nappali felé, ahol gondolom már ledobta magát a kanapéra.

Tárgy: Re: New York-i bújócska Pént. 27 Feb. - 15:55

Lorelai & Walter

- Nem tudom mit ért ez alatt. – mégis mit mondtam, ami kacifántos lenne? A seregben is úgy tanítottak, hogy ne köntörfalazzak, mert barátok közt vagyok, ha nem bízhatnak meg bennem,akkor oda az egész, így mindig próbálok őszinte lenni, persze, vannak dolgok, amiket érdemesebb inkább talán elhallgatni, de…ezek a dolgok előbb-utóbb úgy is kiderülnek. - Nem, persze nem, de… én nem hiszem, hogy az erőszak ezt megoldaná. – vicces, hiszen én magam is ebből élek meg, az erőszakból, méghozzá az egyik legrosszabb és károsabb fajtájából, a háborúból. Ölök mert… mert ez a parancs, mert ezzel védem a hazámat. Nem szabad ennél mélyebbre ásni. – Köszönöm! – nekem is könnyebb úgy vele, ha nem kötekedik, elvégre elég nehéz úgy megvédeni valakit, ha az illető nem akarja, hogy megvédjék, így hát… azt hiszem elégé megkönnyíti ezzel a dolgomat, márpedig minden bizonnyal lesz még rá alkalom, hogy bajba sodorja magát, nem ringatom magamat tévképzetekbe, az eddig látottak is éppen elegek voltak.
- Különös, hogy ennyire mosolyt akar látni az arcomon. – mert hát mégis miért? Alig ismer, sőt, nem is ismer, akkor… miért akarna valamilyen módon kicsikarni belőlem egy mosolyt? Fura, nagyon fura, de rég jöttem voltam már otthon, néha elfelejti az ember milyen is távol a géppuskák ropogásától. – Köszönöm. Az egyenruhára is ezt mondják. – nyugtázom egy bólintással a bókot, mert végül is az volt, nem? Kaptam már dicséreteket, megjegyezték már, hogy jól áll az egyenruha is, de tény, hogy ez mindenkivel így van, gondolom van valami vonzó egy katonában néhány nő számára, de ennek okát nem tudom.
- Nem, én… Hawaii-on születtem. – viszonylag közel az álomvilághoz, igaz? Legalábbis ezt szokták mondani, de… nem tudom, nem vagyok annyira tisztában azzal, hogy milyenek is a civilek, hiszen én magam nagyon keveset voltam köztük, katonák, bajtársak közt teljesen más minden. Kockáztattam már az életem másokért, és mások is értem, mert… hinnünk kell a másikban. – Értem ezt… az eszembe vésem akkor. – fura, nekem természetes az, hogy megpróbálok segíteni másoknak, már a szüleimtől is olyan nevelést kaptam, hogy legyek segítőkész, a seregben pedig egyértelmű volt ez. Egy mindenkiért, ahogy mondani szokás, és tartom is magamat ehhez. Nem viszonozást várok, én…csak szeretek segíteni.
- Higgye el, a lovagtól sajnos elég messze vagyok. De… köszönöm, egy kávé jól esne. – bólintok a szavaira. Nem vagyok lovag, soha nem is mondanám ezt magamra, mert… nem érzem magamat annak, és sajnos ritkán érzem magamat egyáltalán valaminek. Mondják, hogy a háború megöli az embert…inkább az öli meg, hogy benne él.
- Gondolom bukósisakot felesleges lenne keresnem. – nem arról van szó, hogy nem bízom a vezetői képességeiben, de azért a bukósisak egy hasznos dolog, bármikor történhet valami, de… mindegy, ezen most nem fogok fennakadni, inkább csak felülök hátra a motorra és pár pillanat habozás után végül is átkarolom őt, és miután megérkeztünk és leszálltunk, csak akkor kerül le róla a kezem. A bejárati ajtót persze nyitom előtte és előre engedem, ha panelházban lakik, elvégre ő tudja az utat és így illik, nem igaz? – Mit dolgozik? Ha nem veszi tolakodásnak a kérdésem. – nem tartozik rám, de azért a kíváncsiság még nem akkora bűn, ugye?

Tárgy: Re: New York-i bújócska Csüt. 26 Feb. - 20:12

Walter & Lorelai

- Lényegre törő... de mégis kacifántos. - nevetem el magam. Oké... komolyan ez a stílus, amit hoz már-már édes, de tényleg. Nem nagyon találkoztam még ilyen pasival. A legtöbb vagy zsigerből bunkó, vagy inkább valamiféle sármőrnek hiszi magát és teszi a szépet, aztán később derül ki, hogy bunkó, eddig még nem sok kivételt láttam, de ez a kis katona... egyenesen édes a folyamatos meglepettségével, meg ezzel a fene nagy tisztelettel, amit sugároz felém. Mintha valami múltból itt ragadt vérbeli lovag lenne. Én legalábbis valami hasonlónak képtelem el a lovagokat. - Gondolod, hogy akkor egy nő bármit megtehet? - oh, hát nem arról van szó, hogy ne védeném én a saját nememet, komolyan nem, egyszerűen csak azért azt hiszem igenis túllőhet egy nő is a célon annyira, hogy indokolt legyen, hogy aztán kezet emeljenek rá, bár persze ettől még nagyon is örülök neki, hogy az... úriember megvédett engem, még ha ezt az úriember dolgot kifejezetten viccesnek is érzem, főleg ha az előbbi pasasra próbáljuk meg ráhúzni. - Hát jó, egy kicsit visszafogom magam, becs' szó! - mosolyodom el. Legyen akkor neki igaza, nem kötök bele még jobban az illető... úriemberbe, ha már legalább elhúzta a csíkot.
- Ha tréfát űznék, akkor mosolyognál? - és igen! Sikerül elérni, hogy elmosolyodjon, bár halványan, szóval a dolog nem az igazi, de mondjuk hogy egynek megteszi, hátha még érhetünk el esetleg egy kis fejlődést is idővel a dologban, ha nem is azonnal, mert gondolom az kb. esélytelen, de nekem az is tökéletes, ha lassan haladunk, de legalább haladjunk. - De mosolyogsz látod és határozottan jól áll! - viszonozom én is, és hát na tényleg azt kell, hogy mondjam, hogy így van, jól áll neki a mosoly. Az a túl komoly ábrázata nem az igazi, sokkal szebb, ha ott vannak azok a kis gödröcskék az arca szegletében. A mosoly a legtöbbeknek jól áll, főleg ha az őszinte.
- Valami álomvilágból jöttél igaz? - nem, az emberek nem segítőkészek, ez sajnos nem így működik. - Az emberek erre nem olyan hű, de segítőkészek és főleg nem kockáztatják egy idegenért a saját testi épségüket. - rántom meg a vállamat. Oh, nem veszem én ezt annyira a lelkemre. Én se nagyon tenném meg másért, nem vagyok az a mentőangyal típus, mint mondjuk ő, de hát hozzám ez nem is nagyon illene. De hát akkor legyen, megengedem hogy hazakísérjen, ha már azt hiszi, hogy olyan nagyon elvesznék út közben, pedig azért hazatalálnék jó eséllyel, bár nem biztos, hogy akarnék, ez mondjuk a nagyobb probléma. Egyedül rémesen uncsi hazamenni, de mondjuk ha velem jön, akkor túlélem.
- Jól van tudom, mondtam, hogy olyan vagy, mint egy lovag. Akkor mondjuk csak meghívlak egy laza limonádéra... kávéra... valamire oké? - nem tudom megállni, hogy ne paskoljam meg újra a felkarját, határozottan tetszik. Kellemesen finom az érintése, és na nem tudom megállni, hogy ne fogdossam, főleg ha már nem ellenkezett a belé karolás miatt. Azt hiszem csak a miatt lenne jó, ha mondjuk ő lenne elől a motoromon, eléggé szívesen simulnék hozzá, és ölelném át, de hát jelen esetben ugye én tudom az utat, és amúgy is az enyém a motor. Minő fájdalom!
- Van egy kis bérelt lakásom pár sarokra innen, talán öt-tíz perc motorral, ha nem rohanunk. Na pattanj fel! És ne szégyenlősködj. - bukósisak nincs, naná, nem vagyok én az a típus, aki effélét használna. Egyszerűen csak felpattanok és kihúzom magam. Csak nem annyira szégyenlős, hogy nem mer átkarolni. Maximum majd segítek neki, ha arra van szükség, vagy ha nagyon ellenkezik, hát kapaszkodik hátul, de na... azért jó néven venném, ha azokkal az erős karokkal védelmezne, ha már annyira óvni akar a hazafelé úton rám leselkedő esetleges bajoktól.

Tárgy: Re: New York-i bújócska Kedd 24 Feb. - 14:56

Lorelai & Walter

- Nem egészen értem mire gondol. Próbálok… a lehető leglényegretörőbb lenni mindig. – így neveltek a szüleim, hogy soha ne köntörfalazzak, csak mondjam ki amit gondolok, mert az igazságból baj nem lehet. A seregben is ezt mondták. Elmondták, hogy mondjak, amit akarok, amit gondolok, mert itt senki nem büntet meg, ha önmagam vagyok. – De, ha ön mondja, elhiszem. Az úr megérdemelte, amit kapott, egy nőre nem emelhet kezet egyetlen férfi sem. – lehet, hogy én vagyok ennyire földhöz ragadt, de én azt is utálom, ha egy apa üti meg a lányát. Egy nőt nem hinném, hogy meg kéne ütni bármiért is. Persze, bizonyára köztük is vannak rossz emberek, de az erőszak soha nem megoldás. – Természetesen nem, de… ne dörgölje feleslegesen az orra alá ezt. – mert nincs értelme, így csak feldühíti az ellenséget, aki kiszámíthatatlan lesz, így nehezebb védekezni ellene. Persze, képes vagyok rá, a férfinál messze jobban képzett vagyok, de nem szívesen bántok senkit sem nyomosabb ok nélkül.
- Kezdem azt hinni, hogy tréfát űz velem. – nem bántásként mondom, egy halványabb mosolyt is az arcomra varázsolok. Nyilvánvaló, hogy mi ketten teljesen más világból jöttünk, máshogy is neveltek minket, és valószínűleg ezért nem értem azt pontosan, hogy mire is céloz egészen pontosan ezzel. – Most már határozottan hiszem, hogy tréfát űz velem. – mondom mosolyogva, és bár nem ez a világ legteljesebb és önfeledtebb mosolya, de… ez jött most, én már az idejét sem tudom annak, hogy mikor mosolyogtam úgy igazán, önszántamból. Nem móka és kacagás az életem sajnos, persze, nem panaszkodom, én választottam ezt.
- Bizonyára más is segített volna. – nem olyan rosszak az emberek, hogy ne segítsenek, persze, nem veszem a lelkemre a dolgot, ennyivel tudtam most szolgálni, nem hinném, hogy bárki is komplett első segély dobozzal rohangálna a városban, várva azt, hogy a bajbajutott nők ellátásért folyamodjanak hozzá. Bár…kitudja, fura hely a világ. – Nem szeretném ha kockáztatna. – válaszolom mosolyogva, és én sem mondom ezt komolyan, nem tűnik szerencsétlennek, de határozottan olyannak tűnik, aki szereti ha…beleköphet mások levesébe. Nyilvánvalóan egy forrófejű, ezt már láttam, és az ilyen embereket ha nem is keresik a bajt, de a baj mindig megtalálja őket, ezt a csatatéren is tapasztaltam már.
- Rendben, akkor… a kocsiért majd eljövök, nem kell szállítatni. – csak nem lakik olyan messze, én pedig amúgy is szeretek sétálgatni, szóval visszajövök érte, nem kell szállítatni az autót, felesleges plusz költség, ha én is eltudok érte jönni, legrosszabb esetben, ha messze lakik, akkor tömegközlekedéssel jövök idáig vissza. – Azt hiszem…félreértette a szándékaimat, én nem… azért segítettem magának és ajánlottam fel, hogy hazakísérem. – nem mondom ki, hogy miért, azért annyira nem vagyok egy oldott és laza ember, ahogy mondani szokás, de minden bizonnyal tudja mire gondolok, mert…szerintem ő pontosan arra gondolt. Nem azt mondom,hogy nem szép nő, mert szép, de én nem vagyok hátsószándékú. – Igen, azt…vettem észre. – bólintok egyet, mikor ismét megpaskolja a kezemet és… azt hiszem még nem találkoztam ennyire közvetlen emberrel, mert kevesen voltak akik ennyire… mások lettek volna, mint én, mert lássuk be, a legnagyobb jó indulattal sem vagyok egy lazának nevezhető valaki. Pont ellenkezőleg. – Milyen messze lakik? – kérdezem tőle, mikor elérünk a motorhoz és… valószínűleg egy érdekes látvány lesz, hogy én ülök hátul, de… ez egy ilyen nap.

Tárgy: Re: New York-i bújócska Vas. 22 Feb. - 15:47

Walter & Lorelai

- Kacifántosan fogalmazol, tudod ugye? Akkor hidd csak el nekem, teljesen jogos volt. - naná, hogy nem volt az! Szoktam én teljesen jogtalanul belekötni emberekbe, mert épp olyanom van, csak ugye általában ennek nincsenek következményei, bár mintha mostanában határozottan sokszor futottam volna bele olyanba, akinél végül ez lett a kellemetlen következmény. Persze ezt próbálom simán figyelmen kívül hagyni, mintha semmiség lenne. Mindenható talán nem vagyok ennek fényében, de... attól még nem fogom önként beismerni, hogy esetleg valaki képes lenne tényleg legyőzni engem. Engem... nem lehet csak úgy legyőzni! Most is valahogy megoldottam volna a nagydarab problémáját, de azért sokkal könnyebb, hogy van segítségem, ez tény. - Szegényt sajnálnom kellene? - jó na, nem csinálok neki külön még plusz nehézséget, de sajnálni sem fogom a pasast. Naná, hogy azt akartam, hogy szépen járja meg és nem érdekel engem, hogy most akkor mennyire lesz betörve az orra. Kiszakította a harisnyámat na!
- Ez azt hiszem nem lep meg. - mosolyodom el. Nem érti mire célzok. Hát arra, hogy annyira komoly, mintha ez minimum elvárás lenne, bár lehet hogy a katonaságnál pont ez a helyzet, de ha egyszer most civilben van itt akkor igenis megpróbálhatná egy kicsit elengedni magát, mert a jelenlegi helyzet azért még sem olyan halálosan komoly. Nekem se lett akkora bajom, kivéve persze a harisnyámat, az határozottan megsínylette a dolgot, de a térdem hamar rendbe fog jönni, ehhez kétség sem férhet. - Hát ha civilként, akkor kérek egy mosolyt. Kérem! - meg is mutatom neki, hogyan kell csinálni, hátha az segíteni fog esetleg egy kicsit, hogy le tudja utánozni. Tényleg nem történt nagy baj és amúgy is az élet csupa játék és szórakozás, akkor miért kellene folyton ilyen feleslegesen komolynak lenni nem? Azt hiszem a fickóra nagyon ráférne egy kis szórakozás, mert a végén még totál besavanyodik, pedig azért nem tippelném még kiégett veteránnak, hogy erre oka legyen.
- Ne vedd a lelkedre, túlélem, legalább segítettél. - nem vártam el igazán, hogy kész elsősegély doboz legyen nála, de komolyan. A végén még egészen a lelkére veszi, hogy nincs nála egy komplett kórház és akkor szegénykémnek még savanyúbb lesz a képe, azt pedig igazán nem akarom. - Szóval olyan szerencsétlennek tűnök, hogy még hazajutni se tudok baj nélkül? - a mosolyomból látszik, hogy nem mondom én ezt igazán komolyan, bár amilyen a végén még ezt is annak veszi. De azt hiszem láthatja a tetteimből és a gesztusaimból, hogy én nem épp olyan vagyok, mint ő. Számomra az élet tényleg csak egy játék, neki is kéne ebből tanulnia, akkor sokkal könnyebb dolga lenne.
- És mi lenne, ha mondjuk te pattannál fel mögém a motorra és a kocsidat szállíttatnánk, vagy... majd visszahozlak ide reggel? - oké persze arról volt szó, hogy csak haza akar vinni, hogy lássa, hogy minden rendben velem, de hát na... nem vettem ezt én annyira komolyan és amúgy is a mai estém tökéletesen el lett szúrva, szóval más módon kell megtalálnom a szórakozásomat. Egyébként is nem vagyok én olyan harapós, hogy félnie kellene tőlem, nem szoktam én bántani senkit sem... nagyon... legalábbis, ha nincs rá okom. Látom én, hogy meglepi még az is, hogy belé karolok, de nem veszem magamra különösebben a dolgot. Majd megszokja a stílusomat, vagy nem. Komolyan elhatároztam, hogy megpróbálom ezt a jégkatonát kicsit felolvasztani. Nincs az az isten, hogy ne legyen lehetséges. - Olyan sok rosszat feltételezel rólam, komolyan szomorú leszek. Tudod... csak azokkal ápolok ellenséges viszont, akik megérdemlik, de látod, hogy milyen kedves tudok lenni, ha akarok, igaz? - meg is paskolom kicsit a karját. Hát na, nem tudom megállni a dolgot, túlságosan tetszenek azok az izmok és valahogy van egy olyan érzésem, hogy muszáj időnként megnéznem, hogy még mindig megvannak-e.

Tárgy: Re: New York-i bújócska Pént. 20 Feb. - 12:48

Lorelai & Walter

- Azt nem tudom, hogy jogos volt-e, nem voltam ott mikor ez elkezdődött. Ami biztos, hogy az úr nem kezelte helyénvalóan a helyzetet. – bólintok egyet, igazat adva neki. Egy nőre nem gondolom, hogy rá kéne támadnia egy férfinak, ráadásul akkor, ha még kétszer olyan nagy is, mint a most előttem álló hölgy. – De felesleges hergelni, mert akkor kénytelen leszek bántani. – a legyőzött embert nem hergelni kell, hanem hagyni, hogy elfogadja a tényt, hogy legyőzetett, és egyes embereknek ezt sokkal nehezebb elfogadniuk, mert utálják azt, ha nem lehet minden az övék. Birtokolni akarnak mindent, még azt is, ami nem is kézzelfogható.
- Elnézését kérem, de… nem értem, hogy mire céloz. – vagyis inkább csak sejtem, de nem akarok rosszat, vagy olyat gondolni a hölgyről, ami nem lenne helyénvaló. A sejtésem az, hogy túl komolynak titulál, de én csak válaszoltam a kérdésére, vagyis a fel nem tett kérdésére, de a kettő szinte egy és ugyanaz. Kaptam már kimenőt, de soha nem kérvényeztem, elmentem néha iszogatni a bajtársaimmal, de ritkán jöttem haza, nem sok minden várt itthon. A családom szétesett, így mindenem a sereg volt, ritkán lazítottam, bevetésről bevetésre mentem, így az aktám elég részletes és bőven van benne anyag, amit elemezhetnek az erre felvett emberek. – Nem, hölgyem, most civilként vagyok itt. – mondom a szavaira, miszerint hivatalos lennék. A legkevésbé sem, most int civil vagyok itt, igaz, hogy feladatom van, de nem hordok egyenruhát és nem is a bázison vagyok, jelen pillanatban a nem kért, de szükséges eltávomat kaptam meg a vezérkartól, mert szerintük ez szükséges. – Ahogy kívánja. – bólintok a szavaira, és kissé meglep az, hogy a vállamba öklözik, bár sejtem, hogy nem ártó szándékkal teszi, de… meglep, nem igazán volt még ilyen…valamiben részem, akármit is akarjon jelentei ez a vállba öklözés. Talán egy köszönés, egy… jel…rég nem voltam itthon, a seregben pedig nem egészen így jelzünk a másiknak.
- Sajnálom, hogy nem szolgálhatok többel. – ha tudom, hogy ez történik, akkor szereztem volna valami sokkal használhatóbbat is, mint a zsebkendő, de nem tudhattam, hogy így fogom őt megtalálni. A megbízóim biztosítottak afelől, hogy a lányuk nem egy könnyű ember, de nem hittem volna, hogy máris meg kell védeni majd. – Én… nem csak megakarok bizonyosodni arról, hogy biztonságban ér haza. – nincsenek mögöttes szándékaim, egy szóval sem mondtam, hogy lennének. Nem mondom, hogy egy szent ember vagyok, de van értékrendem, és nem vagyok egy rosszindulatú egyén. Persze, tettem rossz dolgokat, de soha nem azért, mert élveztem is. – Van, autóval jöttem. Ha gondolja szívesen hazaviszem a motorját pedig… maga után szállítatom. – nem lesz azzal gond, ebben szinte bizonyos vagyok, de sikerül újfent meglepnie azzal, mikor egyszer csak belém karol. Elégé meglep az, hogy ennyire…közvetlen, nem igazán ehhez vagyok szokva. – Sok emberrel ápol ennyire… ellenséges viszonyt? – pillantok rá kíváncsian. A feladatom az, hogy megvédjem őt, tudnom kell tehát, hogy mire számítsak, hány rosszakarója van, és, hogy mennyire hajlamos arra, hogy ott is a bajt keresse, ahol amúgy nem kéne. A szülei szerint ehhez ért a legjobban, de nem minden szülő ismeri a gyermekét, ezt megtanultam már az évek során.

Tárgy: Re: New York-i bújócska Kedd 17 Feb. - 22:08

Walter & Lorelai

Nekem ilyen téren nincs gondom, nagyon is különlegesnek gondolom magam. Az vagyok... ez igazából szimpla tény, még simán különlegesebb vagyok a különlegeseknél is, ez is tény, de hát érthető, ha egy átlag ember nem gondolja ezt így magáról. Oké a pasas jól verekszik és... különlegesen előzékeny, meg visszafogott mindennek ellenére, amit az ember nem nézne azért ki belőle. Azért arra még a szemöldököm is felszökik, hogy még nekem szól oda, hogy fogjam vissza magam és ezt azért nem tudom, hogy minek kell, de nem tudom... az a hülye nyugodt természete lehet az oka talán, vagy hogy segített, hogy végül nem szólok vissza erőteljesebben. - Jól van béke katonája, de... jogos volt! - igenis jogosan szóltam a pasas után. Vegye csak észre magát. Nem mindenható és kész. A kis katona simán ellátta a baját, csak velem volt olyan nagy legény, mert én fizikailag azért nem sok mindent tudok tenni ellene.
- Jól van, pihenj katona! - nevetem el magam. A pasas eléggé komolynak tűnik, de hát minden bizonnyal meg van erre az oka. Azért a katonák is szoktak szórakozni gondolom, meg kimenőt kapni, de ő mintha nem nagyon akarná még csak meg se nagyon próbálni, hogy mondjuk elmosolyodjon, vagy valami. - Hű, de hivatalos. Egy picit engedd el magad és akkor hidd el nekem, hogy egyből minden könnyebb lesz. - mosolyodom el és szórakozottan még meg is paskolom a vállát, mikor közelebb lépek. Hát jó magas és... nem mondom, hogy nem érezni már pár vállkoccolásból is, hogy eléggé meggyurkálnám, ha lenne rá lehetőségem. De egyelőre azzal kellene törődnöm, hogy rendbe szedjem magam, legalább nagyjából, mert éppenséggel nem festek túl jól. A ruhám sem és én sem, év vérzem és a harisnyámnak is annyi, szóval nem kéne valami boldognak lennem, de ez a karót nyelt katona komolyan határozottan szórakoztató.
- Akkor most ez megteszi, kösz! - veszem át tőle a zsepit és legalább nagyjából letörlöm a térdemet. Annyira nem vészes, csak érdemes lesz kimosni, meg ki tudja, hogy milyen mennyiségű salak és kavics ment ugye bár bele, mert erre bőven van esély, szépen felnyaltam ugyanis a betont. - Szóval mégis tudsz laza lenni, máris fel akarsz jönni hozzám. - szélesedik ki a mosolyom. - Motorral vagyok, úgyhogy kérdés, hogy felpattansz mögém, vagy van saját járgányod? - indulok meg kifelé szépen a sikátorból, de aztán pár lépés után megállok és szépen hátrébb lépdelek mellé újra, és lazán belé karolok. Anyám, azok a karizmok! - Tudod csak biztos, ami tuti, ha netán az utálóm visszatérne. - villantok egy bájos mosolyt, miközben nem látványosan megtapizgatom azért a bicepszét, vagy is igyekszem nem túl látványosan csinálni, csak aztán indulok tovább, ha kell, akkor motoromhoz, mert hát azzal jöttem. Jó... azt vettem kölcsön a birtokon, ez a jobb megfogalmazás.

Tárgy: Re: New York-i bújócska Szomb. 14 Feb. - 19:59

Lorelai & Walter

Soha nem gondoltam úgy magamra, mint aki különleges lenne. Tény, hogy a reflexeim sokkal jobbak, mint az összes más katona társamnak, sokat kellett járnom vizsgálatokra, hogy megállapítsák a mikéntjét, de mivel nem találtak semmit, elintézték azzal, hogy tehetséges vagyok. Ha nem lennék az, nem kerültem volna már fiatalon a legjobbak közé. Fura érzés volt, több tíz éves tapasztalattal bíró emberek közt lenni, de sikeresen vettem az akadályokat és fiatal korom ellenére is kivívtam a tiszteletüket. Azonban a dicsőség soha nem szállt a fejembe. Úgy neveltek, hogy soha ne bízzam el magamat. Természetesen jól esik a dicséret, de ha hagynám, hogy magával ragadjon, az nagy hiba lenne.
Könnyű dolgom van a fickóval. Először is, mert sokkal képzetebb vagyok, mint ő, illetve mert sokkal jobb kondícióban is vagyok, na meg úgy érzem néha, hogy akár kávét is ihatnék közben, mert úgy se lennék elég lassú, hogy komolyabb fenyegetést lássak benne. Azonban nem megverni akarom, csak visszafordítani. – Kérem, erre semmi szükség! – intézem szavaimat a lányhoz. A fickó egyértelműen nem tanúsított tiszteletet az irányába, azonban nincs szükség a hergelésére. Visszafordult, és ha szerencséje van elfelejti ezt holnapra, hogy ne legyen ebből komolyabb gond. Bár azt már megtanultam, hogy egyesek képtelenek revans nélkül továbblépni. Érthető, de nem szerencsés.
- Jól látja, az Amerikai Egyesült Államok hadseregében szolgálok. – egy különleges egységben. Hamar észrevették, hogy hasznomat tudják venni, így hát egyből meg is kezdték a kiképzésemet, így most bizton állíthatom, hogy a világ egyik legképzettebb speciális alakulatában szolgálok. Ha még szolgálok, de minden bizonnyal nem kívánnak tőlem megválni. Az a helyzet, hogy én sem kívánom ezt. – Nem, hölgyem, csak úgy ítéltem meg, hogy azon férfi ártani készült önnek. Nem a harc kedvéért siettem a segítségére. – nem keresem a harcot. Való igaz, hogy abból élek, de nem hinném, hogy nekem kéne keresnem azt, megtalál engem így is úgy is. – Sajnálatos. – mondom a szavaira. De ezen nem tudok segíteni. Azonban úgy gondolom, hogy ezzel még olcsón megúszta, az a fickó bár dühösebben távozott, mint érkezett, nincs kétségem afelől, hogy szívesen emelt volna kezet az előttem álló hölgyre. Márpedig egy férfi ne üssön meg nőt, az szánalmas és gyáva dolog. – Attól tartok váltásharisnyával nem tudok szolgálni. – nem, azzal tényleg nem tudok, sok mindent hordozok magammal, de ezt a tárgyat pont nem, és nem is valószínű, hogy ezután fogom. Bár, kitudja, a szülők szerint a lányuk szeret bajba keveredni, amíg tart a megbízatás, amit tőlük kaptam, talán jobb lenne mégiscsak beújítani egy váltás harisnyát. Kitudja mikor kelhet neki. – Csak ezt van nálam, ami alkalmas a célra. – nyújtom neki a farmerzsebemből előbányászott zsebkendőt. A sérülése maga nem olyan súlyos, bár célszerű lenne azért szakszerűen ellátni, a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a legkisebb sérülés tudja a legnagyobb fájdalmat okozni, ha hagyjuk elfertőződni. – Merre lakik, hölgyem? Esetleg elkísérhetném, ha nincs ellenére. – remélhetőleg, mert az a dolgom, hogy megvédjem, és ha elhajt, akkor kénytelen leszek őt követni. Márpedig mégiscsak jobb úgy, ha nem kell bujkálnom, igaz?

Tárgy: Re: New York-i bújócska Szomb. 14 Feb. - 17:34

Walter & Lorelai

Az én képességemmel elbújni valaki elől... valami eszméletlenül ciki dolog, és nem is igazán élvezem dolgot, főleg nem amikor a célra egy... kukát kell használni. Lealacsonyító és komolyan rémes, hogy mostanában már a többedik alkalom, amikor arra világít rá valami, vagy valaki, hogy nem vagyok én annyira mindenható, mint aminek hiszem magam, pedig... nagyon is az vagyok! El tudok én bánni sokakkal, de ez a pasas... nem tudom, hogy rá nem hat, amit csinálok, vagy szimplán csak valami miatt a képességem most nem aktív, de az biztos, hogy valami nagyon nincs rendben. Én nem szoktam megsérülni! Most viszont felnyaltam a betont, lehorzsoltam a tenyeremet, mázlija van a fickónak, hogy a kabátom nem szakad ki, mert akkor még inkább pipa lennék, de a harisnyámnak így is annyi és a térdem is kellően ég és vérzik is. Mármint ez utóbbit még azért nem néztem meg, mert most jóval fontosabb dolgom is van az önvizsgálatnál, mondjuk, hogy ne legyen ennél is komolyabb bajom, ha netán a fickó nekem akarna esni.
Ám arra igazán nem számítok, hogy előkerül valaki más, méghozzá nem is valami gyenge ember. Nem tudom megállni, hogy az udvarias stílusát hallva ne mosolyodjam el. Mint valami... középkori lovag, de persze nem olyan stílust kap vissza, amit ő alkalmaz. Azért nem mondom, hogy tátott szájjal, de határozottan élvezettel nézem végig, ahogy a pasas megkapja szépen a magáét. Hát hogy mit ne mondjak... baromira megérdemli! A megjegyzésére nem tudom megállni, hogy ne lépjek előre egyet és kiáltsak utána. Említettem már, hogy nagy a szám? De most simán megtehetem, hiszen a másik fickó erősebb nála, szóval lépéselőnyben vagyok. - Vagy inkább te úsztad meg tahókám! - mert hát na gondolom az életmentő védőangyal durvábban is elláthatta volna baját, hiszen ahogy látom éppenséggel nem egy gyenge darab, ez az eddigi tetteiből is látszott, no meg amúgy is... elég szép darab, hogy mit ne mondjak.
- Hölgyem? Édes... komolyan, és őrmester is, szóval katona vagy, akkor innen ez a harci kedv, meg erő igaz? - mosolyogva porolom le a kabátomat, és csak most jutok el oda, hogy végre lehajoljak, hogy megnézzem a harisnyát is. - Persze... még ezt is kiszakította az az állat. - morgom az orrom alatt, mintha azzal nem is különösebben törődnék, hogy a térdemről is lejött a bőr, nem csak a harisnya szakadt ki. - Van esetleg egy... zsepid... elsősegélydobozod... váltóharisnyád? - jó nagy az utolsót azt inkább csak viccesen teszem hozzá. Mégis csak megmentett a pasas és mint említettem elég jó darab, nem leszek vele ellenséges, legalábbis amíg nem ad rá okot.

Tárgy: Re: New York-i bújócska Pént. 13 Feb. - 10:49

Lorelai & Walter

New Yorik…életemben talán egyszer jártam itt. Hawaii-on születtem, nem egy gazdag családba, de jól éltünk, tengerparti ház, aminek mindig víz most a partjait…apámmal gyakran fociztunk a homokban, vagy játszottuk valamit a vízben míg kisebb voltam. Aztán szép lassan felnőttem, már nem érdekelt a labda meg a játék, lányokkal voltam, szörföztem, bulikba jártam, búvárkodtam… minden jól ment, egészen tizennyolc éves koromig. A bátyám Roger… meghalt. Nem beszélünk róla, mert nagyon szerettük őt, de attól még mind tudtuk, hogy ő már nincs nekünk. Katona volt, méghozzá nagyon ígéretes, vele mindig jókat tudtam dumálni, vagy csak szórakozni egyet…és egyszer csak egy levél jött, hogy Roger Walter meghalt a haza szolgálatában. Egy bevetés során valamelyik társuk elárulta őket és kelepcébe kerültek. Utolsó erejükig harcoltak, de túlerőben volt az ellenség. Apámat nagyon maga alá temette a dolog, a piához nyúlt, próbáltunk segíteni rajta anyával, de… végül elmart mindkettőnket maga mellől, anya elhagyta, én vele mentem, és így a sziget másik oldalára költöztünk. Hetente egyszer láttam apámat, próbált leszokni, és sikerült is neki, de már nem ugyanaz az ember volt. Elküldött katonai iskolába, amit utáltam, mert tudtam, hogy csak Roger miatt tesz, de… Roger miatt meg is tettem. Azonban nem hittem volna, hogy végül önként maradok. Jó kiképzést kaptam, a legjobb lettem, nagy karrier elé néztem, azonban én beértem kevéssel is, a bajtársak miatt nem akartam magasabbra emelkedni. Nem tudtam volna parancsolni a barátaimnak.
És hogy kerültem most ide? Nos, egyszerű. A legutóbbi bevetés óta kimenőt kaptam, mert aggódtak értem. Megkeresett egy házaspár, miszerint hallottak a teljesítményemről, ezért szeretnének ajánlani egy privát munkát. Én pedig elfogadtam, elvégre jobb, mint egy mekiben gürcölni, igaz? A lányukra kell vigyáznom, akiről még csak azt sem tudták, hogy hol van, így meg kellett találnom, ami végül is annyira nem volt nehéz, pár ismerősnél körbe telefonáltam, ők pedig megmondták hol találom. Pont azt láttam csak, ahogy egy sikátor felé fut, nyomában valami nem kis darab emberrel. Sejtettem, hogy ne éppen barátkozni akar a fickó, ezért mentem utánuk és… így vagyok most itt.
- Elnézést uram! Valami problémája akadt? – lépek oda a fickó mögé, egyelőre még csak olyan távolságban, hogy ne higgye, hogy fenyegetőznék. Tiszteletre tanítottak mindenkivel szemben, így hát ehhez mérten állok előtte. – Takarodj a dologra, barom! – szinte köpi felém a szavakat, és normális esetben nem tennék semmit sem, ezzel még nem lehet kihozni a sodromból, viszont ekkor pillantom meg a lányt a kukák mögött, aki felé megindul. – Uram, meg kell állítanom, ha önként nem áll meg. – most már én is elindulok felé, és ekkor néz rám vissza fickó. „Próbáld meg” tátogja felém vigyorogva, én pedig sóhajtok egy nagyot. Utálom az erőszakot. Pedig erőszakból élek. Ironikus. A fickó felé lépek, most már azzal a határozott szándékkal, hogy elintézem. Egyből cselekszik, a jobb kezét lendíti meg felé, de lebukok és egy jól irányzott ütéssel az állkapcsát találom telibe, ami egy hatalmasat roppan az öklöm nyomán. Azonban nem adja fel, fel kel és felém vetődik, de sikerül kitérnem előle, majd hátulról kapom el, fojtófogásba véve a fejét, a térdhajlatába pedig belerúgok, hogy térdre essen, és könnyebb legyen tartani. Talán olyan fél percig harcolhat, míg végül a kezei erőtlenül csapkodnak már, és ekkor engedem el. – Megúsztad ribanc! – kiáltja el magát, mielőtt még elhordaná az irháját.
- Hölgyem, minden rendben? – fordulok most már a lány felé és a kezemet nyújtom. – A nevem Walter Brooks őrmester. – nem mondom, hogy a szülei béreltek fel, mert azt az utasítást kaptam, hogy nem mondhatom el. Abba az esetben a lányuk…bántana. Bár ezt nem fejtették ki jobban, hogyan is értették.

Tárgy: New York-i bújócska Csüt. 12 Feb. - 21:56

Walter & Lorelai

Az a helyzet, hogy legalább egy kicsit ki kell mozdulnom, egyszerűen muszáj. Oké nem rossz a hely, az a birtok, de irritál, hogy túl sokan vesznek körbe és a tetejében még szabály is viszonylag sok van és azért a szabályok soha sem voltak nekem valók, de próbálok - igen komolyan! - alkalmazkodni, legalábbis a magam módján. Nem mondom, hogy egyszerű, mert elég nehézkes ennyi embert figyelembe venni, és megpróbálni elkerülni őket, hogy ne legyen az, mint a múltkor a két csajjal az erdőben, de... érthető, ha van egy kis hatalomfitogtatás, ha egyszer mindenkinek meg van a maga ereje és egyikünké sem kifejezetten gyenge igaz?
No szóval ezért léptem le. Az a jó, hogy a fickó, akinek a birtokán élünk egészen... ütőképes pénzügyileg. Csak nem orrol meg nagyon, ha lenyúltam egy motort a garázsból, hiszen nem törtem össze és jó eséllyel nem is fogom... majd igyekszem. Persze mindennel én sem számolhatok. Egyelőre csak szórakozni vágyom kicsit, valami kötetlen bulira, valami... izgalmasra minden egyéb kötelezettség nélkül. Nem akarok minden este figyelni arra, hogy amit teszek jó-e vagy rossz, hogy szabad-e vagy sem. Ezért tértem be szépen egy klubba. Persze nem volt nehéz bejuttatni magamat mindenféle belépő és nagy pénzkeret nélkül. A képességem sok mindenben segít ilyen esetekben, viszont... hát na én sem számolhatok mindig mindennel igaz? Azzal sem, hogy nem mindenkivel szabad packázni, szóval egy jó méretes pasas keze nyomán sikerül felnyalnom a kinti betont úgy egy órával azután, hogy betettem a lábamat a helyre. A pasas erős... és... nagyon úgy tűnik, hogy nem igazán történik semmi sem, amikor próbálok hatni rá. Őszintén szólva egyelőre még nem tudok azon gondolkodni, hogy ez miatta van, vagy miattam, de nem próbálom azzal húzni a saját időmet, hogy teszem azt másra próbálok hatni, amúgy se hiszem, hogy a fickót ki tudná ütni egy itteni nyápic, mert ha nincs két méter, akkor egy sem.
Szóval első körben próbálok feltápászkodni és nem nagyon foglalkozni a ténnyel, hogy néhány helyen a karomon és a térdemen is sikerült megszabadulnom egy kis bőrtől, no meg persze a harisnyámnak is annyi. - Hülye... állat! - oh, hát persze, hogy még ilyenkor is nagy a szám. Nem én lennék, ha ez nem így lenne, csak akkor pattanok fel, amikor a fickó ennek hála megindul felém, én pedig megpróbálom megkeresni a legközelebbi fedezéket. Oké tudom, elég cinkes befutni egy sikátorba, de hát ott néha vannak kukák, vagy nem bezárt ablakok, netán tűzlépcsők, amiken fel lehet jutni és akkor eltűnhetek a szeme elől... vagy a jó ég tudja. A nyílt utcán futni amúgy sincs értelem éjszaka. Ez a város nem olyan, hogy jön valami nagy megmentő hirtelen és majd jól kisegít a bajban. Az emberek sokkal jobban szeretnek félrenézni. Tudom... én is használtam már ki ezt a... képességüket.

Tárgy: Re: New York-i bújócska

» New York
» Egy New York-i lakás
» Scarlett & Liam - New York-i kiruccanás
» Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York
» New York határában