Tatjana és Gabriel - Sokadik rész

Pókember jelmezben?! Képtelen vagyok megállni, hogy ne nevessek. Mert igen is élénk a fantáziám, kell is ez a képességemhez. És legfőképp, mert simán kinézek belőle ilyen lököttséget. Főképp, ha egy barát felvidításáról van szó.
- Na, majd kipróbáljuk - kacsintok a folyamatos ellenkezésére. Bár kicsit kétlem, hogy valóban képes lennék-e az apukájával kettőnkről beszélgetni. Legalább is ami az igencsak intim témát illeti. De ki tudja, alig váltottam vele néhány szót, azt is elég necces helyzetben. Lehet nagyon jó fej és roppant laza. Annak viszont örülök, hogy Gabe ugyanezt az én apámmal már nem veti fel. Bár a szüleim elég lazák, kétlem, hogy papa jól viselné a dolgot.
- Csak is a te tiszteletedre - bólintok, ahogy felfedező ujjai kitapogatják a fehérneműm kényes anyagát. Tény, hogy valóban kevéske efféle melltartóm van, ezt még az eltűnése előtt vettem, csak időnk nem volt felavatni. Hát azt hiszem, megtalálása, visszatérése kiváló esemény erre.
- Gabe, mi soha, semmilyen tekintetben nem leszünk normálisak. Én a medúza-idéző és te a szélviharkeltő. Legfeljebb úgy tehetünk - vágom ki magam nevetve, majd egy halk, örömteli sóhaj kíséretében ölelem át nyakát, ahogy felemel az ágyról és egy könnyed, gyors mozdulattal maga alá temet. De hiányzott már, hogy érezzem, illatát, súlyát, közelségét. Azt a korábban sosem tapasztalt vágyódást, amit ő keltett bennem életre.
- Engem? Mert én nem vagyok védtelen és ártatlan? - pislogok rá, szemeim a megszokottnál is nagyobbra nyitva, amolyan rácsodálkozón. Magam vagyok a megtestesült ártatlanság, bár a képen sokat ront, hogy épp alatta fekszem, egy ágyon, lábaim csípőjét ölelik körül, míg kezeim immár a pólója alá fészkelődnek, végigtapogatva a vakon is ismert izmokat. Mintha csak ellenőrizném, nem változott-e valami, minden olyan-e, mint ahogy emlékeztem rá. és azt hiszem... igen... Most is ugyanúgy beindít, mint régen.

-Vagy legalább a pókember jelmezt levenni... - ingatom a fejem ide-oda miközben elgondolkodva teszem még hozzá ezt az apróságot a történethez. Hogy még ezek után is kitart amellett, hogy tele lennék jó jegyekkel, az nagyon aranyos tőle, és a felfedezés, hogy alkalmanként el is hiszem neki, hogy menne a dolog eléggé meglep. Tényleg nagyon bele vagyok esve ebbe a csajba...
-Ja, azt hihetnéd zavarba jön az ilyesmitől...
Ekkora már tényleg teljesen vörös vagyok, és lehajtom a fejem. És akkor még rá is tesz egy lapáttal, igaz amit a kezeivel művel, attól nem pirulok jobban, inkább csak melegem lesz tőle egy kicsit, ez viszont már egy kicsit sem zavar. Amíg ő a mellkasommal játszadozik, én sem maradok tétlen, és az előző témát elfeledve inkább a testére koncentrálok, és a pólója alá nyúlva húzom végig a kezem a gerince mentén, egészen, amíg el nem érek a melltartó kapcsáig.
-Csipkés? - Kérdem kuncogva, kissé meglepődve a felfedezéstől.  - És persze, hogy úgy értem te. És egyébként normális pár vagyunk, szóval még szép, hogy úgy...na jó, normális pár,a kik titokban szuperhősök... - itt rá kacsintok, aztán bevetve az elit harci képzésnél kialakult ninja ügyességem, egy kézzel kikapcsolom a melltartóját. Közben persze felnevetek a megjegyzésén a védtelen ártatlan leánykáról.
-Nem, én téged akarlak elcsábítani!
Biztosan elfogadnám lélekdokinak, hatékony is lenne, csak az a  kér, hogy ha kezelne, sosem tehetnék olyat, mint például most, hogy csók közben megragadom, felállok vele az ölemben, aztán teszek egy 180 fokos fordulót, és az ágyra zuhanok vele együtt, persze csak óvatosan, hogy ne nyomjam agyon, amíg rá fekszem. Ha együtt utazunk valahova, az tényleg sokáig tart, mázli, hogy teleportálok, különben sosem érnénk oda sehova.

- Hát, gondolom nem ártott volna öltönyt és csokornyakkendőt húzni - mosolyodom el a magyarázata hallatán. Igazából nem is lett volna szükséges a dolog, hisz bár Sarah hirtelen feltűnésekor volt némi zavar, de azért hamar túlléptünk rajta. És azóta csak még inkább azt érzem, nem lenne olyan lány, aki közénk tudna állni.
- Ugyan Gabe... Sok más tantárgyból is lennének jó jegyeid. Az, hogy lusta vagy tanulni még nem jelenti azt, hogy buta is vagy - vigyorodom el, miközben finoman, szavakkal piszkálom most a kezeim megmoccantása nélkül. Tudom, hogy benne talán nincsenek olyan ambíciók, amik arra késztetnék, hogy diplomázzon, valami kiemelkedő vagy épp szülők büszkesége melót válasszon. De mindez nem jelenti azt, hogy a képesség nincs meg benne. Csak finoman ösztönözni kell.
- Azért azt hiszem, a saját fia szexuális életének elemzése még őt is zavarba ejtené. Nem feltétlen a téma, hanem a rokoni szálak miatt - vetem fel, nevetve konstatálva, hogy eme zavarba hozhatatlanságot ő nem örökölte. És mintha csak rá akarnék tenni egy lapáttal, érkező szavai közben ujjaim látszólag céltalanul botorkálnak mellkasán, ujjbeggyel rajzolva körbe az épp viselt póló mintáját.
- Szerintem nem kéne ennyire lekorlátozódni. Annyiféle hipnózist ecsetelnek már... Mondhatnám, hogy amin átestek, amit valósnak hittek, az csak a hipnózis alatt esett meg velük - javítom ki, hisz az én képességem ugyebár az elhitetés. Miért is ne hitethetném el, hogy minden eléjük vetített kép a saját maguk teremtette képzeletvilág csupán?
- Persze hogy nem szuperhős akarsz lenne. Hiszen azon már túl vagy - mosolyodom el gyengéden, immár arcélét cirógatva ujjaimmal. Még ha a világ nem is ismeri el, ha nem is tudják, hogy létezik, sok mindent tett már érte. Ha mást nem, hát sok fiatal mutánst mentett már meg. Ha ettől nem lesz hős, akkor mitől?
- Hawaii-ra? Hogy érted, hogy hosszabb időre? - kérdem egyik szemöldököm felvonva, de közben mocorgok is, egészen, míg szembe nem sikerül fordulnom vele. Térdelő lábaim az övéit zárják közbe, majd visszaülök combjaira. Még jó, hogy azért a tornát nem hanyagoltam, így combjaim nem sikoltanak fel a feszülő helyzet okán.
- Úgy érted, menjünk nyaralni? Csak mi ketten? Mint egy normális pár? - sorolom incselkedve, minden egyes mondat után apró puszikkal szórva teli arcát, orrát, lehunyásra késztetett szemeit.
- Újfent csak az az érzésem, hogy le akarsz venni a lábamról. Sőt mi több! Hawaii roppant meleg és persze romantikus hely. Csak nem akarsz elcsábítani egy védtelen, ártatlan leányzót? - fokozom a játékos incselkedést. Mert olyan jó hátrahagyni a történteket, a félelmet, az elvesztés fájdalmát. Igen, azt hiszem ez az az érzés, ami olykor felelőtlenné teszi az embereket. Hisz ha megismerjük, de még visszafordíthatjuk mint mi, akkor az felszabadítja a normák béklyóit. És talán semmi más nem számít már, csak a ma, a pillanat és mi...

Látom rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését ezzel a félmondattal, és semmi kedvem ráijeszteni, mint amikor együtt látott azzal a cuki barna lánnyal, akiről később kiderült, hogy a húgom, szóval ahogy olyan aranyosan felhúzza a szemöldökét, már hozzá is teszem:
-Gus akkor épp megint szétment Eve-el... - a szemeim forgatom az emlékre. Lehet nem szép dolog rosszat gondolni egy barátunk exéről, de akkor is... - Megpróbáltam felvidítani, és végül a Miss World szépségversenyen kötöttünk ki. Ittasan jó ötletnek tűnt...Minden esetre, gyorsan kiszúrták, hogy nem illünk a tömegbe, és kidobtak.
Hawaii említésére azért támad egy ötletem. Ha már nem akarunk elszökni a világ elől egyenlőre, egy kis szabadságot kivenni lehet nem volna olyan rossz ötlet. És alibinek sem utolsó, ha épp felmerül, ugyan hol voltunk az incidens alatt. Később majd megosztom ezt vele is, egyenlőre viszont azzal vagyok elfoglalva, hogy sikeresen levegyem őt a lábáról ismét, csak azért is.
-Bárki más, csak nem én? - Kérdem szerénykedve, de aztán a  kedvéért megerőltetem magam, és komolyabban is átgondolom a dolgot. Tény, hogy nagyon sok helyen eltévedtem már ezen a planétán, de az is tény, hogy azért ez nem esik meg olyan sűrűn mostanában, és már jártam majdnem minden főbb városban. Ami így hirtelen beugrik, és pótolni kéne az Budapest, Sydney, és persze Párizs.
-Igazad van, mesélni tényleg tudnék. Lehet felveszem másodszaknak, hogy valamiből jó jegyem is legyen.
Egyenlőre csak eljátszadozom a gondolattal, de ahogy selymes haja az arcomat simogatja, és kacér szavai a fülembe jutnak, egyre inkább úgy érzem, hogy nekem tényleg van kedvem ehhez. Tud ösztönözni a csaj annyi szent.
-Ő nem az a fajta, akit zavarba lehet hozni... - jegyzem meg a lábujjam hegyéig elvörösödve. Szólni nagyon nem is tudok, és a kezem is jóformán magától simogatja Tati hátát, egyre lejjebb haladva. Eleinte csak ártatlanul fogom meg odalent, nehogy hanyatt essen,a hogy hátrébb dől, de aztán kezem túlontúl kényelmesnek találja azt a testrészt, s innentől ott támasztja, simogatja Tatjana-t.
-Na igen, viszont akkor csak mutánsokat kezelhetnél, ha nem szeretnél lebukni. Báááár....van pszichológusunk egyáltalán? Igény lenne rá az biztos, de tényleg fogalmam sincs, praktizál-e itt valaki.
Elgondolkodva dőlök előre, és támasztom a homlokom kedvesem homlokának, egyik karommal a derekánál fogva enyhén magamhoz húzva őt, másik pedig továbbra is azt a hihetetlenül formás testrészét cirógatja odalent.
-Sosem gondoltam volna, hogy ha egyszer eljutok idáig, nem szuperhős szeretnék majd lenni...
Sóhajtok egy nagyot. Mindig azt hittem, a normális élet túl unalmas, pláne, miután kiderült, hogy a képregények számomra inkább tudományosak, mint fikciók, most viszont...ha vele vagyok, semmi sem unalmas, nélküle viszont csiga lassan kúszik minden perc, ráadásul néha úgy érzem, nem is a jó irányba. Lökött csigák! Tehát ott tartottam, hogy csak vele szeretnék lenni, minden más mindegy, de jobb lenne, ha mostantól nem lőnének rá. A jelek szerint azt nem viselem jól. Nagyon nem....tényleg kell az a nyaralás...
-Mond, ha már az egzotikumoknál tart...ottunk vagy fél órája, van kedved kiruccanni Hawaii-ra, most picit hosszabb időre?

Csupán piciny érdeklődés, ami emelkedésre készteti szemöldököm. De nem firtatom, mikor és hol látott ő szépségkirálynőt. Igazából a féltékenység valahogy sose játszott közöttünk szerepet, és most egyáltalán nem arra vágyom, hogy más lányokról beszélgessünk, mikor oly régóta vágyunk csak a mi kis megszokott kettős-csendes magányunkra.
- Egzotikus? Arról nekem inkább Hawaii jut eszembe, nem az oroszok - nevetem el magam. Bár ki tudja, kinek mi az egzotikus, és legfőképp nőben mi az. Mert azt hiszem, ezt nem tudnám objektíven megítélni. De igazából nem is akarom.
- Folyamatosan próbálkozol.. Hol több, hol kevesebb sikerrel - incselkedem vele, miközben államra fog, szám pedig mosolyra húzódik. Olyan jó újra itt lenni vele, játszadozni, ingerkedni. Mintha az elmúlt napokat elfeledhetnénk, mintha az egész meg sem történt volna, csak valami rossz álom, vagy rossz történet lett volna egy könyvben.
- Borzalmas? Persze, ha tanulni kell. De gondolj bele, ki tudná a legpontosabb leírásokat adni egy-egy helyről, kinek lennének a legjobbak a példái vagy épp a szemléltető eszközei - vetem fel vigyorogva. Persze nem erőltetésként, ha Gabe nem érzi magának azt a szakot akkor keresünk másikat. Engem az se érdekelt eddig, hogy abbahagyta a sulit és nem érdekelne most is. De talán szükségünk van mindkettőnknek arra, hogy kicsit átlagosan éljünk átlagos gondokkal. Talán az átsegít a pillanatnyi megrázkódtatáson.
- Gondolod, hogy ezt így a szemembe merné mondani? - hökkenek meg, de csak egy pillanatra, és már is cseles mosoly fakad arcomon, miközben már hajolok is a füléhez, mintha lenne még rajtunk kívül más is a szobába, aki meghallhatja szavaim.
- Megmondanám neki, hogy szó sincs megvonásról, sőt. Minden egyes jó jegyért vagy bent járt óráért olyasmit adok, amit ha elmesélnék neki, a lábujja hegyéig elvörösödne.
Aztán csak kaján vigyorral dőlök hátra, elégedetten szemlélve az arcát. Nem megvonni kell, sokkal inkább jutalmazni, az célravezetőbb. Nem mintha Gabriel-t ekképp kellene ösztönözni.
- Nem, nem politizálnék. Ott azt kell csinálni, amit mások mondanak - ingatom nevetve a fejem. Ilyen gondolat tényleg meg sem fordult a fejemben. A közszereplők túlontúl ki vannak téve a rivaldafénybe, és azt hiszem, nekünk nem lenne jó. Már így is túl sok helyen láttam az arcképem különféle dokumentációkba.
- Azt hiszem, a pszichológusi pálya feküdne nekem. A betegeim bármibe beleélhetnék magukat, minden félelmüket felidézhetnénk könnyű szerrel. Nagyon hatékony lennék. És azokat, akiket nem sikerült lecsukatnod önként kezelném. Biztos vagyok benne, hogy egy-két látogatás után önként menne be, sőt, szinte már dalolva!

-Valójában láttam... - jegyzem meg pimaszul vigyorogva - Vicces volt az akcentusa...kicsit olyan volt, mintha egy robottal beszélgetnék...amit valaki tévedésből oroszra állított. Na mindegy, te sokkal szebb vagy, de tény, hogy simán elhinném rólad, hogy onnan jöttél. Van benned valami egzotikus. A jó gének.
Rákacsintok, aztán csodálkozva nézek, hogy nem akar ferdíteni, de csak amíg végigmondja. Végül is, egész normális első randi volt, és amíg nem teleportáltunk át a szovjetunióba egy vonatra, addig nem is volt benne semmi gyanús, meg kémfilmbe illő.
-Mikor nem akartalak levenni a lábadról hmm?
És már nyúlok is az álla alá, hogy megnézhessem közelről magamnak azokat az elbűvölő szemeket, melyek már az első alkalommal megbabonáztak, s amiket ennek ellenére sosem tudok sokáig csodálni, hisz ilyenkor ellenállhatatlan a kísértés, hogy még közelebb hajoljak, és lágyan csókoljam meg őt.
-Ezek szerint tudok még meglepetéseket okozni...borzalmas vagyok földrajzból.
Sajnos valóban. Tájékozódni már úgy ahogy tudok, és fel tudom sorolni az összes bolygót, meg az összes fővárost, de ennyi. Ilyen téren csak a motorcsempészet megy, de azt már nem kell tanulnom.
-Na igen....első kérdése az lesz, hány hónap szexmegvonással vettél rá erre...és ezt komolyan mondom, szó szerint ezt fogja kérdezni, ha megtudja. Egek...
Mondjuk, a mutáns ügyvéd cucc megmozgatja a fantáziám. Olyan lennék, mint Daredevil...hát...olyasmi.
-És te mi elszel hmm? A polgármester asszony, aki leszedi a tökeimet, ha nem ítélik el azt a gazfickót 24 órán belül?

Apró dolgok, egy kis összebújás, egy kis nevetés, játékos csiklandozás. Mind olyan, miket nem értékelünk nagyra, míg el nem tűnnek.
Önfeledten kacagok fel a viszonzott támadásra, miközben próbálom kikerülni, vagy legalább lefogni a kezeit.
- Sose láttál még orosz szépségkirálynőt - nevetek tovább, hisz már annyiszor elsütöttük ezt a viccet, hogy igazán lőporszaga van. A továbbiak pedig újfent vigyorgásra késztetnek, úgy tűnik, most egy ideig nem fogom bírni abbahagyni ezt.
- Ferdíteni? Eszembe sincs. Az első randink itt volt lent a kertben. Vagy te nem úgy emlékszel? Majdnem feldöntöttél, ahogy belém botlottál - vonom fel kérdőn a szemöldököm, mintha csak számonkérném feledékenységét. Ám tekintetemben továbbra is azok a rég látott, csak neki gyúló pajkos szikrák lobbannak fel, miközben elfészkelődöm az ölében. Mintha ezer éve lett volna, hogy ilyen meghitten, ilyen nyugodt körülmények között tudtunk volna összebújni, ugyanakkor, mintha semmi sem történt volna. És igazából azt hiszem, az érzéseinken valóbna nem változtatott. gy értem negatív hatásba, hisz az kétségtelen, hogy sokkal inkább érezzük a másik közelségének szükségletét.
- Le akarsz venni a lábamról, mi? - kérdem a vallomásra, ám érezheti, karján a szorítás enyhül, helyette karjaim dereka köré fonódnak, míg a fejem a vállára billen. Mintha csak eggyé olvadhatnék vele. Pedig tudom hogy képtelenség, próbáltuk mrá párszor.
- Nem úgy normális, te - kacagok fel, újfent picit belébökve ujjammal, ám saját karjaim azonnal az oldalamhoz is szorítom, hogy védjem a támadható felületeimet.
- Esetleg földrajz szakra. Verhetetlen lennél - javallom csak úgy hirtelen, igazából csak poénból. Fogalmam sincs, melyik szak feküdne neki igazán, én is még csak előkészítőre járok. De nem is muszáj azonnal dönteni, bejárhat az alapórákra, felvehet ezt is, azt is. Aztán majd eldönti.
- És gondold el, mekkora piros pontlennék apukád szemében, hogy rávettelek, menj vissza tanulni. Esetleg jog? A város főzsaruja mellé a város nagy jogi legendája? - vetem fel vigyorogva.

-Jól van na, nem esem fogságba többet! - jelentem ki nevetve, de közben én is megcsikizem az oldalát, ha már ő bökdös. Ha azt hiszi megúszhatja ezt a fajta merényletet büntetlenül, hát nagyon téved!
-Hé, én tudom, hogy nem vagy az! És azt hiszem őt is sikerült meggyőznöm, annak ellenére, hogy most láthatta, tényleg úgy nézel ki, mint egy orosz szépségkirálynő. De mindegy, elhitte, hogy nem vagy komcsi na!
És továbbra is nevetek, mintha muszáj lenne. Nem tudom, hol volt eddig ez a felhőtlen, határtalan jókedv, de már nagyon hiányzott az tuti. Azért két kacaj közt még hozzá teszem:
-Ugyanakkor, ha kérdeznék, hol volt az első randink, lehhhhet jobb lenne picit ferdíteni az igazságon.
Nagyon hiányzott ez a lány. Az érintése, az illata, a hangja, az ahogy szemeiben megcsillan a boldog fény, ahogy rám néz. Esküszöm, még az is, ahogy kettőnk közül ő a racionálisabb, és próbál a helyes útra terelni. Vagy lehet csak én látom így? Mindegy, az el fog tartani egy darabig, amíg ráveszem magam, hogy elmondjam az igazat otthon, és ez már nem csak az én titkom, Sarah-nak is igent kell mondania rá. Mindegy, ezzel úgysem 2 perc alatt jutunk majd dűlőre. Tudom, hogy mellettem áll majd, amikor eljön az idő, de azért jól esik hallani is.
-Szeretlek, ugye tudod?
A jelek szerint némi biztatásra azért még szorul ebben a témában, mert úgy kezd el szorítani, mintha épp hozzám tervezne nőni. Mosolyogva rázom meg a fejem, és adok egy puszit a homlokára.
-Kicsim, nélküled nem megyek többé sehova, esküszöm. Bárhol is vagy, levakarhatatlanul ott leszek melletted.
A számhoz emelem a kezét, és adok rá egy puszit. Főiskola? Nekem? Végül is...csináltam már nagyobb őrültséget is....
-Nem szeretném eljátszani, hogy normális vagyok, úgysem menne.
Rákacsintok, aztán megint a homlokának döntöm az arcom.
-És....szerinted milyen szakra kéne jelentkeznem? Sosem gondoltam rá igazán, hogy tovább kéne tanulnom...

- Ne ismételjük meg... Most sem én tűntem el - bököm oldalba, de nincs a hangomban semmi vád vagy sértettség. Inkább már csak piszkálódás, játékos humor, hisz így, már túlesve a történteken, minden kínt, ami mostanában ért minket már csak emlékként nézve képes vagyok viccelődni is. Mert mindez sokkal könnyebb úgy, hogy itt van velem, hogy érzem, hogy tudom, ha elalszom is, akkor is itt lesz mellettem, mikor felkelek, nem kell attól rettegnem minden percben, hogy merre lehet és mit csinálnak vele.
- Én orosz kém? Kikérem magamnak! - hördülök fel színpadiasan, majd csak nevetve ingatom a fejem.
- Oké, hogy anyám különleges nevet akart adni nekem. De azért kezd már néha terhes lenni az extrémizmus.
Újabb mosoly, újabb vidám nevetés. Szinte még magamnak is furán hat, hisz mostanában olyan keveset nevettem, és főképp nem szívből. De azt hiszem, most már újra könnyű lesz, bár félő, néhány napig nem nagyon fogjuk elengedni egymás kezét.
- Talán ha eljön ide.. Talán mesélhetnél neki. Magadról, rólam, erről az egészről. Lehet, megértené.. Ha meg nem, akkor a prof még mindig módosíthat rajta.
Persze nem szép dolog más fejében túrkálni, mondom ezt én, vizuális telepataként. De azt hiszem, ha már van rá lehetőség, neki si meg kellene próbálni. Főképp, mert van esély a "visszaszívásra", tehát ha még sem jön be, nem lesz nyoma. És Gabe is tudni fogja, miként reagál az apja. Nem hiszem, hogy sok vesztenivaló lenne.
- Segítek is, ha akarod - teszem még hozzá biztatólag. Nem kell egyedül végigcsinálnia, tudnia kell, hogy mindenben mellette leszek.
Az újabb szavak viszont kissé megijesztenek. Persze megértem, hogy most elege van, hogy ez sok és sokk is volt neki. De igazából nem a suli tehet róla, hanem mi magunk. hogy ilyenek vagyunk, mások, másnak születtünk. Mutánsok... Láttuk régebben abban a gyárban is, hogy miféle feljegyzések készültek már néhányunkról. És a szigeten is az a nő.. Kétségtelen, hogy mások is tudnak a létezésünkről, legfeljebb jóval kevesebb bennük a segítő szándék, mint a professzorékban.
- Ugye nem akarsz elmenni Gabe? - marnak ujjaim a karjára, miközbne könnyedén emel az ölébe. AMúgy sem ellenkeznék ellene és ő is mindig elbírt, de mostanában még néhány kiló le is szaladt rólam.
- Gyere vissza a suliba. Úgy értem a fősulira. New York-ba. Ott is lehetünk együtt, és talán ha kicsit elszakadt ettől a környezettől, a történtektől, akkor újra megnyugodtsz. Ott játszhatjuk azt, hogy normálisak vagyunk - vetem fel, bár komoly szavaim mellett némi játékos fintort is bevágok, hogy az egész valóban játéknak tűnjön. Mert ha komoly, abba belepusztulok újra.

-Hát igen, igyekszem, hogy minden helyzetben marha vagánynak tűnjek - jegyzem meg vigyorogva. Ha őszintébb lennék, beavathatnám abba is, hogy az eredeti tervem az volt, hogy magamra robbantom a kócerájt, az összes szemétládával együtt, de aztán egy másik teleptata megzavarta a kalifát, és emiatt már tudtam valamennyire teleportálni. A biztos halál ezzel már nem is volt olyan vonzó, és kénytelen voltam improvizálni, pláne amikor megtudtam, ki is az, aki megzavarta őket. Minden esetre, a tervezett kamikáze akciómmal inkább nem traktálom őt most.
-De, ha mellettem vagy, sokkal vagányabbak vagyunk együtt. Túl vagányok...szóval soha többé ne ismételjük meg, rendben?
Ami a rendőröket illeti, nem nagyon érdekelnek. Sajnos van már gyakorlatom benne, hogy elszökjem előlük.
-Á, ha apám elkezd ordítani valakivel, könnyebben elhiszi, hogy tényleg nem figyelt egy pillanatig, és elszaladtunk. Ne aggódj...lesz elég dolguk, mi vagyunk a legkisebb bajuk.
Ami a kilétem illeti, és a kellemetlen kérdéseket, azzal kapcsolatban igaza van sajnos. Úgy értem, nem olyan fontos persze, mint a hátát simogatni, és a szép hosszú hajával játszani, amit a mutatóujjamra csavargatok, de jogos.
-Nem tudom...nem tudja, hogy mutáns vagyok, és meg kellett esküdnöm, hogy te nem vagy orosz kém...egy darabig úgysem fogja felfújni ezt, aztán nem tudom, lehet csak megkérem a professzort, hogy törölje a faterom emlékeit.
Mélyet sóhajtok, és lehajtom a fejem, úgy, hogy hozzásimuljon az ő arcához, aztán pedig gondolok egyet, felemelem őt, és az ölembe húzom, hogy még szorosabban tudjam ölelni.
-Tudod, néha úgy szeretnék eltűnni, és hátra hagyni ezt az egész őrültséget. Hálás vagyok a sulinak, meg minden, de kezd elegem lenni abból, hogy folyton ilyesmibe kevernek...

Kissé meglepetten vonom fel a szemöldököm, de azt hiszem, mgé nincs itt az ideje, hogy mélyebben belemásszunk az elmúlt időszak eseményeibe. Azt hiszem, még mindkettőnknek kell egy kis idő, idő hogy elhiggyük, vége, hogy újra nyugton lehetünk, hogy elhiggyük, már nem lesz baj. Aztán talán, ha már nem kapunk sikítófrászt a történtektől, talán majd elmeséli, mi történt valójában.
- Hát nekem igazából nem úgy tűnt, mintha segítségre szorulnál - bököm oldalba egy halvány mosollyal. Végül is, nem én találtam meg őt, hanem fordítva, sőt, mondhatni ő mentett meg. Legalább is azt hiszem azért nem kaptam valóban golyót, mert megjelent.
- Szerintem inkább a két megbízott őrszemnek lesz kínos, miképp tűntünk el a kocsi padlójáról. Szerintem azóta szétfaqragták az egész járgányt és tuti valami csatornafedelet keresnek - nevetek fel magam is. Igen, így messzi távlatból már képes vagyok erre is.
- De egyébként nem is úgy értettem, hogy rendőrhaddal jönne. Pusztán.. számon kérni. Mert ő azért talán nem olyan hülye és a kiléteddel is tisztában van. _Neki_ hogy magyarázod el mindezt? - teszem fel a talánkínos kérdést. Hisz az paja tudja, hol van, legalább is jobbik esetben tudják, hogy itt kéne lennie. Ha valóban olyan okos, márpedig vezető főnökként annak kéne lennie, nem kell sok idő, hogy megjelenjen itt némi magyarázatért. Mert nem hinném, hogy az egészet egy vállrándítással elintézné.

-Én is... - mondom csendesen - Mármint, én láttalak párszor...de már van gyakorlatom a víziókban, szóval nem dőltem be egyszer sem.
Megpuszilom a homlokát, és próbálok nem gondolni arra, mit műveltem, amikor azt hitték, zöldség vagyok, és nem kell miattam aggódni. Mentségemre szolgáljon, hogy a viviszekció elég ijesztően hangzana még akkor is, ha nem tudnám, mit jelent, és kétlem, hogy amikor valaki ezt hallja, mielőtt egy asztalhoz bilincselik, máshogyan reagált volna.
-Nem, nem volt szándékos...rám ugrott valami bennszülött vagy mi, pont amikor visszatért a képességem, és a következő pillanatban az égben voltunk, valami dombság felett....aztán egyedül voltam az óceán felett, aztán megint valami óceán felett, és megint...
Sóhajtok egy nagyot. Szerintem ki tudja találni hogyan folytatódik a sztori. 80 másodperc alatt a föld körül, és rengeteg izomláz.
-Végül náluk tértem magamhoz, fogalmam sincs, hogy kerültem oda. Nem hittem, hogy valaha kijutok onnan...amíg nem jöttél.
Ami a motort illeti, halkan felkuncogok. Nem mond hülyeséget természetesen, bár eddig nem tudtam, hogy azzal jött oda. Bár...ja várjunk, volt róla szó...ehh...picit zizi vagyok még ezek szerint...na mindegy...
-Apámnak épp arra a kellemetlen kérdésre kell választ találnia, hogyan szökött meg két ember egy olyan olyan kocsiból, amit állítólag őriztek. Ezen a ponton nem tenne jót a karrierjének, ha beismerné, hogy az egyik szökevény a fia volt...a mocit meg majd kimentjük valamikor. Nem az első eset lenne, és amúgy sem az én nevemen van, szóval had üljenek rajta egy picit, amíg kiheverjük ezt, rendben?

Hogy nekem hiányzott-e? Azt hiszem, ezekre nincsenek szavak, amik taglalhatnák, mennyire. Most még sem erről áradozom, az elmúlt időbne felhalmozódó rettegés tör elő belőlem, előbb szavakkal, majd látszólag megállíthatatlan zokogással.
Idővel persze apadnak a könnyek, ahogy lassan tudatosul bennem, tényleg itt van, remélhetőleg vége az egésznek. És mintha teljesen kiürültem volna, mintha csak egy robot vagy üres test lennék megyek vele, hagyom, hogy ellássanak, hogy lemosdasson, átöltözzünk együtt, hogy beszéljen a professzorral. Én csak olykor bólintok megerősítésként, néhány röpke szóval utalok az öregnél hagyott emberkére. Az egyetlen ami biztos és erős a fogás, ahogy kezét szorongatom. Vajon el fogom valaha is engedni most már?

És újra a szobájában, újfent egy apró tüsszentéssel nyugtázva a leülepedett port. Lehet, kétségbeejtő tétlenségemben takaríthattam volna itt, de valahogy képtelen voltam bejönni. Az első egy-két napban még csak-csak, de minden alkalommal összeszorult a torkom, ahogy csak az üres szobát leltem, így felhagytam a dologgal.
- Majd beleőrültem hogy nem tudom, hol vagy és mi van veled - csuklok fel, majd azonnal a nyelvembe is harapok, mielőtt újfent elkapna a sírás. korábban sose voltam ilyen pityergős, de az is igaz, hogy korábban sose volt barátom, akit ráadásul ennyire szerettem volna.
- Gondolom nem szándékos volt - engedek meg egy gyatra mosolyt, hisz ha elviccelem, talán nem kap el újfent a bőghetnék. Viszont továbbra sem eresztem, sőt, az ölébe mászom, fejem a mellkasára hajtva hallgatom szívdobbanásait. Hát él!
- Ugye tudod, hogy apukád meg fog jelenni? A motort ott hagytuk...

Bár számítok rá, mégis felszisszenek egy picit, amikor Tati nekem esik, de csak halkan, és visszafogottan, a pillanatnyi fájdalomról alig tudomást véve viszonzom az ölelését, és tartom a karjaimban, nem törődve most semmivel.
-Te is hiányoztál nekem - mondom halkan, de aztán nem tudok tovább úgy csinálni, mint akinek nem szorul össze a szíve attól, hogy így kell látnia kedvesét, és csak ölelem őt tovább, és próbálom halkan csitítgatni.
-Most már nincs semmi baj...minden rendben lesz.
Hagyom, hagy sírja ki magát, tartson ameddig tart a dolog. Feje a vállamon pihen, az én fejem pedig az ő vállán, és behunyt szemekkel próbálok úgy tenni, mintha tényleg nem létezne semmi más, csak ő, és a forróság, ami árad a testéből. Idővel meg kell majd nézetni azt a lőtt sebet, amit említett, ezt nem hagyom kiesni a fejemből, de egyenlőre nem sürgős, ha nem ájult el az ugrástól, nincs semmi baja, amit egy gyógyító ne tudna helyrehozni akár órákkal később is...

Sajnos előbb utóbb el kell intézni ezt-azt, például az említett orvost, a ruháim elégetését, a zuhanyt, beszámolót a professzornak, és hasonló dolgokat, amik nem várhatnak a jövő hétig. Cserébe egyik művelet közben sem engedem el Tatjana kezét, nem mintha ez amúgy megvalósítható lenne. Nem mintha meg szeretném valósítani. Miután megtisztultunk, meggyógyultunk, és eltűntek a bizonyítékok, kissé felfrissülve ülök le vele az ágyam szélére, a csendes szobában, és fordulok felé.
-Köszönöm.
Hangom halk, és komoly.
-Soha senki nem tett értem ilyen...
Újra magamhoz ölelem, mert valahogy nem jönnek a szavak, és csak a fülébe suttogom megint:
-Köszönöm. ÉS sajnálom, hogy ennek tettelek ki....

Bár látom azt a némi kételyt és csodálkozást Gabe apján még mindig nem értem. Ahogy nem értettem a húgánál sem. És nem csak azért, mert nem érzem magam egy kirívó különlegességnek, hanem mert az én szemszögemből nézve Gabriel is egy különleges ember.
- Remek - morranok fel halkan a levezetésre. Nem volt még elég kínunk, még maradjunk is, magyarázkodjunk, ráadásul úgy, hogy saját magunkat és az iskolát ne leplezzük le. Hogy én hogy utálom ezt!
Igazából nem is fülelek arra, mit alkudoznak, inkább azon töröm a fejem, miképp vághatnánk ki magunkat ebből. Talán az egy megillető telefonhívással értesíthetnénk a profot, ő meg csak ügyesebb az ilyen helyzetek elsimításában. A fejemet rá, hogy a szeleburdibb diákok okán volt már hasonlóban része. Az enyhe dorgálás pedig most nem érdekel. Csak legyen már vége ennek az egésznek, csak hagyjanak már minket nyugton!
Aztán arra eszmélek, hogy a rendőrautóban ülök, miközben Gabe szorosan ölel én pedig élvezettel fészkelem magam a rég érezhetett melegbe. Sutogása is csak nehezen hat rám elsőre, értetlenül emelem a fejem. Mit érünk azzal, ha annak a kettőnek elvágyasztom az agyát? És a többi?
De azért csak bólintok, maradék erőmet összekaparva keresem meg azt a két elmét, kissé elhúzvaa számat gondolataikon. De ha már ennyire erre vágynak, hát megkapják a látványt, ahogy tovább öleljük egymást Gabriellel, majd egy óvatlan pillanatban lecsúszunk az ülések aljához.
És nagyjából ez az a pillanat, mikor felölel az ismerős örvény, én pedig megszokásból hunyom le a szemem, míg újfent masszívat nem érzek magam alatt.
Míg Gabe apró töprengéssel fogadja a porlepte szobát én halk tüsszentéssel nyugtázom a felkavart szemcséket.
- Jól? - hörrenek fel, mint mikor egy hatalmas esés után azt kérdeznék, ugye nem is fájt.
- Nem, nem vagyok jól. Eltűntél a szogetről, azt se tudtam hol vagy. Jó ideje a frász a társam és az idegbetegség! Aztán az az üzenet! Utána becsaptam egy öregembert, fejbe vertem valakit, aki meg akart ölni. Aztán rámlőttek, Sőt, meglőttek én pedig megöltem valakit. Nem Gabe, nem vagyok jól! - fakadok ki, míg végül el nem sírom magam. Nem akarok, főképp mert tudom, nem az ő hibája a dolog, de azt hiszem, eddig bírtam idegileg. Eddig muszáj volt tartani magam, nem eshetett össze a világ. De most már, hogy itt van velem, érzem, ölelhetem, most már azt hiszem, elengedhetem magam. Legalább egy picit, pár röpke percig...

Apám magában hümmög csak, de nem szól semmit arra, hogy a mellettem lévő lánnyal össze nőttünk, vagy mi a fene. Nem is kell, látom is arcán, mi jár a fejében. Honnan szedett ez össze ilyen jó csajt, és a falnak beszéltem, amikor azt mondtam, sose nősülj meg fiam? Amúgy ja...
-Attól tartok, ez még egy hosszú nap lesz számotokra. Nem vihetlek ki innen csak úgy, pláne ennyi bizonyítékkal a bőrödön. Ha kiderülne...
Fáradtan sóhajtok. A végén még megélem, hogy kitüntetik apámat, mert sittre vágott minket. Remek mondhatom. És tekintve, hogy kizárt, bárki is elhinné, hogy tényleg jogos önvédelem volt mind a...már nem is tudom mennyi halál odalent, a hosszú napok gondolom hosszú éveket jelentenek, ami lássuk be, a koedukált börtönök hiányában megvalósíthatatlan, hisz kizárt, hogy elengedjem Tati-t még egyszer.
-Beszélhetnék vele négyszemközt, mielőtt felolvasod a jogaimat? - Aztán mielőtt kijavíthatna, gyorsan hozzáteszem szem forgatva: - Úgy értem, most azonnal!
Bólint, és jobb híján a rendőrautóban foglalunk helyet, a hátsó ülésen természetesen. Mit is vártam...ami azt illeti, pontosan ezt! Gyorsan szembe fordulok kedvesemmel, ész szorosan magamhoz ölelem, nem mintha eddig elfért volna egy érme kettőnk között, de akkor is.
-El tudod intézni, hogy az a két manus,a ki ránk vigyáz, mást lásson? - Kérdem, aztán, ha sikerült a dolog, újra a fülébe suttogom: -Kapaszkodj...
Arra gondolni, hogy bárhol szívesen lennék, ami nem itt van sosem vezet jóra, és nem is teljesen igaz. Végre vele vagyok, az igazi viszont az lenne, ha New York helyett North Salemben lennénk, a szobám ágyán ülve, ami mondjuk elég necces, de a környéke is megteszi most....
-Hmm.... - morranok fel, elhúzódva picit a lánytól, és meglepve nézek körbe a felszálló vastag porra, ami mintha csak engem üdvözölne visszatérésem alkalmából. Nem jártam itt egy ideje...és ahogy látom, Bryce sem...mi a szösz.
-Telitalálat... - motyogom, még mindig meglepetten. Nem szokásom ennyire könnyedén haza találni. - Báááár.....lehet inkább a zuhanyzóba kellett volna...á, mindegy...jól vagy? - Kérdem aggódva picit. Erre a hülye kérdésre valahogy eddig nem jutott idő.

Még hogy az anyja aggódta betegre magát... Akkor mit mondjak én? Ők legfeljebb azt hihették, hogy valami hülyeségbe keveredtt, vagy egyszerűen makacskodik. Én bezzeg tudtam, hogy eltűnt, hogy bajban van. És a képességeink ismeretében, no meg a korábban lelt labor és papírok után már azt is, hogy nem is vagyunk olyan nagy titok, mint hittük.
Közben persze Gabe apja is eljut egy következtetésre, ami úgy sejtem nem igényelt sok gondolkodást. Az anyja már hallott rólam, a húga ismer. Gondolom ha más nem, hát telefonon már értesült arról, hogy Gabriel-nek barátnője van. A tény pedig, hogy nálam a motorja és hogy egymást öleljük, fogjuk a kezét azt hiszem az utolsó kételyeket is feloldjak.
- Üdv - nyújtom a jobbom illedelmesen, de igazság szerint egyértelmű, hogy nem nagyon óhajtok eltávolodni Gabe-től, a kezét ég véletlen sem eresztem. Még mit nem! Ha véletlenül akaratlan teleportálna, hát vigyen engem is. Még egyszer nme hajkurászom!
- Micsoda emberek vannak.. Illegális állatlabor... Még jó, h idejében kiszabadultak az állatok. Esetleg megnézheték, ami megmaradt a felszínen - ajánlom, mintegy elfoglaltságot kínálva a szaruknak. Csak hadd menjünk már egy nyugodtabb, békésebb helyre.

Sajnos nincs időm megvitatni Tati-val a képzelgéseimet, és hasonlókat, amik az elmúlt héten történtek velem, de majd később, ha épp nem akar a fejemre dőlni semmi, tuti elmesélem neki, csak innen jussunk ki élve. Nem mondom, elég bizarr, hogy amolyan Noé stílusban menekülünk az állatseregünkkel az özönvíz elől, de nem válogatok, mindegy, csak kijussak innen.
A felszínen azért már úgy érzem, lehetnék válogatósabb, például a zsaruk igazán elhúzhattak volna. De komolyan, mi szükség van rájuk, ha velem van az én medúzaidomárom, aki olyan édesen rugdossa a kocsi kerekét, hogy hála úgy vigyorgok, mint egy idióta, a lehetetlen helyzet ellenére.
-Elárulnád, hol voltál az elmúlt hétben? Anyád betegre aggódta magát. Amikor beolvasták a motorod rendszámát, és nem te ültél rajta, azt hittem...Mindegy a lényeg, hogy egyben vagy és...
Ekkor gyanakodva pillanat mellém, majd egy fél másodperc gondolkodás után felteszi a nagy kérdést:
-Elnézést, kegyed ugye Tatjana, ha nem tévedek?
Tekintve, hogy épp átkarolom a lány derekát, ez nem annyira bátor találgatás, de ismerjük el, ráhibázott az öreg.
-Khmm...ja igen, Apa-Tatjana, Tatjana-apa. Bocs, de az ilyen helyzetekben mindig megfeledkezem az illemről...
Épp ebben a pillanatban újabb robbanás rázza meg a környéket, a tenger pedig nagyot csobban. Lassan már tuti kifogynak azok a rohadt gáztartályok.
-Na ja...szóval, mi most eltűnnénk innen, kissé necces volt odalent, mint azt sejtheted.

- Mert ki más lennék? - pillantok Gabe-re értetlenül, de azt hiszem, nem ez az alkalmas idő és hely, hogy bővebben kifejtsük a témát. Az épület egyre bizonytalanabb, a víz egyre nagyobb erekben szaladgál a falakon. Majd kint... Csak jussunk ki...
Nem is tudom, az állatok követnek minket, vagy mi őket, de tény, hogy egy irányba futunk. Én az emlékeimre hagyatkozom, ők talán az ösztöneikre, mindenesetre hamar megleljük a kijáratot, immár létra nélkül. Talán jobb is, azt hiszem, elég sok időt vett volna igénybe, hogy minden egyes állatot a kezembe cipeljek fel. Arról nem is beszélve, hogy néhány nagyobbat el se igen bírnék, még Gabriel segítségével sem.
Vissza se nézve rohanok ki a szabad levegőre, hatalmasat kortyolva frissességéből a benti bűz és vérszag után. És eszembe se jut, hogy óvatoskodnunk kéne, figyelni, esetleg rejtőzni. Csak az jár az eszembe, hogy itt van, érzem, ahogy fogja a kezem, hallom, ahogy mellettem zihál. Tehát él, és ez minden mást lényegtelenné tesz...
Ám mielőtt végre felszabadultan a nyakába ugorhatnék morc hangok szakítják félbe idilli egymásra találásunkat.
- Na ne... - nyögök fel hisztisen. kell ezeknek egy hisztis nő? Valóban akarják, hogy most leálljak toporzékolni?
Morcosan rúgok a kocsi kerekébe, kissé talán megrezegtetve a járgányt Gabe alatt. Ennyi ember sok, egyszerre ennyivel ilyen kimerülten nem tudok foglalkozni, ha meg csak a felét babonázom az nem elég.
- Amikor nem kellenek, rögtön itt vannak. Pedig lerázni is olyan nehéz volt őket - morgom az orrom alatt, ám már a felénk lépkedő férfit fürkészve. Ismerős vonások, bár nehéz hova tenni őket. Pedig a hang is ismerős, mintha nem is olyan régen hallottam volna már, sőt, le is utánoztam. Egészen addig tart a zavar, míg Gabe meg nem szólal. Tényleg, az apja rendőr és elég nagy fejes. Tehát most jött el az ideje, hogy bemutathasson. Nem ideális? Meglelve az eltűntet és halottnak hittet, lestrapálva, leomlasztva egy mólót épületestül. Azt hiszem, remek véleménnyel lesz rólam...

Nagyot nyekkenek a padlón, miután elsodor a Tatjana hurrikán, aztán összeszorított fogakkal próbálok feltápászkodni, de erre esélyem sincs, amíg rajtam fekszik, és ütlegel. Már egészen elfelejtettem, mennyire erős tud lenni, ha épp olyanja van.
-Te is hiányoztál édes.... - mormogom halkan, és tápászkodom fel, mikor újra eltűnik, és pedig kétségbeesve kapkodom a tekintetem, amíg újra meg nem találom őt. Ez a Tati nagyon más, mint akikkel az elmúlt héten futottam össze, de talán épp ezért nem akarom megkockáztatni, hogy eltűnjön a szemeim elől, és köddé váljon, mint az összes többi. Mondjuk, a kalifa holtan hever a földön, szóval esélyes, hogy ez ezúttal a valóság, de sajnos ezt is láttam már párszor.
-Nem ment...és ami azt illeti, most sem megy...szóval gyalog kell kimennünk innen...te...mit művelsz?
Nagyokat pislogok. Ha volt is kétség bennem, hogy ez a Tatjana az igazi, elmúlt. Mészárlás, mentőakció, és szép szavak...ezeket már láttam magam előtt, amikor arra próbáltak rávenni, hogy maradjak a seggemen, de kimenteni az állatkákat? Na ez sosem jutott eszébe a fogva tartómnak.
-Te tényleg te vagy - suttogom boldogan, és el is fogadom a kezét. - Bocs, még zizi vagyok a....sok mindentől, de igyekszem észhez térni ígérem.


Minden múló másodperccel egyre kevésbé érzem magam lekvárnak, és bár túlzás az, hogy jól esik a tempó, amit Tati diktál, van egy sejtésem, hogy ha megvárom az áradást, az még kevésbé fog tetszeni. Közben az állatkák is velünk tartanak, pontosabban ösztönösen a kijárat felé szaladnak, illetve a négylábúak már rég megelőztek minket, bár azt nem tudom, hogy fognak felmásznia létrán, a lift pedig...van egy sanda gyanúm, hogy az előző robbanás nem tett jót neki, zsupsz.
A folyosó végén aztán megvan a válasza rejtélyre, a beomlott raktárból egész jó, igaz kissé rusztikus rámpa keletkezik, amin simán kirohan az egész farm, még jobban összezavarva a kint várakozó rendőrséget, akik alaposan hátrébb vonultak, amikor a móló elkezdett elég gyanúsan mozogni. Nem irigylem azt, akinek a sok szökevénnyel foglalkoznia kell majd, de így legalább nekünk sem áll senki az utunkba, és épp sikerül elhagynia mólót, mielőtt az magába roskad, és végleg eltűnik a tenger mélyén.
-Szóval...New York hmm? - Kérdem, most már a szabad levegőn - Végig itthon voltam? Hát ez....
-Fel a kezekkel!
-Na ne....
Felsóhajtok, és fáradtan nézem, ahogy körbevesznek a most már előmerészkedett zsaruk, aztán semmivel sem törődve leülök az egyik kocsi motorháztetejére. Nem, nem aggódom, hogy lelőnek. Elég meggondolatlanság lenne ilyesmit tenni, amikor a főnök látja, márpedig a legfőbb kopó ebben a városban épp ott áll a kordon végén, és már közelít is felénk.
-Ne aggódj Tati, nem lesz semmi baj - szólok Tati-hoz, mielőtt za egyik rendőr újra rám ordítana.
-Azt mondtam fel a...
-Köszönöm, innen átveszem - Szól szigorúan a rendőrfőnök, és útjára küldi a kollégáit. Az ég tudja, van dolguk bőven. A fickó, aki most lépett hozzánk valamivel alacsonyabb nálam, de sokkal vaskosabb, akár egy díjbirkózó. Kopasz fején megcsillan a napfény, és tudom, ha viselné kitüntetéseit, most úgy nézne ki, mint egy karácsonyfa.
-Szia apu, rég láttalak... - szólok hozzá fáradtan.

Úgy tűnik, nem csak én vagyok a kimerültség szakadékának a szélén. Látom, ahogy a pasas a kezével int, szólni kíván. csak talán hangja nincs. Ijedten nézem, miként mászik közelebb, és tudom, le fogom lőni. Ám bár az ujjam a ravaszra siklik, megdermedek a nevem hallatán. Zavartan hagyom, hogy eltolja a csövet, ami ráadásul úgy tűnik haszontalan is. Hisz hiába a fegyver, ha nincs mit kilőni. Bár attól még jól kupán vághatom vele. hisz elég súlyos. Ugyanakkor mit érek vele, ha a sisak felfogja az ütést?
Talán pont ezért nem is akadályozom, ahogy a csatokkal babrál, sőt, szinte várom, hogy lehetőségem nyíljon ütni, mert bár a fegyver csöve most a falat kémleli, azért el nem engedtem.
Csak akkor koppan a padlón a fém, amikor ismerős, viseltes, de ismerős arc pillant rám a levetett álca alól. érzem, ahogy megered a szememből a könny, néma zokogással tör fel belőlem, miközben a kezem a szám elé kapom, ahogy szinte már csuklással vegyes nevetésként nyelem vissza a hisztériámat. A következő pillanatban viszont már fúriaként rontok neki, valahogy nem törődve azzal, hogy szemlátomást eléggé leharcolt állapotban van.
- Ha tudsz teleportálni, miért nem jöttél haza? Miért csináltad ezt velem? - kiabálom sírva-zokogva, tenyeremmel erőtlenül csapkodva a kipárnázott védőöltözetet, csupán sejtvén, az én tenyerem hamarabb fájdul meg, mintsem hogy megérezze a gyenge ütések erejét.
A remegő épület, a nyakamba csöppenő víz sem térít észre pár pillanatig, míg ki nem tombolom zaklatottságomat, bár sejtem, ez csak a fele a még elkövetkezőknek. Aztán elszégyellve magam tápászkodom fel róla, és bár bólint, miszerint igen, ismerem, legalább is ha még áll, még sem indulok meg. Elsőként, ahogy ígértem az épp állatok ketreceit nyitogatom ki. Ők is ártatlanok, nem maradhatnak itt sorsukra.
Aztán hívogatón, szinte már bocsánatkérőn nyújtom Gabe felé a kezem, megszorítva kezét és futok neki a véres, omladékos folyosónak. Igen, tudom, melyik csíkot követtem, merről jöttem. De vajon valóban megvan-e még a kijárat?

Egyszerre mintha elcsendesedne a terem, minden állat, és szörnyeteg feszülten figyeli az újabb fejleményeket, tekintetükkel követve a földön térdeplő, páncélos egyént, kit csupán 3 méter választ el a puskás nőszemélytől.
-...
Bár a bukósisak miatt nem látni, ahogy ajkai mozognak, a férfi testbeszéde egyértelműen arra utal, hogy mondani szeretne valamit. Lassan, fáradtan próbál egyre közelebb jutni Tatjana-hoz, gyakorlatilag négykézláb haladva a törmelékek, és üvegszilánkok közt. Nem nagyon hatja meg őt egyik sem, igaz ennyi páncélban az is kétséges, hogy egyáltalán felfogja-e a jelenlétét ezeknek az "akadályoknak".
-Tati... - nyögi ki nagy nehezen a rekedtes, meggyötört hang, gazdája pedig minden félelem nélkül megfogja a lány puskájának a csövét, és lazán tolja messzebb.
-..kiürült a tárad...
Pár hosszú másodpercig csak térdel a manus Tatjana-val szemben, mintha mérlegelne valamit. Ha sikerült a puskát messzire tolnia, esetleg rávenni a lányt, hogy letegye az amúgy sem túl hasznos fegyvert, akkor könnyebben veszi rá magát a következő mozdulatra. Nagy nehezen úgy térdel, hogy további támogatás nélkül se zuhanjon semerre, aztán kissé remegő kezekkel nyúl a bukósisak széleihez, hogy kioldja a kapcsokat, amik azt a helyén tartják. Ujjai elég ügyetlenül dolgoznak, ami nem csoda, láthatóan egyik ruhadarab sem az ő mérete, de azért végül sikerül eltávolítania a sisakot, felfedve verejtékben úszó arcát, és a nedvességtől lelapuló haját. Sápadt bőrével, karikás szemeivel, és feldagadt szájával Gabriel kimondottan nyúzottnak látszik, pont mint aki...nos aki idelent töltötte ezt a hetet, miután hajótörést szenvedett, és egy hónapig Robinsont játszott a kannibálok szigetén, azonban fáradt szemei csillognak, és megkönnyebbülten mosolyog a lányra.
-Tudod...sosem hittem volna, hogy léteznek rosszabb házigazdák a szovjeteknél is...
Újra megremeg az épület, és Gabe majdnem eldől, de még épp sikerül a padlóra tenyerelnie, hogy ezt megakadályozza. Aggódva néz fel a plafonra, ahol a repedések közt lassan víz kezd becsurdogálni, még sötétebbre festve a falakat.
-Na jó, ami sok az sok..tudod, merre van a kijárat?

Érzem miképp merül ki a testem, miképp érek lassan a végső teljesítőképességemig. Persze nem az az egy színlelt fojtóhurok fáraszt ennyire le, nem. Inkább az elmúlt hetek kimerültsége ez, a belső mardosás, az itt látottak, tapasztaltak. A vállam tompa sajgása, a táskámban pihenő szívfájdító mappa.
Ugyanakkor hang testet ölt vaktában leadott lövésemre, kissé értetlenül figyelem a testéből előbuggyanó vért. Én tettem? Én lőttem le? Tényleg megöltem?
Gondolatok, sötét gondolatok, bemocskolva lelkem, és épp elegek ahhoz, hogy egy röpke pillanatra megfeledkezzem arról, aki mögöttem hadakozik.
A fülem mellett elsuhanó golyó rezzent fel és ugyanakkor sokkol, szinte el sem hiszem, hogy még élek, hogy nem lőttek le, hoyg belőlem nem buggyan úgy fel a vér.
Ijedten fordulok meg ültömben, még épp látva, ahogy a földön fetrengő fickók eltűnnek, majd hamarosan az egyik visszatér. Nem a melák, legalább is így hirtelen azt hiszem, nem az. De valóságos vajon vagy csak egy vízió? Meglehet nem is lőttem le a nőt, nem is fekszik ott a hullája, csak épp erősebb volt nálam, képes volt átvenni az uralmat az elmém felett.
De ha így volt, miért rázatja az épületet, miért akarja elhitetni velem, hogy rám fog dőlni? Akkor épp azt kéne hinnem, hogy vége, biztonságban vagyok. De vajon ott vagyok-e?
Zavartan, összezavarodottan hátrálok egy falig, vagy bármi masszívig, a még enyhén füstölgő fegyvert a földön térdeplőre szegezve. Képes lennék? képes lennék újra lőni immár egy látható ellenfélre? De lőnöm kell-e? Hisz ő mentett meg a másiktól. Elteleportálta. Elteleportálta? Biztos? Bár meglehet, csak kísérleti alany volt ő is, ki a majmokhoz hasonlóan olyan erő birtokába jutott, ami nem őt illeti. És ha így van.. halnia kell...

Bár nem látom a nőt, azért sejthetem merre jár, hisz az állatok ösztöneit nem lehet kijátszani, ők érzik azokat a szagokat, amiket mi nem, hallják, amire az én fülem kevés. Így hát magam is fordulok a vélt irányba, a szerzett fegyvert is arrafelé szegezve. Még nem tudom, képes lennék-e lőni, bár egyre inkább az igen felé hajlok.
- Keresett? - kérdezek vissza kissé meglepetten, kissé értetlen. Hogy érti, hogy keresett? Talán lázállapotban vagy esetleg Gabe-et az én elrablásom fikciójával tartották itt, vagy épp sakkban. Meglehet elhitették vele, hogy magam is rab vagyok, talán így próbálták meg korlátozni a kitöréseit. Hogy velem fenyegették. Aljas...
- Nem hinném, hogy mi valaha is egy asztalhoz tudnánk ülni. Ugyanakkor azt se hiszem, hogy eme folyamat megismeréséhez másokat kell megölni. Egyre nyilvánvalóbb, hogy vagyunk, egyre többen. Egy új nemzedék vagy épp az evolúció új foka. Kutassa, miképp lett a Neandervölygiből a Homo sapiens és akkor talán rájön a titok nyitjára - vetek ellen, és már épp görbülne az ujjam a ravaszra, miképp ismerős hang csap meg hátulról. Meglepetten pördülök meg, apró sóhajjal nyugtázva, hogy rák bajtársam nem végzett tökéletes melót. Azért remélem, nem ő lett a vesztes.
- Utánpótlást? - hörrenek fel, ahogy összerakódnak bennem a szavak. Az ikolát akarja használni kísérleti patkányhelynek. De a prof mennyire engedné, egyáltalán képes lenne-e tenni ellene. Ki tudja, miféle fegyverek, képességek vannak a birtokukban. Nem, nem lehet!
- Van - bólintok immár félelem nélkül a katonafelé, még vigyora sem riaszt meg. Azt hiszem, ez az az érzés, amiről katasztrófa-túlélők mesélnek. Mikor már nem félsz a haláltól, hisz úgy érzed, nem tehetsz ellene. És pont ilyenkor szabadul fel minden erő és energia, a mersz elnyomja a félelmet. Mert nincs mit veszteni.
- Dögökjetek meg! - kiáltok fel, és ugyanebben a pillanatban érezheti a katona, mintha valaki mögé lépnek és gyors mozdulattal fojtóhurkot feszítene a nyakára. meglehet az egész csak ilúzió, talán valamilyen szinten ő is tudatában van ennek. Ugyanakkor a proffal átbeszéltük már egy párszor, mennyire óvatosan kell bánnom a vízióimmal. Hisz az agyat manipulálom, márpedig nem a torok hiteti el az aggyal, hogy kevés a levegő, hanem pont fordítva. Így ha sejti is az újabb huncutságot, egy idő után az ösztönlény kerül fölénybe, akinek már csak a szabadulás, a levegő utáni vágy van előtérben.
Én pedig közben elhasalva próbálok kikúszni, kiugrani a kínos szituációból, remélhetőleg elkerülve az esetleg kósza golyókat. Most valahogy nem zavar, hogy embert ölök, hisz a végsőkig feszítem a látomást. Nem érdekel, semmi nem érdekel csak a vörös köd. És ahogy az elteelpszik rajtam, hátamra fordulva húzom meg a ravaszt abba az irányba, ahol az állatok leginkább nyüzsögnek. Vesszenek mindketten, vagy épp mindhárman.