Dwayne & Kayley - Az eset után

First topic message reminder :

Dwayne & Kayley

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.

Teljesen jól indult a nap, teljesen átlagosan aztán egyszer csak... De ne szaladjak ennyire előre igaz? Az elmúlt hetek is nagyon szépen alakultak. Pár napja beköltöztem Sophiához, bár ezt az apró részletet még nem volt alkalmam közölni Jeffel, de persze nem titok, csak hát okosan kell, hogy még véletlenül se bántsam meg vele, de Sophia szerint meg fogja érteni, nem lesz semmi baj. Hát... én is remélem, meg mondom őszintén, hogy így lesz. Ettől még elég sokat találkozunk és hát nem töltöm minden időmet az új lakhelyen, ahogyan a régi albérletben is mostanában kifejezetten kevés időmet töltöttem el. Azért időnként csak nem tudja megállni az ember, hogy ne töltsön együtt egy estét azzal, aki fontos neki igaz? Én pedig azt hiszem érthető módon minél több ilyen estét akartam, már csak azért is, hogy kicsit növeljem Jeff csekélyke önbizalmát és tényleg tisztában legyen vele, hogy nekem ő nagyon is fontos és sokkal többet látok benne, mint amit ő magában. Idővel csak megérti, legalábbis nagyon remélem.
No, de elkanyarodtam, tehát a nap átlagosan indult, egészen addig a pillanatig, amíg aztán a suliban minden ki nem kapcsolt, úgy teljesen... totál sötétség. Legalábbis kintről mindenki ezt láthatta az elmúlt órákban. Szerencse, hogy az egyik újdonsült csoporttársnőmnek nem épp eleget fecsegtem a magánéletemről, ahogy azt szoktam egészen addig, amíg aztán teljesen érthetetlen módon el nem ájultam és senki sem tudott magamhoz téríteni. Persze az elején még próbáltak élesztgetni, volt hideg víz az arcomba és minden, ami csak lehetséges, de semmi sem használt, ezért kerültem végül ide, a legközelebbi kórházba, hiszen ha közben romlik az állapotom annak rossz vége lehet, főleg hogy még a mentősök sem értek el semmit, ők sem tudták megoldani a lehetetlennek tűnő helyzetet.
Órák után immár a kórházi ágyban halkan nyöszörögve próbálom nyitogatni a szememet. Zavar még a fény is, pedig már esteledik, olyan sok nincs belőle, viszont konkrétan úgy érzem, hogy fáj mindenem, és amikor lassan kezdem felfogni, hogy ébren vagyok, vagy kezdek ébren lenni, akkor már változik a reakcióm, még hozzá elég hirtelen ülök fel az épp aktuális fekhelyen, a kórházi ágyon. - Kijutottunk? Hol... hol vannak a többiek? - ijedt tekintet pipa, riadt fejkapkodás szintén, látszik rajtam, hogy kissé meg vagyok zavarodva, vagy csak még nem sikerült rendesen felébrednem, de hogy valami nincs teljesen rendben az holt biztos. - Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Nem rég még órán voltam... aztán meg a tenger alatt valami... bázisszerű izén. - de most mégis itt vagyok és nem látni rajtam semmit, ami ott volt, nincs meg a pisztoly sem, ami nálam volt és nem vagyok vizes, pedig a tenger alól jöttünk fel azokban a rémesen kicsi kabinokban és... olyan élethű volt az egész... álom?

Dwayne & Kayley

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne félj, mert a veszély a képzelet játéka.

Általában igen, ahogyan mondja magassarkúban magabiztosan áttörök az akadályokon és elérem, amit akarok. Mégis csak erre neveltek, de most ez nem megy olyan könnyen. Az utóbbi hetek nem voltak könnyűek és sok változást hoztak az életembe. Egyrészt ez az egész Jeff ügy, aztán a nagy költözés és az új lakótárs, aztán most még ez az álomszerű dolog is, amivel kezdenem kellene valamit, ami menne, ha nem követne az egész a valóságba is. Nem, ezt most nem tudom olyan keményen és határozottan megoldani, ehhez most több idő kell, ez most sokkal nehezebb, mint eddig bármi, de azért nagyon igyekszem, legalábbis amennyire egyáltalán lehet ilyen helyzetben. Ha nem igyekeznék, akkor már a takaró alatt bőgnék... attól félek, vagy valamelyik sarokban reszketve csukott szemmel várnám a megváltást, hogy végre elmúljon ez az egész és jobban legyek, hogy ne lássam a képeket. Mégis jól esik, vagy épp pont e miatt az, hogy leül mellém, hogy megfogja a kezemet. Oh ebbe én nem értelmezek most semmit sem, csak hálás pillantással nézek fel rá, aztán kicsit közelebb húzódom egy ölelésre is. Csak pár pillanatra legalább, annyi azért mégis csak kell, akkor tényleg képes leszek remélem végre megnyugodni. A nevemre csak tétován bólintok, igen azt jól megjegyezte, de elsőre nem értem ezt a különleges esetek dolgot... remélem nem úgy érti, hogy az őrültekkel.
- Miféle különleges esetekkel? - segítőkész, de hát az orvosok is azok az őrültekkel, amíg nem kell rájuk kényszerzubbonyt adni, vagy benyugtatózni őket. Azért nagyon remélem, hogy nála nincs efféle hátsó szándék, az már tényleg nagyon sok lenne mára és végképp teljes lenne nálam az összeomlás és jönne a végső hisztéria... minimum.
- Különleges személyek, akik értenek... valami máshoz? Még mindig nem... nem igazán értem. De valami is egy ilyen tett valamit ön szerint? - oh nem azt még mindig nem hiszem, hogy én vagyok ilyen, mert hát nem vagyok én... különleges. Szép igen, de azért nem vagyok más és nem csinálok furcsa dolgokat sem, vagy legalábbis semmi olyan látványosat, amit észrevettem volna már bármikor is. Végül csak rászánom magamat, hogy feltápászkodjam az ágyról. Próbálok addig is a látvánnyal nem foglalkozni, ami körülvesz. Nagyon igyekszem nem figyelni a rádió sercegésére, pedig legszívesebben letépném a falról, de komolyan... nagyon nehéz megállni. - Jól van... csak még azt árulja el, hogy hová megyünk? - csak nem hallgat itt le minket senki igaz? Vagy talán igen és nem mondhatja el? Az a baj, hogy ha senkiben sem bízom meg, akkor már eleve nincs esélyem, meg kell próbálnom legalább és végül tényleg bólintok. Meg kell keresni a ruháimat és ha kimegy, akkor se perc alatt felöltözöm hogy indulhassunk percek múlva már is. Meg van minden ruhám szerencsére és már nincs szédülés sem, csak még mindig az ijedtség, de az tényleg elég tömény mennyiségben. De akkor az a lényeg, hogy menjünk, bár még mindig nem tudom hová és hogy ezek a fura képek egyáltalán elmúlnak-e.

Kayley & Dwayne

♫ At the beginning ♫

Látom rajta, hiszen egyértelműen lerí róla, hogy tökéletesen meg van zavarodva, amiért ez történik vele. Meg tudom érteni, habár én magam ugyan teljesen átlagember vagyok, találkoztam már különleges esetekkel. Nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy mutáns, Samuel biztosan jobban tudná. Jelenleg annyit tehetek, hogy mellette maradok, és kiderítjük, hogy mi ez az őrület, hiszen az őrstől jelenleg nem tudunk segítséget kérni.
- Nem tudom, ne lássunk rémeket. Tegyünk inkább valamit, az a biztos. A gyors megoldások híve vagyok. – Már pattannék is, hogy induljak, amikor látom, hogy a szexi szőke ajka lebiggyed. Alaposan meglep, azt hinném, hogy ilyen külsővel magabiztosan áttör a magassarkújában az összes akadályon, amivel csak szembekerül. Ehhez képest úgy el van anyátlanodva, hogy bizonytalansága rám is átragad. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, az éjszakai Katrina vigasztalás után még nem lettem mentőangyal, ám benne vagyok a figurában. Leülök az ágya mellé, és megfogom a kezét. Nyilván nem csábítási szándékkal.
- Kayley... ugye? Figyeljen... rendőr vagyok, és a különleges eseteket vizsgálja az ügyosztályom. – Ha ebben a korban lenne már X-akták, egyszerűbb lenne viccesen hivatkozni rá, így azonban nem tudok példával élni, bár biztosan vannak ilyen természetfeletti sorozatok, mint a homályzóna, de most annyira maga alatt van a szöszim, hogy azt sem tudom hirtelen, hogyan konkrétizáljm a dolgot. Ráadásul még a mutáns problémáról sem tud. Ezt elmagyarázni... nem lesz túl rövid, viszont az idő nyomasztóan telik. Bármibe is keveredett, az utolérheti.
- Akkor röviden, aztán jön velem? Ha néz tévét, nem telik el nap, hogy beszélnének róluk. Olyan különleges személyek, akik valahogy... többek mint az átlagemberek, értelenek valami máshoz is. Ha ilyesmit tapasztalunk, nekünk kell utánajárni. Láttam már ilyesmit. Az Ön álma is erre utalhat. A többit majd útközben, vagy ha biztonságban leszünk. – Elengedem a kezét, nem akarom, hogy nyomassza még az is, hogy valakihez hozzá kell érnie. Ám ha arra vágyik, hogy mondjuk mégiscsak átkarolja valaki, hát az biztos, hogy itt leszek, és nem hagyom magára. A tegnap éjszaka elindított valamit bennem, hogy van még helyem a világban, józannak kell lennem, hogy én legyek mások angyala. Amíg bosszút nem állok, ám azt most félretettem egy időre. Itt egy újabb szőkeség, akinek talán máshogyan van rám szükségem, kérdés, hogy valóban jól értem-e. Mivel még nem bólintott rá, nem megyek ki a folyosóra, hogy bevárjam, amíg átöltözik, tudni akarom, hogy meg tudott-e legalább annyira nyugodni, hogy hitelt adjon a szavaimnak, és továbbléphessünk. Méghozzá igen gyorsan. Igyekszem elszakadni a kék szemek, és a fénylően puhának tetsző ajkak varázsától, ám várom a választ.

Dwayne & Kayley

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne félj, mert a veszély a képzelet játéka.

Nem vagyok őrült... nem vagyok őrült és ha eleget ismételgetem, akkor remélhetőleg így is lesz, bár azért érthető módon egy idő után az ember elkezd magában kételkedni, amikor olyan dolgokat lát, mint én. Fura látomások, amik nem hogy elmúlnának, ahogy végre magamnál vagyok, hanem meg erősödnek is, amit egyszerűen tényleg nem értek. El kellene múlniuk, ha ez egy szimpla álom volt és nem értem, hogy miért nem áll már helyre végre az elmém, amikor ennek kellene végre megtörténnie.
- Remek, ez most sokat segít, tehát ha valami komoly bajom van, bele is halhatok mielőtt kiderül. - hát azért na érthető talán, ha erre kissé lebiggyed a szám. Nem valami lelkesítő hallani, hogy talán végem lesz, mint a botnak, mert nem jönnek rá, hogy mi a bajom, én pedig még határozottan szeretnék tovább élni. Csak jó lenne, ha végre elmúlna ez az egész. Nem akarok fura hangokat hallani, rádiót a falról és nem akarok az ablakon kívül a sokadik emeleten tengeri halakat látni úszkálni a levegőben, mert az nem normális dolog.
- Nem tudhatja, ez lehet hogy egy furcsa és szokatlan álom, vagy hallucináció. - vagy a jó ég tudja, hogy mégis mi a fene ez az egész, de hogy nem normális abban teljesen biztos vagyok és csak arra vágyom, hogy elmúljon. Jó lenne felébredni, visszatérni végre a valóságba, mert a végén még tényleg úgy érzem, hogy beleőrülök az egészbe. A kérdése ezek után már végképp kezd sok lenni. Alig tudok rá figyelni a folyamatos idegesítő sercegés miatt, ami az időnként megjelenő, majd újra ködösebbé váló rádióból jön, ami a falon pihen, erre jön nekem valami mutáns génnel is? Szóval nyíltan kérdez rá, hogy őrült vagyok-e, vagy mi a jó ég?
- Milyen mutáns gén? Miről beszél mégis? - értetlenül rázom a fejemet, tényleg nem értem, hogy miről beszél. Nincs nekem semmiféle mutáns génem, normális vagyok. Voltam már orvosnál általános kivizsgáláson és nem derült ki semmi sem, nincs betegségem, ha erre akar célozni. Teljesen egészséges vagyok, pont e miatt nem értem, hogy mi a fene történik. És hogy veszélyben az életem... és le kell lépnünk innen.
- Nem értem... - eddig még ő se hitte el, azt hiszem, nem értette, most pedig menjek vele akárhova, mert azt mondja? Nem tudom hol jobb, de itt tényleg azt érzem, hogy kezdek megőrülni attól, ami történik, de mégis mi a fenét kéne tennem? - Hova és miért? Miért nem mond valamit most? - akkor mégis csak könnyebb lenne, nem pedig majd út közben. Nem ismerem, azt sem tudom, hová akar vinni és miért és mi az a mutáns gén és az egészet nem értem... egyre zavarosabbá kezd válni, a helyett, hogy végre kitisztulna az agyam. Nem akar pozitív irányba változni ez az egész és kezdem tényleg úgy érezni, hogy már nem tudom, hogy mégis mit csináljak.
- Mondjon valamit... bármit mielőtt magával mennék. - nem vagyok hajlandó addig felállni innen és öltözni, amíg nem mond végre valami használható konkrétumot, mert ez az egész így iszonyatosan zavaros és nem tudok mit kezdeni vele.

Kayley & Dwayne

♫ At the beginning ♫

Annyira azért nem vagyok nyugodt, fel vagyok pörögve. Inkább azt láthatja rajta, hogy nagyon jó napom van, amolyan igazán kiegyensúlyozott. Tudom, hogy többet már nem látom Kathrinát, csupán kihúztuk egymást a gödörből. Felnőtt emberként azt hiszem lehetőségünk van megválasztani, hogy érzelmileg csupán az adott helyzethez kötődünk. Őt várja a sofőrje, és a szélfuvallatokkal tarkított élete, míg én félre tudtam tenni a bosszúmat, meg a zaklatott stílust, és a munkámra koncentrálhatok. Nem mondom, hogy máris belevetem magam abba, hogy megtaláljam a feleségem utódát, ám minderre csattanós válasz volt, hogy még kellek valakinek, amolyan züllött, leharcolt állapotban is. Így akkor erőm teljében, frissen borotvált arccal ténylegesen új életet kezdhetek. Már az első ügyem is ilyen izgalmasnak tűnik, holott csak azért kaptam, mert mindenki más a város másik felében nyomoz valami banda után, és nem várt szolgálatra jelentkeztem. A kapitány nem is nagyon hitte, gondolom úgy vélte, hogy ez nem lehet akkora cucc, hogy ha el is rontom, majd az ápolók lerendezik, ha a lány valóban bolond lenne. Nem is sejthette, hogy a különleges esetből valami komoly sül ki.
- A labor nem ilyen gyors hölgyem. Napokba is beletelhet, amire diagnosztiálják, hogy mi a baja. Tudom, ennyi idő alatt akár bele is lehet halni. – Kerülöm most meg az ágyat, hogy ne kelljen a törött üvegpohár szilánjaiban egyensúlyoznom, még cipővel sem lenne jó, ha belelépnék. A kérdésre meglepődöm, s jóizű mosoly csusszan ki belőlem, ahogyan végigsimítok göndör-hullámos tincseimen. Egészen furcsa, ha megmosom, még a tapintása is jobb.
- Kétlem, hogy egy álom ennyire összetett lenne, hogy eszébe jut benne, hogy ez csak álom. Ráadásul az álombéli szereplőkkel nem szokás megbeszélni az álmot. – Úgy tűnik, még dübörög bennem az éjszaka felszínre hozott tesztoszteron, mert felmerül bennem, hogy akár más módon is kipróbálhatnánk, hogy álom ez, ám gyorsan elvetem az ötlet, azért két ilyen ziccerem huszonnégy óra alatt nem lehet, még ha mindkettő szőke, kék szemű, és rohadtul dögös. Na vissza a lányhoz. Most a másik oldalról ülök le az ágyára, itt már nincs mit eltörnie. Elgondolkozva hallgatom őt, a jelen korban nem szoktak csak úgy embereket bázison őrizni, és hogy ha valami szörny is volt ott.
- Ah, szóval a kisasszony netán rendelkezik a mutáns génnel? – Kérdezem őszintén, mert erre tippelek, bár meglehet ha ennyire elképedve viszonyul mindehhez, akkor nem is feltétlenül tud róla. Azt hiszi, hogy őrült, vagy álmodik. Vagy csak titkolózik? Várjuk meg a válaszát, addig eltűnődve figyelem zavartan, riadtan cikázó pillantását, aztán felpattanok.
- Katonák? Akkor... sürgősen lelépünk innen. Ha arról van szó, amit sejtek, veszélyben az élete. – Nézek gyorsan körbe, hogy hol lehet a ruhája, hiszen ha sietnünk kell, akkor villámgyorsan el kell innen tünnünk. Ha a lány mutáns, akkor nem fogom tudni egyedül megvédeni, és ebben a szaros helyzetben még erősítést sem hívhatok. Samuel sem elérhető, magamra vagyok hagyatva..
- Öltözzön! Hol a ruhája? Majd útközben megbeszéljük, hogy mi történt... – Az logikus, hogy ha megleljük a szerelését, akkor kisietek a folyosóra, azért annyira nem vagyunk még jó viszonyban, hogy előttem öltözzön át. Ha nem találnánk, akkor kénytelen lesz a kórházi hálóingben lelépni innen. Na meg erőteljes a kérdés: bízik bennem? Jelvényt mutattam, de azt bárki mutathat. Főleg, ha mutánsokkal van körbevéve.

Dwayne & Kayley

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne félj, mert a veszély a képzelet játéka.

Legalább kettőnk közül egy valaki nyugodt, mert én most nagyon távol állok a nyugalomtól, sőt... finoman szólva is kezdem úgy érezni, hogy a végén még itt őrülök meg. Fogalmam sincs, hogyan leszek képes ezt kezelni, talán csak be kéne csukni a szememet és kizárni teljesen mindent, de még nem tudom, hogy az segít-e, és néha ki kell nyitnom. Nem emlékszem, hogy adtak-e be gyógyszer, de ájult voltam... de azért ez egy kórház, csak nem történt efféle, csak nem adnak be olyat, ami hallucinációkat okoz. De az, hogy olyasmiket látok, mint az álmomban és hogy ennyire valóságszerű az egész finoman szólva is a frászt hozza rám. Legszívesebben eltűnnék innen, hátha máshol nem ugyanez lenne, bár attól félek, hogy nem sokban változna a helyzet mondjuk otthon és félő, hogy ott még csak nem is lenne velem senki, ha Sophia épp dolgozik, vagy dolga van, akkor pedig aztán végképp közel kerülnék ahhoz, hogy megzakkanjak. Már így sem vagyok tőle távol.
- De azt kimutatták volna az orvosok nem? Ha már ide kerültem, akkor... csak megvizsgálták a véremet, vagy valami. - rázom meg a fejemet. Hallucinogén anyag, lehet, de akkor is másnak kéne lennie a helyzetnek, akkor legalább tudni kellene ezt, vagy ki kellett volna már ürülnie vagy tudom is én. De ez nem múlik, csak egyre több mindent látok, csak egyre inkább kezd az egész környezet olyanná válni, mint amilyen ott volt a víz alatt, azon a fura helyen, ahol ott volt az a lény is, meg az egész... hátborzongató volt és én még mindig nem tudom, hogy miért képzelem most meg ugyanazt ide. - Egyáltalán mi van, ha én még... ha még álmodom? Persze maga nem fogja azt mondani, hogy így van, ha egy álombéli szereplő. - ezért is csíptem meg magamat, de semmi sem történt. Nem tértem magamhoz, annyira pedig nem vagyok bátor, vagy nem vagyok még annyira kétségbeesett, hogy valami durvábbal próbálkozzam, mert akkor úgyis magamhoz térek, ha pl. kizuhannék valahonnan, mert a zuhanásból az ember felébred. De, ha még sem álom, akkor belehalnék... ezt pedig azért nem kockáztatnám.
- Az egész olyan volt, mint egy fura film. A... a víz alatt voltunk valami bázison másokkal... nem ismerem őket és volt ott valami furcsa lény is, mint valami szörnyeteg. Aztán lőttek és katonák voltak, és végül beszálltunk a mentőkabinokba és feljöttünk, de akkor ébredtem itt fel. De ez csak egy álom volt, akkor... akkor miért számít? - még mindig reszket a hangom, de sokat segít, hogy nem őrültként kezel, hanem úgy kérdezget, mintha nem valami zakkant nőszemély lennék, mintha csak egy normál esetnél vennél fel a jegyzőkönyvet, pedig ez nem egy normál eset. Itt valami nagyon furcsa zajlik és én még mindig nem tudom, hogy mégis mi a jó élet. Én... én csak végre rendesen fel akarok ébredni, normálisan látni a fura képek nélkül. Próbálok nem odafigyelni a háttérben történő dolgokra, a rádióra sem, valahogy próbálom kizárni, hiszen csak hallucináció, semmi több!

Kayley & Dwayne

♫ At the beginning ♫

Eddig tökéletesen megőriztem a nyugalmamat. Nem az első eset, hogy furcsaságokba botlom, végülis a családomat is felettébb különös, torz alak rémtettei miatt vesztettem el. Hogy most a szőkeség tekintetében is valami nem emberi dologról lenne szó, azt nem tudom, de erős a tipp, mert a kapitány nem szokott csak úgy mélyvízbe dobálni, ha nem mutánsokról lenne szó. A lány állítások szerint őrült, vagy paranoiás, ennyit vettek fel a zsaruk, akik behozták, el volt ájulva, és hülyeségeket motyogott, és máris őrültnek titulálják. Én is kaphatnék bőven efféle jelzőket, pedig még mutáns sem vagyok. A szöszi zavartan cikázó pillantása azért kissé megindít, s egyben tettekre is sarkal, visszatérnek punnyadásba menekült nyomozó ösztöneim, nem csupán követem a tekintetét, beleérzésből is próbálok segíteni, mit láthat, mi veheti körül. Talán olyan álomvilágba kényszerült, amely kívüláll azon, amelyet az átlag földi halandók ismernek, hallottam már ilyen transzállapotról. Egyes különleges egyedek képesek ilyen antis világot kialakítani, amely olyan, mint egyfajta éberálom. Miután az egész délelőttöm arra épül, hogy fel vagyok dobva, nem esik nehezemre elvonatkoztatni attól, hogy tegnap még pia és gyógyszeradaggal felspékelve nem is nagyon tudtam magamról, most nem jönnek elő az elvonási tűnetek. Most az aktuális helyzetre koncentrálok, kikerülve a ripityára tört pohár szilánkjait, és már a másik oldalról szemlélem a lányt, hátha az ő szemszögéből felsejlik valami látomás. Egyenlőre minden változatlan.
- Nyugalom hölgyem, az őrület még nem itt kezdődik. – Szólítom meg magabiztos, csitító hangon. Hm... úgy tűnik a szőkék mostanság jó hatással vannak rám, kezdek magamra találni. Meglehet halucinogén anyagot kapott, azért lát dolgokat. Vagy hall... – Hiszen azt mondja, hogy valami rádió van mellette. Nem kezdek el hüledezni, csupán megtartom a derekánál, ha nagyon nyujtózkodna, ne essen le az ágyról, főleg ne a szilánokba. Nem zavartatom magam, hogy hozzáérek, azért vagyok itt, hogy segítsek. Ilyen közelről azért van egy finom illata még a kórházi fertőtlenítő ellenére is.
- Nem sötét. A megszokott irigysárga, és a gyógyszerfehér színét láthatná, ha nem lennének gondok. – Foglalom össze, és már tényleg azon tűnődöm, hogy érdemes lenne kivinni innen, vagy ha mást nem, szólni az egyik nővérnek, vagy még inkább orvosnak. Hiszen ha átállították az érzékeit, fordulhat ez még rosszabbra is. Még csak az kéne, hogy belőlem is kinézze, hogy mondjuk nekiesek, ha már mindenféle rémképek vannak előtte. A vinnyogós hangon mindenetre sóhajtok, és előtérbe kerül az az énem, amely magabiztos, védelmező, és mindezzel együtt nem kicsit cinikus.
- Mi az utolsó emléke kislány? – Talán kicsit közvetlenebb vagyok, viszont nem akarom bántani. Hagyom, hogy visszazuhanjon az ágyra, nem csüccsenek mellé, annyira még nem vagyunk jóban. Cigizni vágyom, de most jobb hijján egy mentolos cukorkát ütök a számba.

Dwayne & Kayley

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne félj, mert a veszély a képzelet játéka.

Kezd egyre növekedni a káosz a fejemben... és valahogy a környezetemben is. A pohár a földön köt ki, a hely pedig egyre furcsábbnak hat. Már nem merek az ablak felé nézni, mert ki tudja, hogy majd mit látok meg ott. Egyszerűen... félek ettől az egésztől és teljesen össze vagyok zavarodva. Álmodtam, de már mégis csak fel kellett volna ébrednem, vagy még... Óvatosan belecsípek a karomba, na nem mintha ez biztosan segítene rajtam, de talán ez még mindig csak egy álom, és talán magamhoz tudok térni belőle, ha nagyon akarom, még sem változik semmi. Mégis ugyanaz a helyzet még mindig. Egyszerűen nem akar jobb lenni, én pedig kezdem úgy érezni, hogy megőrülök... De nem így van igaz? Talán az ájulásnál beverhettem a fejemet, így amíg a nyomozó próbál a szilánkok között egyensúlyozni megtapogatom a fejemet, de nem érzek kötést, vagy alvadt vért, tehát nincs szó ilyesmiről, bár talán csak nincs nyoma, attól még beverhettem a fejemet. Azért a kis kendőt átveszem, de főleg arra jó, hogy gyűrögessem magam előtt, mást most nem tudok hirtelen mit kezdeni vele. Legalább addig sem reszket látványosan a kezem, mert jelenleg nagyjából csak erre vagyok képes... reszketésre.
Közben betolják az újabb beteget. Elképedve nézem a jelenetet, hiszen a fickónak hiányoznak a végtagjai... mondhatni tényleg jobb helyzetben vagyok, mint ő, de azért nem repesek az örömtől, mert ki tudja, hogy mégis mi a fene történt velem, hogy mi van a fejemmel egyáltalán, ami miatt így érzem magamat. Összerezzenek már csak attól is, hogy megszólal a telefon, de a hangja változik. A sistergést hallom, majd kiszúrom a falon a rádiót, pont olyat, mint amit találtunk, és...
- Nem hallja igaz? Mintha... mintha a rádió szólna, ott a falon és... az egész teljesen abszurd. - idegesen rázom meg a fejemet. Alig figyelek most bármire is, hogy nem kéne csak úgy lelépnem a földre. Mégis lelököm magamat az ágyról, ha nem segít, hogy kicsit arrébb csusszanjak és ne a szilánkokba lépjek bele, akkor még rossz vége is lesz a dolognak. Megpróbálom elérni a rádiót, mert a halak... na az irreális volt az ablakon kívül, de ez teljesen élethűnek tűnik.
- Olyan, mint az álmomban minden... a falak színe ugye nem sötét itt? De... sötétnek tűnik és láttam az ablakon kívül a mélytengeri halakat és rádió van a falon. Mi a... mi a fene történik velem? - a végén már-már egészen vékony sírós, vagy szinte macska hangon vinnyogva ejtem ki a szavakat. Erőtlenül kerülök vissza az ágyra, ha nem sikerült a rádiós manőver. Próbálom én összeszedni magamat, de egyre rosszabb az egész, ahogy végigfutnak a színek a falakon és minden átalakul, már csak az kell, hogy a kopasz pasas jöjjön be, mint valami orvos. Összeszorítom a szememet, hátha amikor kinyitom változik a kép, de semmi... mintha csak ott ragadtam volna abban az álomban, mert hogy álom volt igaz? Az nem a valóság... hiszen itt voltam, mármint az órámon, nem pont itt, de... nem egy tengeralattjáróból halásztak ki és hoztak ide ugye?

Kayley & Dwayne

♫ At the beginning ♫

Nem mondom, hogy meg vagyok lepődve, hiszen többnyire pszichiátriai esetekhez hívnak minket. Ha csak arról lenne szó, hogy apu és anyu összekapott, elég egy utcai járőrt kiküldeni a helyszínre, aki felvesz egy vallomást, amelyből kiderül a tettlegesség. A kórházi sértettek esetében a manapság egyre gyarapodó különleges esetek egyikével kell szembenézni, amely tekintetében már azt sem tudnám eldönteni, hogy vajon jobb, ha iszom, és nem veszem komolyan őket, hiszen Sam nagyjából erre van szakodosva, vagy mégiscsak józanul nézek szembe a furcsaságokkal. Nem, ezúttal nem igérgetek, nem fogadkozom, így magyarázatokba sem bocsátkoztam a meglepett kapitány ábrázata láttán, és amikor Sam is csak arébb húzott, hogy minden rendben van, csak bólintottam. Klasszisokkal jobb a közérzetem, még ha mindez csupán erre az éjszakára szólt, valahol visszaadta az önbecsülésemet. Nem fogok most a vélt elkövető nyomába eredni egy ideig, hogy tönkretegyem magamat még évekig, vagy talán örökre. Ideje a munkámra koncentrálnom. Lassan már tényleg valami különleges ügyosztálynak mondhatjuk az FBI-t, és mivel most fel vagyok töltve energiával, bátrabban nézek majd szembe bármi is jöjjön. Na jó, azért bármi nem, nincsen ingerenciám egy sokkarú mutáns polippal, az ellen még a pisztoly sem biztos, hogy használna. Ehhez képest a bent ücsörgő álomszép szőke közel sem úgy néz ki, mint egy polip. Úgy tűnik meglehetősen új fordulatot vett az életem, a véletlen még a kezemre is játszik, hogy kész legyen tovább lépni. Nem mondom, hogy innentől kezdve az egyéjszakás kalandok híve leszek, ám már tudom, hogy ha úgy hozza a sors, akkor kész vagyok lelkileg is úgy hozzáállni, hogy nem hitetlekedek, hogy kellhetek e másnak. Mindez azonban csupán elvi, nem fogom letámadni a kishölgyet, még ha nagyjából úgy is néz ki, mintha az álmaimból lépett volna ki, még úgy is, hogy nem látom a bizonyára hosszú, makulátlan combjait. Nyomozót mondtam, pedig valójában ügynök a titulusom, ám a civileknek egyszerűbb egy összefoglaló jelzőt átadni, amelyhez társíthatják a kormányhivatalok felügyelőit.
- Egy pohár víz, rögtön. – Töröm meg a kettőnk közötti távolságot immár a vízzel a kezemben, hiszen a kórteremhez járt egy mosdó is, zuhanyfülkével, így a csapnál tudtam engedni hideget, ám semmi esetre sem jegeset. Épp csak, hogy felfrissüljön tőle. Nem ülök le az ágya szélére, inkább odahúzok egy széket, s mielőtt leülnék, még átnyújtom az üvegpoharat, vigyázva arra, hogy az utolsó pillanatban engedjem el, ki tudja, mennyit romlottak az érzékei a baleset következtében. Leülök, hogy elővegyem a jegyzetfüzetet, ám még előtte amíg átveszi a poharat, megtámasztom a párnáját, hogy ennyivel is egyszerűbb dolga legyen a fészkelődés közben. Utána figyelnék rá, hogy milyen óráról is van szó, közben a sajátomra nézek, hogy közöljem fel, fél egy körül járhatunk, amikor a pohár szilánkosra törik, vízzel spriccelve le nem csupán a cipőmet, az öltönynadrág szárát is. Meglepetten nézek rá fel, a víz kevésbé zavar, a szilánkokra meg nem lépek rá.
- Minden rendben? – Most le se ülök, közelebb hajolva keresem a tekintetét, mintha bármit is értenék az orvoslás művészetéhez. A robbanó pohár nem üt akkora hangot, hogy bárki is a folyosóról beszaladjon, ráadásul behúztam magam mögött az ajtót. A lány arcáról a nővérhívóra téved a pillantásom, egyelőre mégsem illesztem rá az ujjaimat, s a motyogásra koncentrálok, amely a szöszi szépen ívelt ajkairól szakad el. – Semmi baj. – Nyúlok az öltöny mélyére, és vászondarabot nyújtok át, nem papírtörlőt. Bátran megtarthatja, nincsen egyedi hímzése, kommersz darab. Újabb vízért már nem járok kanyart, ellenben gólyaként egyensúlyozom a tócsában úszó szilánkok mentén, hogy aztán kövessem a pillantását. Semmi különösre nem leszek elsőre figyelmes, és csak úgy szőrmentén jegyezném meg, hogy minimum halucinál, mégsem én akarom rá a frászt hozni. Egyerűbb inkább megőrizni a hitet, hogy nem bomlott az elméje. Fejsérülésre nem utal semmi, így maradok inkább a különleges esetek teóriájánál. Megkerülöm az ágyat, hogy a szellőzőt vizsgáljam meg, zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy színtelen, szagtalan gázzal kábítják.
- Mit lát Kayley? Leírná pontosan? – Nem kezelem úgy, mint egy elmeroggyantat, a diagnózist végképp nem tisztem nekem felállítani.

Az ablak mögött látható, teljességgel élőnek tűnő lények az őket körülölelő vízzel együtt egy szempillantás alatt eltűnnek. Elég csak egy röpke momentum erejéig félrenéznie Kayleynek. Mindeközben némi vízcsobogás hangjával együtt hűvös huzat, valamint dohos fémszag terül szét a szobában. Egészen nosztalgikus érzés, még ha magával a látvánnyal nem is áll feltétlen összhangban.
Az egyik nővér nemrégiben ellátott fej-sérültet tol be a szobába, szemben elhelyezve Kayley helyével. Szerencsétlen férfi úgy tűnik, eszméletét vesztette. Nem kizárt, hogy ezzel egészen szerencsésnek mondhatja magát, lévén a fején kívül láthatóan mindegyik végtagja is megsérült. Mindemellett infúzióra is kötötték, és valamiféle fájdalomcsillapítót ad be neki az ápolónő távozás előtt.
Rádió régi, egyébként is recsegős hangszórója interferál be, ahogy a nyomozó mobilja megszólal. Csakhogy a már említett rádió továbbra is mindössze a fiatal nő számára érzékelhetőek ezek a nem feltétlenül ideillő érzetek. Éppúgy, mint a már vizuálisan is megjelenő, karnyújtásnyira a falra rögzítve időző rádiókészülék. Mintha beszélni is próbálna valaki rajta keresztül, bár a vétel nem kifejezetten jó.
Az egészhez ráadásként, vagy mondhatni kegyelemdöfés gyanánt sötét színek futnak végig a falon, s az egész kórterem lassanként egy már megismert "álombéli" szobához válik hasonlatossá.

Dwayne & Kayley

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.

Teljesen össze vagyok zavarodva, ezt az érkező nyomozó is nagyon jól láthatja. Nem úgy fest, mintha most pontosan be tudnám lőni hogyan kerültem ide, vagy azt, hogy hol voltam az előtt, hogy ide kerültem, vagy úgy bármit, legalábbis főként az első pillanatokban. Lassan kezd csak tisztulni valamelyest a tekintetem és valahogy automatikus, ahogy magam elé húzom a takarót, pedig a rendes utcai ruha van rajtam, nem öltöztettek át, mivel nem volt semmi komolyabb bajom, de valahogy mégis a kutató tekintet miatt határozottan furcsán érzem magam, no meg még mindig azt érzem, mintha a fejemben nem lenne minden teljesen tiszta és e miatt még inkább nehéz nyugodtan reagálni bármire is, bármennyire is próbálkozom.
- Egy pohár víz is tökéletes nyomozó. - hirtelen fogalmam sincs, hogyan kellene szólítanom őt, hiszen teljes néven mutatkozott be, de hozzátette a titulust is, tehát gondolom elsődlegesen azon kellene szólítanom, legalábbis, ha jól sejtem, akkor ez a helyes. Az már nehezebb, hogy folyamatosan rá is koncentráljak, vagy megpróbáljam rendesen összeszedni a gondolataimat. - Azt hiszem órán voltam, de... közben álmodtam azt hiszem, de olyan valóságosnak tűnt és hogy kerültem ide egyáltalán és... mennyi az idő? - fogalmam sincs, hogy meddig nem voltam magamnál, hogy órák estek ki és azért hoztak be ide, mert ezt már veszélyesnek érezték még az osztálytársaim is, érthető módon persze.
A fickó remélhetőleg közben hozza azt a kért vizet, én pedig kicsit feltornászom magam rendes ülő helyzetbe, és már a takarót sem szorongatom olyan kétségbeesetten magam előtt, csak akkor pillantok fel rá megint, amikor átveszem tőle a poharat, ami kb. az első mozdulat után a padlón köt ki ripityára törve, amikor átvétel után meglátom az arcát, a ruháit... - Mi... ez... mi? - hebegem, a fejemet rázom, aztán csak összeszorítom a szememet, hogy eltűnjön a jelenés és megpróbáljak végre magamhoz térni. Nem megy valami könnyen, de mire végre kinyitom a szememet, már újra a nyomozót látom normális utcai ruhában, egészségesen... nem sérülésekkel tarkítva.
- Sajnálom, én... nagyon valóságos volt az álom, és... elnézést. - a viselkedésemért, és persze azért, hogy sikerült összetörnöm a poharat is, no meg jó eséllyel sikerült a cipőjét is rendesen beáztatnom a ráömlött vízzel. Még jó, hogy nem kávét, vagy gyümölcslevet kértem, előbbi szép foltot hagy, utóbbi pedig még ragad is, mármint a padló, meg a ruhája ragadna tőle úgy istenesen. - Van esetleg egy zsebkendője? - vagy bármi, amivel kicsit megtörölhetem az arcomat, bármi. Vagy egy újabb pohár víz, ezúttal már műanyag pohárban. Ezt legalább nem dobom el, amikor látom rajta, hogy a kezemben nem pohár, hanem pisztoly alakját veszi fel, azért, ami a kezemben volt végig az álomban is, mert... mert álom volt igaz? Nagyot nyelek és újra összeszorítom a szememet, hogy eltűnjön a jelenés. Túlságosan élénk volt az álom és még nem ébredtem fel rendesen, biztosan csak erről lehet szó.
Próbálok én a továbbiakban a fickóra fókuszálni, és az ablakon látott jelenést nem figyelembe venni. Az időnként elúszó mélytengeri állatok, az ablak jellegzetes szegecses formája... nem értem az egészet. Biztosan csupán még nem ébredtem fel teljesen, és ha a nyomozóra fókuszálok, akkor majd elmúlik ez az egész. Csak ne olyan riadt tekintettel néznék rá, mint amilyennel sikerül, mintha minimum tőle várnám a válaszokat, pedig ő jó eséllyel még csak nem is látja, amit én, legalábbis, ha jól sejtem, még nem merem megkérdezni, figyelem inkább a reakcióit. Tuti, hogy látszana, hogy meglepődik, ha ő is látná azt a fényes kékes ráját, ami elúszik odakint... a levegőben.

Kayley & Dwayne

♫ At the beginning ♫

Egy fokkal jobban vagyok. Meglehet az egyéjszakás kaland kissé helyrerázott. Bármennyire is egymásba gabalyodtunk Kathrinával, a hajnal végül mást hozott. Kölcsönösen ráébredtünk, hogy csak kapaszkodtunk, amely pár órányira kedves érzetet keltett bennünk, ám ez nem a valóság. Mindkettőnknek vissza kell térnie a saját életéhez, továbblépni. Nem hinném, hogy bármelyikünk szempontjából úgy kéne értékelni, hogy kihasználás volt. Felnőtt emberek vagyunk, nem hiszem, hogy túlzottan bele kéne merülnünk abba, hogy mindez nem volt helyes. Megtörtént, s mosolyogva váltunk el. Még arra is volt időm, hogy józanul hazaérjek, megborotválkozzak, hogy nyolc óra előtt pár perccel vasalt öltönyben lépjek be az őrsön, ahol Samuel meglepetten fogadott, azt hitte talán, hogy majd tizenegy körül a kuka alól kell kivonszolnia, és munkára fognia néhány fejfájáscsillapítóval. Nem mondom, hogy virgonc vagyok, valamennyire plusz erőt adott, hogy nem annyira trágya az életem, mint gondoltam, a megtorlás talán még ráér, ahhoz nem ártana egy kicsit össze is szedni magamat. Végigültem az eligazítást, ahol még a meglepett kapitány is érdeklődve mért végig, hogy mi a francot kereshetek itt. Hirtelen munkát sem tudott adni, annyira el volt képedve, hogy nem kell üvöltöznie velem, miután pár nap alkoholizálás után végre a szeme elé kerülök. A többiek már dolgoznak ügyön, még Samuel is, akinek amúgy a társa lennék, de most olyan helyzetbe került, ahova nem vihet magával, egy CIA-és csajt kapott maga mellé, valami nemzetbiztonsági ügy, amelyből kizártak, azt hiszem nem is panaszkodhatok, joggal. Iszogatom a gőzölgő kávét, amely műanyag, de legalább most nem azért kortyolom, hogy ébren tartson, csupán megszokásból. Elvonom a tekintetemet az italautomátáról, hogy élére vasalt ingemben visszasétáljak az üvegkalickába, amely a főnököm irodáját hivatott betölteni. Lecsüccsenek az íróasztala szélére, ezen már lilábbra vált a feje, de annyira meg van hatva a változástól, ezúttal nem küld el a jófrancba. Pár szóban összefoglalja, hogy a mentők bevittek egy szőke bulát a kórházba, aki olyan furcsán dobálta magát, motyogott valamit, de hát nekik nem tisztük kihallgatni. Miután sokáig kellett várnom a soromra, délre járhat idő, ám ez nem azt jelenti hogy négykor lejár majd a munkaidő. Mivel nem vezetek másféle nyomozást, ha most indul a nap, bizony késő estig el kell majd számolnom arról, hogy merre jártam, és miért. Veszem az öltönyt, és bepattanok a Camaro-ba, hogy a kórház felé vegyem az irányt. Csoda, hogy ilyen sokáig nem vették el a jelvényemet, amelyet most az övemhez erősítve viselek, így biztosan nem hagyom el. A fegyverem a helyén, reggel még meg is töltöttem. Lehet, hogy Kathrina szélvészként suhant át az életemen, mégis képes lehetett arra, hogy visszazökkentsen a régi kerékvágásba, ezért hálásan gondolhatok rá vissza, ha még látom egyátalán. Alig beszéltünk, pontosan azért, hogy ne alakuljon ki az a kötődés, amely miatt sajoghat a szívünk. Jobb így. Átvágok a városon, sokat nem kell autóznom, területi elv van, nem cél, hogy utazással teljen, a fél nap, de New Yorkban így is akkora távolságok vannak, hogy negyven perc, mire a parkolóba érek. Szerencsére van a rendőrségnek fenntartott néhány állás, így nem kell várnom, keresgélnem. A hajam az, ami még kissé hosszabb, ám miután nyomozó vagyok, nem járőr, nem fognak rámszólni a katonás külső hiánya miatt. Betaszítom az üvegajtót, hogy aztán tartva azt átengedjek rajta két ápolót, akik hordágyat visznek, vélhetően baleset lehetett a belvárosban, méghozzá a kapkodásból ítélve többen sérültek meg, ez itt a sürgősségi. Gyorsan meg kell előznöm a rohamot. Post-it-ra írtam ki a lány nevét, akit fel kell keresnem. A molett fekete recepciós igen készségesnek bizonyul, máris megérte borotválkoznom reggel. Megkapom a kórterem számát, lifteznem is kell egyet. Felmerül bennem egy bónusz kávé lehetősége, ám azt kihagyom, nem kell holtjáratokat beépíteni csak megszokásból. Miután megtaláltam az érintet ajtót, nem gondolom, hogy kopognom kéne, általában az öltöztetések nem itt szoktak történni. Benyitok, ahogyan családtagok, vagy éppen nővérek is tennék, főleg ha nincs is magánál, úgyis várnom kell. Fiatal szőke lánnyal találom magam szemben, és józanságomnak köszönhetően fel tudom mérni, igen csinos. Még smink nélkül is, hiszen megmoshatták az arcát, csillogó kék szempár, amely most zavarodottságról árulkodik, hibátlan bőr, aranyló hajzuhatag. Francba... nem lehetett volna valami rondát? Megköszörülöm a torkomat, hogy elűzzem a hirtelen támadt zavaromat, és közelebb lépek, egyelőre nem leülve.
- Hölgyem, Dwayne Riley nyomozó vagyok. – Jön meg a hangom kisvártatva, miután befejeztem az álmélkodást. Olyan furcsa kimondani; nyomozó. Nem is emlékszem már, mikor kaptam ügyet, még ha ilyen piszlicsáré is. A nevére nem kérdezek rá, hacsak nincsen homok a gépezetben, akkor jó helyen járok. – Megtenné, hogy összefoglalja, hogy mi is történt? Csak a tisztánlátás kedvéért. Amíg átgondolja, hozhatok egy gyümölcslevet, kávét, bármit? Fogalmam sincsen, hogy szabad-e, nem is nagyon érdekel. – Teszem az ujjaimat a kilincsre, és várakozóan pillantok a kék szemekbe.

/Egyelőre csupán narrálva az eseményeket./

A zavarodottságon és némi fáradtságon kívül semmiféle fiziológiai elváltozás nem figyelhető meg sem kívülről, sem saját szemszögéből Kayleyn. Mindössze az az igen zavaró érzés, érzet kuszálja össze elméjét, miszerint az imént még valahol egészen máshol volt. Teljességgel másmilyen társaságban, és főként egészen más hangulatban. Nem afféle álomból ébredésről van szó, ezt tisztán érezheti, hiszen az érzékelés emléke is teljességgel valódi.
Pardon, akadhat néhány furcsa jelenség, mely megzavarja az újdonsült ébrenlét állapotát. Többek között az, hogy a férfi, akit megpillant, egy kósza momentum erejére fekete kommandós ruhában van. Mi több, ez a képzet kiegészül némi vérrel, valamint - vélhetően - karmok és agyarak által összekuszált arccal. Miként lehet valaki életben ilyen sérülésekkel?
Vége a látomásnak, mintha egy fényképezőkép vakuja lett volna csupán. Sem fekete ruha, sem sebek, sem vér. Minden tiszta. Legalábbis olybá tűnik. Egyelőre. Az a különös, bizsergető érzés azonban ott marad. Azt súgja, történt valami, bármennyire nincs kézzel fogható nyoma. Elméje is talán erre próbálja figyelmeztetni a fiatal nőt. Már amennyiben nem a korábbi történések utózöngéiről van szó. Esetleg megőrült volna? Nos az őrültek ezt többnyire nem képesek megállapítani magukról, vagy éppenséggel nem túl nagy biztonsággal.
A nyugalom időszaka egészen addig megmarad, mint egy egyszerű hétköznap esetén, mígnem valamiféle használati tárgy kerül hősnőnk kezébe. Akkor ugyanis az a valami újabb villanás erejéig egy - általa már megismert - kézifegyver lesz. Ezt csakis ő látja, míg kézben tartja. Aztán elmúlik ez a vizuális átok, a tárgy pedig nem változik már többé pisztollyá.
Az ablakon kitekintve ellenben alkalmasint mélytengeri állatok láthatóak, pereme pedig tengeralattjáró szegecselt illesztéseit idézheti.

Dwayne & Kayley

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.

Teljesen jól indult a nap, teljesen átlagosan aztán egyszer csak... De ne szaladjak ennyire előre igaz? Az elmúlt hetek is nagyon szépen alakultak. Pár napja beköltöztem Sophiához, bár ezt az apró részletet még nem volt alkalmam közölni Jeffel, de persze nem titok, csak hát okosan kell, hogy még véletlenül se bántsam meg vele, de Sophia szerint meg fogja érteni, nem lesz semmi baj. Hát... én is remélem, meg mondom őszintén, hogy így lesz. Ettől még elég sokat találkozunk és hát nem töltöm minden időmet az új lakhelyen, ahogyan a régi albérletben is mostanában kifejezetten kevés időmet töltöttem el. Azért időnként csak nem tudja megállni az ember, hogy ne töltsön együtt egy estét azzal, aki fontos neki igaz? Én pedig azt hiszem érthető módon minél több ilyen estét akartam, már csak azért is, hogy kicsit növeljem Jeff csekélyke önbizalmát és tényleg tisztában legyen vele, hogy nekem ő nagyon is fontos és sokkal többet látok benne, mint amit ő magában. Idővel csak megérti, legalábbis nagyon remélem.
No, de elkanyarodtam, tehát a nap átlagosan indult, egészen addig a pillanatig, amíg aztán a suliban minden ki nem kapcsolt, úgy teljesen... totál sötétség. Legalábbis kintről mindenki ezt láthatta az elmúlt órákban. Szerencse, hogy az egyik újdonsült csoporttársnőmnek nem épp eleget fecsegtem a magánéletemről, ahogy azt szoktam egészen addig, amíg aztán teljesen érthetetlen módon el nem ájultam és senki sem tudott magamhoz téríteni. Persze az elején még próbáltak élesztgetni, volt hideg víz az arcomba és minden, ami csak lehetséges, de semmi sem használt, ezért kerültem végül ide, a legközelebbi kórházba, hiszen ha közben romlik az állapotom annak rossz vége lehet, főleg hogy még a mentősök sem értek el semmit, ők sem tudták megoldani a lehetetlennek tűnő helyzetet.
Órák után immár a kórházi ágyban halkan nyöszörögve próbálom nyitogatni a szememet. Zavar még a fény is, pedig már esteledik, olyan sok nincs belőle, viszont konkrétan úgy érzem, hogy fáj mindenem, és amikor lassan kezdem felfogni, hogy ébren vagyok, vagy kezdek ébren lenni, akkor már változik a reakcióm, még hozzá elég hirtelen ülök fel az épp aktuális fekhelyen, a kórházi ágyon. - Kijutottunk? Hol... hol vannak a többiek? - ijedt tekintet pipa, riadt fejkapkodás szintén, látszik rajtam, hogy kissé meg vagyok zavarodva, vagy csak még nem sikerült rendesen felébrednem, de hogy valami nincs teljesen rendben az holt biztos. - Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Nem rég még órán voltam... aztán meg a tenger alatt valami... bázisszerű izén. - de most mégis itt vagyok és nem látni rajtam semmit, ami ott volt, nincs meg a pisztoly sem, ami nálam volt és nem vagyok vizes, pedig a tenger alól jöttünk fel azokban a rémesen kicsi kabinokban és... olyan élethű volt az egész... álom?

Tárgy: Re: Dwayne & Kayley - Az eset után

» Melodie&Dwayne
» Kayley & Jeff - Te vagy az?
» Dwayne & Katharina -
» Kakaó után egy kis gyengélkedő
» Nelson & Serena - "Csónakázás" után