Userinfó: Főkarakter
Név: Emily Sanders
Mutáns név: Nova
Születési dátum: 1963. december 12.
Besorolás: Diák
Osztályzás: Alfa mutáns
Képességek: Robbantás
Aktiválódott: 12 évesen
Jelenleg: Emily képes koncentrációval (mozdulatlanul rámutat, és figyeli egy darabig) tárgyakat, vagy nagyobb felületek egy kisebb részét apró darabkákra robbantani. Robbanás nagy erejű, mintha valódi robbanószer detonált volna a tárgy belsejében, és minél nagyobb a robbanó tárgy, annál nagyobb a robbanás ereje is. Például egy asztalon lévő pohár robbanása tönkreteszi az asztalt is, de a padló csak kis mértékben sérül, egy ajtó felrobbantása esetén valószínűleg a fal sem marad ép körülötte. Ha egy tárgyat robbanásra jelöl, az teljes egészében felrobban, nem képes csak a felét robbantani, így ha egy felületet jelöl ki, a maximum teljesítménye fog megjelenni az eredményben. A jelölés után kb 5 másodperccel történik a robbanás. Jelenleg kb hűtőszekrény méretű tárgyakat képes felrobbantani, ami elpusztít egy átlagos méretű szobát.
Ezen kívül, erejének van egy általa tudatosan irányíthatatlan része is, ami az önrobbantás. Ez a képessége akkor jön elő, ha erős érzelmi állapotba kerül, retteg, fél, dühös, nagyon szomorú, vagy hasonlók. Képtelen ezt irányítani, és ha a folyamat elkezdődik nem tudja leállítani, csak kínlódással késleltetni egy ideig. Ebben az esetben képességének maximum teljesítményével robban fel, és teste pillanatokon belül visszaáll az eredeti állapotába. Ezután legyengül, összeesik.
Jövőben: Később képes lehet azonnali robbantásokat létrehozni, nem csak tárgyakon, hanem szerves anyagokon is, robbanásának ereje növekedhet, és az önrobbanás képessége tudatossá válhat.
Jellem:
Kedves, segítőkész, de félénk, kissé visszahúzódó lány vagyok, köszönhetően annak, hogy képességeim érzelmeim hatására elszabadulnak, valamint előéletem is arra húz, hogy féljek egy kicsit az emberektől, féltsem az embereket magától. Valahol a saját képességeitől is félek egy cseppet. Nehéz belőlem erős érzelmeket kiváltani, tudatosan harcolok ellenük, ám amit érzek, mindig látszik rajtam. Ha boldog vagyok, mosolygom, ha szomorú, sírok, ha mérges vagyok, kiabálok, ha zavarban érzem magam, elpirulok. Persze vannak dolgok, amikkel ki lehet belőlem hozni az erős érzelmeim. Félek, hogy elveszítem szeretteim, és hajlandó vagyok harcolni értük, magamért ha nem is, másokért igenis kiállok. Ezen kívül nem érzem magam biztonságban a magasban, enyhe tériszonyom van, és a kis helyekre való bezártságtól, de inkább a fulladástól is pánikolni kezdek. Szeretek elmenekülni a világ elől, olvasni, tanulni, zenét hallgatni. Nem vagyok bizalmatlan, de nehéz hozzám igazán közel kerülni, viszont akit egyszer a szívembe zárok, azt védelmezem, ha tudom, igazi barát igyekszem lenni. Persze velük sokkal oldottabb hangulatú vagyok, sokat viccelek, hangosan nevetek, de új ember érkezésekor újra csendes leszek. Mindennapjaimban csendes, visszafogott, mosolygó, tanulós lány vagyok, aki képességeit is hajlandó gyakorolni a megfelelő környezetben, bár ennek ellenére belerángathattok bulikba,kihágásokba.
Külső:
Kb 173 cm magas, 62 kg-os, karcsú, szőkés-barna hajú hölgyemény lennék, aki szeret beleolvadni a tömegbe. Bár csinos vagyok, de mivel nem feltűnősködöm, átlagos ruhákat hordok, nem sminkelek látványosan, nem szoktak felfigyelni rám. Szemeim kékek, bőröm világos, igazi tavasz-típus vagyok a telt ajkaimmal. Arcom finom vonású, testem, magasságom miatt nyúlánknak látszik, lábaim viszonylag hosszúak. Általában farmernadrágban, pólóban, esetenként szoknyában vagy blúzban találkozni velem, nem viszem túlzásba az öltözködést, azt veszem fel, ami aznap reggel tetszik. Sminkem nagyrészt a szempillaspirálra és a szájfényre korlátozódik, alkalmanként látni rajtam erősebb sminket, de csak különleges alkalmakkor. Visszafogottságom miatt nem jellemző rám a hangos beszédstílus, sem a túlzott gesztikulálás, leginkább az szűrhető le rólam, hogy segítőkész és kedves lány vagyok. Mosolyogva járok-kelek, általában könyv van nálam, vagy egyéb valami, amivel egyedül is el tudom foglalni magam.
Előtörténet:
New York két üzletemberének első és egyben utolsó csöppségeként láttam meg a napvilágot, Mary és Fred várva várt lánya vagyok, aki végre megszületett 1964 telén. Gyerekkorom nagyrészt eseménytelenül, normálisan telt, mint minden gyereknek, nekem is megvoltak első szerelmeim, első csalódásaim, barátaim és ellenségeim, apró szárnypróbálgatásaim a saját határai és szülei tűrőképességének terén. Kedves voltam már akkor is, de sokkal cserfesebb, csevegősebb, hangosabb, nyitottabb lánykának indult személyiségem. Az általános iskola alatt jól teljesítettem, családommal jó kapcsolatban álltam, még ha elfoglaltak is voltak szüleim. Itt ismerkedtem meg azóta is legjobb barátnőmmel, Victoriával. Életemnek nagy fordulópontja 12 éves koromban jött el, egy csendesnek induló tavaszi éjszaka, mikor a kertváros egyik házában nyugovóra tért a kis családom. Akkor még nem tudtam, hogy különleges vagyok.
Békés estének indult Marcus Gerber számára is, aki akkor, mikor feltörte a kulcsra zárt bejárati ajtót az éjszaka közepén, még nem tudta, hogy életének legrosszabb döntését hozta meg. Mindössze néhány értéket akart elemelni egy ház nappalijából, ékszereket patkolt ki egy kis szelencéből, mikor valaki megszólalt mögötte, meglepett, gyermeteg hangon.
- Mit csinálsz? – kérdezte az előtte álló kislány, hosszú hálóingben, kezében egy
poharat szorongatva, és egyenesen rá bámult kék szemeivel a hold fényében. A zaklatott férfi nem tudott mit tenni. A kislány felé lendült, hogy befogja száját, mielőtt sikoltani kezd. Rossz ötlet volt…
Hirtelen karok fonódtak körém, és kapálózni kezdtem. Félelem öntötte el a testem, sikoltozni, kiabálni akartam, de ajkaim előtt egy erős férfi kéz fogta el az összes hangot. Magasabb, erősebb volt nálam, tehetetlen voltam a helyzetben, lassan remegés fogott el a rettegéstől. Majd valami megszólalt a fejemben. Egy kezdetben csak halk sípolás, ami kezdett egyre erősödni, szinte megsüketített a szörnyű hang, és rájöttem, nem is a félelem miatt remegek. Valami történt velem. Valami megmagyarázhatatlan. Minden remegni kezdett előttem, úgy éreztem magam, mintha földrengés lenne. Nem tudom, meddig tartott ez az állapot, míg a sípolás egyre hangosabb és élesebb lett, a remegés pedig rázkódásba csapódott át, majd egyszer csak a férfi eleresztett, és hirtelen a sípolás vége szakadt, ahogy a remegés is. Pár másodpercre ijedten álltam a nappaliban, és bámultam az ismeretlen férfi holtsápadt arcába, majd elszabadult a pokol. Láttam magam előtt, ahogy az egész szoba eltűnik, minden cafatokra szakad, darabokra törik, menthetetlenül semmivé foszlik az összes fénykép a kandallón, és egy élő ember is, aki méterekre állt tőlem. De nem éreztem fájdalmat. Valami felrobbant a nappaliban, és én jól voltam, sértetlenül és kimerülten ültem a romok közepén, zokogva. Apám emelt fel a földről, és messziről hallottam Anya sikoltozását is. Azt kérdezgették tőlem, hogy jól vagyok-e, minden rendben van-e, fáj-e valamim. Csendben mondtam nekik, hogy jól vagyok, de hívták a mentőket. Nem tudtam másra gondolni, mint a felrobbanó férfi látványára...
És ez jár a fejemben a mai napig is. Minden alkalommal azóta, ha kiabáltam a szüleimmel, ha feleltem valamiből, ha megnéztem egy horrorfilmet, attól rettegtem, hogy meghallom a sípolást. Szerencsére nem történt meg. Sok év telt el azóta, és megváltoztam. Csendes lettem, visszahúzódó, és olyan, amilyen most vagyok. Sok mindenre rájöttem a képességemmel kapcsolatban, sokat tanultam róla. A gimi alatt délutánonként gyakoroltam. Rátaláltam egy híd alatti járatra, ami egy régi, és ezer éve nem használt metróalagútba vezetett. Volt rajta lakat, de nem sokáig. Azóta az enyém van rajta. Nem kereste a gazdája. A szüleimmel sem vagyok már olyan kapcsolatban, mint régen. A robbanás után felkapott minket a média. A gázszivárgás szerencsés túlélői lettünk, így elköltöztünk inkább, de New Yorkban maradtunk. Jó nagy város, ha el akarsz bújni benne, el is tudsz. Anya és Apa nem tudott rám úgy nézni, mint régen. Érezték, hogy más vagyok, mint a többiek, de a mai napig nem tudják biztosan. Csak egy magániskolában tanulok, ahová jó képességű diákokat vesznek fel. Charles Xavier és Eric Lensherr meglátogattak minket, és azóta itt vagyok. Az intézetbe, ahol rengeteg hozzám hasonló diák jár, hogy megtanuljuk uralni a képességeinket. Remélem segítenek majd kordában tartani a démonomat...
// Bocsánat, hogy belejavítottam, de találtam egy helyesírási hibát, és végtelenül idegesített >.< //
Kezdőlap 
by 
