Dorothy szobája

Dorothy & Scarlett

Kezdem úgy érezni magam, mint a kisgyerek, akivel a szüleik játszanak. Eltakarják az arcukat, aztán elveszik onnan a kezüket és, akkor újra láthatom őket. Megnyugodhatok, hogy velem vannak, de aztán újra kegyetlen módon elbújnak előlem és mégis visszatérnek. De mi van, akkor ha már nincsenek többé és nem tudnak visszatérni? Addig sem élvezték ki a társaságunkat nem bátorítottak minket, hanem egyszerűen bújócskáztak velünk. Egyszer még ott voltak utána pedig köddé váltak, mintha soha nem is léteztek volna. Furcsa és már nevetséges, de valahogy ezt érzem a nővéremmel. Ott volt mellettem aztán eltűnt. Amikor pedig visszakaphattam volna, akkor ismételten eltűnt. Most pedig már rá sem merek nézni, mert félek, ha ránézek, vagy ha hozzáérek, vagy bármit csinálok, akkor újra köddé válik és kiderül, hogy nem az ő fejével játszották bolondot, hanem az enyémmel. Vagyis inkább a saját fejem járatja velem a bolondot. Ami azért érdekes lenne. Akkor már egy kicsit azért megijednék magamtól. Mégis félek attól, hogy felé forduljak, hogy ránézzek. Nem akarom ezt az egészet porig rombolni azzal, hogy az egész a képzeletem szüleménye lenne. Ha pedig az, akkor ki kell élveznünk addig, amíg tart, nem? Bár mivel mindenki tudja, hogy visszatért így nem igazán lehet az őrületem része. Úgy értem már régen vártam, hogy visszatérjen hozzám és most, hogy itt van már nem tudom, hogy mit kellene mondanom, mit kellene tennem, vagy miképpen kellene viselkednem. Nem tudok semmit sem. Olyan régen volt már, hogy normálisan tudtunk beszélgetni, hogy ott voltunk egymásnak. Mostanra sokkal inkább lett egy idegen, mint a saját testvérem. De az érzés, hogy szeretném, ha az életemben maradna nem múlt el. Soha nem is fog. Mert akár tetszik, akár nem.. Úgy igazán már csak ő maradt nekem. A család pedig nem hagy el minket. Legalábbis többnyire nem. Mert olyan kötelék van közöttünk, amit senki nem vehet el.
- Oh, wow. Szóval terhes voltál. Azért meg kell hagyni bárki is volt, aki ezeket a fejedbe ültetett lefogadom, hogy nagyon jól szórakozott. De nem furcsa visszatérni a valóságba, amiről azt hitted, hogy mostanra már teljesen más? - Én szerintem nem kicsit borulnék ki az egésztől és abban sem lennék biztos, hogy vissza akarok térni egy ilyen valóságba. - Én is.. Én is ott voltam a fejedben? - Leginkább az foglalkoztatott, hogy én milyen szerepet töltöttem be az ottani életében. Mert azért ez segítene már nekem is egy picit, hogy mégis miképpen viselkedjek vele.. Mihez volt hozzászokva. Nem mondom, hogy menne is egyről a kettőre, de egy támpont nem ártana sem nekem, sem neki.

Dorothy & Scarlett

Tudom jól, hogy a történéseknek talán még inkább össze kellett volna kovácsolnia minket, de valahogy most nem tudok nyitni felé. Egyszerűen most értem fel a víz felszínére és félek, ha megteszem, ha a nyakamba veszem őt, akkor olyan könnyedén süllyedek vissza az aljára, hogy azt sem tudom, hogyan voltam képes egyszer a felszínre kúszni. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, vagy egyáltalán tennem kellene-e valamit. Talán az lenne a legjobb, ha hagynám, hogy sodródjunk az árral. Nem tudok nyitni felé olyan egyszerűen, mint szeretnék. Pedig ténylegesen mindennél jobban vágyom arra, hogy újra a nővérem lehessen és együtt legyünk, de az is lehet, hogy neki teljesen más tervei vannak az életben, mint velem szoros kapcsolatot ápolni. Bár a felkeresés már erre utal.. De vajon meddig?
- Hát csak rendszereződik. Most, hogy itt vagy gondolom még könnyebb. - Nem tudom, hogy pontosan, hogyan is működött ez az egész és abban sem vagyok biztos, hogy szeretném tudni. De lehet, hogy mégis. Már nem tudom. Azt sem tudom, hogy jót tenne-e a számára, ha én itt és most nekiállnék kíváncsiskodni arról, hogy mi is történt vele, mert én sem szívesen beszélnék arról, hogy milyen is volt a nagybátyámmal. Bár egyetlen egy szóban össze lehet foglalni az egészet. Szörnyű. Ennek annyi szinonimájával le lehet festeni az éveket, amiket ott töltöttem, hogy meglepődnének az emberek. Nem hiszem, hogy tudnék pozitívan nyilatkozni róla. Sőt, elég valószínű, hogy egyetlen egy pozitívumot sem tudnék mondani. Na, jó talán egyet. Hogy megvolt a szabadságom, amire mindig is vágytam, amit mindig is akartam. De ennél több egyértelműen nem volt. Ezzel az egy dologgal ér véget az akkori helyzet pozitívuma.
Mindketten tudjuk, hogy a kínos csend az sehova nem vezet. Én azonban nem tudom mit mondhatnék ő pedig belekezd valamibe, de fogalmam nincs, hogy mit mondhatnék rá. Egyszerűen csak annyira furcsa, hiszen a fejemben már többször megjelent a kép, hogy egyszer talán újra láthatom, de sosem gondoltam, hogy az ilyen lesz.. Vagy, hogy egyáltalán ténylegesen megtörténik.
- Én jól vagyok, persze. - Mondom egyszerűen, de szinte rá sem nézek, mert valahogy úgy érzem, hogy pusztán azzal, hogy ráemelem a tekintetemet átlépnék egy határt, aminek még csak a közelébe sem szeretnék vándorolni.
- Szóval.. Milyen volt ez az egész? Mármint képeket ültettek a fejedbe? Milyen képeket? Hol voltál? Mi történt veled? - Nem tudom, hogy honnan ered a kíváncsiságom. Talán azért mert reménykedem abban, hogy ő nem élte meg az álmait, miközben nekem nem járt ki más ebben az életben, mint a megállíthatatlan szenvedés és semmi több.

Dorothy & Scarlett

Látni a nővéremet sokkoló volt a számomra. Mert annyit változott, de mégis ugyanolyan maradt. Hinni abban, hogy most már tényleg itt marad mellettem és nem rohan el sehova egyszerűen képtelenség. Már képtelen vagyok arra, hogy bármiben is ténylegesen reménykedjek, vagy higgyek. Most is valószínűleg halálra rémítem őt a nézésemmel, de tényleg olyan valószerűtlen, hogy ennyi idő után visszatér valaki. Még, ha vissza is tér ő sem lehet ugyanolyan, mint volt. Vagy mégis?  Csak én lennék olyan szerencsétlen, hogy gyökerestül kifordulok önmagamból és hat lapát földet teszek a fejemre, meg várárkot építek, és vastag falakat húzok magam köré, hogy még véletlenül se lehessen senkinek esélye arra, hogy megtaláljon. Vagy ha meg is talál, akkor fogást találva rajtam könnyedén bejuthasson a legjobban őrzött kis termembe, ahol minden kincsemet őrzöm, de már kezdenek megfeketedni, szénné változni, hogyha még ez meg is történik ne vihessenek magukkal semmi értékeset. Egyfajta biztonsági védelem van még akkor is, ha esetlegesen valakinek sikerülne bejutnia.
- Remélem, hogy hamar sikerül mindent rendezni a fejedben. - Mondom kedves mosollyal az arcomon, amit elég nehéz odavarázsolnom ezért inkább hamar visszarendezem az arcomat a tökéletes semmit mondó arckifejezésembe. Jobb ez, mintha egy erőltetett mosolyt látna megpihenni az arcomon. Meg elég hülyén tudok kinézni úgy. Legalábbis egyszer megnéztem magam, mikor mosolyogni próbáltam és a tükörrel szemben álltam. Hát.. Ezt tényleg nem szabadna nekem erőltetni még véletlenül sem.
- Nem kell bocsánatot kérned.. Nem te jelentkeztél, hogy raboljanak el. - Igazából nem haragszom rá, hogy eltűnt.. Vagy talán igen. Egy icipicit. De.. Most miért haragudjak rá, mikor közben neki sem volt egy leányálom ez az egész? Dühös voltam hosszú ideig rá és gyűlöltem, mert nem lehettem vele és egyedül kellett megtanulnom mindent, amit az életről tudok és amiatt lettem ilyen keserű és zárkózott, hogy ő nem volt ott mellettem. Most borítsam bele mindezt a nyakába? Kegyetlen vagyok, de azért ennyire még én sem.
Kicsit összekuporodok az ágyon, hogy ő maga is elférhessen a firkálmányomat pedig csak ledobom magam mellé a földre. - Csak nyugodtan. - Teszem hozzá szavakban is, hogy nem kell félnie nem fogom átharapni a torkát azért, mert le mer ülni az ágyamra. Bár hajtépés még lehetséges. Nem mindegyik testvérpáros jön ki a legjobban, de azt hiszem, ha mi ketten együtt maradtunk volna sokkal közelebb állnánk egymáshoz, mint bármelyik másik. Csak sajnálatos módon ettől minket elég csúnyán megfosztottak.

Dorothy & Scarlett

Visszakapni valamit aztán pillanatokon belül elveszíteni. Mintha soha nem is létezett volna pusztán illúzió lett volna. Most pedig újra itt van. Vajon meddig? Nem tudom. De nem fűzök túl sok reményt már ehhez az egészhez, ha őszinte akarok lenni. Nem akarom, hogy újra és újra kiszakítsanak egy darabot belőlem csak azért, mert elveszítem a nővéremet. Nem engedhetem meg, hogy a puszta létezése ilyen hatással legyen rám. Most mégis, hogy talán újra láthatom izzad a tenyerem, de ugyanakkor egy részem nem akarja látni, hiszen már megszoktam a hiányát és azt is, hogy nincs többé. Szinte már annyira eltűnt az életemből, ahogyan a szüleink. Én pedig szépen lassan, de megszoktam. Most pedig újra itt van, hogy tökéletesen felkavarja az életemben  az állóvizet.
Nem rohanok sehova, hiszen mikor legutóbb láttam, akkor elvitték magukkal, hogy megvizsgálják minden rendben van-e vele. Mondhatni alig láttam az arcát, ami már kezdett elhalványulni az emlékezetemben. Ha kíváncsi lesz rám, akkor előbb vagy utóbb úgy is fel fog keresni. Felesleges nekem a nyakába akaszkodnom. Amúgy sem vagyok az a típus, aki csak úgy rátapad a másikra. Minek? Azzal csak még inkább ellökjük magunktól és egy fikarcnyit sem leszünk előrébb. Unalmamban hol egy papírlapra firkálgattam, hol pedig a plafont bámultam, mintha valami személyre szóló film játszódna odafenn olyan könnyedén el tudtam merülni a látványban.
Akkor is pontosan ezt csináltam, amikor valaki kopogtatott az ajtón, de nem kellett túlságosan sokat találgatnom, hogy mégis ki lehet az.  Mély levegőt vettem, majd pedig próbáltam a lehető legnyugodtabb, de mégsem legérzéketlenebb hangtónusomat megütni. - Gyere be. - Szóltam az ajtó felé, majd visszagördültem a hasamra és végül összegyűrtem a papírdarabot, amire az előbb még bőszen firkálgattam és megpróbáltam beledobni a többi papírszemét közé, de sajnálatos módon sikerült elvétenem. Milyen meglepő!
Végül pedig félénken pislogtam az ajtó felé és egy nagyot nyeltem, amikor megpillantottam a nővérem.. Úgy néztem rá, mintha bármelyik pillanatban újra köddé válhatna és soha többé meg nem jelenne.

Dorothy & Scarlett

Lehet, hogy önző dolog ráhárítanom még a saját érzéseimet is ezzel az egésszel kapcsolatban, miközben ez leginkább az ő életét befolyásolja és rá van hatással, mert nem nekem fog dinnye méretűre dagadni a pocakom nem én nézek szembe a tökéletes kilenc hónapos hullámvasúttal az érzelmek terén, bár őszintén kíváncsi lennék arra, hogy milyen hatással lenne rám ez a bizonyos hullámvasút. Egyáltalán képes lenne valami komolyabb érzelmet, vagy hisztit kifacsarni belőlem? Nem tudom, de az egyszer biztos, hogy szívesen végignézném magamat, ahogyan hisztizek. Még akkor is, ha egyszerűen csak a gyerekkoromban. Bárhogyan is lenne az egyszer biztos, hogy nagyon jót szórakoznék az egészen. Ez az, ami lényeg vagy nem? Mondjuk ebben bezzeg meglátom a pozitívumot, de nála csak azt látom, hogy egy újabb esély ütötte fel a fejét arra, hogy elveszítsem a nővéremet, akit nem olyan régen kaptam vissza és még mindig nehezemre esik hinni abban, hogy most itt marad mellettem és nem tűnik el. Félek, ha egy kicsit is közelebb engedem magamhoz, mint jelen pillanatban van, akkor a sors jót nevetve szakít minket újra el egymástól. Nehogy már az a szerencsétlen egy pillanatra is boldog legyen.
- Jó kis szuper gyereketek lesz, aki majd több helyről fog egyszerre sírni. Azaz már akkor profi lesz bújócskában még, ha nem is szó szerint azt tervezi. De nehogy most ezt elképzeld, mert még a végén tényleg kiakadsz ezen már most pedig még semmi nem történt az ég világon. - Nem szeretném ráhozni a frászt a hülyeségeimmel, mert már tényleg azt fogom elérni ezzel azt hiszem. Talán jobb lenne, ha mostantól kezdve inkább lakatot kötnék a számra és meg sem szólalnék egy darabig. De azért elég nehéz visszanyelni a szavakat, ha egyszer már felütötték magukat a fejemben. Bonyolult eset vagyok, ha képbe jönnek a gondolataim. Nehéz visszatartani a véleményemet. Olyan, mintha fizikai fájdalommal járna, hogy magamban kell tartani valamit. Bár ez az érzelmeimmel kapcsolatos dolgokra egyáltalán nem igaz. Azokat képes vagyok hét lakat alatt őrizni.
- Ha igen, majd seggbe billentem őket. - Az egyszer biztos, hogy nem hagynám olyan könnyedén, hogy elszakítsák mellőlem a nővérem még egyszer. Most már nem vagyok egy védtelen kislány. Legalábbis nem annyira, mint eddig voltam. Nem mondhatnám, hogy tökéletesen tudnám, mikor mit csinálok még, de ez egy pillanatra sem jelenti azt, hogy nem próbálnám meg megvédeni. Végül is már ketten vannak.. Meg hát na. Bármennyire is próbálok elzárkózni előle nem azt jelenti, hogy bármikor felkínálnám, hogy vigye el valaki. Utána tükörbe se tudnék nézni azt hiszem.
- Igen, ott találkozunk. Magamra kapok valami felvállalhatóbbat. - Nem vagyok a divat szakembere, de azért már nem egyszer volt részem az emberek rám tapadó tekintetében csak azért, ahogyan öltözködöm. Azt veszem magamra, ami kényelmes és nem érdekel az sem, hogy más szívesebben látna rajtam egy miniszoknyát, amiből kinn van mindenem, ha egy picit előrébb hajolok. Elmosolyodom, ahogy kimegy aztán gyorsan át is öltözöm egy másik göncbe, hogy ne húzzam túlságosan sokáig az időt.

Dorothy & Scarlett

Próbálok pozitív gondolatokat összegyűjteni, de egyszerűen egy sem akarja felütni magát a fejemben. A negatívumok sokkal erősebbek. Pedig általában igyekszem reálisan hozzáállni a dolgokhoz és most őszintén igyekeztem, de sajnálatos módon nagyon úgy tűnik, hogy ez a mérleg most teljes mértékben a negatív felé dől el. Legalábbis jelen pillanatban nem tudok pozitívan hozzáállni. Nem úgy, ahogyan a nővéremnek szüksége lenne rá. Ha nem úgy alakul az életünk, ahogyan akkor talán más lenne, de így.. Most még azt sem mondhatom, hogy majd elválik, vagyis de. Azt a filozófiámat pedig most nem használhatom fel, hogy nem rágódunk a múlton, mert ez jelen pillanatban nem a múlt és még nem is a teljes valóság, hanem még a jövő zenéje az egész, de mégis akkora pánikot kelt bennem, hogy a végén megint egyedül maradok és csak én tudom majd nyalogatni a sebeimet egyes-egyedül megrémiszt. Épp eleget voltam egyedül és, ha nem is mutatom, hogy szükségem van a társaságra attól még szükségem van rá. Egyszerűen csak félek attól, hogy milyen érzést fog maga után hagyni, ha esetleg eltűnik az életemből. Nem akarok semmilyen ürességet érezni.
- Ez számomra tökéletesen megfelelő hozzáállás. - Nem hiszem, hogy van gyomrom az ilyesmihez, meg hát cukik a babák, de olyankor, mikor a pelus mélyére néz az ember azt hiszem ez a véleménye egy icipicit megváltozik én pedig, ha pozitívan akarok hozzáállni a legjobb lesz, ha minden negatívan ható dolgot kiszorítok az életemből és tényleg igyekszem elfogadni ezt az egész szituációt na, meg persze örülni is neki, mert azért elég nagy bunkó lennék, ha elrontanám a kedvét pusztán azzal, hogy kételyeim vannak ezzel az egésszel kapcsolatban. Anya lesz és ez egy jó dolog. Az meg teljesen biztos, hogy nagyon jó anya lesz. Hiszen felettem is anyáskodott egy darabig és ezért is éreztem magam olyan elhagyatottnak és szomorúnak, mikor eltűnt. Túl sokat jelentett a számomra és ő volt az utolsó kapocs, akibe kapaszkodhattam anyuék halála után, de a végén már csak egymagam maradtam.
- Hát azért ismerd be, hogy vicces lenne, ha a gyereket nem találnátok meg a kiságyban. - Azért akkora méret különbséghez tudunk viszonyítani. Legalábbis szerintem. Egy kis tér kell neki, hogyha növekszik akkor ne legyen gond. Ennyi. De azért nem kell akkorát venni, hogy berendezkedhessen oda és még akár saját medencéje is lehessen. Erős túlzás tudom, de végül is most arról beszélünk, hogy mekkora kiságyat vegyünk. De ott van a kis szócska, ami segíthet. De az, hogy éjjelente felkeljen valaki.. Hát a helyében én nem tudom, hogy meddig bírnám. Mármint energiával. Mert, ha sokat sírna, biztos felkelnék, mert idegesítene, de lehet egyszer felkelnék és hupsz pofára huppannék utána pedig fel nem kelek egy darabig. Mondjuk mivel ketten vannak ezek gyakorisága a felére csökken, hiszen egyszer egyik, egyszer másik talán, vagy fogalmam nincs, hogyan megy ez az egész, hiszen többnyire azért kel fel, mert éhes. Bár közel sem vagyok ahhoz, hogy szakértő legyek vagy valami ilyesmi.
Szeretnék hinni neki és bízni benne, de egyszerűen képtelen vagyok a hozzáállásomat ilyen könnyedén megváltoztatni. Azonban igyekezni fogok. Nem engedem, hogy túl sok teret töltsön be az életemben, de azért nem is fogom teljes mértékben ellökni magamtól. Szóval valahol a két állapot között húzom meg a vonalat.
- Mit szólnál, ha most  mennénk? Persze, ha neked jó csak akkor. - Vetem fel az ötletet, ami hirtelen ütötte fel magát a fejemben, de azt hiszem ez egy elég jó kezdet lenne ahhoz, hogy megszokjam a dolgokat.

Dorothy & Scarlett

Ez az egész egy olyan szituáció, ami nem pusztán érzéseket ébreszt bennem, vagy éppen régi sebeket tép fel, hanem egyszerűen beleférkőzik a gondolataimba és nem engedi, hogy bármi másra gondoljak. Ha elképzelem a kék eget, akkor az üti fel magát a fejemben, hogyha fiú lesz, akkor a kék szín fog nála dominálni talán. Vagy esetleg inkább a természet szép zöldjét választja, ahogyan a fák falevelei tündökölnek? Esetleg talán az ősz barnuló leveleinek árnyalata fogja megragadni az érdeklődését? Bár már magam sem értem, miért kavarognak ilyen gondolatok a fejemben. Ez az egész annyira értelmetlen a számomra. Nem nekem kellene ilyesmin gondolkoznom, hiszen csak egy újabb élet. Egy családtag, aki talán egyszer könnyedén elhagyhat, vagy az is lehet, hogy én leszek az, aki egyszer csak valamilyen okból kifolyólag hátat fordít neki. Nem akarok kegyetlen lenni, de.. Minél kevesebb emberrel törődünk annál alacsonyabb a lehetséges fájdalom faktor. Nem kívánok több embert az életemben, aki könnyű szerrel taposhat át majd a lelkemen csak azért, mert egyszerűen megengedem nekik, hiszen egy kisbaba. Bármennyire is vagyok ellenszenves az ötlet ellen jelen pillanatban. Azért egy kisbaba apró kis kezecskéje, vagy mosolya könnyedén megváltoztathatja az ember gondolkodásmódját.
– A biztonság kedvéért, mikor átmegyek mindig a homlokomra írom, hogy anti pelenka. Vagy valami egyértelmű jelzést adok, hogy még véletlenül se nyomjátok a kezembe a picit tele pelenkával. – Ez egy gyengébb vicc akart lenni a részemről, mert nem akartam, hogy azt higgye teljesen kegyetlen vagyok vele szemben és, hogy hátat fogok neki fordítani. Sokkal inkább félek attól, hogy ő lesz az, aki hátat fordít nekem nemes egyszerűséggel, hiszen meglesz a maga kis családja és egy olyan kapcsolat, ami hármójuk között ki fog alakulni sokkal erősebb kötődés lesz, amit talán irántam érez.  
– Majd valahogy csak megoldjuk. Ha kell belefekszem és, ha elférek benne akkor az a picinek is jó lesz, de ha mind a ketten elférünk benne, akkor az már túlságosan is nagy. De az sem lehet akkora tragédia. Legalább lesz egy kis magántere. – Nem értek én ezekhez a dolgokhoz, mert még csak távolról sem kellett ilyesmivel foglalkoznom. Azért, ha kisbaba koromtól kellett volna magamról gondoskodnom az elég zavaros lett volna, de mindig meg tudtam találni a legjobb megoldást az életben különben most nem lennék itt, hanem az is lehet, hogy már alulról szagolnám az ibolyát egy ideje.
– Nem azt mondom, hogy egyszer szánt szándékkal fogsz kisétálni az életemből, mert tudom akkor sem úgy tetted, de ez is azt bizonyítja, hogy vannak olyan dolgok az életben, amit nem irányíthat az ember bármennyire is szeretne. Lehet, hogy észre sem veszed egyszer majd és eltávolodsz tőlem. Én pedig akkor nem akarok úgy ott állni, hogy túl sok reményt adtam egy olyan szituációnak, ahol több esélyem volt veszíteni, mint nyerni bármit is. – Ha már őszintén beszélgetünk a legkevesebb, hogy elmondom, ami aggaszt. Nem akarom, hogy úgy gondolja nem örülök neki, mert örülök. Vagyis szeretnék örülni, de amíg nem tudom, hogy pontosan milyen hatással lesz rám ez az egész, hogy mégis milyen jövő elé tekintünk ketten.. Addig nem akarom túlságosan beleélni magam abba, hogy ez az egész talán még jó is lehet. Mikor megvan az esélye, hogy pofára esek.

Dorothy & Scarlett

Ezt az egészet én egy jó párszor át fogom rágni magamban, mert.. Közel sem vagyok átlagos. Ezt pedig nem azért mondom, mer képességeim vannak. Elég sok embernek van valami plusz az életében. Főleg, ha egy olyan iskolába jársz, ahol pont ezért vannak ott a diákok. Legalább nem néznek ki a suliból, bár ott sem tették soha, mert nem mutattam ki, hogy más vagyok. Igazából én magam sem fogtam fel, hogy más vagyok egyszerűen csak így alakult az egész helyzet. Furcsaságok történtek körülöttem, de nem tartottam őket különösebben számon. A vicc az, hogy ezek a furcsaságok sem álltak tőlem olyan távol, mint szerettem volna. Vagyis ez nem is azon múlott, hogy szeretem-e avagy sem. Ezt is könnyebben feldolgoztam, mint azt, hogy miképpen kellene kezelnem az érzéseimet. Vagy egyáltalán vannak-e még bennem. Mármint magam iránt még talán. Önszeretet nélkül már régen elvesztem volna a süllyesztőben. De az, hogy kiterjesszem ezt másra.. Nagyon, de nagyon kockázatos. Mi a garancia arra, hogy nem fordul sarkon és távozik? Mi a garancia arra, hogy a nővérem nem fog újra elszakadni tőlem, mert megszületik a gyermeke? Nincs rá semmilyen garancia. Ezért sem akarok túlságosan örülni ennek az egésznek, mert lehet, hogy az a kis poronty, aki a pocakjában növekszik lesz a vesztem.
- Akkor jó, mert ha rajtam múlik, akkor valószínűleg szegény gyerek egész nap abban a pelenkában marad, ami rajta van. Ez egy alap kikötés. Engem azt sem érdekel, ha annyit bömböl, hogy a végére már megnémul. Büdös pelushoz hozzá nem érek. Még a közelébe sem megyek. - Nem akarom, hogy félreértsen, vagy valami. Én egyszer sem kívánom bevállalni ezt a szituációt. Egyszerűen nem és kész. Vannak határaim és ez olyan, amit senkiért nem lépnék át ezen az elcseszett világon. Talán egy másik életben, ha máshogy alakultak volna a dolgok még úgy esetleg én is teljesen más személy lennék, vagy egyszerűen nem tudom, hogyan válhatna ez az egész lehetővé.
- Ebben benne vagyok, de tudod jól, hogy a ruhák sosem voltak az én asztalom és szerintem inkább azt nem kellene választanod, amire én rábólintok. Szóval mondhatni inkább én leszek a szűrő, ami rajtam keresztül megy az egyértelműen mehet a nem részlegbe. - Azt hiszem, ha másra nem is, de erre legalább jó leszek. Bár én még mindig nem tudok teljesen bezsongani ettől az egésztől bármennyire is szeretnék. Még akkor is, ha ezzel igazából csak őt tenném boldoggá, mert magamat biztosan nem.
- Ne haragudj meg rám, ha nem fogom ezt így kapásból elhinni, elfogadni vagy bármi ilyesmi. Egyszer már hittem abban, hogy sosem tűnsz el és mégsem láttalak évekig. Nem szívesen játszanám le ezt a játszmát még egyszer. Úgyhogy bocsáss meg, ha nem úgy viszonyulok a helyzethez, ahogy az elvárható lenne, de minden elmúlik egy idő után. Az ígéretek pedig könnyedén megszakadnak. - Nem tudom, hogy mi mást mondhatnék még, hiszen ez az egész helyzet rendkívül nehéz és nem csak a számomra, hanem a számára is. Nem fogom magamban tartani a dolgokat, mert joga van ahhoz, hogy tudja. Nem mondom, hogy nem örülök annak, hogy terhes, mert biztos jó lesz neki. Egyszerűen csak én a saját oldalamat akarom átlátni legalább egy icipicit tisztán.

Dorothy & Scarlett

Lehet, hogy ugrándoznom kellett volna örömömben, amikor elmondta, vagy valami, de az egyáltalán nem én vagyok. Nem vagyok az a típus, aki kiugrik a bőréből, ha meghall egy hírt. Egyszerűen már semlegessé váltak a számomra. Vagy egyszerűen csak érzelmek terén tökéletesen kiégtem. Nem tudom, hogy miért, de nem érzem szükségesnek, hogy örüljek. Sokkal inkább az agyam kezd el kattogni, hogyan is lesz, miképpen leszek ezentúl az életük részese, vagy részese leszek-e egyáltalán. Meg egyáltalán képes leszek-e megfogni a gyereket rendesen. Az egyszer biztos, hogy felügyelet nélkül nem adnám a saját kezembe a kisbabát. Meg csak úgy, ha víz vesz minket körül vagy tudjam is én. Valami, ahol nem ütheti meg magát a pici, ha én ügyetlen módjára leejteném. Na, jó.. Ha már most előtérbe helyezem pedig mindössze egy puszta gondolat jelen pillanatban. Mármint a fizikai jelenléte. Oké, hogy Scarlett hasában növekszik, de amíg ott van az ő része és nem különíthető el tőle. Na, jó ez a túl részletes gondolkodás már tényleg megárt szegény fejemnek. Még a végén belesajdul a fejem pusztán abba, hogy végiggondolom az egész szituációt és lehetőséget.
- Rendben, akkor mindig. De pelenkázást előre kijelentem, hogy nem vállalok. - Na, ez határozottan olyasmi, amihez nem hiszem, hogy megvan a gyomrom. Így inkább, ha foglalkoznom kell a picivel, akkor ezt az egy feladatot szeretném hanyagolni. Mondjuk nem hiszem, hogy bármikor is rám szeretnék majd bízni. Ha mondjuk el akarnak tölteni egy kis időt kettesben. Na, ne. Inkább fogadjanak fel egy dajkát, vagy kérjenek meg valaki mást, aki azért tisztában van a dolgokkal. Mert lehet, hogy nem volt egyikünknek sem túl sokáig a példa, hogy milyen is a jó anya, de szerintem Scarlett sokkal könnyebben rá fog érezni erre az egészre, mint én tenném. Valahogy szerintem benne mindig is megvoltak az anyai ösztönök, míg ha bennem valahol mélyen ott is voltak mostanra köddé váltak, mert tömény nemtörődömség tartja össze a testemet.
- Akkor pontosan melyikkel is szeretnéd kezdeni? Mert én már a babaruháknál leragadtam. Segítek, amiben csak kell. Erre valók a testvérek, nemde? - Hát azt hiszem nem mondhatja rám senki sem azt, hogy a legjobb testvér vagyok, de ugyanakkor azt sem mondhatják, hogy olyan rossz lennék. Szóval igazából semlegesnek mondanám magam. Igyekszem. Azonban a családom már kétszer is elveszítettem és nem tudom, hogy képes lennék elviselni ezt harmadszor is. Ez az egész már egy szükséges távolság. Nem örülök túlságosan, mert ha engedném ennek az egésznek, hogy tényleg boldoggá tegyen, hogy örülni tudjak a nővérem boldogságának, akkor talán az egész egyszerűen romba dőlne, mintha soha nem is létezett volna én pedig újra visszazuhannék az árnyékba.

Dorothy & Scarlett

Nem mindennap jön szembe velünk a hír, hogy egy gyerekkel fog kibővülni a család. Bár már magam sem tudom, hogy pontosan mit is jelent a család, mert ez egy eléggé érdekes fogalom a számomra. Ezzel csak úgy nyolc éves koromig voltam tisztában utána teljesen homályossá vált a számomra, ahogyan teltek-múltak a napok és, akár tetszik, akár nem ennek már lassan tíz éve és bármennyire is szeretném visszatekerni az idő kerekét és mindent megváltoztatni, hogy képes legyek valami olyan reakciót kipréselni magamból, amire számítana, vagy ami jól esne neki, de képtelen vagyok. Nem azért, mert olyan érzelemmentes teremtmény lennék egyszerűen csak fogalmam nincs, hogy milyen érzésekkel kellene hozzáállnom ehhez az egészhez. Örülnöm kellene az tiszta sor, de most miért játsszam meg azt, hogy örülök, amikor egyáltalán nem így érzem? Sokkal inkább meglepett vagyok és még mindig próbálom emészteni a helyzetet, amit még valószínűleg egy darabig megtehetek, de akkor is. Egyszerűen csak túl sok. Nem csak nekem, de neki is. Ő talán még rosszabb helyzetben is van, mert lerí róla, hogy szépen, lassan eluralkodik rajta a pánik.
- Nem fogok hátat fordítani. Itt leszek melletted, ameddig szükséged van rám. - Mégsem fordíthatok neki hátat. Az még tőlem is kegyetlen lépés lenne, hiszen ő sem szánt szándékkal hagyott magamra, még akkor is, ha egy részem úgy érezte, hogy ez történt. El kell fogadnom, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk és kesereghetnénk miattuk órák hosszát, de előrébb nem vinnének minket.
Először meglepődöm, hogy átölel, bár várható volt, hogy így fogja lereagálni a kivételes érzelgősségemet, vagyis inkább az őszinteségemet egy olyan múltbeli dologról, amiről azért nem mondhatnám, hogy olyan szívesen beszélek, hogy minden délután ezt vesézzük ki. Egyszerűen csak látszott rajta, hogy szüksége van a támogatásomra.
- Szóval most ez az a rész akar lenni, amikor teljesen feleslegesen aggódsz valami miatt? Ha folytatni fogod ezt, akkor biztos, hogy nem húzzátok túlságosan sokáig. Szeretitek egymást és támogassátok a másikat ne pedig kételkedjetek abban, hogy ott lesz-e vajon a végsőkig. Lehet, hogy a sorrend felborult és nem így tervezted az életed, de attól még nem lesz kevésbé jó. - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az, aki támaszt fog nyújtani Scarlett-nek. Régebben ez fordítva történt, úgyhogy elég furcsa jelen pillanatban a számomra, hogy most én vagyok az, aki  támaszt nyújt.

Dorothy & Scarlett

Szóval egy baba. Csak én vagyok az egyetlen olyan személy, akinek nem az jut eszébe, hogy milyen csodálatos, mert egy új élet fogant meg és nemsokára a kezében is fogja tartani, illetve milyen aranyos lesz.. Meg már a puszta léte is boldoggá teszi azokat, akik körülötte vannak. Igen. Ez lenne a normális gondolatmenet. Meg persze boldognak kellene lennem, ha nem is csattanok ki a bőrömből, akkor legalább egy kicsi öröm kiülhetne az arcomra, de nem megy. Az elmémet egyetlen egy gondolat tölti be. A pelenkák. A sok koszos pelenka. Illetve az, hogy mindent sírással akar majd közölni. Hát remélem, hogy nem tervezi, hogy valaha is egyedül hagy vele, mert én aztán nem fogom tudni, hogy fejen álljak és ketyegjek, vagy mégis mit csináljak. Önmagamat képes vagyok ellátni és gondoskodni is tudok magamról, de az, hogy egy másik emberi életre koncentráljak és megpróbáljam kitalálni, hogy mi a jó neki.. Az egyszerűen lehetetlen. Ilyenkor kívánom azt, hogy bár emlékeznék arra milyen volt babának lenni és mit csináltak velem. De kétlem, hogy még egy ilyen segítséggel is tudnám, hogyan kell és mit. Nem nekem valók a gyerekek. Ilyenkor örül egy részem, hogy én még a közelében sem vagyok annak, hogy bekapjam a legyet.
- Van más választásom? - Nem is én lennék, ha túlságosan is lelkes lennék ezzel kapcsolatban. Persze nem azt akarom mondani, hogy annyira negatívan tekintek erre az egészre, mert egyáltalán nem így van. Vagyis magam sem tudom. Ez egy olyan dolog, ami még várat arra, hogy szó szerint megszülessen.
- A helyedben egy percig sem aggódnék Scar. Emlékszem még, hogyan viselted a gondomat, hogyan vigasztaltál. Nem felejtek. Csak mondhatni úgy teszek, de jól figyelj mert ezt nem fogom elmondani. Jó anyuka leszel, mert jó példa volt előtted. Tapasztalatból beszélek. Megvan hozzá a szíved, ami sokkal többet jelent, mint bármilyen tapasztalat. - Nem vagyok az érzelgős fajta és nem is szívesen utazok vissza a múltba, ami számomra többnyire keserűséget jelent, de ha egyszer szüksége van egy minimális lökésre, hogy megnyugodjon, akkor tessék én szíves örömest megadom neki. Egy percre sem kételkedem, hogy minden rendben lesz. Csak maximum megint én leszek a számkivetett a családban. Az a csöppség el fogja lopni előlem a rivaldafényt.

Dorothy & Scarlett

Talán örülnöm kellett volna, vagy valamilyen érzelmet kellett volna generálnia ennek az egésznek bennem, de egyáltalán nem éreztem semmit. Ez nem olyan, mintha annyira sok tapasztalatom lett volna ilyen téren, hogy láttam volna, ahogyan a családom reagál egy-egy ilyen hírre, hiszen pusztán önmagam voltam és az, hogy most Scarlett-nek lesz egy kisbabája nem érint különösebben rosszul, de nem is tölt el különösebben boldogsággal. Úgy értem, ha végiggondolom a helyzetet, akkor lesz egy olyan dolog az életében, ami fontosabb lesz nálam. Hogy mégis miért? Talán azért, mert azt a szeretetet és törődést akarja megadni, majd neki, amit egy darabig mi is megkaptunk. Egy gyerek sokkal több figyelmet igényel. Főleg, mikor kisebb. Utána pedig a jó útra kell terelgetni és ezzel talán pont én magam fogok háttérbe szorulni, hiszen én már tudok magamról gondoskodni és nem ez lenne az első alkalom, hogy végül magamra maradok. Úgyhogy szerintem nem is akkora tragédia, hogy nem csattanok ki örömömben. Persze tudom, hogy én magam is részese leszek az életének, mert nagynéni leszek, de ez akkor is furcsa. Részben örülnöm kellene, mert lesz egy újabb ember az életemben, akinek talán fontos lehetek. Mégsem örülök. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy az állam igazából valahol a padlón kuporog.
– Hát azt gondoltam, hogy nem most terveztétek ezt az egészet, de pont ezért sem tudom, hogy mégis mit mondjak. Nem kell nekem megmagyaráznod, hogy mikor és pontosan, hogyan történt, mert azért ezt még el tudom képzelni, de nem tudom, hogy pontosan mit vársz tőlem. Nem fogok elrohanni, ha ettől tartottál. Biztos, hogy remek anya leszel. – Lehet, hogy halványan él már bennem az emlék, amikor a gondomat viselte, amikor segített és letörölte a könnyeimet, de ha fele annyi szeretet ad a gyerekének, mint nekem adott, akkor semmi gondja nem lehet ebből az egészből, bár azt még mindig nehezen tudom elképzelni, hogy én, mint nagynéni. Szerintem én még nem állok készen egy ilyen komoly pozícióra. De legalább most van időm felkészülni arra, hogy pontosan, mikor is fogok a háttérbe szorulni.