Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Csüt. 24 Dec. - 21:11
Andrew & Rebeca
Érdekes menet lesz ez annyi már biztos. Változtatni akar rajtam, vagyis segíteni. Valahol igaza van, valahol tényleg nagyon sikerült elvesznek az utóbbi években és össze kellene szednem magamat, csak hát egyelőre még nem tudom, hogyan lennék erre képes valamikor is és hogy egyáltalán menni fog-e. Nehéz, hiszen mégis csak annyira zavaros az életem, mint a fene, plusz akárhogy is nézzük, de sok fájdalom van mögöttem. Persze az én hibám, én keveredtem bele ebbe a sok rossz dologba, én voltam az, aki megnehezítettem a saját életemet azzal, hogy leléptem otthonról, de akkor abban a pillanatban ezt akartam és nem az unalmas vidéki életet. Most viszont... néha igaz tényleg csak szórakozom, hogy ne kelljen gondolkodnom és látnom azt, hogy ennek így biztosan nem lesz jó vége. Vagy megölnek, vagy átvágnak, netán a zsaruk kapnak el. Ebből jót nem hozhatok ki, bármennyire is szeretnék... bár talán már nem is szeretnék. - Ühüm... szóval ez csak ilyen időnként kihasználható lakás, hogy legalább legyen. - világos. Végül is egy fix pont az életében, ha így nézzük akkor jobb, mint az én moteleim, hiszen ott soha nem jutok egyről a kettőre. Mindig jön egy újabb, mindig van egy másik és kész... sosem változik a helyzet és igazából nem is vágytam rá, hogy változzon, pedig lehetséges, hogy jobb lenne, ha akarnék valami többet az élettől, de valahogy eddig nem éreztem úgy, hogy lenne értelme. Most sem vagyok benne biztos. Ahhoz valami cél kell, és úgy fest, hogy ezt ő is érti... - Mindig másik motel, változatos végül is, nem unalmas. - rántom meg a vállamat. Eddig legalábbis nem éreztem úgy, vagy nem akartam úgy érezni és nem akartam erre gondolni, mert így tényleg sokkal könnyebb volt, de talán tényleg igaza van. Változtatnom kellene az életvitelemen, ha nem akarom ideje korán én is úgy végezni, mint Bastien, csak hát akárhogy is nézzük... félek attól, hogy újra veszítek. Olyan végtelenül fájdalmas volt megélni a szerelmem elveszítését, hogy iszonyatosan nehéz lenne még egyszer túlélni, az sem biztos, hogy képes lennék rá egyáltalán. - Ez elég durván hangzik. Nem tudom, hogyan tudnék segíteni, de... próbáljuk meg. - elvonja a figyelmemet és végül is célt is ad, tehát miért ne? Mindenképpen érdemes megpróbálni a dolgot, talán lesz valami haszna és képes leszek valamiféle más életre. Nyugodtabbra... a jó ég tudja. Ez a meló akár még jó is lehet. Rablóból lett pandúr, hiszen én aztán igazán tudom, hogy milyenek is a magamfajták, tehát minden bizonnyal könnyebben el is tudom kapni őket.
//Köööööszönöm, a játékot, a karit, és mindent! //
♫ The best thing about me is you ♫ •• Aktuális viselet ••
Andrew Downer
mutant and proud
X-men
be brave, we're a team
Play By : Jared Padalecki
Hozzászólások száma : 48
Kor : 38
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Kedd 22 Dec. - 17:38
Rebeca & Andrew
Vizslatóan fürkészem a tekintetét, abból bőven leszűrhető, hogy valami kényelmetlen számára. Nem éppen ilyen helyekhez szokott. Sajnálattal kell gondolatban széttárnom a kezeimet, a lakásba csupán aludni járok, éppen ezért nincsen benne semmi személyes. Főleg a munkámnak élek, amely nem csak az FBI, az X-Menek egyike vagyok Xavier professzor megbízásából, így minden tekintetben igyekszem felelősségteljes életet élni, amelytől Rebecca szeleburdi rohanása mindennemű komolyságtól már-már végletesen más. Nem is kárhoztatom őt, rengeteg fájdalom, veszteség érte, ezért is próbálnék segíteni, amire oly megdöbbenve prüszkölt a képembe. Komikus volt a helyzet, mégis számítottam valami ilyesmire. Régen voltunk mi ketten igazán barátok, a szerelmét is elveszítette, csoda, hogy az életkedve megvan egyátalán. S nem hivatalos minőségben vagyok itt, viszont ahogyan segítek majd neki, az túlmutat a barátságon. - Bár mondhatnám, hogy igen. Nem sok lehetőséget adok magamnak. Úton vagyok, ahogy te, csak nekem nem kell attól félnem, hogy majd valaki egyszer utolér. Habár... nekem is vannak haragosaim. – Nem akarom elítélni, mérlegre tenni az életét, végtére is megmagyarázható, hogy miért ilyen, és megvallhatom, ahogyan Evan is tud vicces lenni, kicsit felhőtenebbül állni a dolgokhoz, akárcsak Rebecca, nekem van mit még oldódnom. A keménységem mögött sokszor érzékenység bújik meg, amelyet az egyedüllét nagyon nem hoz felszínre, így határozottsággal palástolom. - Na ugye, azokat a moteleket nem találod unalmasnak? Na nem mondom, hogy pont ránk lenne jellemző az a bizonyos álombéli fehér kerítéses ház... – Felelem élénkülő mosollyal, nem vethet meg azért amilyen vagyok, attól mert az ellentétes oldalon vagyunk, sok tekintetben hasonlítunk. Mindketten a kiváncsiságunkat hajszoljuk. Még csak azt sem mondhatom, hogy nyugodtabb jellem vagyok. Csak visszafogottabb. Biztosan megváltozna ez, ha rátalálnék a hugomra, aki oly régen sodródott el tőlem. Amíg viszont őt keresem, dolgom van, amiben a vöröske akár részt is tudna vállalni. - Magunkféle. Mindent aprólékosan meg kell beszélnünk, ha segítesz. Nem akarom ugyanis, hogy bármi bajod essen. Egy testrabló. Sajátja talán nincs is. Másokat tud megszállni. Egykor valami sorozatgyilkos lehetett, és vélhetően miután az igazi teste elpusztult, mások testébe bújik, és úgy öl. – Most túl sokáig ültem egy helyben, jó, hogy feljöttünk egy kicsit noszalgiázni, de valamit csinálhatnánk is. Ugyan kávéval indítottunk, talán mégis itt volna az ideje, hogy akár ebédeljünk, régen volt már a reggeli.
//Köszike^^//
music: You’re not alone
Rebeca Hastings
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : ♥ Emma Stone
Hozzászólások száma : 169
Kor : 35
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Kedd 1 Dec. - 21:39
Andrew & Rebeca
Még magam sem tudom, hogy van-e értelme annak, hogy itt vagyok. Öntsem ki neki a lelkem és mondjak el mindent arról, ami történt velem? Lenne értelme? Jobb lenne attól bármi is hirtelen? Képes leszek kezelni a múltamat és túltenni magamat azon, ami történt? Az a baj, hogy még most sem vagyok benne biztos, pedig szerinte kellene. Változtatnom, hogy ne legyen vége az egésznek hamarosan, de még sem megy olyan könnyen ez a megnyílás dolog. Kortyolgatom inkább csak a vizemet és felmérem a terepet. A lakás szép, de tényleg iszonyatosan unalmas és egyszerű, azt sem tudom, hogy nem iszonyat unalmas-e neki itt élni, de gondolom ha zsaru eleve sokat van úton, tehát nem kell olyan gyakran itt lennie. - Nem is erre értem, nem csak a családra, hanem egyáltalán mindenre. Szoktál szórakozni? Meg akarsz változtatni és elvonni egy olyan élettől, amit nem is ismersz. - óvatosan mondom, de mégis úgy érzem, hogy ki kell mondanom, mert nem értem őt meg és szerintem nem is érthetem meg, ha ő sem ért meg engem. Ennek kölcsönösnek kellene lennie, így pedig nem megy, hogy én változzam, de ő azt sem tudja, hogy milyen ez az egész. Nem tudja milyen az életem, csak a sajátját ismeri, ami munkából áll és átlagos dolgokból, kötelező dolgokból. Én így nem tudom, hogy tudnék-e élni. Felkelni minden reggel és elmenni dolgozni, hazamenni este fáradtan, ledőlni az ágyba tök egyedül. Bastien hiányzik és nem tudom, hogy nélkül-e van-e értelme bármihez is kezdenem és még mindig nem győzött meg róla igazán, hogy van. - Nem igazán. - rántom meg a vállamat. Én meg a berendezkedés... most is egy kopott motelből jöttem el és kész, nem telik többre és nem is vágyom ennél sokkal többre, szóval nem is érdemes ezt feszegetni. Igazság szerint nem is tudom, hogy melyikünk élete jobb, vagy rosszabb. Szerintem ő se jelentheti ki csak úgy, hogy az övé mindenképpen jobb, vagy az enyém...szerintem egyik sem az igazi, csak ezt nem ismeri be. Mindent félredob azért, mert a húgát keresi, neki sincs igazi normális élete, hogyan mutatja meg nekem, hogy milyen az, ha nem is ismeri? A szavai mégis meglepnek. Engem akar bevonni egy nyomozásba? Miért? Meglepetten és kérdőn szökik fel a szemöldököm, ahogyan rá pillantok. Fészkelődöm kicsit, felhúzom a lábaimat magam alá rendesen és kortyolgatom a vizemet. - Oké, mesélj róla. Miféle? - vajon tolvajokról van szó, mint én? Abban még lehet, hogy tudok is segíteni, amúgy se kell a konkurencia. Jó nem erről van szó, elvileg megjavulok, vagy mi, szóval nem is kellene ilyen butaságot mondanom, amúgy se tennék szándékosan keresztbe másoknak. Aztán meg kíváncsi is vagyok. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel csak le akarja kötni a figyelmemet egyébként, ami igazából rendes dolog tőle. Érdekel is, hogy miről lehet szó. Zsaru... sose voltam még zsaru és az ügyeiket sem ismerem, én mindig a másik oldalon voltam, engem mindig kerestek és el akartak kapni, nem pedig fordítva.
Igen furcsa helyzet áll elő, hogy nő van a lakásomban, ez számomra tökéletes újszerű hangulatot kelt az egész lakásban. Noha én hívtam fel magamhoz Rebeccát, nem volt megtervezve a kérdés, elsőre inkább semleges terepen beszélgettem volna vele, ha már ennyire elsodródtunk egymástól. Kedveltük egymást még gyerekkorunkban, de annyira közeli jó barátok nem voltunk, hogy túlzottan meglepődjek az eltűnésén, csakis annyira, mint a többi városlakó, aki nem értette a dolgot. S most itt van, mert felfigyeltem rá, és jobbnak láttam, hogy nem lesz belőle szövetségi nyomozás, amennyire csak lehetett, visszatartottam az információkat, talán még a bokámat is megüthetem vele. Takarítottam már utána eleget, Xavier professzor ebben az ügyben sokszor volt a segítségemre, hiszen Rebecca is közülünk való. Fordítva ő is tudja rólam, bár aligha hiszem, hogy elrohanna bárkinek is újságolni, hogy mi vagyok, nem jellemző rá, hogy bárkit is beáruljon. Megelégedtem volna azzal is, hogy csupán a lelkére beszélek valamennyire, de a nyersségem miatt úgy tűnik, hogy a kezdeti magabiztossága, nagyszájúsága eltűnni látszik, és legbelül igenis meg van bántva, és egyedül van. Azt elhiszem, hogy nem sikerült felnőnie, de az utána történt szimatolásomnak sem sikerült kinyomoznia, hogy miért ennyire lázadó személyiség. Ezért is hívtam fel magamhoz, hogy ne egy kávézóban akadjon ki, ha úgy alakul. Nem láthat nálam semmilyen személyeset, ami talán arról árulkodik, hogy főleg a munkámnak élek, Evannal vagyok, vagy olykor a birtokra ugrok be, de főleg úton vagyok, és ide csak aludni járok. Én a fotelembe ülök, ő a kanapéra, innen méregetjük egymást. Annyi bizalmat már tudtam bele sugározni, hogy ne rohanjon csak úgy el. Ha eddig nem dobtam fel, akkor mostanság sem szándékozom. - Pont te kérdezed ezt? Milyennek kéne lennie? Mármint... nem úgy tűnsz, mint aki nagy, és nyüzsgő családot tudna elképzelni. Vagy tévedek? – Kérdezem belekortyolgatva a sörbe, és letörlöm a habot a szám széléről. Nem bántásnak szántam a kérdést, úgy vélem, hogy Rebecca azért is szökött el, mert valahogy izgalomra vágyott, de a család meg a kalandos élet nem feltéllenül függ össze. Hogy milyennek kéne lennie a lakásomnak, talán magam sem tudom, egyenlőre kiegyezek ezzel. Pont ezért nem tanítok a birtokon, mert az már maga lenne a megelevenedett unalom, annyira azért én sem tudnék a fenekemen ülni. Jobban szeretek utazni Evannal, kisvárosi természetfeletti ügyeket megoldani, és még nem jött el az a pillanat, hogy már le tudjak higgadni, így a lakás nem több egy vészmegállónál, ahova bármikor visszajöhetek. Mindezek ellenére igen precíz vagyok, nem hagyom bejárónőre a takarítást, így ha napokra el kell utaznom, utána egy komoly porszívózással, szellőztetéssel kezdek, talán több növény kellene ide, hogy megfelelő legyen az oxigénellátás. - Igaz, csak... nincs kivel. Nem szoktam programokat szervezni, ahol lefényképezhetnének. Így különösebb személyes terem sincsen. Ahogy neked sem, ha jól gondolom. Nem rendezkedsz be sehol, ugye? – kérdezem megértő bólintással, és már fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogyan is tudnánk egymásnak segíteni, és talán Rebecca is azt érezné belőle, hogy él egy kicsit. – A mostani ügyem olyan friss, hogy még meg sem száradt rajta a tinta, meséljek róla egy kicsit? – Kérdezem hátradőlve, hátha a semleges téma őt is oldja kicsit. Annyit már leszűrtem, hogy szinte mindig egyedül van, család, és szerettek nélkül, így azért nem lehet könnyű. Igaz, nekem sincsen hova hazamenni hálaadásáskor, olyankor is dolgozni szoktam.
music: Írózene
Rebeca Hastings
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : ♥ Emma Stone
Hozzászólások száma : 169
Kor : 35
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Hétf. 9 Nov. - 21:13
Andrew & Rebeca
Ennyire azért odafigyelek a lakására, no meg mondhatni valamelyest lekövetem a mozdulatait. Ha már ő lepakol, akkor én is megteszem, ha nem is olyan szépen rendben, mint ő, mert azért a cipőm kevésbé katonásan kerül az övé mellé és a dzsekim sem olyan tökéletesen van eligazítva, a kopottas hátizsák pedig inkább csak meg a földre és kész, nem macerálok azzal, hogy még helyet is keressek neki. Végül is azért jöttem, hogy... na ez az, hogy nem is tudom pontosan az okokat. Azért vagyok itt, mert hívott, mert talán akarok változtatni csak még én sem tudom, hogy pontosan hogyan, vagy épp hogy milyen irányba. Valahogy jobbá kellene varázsolni szerinte az életemet, mert ennek nem lenne jó vége, mert eddig ő volt az, aki falazott nekem és kihúzott a nagyobb bajokból. Arról már nem is beszélve, hogy az is csak egy hajszálon múlt, hogy amikor Bastien meghalt nem én voltam az, aki helyette ott hagytam a fogamat. Ha nem figyelek oda, nem tudok kivédeni egy golyót. Ha pedig megöltem volna azt a rendőrt... na annak végképp nem tudni, hogy milyen következményei lettek volna a lelki békémre, vagy békétlenségemre. Talán jobb is, hogy ez nem derült ki sosem. Most viszont itt vagyok, elhelyezkedem a kanapén, annak ellenére, hogy elég nagy a hely, mégis inkább csak az egyik szélére kucorodom oda, nem foglalok el valami nagy helyet. Nekem a fotel is tökéletes lett volna, a bőrkanapé olyan... nem is tudom, valahogy mindig is kissé csúszósnak éreztem és nem is passzol hozzám, de mondjuk ebbe a lakásba tényleg tökéletesen illik. Nem azt mondom, hogy baj van a hellyel, de tényleg kissé eltér a stílusomtól... nem is kissé. Az én külsőm, ruházatom úgy az egész lényem nem igen illik egy ilyen letisztult környezetbe. A pohár vizem mögül pislogok csak rá és naná, hogy képes vagyok még így is méltatni a helyet, pedig ő hívott ide, mert segíteni akar. Jófejség tőlem mi? - Nem érzed túl nyugodtnak? Mármint... oké tudom, te ilyen vagy, de tényleg nem vágytál sosem másra? - jól indítok mi? Elvileg most arról van szó, hogy rajtam változtatunk és mégis én vagyok az, aki kérdezek. Viszont, ha a másik oldalról nézzük segíteni akar nekem és változtatni a hozzáállásomon. Ám azt hogyan tudná megtenni, ha nem ismeri az okaimat, ha nem tudja, hogy miért vagyok olyan, amilyen, ha nem érti, hogy mik motiválnak és milyen az az élet, amit élek? Nem azt mondom, hogy egy alkoholistát csak egy alkoholista tud leszoktatni, de jó eséllyel könnyebben megy neki, ha tudja, hogy milyen érzések vannak benne. Ő viszont, ha jó tudom soha sem volt az a laza és kötetlen ember, aki csak úgy félvállról veszi az életet, ez a lakás is ezt mutatja. Akkor viszont hogyan tudná átérezni az én helyzetemet, hogy nekem miről kellene lemondani és váltani valami egészen másra? Akkor viszont már nem is tudom, hogy mit mondhatnék hirtelen, amikor visszakérdez. Igazság szerint nem igen volt saját lakásom, általában nem maradok sokáig egy helyen és sose szántam időt arra, hogy nagyon rendezgessek egy motelszobát. - Nem is tudom... nem sok gyakorlatom van ebben. - szóval igen könnyebb belekotyogni valamibe, amikor fogalmad sincs az egészről, csak a szád nagy, de közben azért mindenkinek van valami elképzelése, maximum csak elképzelés, de az van. - Lehetne egy kicsit színesebb... személyesebb, vagy... több kép. Így kicsit olyan, mint egy áruházi berendezett szoba, mint olyan... tudod. Szép meg minden, de... ennyi. - nehéz igazán elmagyarázni, de valahogy nem sugározza igazán az otthont, ami hívogat, ami jellemzi az embert, bár valószínűleg őt épp ez jellemzi, ez a letisztultság és egyszerűség. Na nem azt mondom, hogy mindennek rendetlennek kellene lennie és összeszedetlennek, csak hát egy kicsit több... élet kellene bele, bár ha nem tartózkodik itt gyakran, akkor érthető, hogy ez nincs meg.
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Szomb. 7 Nov. - 22:31
Rebeca & Andrew
Az önsajnálat egy darabig igazán csábító létezési forma, egészen addig, amíg valódi önpusztításba nem fullad. Az az a pont, ahol vagy észreveszed magad, és elhatározod, hogy összeszeded magad, mert ez így nem mehet tovább, vagy… meghalsz. Nincs más lehetőség. Előbb-utóbb mindig elérkezik ez a pont. Szerencse, hogy voltak céljaim, hogy hamar leltem olyanokat, akik segítő kezet nyújtottak felém, és el is mertem fogadni azt, különben lehet, hogy már nem beszélgetnénk itt Rebecával sem. Valószínű, hogy akin egyszer segítettek, az szeretne ő maga is segíteni valakin. Azt hiszem, bennem is ez munkálkodik. Nem érzem magam szentnek, sem irgalma szamaritániusnak, egyszerűen csak szeretném, ha értelme lenne annak, hogy eddig túléltem, hogy továbbadhatnám azt, amit másoktól kaptam. Ezek az “ezt akartad hallani” típusú mondatok valahogy mindig olyan rossz képet festenek rólam. Meg úgy alapból bárkiről. Igen, talán ezt szerettem volna hallani, de semmi szükség arra, hogy ettől most bármivel is rosszabb legyek bárkinél. Tartom magam ahhoz, hogy segíteni szeretnék. Igaz mondják sokszor, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, de hiszem azt, hogy ettől könnyebb lesz Rebecának. Attól, ha beszél róla, ha megpróbál továbblépni, ha megpróbálja hagyni meggyógyulni a sebeit ahelyett, hogy eltakarja őket. Nem akarom minden áron megváltoztatni. Talán csak egy kis támogatás kell ahhoz, hogy ő maga változzon. A kettő nem egy és ugyanaz. Távolról sem. Valóban magabiztosnak tűnök, de tudom, hogy most annak is kell lennem. Megértem, mennyi minden függ most az én ígéretem sikerén Rebeca szempontjából, és utálok csalódást okozni. A javításra csak rábólintok. Ha így gondolja… jobb is talán így fogalmazni, de én jelen helyzetben ezt nem engedhetem meg magamnak. Keresünk neki valami olyan munkát, amit szívesen csinálna, hiszen mindenkinek van ilyesmi, csak meg kell találnia. Az, hogy valaki mutáns, és van egy képessége, nem jelenti azt, hogy nem illeszkedhet be az emberek közé. Most sem nagyon használhatja nyilvánosan a képességét, miért lenne más, ha ezután sem tehetné? Persze könnyebb daccal hárítani, de én is elég makacs “ellenfél” vagyok. A kocsihoz érve egészen meg is lep, hogy nem hallok semmi csípős megjegyzést az autóm márkájára, a fizetésemre, a szexuális életemre, vagy bármi másra. Úgy tűnik, valóban elgondolkodtattam az ajánlatommal, de eleve ez is volt a célom. Örülök, hogy egyáltalán eddig eljött velem. A lakásba érve hamar megszabadulok a zakómtól és a cipőmtől, és elégedetten látom, hogy Rebeca is így tesz. Végre valaki, akit akkor sem kell noszogatni, hogy érezze otthon magát, ha amúgy teljesen maga alatt van is. Nem vagyok egy laza jellem, de talán pont ezért kedvelem, ha valakiben kevesebb a… merevség. A hűtőhöz lépek, és előszedek egy üveg sört, felbontom, és töltök egy pohár vizet, amivel kiszolgálom Rebecát. Kényelmesen elhelyezkedek a fotelben, és onnan figyelem a lányt. Lányt, nőt… nehéz lenne eldöntenem, melyik is inkább a szememben. Korban, külsőre nő, de lélekben annyira fiatalnak érzem… mondja ezt, aki már tizenévesen is koravén volt, persze. Azért a lakás jellemzésére elmosolyodok. Nem feltétlenül a hátborzongató jelzőt használnám rá a részemről, de azt hiszem, értem, miért gondolja ezt. Talán kicsit… hűvös, és egyértelműen személytelen. Már ha valaki nem ismer annyira, hogy tudja, én magam rendeztem be a lakást. Nem szeretem a felesleges dolgokat, és amúgyis, ha költözni kellene, vagy hosszabb távra odébb állni, nem vihetek magammal mindent. A színek és az anyagok megnyugtatnak. Nem a flanc miatt bőr a kanapé, hanem a lelki békém miatt, de ezt úgyis hiába magyaráznám bárkinek, biztosan valami elszállt, meleg művésznek tartana. - Valóban elég ritkán. De ha mégis, szeretek itt lenni. Nyugodt. Valóban az. Kevesen ismerik ezt a címet, és bármennyire nem is úgy tűnik, de fontos nekem. Különös, hogy más emberek helyett tárgyakhoz, helyekhez ragaszkodom. Kevésbé bonyolult. - Mit változtatnál rajta? Kíváncsi vagyok a véleményére, és ha már ezzel a témával indítottunk, hát akár a folytatás is eredhet innen. Aztán egyszer úgyis eljutunk addig, ami miatt ide jöttünk. Én pedig most ráérek. Hacsak nem kapok valami sürgős ügyet a nyakamba, de jobb szeretném, ha ez most kimaradna. Megint meghúzom az üveget. Igazán jólesik. Bár most jut eszembe, hogy ihattam volna én is inkább vizet. Hazavihetném Rebecát. Nem baj, majd hívok neki egy taxit. Ennyit igazán megtehetek, ha már “elrángattam” eddig.
music: Írózene
Rebeca Hastings
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : ♥ Emma Stone
Hozzászólások száma : 169
Kor : 35
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Szer. 4 Nov. - 10:21
Andrew & Rebeca
Igazság szerint magam sem tudom, hogy mit akarok. Egyszerűbb lenne, ha felhúznám annyira, hogy magától menjen el. Ha én küldöm el, attól csak pocsékul érezném magamat, ha ő magától megy, mert kiborítom akkor... na jó valószínűleg akkor is pocsékul érezném magamat, de csak utólag és csak egy kis ideig, aztán ezt a rossz érzést is el tudnám pakolni magamban valahová mélyre, amihez nem férek hozzá többé és kész. Nem ez a megoldás valahol mélyen én is tudom, de ettől még nem tudom jobban kezelni az életemet, ettől még ugyanúgy könnyebb a menekülő utat választani, mint szembenézni a nehézségekkel és az igazsággal, hogy az életem pocsék és hogy ezzel az iránnyal még inkább tönkreteszek magam körül mindent és persze magamat is. Valahol talán ezt is akartam eddig, elérni, hogy elkapjanak, vagy... lőjenek le engem is, mint Bastient és akkor vége az egész kínlódásnak. Nincsenek olyan buta illúzióim, hogy akkor majd megint vele lehetek, szó sincs róla, csak... a fene se tudja, néha én se tudom mit akarok. - Én... én nem tudom. Ezt akartad hallani igaz? Fogalmam sincs, hogy megéri-e! - és pont e miatt nem tudtam beszélni erről rendesen, átgondolni vagy akár csak részben is belegondolni, hogy mi lesz, hogy mit eredményez az, amit csinálok, hogy van-e egyáltalán értelme az egésznek. Én csak... azt hiszem csak sokkal egyszerűbb nem foglalkozni semmivel, szórakozni, azt tenni ami először eszedbe jut és kész, onnantól már nem törődsz semmivel, ami fáj. Mégis meglep, hogy kimondom az igazat, amit szinte még eddig magam előtt sem ismertem be. Dühös vagyok, dühös az egész világra a miatt, ami történt, a miatt, hogy meghalt, aki fontos volt nekem, hogy egyedül maradtam, hogy nem tudom, hogy mit csináljak és ezért könnyebb csak egyszerűen nem csinálni semmi értelmeset csak járni az országot és kész. Sokkal egyszerűbb ez a fajta élet és ahhoz, hogy másfajtát éljek fel kellene vállalnom minden fájdalmamat, amit úgy érzem, hogy túl sok és hogy felemésztene, ha megtenném. - Ha tudsz... ha egyáltalán tudsz segíteni. - olyan biztosnak tűnik, olyan komolyan mondja, de én nem tudom, hogy tényleg sikerülni fog-e, hiszen mégis csak rólam van szó. Pocsék az életem, pocsék a jellemem és hogy képes-e változtatni rajta... őszintén fogalmam sincs róla. Megpróbálja és ahogyan tud megteszi, de vajon ettől jobb lesz-e nekem? Azt sem tudom, hogy mi állna nekem jól, hogy mi menne, nem csináltam soha semmi mást azon kívül, amit mindig is. Kiváló tolvaj vagyok, de ezt hol lehetne kamatoztatni? Arról már nem is beszélve, hogy mellette még ott a képességem is, nem vagyok átlagos ember, akkor hogyan élhetnék átlagos életet? Arra csak bólintok, amikor kifizeti az italokat. Azt hiszem most nem is tudnék előkaparni pénzt, túlságosan reszket a kezem, azért is dugom a zsebembe inkább, hogy ne látsszon, hogy ne érezzem. Egyszerűen csak szó nélkül követem és semmit sem mondok, pedig jó eséllyel egy fél órával ezelőtt még tettem volna valami keresetlen megjegyzést a kocsija, a magánélete és a fizetése közti összefüggésekre, de ezt most még sem teszem meg. Nem kell piszkálnom és valahogy nincs is ingerenciám hozzá, nem tudnék úgy sem mosolyogni a saját viccelődésemen sem. Csendben maradok, nem igen gondolkozom, úgy érzem, hogy nem sok értelme lenne, talán ha jobban átgondolnám tényleg hagynám az egészet, mert csak arra jutnék mint mindig, hogy kilátástalan és nincs semmi értelme. Követem őt, amíg el nem érjük a célt. A lakásban már nagyjából lekövetem a mozdulatait, kilépek a cipőmből, a dzsekimet felakasztom a fogasra, a táskámat pedig csak egyszerűen ledobom a földre a fal mellett. Nem tartok attól, hogy le akarná nyúlni, vagy kutatna benne. Ha már ide hozott és nem az őrsre, akkor csak nem tenne ilyet igaz? Nem ülök le azonnal, körbesétálok, megállok a kép előtt, de nem szólalok meg, nem hiszem, hogy sokat érne most valami megjegyzés. Csak aztán dobom le magamat a bőrkanapéra. Puccos... és az egész hely olyan, mint valami múzeumban, ahol félsz hozzáérni a dolgokhoz, mert már azzal is megtöröd a rendet és a harmóniát, hogy ránézel valamire, nem hogy meg is érintsd. - A víz jó lesz. - nem vágyom most másra, bár talán jó lenne az a sör, de az a baj a sörrel, hogy túl sokat kell meginnod ahhoz, hogy hatása is legyen, aztán meg járhatsz állandóan a wc-re, totál értelmetlen. - Tisztára hátborzongató ez a lakás... nem túl gyakran vagy itt igaz? - tudom-tudom nem ezzel kéne kezdeni, de akkor mégis mivel? Kezdjek neki és vázoljam fel az élettörténetemet, hogy mi történt pontosan azóta, hogy elbújtam egy idegen kocsijának a csomagtartójában, hogy elvigyem a városból, amit utáltam és amit rémesen unalmasnak tartottam? Ez azért nem olyan könnyű, talán tényleg a sört kellett volna választanom.
Bárminek megvan az esélye, de nem félhetünk egész életünkben attól, hogy mi lesz, ha, miközben elszállnak mellettünk az évek, és a végére nem marad semmink. Persze mindezt pont én mondanám, aki ugyanúgy félek közel engedni magamhoz bárkit, pontosan ugyanezek miatt? Mégis… más a kettőnk helyzete. Sokban más. Mégis hasonló valamennyire, elvégre mégiscsak mindketten magányosak vagyunk. A fő különbség az, hogy mindezt hogyan kezeljük. Nekem volt, aki segített feldolgozni, ami történt, és el is fogadtam a segítséget. Rebeca inkább a felejtést választotta. A baj, hogy ez csak ideig-óráig működik. Sejtem, hogy arra játszik, hogy kibillentsen a nyugalmamból, hiszen nincs is rosszabb, mint mikor tombolnak bennünk az érzelmek, mások pedig higgadtan tűrik a kirohanásunkat. Valójában azonban sokkal rosszabb lenne, ha én is visszavágnék. Akkor csak elfajulnának a dolgok, és az senkinek sem jó. Ugyanez van Evannel is, de pont ezért tudom kezelni a forrófejűségét. - Kevés dolog van az életben, ami nem kockázatos. Inkább azt mérlegeld, hogy szerinted megéri-e. Valóban, tökéletesen tisztában van vele, mit gondolok a mostani életmódjáról, de a végső döntést neki kell meghoznia. Nem akarok ráerőltetni semmit. Így is, ha valami rosszul sül el, az én hibám lesz. Tudom jól, de ezt a felelősséget vállalom. Szép is lenne, ha nem lenne gyenge pontom! A húg-kérdéssel nagyonis elevenemre tapintott, de mindig is jó voltam abban, hogy a helyükön kezeljem az érzelmeimet. Nem fog felhúzni. Főleg azért, mert ha megtenné, valószínű, hogy aktiválná a képességem, és… totál felhúzná saját magát. Nem akarok kárt tenni benne, sem testileg, sem lelkileg. Végül csak kibújik a szög a zsákból! A mai nap igazsága: könnyebb dühösnek lenni. Sokkal könnyebb. Azonban nem véletlenül mondják, hogy a harag rossz tanácsadó. Sokszor teszünk miatta olyasmiket, amiket józan állapotunkban soha nem lépnénk meg. Dühösen élni legalább annyira önpusztító magatartás, mint részegen. Figyelem az arcát, és látszik rajta, hogy ő maga is meglepődött a saját nyíltságán. Nem csodálom, pláne, ha senkinek nem beszélt még erről. Arról, hogy mi minden van eltemetve a lelkében. Nem húzza el a kezét, mikor megfogom, és ezt jó jelnek vélem. Nyelek egy nagyot, mikor megfogalmazza a kétségeit. - Tudom. Tudom, milyen érzés, mikor mindenhol fáj, mikor minden fáj. Éppen ezért bólintok rá határozottan a kérdésére. - Igen, segíteni fogok. Hogy tudok-e? Hiszek benne, de hinni a templomban kell. Nem próbálok, hanem segíteni fogok, ahogy tudok. Amennyiben tényleg igényt tart a segítségemre. Elhúzom a kezem, de a felpattanása azért hirtelen ér. Azt hiszem, hogy le akar lépni, de nem úgy tűnik, mintha ki akarna rohanni. Felállok én is, miközben otthagyok némi aprót az üres poharam mellett, ami Rebeca fogyasztását is fedezi. - A vendégem voltál. Jegyzem meg, majd válaszolok a kérdésére. - Igen, egy ideje itt lakom. Persze a küldetések miatt elég összevissza az életem, de valamiért a kis lakás itt a városban mindig megmaradt, már az akadémia óta. Előbb-utóbb mindig visszatérek. Magam elé engedem kifelé menet, és előszedem a zsebemből a fekete Tesla S kulcsát, amivel néhány sarokkal odébb parkoltam. Ahonnan elkezdtem követni Rebecát. Csinos darab. Ha már nem költök nőkre és piára, legalább az autóm legyen jó. Kinyitom az anyósülés felőli ajtót, majd én is bepattanok a volán mögé. Nem szólalok meg, amíg le nem parkolok a lakótömb mélygarázsában, ahonnan a liftbe beszállva a hetedikre megyünk fel. Ha Rebeca kérdez, válaszolok, de magamtól nem szólalok meg. Magára hagyom kicsit a gondolataival, lehetőséget adok, hogy átgondolja, valóban szüksége van-e erre az egészre. Meghagyom az utolsó lehetőséget a menekülésre. A lakás nem nagy, de egy átlag férfihez képest kifejezetten rendezett. Sehol széthagyott ruhadarabok, vagy kupacokban heverő egyebek. Egy szoba, egy kis amerikai konyhás nappali, egy fürdőszoba, és ennyi. A berendezés stílusa letisztult, modern, földszínekkel, de ha valaki jobban körbenéz… személytelen. Pont ez a rend teszi azzá. Az egyetlen, ami megtöri a közönyt, az elektromos kandalló párkányán pihenő kép. Egy tíz éves, szöszke kislány mosolyog a fényképezőgép lencséjébe. Nem sokkal azelőtt készült a kép a húgomról, hogy utoljára láttam. - Érezd otthon magad! Intek a barna bőrkanapé felé, míg felakasztom a zakómat a bejárat melletti fogasra, leveszem a cipőmet, és elindulok a hűtő felé. - Sört vagy vizet? Pillantok át a konyhapult felett, majd a válasznak megfelelően kiszolgálom Rebecát, és én is letelepszek a sörömmel a fotelbe. Egyik lábamat a térdemre fektetem, és meghúzom az üveget. Eszemben sincs semmit siettetni.
music: Írózene
Rebeca Hastings
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : ♥ Emma Stone
Hozzászólások száma : 169
Kor : 35
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Vas. 25 Okt. - 21:43
Andrew & Rebeca
Egyre inkább úgy érzem, hogy frusztrálni kezd ez a beszélgetés, hogy nem lesz ennek az egésznek jó vége, ha tényleg belemegyek. Egyre biztosabb, hogy valamit gyökeresen meg akar változtatni az életemben, valami olyat, amit már nagyon jól megszoktam úgy, ahogyan volt és most mégis legyen minden más? Arról már nem is beszélve, hogy fájdalmasabb, mint most? Egészen ügyesen megoldottam, elpakoltam magamban mindent a kínzó hónapok után tovább léptem. Na nem feldolgozva, dehogy! Egyszerűen csak elfelejtettem az egészet és kész, de most megint mindent a felszínre kellene hoznom és ténylegesen feldolgozni? Nem tudom, hogy erre tényleg képes vagyok-e, de talán nem és ha ennek ellenére belemegyek, akkor végképp nem tudom, hogyan mászom ki belőle megint. És mi van akkor, ha tényleg megkedvelem? Mi van akkor, ha ő is meghal? Mi van, ha én hozom rá a bajt az emberekre, akik körülöttem vannak? Mi van, ha én vagyok az a bizonyos rossz ómen? Ezzel is el kéne számolnom magamban, nem csoda, ha cinikus a kérdésem, de úgy fest tényleg higgadt nyugalom mintaképe, képtelenség felidegesíteni, legalábbis eddig még nem ment. - Lehetőség, amit mérlegelnem kell, mert... kockázatos. - tudom, hogy az is kockázatos szerinte, ahogyan most élek. Ha igaza van, akkor már nem egyszer eltussolt nekem ügyeket, akkor már rég bajban lennék, ha nem ő segített volna nekem és nem húz ki belőlük, de... ettől még nem lesz könnyebb nekem ez az egész. Gyökeres változást várna el tőlem a bizonytalan jövőre építve és ettől akárhogy is, de rettegek, még ha nem is mutatom ki teljesen, inkább támadok, mint hogy lássa, hogy igenis kiborít a felvázolt jövő esetleges bekövetkezésének lehetősége. Mégis erőt veszek magamon és elmondom neki azt, amit vár tőlem, legalább egy részét, de azt ne várja tőlem, hogy túl is tegyem magamat rajta, ezért támadok vissza és naná, hogy mással nem tehetem, mint ezzel az egész húg üggyel, hiszen számára ez az érzékeny pont. Nem is kellene már meglepődöm rajta különösebben, hogy szinte rezzenéstelen arccal jön a válasz annak ellenére, hogy tényleg nagyon igyekszem megtalálni a gyenge pontját, de... komolyan nincs is neki vagy mi van? - A gyászom? Az semmit, de a haragom... az segít. Sokkal könnyebb dühösnek lenni. - a végére halkítom csak le a hangomat, ahogyan ezt így nyíltan is kimondom. Sosem tettem még, ezért is szökik az arcorma meglepettség és szinte azonnal összeszorítom a szememet és a számat is, mert leesett, hogy mit is mondtam ki most. Tényleg így van, könnyebb dühösnek lenni a világra, a rendőrökre, a gazdagokra, akár még magára Bastienre is, amiért figyelmetlen volt és nem védekezett, amiért hagyta, hogy az a zsaru lelője. Sokkal könnyebb ez, mint tényleg érezni a fájdalmat és azt a bizonyos gyászt, amit említett és bármilyen nehéz is végül talán ennek folyományaként, de tényleg kiejtem a következő szavakat is, tényleg elmondom neki, hogy miért is olyan félelmetes az egész, amit elvár tőlem. Érezni... felidézni... miközben elfelejteni akarom az egészet, hogy ne fájjon annyira. Meglepetten pillantok fel, amikor megfogja a kezemet, amivel eddig olyan eltökélten gyűrögettem a szalvétát. Nyelek egy nagyot, hogy aztán újra lesüssem a szememet, de nem húzom el a kezemet. - Nem tudom, hogy hogyan kell, hogy hová tegyem, mindenhol fáj. - nem tudom, hogyan kell kezelni, nem volt rá alkalom, hogy megtanuljam, hiszen lássuk be technikailag még csak fel sem nőttem sosem, nem volt rá szükség. Elszöktem otthonról és bár úgy élek, mint egy felnőtt, büntethető is vagyok, de mégis úgy viselkedem, mint egy kezelhetetlen gyerek, aki nem foglalkozik a tettei következményeivel, és nekem kellene ilyen súlyos és fájdalmas érzéseket feldolgozni. Lehetetlennek tűnik. - Tényleg úgy gondolod, hogy tudsz segíteni ebben... az egészben? - figyelem a visszahúzódó kezét, a sajátomat én is az ölembe ejtem, aztán egészen hirtelen pattanok fel. - Itt laksz a városban? - azt hiszem ez a burkolt célzása annak, hogy mutathat egy nyugodtabb helyet, akár a lakását is. Én épp azon voltam, hogy lelépek innen, szóval nincs saját helyem és éppenséggel nem a nyugodt helyekre specializálódtam eddig sem. De nem küldöm el, csak... csak tényleg nem ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy megpróbáljak feldogozni valami olyat, amit eddig még csak meg se próbáltam, inkább elmenekültem előle az önpusztításba.
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Pént. 23 Okt. - 23:14
Rebeca & Andrew
Semmit nem tartok kizártnak, és tudom, mennyire fájdalmas elveszíteni valakit, aki közel áll hozzánk, ezért is mondtam, hogy önző dolog ez a részemről. Különben is, már az, hogy itt vagyok és mindennek ellenére beszélgetek vele, feltételez a részemről valamiféle kötődést. Ha nem így lenne, már rég bilincs lenne a csuklóján, olyan, amiből nem tud elmenekülni, ebben biztos lehet. Ezek után érzéketlenséggel vádolni… tényleg az lennék? Fogalmam sincs. Lehet, hogy a zsarulét kiölt már belőlem valamit, vagy a képességem terjedne ki passzív módba, de nem hiszem. Tudom, mit kérek, és hogy annak a kérésnek súlya van. Ezért is nem várom, hogy ugráljon az örömtől, vagy hogy egyből beleegyezzen bármibe. Ilyen egyszerűen nem lehet felhúzni, ahhoz minimum Evan kell, meg is maradok a türelmes, de cseppet sem kioktatóannyugodt hangnemnél. Megingatom a fejem. - Nem mondtam olyat, hogy biztos nem fog ilyesmi történni, és te sem ígérhetsz hasonlót. Csupán egy lehetőséget kértem, és ugyanazt kínáltam. Felesleges lenne kertelni, és nem is áll szándékomban. Felkínáltam valamit, ha nem él vele, az ő döntése. Nem oktatom ki, bármennyire ingerem lenne is rá. Segíteni szeretnék, és nem, nem várok változást varázsütésre, viszont megtehetek olyasmit, amit eddig a makacs lázadozása miatt egy kivétellel megtagadott magától: törődhetek vele. Akkor is, ha ez rohadtul problémás vagy éppen fájó lehet. De hát ha nem vállalunk bizonyos kockázatot, akkor semmit nem nyerhetünk. Némán, figyelmesen hallgatom. Valahol megértem a kétségeit, de tudom azt, hogy a továbblépés szükséges “rossz”. Akkor főleg, ha csak visszahúz, és cserébe semmit nem ad. Persze ezt sem mondhatom meg neki, és valójában nem is kérhetem tőle, ha ő nem akarja. Látom rajta, hogy fájdalmas beszélnie a történtekről, de talán pont ezért vagyok itt, hogy elmondja valakinek. Ha mást nem, ennyi haszna csak lehet a találkozásunknak. Kimondva általában könnyebbek lesznek a szavak, és időnként egyszerűbbek is. Remélem, Rebecának is. Nem miattam, hanem önmaga miatt. A kérdésre, amivel szinte rámtámad, könnyű megadnom a választ. Tekintetemmel megkeresem az övét, mielőtt megszólalnék. - Igen, folytatom. Azért, mert az én reményem erőt ad, hogy folytassam. A te gyászod mit ad neked? Függőben hagyom a borzasztóan nagyzolónak tűnő kérdést, de mégis… nem a levegőbe mondtam. Komolyan gondoltam minden szavamat. A kifakadás pedig már az eleje óta váratott magára, és bár normál esetben fogalmam sem lenne, hogy kezeljem a női “hisztit”, a kiborulást, a munkám valamennyire erre is megtanított. Óvatos mozdulattal a szalvétát tépegető kezéért nyúlok, és ha engedi, finoman megfogom. - Nem kell elfelejtened. Csupán olyan helyre tenned magadban, ahol már nem fáj annyira. Remélem, nem csak rontok a helyzeten. Nem akartam ennyire felzaklatni, őszintén szólva nem gondoltam, hogy ez lesz az egészből. - Ha szeretnéd, elmondhatod, akár itt, akár valami nyugodtabb helyen. De ha úgy akarod, elmehetek. Te döntesz. Lassan elengedem a kezét, és úgy figyelem az arcát. Ha azt mondja, hagyjam itt, megteszem. Egyéb esetben maradok. Vagy épp vele tartok, ha úgy gondolja. Ha már eddig eljöttem, nem hátrálok meg. Nem szokásom.
music: Írózene
Rebeca Hastings
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : ♥ Emma Stone
Hozzászólások száma : 169
Kor : 35
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Pént. 18 Szept. - 21:49
Andrew & Rebeca
A múlton túllépni csak úgy nem lehet és azt hiszem ezt ő az én részemről nem igazán érti, pedig tudja, hogy milyen ez, hiszen ő sem adta fel csak úgy a húga ügyét, nekem viszont el kéne fogadnom azt, hogy változnak az idők és hogy nekem is változtatnom kellene? Igen, tény hogy a mostani életem enyhén szólva is kissé önpusztító, de... mondhatni ez van. Nem érdekel különösebben, mert nincs vesztenivalóm, mert eddig is így éltem, megszoktam és persze ott van az a talán fura hozzáállás bennem is, mint minden emberben, hogy... Miért pont én? Közben pedig láttam elvérezni szinte a végéig Bastiant. Nem maradhattam ott vele, nem lehetett, de haldoklott az egyértelmű volt. Olyan sok volt a vér, hogy azt nem élhette túl és Andrew most lényegében azt várja tőlem, hogy tartsak vele, mert ha elpatkol mellettem az nem olyan fájó, mert nem kötődöm hozzá? Azt ő honnan tudja, hogy idővel sem kötődnék? Mi van akkor, ha az okoskodása ellenére is megkedvelem? Vagy ő eleve kizártnak tartja azt, hogy ez fordított esetben megtörténjen? Akkor ebben a játékban csak én járhatok rosszul... mert én kedvelem meg, aztán maradok egyedül, vagy nézhetem végig, hogy meghal. Én az... azt nem tudom még egyszer megtenni, erre nem lennék képes újra. - És úgy gondolod, hogy ez nem is változhat? Oké, szóval... biztos, hogy nem kedvellek meg és nem fogsz utána meghalni a szemem láttára valami gagyi zsarus autósüldözésben? - nem felhúzni akarom, szó sincs róla, csak a kételyeimet támadóan fejezem ki. Van egy ilyen kellemetlen tulajdonságom, nem tehetek róla. Nem vagyok épp a legjobban és most elég nagy változást vár el tőlem, mindezt úgy, hogy a mostani majdhogynem biztos-zűrös talajt kihúzná a lábam alól és adna valami ismeretlen és labilisat helyette, amivel egyelőre még nem tudom, hogy mit is kellene kezdenem, hogy tudom-e egyáltalán kezelni. Kétlem, hogy két nap alatt találna nekem valami munkát és minden le lenne tudva, aztán mindenki mehet a maga útjára, ez... teljesen kizárt. Nem fogok ennyi idő alatt beilleszkedni a társadalomba, aminek szinte soha nem voltam a része, mert hogy gyerekként nem kellett még sok mindenhez alkalmazkodnom, felnőttként pedig már szimplán nem tettem meg, törvényen kívüli lettem és vagyok a mai napig is. Igazából fogalmam sincs róla, hogy milyen is az az átlagos élet, amit szerinte élnem kellene, ami szerinte veszélytelen és amire szükségem van. Végül mégis rászánom magamat arra, hogy elmondjam neki, hogy mit is érzek, hogy mi történt velem, hogy miért nem tudok csak úgy tovább lépni és élni azt a normálisan átlagos életet és főleg miért nem megy csak úgy ez épp vele. Árulásnak érzem, még a közben is, hogy beszélek róla és fogalmam sincs, hogyan tudna lebeszélni erről, megértetni velem azt, hogy esetleg nem jól gondolkodom. - Nem tudom, én... tényleg nem tudom, de azt sem hogyan érezzem másképp. Amikor... amikor meglőtték elküldött. Azt mondta, hogy menjek, hogy én ússzam meg és ott hagytam. Ott ellett hagynom... - elcsuklik a hangom egy pillanatra, lesütöm a tekintetemet. Ki akartam ezt verni a fejemből, azokat a pillanatokat. Hónapokig sodródtam utána, igazából még most sem dolgoztam fel. Csak játszom elnyomtam az egészet magamban, úgy teszek, mintha meg se történt volna, mintha minden rendben lenne, miközben nincs, de így volt könnyebb, ő pedig most jön és feltépi a sebeimet, amik miatt hetekig még csak nem is nagyon ettem. Alig léteztem, csak mint valami szellem tengődtem. És most... változzon meg minden, csak mert ő azt mondja tovább kell lépni? - Te folytatod? Te nem a húgodat keresed, amikor már mindenki feladta? - tudom, hogy nem ugyanaz, mert a húga nem egyértelmű, hogy meghalt, talán él, Bastian viszont egyértelműen halott és sehogy sem jön már vissza. Mégis erősebben nyomom meg a szavakat, kissé talán támadóan is. Nem kellene, nincs jogom hozzá, hogy számon kérjem, de mint mondtam nem igazán ismerem jól a társadalmi normákat, nem éltem olyan környezetben, ahol mindent megtanultam volna. Ha így nézzük, akkor nevelés terén valahol egy öt éves szintjén állok, a dac, az akarat, a hiszti... elég erőteljesen dominál bennem. - Nekem nem megy, én... én nem tudom csak úgy elfelejteni, nem tudom, hogy kell. Nem tudom... nem akarok emlékezni rá! Ha folytatom, emlékeznem kell! - szakad ki belőlem végül és már tényleg nem sokon múlik, hogy ne jöjjön az a bizonyos kiborulás is, vagy mondhatjuk hisztinek, de azért talán annak nem titulálható. Gyűrögetem a szalvétát, már alig van belőle valami, ép felület már sehol sincs rajta, de talán ez érthető. Felszakította a sebeket és most nem tudom, hogyan gyógyítsam be őket újra. Pedig valahogy muszáj. Itt kéne hagynom... el kellene mennem, szerezni, lopni valamit, megint elfelejteni ezt az egészet végleg!
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Szer. 16 Szept. - 23:02
Rebeca & Andrew
Időnként muszáj megtennünk néhány olyan lépést, amihez amúgy nem fűlik a fogunk, de ez a “szükséges rossz”. Egy kis elhallgatás, némi ferdítés… hazudni ritkán hazudok, csak ha jó okom van rá, de általában hatékonyan alkalmazom az akadémián elsajátított manipulációs technikákat. Már-már ösztönből, és ezt időnként utálom is. De mindenképpen hasznos, ezt senki nem vitathatja. Maximum egy idő után bizalmatlanságot szül, hiszen ki tudja, éppen mikor formálom magam kedvére a valóságot információmorzsákkal vagy éppen azok hiányával. Nem mintha sokan lennének, akikkel huzamosabb ideig kapcsolatban maradok, akikkel meg igen, azok tudják, mikor mit várhatnak tőlem. Valójában nem is várom el, hogy egyik pillanatról a másikra kiigazodjon a helyzeten. Csak fel akartam vázolni számára, és feltérképezni számomra ezt a bizonytalan terepet. Remélem, hogy mire elválnak ma az útjaink, ez sikerülni is fog. Még akkor is, ha egyelőre a káosz tűnik az úrnak. Megérteném azt is, ha kiakadna az ajánlatomon, de valójában ez mindkettőnknek elég… kényelmes megállapodás lenne. És igen, megvannak a maga előnyei, még ha tapasztalatból tudom is, hogy az ember egy idő után akkor is kötődni kezd azokhoz, akikkel törődik, ha nem akar. Általában ez nem akarat kérdése. De mégiscsak… legalább tiszta lappal próbáltam indítani, és elmondani neki is, hogy mit várhat, ha már egyáltalán nem ismer. Mert valljuk be egy gyermekkori ismeretség másfél évtized távlatából messze nem nevezhető valódi ismeretségnek. Mindenki változik, hogy többé vagy kevésbé, az általában idővel derül ki. - Ezt egy szóval sem mondtam. Válaszolok nyugodtan, a kisugárzásommal is mintha csitítva Rebecát. Azt szokták mondani, hogy a nevetés ragadós. Az emberek el sem tudják képzelni, hogy a többi érzelmi reakció is mennyire az. A düh dühöt, a félelem félelmet szít, ahogy a másik nyugalma is képes nyugtatni. Sajnos Evannél ez nem mindig működik. Azon kevesek közé tartozik, akik képesek felhúzni. - Csak annyit mondtam, hogy kevésbé fog fájni, mintha igazán közel állnék hozzád. Fordítva is így van, bár sajnos tudom magamról, hogy képes vagyok nagyon ragaszkodni emberekhez, és ez nem mindig kifizetődő semmilyen szempontból. De csak megéri, ha egy kicsit besegíthetek Rebecának… már ha igényt tart rá. Ha nem, hát nem fogom erőltetni, nem vagyok az a típus. Valójában elég nagy önzőség és taplóság azt kérnem, hogy mondjon le a tolvajlásról, de a józan ész érveivel bőven alátámasztható, én pedig ezzel dolgozom. Az eszemmel. Persze, a rendőr szakma sem életbiztosítás, sőt… de legalább társadalmilag elfogadott. Mikor belekezd a magyarázatba, hallgatok. Hallgatom. Jó, igaza van, nem ismerem a helyzetét, az életét, a képességével való együttélést, de azt tudom, hogy mindig a döntéseink határoznak meg minket. Mindig. Nem a külső körülmények, hanem az arra adott reakcióink. Ez alól pedig nincs kibúvó. Sok hülye mondja, hogy az vagy, amit megeszel… nem. Az vagy, amit megTeszel. Nem szakítom félbe, nehogy lehetőséget adjak a menekülésre. Fura, de tényleg. Inkább figyelek, és nem veszem magamra a kioktatást, a lekicsinylést. Valóban, magamtól nem érthetem, de ezért kértem, hogy magyarázza el. Mert talán még magának sem foglalta össze soha a dolgokat. Hátha a végére valami értelmes fog kisülni az egészből, hátha más megvilágításba kerülnek a dolgok mindkettőnk számára. Szóval egy pasi. Mondjuk várható volt. Mindenkiben a lényeges változásokat, minden életben a fontos fordulópontokat más emberek idézik elő. Vagy így, vagy úgy. Tettükkel, jelenlétükkel, vagy éppen jelen nem létükkel. Lassan összeáll a kép, ahogy előbukik a sztori mögül az ok. Mert ok az mindig van. Lassan bólintok a kérdésre. Értem. De vajon mennyire élhető egy olyan élet, amely ennyire a múltba temetkezik? Mondhatnánk, hogy pont én papolok a továbblépésről, mikor ennyi év után is még hiszem, hogy a húgom életben van, holott a hangyányi fénysugárnál is kevesebb esély van erre… mégis… nem mindegy. A múlt mindig meghatároz, de ha irányít, ha korlátoz… az baj. - Tudom, gigantikus klisé, de miből gondolod, hogy azt inkább várná tőled, hogy kívül-belül megrohadj valahol? Akkor is, ha ez nem egy négy fallal körülzárt börtön, hanem egy általad kreált? Végig őt nézem, miközben beszélek. Meglehet, hogy nem finomkodok a szavakkal, de ő sem tette eddig. Sajnos a rendőrök és a bűnözők kapcsolata ilyen hálátlan. Időnként rosszul végződik. Valószínűleg én is előbb kapok golyót a fejembe, mint hogy szívelégtelenségben zuhanjak össze. - Megértelek, de ettől még nem tudom elfogadni, hogy a céltalan élet jobb lenne annál, mint hogy van miért felkelned minden nap. Ha más nem, egy álom, vagy egy elhatározás. Soha nem újrakezdeni kell, hanem folytatni. Mondom, miközben a hangom egészen elhalkul a végére. Igen, ezt tapasztalatból mondom. Semmit nem lehet teljesen kitörölni magadból, és nem is kell. Csupán minden alkalommal fel kell állni, mikor a földre kerülsz, még ha baromi nehezedre esik is.
music: Írózene
Rebeca Hastings
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : ♥ Emma Stone
Hozzászólások száma : 169
Kor : 35
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Pént. 4 Szept. - 16:16
Andrew & Rebeca
Fura, igen tényleg ő volt a fura gyerekként is és ez az egész helyzet is fura valahogy és mén még mindig nem igazodtam ki az egészen, pedig nagyon igyekszem. Valahogy nagyon gyorsan váltják egymást az események, én pedig egyre nehezebben tudom követni, hogy mi is történik. Meglátott, de nem zavarta, pedig egyértelmű, hogy kiszúrta, hogy mit csináltam, mert odakint állt. Beadta nekem a dumát, hogy totál véletlenül járt arra, aztán egyszerűen bedobja az új infot, hogy ő a hatóság és hogy igazából pont miattam van itt, mert hogy amúgy is figyelemmel kíséri már egy ideje az életemet és ez... na ez aztán nem csoda, hogy végképp padlóra küld és nekem még a kávémat is sikerül rá küldeni. Nem tehetek róla, sok az információ és nekem nehéz kiigazodnom ennyi mindenen, még hozzá ilyen rövid idő alatt, pedig komolyan baromira igyekszem. Ez az egész világmegváltó hozzáállás amúgy is furcsa.... igen tényleg fura, olyan jól eltalálta a szót. De legalább lassan megértem, hogy miért is akar ennyire segíteni nekem. Gondolom a húgával bukta a dolgot, ha már hosszú évek alatt nem találta meg, akkor nem sok esélye van, hogy meg fogja, és én vagyok a kisebb rossz, ha még se sikerül a nagy életmentés, akkor ha ott hagyom valahol a fogamat, vagy ő... akkor nem lesz olyan nagy cucc. Mondhatom egyébként ez tényleg baromi jól hangzik és kedves is tőle, hogy eleve így áll hozzám. Bár nem akarok ki rajta, de azért látványosan elhúzom a számat. - Oh szóval ez ilyen evidens, hogy ha elpatkolsz, miközben nekem próbálsz segíteni a fenemód fantasztikus új életemet felépíteni, majd simán hidegen hagy? - nem is tudom miért de valahogy ez jobban bánt mint az amit előzőleg mondott és ezt láthatja is rajtam. A hangom most egy fokkal felháborodottabb, egy nagy adagnyi gúnnyal is azért megfűszerezem a szavaimat, csak hogy jobban lássa ez azért nem ilyen egyszerű. Oké lehet hogy neki így megy, hogy nem gond, ha elbukja és nem sikerül helyretenni az elszúrt életemet - úgy értem a szerinte elszúrtat -, de nekem ez nem ilyen egyértelmű, mert... mi van, ha ne adj isten a fura hozzáállása ellenére is megkedvelem. Abba nem gondol bele mi? Szóval ő zsaru és kockáztatja az életét, én meg mondjak le az tolvajságról, mert az veszélyes lehet... marha jó! Valahogy mégis úgy látom, hogy képes belőlem kiszedni dolgokat úgy, hogy nem is erőlteti igazán. Nem tudom, hogy csinálja! Hiszen nem szól vissza, amikor én már megint kötekszem, persze szándékosan. Ő valahogy mindent olyan nyugodtan tűr és ezt határozottan nehezen tudom kezelni még most is, azért jönnek végül a kezdeti őszinte szavak, amik már az előjelei annak, hogy talán tényleg képes leszek megnyílni, habár belül most is ott motoszkál a vészharang: "Fuss.... menekülj!" Még sem hallgatok rá, hiába tudom, hogy a fenébe is, de kellene! - Szóval tudod, hogy milyen a helyemben lenni? Nem Andrew, csak azt tudod, hogy a saját képességeddel milyen ez, az enyémet nem ismered. - ahogyan az életemet sem és az érzéseimet sem, de most legalább nem támadó a hangom és nem is vágom oda a szavakat, inkább csak bizonytalanul próbálom összerakni a mondatokat, mintegy inkább időt nyerve, mint sem szándékosan terelve a témát. Igen, azt hiszem erről van szó, időt próbálok nyerni a nagy őszinteségi roham előtt, hogy addig is megpróbáljam meggyőzni magamat, hogy miért nem kellene itt lennem, miért nincs semmi értelme. Végül mégis csak sóhajtok, de továbbra is csak időnként pillantok fel rá. - Az után, hogy eljöttem én... Nem így nem jó, szóval... Tényleg volt a sztoriban csomagtartó, abba szöktem el. Aztán összebarátkoztam a fickóval, aki elvitt a városból. Elég jól... összebarátkoztunk és minden olyan egyszerű volt és szép és... szabad. De ezt nem értheted, sosem élted át, akkor meg... - megrázom a fejemet. Nem kellene fél percenként átmennem kioktatóba és azzal folytatni, hogy ő úgy sem ért semmit, mert pont azt várja, hogy elmagyarázzam neki, nekem pedig ez megy nehezen és valahol talán azért, mert én magam sem tudom a pontos okokat, magammal sem "beszéltem meg" soha. - Meghalt az egyik... az egyik akció közben, lelőtte egy mocskos zsaru és ha én most veled... ha egyáltalán új életet kezdek az olyan, mintha elárulnám őt... az emlékét... az egészet. Érted? - nehezen, de csak kibököm végre, hogy mi is ez az egész, amit eddig még én sem igazán raktam össze magamban. Andrew rendőr, egy olyan ölte meg azt a férfit, akit mindennél jobban szerettem, mint ő. Lelőtte csak úgy és kész... meghalt, elszállt belőle az élet, nem volt többé. Nekem pedig most új életet kellene kezdenem nélküle? Nem tudom, hogy menne, pedig rég volt, nem most, de... van nekem ahhoz jogom, hogy csak úgy keresztüllépjek rajta?
A hozzászólást Rebeca Hastings összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 18 Szept. - 9:57-kor.
Andrew Downer
mutant and proud
X-men
be brave, we're a team
Play By : Jared Padalecki
Hozzászólások száma : 48
Kor : 38
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Szer. 2 Szept. - 22:44
Rebeca & Andrew
Őszintén szólva nem érzem rosszul magam amiatt, hogy nem rohantam le egyből az igazsággal a valódi céljaimat illetően. Amennyire hirtelen jellem, az elején már a zsaru szótól is olyan messze szaladt volna, hogy megint jó időbe telik, mire megtalálom. Nem lettem gátlástalan, de az élet megtanított arra, hogy olykor a cél érdekében meg kell tenni olyan dolgokat, amiket máskor talán nem tennénk, és ha ebbe jelen esetben - még nem is a hazugság, hanem - az igazság elhallgatása tartozik bele, azt bőven vállalom. Akkor is, ha a cél most némileg önző. A megjegyzésére csak megvonom a vállam. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy mindenről olyan fenemód tökéletesen gondolkodnék, sőt… nem hiszem, hogy egyáltalán bármiről lehet tökéletesen gondolkodni, hiszen az ilyen dolgok mindig relatívak. Ettől függetlenül azonban tudom, mire gondol, miért vélekedik így. Megtagadni azonban nem fogom magam, én ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam. Van, akinek ez tetszik, van, akinek nem. - Úgy tűnik, ebben sem sokat változtam. Már fiatalabb koromban is én voltam a fura az osztályban... Nem veszem túlságosan a szívemre a dolgot. Őszintén szólva én lennék a legboldogabb, ha valóban nem szorulna megmentésre az a csinos irha… de mi van, ha tényleg nem is szorul? Ha az egészet csak bebeszéltem magamnak, ha a szemem előtt összefutó kapcsolatok, nyomtöredékek csak azért adták ki ezt a képet, mert tudtam, mit keressek, ha senki másnak fogalma sem lenne róla, hogy Rebecának bármihez is köze van. Nehéz elmagyaráznom, hogy miért akarok ennyire segíteni neki, hiszen valójában én sem igazán értem. Mikor azonban végre kinyögöm - elég rég volt már, hogy bármilyen téma képes volt megakasztani a szavam -, úgy tűnik, sikerült megértetnem magam, még ha az ő szájából visszahallva elég nagy taplóságnak hangzik is. De most mit szépítsek a dolgon, ha egyszer így van? Szeretem a nyílt beszédet. Rábólintok a szavaira, egy valami azonban még hozzá tartozik: - És téged sem borít ki, ha én bukom… így vagy úgy. Mert benne van a pakliban ez a lehetőség is, és ez még jobban zavar. Tudom, hogy igyekeznék megtenni minden tőlem telhetőt, hogy segítsek, és ha elbukom, úgy nem bánt annyira. Azt viszont tudom, milyen érzés, ha valaki csak egy tátongó űrt hagy maga után bennünk, és ezt nem szeretném. Mégis, vannak mindenkinek alapvető igényei, és ezek nem csak a test igényei, főként nem azok, hiszen egy kóbor numerát bármikor összehozok, ha úgy tartja kedvem, és ez nem túlzott önbizalom. A lélek igényei már nehezebb dolgok. Fájdalmasabbak. Én is kíváncsi vagyok azért a válaszra, hogy vajon hagyja-e, hogy segítsek neki, hogy vajon elfogadja-e így az ajánlatot. Tekintetem érdeklődve pihen meg az arcán, feszült vonásai figyelem kiürült poharam felett. A gunyoros kérdésre nem válaszolok, csupán a fejemet ingatom meg enyhén. Nem az aktájából akarom ismerni, hanem a saját szavaiból, ha már eddig elmentem és eddig eljöttem. Hallgatom. Ahhoz nagy tehetségem van, meghallgatni másokat, és bár igyekszem visszafogni magam, az agyam automatikusan levonja a maga következtetéseit. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy kerüli a tekintetem, de a kellemetlenül őszinte és fájó dolgok esetében ez pont az őszinteség jele. Remélem, hogy nála is. - Nem tudhatod, amíg nem próbáltad. Halvány, futó félmosoly villan fel az arcomon egy pillanatra. Mindennel így vagyunk, nem igaz? - Hidd el, tudom, hogy nem egyszerű normális életet élni a mienkhez hasonló képességekkel, de nem biztos, hogy rosszabb, mint bármi más. Szerintem találhatunk neked olyan kenyérkeresetet, amitől nem fog a nyakadban loholni több tucat öltönyös. Bár ha az öltönyös pasikra buksz... Honnan tudjam, nem igaz? Újabb félmosolyt nyomok el hamar, próbálom némi béna humorral elütni a téma komoly élét, de úgy, hogy érződjön, nem viccnek szántam a főbb dolgokat. - Mit veszíthetsz vele, ha kipróbálod? Őszintén kérdezem, kíváncsi vagyok, mi az, amitől megfosztatni fél magát. A szabadsága lenne? De hiszen olyan ez, mint a morbid biztonsági öv reklám: a biztonsági öv korántsem korlátoz annyira, mint a kerekesszék. Ez is pont ilyen helyzet. De persze ha határozottan elküld a fenébe, teljesítem a kívánságát. Nem erőszak a disznótor...
music: Írózene
Rebeca Hastings
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : ♥ Emma Stone
Hozzászólások száma : 169
Kor : 35
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Szer. 26 Aug. - 21:31
Andrew & Rebeca
A szavaira csak megrázom a fejemet, még sem mondom végül ki azt, hogy hány éves vagyok. Nincs erre feltétlenül szükség, amúgy is jó eséllyel pontosan tudja, hogy mennyi vagyok, mivel gondolom olvastam ár az aktámat, szóval nem tudnék neki újat mondani, ha kibökném a koromat. De mivel amúgy is megbeszéltük, hogy rendkívül dacos típus vagyok, úgy sem fogom csak úgy megmondani, meg egyébként is, teljesen mindegy, nem a korom most a fő téma. Azt hiszem, ha fontosabb témát kellene keresnünk, akkor inkább az lenne, hogy miért vagyok ennyire dacot és ellenkezem mindennel és mindenkivel, ahogyan persze vele is. Mondjuk ennek ellenére eljöttem vele kávézni, pedig annyira én sem vagyok naiv, hogy azt higgyem, csak beszélgetni akart, feleleveníteni a múltat és mesélni a szüleimről, hogy egy kiadós lelkiismeret-furdalást keltsen bennem, amiért csak úgy leléptem és azóta se mentem haza megmutatni, hogy életben vagyok. - Komolyan reméltem, hogy valami olyat mondasz, amiből nem az látszik, hogy olyan fenemód tökéletesen gondolkodsz mindenről. - azért itt kicsit megrázom a fejemet, mintha tényleg elvárható lenne az, hogy legyen benne valami hiba is. Tudom, hogy nem kéne ezt várnom, de... Andrew még mindig olyan tökéletes típus, aki okos és mindent jobban tud és még gyereket is azért nem vállalna, mert nem akarna neki rosszat, nem azért, mert mondjuk fárasztó lenne és nem akarna éjszakázni, vagy mert durva dolog az a nagy felelősség. Persze eredetileg inkább arra gondolok, hogy ez a nagy veszély az életében a húga keresgélése miatt lehet, aztán persze fény derül a meglepő igazságra is, amire nem számítottam első körben. Hát na, a fene se gondolta volna, hogy pont az derül ki róla, hogy zsaru és hogy azért van itt, hogy az én irhámat mentse. Az irhám köszönöm szépen jól van rajtam és nem vettem észre, hogy megmentésre szorulna. Kijutok én bárhonnan... na jó az esetek nagy részében, ha nem blokkolják az erőmet, vagy kábítanak el, vagy lőnek lábon... Jó, voltam már egy-két keményebb helyzetben, csak hát nem szokásom bevallani, hogy nekem is vannak esetleg gyengeségeim. Az viszont tényleg érdekel, hogy miért akar nekem ennyire nagyon segíteni, mert még mindig nem tudom, hogy mi oka van rá, még mindig... érthetetlen számomra. Persze közös múltunk van, mondhatni barátfélék voltunk, de az már rég volt, nem gondoltam én annyira, hogy így megmaradtam benne, vagy... csak van benne valami önkéntes világmegváltó szándék, amit most rajtam próbál meg kiélni? - Annyira? - kérdőn pillantok fel, miközben még mindig azt várom, hogy kinyögje végre mi is ez az egész. Legalább azzal, hogy most ő is szenved egy fokkal én is jobban magamhoz tudok térni és már nem olyan veszélyesen gyűrögetem a szalvéta szélét, csak egy kicsit. A nagy nehezen összehozott válasza viszont be kell vallani állatira meglep. Abbahagyom a piszkálást az asztalon és kissé meglepett, elkerekedett szemekkel pillantok rá. Alig ismer, legalábbis baromi régen találkoztunk, akkor meg... miért épp hozzám? Vagy pont e miatt? - Nehéz eldönteni, hogy ez most jót jelent vagy rosszat. Szóval... úgy érzed, hogy van esélyed segíteni nekem, de közben ha nem sikerül nem borít ki annyira a tudat, hogy buktad? - talán kicsit szárazan teszem fel a kérdést, mintegy csak úgy a tisztán látás kedvéért. Hát na, legalább akkor beszéljünk szépen őszintén. Azt amúgy nem láthatja rajtam, hogy megbántana ezzel, vagy hogy rá akarnám borítani az asztalt, sőt talán a végére egészen meg is enyhülök, azért kérdezek rá arra a hogyanra. Vajon hogyan tudna nekem segíteni, ha... persze ha hagynám. Vajon mennyire akarom neki hagyni, hogy segítsen? - Tehát egyszerűen csak magyarázzam el... mi sem könnyebb ennél. De hát te mindent tudsz rólam nem? - oké-oké nem kéne undoknak lennem már az elején, mert talán ezúttal nem adott rá okot, mert látszik rajta, hogy igazán próbálkozik, nekem meg csak valahogy hagynom kellene. Végül csak sóhajtok egyet, de most határozottan kerülöm a tekintetét, csak az asztalt mustrálom nagy erőkkel. - Én nem tudom, hogy milyen az a... normális, meg átlagos élet tudod? Ijesztőnek... tűnik... komolynak, meg felnőttesnek. - na igen, lássuk be, hogy lassan mondhatnánk én is felnőtt vagyok, legalábbis a korom alapján, de közben képtelen vagyok úgy viselkedni, felelősségteljesen, úgy ahogyan kéne normál esetben... pedig én próbálkozom, csak hát nem igazán az én terepem ez a keressünk valami munkát és éljünk normálisan, mint az átlag emberek. Amúgy is hogy éljen átlagosan az, aki képes átmenni a falakon? Nem irreális ezt elvárni tőlem?
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Hétf. 24 Aug. - 23:35
Rebeca & Andrew
Igen, valahogy így emlékszem rá régről is: töménytelen mennyiségű daccal. Nem véletlen a Rosszcsont név, tényleg mindig homlokegyenest az ellenkezőjét csinálta, mint amit mondtak neki. Ez általában nem a legkifizetődőbb tulajdonság, ha valaki hosszú távon életben akar maradni, de megfelelő mennyiségű türelemmel és empátiával lehet kezelni. Legalábbis azt hiszem. A korral kapcsolatos megjegyzésére elmosolyodom. - Valóban nem tűnsz túl öregnek, nincs rá okod, hogy titkold a korod. Még egy kicsit talán rá is játszok az egészre, leheletnyit erősebben nyomom meg az “öregnek” szót, hosszú ujjaimmal pedig elgondolkodva ütögetem meg az államat. Bármennyire komolyan veszem is általában az élet bármely dolgát, néha jólesik engedni egy kicsit a szigorból. Nem sok mindenben engedhetem meg magamnak, kevés az a helyzet, ami nem kíván meg tőlem maximális figyelmet és fegyelmet, de ez most ilyen kivételnek tűnik. Nem voltam mindig ilyen karótnyelt, de az évek és a rutin rajtam hagyták a nyomukat. A gyerektémában úgy tűnik, újfent nem értünk egyet. Nem mintha ez baj lenne. Egyszerűen ez az egész magánélet-dolog számomra… idegen és kicsit utópisztikus. Nem azért, mert ne szeretném, csupán nem lehet. Ezért is nehezebb kicsit beszélnem róla, és nem is szoktam meg, hogy bárki kérdezgessen. Ha mégis megtörténik, legtöbbször csak hárítok, és most sem tűnik jobb ötletnek belemászni a részletekbe, némi mérlegelő hallgatás után azonban nehézkes sóhajjal válaszolok. - A gyerek, a felelősség nem zavar. Az önzőség inkább. Tudom, milyen elveszíteni a szüleimet, soha nem tenném ki ilyesminek a gyerekemet, akkor sem, ha megvan a statisztikai esélyem egy békés nyugdíjaskorra. Elég pár perc hozzá, hogy tisztán lássa, miről is beszélek. Ez nem egyszerű számomra, de nem várom senkitől, hogy valóban megértse. - Igazából jó nyomon. Jelentem ki komolyan. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy találok egy halom földet és egy fejfát. Az is egyfajta lezárás lenne, még ha el is veszítenék vele valamit. Az biztos, hogy feladni nem fogom, bármi legyen is ott, amerre tartok. Milyen bölcs húzás volt tőlem, hogy későbbre tartogattam a zsaru-dolgot! Bár a legcsekélyebb józan ésszel is sejthető lett volna, hogy ha azzal nyitok, úgy eltűnik, mint szürke szamár a ködben. A túlzott magabiztossággal rávágott válaszra egyetlen pillanatra gunyoros félmosolyba rándul a szám széle. Néha úgy tudom irigyelni azokat, akik ennyire bíznak önmagukban és a saját képességeikben! Minden esetre nem kommentálom a dolgot, hagyom inkább elúszni a múló pillanatokkal. Szórakozottan fújok egyet a “magára vigyázásra”. Még hogy vigyázott magára! Ez minden volt, csak az nem! De ki vagyok én, hogy osszam itt neki az igét? Jogos hát a következő kérdés, és ismét gondolkodásra kényszerít. Bármilyen nehéz is beismernem, szükségem volt rá, hogy beszéljek vele. Kellett valami, ami a realitás talajához köt, valami, ami egy kicsit kirángat a mókuskerékből, kijózanít a megszállottságomból, és Rebeca felbukkanása pont megfelelt ennek a célnak. Hogy ezt hogyan fogalmazzam meg neki? - Rebeca, én... Szinte már kínlódom, ismét megvakargatom a nyakam, miközben figyelem, ahogy újra nekiáll gyűrögetni a szalvétát, és átér az étlap sarkára. Azonban azt is érzem, hogy egy kicsit talán megenyhült az irányomba, hogy nem kapálózik kézzel-lábbal. Nem irányítani próbálom, csupán hatni rá egy hangyányit, hogy átgondolja... - ...annyira… Elég bénának érzem magam, minimum, mintha a kezét készülnék megkérni, de az talán könnyebb lenne. Ez kényesebb téma. Nagy levegőt veszek, hogy újra nekifussak, és felpillantok rá. - Azért fontos, mert jelenleg te vagy az egyetlen, akihez bármilyen szinten is kötődni merek. Ez önmagában legalább annyira szemét vallomás, mint amennyire szánalmas. Azt jelenti, hogy elég fontos számomra, de nem annyira, hogy mindentől féltsem és óvjam. Elég fontos, hogy bizonyos stabilitást jelentsen, de nem annyira, hogy tönkretegyem, ha történik velem valami. Elég fontos, hogy ne legyek egyedül, és őt se akarjam, hogy egyedül legyen. Ha most nem pattan fel sértődötten, borítja rám az asztalt és viharzik el, akkor soha. Bár talán ez lenne a jobb megoldás… ki tudja? Ha ez után eljutunk a “hogyanig”, akkor előre dőlök egy kicsit, két kezem az asztalra támasztva, és úgy nézek rá. - Még nem tudom, de megtalálnánk a módját. Ahogy mondod, nem ismerlek, nem értem, mi van veled, de elmagyarázhatnád, ha van kedved… türelmes hallgatóság vagyok. Ismét egészen nyugodt a hangom, nyoma sincs benne az iménti zaklatottságomnak. Ha Evan most látna, biztosan jól szórakozna. Mindig azt mondja, hogy nem lehetek mindig olyan zen, nekem is kell lennie gyenge pontomnak… hát van. Több is, mint beismerném bárkinek.
music: Írózene
Rebeca Hastings
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : ♥ Emma Stone
Hozzászólások száma : 169
Kor : 35
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Hétf. 24 Aug. - 21:45
Andrew & Rebeca
Dac, na abból mindig is elég nagy mennyiségű volt nekem, bár ezt már talán régen is észrevette és azóta csak növekedtek ebbéli képességeim. Az a típus vagyok, aki még akkor is képes csak azért is nemet mondani valamire, amikor tudja, hogy ez a legnagyobb hülyeség, amit tehet, mert elfogadhatná a segítő kezet, különben amúgy baromira kampec van, de... ezt nehéz nekem megmagyarázni. Mondhatni még nem sikerült úgy teljesen isten igazából felnőnöm, pedig amúgy nagyon igyekszem, csak folyton jön valami, ami megakaszt ebben a nagy változásban. Rendőrök... halott pasi... szökés otthonról, csak fordított sorrendben, aztán mindig maradok, aki voltam. Rosszcsont... a nevelhetetlen kis vörös róka. - Én nem harapok, gondolom ez csak egy bizonyos kor után probléma a nőknél is nem? Ha már öregszenek, én meg még fiatal vagyok és üde. - azért szép az a huszonkilenc szó se róla. Ha innen nézzük, akkor nem csoda, hogy a szülei piszkálják, hogy mikor lesz már gyereke, bár az is tény, hogy amúgy a pasik ilyen téren ráérnek, nem olyan ez náluk, mint a nőknél, akkor csinálnak utódokat, amikor akarnak, függetlenül a koruktól, maximum a fizikai állóképessége esetleges hiánya okozhat problémát. - Akkor mi zavar? Mármint... nem zavarna egy gyerek? Azok sírnak és... nem alszanak rendesen, meg minden. - mint említettem nem vagyok valami határozottan felnőttes típus. Nem hiszem, hogy alkalmas lennék az anya szerepre, hiszen lássuk be, még saját magamról sem tudok gondoskodni rendesen ő próbálja meg egyengetni az utamat, nem hogy még egy gyereknek is a gondját viseljem. Esélytelennek tűnik a dolog. Aztán persze ki tudja, hogy mit hoz a jövő, az is lehet, hogy egy szer nekem is lesz családom... vagy nem. - Jó nyomon? Úgy igazából, vagy főképp reménykedsz benne? - ez itt a jó kérdés igaz? Meg akarja találni a húgát, aki jó eséllyel nem él, az is lehet, hogy a jó nyom vége az lesz, hogy majd a hullájába botlik, bár aztán persze ki tudja. Őszintén szólva ő tudja persze, nem tudom, hogy mire jut majd, meg találja-e vagy sem. Ennyi idő távlatából én már nem sok esélyt látok rá, de persze próbálkozni lehet, és ha jól sejtem, no meg ahogyan az arcán látom az eltökéltséget nem is fogja feladni. Az viszont eléggé ledöbbent, amit ezek után a tudtomra ad, még hozzá arról, hogy amúgy zsaru. Marha vicces, hogy nem ezzel nyitott... mondhatom! Akkor lehet, hogy már az első pillanatban megpróbáltam volna elhúzni a csíkot, én meg eljöttem vele kávézgatni, aztán ki tudja, hogy amúgy mit akar. Jó ég! - Igen! - vágom rá szinte azonnal a kérdést hallva. Biztos... na jó, azért nem mondom, hogy száz százalékra, mert lássuk be van azért abban a szökésben nehézség, ha mondjuk a képességem kicsit kihagy, ahogyan az James közelében is megtörtént. Úgy már egyből nehezebb dolgom van, de baromira nehéz azt beismerni, hogy esetleg... esetleg tényleg lenne aki el tudna kapni és hogy ezek szerint ő eddig söprögetett utánam és nem azért vagyok szabadon, mert olyan baromi ügyes vagyok, hanem mert ő megoldotta helyettem. - Tudok vigyázni magamra, eddig is ezt tettem! - morcosan húzom ki magamat. Igen a már említett dac. Az a típus vagyok, akit egy szelet tortával könnyebben be lehet csalogatni a kalitkába, mint betolni erőszakkal. Ha valaki okosan csinálja, akkor még célt is elérhet nálam, de ha direkt erőltet... megpattanok, ahogyan megpattantam anno otthonról is. Nálam már csak így mennek a dolgok, bár ha jól sejtem ő nagyon nem ért egyet, azért dobja be itt a jobbnál jobb ötleteket. - Miért olyan fontos ez neked egyáltalán annyira? Évek óta nem is láttál... nem... teljesen mindegy? - talán a végére megenyhülök, talán egy kicsit halkul a hangom is, ahogyan megint rá pillantok. Látom rajta, hogy morcos, nem tetszik neki a hozzáállásom, nekem meg az nem, hogy irányítani próbál és megmondani, hogy mit csináljak, szóval ha ezt nézzük, akkor végül is kvittek vagyunk. Idegesen kezdem el újfent a szalvétát gyűrögetni, az is kész csoda, hogy eddig még nem pattantam fel, viszont talán pont ez az, ami még jelent is valamit, valami pozitívat. - Hogyan? - ez egy jobb válasz... kérdés, mintha eleve ráborítanám az asztalt és kész. - Nem szeretek egy helyben maradni és... nem tudom Andrew... nem érted ezt az egészet. - sóhajtok csak egyet és talán most először láthatja azt, hogy zavartan kezdek el babrálni az itallap sarkával, ami most is ott pihen még az asztalon. Nem értheti... talán én sem, de ez az egész bonyolult, nem olyan egyszerű, hogy akkor most innentől jó kislány leszek. Unnám és... amúgy is egyedül minek?
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Szomb. 22 Aug. - 23:11
Rebeca & Andrew
Na jó, talán valahol egy kicsit az is volt a célom, hogy némi bűntudatcsírát ültessek a szívébe, de semmi több ennél. Mindenkinek saját döntése, hogy mihez kezd azzal az idővel, ami megadatott neki, és ebből mennyit szán azoknak a kapcsolatoknak a fenntartására, amikkel rendelkezik. Talán aljas húzás volt, legalábbis Rebeca szemszögéből úgy tűnhet, de én elhiszem, hogy szívesen látnák. Persze nem ismerem a szüleit olyan nagyon, nem annál jobban, hogy köszöntem nekik az utcán, és időnként összeültek a szüleimmel, de szerintem valóban megsínylették a lányuk eltűnését. Még akkor is, ha csak fogadott lányuk volt – sok minden kiderül egy országméretű adatbázisból… Ezen túl azonban sem jogom, sem hajlandóságom nincs beledumálni Rebeca dolgaiba. Ha kérné, biztosan segítenék, de ez az ő hatásköre. Valószínűleg minden más is az lenne, amibe eddig beleütöttem az orrom, de valahogy úgy éreztem, hogy jobb lesz, ha nem hagyom figyelmen kívül azt a halk hangot, ami azt suttogta, hogy itt segíthetek. Persze lehet, hogy totál rosszul láttam. Majd kiderül, nem igaz? Nem a kollégáim szoktak piszkálni, de ez azt hiszem, érthető. Kevés az az FBI-os, aki bevállalja a családot a munka mellé, és kevés az a nő is, aki hajlandó erre. Még én sem találtam meg azt, aki miatt képes lennék ekkora önzőségre. A védekező tartásból nem engedek, még ha el is mosolyodom a koros kérdésre. - Mondanám, hogy nem illik ilyet kérdezni, de erre csak ti nők haraptok. Huszonkilenc. Nem értem, miért van ennek jelentősége, de sosem voltam az, aki eltitkolja a korát. Vissza nem kérdezek, több okból sem. Egyrészt nagyjából a húgommal egyidős, másrészt pedig ezt is tudom. - A gyerekkérdés magában nem zavar, az csak egy kis része az egésznek. Tényleg így van. Valószínűleg még örülnék is neki, ha gyerekem lenne, ha nem az lenne a munkám, ami. Így… nem engedhetem meg magamnak. Ahogy sok minden mást sem. Ami a húgomat illeti, ez az egyetlen téma, amiben baromira makacs vagyok, és – bár már megszoktam valamennyire - még mindig kissé nehezen viselem, ha hülyének néznek emiatt, még ha talán teljes okkal is. Mindenkinek kell legyen valami agymenése, nem? - Hidd el, sok mindennel próbálkoztam, de csak mostanában tűnik úgy, hogy talán jó nyomon vagyok. Persze ez nem jelent semmit a valóságban, legalábbis nagyon keveset. Kértem már segítséget szinte minden létező legális és illegális úton, hogy megtaláljam Cassidyt, de mérsékelt sikereket értem el. Még Charles sem tudott segíteni, ez pedig újabb darabkát rakott hozzá a képzeletbeli kirakómhoz, ami a valóságban talán egy darabjával sem létezhet, de én még hiszek benne. És ez a lényeg. Az elfogadással kapcsolatos célzást értettem, de nem válaszolok rá szavakkal, csupán a szemöldököm vonom össze egy kicsit. Ebben nem ismerek poénokat, még ha nem is viccnek szánta az egészet. Persze ettől még igaza van abban, hogy valóban kellene valami hobbi, valami, amivel lefoglalhatom magam, de egyelőre semmi ilyen nem jött szembe, úgyhogy marad ez az állapot. Hagyok bőven időt, hogy feldolgozza az infókat, amik - meg kell hagyni - valóban nem kis dolgok. Nem mertem volna fogadni, hogy nem hagy itt a francba azután, miután megtudja az igazat, de ez már jó jel, hogy még mindig itt ül velem szembe, és a kávét sem kaptam az arcomba. Minden esetre a következő kérdésből nem tudom eldönteni, hogy ennyire naiv, vagy ennyire ostoba, de próbálom betudni az egészet annak a túlzott magabiztosságnak, ami abból fakad, hogy sosem csukták még rács mögé, hogy sosem kapták még el. - Nem kell elhinned, de attól még így van. Legalábbis nagyban hozzájárultam a dologhoz. Ami viszont a szökésedet illeti… ennyire rohadtul biztos vagy benne? Nyugodt a hangom, a kérdést pedig leöblítem egy korty jegeskávéval. Komolyan jólesik most. Lehet, hogy dupla adag kávéval kellett volna kérnem? Hosszúnak néz ki ez a nap. - De ha ennyire magabiztos vagy, biztosan van mire fel. Szívesen leveszem rólad a kezem, nagylány vagy, tudsz vigyázni magadra. Igazán nem akartam bunkó lenni, de ha neki ez a felfoghatóbb út, hát tessék. Hátradőlve megemelem mindkét kezemet, illusztrálva a szavaimat, majd ismét a pohárért nyúlok egy kortyra. Nagy sóhajt nyomok el a lázadó tiniket is megszégyenítő életszemlélet vázlatára. Remek. Komolyan, mintha nekem lenne tisztem helyretenni, holott baromira nem ezt akartam. - Az értelmes nem feltétlenül jelent unalmasat. Elmehetnél ejtőernyős oktatónak, vagy fotósnak, vagy bárminek, amit élvezel csinálni, és közben nem ásod vele magad alatt a gödröt. Az már túl sok lenne, ha azt mondanám, hogy akár a jó cél szolgálatába is állíthatná a képességeit. Nem akarom, hogy rámfogja, propagandát szervezek itt bárminek. - De igazad van, semmi közöm hozzá, hogy mit csinálsz. Ebből azonban az is következik, hogy tényleg nem fogok foglalkozni vele, mi kerül be róla az adatbázisba. Ez nem levegőben függő zsarolás, csupán egyszerű tény. Különben is, hogy a francba jutott eszembe, hogy a saját jóhíremet - sőt, az állásomat és a szabadságomat - kockáztassam egy éretlen csitri miatt, akiről azt hittem, ismerem? Persze, én voltam a hülye, belátom, mea culpa meg minden, de még mindig van bennem valami, ami nem hagy nyugodni. Valami olyasmi, hogy rajta segíthetnék, nem úgy, mint a húgomon. Talán ezért kötődöm hozzá ennyire, mert annyira emlékeztet Cassyre. Személyre szabott vezeklést kreáltam magamnak, saját földi purgatóriumot. Különös dolog ráébredni az ilyesmire. Felemelem tekintetem Rebecára, majd kiiszom az utolsó korty kávét. Fogalmam sincs, mit gondoltam, mit vártam attól, hogy idejöttem. Mégsem tudom elhagyni az utolsó próbálkozást… - Segíthetnék... Jegyzem meg látszólag félvállról, de nagyonis várom a választ, de közben figyelem az arcát. Nem szokásom ennyire törni magam senkiért.
music: Írózene
Rebeca Hastings
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : ♥ Emma Stone
Hozzászólások száma : 169
Kor : 35
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Csüt. 13 Aug. - 20:51
Andrew & Rebeca
Igaz, hogy nem mondja ki nyíltan, de azért érzem, hogy szívesen megtenné. Igen, lehet hogy találkoznom kellene a szüleimmel, hogy legalább tudják, hogy életben vagyok, ha aggódtak miattam, amit nem gondoltam volna, vagy csak könnyebb volt bemesélni magamnak azt, hogy nem érdekli őket a sorsom és akkor cseppnyi lelkiismeret-furdalásom sem marad? Ezt viszont elég szépen kivégezte azzal, amit mondott, és most majd jön a rossz érzés a miatt, hogy tényleg aggódnak talán és azt hiszik, hogy meghaltam? A legnagyobb baj viszont az, hogy a mindig bátor Rebeca igazából nem nagyon merne csak úgy hazaállítani. Tényleg így van. Simán lenyúlom a kasszát egy kisboltból, vagy lenyúlom a pénzt egy bankból, de az, hogy meglátogassam a szüleimet valahogy totál kizártnak tűnik. Nem merném, mert nem tudom, hogy mit mondanának, hogy hogyan néznének rám, hogy nem vonnának-e felelősségre, hogy csak úgy leléptem és a többi. Felnőttem, de az ember valahogy a szülei előtt simán visszasüllyed a gyerek szintjére, aki újra képtelen kimondani értelmesen két mondatot, hogy megvédje magát. Pont ezért próbálom az őt érintő kérdéssel, meg a magasságproblémával elterelni a beszélgetést. A saját dolgom most... nagyon kezelhetetlennek tűnik. Azt azért kiszúrom, hogyan fonja karba maga előtt a kezeit. Sikerült nekem is kellemetlen témára tapintani? Pedig idősebb nálam, ebben tuti biztos vagyok, ha jól sejtem akkor már talán a kollégái is piszkálhatták a miatt, hogy miért nincs még kis család. - Szóval a gyerek kérdés visszariaszt mi? Azt meg tudom érteni, de hány éves is vagy? - mármint az ideje korán fűbe harapás miatt kérdezem, mert ha orvos, vagy ügyvéd, azok azért nem halnak olyan korán, mint mondjuk a zsaruk. De hát miért lenne zsaru? Lehet, hogy tűzoltó... bár okoska, akkor meglepő lenne, hogy ilyen pályára lépett. Nem azt mondom, hogy a tűzoltóknak nem kell okosnak lenni, de hát na valahogy mégis meglepő lenne. - Nem gyenge, de nem fogadtál magánnyomozót, vagy valami? És ha már tudod, hogy vagyunk... egy hozzánk hasonló nem segíthet? - jártam abban a suliféle helyen James-szel. Ő ott valami x-men volt, vagy mi a frász. Persze pár nap után elhúztam a csíkot, mert az ilyesmi nem nekem való, de ott vannak olyanok, mint mi, szóval lehet, hogy lenne, aki segíthet neki. Valahonnan tudja, hogy vannak mutánsok, bár ez a megnevezés még mindig nem igazán tetszik nekem. - Oh, szóval... ezért kéne neked a család, akkor lehet hogy elfogadnád... tudod... - nem mondom ki és azért próbálok most nem átmenni szemét viccelődőbe, csak finoman vonom meg a vállamat, picit lebiggyesztett ajkakkal. Nem akarok én rosszat mondani neki, mert hát érthető, ha még reménykedik, de tíz év... az állati sok idő, nem hiszem, hogy van még esélye megtalálni a húgát, vagy ha igen, ki tudja milyen állapotban van és mik történtek vele. Kéne neki valami más... hobbi. Ezek után a nagy bejelentés finoman szólva is azt hiszem mondhatom, hogy érdekes módon sokkol. A jeges kávém egy kis része a ruháján landol és persze az asztalon és a nevetés elültével törölgetni kezdem, főleg mert a képe még mindig komoly, szóval nem viccelt. Remek... zsaru... egy zsaru, aki látta, hogy mit csináltam és leül velem kávézgatni? Fura egy taktika. És nem is csak sima zsaru... baszki... azért ez elég durva feldolgozandó info, nem csoda, ha csendben hallgatom tovább és egyre inkább esik le az állam, főleg amikor még azt a bizonyos bankrablást is megemlíti. Na akkor a maradék mosolydarabkák is az arcomra fagynak, sőt határozottan rosszallóvá válik a tekintetem. - Aha... szóval azt akarod mondani, hogy neked köszönhetem, hogy még nem próbáltak meg rács mögé dugni. Tudod ugye, hogy simán meglógnék? - jól van, talán kissé túlzó a magabiztosságom, főleg hogy James rávilágított, hogy vannak helyzetek, amikor nem lenne semmi esélyem sem. Ha a képességemet kilövi valaki, akkor annyi, csak a nagy szám marad, meg a rácsok, amik megállítanak. Azért innentől nehezebben reagálok, komolyan jobb lett volna, ha viccel és még papolni sem akar, de persze végül mégis csak megteszi. Értelmeset... miért nem értelmes az, amit csinálok? - Nem arról volt szó, hogy nem akarsz papolni? Meg amúgy is menjek el valami nyomi bolti eladónak, mint a srác az előbb, vagy pincérnőnek? Netán üljek be az iskolapadba ilyen idősen? Rohadtul unnám. - flegmán rántom meg a vállamat, és inkább iszogatok még a jeges kávémból, ha már egy részét ki sikerült köpni. Szóval értelmes élet, csak úgy... hirtelen mi? Bastian halála után az is kész csoda, hogy életben vagyok és nem hagytam el magamat teljesen. Pedig közel voltam hozzá, volt időszak, amikor enni se volt kedvem, meg semmi. Az az értelmes élet, amit mások rabszolgamunkával és gürizéssel töltenek, nekem nem fekszik.
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Szer. 12 Aug. - 20:59
Rebeca & Andrew
Mindig is túl reális gondolkodású embernek tartottam magam ahhoz, hogy higgyek az intuícióban, de néha rohadtul irigylem azokat, akiknek sikerül. Persze a véletlenekben sem hiszek, de nem valami felsőbb hatalom miatt. Vagyis de, nevezhetjük annak is, néhányan Istennek, mások sorsnak vagy végzetnek hívják, én egyszerűen az univerzum rendjének. Van, hogy a dolgoknak egyszerűen meg kell történniük valamilyen okból. Legtöbbször ezt az okot nem értjük, nem látjuk az adott pillanatban, csak később. Ehhez kell baromira türelmesnek és kitartónak lenni. Ebből kiindulva egyáltalán nem meglepő a bizalmatlanság, valószínűleg fordított esetben én sem adnék senki szép szavára, pláne, miután végignézik, ahogy rossz fát teszek a tűzre. Nem nagyon tudnám megmondani, mikor voltam utoljára moziban vagy koncerten… ezek inkább csak régről maradt emlékek a magasság előnyeiről. A szövetségi ügynöklét nem engedi az efféle kicsapongásokat, ahogy a normális kapcsolatok kialakítását sem segítik. Csak mosolyogva bólintok a magasságos témára, valószínűleg így is bőven túltárgyaltuk a dolgot. Annál érdekesebb viszont az a megilletődöttség, amivel Rebeca a szülei reakciójának hírét hallgatja. Talán van egy kis bűntudata amiatt, hogy csak úgy lelépett tőlük, és évek óta feléjük sem nézett? Nem az én tisztem rákérdezni, ahogy kiosztani sem. Majd ő lemeccseli magában, ha mégis elültettem a bogarat a fülében. Nem tudom, mit reagálnának a szülei, de szerintem nagyon rosszat kell tenni ahhoz, hogy valakinek a szülei “ellene forduljanak”. Az azonban igaz, hogy ha az én szüleim élnének még, eszembe nem jutna évekre elszökni tőlük. Persze lehet, hogy az én normális családom a ritkább fajta családmodell mostanában. A “szép család, kis feleség, többi pereputty” kérdés azért kicsit mellbevág. Mármint… nem számítottam rá így az elején, de végülis következtethető volt az előbbi témából. Megköszörülöm a torkom, és ha most lenne rajtam nyakkendő, biztosan eltökölnék azzal, hogy igazgassam. Vagy legalább a jegeskávé itt lehetne már, hogy lefoglaljam a kezeimet a pohárral. Így csak az marad, hogy összefonom a karjaimat magam előtt. Ösztönös védekezés, mondaná a zsarupszichomókus. - Nem, nincs semmi ilyesmi. Pedig egyesek szerint ideje lenne, mielőtt idejekorán fűbe harapok, és meg sem tapasztaltam, milyen éjszakákat nem aludni egy csecsemő mellett. Az éjszakákat nem alvás mondjuk most is megvan, csak teljesen más okokból. Könnyed hangon elsütött poénnal és egy mosollyal próbálom ellensúlyozni a testtartásomat, amit csak későn vettem észre, hogy egyáltalán felvettem. Nem kérdezek vissza, nekem ennyire nem megy a magánéleti témába tenyerelés, legalábbis amikor kikapcsolom magamon a professzionális gombot. Ha dolgozom, egy hatévest is képes vagyok kikérdezni, mikor öt perccel előtte hajtott át a kutyáján a kamion. Morbidnak hangzik, de ez van. Jó vagyok abban, amit csinálok. Néha túl jó is. - Japp. Tíz éve. Rohadtul hosszú idő. Válaszolok a pofátlannak egyáltalán nem érzett megjegyzésre. Sokan néztek már hülyének emiatt, de valaminek csak életben kell tartania, nem? - Néha már megkísértett a gondolat, hogy feladjam, de… kell valami, ami mindig tovább hajt. Nekem ez maradt. Megvonom a vállam, és ezzel lazítok is az izmaimba szökött feszültségen, ráadásul az italunk is megérkezik, úgyhogy van mivel elfoglaljam magam. Egy korty a koffeinkoktélból, mielőtt válaszolnék… és mielőtt erre válaszképpen eltalálna egy tized korty jegeskávépermet. Na igen, valahol számítottam valami hasonlóra. Meg sem próbálom letörölni a finom cseppeket, már azelőtt beitta az ingem, hogy Rebeca egyáltalán a szalvéta után nyúlt volna, de azért díjazom az erőfeszítéseit. Nem reagálok a nevetésére, elég válasz lehet az arcom komolysága, hogy nem vicceltem az imént. Mikor némileg lecsillapodik, akkor bólintok egyet, mielőtt megszólalnék. - Nem csak zsaru. Szövetségi ügynök. Bontom ki a témát a nem túl kíméletes felvezetés után. - Valójában azért vagyok itt, mert úgy három évvel ezelőtt egy bankrablás kapcsán felfigyeltem a nevedre az FBI adatbázisában. Aztán kutakodtam egy kicsit az aktádban, és elkapott valami szentimentális hullám, és… nos… fogalmazzunk úgy, hogy oka van annak, hogy még nincs a nyakadon néhány ügynök… vagy bilincs a csuklódon. Nehezen tudom elmagyarázni, miért is kezdtem, amit tettem, de sosem voltam az az igazán gerinctelen fajta, mint sok munkatársam. Hogy ez pozitívum, vagy negatívum, az attól függ, kit kérdezünk. Nem tudok sokat a bankrablás részleteiről, csak hogy találtak egy halott pasast, aki feltehetőleg Rebeca társa volt akkoriban. Hogy milyen viszonyban voltak, arról fogalmam sincs. - Nem fogok papolni semmiről, megígértem. Csak a saját szememmel akartam látni, hogy vagy. ...és hogy élsz. Ez bár nem lett kimondva, mégis odakívánkozik a mondat végére. - Nem gondolkodtál még rajta, hogy… valami értelmeset kezdj az életeddel? Csak egy gondolatébresztő kérdés, egy korty jegeskávé előtt. Lehet, hogy hagynom kellett volna a francba az egészet.
music: Írózene
Rebeca Hastings
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : ♥ Emma Stone
Hozzászólások száma : 169
Kor : 35
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Szer. 12 Aug. - 15:54
Andrew & Rebeca
Igazából régóta nem hiszek már a véletlenekben, mint az efféle pont összefutottunk dolgokban, főleg ha olyan valakiről van szó, akit baromi régen láttam, igazából még gyerekként és az is kész csoda, hogy megismerjük egymást. Meg aztán, akinek eleve vaj van a füle mögött, eleve sokkal nehezebben és kevésbé bízik meg másokban, így hát én is így vagyok ezzel. Tolvaj vagyok, vagy mi a szösz, az ilyen sorsszerű találkozások meglepnek és nem feltétlenül gondolok jót mögéjük. Azt hiszem esetemben már az is nagy dolognak számít, hogy nem fogom magamat és rohanok el, vagy nem léptem le már akkor, amikor megszólított, az hogy e mellett van bennem egy kis - közepes adag - bizalmatlanság nem olyan meglepő. - Jogos, irigyellek. Én maximum felkapaszkodhatok más nyakába egy koncerten, vagy kereshetek valami magaslati pontot, ahonnan látni is lehet. - no igen, azért a magasságának bőven vannak előnyei. Aztán persze ott van mozi is, amikor ő gond nélkül lát még akkor is, ha az előtte ülő nagyon terpeszkedik, én meg nyújtogathatom a nyakamat. Voltam már olyan filmen, amikor konkrétan majdnem azért vágtak ki a teremből, mert a film kezdete után percekig új helyet kerestem magamnak. Francért kell feliratos filmeket csinálni! Azoknál az ember semmit sem lát, ha valaki ül előtte, akinek a feje belelóg a lényeges részekbe. Oké, én vagyok a hülye, ne nézek külföldi filmeket és akkor nincs ilyen probléma mi? - Lehet, de... - esetlenül rántom meg a vállamat. Na igen, ez is ritka nálam, amikor nem tudok rákontrázni valamit és nincs meg az azonnal jött hsz, hanem kicsit sikerül elvesznem, mint ahogyan most. - ... túl rég volt már. - azért azt értékelem, hogy nem okoskodik, pedig nem lett volna meglepő, ha hozzáteszi, hogy igazán elhúzhatnék haza megmutatni, hogy amúgy életben vagyok, ha már nekem vannak még szüleim, neki már már pl. nincsenek. De egyelőre ez esélytelen, amúgy is ügyesen kell lavíroznom, vannak már olyan államok, ahol ismerik az arcomat, szóval nem utazgathatok csak úgy lazán ide-oda. Meg hát csak azért, mert ő azt mondja szerettek, mi van akkor, ha simán feladnának csak hogy kapjak egy kis büntit és akkor hátha abból majd tanulok? - Oké jogos, bár azóta csak történt veled ez-az. Nincs még szép család, meg kis feleség, meg a többi pereputty? - nem mondom ki, hogy ő olyan jó fiúnak tűnik még most is, akihez valahogy ez passzol. Persze azt nem tudom, hogy rendőr és a zsaruknak azért macerásabb a kapcsolatépítés, hiszen azért lássuk be nem épp az a nők legnagyobb vágya, hogy naponta rettegjenek, hogy a pasijuk, férjük hazatolja-e a képét, vagy inkább beszerzett egy golyót és elpatkolt. - És tíz év alatt még nem adtad fel? Hű az anyja! - lehet, hogy pofátlan megjegyzés ez a részemről, de azért kap mellé egy elismerő bólintást is és addig sem a saját bajommal kell foglalkoznom, meg a saját pocsék kis emlékeimmel. A szalvéta gyűrögetést is abbahagyom és a kezemet is hátra húzom, amikor megérkezik a két jeges kávé. A sajátomat magamhoz is húzom és kortyolok belőle. Kíváncsian várom a válaszát közben. Komolyan arra számítok, hogy valami karót nyelt figura lett. Tudom is én, ügyvéd, vagy orvos, vagy valami jegyzőféle, mit tudom én, hogy mik vannak még, annyira nem vagyok gyakorlott, én még csak a közelében sem voltam a magasabb iskolában. Szerintem hülyét is kapnék egy ilyen helyen, nem nekem való az oktatási rendszer. Túlságosan kötött, amit én nagyon nem viselek jól. Aztán megérkezik a válasza is, amire nem mondhatnám, hogy számítottam és ennek elég egyszerű jelét is adom. Az első reakcióm, hogy a számban lévő kis adagnyi jeges kávét prüszkölve küldöm meg előre, csak aztán nevetem el magamat, komolyan úgy vélve, hogy minden bizonnyal viccel csak, hiszen az előbb nézte végig, ahogyan lenyúlom a zsét a boltból, most pedig bejelenti nekem, hogy amúgy zsaru? - Hülyéskedsz igaz? - francba, rohadtul komoly az arca, amit nem vágok, mert akkor mégis mi a fenéért bájcsevegünk itt? Most már magamhoz veszem az előbb gyűrögetett szalvétát, és letörlöm kicsit a számat, meg persze az asztalt és... kicsit előre is nyúlok, hogy kicsit letöröljem a mellkasán is a ruhát, bár azt hiszem azt már majdnem felesleges, jó eséllyel elég gyorsan beitta azt a pár cseppet, amit ráküldtem. - Komolyan zsaru vagy? - azt hiszem a döbbent okozza, hogy nem pattanok fel és rohanok el pánikszerűen. Vagyis... annyi logika bennem is van, hogy ha el akart volna kapni, akkor már csak megtette volna nem?
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Hétf. 10 Aug. - 19:38
Rebeca & Andrew
Máskor értékelném a lány fejében kialakuló “kórképet”, most azonban nem tölt el akkora örömmel, hogy viszontlátom az arcának rezdüléseiben, a tekintete villanásában a rendőrségi pszichológia eredményét. Persze, számítottam rá, hogy nem megy majd egyszerűen, hogy nem fogjuk keblünkre ölelni a másikat, hiszen rég volt már, talán igaz sem volt mindaz, amit lassan évtizedekben mérhető távolságban átéltünk, mégis… ez így szívás. Az egész. Hogy körítenem kell. Igaz, lehetnék őszinte is az elejétől fogva, de akkor valószínűleg idáig sem jutottunk volna el, ahogy a forrófejűségét ismerem. Lehet, hogy ebben változott, de az eddig látottak alapján… nem vennék rá mérget. Marad hát a “lassú víz partot mos” taktika, az igazságot meg majd falatokban adagolom, hogy könnyebben megeméssze. Mert jófej vagyok. Ha nem lennék, már bilincs lenne a kacsóin, még ha úgy gondolja is, hogy könnyen meglépne a zsaruk elől. Meglepődne, ha tudná, mennyi mutáns járul hozzá a nemzetbiztonságiak munkájához. Eszemben sincs beleszólni az életébe, az nem az én reszortom. Különben is, már a szüleire sem hallgatott, miért pont rám kezdene? Inkább hallgatok, bár még nem is lenne okom beszólni neki, azon kívül persze, hogy jobb irányba is terelhetné az életét, mint hogy lopkodjon, de szerintem ezzel ő is tisztában van, felesleges lenne a szájába rágnom. Meg amúgyis megígértem, hogy nem okoskodom. Sosem szerettem egyszerűen megoldani a dolgokat, az olyan… fapados. A problémákban a kihívást szeretem. Amiben nincs kihívás, az nem probléma, és nem éri meg gondolkodni rajta. Én már csak ilyen vagyok, de nem bánom egy percig sem. Az esős dolgon elmosolyodom. Valóban. - Engem sem zavar már régóta, hogy a többségnél magasabbra nőttem. Koncerten különösen előnyös, még ha a mögöttem állók utálnak is érte. Elégedett vigyor terül szét az arcomon. Ennek is vannak előnyei, legalább annyi, mint hátránya. A metrót például utálom. Folyton lefejelek valamit, ha nem figyelek. De már legalább megszoktam, hogy hogyan bánjak a nyurga tagjaimmal. Ugyan, melyik kamasznak jó a viszonya a szüleivel? Valószínűleg egyiknek sem, de a szívük mélyén mindegyik szülő szereti a gyerekeit, még ha fogadottak is, hiszen időt, szeretetet és pénzt áldoztak arra, hogy felneveljék őket. Kiérzem a flegmaság mögül, hogy azért nem hatástalan, amit megosztottam vele, ami azért jó jel. - Hidd el, szerettek téged, még ha időnként nem is tudták eléggé kimutatni. Azt nem teszem hozzá, hogy valószínűleg azt sem bánnák, ha meglátogatná őket, mert bizonyos szemszögből már okoskodásnak hathatna, az pedig tabu ugyebár. A pletykák említésére lesandítok rá, hogy lássam, hogy reagál. Érdekes. És nem csak a pletykák. A kávézóba lépve feltűnik, hogy eléggé elmerengett valamin, de csak sejteni tudom, hogy valójában min is. Nem kérdezek rá, hagyom, hogy túllendüljön a dolgon, és úgy tűnik, a pincérnő érkezése segít ebben. A kezemmel takarom el a mosolyt, visszafogott torokköszörülésnek álcázva, milyen jót mulattam a kis közjátékon, mielőtt belefogok a saját történetembe. - Na igen, az eleje valóban elég durva, de… régen történt. A többire mondtam, hogy semmi extra. Javítom ki magam kissé zavartan. Valójában biztos elég hülyén jött ki, hogy egybevontam az “előtte” és “utána” részt, de nem akartam túlcifrázni a dolgot. Közben nem kerüli el a figyelmem az apró pótcselekvés a szalvétával. Úgy tűnik, nem csak én vagyok zavarban. A kérdés nem ér váratlanul, nem is tart hát sokáig, amíg válaszolok rá. - De, akartam. Vagyis akarom. Már tíz éve, de eddig semmi. Szórakozottan vakarom meg az arcom, amire most némi csalódottság árnya vetül. Ez kellemetlenebb téma, mint a szüleim halála. Pont azért, mert ezt még nem adtam fel, ezt még nem fogadtam el. Úgy tűnik, most jön a fekete leves… és nem csak szó szerint. Amíg a pincérnő leteszi elénk a két jegeskávét, húzom egy kicsit az időt, de aztán felpillantok Rebecára. - Mondhatni, hogy itt élek, amikor nem éppen kiküldetésen vagyok. Rendőr lettem. Ennyi ésszel többre is vihettem volna, de a szüleim halála és a húgom eltűnése után hivatásomnak éreztem, hogy ezzel foglalkozzak. A sok szar zsaru között igyekszem én lenni a jó. Hogy ez mennyire sikerül? Nem az én feladatom megítélni, de a lelkiismeretem tiszta. Figyelem a reakcióját, valójában magam sem tudom, mire számítok.
music: Írózene
Rebeca Hastings
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : ♥ Emma Stone
Hozzászólások száma : 169
Kor : 35
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Hétf. 10 Aug. - 11:05
Andrew & Rebeca
Azért mégis csak érdekel, hogy mit is akar, még ha van is bennem bőven bizalmatlanság felé. Az hamar nyilvánvalóvá válik, hogy végignézte jó eséllyel az egész kis akciómat és az is, hogy talán többet tud rólam, mint amit így elsőre gondolhatnék, és ez még inkább birizgálja a kíváncsiságomat. Vajon csak tényleg meglátott az utcán, vagy valami másról van szó? Rebeca-Rebeca, kevésbé kellene, hogy érdekeljenek a részletek, inkább le kéne lécelned, a végén még bajba kerülsz, vagy úgy mondanám, hogy még nagyobb bajba kerülsz, mint amibe eddig sikerült sodornod magadat. - Akkor rendben leszünk, az okoskodást sosem szerettem. - no meg a kioktatást sem. Azért is léptem le otthonról, mert folyton meg akarták mondani, hogy mit csináljak, mikor és hogyan, de az én életem, az én dolgom nem? Nem másnak kell megmondani, hogy mit kezdjek vele, hogy mik legyenek a céljaim, azt egyedül nekem kell tudnom, a szüleim ellenben szívesen határoztak volna meg mindent helyettem. - Jogos, akkor nem irigylem túlságosan az okosokat. - na igen, nem jó dolog túlbonyolítani mindent, én legalábbis mindent az egyszerűbb végéről fogok meg, az sokkal kifizetődőbb legalábbis számomra. De ha jól sejtem a nagy sóhaj arra utal, hogy ő is a bonyolítós fajta, pedig mennyivel jobban járna, ha könnyedebben venne mindent. Persze úgy könnyen bajba is lehet kerülni, de ez már részlet kérdés. - Oh, ne aggódj, nem zavar engem a magasság. Már egészen jól megszoktam, hogy a legtöbbeknél kisebb vagyok. Meg aztán, ahogy mondani szokták engem később ér el az eső. - és a nehéz társak is előbb a magasabbaknak törik be a fejét, én már tompább ütést kapok. Na jó, azért nem számítok arra, hogy a fejünkre találna esni egy zongora, vagy betontömb, hogy jól jöjjön a méretbeli különbség, inkább csak viccelődöm. Persze, ha arról van szó, bármikor lelécelnék, de ettől még kíváncsi vagyok. Arra is, hogy tényleg az utcán látott-e meg, vagy valami másról van itt szó, vagy hogy egyáltalán mi van vele és mi volt a szüleimmel az után, hogy leléptem. - Azt hittem, hogy fellélegeznek, hogy végre megszűnik az állandó probléma forrás. - rántom meg a vállamat, de azért valahol látszik, hogy mégis csak megérint az, amiről beszél. Nem gondoltam, hogy aggódni fognak, legalábbis nem, hogy ennyire. Oké a szüleim, de sosem volt valami jó viszonyunk, finoman szólva sem. A további szavaira viszont már kissé elkerekedik a szemem, de aztán csak egy szórakozott mosoly kerül a helyére. - Szóval... ilyesmiket pletykáltak, érdekes. - betuszkolás nem volt, én lógtam be abba a csomagtartóba, mert úgy akartam lelépni, aztán persze kiderült, hogy Bastian végig tisztában volt a jelenlétemmel. Ez még persze nem rossz emlék, csak az összes többi, ami hozzá tartozott évekkel később, épp e miatt csendesedem el kicsit. Az sem zavar most különösebben, hogy a kávézó nem éppen az a szép spéci hely, de ezen a környéken azért nem sok ilyen van. A gondolataimba merülve lépek be előtte, most még a nagy ellenállás is elmarad, miszerint elég önálló vagyok már, hogy kinyissam magam előtt az ajtót, sőt már a cipőfűzőmet is egyedül kötöm be, inkább csendben maradok, ritka alkalom. Csak akkor pillantok fel, amikor megérkezik a pincérnő is, és Andrew leadja a rendelését, pár pillanatig pedig a nő engem vizslat, hogy szólaljak már meg végre. - Nekem is ugyanazt. - bököm ki végül, belül pedig végre megrázom magamat, hogy abbahagyjam ezt a buta merengést. Nincs rá szükség, csak magamat idegesíteném vele, akkor meg minek csinálom? A múlt elmúlt, visszahozni nem lehet, úgyhogy ne foglalkozzam vele igaz? - Ez azért nem semmi extra, elég... durva. - kerekedik el kissé a szemem, miközben magamhoz húzok egy szalvétát, hogy azt kezdjem el gyűrögetni. Le kell foglalni valamivel a kezemet, ez valami kellemetlen berögződés nálam, főleg ha olyan helyzetben vagyok, ami még új és nehezebb kezelni, mint ez az Andrew-val való találkozás. A hátizsákomat pedig szépen közben belökdösöm a lábammal a székem alá, és persze az egyik lábamat lazán a pántba akasztom. Tolvaj vagyok vagy mi, odafigyelek rá, hogy tőlem ne nyúljanak le semmit sem. - És nem akartad megkeresni a húgodat? - kézenfekvő lenne, mert hát úgy fest, hogy szerinte nem csak elszaladt. Jó persze az ember nem rohangál mindenféle nyomok után gyerekként, de... mit tudom én, később. - A városban vagy pár hónapja, de igazából kezdem unni, úgyhogy keresek valami izgalmasabbat. Te itt laksz? Egyáltalán mi lett belőled? Ügyvéd? Orvos? - ha már olyan okos, bár a fene tudja nincs olyan ügyvéd feje, aztán persze ki tudja, azért nem minden ügyvédnek van a homlokára írva, hogy az.
Ha a szépen gyarapodó szövetségi adatbázisból indulok ki, akkor nem fog sokáig tartani Rosszcsont szerencséje. Ez viszont már nem az én bajom, nem igaz? Valójában már az is nagy eredmény, hogy ennyit törődtem azzal, hogy ne kapjon a nyakába néhány szövetségi ügynököt. Ha nem elég körültekintő hozzá, hogy ne kapják el, akkor így járt. Nem kellene különösebben foglalkoztatnia a dolognak. Mégis itt vagyok. A kérdésre lepillantok rá, és futó fintorra rándul az arcom. - Ha ez arra vonatkozik, hogy akarom-e osztani neked az észt bármiről, akkor nem. Különben is, az okoskodás a hülyék kiváltsága. Pont ezért utálom én is, ha valaki okoskodik. Nem szeretem azokat az embereket, akiknek mindenről van véleményük, mindent jobban tudnak másoknál és ezt hangoztatni is szeretik. A megoldásos dologra csak megingatom a fejem. - Nem, azok a lusták. Az okosak szeretik túlbonyolítani a dolgokat, mert úgy… elegánsabb. Hidd el, én már csak tudom. Elnyomok egy színészi sóhajt, és két hüvelykujjamat beakasztom a nadrágom zsebébe. Kamaszkoromban nehezen tudtam mit kezdeni a nyurga végtagjaimmal, és időnként ez máig visszaköszön, például az ilyen helyzetekben. - Na látod… amúgy meg szívesen. Mosolygok vissza én is, és valahogy örülök, hogy egy kicsit enged a kezdeti fagyos légkör. Persze nem várom el, hogy bízzon bennem, és őszintén szólva én sem tenném fordított esetben, de ha már nem fogóval kell kihúzni belőle a szavakat, az haladás. Meg a kávézást is kellemesebbé teszi. Nem a legkellemesebb kényelmetlen szótlanságban végigülni még egy fél órát sem, többet meg pláne. Régen zavart, ha cikiztek a magasságom vagy éppen az eszem miatt, de mostmár nem veszem fel az ilyesmit. Őszintén szólva már büszke vagyok mindkettőre, és arra is, amit eddig sikerült elérnem az életben. A legtöbb piszkálódó hajlamos irigykedni, és így vezetik le a bennük felgyűlt frusztrációt. Még mindig jobb, mint egy verés. Vagy a fene tudja, kinek mi. - Mindjárt ott vagyunk, aztán tényleg leülünk. Mondanám, hogy addig összehúzom magam, de sajnos nem mennél vele sokra. Legalább annyira nem egyszerű hirtelen összemenni, mint a fordítottja. A kérdésben akaratlanul is felfedezem a kíváncsiságot, és ez megmosolyogtat. Nem sokat változott azon kívül, hogy mostmár teljes jogú felnőtt. - Igen, egy ideig te voltál a szenzáció. Vagyis inkább a hűlt helyed. A szüleid rettenetesen aggódtak érted, anyád elég sokáig nem akarta elfogadni, hogy a rendőrség lezárta a nyomozást. Mivel megállapították, hogy önként hagytad el az otthonod, ezért nem vitték túlzásba a keresést. Bár egy idő után ennek ellenére is kész horror-sztori lett a dologból. Azt pletykálták, hogy valami idegen pasas betuszkolt a csomagtartójába. Tudod, milyenek az emberek. Kiszínezik, ami túl unalmas nekik. Vonom meg a vállam könnyed mozdulattal, miközben elérjük a kváézót. Kívülről nem túl bizalomgerjesztő, de nem baj, legalább nem nyüzsögnek bent a turisták, pedig itt lehet az egyik legjobb kávét kapni a városban. Megkopott a festék a “Central Perk” feliraton, ahogy a benti székeken is, de pont ettől van olyan sajátos hangulata. Ajtót nyitok előtte - alapvető udvariasság egy nővel szemben, bármennyire kikérik is maguknak az emancipáltságukat -, és hagyom, hogy ő válasszon helyet. Nem húzom ki a széket, de csak akkor foglalok helyet, ha már leült. A pincér csaj az unalmas barna-fehér egyenruhájában akkor lejt oda hozzánk, amikor látja, hogy már elhelyezkedtünk. - Egy jegeskávét szeretnék. Adom le a rendelésemet. Talán nem ez lenne az elvárható egy férfitől - a szövetségi ügynökről nem is beszélve -, de alapvetően nem szeretem a kávé ízét, legalábbis töményen nem. Ízesítésnek viszont tökéletes. A pincérnő megvárja, amíg Rebeca is rendel, majd visszatipeg a pult mögé. - Ami engem illet… valóban normális családom volt. Kicsit kellemetlenül érint a kérdés, ennyi év után is nehéz beszélnem róla, de már legalább nem fáj. - Úgy egy évvel azután, miután leléptél.... megölték a szüleimet, a húgom pedig eltűnt. Szerintem elrabolták, de a rendőrség szerint csak megijedt, és elszaladt. Persze, és eszébe sem jutott volna keresni a történtek után… na mindegy, a lényeg, hogy azután nem volt már miért maradnom, és otthagytam a várost. Ide jártam főiskolára, aztán dolgozni kezdtem. Semmi extra. Mondom el az én részemet a sztoriból viszonylag röviden. Nem akartam nagyon részletezni a dolgot. - Itt laksz most, vagy csak erre jártál? Passzolom át a labdát, miközben kényelmesen hátradőlök a széken. Ha nincs az öltöny, hajlamos vagyok elhagyni a szövetségi léttel járó merevséget is.
music: Írózene
Rebeca Hastings
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : ♥ Emma Stone
Hozzászólások száma : 169
Kor : 35
Tárgy: Re: Bronxi kis trafik Vas. 2 Aug. - 21:56
Andrew & Rebeca
Az a nagy helyzet, hogy soha sem voltam az a kimondottan körültekintő fajta. Lehetnék, de nem megy. Ehhez én egyébként is túlságosan szétszórt vagyok. Régen is Bastien volt, aki figyelt mindenre, én pedig inkább csak szórakozásnak éltem meg ezt az egészet, de ő már nincs és nem is lesz soha sem, hogy figyeljen, vagy épp vigyázzon rám. Én viszont ettől még cseppet sem változtam, maximum eddig a mázli segített, hogy a nagyobb bajokat megússzam, de ki tudja, hogy ez meddig jön még be. Bármikor jöhet egy rosszabb széria, de lássuk be amúgy sincsenek céljaim az életben, talán e miatt is nem érdekel annyira már ez az egész, mert élek, amíg tart és kész. Nincsenek nagy vágyaim jövőbeli családról, hiszen az, akivel talán el tudtam volna képzelni ezt valaha is már nem él, akkor pedig miért járassam olyasmin az agyamat, amire így se úgy se van kilátásom? - Végül is tényleg illik hozzád, régen is sokat okoskodtál, most is azt akarsz? - na majd meglátjuk, mert a kioktatást nem szeretem, azt már az apámtól sem viseltem el, épp e miatt jöttem el szépen otthonról. Mondhatni tudok én gondoskodni magamról. Ez persze igazából nem teljesen van így, de eszem ágában sincs beismerni, hogy esetleg nem tökéletesen működik az életem és hogy ez a helyzet is pont arra világított rá, hogy akár baromi nagy bajba is kerülhetek, még ha konkrétan sittre nem is vághatnak túl könnyen, mert onnan azért a képességemnek hála elég könnyen kijutnék. - Az okosak nem az egyszerűbb megoldásokat keresik? - enyhe kötekedéssel döntöm oldalra a fejemet. Nem miatta van, ez már nálam teljesen általános, afféle védelmi reakció, hiszen nem tudok róla semmit, nem ismerem és nem tudom, hogy pontosan mit is akar tőlem, addig nem fogok vele olyan lazán barátkozni. A végén még kiderül, hogy valami rossz akaróm, szóval óvatosan. Lehet, hogy általában nem vagyok körültekintő bizonyos helyzetekben, de azért bőven akadnak olyanok, amikor igyekszem legalább foghíjasan odafigyelni. - Oké, mondjuk, hogy jogos. Ha utánam kiabálsz és még netán futsz is jó eséllyel eltűnök a szemed elől és nem tudtam volna feltankolni sem, szóval... végül is kösz. - rántom meg a vállamat egy félmosollyal. Na jó ennyi hálát azért kimutathatok felé első körben, aztán majd meglátjuk, hogy ezen felül érdemel-e még esetleg valamennyit. Egyelőre még nem tudom, hogy miért van itt és amíg ez nem derül ki óvatos leszek. Cserkész pedig még nem voltam, úgyhogy a cserkészbecsszó se kifejezetten olyasmi, amit el tudnék hinni még ha egyébként határozottan cukin is műveli a dolgot. Tudom az sem szép tőlem, hogy még a magasságával húzom, én se szeretem, ha valaki mondjuk Pöttömnek becéz, vagy más módon utal rá, hogy nem nőttem túlságosan ki a földből, de azért vicces, ha egymás mellé állítanak minket és örülhetek, ha elérek a válláig. - Akkor jobb is lesz, ha leülünk majd, mert így a végén még megfájdul a nyakam és akkor az az égiek hibája lesz. - mondom nagy komolyan, de persze kb. a mondat feléig sikerül a dolog, aztán már újra ott a mosoly az arcomon. Persze belül ott cseng az a kis jól ismert vészharang a "Ne bízz benne! Ne bízz benne!" és nekem tudom, hogy nagyon oda is kellene figyelnem rá, de hát ismerem régről, cuki mosolya van és túl magas ahhoz, hogy veszélyes legyen... vagy nem? Naivitás gomb bekapcs, bár igazán próbálom kikapcsolni, csak hát sajnos nem igazán hajlamos valahogy korrekt módon működni, néha önálló életre kel. - Igen, valahogy úgy, és le, de gondolom az egész város ettől zengett. Mi volt a hír, eltűntem, elraboltak... kerestek egyáltalán? - oké valahol mindig is érdekelt, és ez látszik is rajtam most. Kíváncsi vagyok azért valahol, hogy vajon a szüleim aggódtak-e értem. Vittem magammal egy hátizsákot, szóval abból sejthették, hogy leléptem, de vajon rosszul érintette őket, vagy nem különösebben volt zavaró, hogy a problémás elemtől végre sikerült megszabadulni? Azért erre őszintén kíváncsi lennék, bár az megint más, hogy mit mutattak ki a többi lakó felé és mi volt otthon. Lehet, hogy pezsgővel ünnepeltek. - Hát te? Neked értelmes családod volt nem? Mégis itt vagy a veszélyes, nagy városban? - őszinte kérdés és tényleg kíváncsi is vagyok, ha rajtam múlik, akkor nem kell szó nélkül elsétálni a kávézóig. A cuccaim megvannak, egyelőre pedig érzem, hogy a képességem is működik. Hát persze, hogy kipróbáltam, csak úgy egyszerűen megfogva a táskám pántját, hogy átcsusszan-e rajta a kezem, de működik, szóval elvileg minden oké, már csak körültekintőnek kell lenni, hogy ne legyen baj.