Trafik

Jürgen újra ásított egyet és megvakarta a felkarját, egy, a kabátján lévő hatalmas lyukon keresztül. Az egyik kínais dobozban talált egy egészen jó állapotban lévő tésztát, és valami hússzerű szaftos valamit. Mivel pálcikája rég nem volt, egyszerűen elkezdte a dobozból a szájába dönteni az ételt és rágás közben pedig próbálta felfogni a különböző információkat.
A lány a Jürgen név hallatán valamin nagyon derült magában, de a férfi túl éhes volt, hogy bármi ilyesmivel érdeklődjön. A regeneráció amúgy is sok energiát igényelt, és érezte, mire kijutott a méreg a szervezetéből, borzalmasan legyengült.
Ettől függetlenül a lány szellemességei szívből mulattatták, szóval csak fáradtan mosolygott az elmésségeken, és megcsóválta a fejét. A csinos kocsitolvaj minden pimaszsága ellenére élettel töltötte meg a reggelt, és Jürgen komolyan elkezdett magában aggódni, hogy mi lesz, ha egy ilyen eleven teremtés is a körülötte tomboló vihar útjába kerül.
Ezek sötét gondolatok voltak egy ilyen derűs reggelen. Mindenesetre valamerre mentek és ő ehetett közben.
Jürgen végigtapogatta frissen hegedt sebeit és a visszapillantóban megtekintette karikás szemű, nyúzott arcát. Aztán a lányt fürkészte végig, aki szokatlanul magabiztos, dinamikus és energikus volt. Annyira ami már gyanús volt az ő szemében. A többi mutánst vette körül ez a tettrekész aura, és Jürgen nem tudott segíteni rajta, de mostanra folyton más mutánsokat, ügynököket, álcázott kommandósokat és megbúvó mesterlövészeket vélt felfedezni mindenhol. Erre csak rásegített, hogy a tapasztalatai szerint az utóbbi hetekben ezek a gyanúi mindig be is jöttek.
- Hát, ha már vezetsz, akkor állj meg valahol kávéért. Akkor elmesélem, hogy mibe keveredtem, illetve mibe keveredtünk, mert most ügyesen beleugrottál te is nyakig. Már miután elintéztük ezt a problémát. - Jürgen a visszapillantóbe mutatott. Az úton két, villogó szirénájú rendőrautó követte őket.
- Feltételezem, csak követték a pusztítást.

Jürgen szenvtelenül végignéte, ahogy a lány sikoltott egyet, hirtelen felindulásból és indokolatlanul keresztülhajtotta az autót néhány gyanútlan kerti virágágyáson, egy sor védtelen bokron és néhány sövénykerítésen, majd újra az útra ért, és nekiállt mindenféle csacskaságokkal bombázni őt, akinek nem csak, hogy még a reggeli kávéja sem volt meg, hogy emberhez méltóan kezdhesse a regenerációt követő reggelt, ám még kérdőre is vonta az a tolvaj, aki éppen lopta a kocsiját.
Aztán a lány macskavetődéssel kalimpált a fegyvere után, Jürgen azonban egy unott mozdulattal arrébb húzta a .45-öst és szemrevételezte, ahogy e közben az autó lemészárolt még egy virágágyást, egy postaládát és egy osztag kerti törpét, mielőtt újra civilizált mederbe terelődtek volna a dolgok.
- A nevem Jürgen Stark, Miss... Kocsitolvaj, és nagyon megköszönném, hogy ha legközelebb lopja a kocsimat, kávéval ébresztene fel. Egyébként, kicsoda Ön és miért törekszik North Salem növénykultúrájának romba döntésére?
Miközben Jürgen a lány válaszára várt, kihúzta a .45-ös tárát, és szomorúan nyugtázta, hogy egy tölténye sem maradt. Ezért letette a fegyvert a hátsó ülésre, maga is feltelepedett, ledobta magáról a takarót, és elkezdett kutatni a hátsó ülést beterítő kínais dobozok között még viszonylag ehető étel után kutatva, sorban szaglászva végig a dobozokat.

Jaya és Jürgen

Jürgen Stark a mély, végtelen, világon túli öntudatlanságból merült lassan fel az éber eszmélet felé.
Hol vagyok? Mi van most? Milyen nap van? Majd egy hirtelen, gyomrszájon vágó gondolat. Elkaptak volna?
A férfinak egy örökkévalóságnak tűnt, míg lassan újra összeálltak az emlékei. Nem csak bizsergett, vaful lüktetett a képessége, amikor a kocsit elérte. A karjai, a felszakított ruhán keresztül az oldala, háta, sárgán izzott, ahogy az energiák eltelítették a bőrét és még így is átmentek rajta a lövések.
Utolsó erejével törte fel az autót és indult el vele. Szerencsére, akkor még Kanadában volt. Ha egy automata váltós amerikai kocsit talál, akkor elakad és ott lövik agyon.
Ahogy egyesbe rakta a váltót, és a sportkocsi vad motorja zabolázatlanul ugrott meg, félig a kormányra borulva váltott és hajtott tovább az éjszakában. A képességének másik fele is bekapcsolt. A hűvös esti levegőbven szinte ropogott a felhevült bőr, gőzzel kevert füst szállt a tépett ruhák között, és sebei lassan elkezdtek összeforrni.
Órákon át száguldott. Az Egyesült Államok határán egyáltalán nem emlékezett, hogy jutott át, ám végül délelőtt kornyékére egy békés kisvárosba ért.

Mindez egy pár másodperc alatt jutott eszébe, és csak utána kezdett el azon gondolkodni, miért mozog a kocsi?
Ha elkaptak volna, két fogdmeg között lennék láncon. Ujjai arca előtt végigsimították a sportkocsi finom padlózatát. A sötét takaró ugyanúgy volt ráterítve, ahogy magára kanyarította. A kocsi mozgott, és valami dübörgő rockzene töltötte be az utasteret és egy nő hangosan, önfeledten énekelte a refrént. Jürgen tudta, hogy a nő alig fél méterre, a vezető ülésen ül.
Ha lenne még egy töltényem, átlőhetnék az ülésen, de akkor kisodródunk. Akárki is volt a nő, lendületesen vezetett. Jürgen végtelenül óvatosan megemelte egy entire a takarót és fél szemével kilesett a résen.
Reggel volt, korábbi óra, mint amire emlékezett. Akkor legalább egy napot aludtam. Nem tudta, pontosan hányat, és ez nem volt mindegy, mert végül is, még mindig menekülőben volt. Az anyósülés melletti ablakon látta az égbolt egy vékony szeletét, de ennyiből azt is tudta, hogy a jobb első ülésen sem ült senki. Pár másodpercig feszülten figyelt, de a felette lévő hátsó ülésekről sem hallott semmilyen neszt. Erről csak egyvalamire tudott következtetni.
Lopják a kocsim. Micsoda pofátlanság.

Úgy tűnt, csak ketten vannak a kocsiban, ő a hátsó ülés előtti padlón fekve, letakarva, és a titkozatos, szemtelenül hangosan éneklő kocsitolvaj.
Jürgen bal kezével megragadta a pisztolyt és lefordítva magáról a takarót, majd felült.
Az túlzás, hogy gyorsan ment volna. Egy másnapos zombi kinézetével emelkedett fel az élők közé. Ruhái szaggatottan lógtak rajta, ingén a golyónyomokat vérfoltok vették körül, és a tátongó lyukakban világított a friss bőr. Szemei alatt drámai karikákat hagytak a sebesülések.

A polóniumos golyók nem csak gerinctelenül gonoszak, de képessége szempontjából embertelenül megviselőek voltak. Talán ezért tudták ellopni alatta az autót, amit teljesen átaludt. Emberes, kimerült ásítással köszönt bele a visszapillantóba, amiben egy csinos, talán indiainak tűnő nő arcát látta meg.

- Jó reggelt, - köszönt nyugodtan a nőre - Megkérdezhetem, mit keres a kocsimban? - kérdezte puszta érdeklődésből.

(Jaya B. Hudson és Jürgen Stark)
Az események természetéből adódik, hogy szeretnek láncolatban, egymásból következve megtörténni, úgy, hogy minden mindennel összefüggjön.
Erre a legjobb példa az, hogy North Salem egy békés utcáján leparkolva állt egy szép, formás piros autó. Egészen pontosan egy 1968-as Aston Martin, de ez a történet szempontjából nem kifejezetten fontos. A lényeg az, hogy ez az autó, ahogy piros zománcfestékén játszott fák levelei közül előszivárgó reggeli napfény, úgy állt ott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy módos New York állambéli kisvárosban egy Aston Martin áll az utcán, a trafik előtt. Talán a tulajdonos bement egy doboz cigarettáért és ott ragadt a csinos eladólányt szédíteni, vagy megállt, hogy vegyen egy térképet, netán egy princeton-i volt egyetemi csoporttársához érkezett garden party-ra és még most alussza ki a tegnap esti koktélokat egy dekoratív szőke hölgy mellett, és talán most ébred fel, hogy bloody mary-vel orvosolja a tegnap estét.
Minden esetre azt feltételezhetnénk, hogy ennek az Aston Martinnak a jelenléte annyira axiomatikus ebben az utcában, hogy az a világ legtermészetesebb dolga és kész.

Nem is gondolnánk, hogy nemzetközi politikai implikációja volna ennek az autónak. Pedig ez így volt. Nem közvetlenül, de Nixon amerikai elnök és Brezsnyev szovjet pártfőtitkár feszült 1982-es párbeszéde, a svéd miniszterelnök és Kennedy amerikai elnök meggyilkolása, egy tucat gyanútlan civil elrabolása mind lazán kapcsolódtak ehhez a kocsihoz.

A mutánsok léte és a kormányok, kémhálózatok árnyékháborúja a háttere annak, hogy ez a kocsi itt állt. Persze ez első ránézésre mindenkinek hihetetlen lenne. Ahogy az is, hogy mi várt még erre az autóra az elkövetkező nap folyamán. De mindennek egyelőre még semmi nyoma sem volt.

A reggeli békét csak a locsoló szórófejek szaggatott sziszegése szakította meg, a fák leveleit egy fuvallat sem mozdította. A rekkenő hőség már most, ezen a reggeli órán érezhető volt a levegőben. North Salem éppen csak ébredezett, az amerikai álom újabb napjára virradva. Mintha nem is lenne hidegháború, vagy nem léteznének mutánsok.
A napsugarak melegétől halkan pattogtak a kocsi fém alkatrészei, és a levegőt betöltötte a kerti locsolók szaggatott sziszegése.

- Nem . feleltem megnyugtató hangon. Aztán türelmesen vártam, hogy újra megszólaljon. Igazából csak örültem, hogy nem esett baja. Ezek után, ha kijutunk, akkor rendben lesz.
- Jogos... ha már idáig eljutottunk...
Arról nem beszélve, hogy igen, a raktár még egészen egybe volt, még az üzlet romokban.
Bentre? Fogalmam sem volt, mit értett ez alatt, de ahogy tovább mondta, nem is foglalkoztam vele. A kijárat! Elmosolyodtam. Ami azt illeti én sem jártam nagyon előtte ebben a boltban, csak magától értetődő módon másokban, egyszerű logika volt. De ezt nem akartam neki, még viccből sem felróni. Nem voltunk olyan helyzetben.
- Akkor már mindjárt kint vagyunk... - jelentettem ki jó kedvűen, és folytatni is akartam, hogy csak egy kicsit pihennie kell, és semmi gond nem lesz. De nem tudtam végig mondani.
- Ki kell pihenned magad! - csattantam fel bosszúsan, de addigra már késő volt. A polc ott volt ahol volt, Nathaniel pedig kiütötte magát. Jó hangosan elkáromkodtam magam.
- Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen - ciccegtem.
Óvatosan lefektettem a férfit teljesen a földre, majd odakúsztam az eladóhoz, hogy átkutassam. Volt egy olyan sejtésem, hogy a kijárat nem lesz nyitva, és ha lehet inkább nem rugdostam volna, ha van kulcs is. Találtam végül egy kulcscsomót. Fogalmam sem volt melyik lehet az ajtó kulcsa, úgyhogy miután kiderült, hogy igazam volt, vagyis hogy az ajtó zárva volt, elkezdtem végig próbálgatni a kulcsokat. természetesen a legutolsó kulcsa illett csak rendesen a zárba, amikor már kezdtem kissé ideges lenni és feladni. Zsebre vágtam a kulcsot, majd visszamentem Nathanielhez. Feltett szándékom volt, hogy valahogy kihúzzam őt az ajtón, aztán pedig az eladót is. Tekintve, hogy egészen jó erőben voltam, ez nem volt kivitelezhetetlen, de azt sem mondanám, hogy egy szempillantás alatt ment volna.
Végül ahogy odakint ültem, jobbra tőlem Nathaniel, balra pedig az eladó feküdt, hallani kezdtem a szirénákat. Vártam, hátha a férfi felébred. De ha nem, úgy döntöttem megkeresem a mentőket, vagy tűzoltókat, bárki aki ideért, és szólok hogy az üzlet háta mögött is vannak emberek.
Én magam viszont jól voltam. Poros és koszos, eléggé hogy ne keltsek gyanút.
Reméltem, hogy Nathaniel felébred Nem tudom, talán az ilyen helyzetek tényleg összehozzák az embereket, de azért beszélni akartam vele. De ha nem, akkor amint tudtam, vagy amint elengedtek, elslisszontam az orvosok mellett ,és visszaindultam az iskolába.

- Reméljük... - mondtam, a kijárat, hiába tűnt csak éber álom tárgyának. De mindezek után csak a szitkozódás maradt.
- Ó, hála az égnek - lélegeztem fel, mikor a férfi kicsit megmozdult. És nem sokkal később meg is szólalt. Közben némán ostoroztam magam, hogy elvetettem a sulykot... bizony el. De igazából nem volt mit tenni... nem tehettem róla. Az egész helyzet volt a hibás. Az hogy Nathaniel magához tért, viszont annál jobban eltöltött bizakodással, mint hogy saját szitkozódásaim fogjanak rajtam.
- Hirtelen egyszer csak összeestél - meséltem, mintha csak amolyan külső szemlélő lennék. - Pár pillanatig nem voltál magadnál. Én jól vagyok. De neked lehet kicsit pihenned kéne.
Na jó nem a legfényesebb jövővel kecsegtetett, hogy mi itt a romokon csak pihengetünk, de nem volt mit tenni egyelőre. Legalább is én így láttam. És úgy tűnt jelenleg semmi bajunk sem lesz.
- Talán valami csokoládét vagy ilyeneket, találhatnék is az üzletben, hátha attól jobban leszel picit, de nem akarlak itt hagyni csak így... - támasztottam meg rendesen a fejét a kezemmel közben.
Úgy tűnt az eladót közben elkerülte az újabb csapás... meglehet ezúttal kifejezetten Nathanielt pécézte ki a képességem... Amilyen állapotban volt sajnáltam is kissé szegényt.

Meg kell mondjam, hogy meglepett ezek után milyen jó erőben van. Nem volt elég az ami történt, még én is elszívtam az erejét. És ki tudja, még mi dolga volt előtte.
Nagyot fújtam sóhajtás helyett, igyekeztem a számból és az orromból óvatosan kifújni a port.
Nos a válasza meg lepett. Le is tagadhatta volna, még az is értetőbb lett volna. De ezzel most mit kezdjek? Hihetek is neki, vagy nem.
- Nos akkor reménykedjünk benne, hogy legközelebb is menni fog, ha szükség lesz rá.
Rá és az ájult eladóra néztem. Tekintve, hogy őt nyalábolta föl, nekem nem fog tudni segíteni, amire lehet nem is volt már szükségem, de így a törött szárnyú kis verebet sem játszhatom. Lassan neki álltam feltápászkodni. Innen úgy sem megyek sehová, ha nem a saját lábamon megyek.
- A raktár arra van... - mutattam az irányt. A raktár az eladótérből nyílt, emlékeztem az ajtajára. Eleget szöszöltem a boltban azon gondolkozva mit is akarok. - De ha szerencsénk van találunk egy lukat a falon, vagy az ablakon...
Ekkor felszisszentem, és a lábam megrogyott... lehet a csontom még repedt volt, vagy csak az egyik ideg. A hirtelen fájdalomra a képességem agresszívabban működésbe lépett, amire először nem volt lehetősége, és úgy döntött befejezi azonnal a munkát. Minek következtében, még láttam a dokit megdőlni. Felugrottam, és ezúttal én igyekeztem őt elkapni, és az eladót.
Nem voltak illúzióim, tudtam hogy nem fogom tudni őket meg tartani rendesen, de annyira elég volt, hogy ne verjék szét magukat a kövön. Fizikailag már teljesen jól voltam. Sőt, pár pillanatra túl is voltam energetizálva... de talán félig tudatosan is leállítottam a képességemet. Reménykedtem benne, hogy csak pár pillanatra vesztette el Nathaniel az eszméletét, úgy ahogy Tatjana is amikor kezet fogtam vele. Azonnal próbáltam felébreszteni őt, a nevén szólítva, kicsit megrázva, ha kell az arcát paskolva.

Arrébb húztam magam, mit húztam, szinte ugrottam, egy viszonylag kevés törmelékkel rendelkező helyre. A tüdőm viszont eléggé telement porral, úgyhogy köhögni és prüszkölni kezdtem. A képességem aktív volt, és ha csak rosszul leszek, az a többieknek nem jelent jót. Már az is pozitív dolog, hogy a doki még magánál van. Ezek szerint lehet, csak alacsony fokozaton működött a képességem jelenleg. Eddig bárki volt körülöttem ilyenkor szinte egyből elájult, de az is igaz, hogy valamilyen szinten olyankor megtámadtak... vagy valami ilyesmi.
A lábam már egészen jó állapotban volt azt hiszem, és egyenlőre mind az eladótól, mind a másik férfitől valószínűleg elég távolságra voltam, hogy ne terheljem tovább őket.
- Hé! Jól van? - mit is mondott, hogy is hívják... ja igen - Nathaniel, jól van?
Mikor sikerült megbizonyosodnom róla, hogy nem esett baja, megengedtem magamnak pár pillanatot arra, hogy elszörnyülködjek, mi történt... de tényleg csak pár pillanatot. Majd megszólaltam.
- Nos ezek után... ha csak nem próbálunk a törmelékeken keresztül a tetőre mászni... - mondtam szarkasztikusan. - Akkor ott van a bejárat, amibe belehajtott a busz. Ha ezek után elérünk valahogy oda, és nem omlik ránk minden, akkor a buszon keresztül talán kimehetünk az utcára. Azon kívül lehet még egy hátsó ajtó a raktár felé, ha van még egy kijárat egyáltalán. De ha van is az lehet hogy zárva van. De így ezek után... - néztem körbe.
Ha valóban itt ragadtunk ahogy mondja, akkor lehet ezek egyike sem lesz igazán segítségünkre. És ha csak nem csapott le az egyik ötletemre, mint aki megvilágosodott akkor akkor folytattam. Hiszen úgy tűnt elég ramaty a helyzetünk.
- Talán csak a nyilván valót mondom ki és ezt már lehet sokszor átgondolta, de... láttam amit tett... - Vetettem egy pillantást az eladó irányába. Nekem nem úgy tűnt mint aki azonnal eszméletéhez akar térni, de lehet tévedek, én nem vagyok orvos. - Nem lehetne ez valahogy a segítségünkre?
Igyekeztem még annál is olyanabb hangsúllyal beszélni, hogy tudja, nem felrovom neki hogy tárgyakat tud mozgatni anélkül hogy hozzájuk érne, és nem ítélem el emiatt.
Ami azt illeti láttam már ilyet a suliban, de nem tudtam ez a fickó mire lehet képes.

A tudatom egyre jobban kezdett tisztulni. Így lassan fel fogtam a zsebkendő jelentőségét is valamennyivel később, és óvatosan kutatni kezdtem a zsebemben.
Bólintottam a férfinek, hogy rendben felemelhet, de közben rásandítottam. Igazából minél előbb ki akartam jutni én is, de lehet nem volt olyan jó ötlet közel engedni magamhoz. És úgy tűnt jók a számításaim. A jó lábamra támaszkodva, félig valamiféle álló helyzetben maradok mellette. Majd a kérdésére körbe pillantok, és a tetőn akad meg a tekintetem pár pillanatra.
- Lehet arrébb kéne mennünk – hadarom amennyire megy, és a karjába kapaszkodva kezdem hátrébb húzni. Sajnos nem vagyok százszázalékos, így kicsit lassú vagyok, és muszáj vagyok olykor kicsit rátámaszkodni. De nem adom fel amíg legalább pár lépést arrébb nem mentünk. Nem tudtam a recsegést a tető felől hallottam vagy máshonnan, minden esetre nem akartam kockáztatni. Ha súlyosabban megsérülök, az a férfi életébe is kerülhet.
- Arra láttam legutóbb – felelek közben a kérdésére megpróbálva pár pillanatig a vélt irányba mutatni.
Leültem a teljesen épp lábamra helyezve a testsúlyt, amikor az orvos újabb magán akcióba kezdett. Annak viszont nem örültem, hogy egy sérült embernek sikerült mellém keverednie. Igyekeztem arrébb húzni magam valamennyire tőle, úgy téve mint aki csak a sérültnek próbál helyet adni. Reménykedtem, hogy a sérülése nem súlyos, különben ismét az ismerős dilemma, hogy élethalál kérdésnél én a halál felé billenthetem a mérleg szárát.
- És most? - nézem Nathanielre. - Abban egyetértünk, hogy ki kéne jutni...

- Zsebkendő? - kérdeztem vissza kissé értetlenül, és nem túl erőteljesen. Jelenleg úgy éreztem azt sem tudom hanyadikán van elseje, nem hogy az hogy van-e nálam zsebkendő. Bár valószínűleg nem is volt. A fejem kótyagos volt és csak néztem előre, alig törödve azzal a, költői túlzással, féltonna porral ami belement már így is a szemembe és az orromba.
- Baleset... ahha... - motyogtam valamit, leginkább azért mert magamnál voltam... De tényleg, azt magam is láttam hogy baleset történt, hiszen szerény személyem is része volt az egésznek, és ez nem lehetett nem észre venni. - Jó meglátás -jelentettem ki, majd felemeltem a kezem, majd vissza is ejtettem magam mellé, kisebb porfelhőt kavarva vele.
Közben valami megváltozott. Éreztem. Mély levegőt vettem, amitől kicsit prüszkölni kezdett, viszont úgy éreztem, hogy vissztért belém az élet, ami fantasztikus érzés volt. A sebeim el kezdtek gyógyulni és ez később tudatosult bennem mint kellett volna. A férfit egyre erősödö kellemetlen érzés foghatta el, mintha a bőre alól sok kis apró valami akart volna megszökni az egész testén... Nos ha valaki volt a közelben rajtunk kívül aki élt, és nem tudtunk róla, akkor nála is bekövetkezett ez (de akkor, az orvosra kevésbé hatott a képességem).
Nos ha a képessége nem blokkolta le ismét az enyémet védekezésképpen akkor szép lassan kezdett fáradtságot érezni.

Hülye voltál Sarah. Hülye, hülye, hülye... Ha nem lenne a képességem meg sem fordult volna a fejemben felállni...  ami nem is olyan régen van meg... és mellesleg most nem is működik.
Az hogy nem gondoltam át a helyzetet talán nem volt meglepő. Jelenleg gondolkozni is nehezemre esett. Ennek ellenére viszont én magam könnyedén estem a padlóra.
- Oh helló - intettem a pasas felé megfeledkezve kicsit magamról mikor közelebb jött hozzám és egy pillanatra talán az  arcát is láttam rendesen.
- Mi? jaa... - próbáltam kicsit összeszedni a gondolataimat. - Igazából minden hol fáj - nyöszörögtem kicsit -, de leginkább a lábam. De amúgy nagyjából egyben vagyok... valószínűleg... - nagyot sóhajtottam, mire sikerült jó sok port beszívnom és köhögni kezdtem. Ami viszont szintén nem esett jól.
- A fenébe is - fordítottam oldalra kicsit a fejemet. Majd cask az után szólaltam meg, hogy próbáltam kicsit urrá lenni magamon. - Mi a fene történt egyáltalán? - kérdeztem kissé bágyadtan.
Igyekeztem hadakozni a pánikkal, de azt hiszem erőfölényben volt. Hogy fájhat valami ennyire egyáltalán?

Ne mozogjak? Mintha annyira menne... Jó a felsőtestem tudtam mozgatni, de...
A másodpercek egyszerre tűntek eszméletlen lassúnak, és gyorsnak is egyszerre. Valójában nagyon meg voltam ijedve. Nem akartam bántani az önjelölt megmentőmet, de fájdalom meg azt súgta, hogy nem akarok egyedül maradni. Amúgy is, hogy fájhat valami ennyire. És ha van itt rajtam kívül más, akkor mért nem gyógyulok?!
A pasas hangja egészen megnyugtató volt. Ha valóban orvos ez talán annyira nem is meg lepő, bizonyára van gyakorlata az ilyesmiben.
- Rendben - feleltem kissé remegő hangon, és kicsit bólogattam is hozzá. Valójában tényleg be lehettem már egy kicsit zanzulva, ami a sérülésemet tekintve talán nem is volt csoda.
Be csuktam a szemem, de csak egy pillanatra. Jó csibész módjára kicsit leskelődtem. És ami azt illeti kicsit elcsodálkoztam. Bár az arcomon a fájdalom miatt ülő fintor miatt nem igazán volt valószínűleg kivehető. Szóval akkor a pasas vagy bűvész vagy mutáns... de a másodikra fogadtam volna, de ezt egyenlőre nem akartam szóvá tenni.
Többek között mondjuk még azért sem mert amint lekerül a polc a lábamról természetesen meg akartam mozdulni. Sőt mi több fel akartam állni. Aminek annyi következménye lett, hogy agonizálva estem hátra a padlóra. Pedig hát nem nagyon sikerült még a padlótól elemelkednem. Lehet igazából nem volt túl veszélyes a dolog (persze mihez képest) de én és a fájdalom nem nagyon voltunk jóba, talán a képességem óta még annyira sem.