Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Gyorsan történik minden, de engem ez cseppet sem zavar. Én akartam, én húztam ide el a sötétbe, hogy elzárva mindenkitől kiélvezzük a titkos gyönyöröket. Soha sem volt még ilyesmiben részem, pedig kettőnk közül én vagyok a merészebb, vagy a jó ég tudja mi erre a jó szó, de belőlem jóval inkább ki lehet nézni effélét, na nem mintha ő ellenkezett volna. Csodálatos volt, egy szavam sem lehet, hiszen minden pillanatát élveztem még most is nehéz magamra találnom, a bőröm szinte fűt, mégis hűvös az érzet, hiszen nincs itt olyan nagy hőség, egyszerre érzem a meleget és a hidegen és a kellemes bizsergést, ahogyan a fejét a vállamra hajtja, amire csupán egy halk sóhajjal tudok reagálni, ahogyan a kezem végigsimít a haján, le a tarkója mentén, amíg meg nem szólal. Nem gondoltam volna első alkalommal, hogy képes ilyen romantikus szavakkal zárni egy ilyen forró, szenvedélyes aktust. - Helyette most csókot lehelhetsz az ajkaimra és úgy érezheted magad, mint egy tini, aki tilosban jár, de majd a másik verziót is kipróbáljuk. - nem hiszem, hogy ne így lenne vele. Nem, nem nézem ki belőle, hogy ennyi volt, megkapott és kész. Ő nem olyan és ha így lett volna már megtehette volna a birtokon is a tánc után. Kihasználhatta volna a helyzetet, aztán elsurranhatott volna, hogy ne hívjon többé, de ő nem tette, helyette egy újabb randi, egy izgató helyzet jött és majd a lakásán folytatjuk este, mert miért is ne? Így könnyebb lesz talán megnézni még pár dolgot a vidámparkban, bár talán sokkal inkább vágynék abba az ágyba most, mégis kénytelen leszek lábra állni. - Azt én se szeretném, keresünk egy kikutat, hogy ez csak a miénk maradjon. - szeretetteljes mosollyal hajolok közelebb. Csak egy lágy, lassú csók, csak amíg még az utolsó bizsergés is csökken és tényleg képes leszek majd a lábamra állni, mert muszáj lesz, a nélkül nem jutunk ki innen. Fel kell öltöznöm, ahogyan neki is. Hiányolni fogom a bőre finom érintését, az izmok feszülését a hátán, amit végig tapinthattam. Lassan bólintok a kérdésére és megmozgatom a lábaimat, hogy azok végül leérjenek a kemény kőre. A cipő még rajtam van, már csak minden mást kell megigazítani, a derekamra csúszott melltartót és persze a ruhát. Viszonylag könnyű dolgom van, csak pár pánt, amit a helyre kell illesztenem, miután már a saját lábamon állok. Kicsit meg kell mozgatnom magamat, nem is az elgémberedés miatt, hanem inkább még mindig úgy érzem, hogy reszket minden tagom. Ismétlésért sikít minden porcikám, vagy azért a pihenésért, amit a ágya nyújtana, de nem érdekel, így is mesés volt, különleges. - Is-is. Egy ideig kövessük a síneket, aztán valahol szolidan elkanyarodunk, hogy ne látványos helyen kerüljünk a felszínre és ne vegyenek észre. - az ujjai köré fonom az enyémeket, ahogyan megfogja a kezemet. Nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról, a nyugodt félhomályban is megmarad, főleg amikor időnként oldalra pillantok rá. Tényleg igazi volt, nem csak álmodtam, tényleg megtörtént és az biztos, hogy nem fogom elfelejteni. Már azt hiszem nem lehetünk messze a kijárattól, amikor valahogy egyik pillanatról a másikra változik a helyzet. Mintha kiment volna a villany és nem hallani zajokat sem, pedig eddig az időnként távolban felhangzóakat, főleg a már kintről beszűrődőket lehetett hallani. - Ugye még... nincs záróra? - az nem lehet, furcsa lenne, olyan sokáig azért nem voltunk itt, hogy hirtelen este legyen.
Tévedtem. Nem az a legcsodásabb pillanat, mikor magam érem el az áhított csúcsot, hanem mikor megérzem Serena apró rezdüléseit, mikor fülembe kúszik elfojtott sikolya. Minden izomhúzódás, minden ki nem mondott sikkantás korbácsként vág végig felajzott testemen. De nem fájdalomként, sokkal inkább olyan különös kéjt csiholva, mit csak az az öröm adhat, mikor kedvesünk is csúcsra ér, velünk együtt, nem elhanyagoltan, nem lemaradottan. Reszketve kúszik a levegő a tüdőmben, ahogy dadogó szavaira homlokom gömbölyű vállára simítom. csak egy perc, csak ennyit, hogy legalább kicsit magamra találja, hogy megleljem a valóságba visszavezető utat. Csak egy perc, míg újra eljutnak hozzám a hétköznapi dolgok, a normál funkciók, miket a szenvedély egy kis időre felülírt. - És ha most az ágyamba lennél, rád teríteném a vékony takarót, hogy ne fázz meg, aztán hitetlenkedve simítanám végig alatta a meztelen tested, hogy valóban elhiggyem, nem csupán álmodtam az egészet - suttogom rekedten, nevetősen fúrva orrom nyakának ívébe, apró csókot lehelve bőrére, majd panaszos sóhajjal húzom hátrébb a fejem, hogy szemébe nézhessek, hogy durván, de visszarántsam magam a valóság talajára. - Azt hiszem, lassan ki kellene szöknünk innen. Nem mintha nem tudnánk kimagyarázni magunkat... de szeretném, ha ebbe az emlékbe semmi idegen nem rondítana bele - vallom be kissé talán zavarban. Mert igen is, ez egy különleges pillanat volt, és nem csupán a hely okán. Nem vagyok szűz, ezek után tuti nem, de attól még nem mondanám, hogy sok nő ölelését élveztem volna annyira, mint Serena-ét. Ahogy már kezdetben mindketten éreztük, ez valami egészen más, fura. Különleges. - Elbír a lábad? - kérdezem kedvesen, miközben picit hátrébb húzódom, hogy a fal dörzsölése nélkül is tudjon mozogni, és ha úgy érzi, el bírja engedni a csípőm, leengedhesse a lábait. Igaz, hogy testünknek így külön kell válnia, de hát még se maradhatunk összeragadva, mint a megijesztett kutyák. És amint biztosan áll, vagy legalább is nem tűnik úgy, hogy elesne, gyorsan rendbe szedem a ruházatom, mielőtt megfeledkeznék róla. Aztán ha kell segítek neki, akár támasszal, akár incselkedő, játékos szoknyahúzogatással, míg szám pimasz mosolyba húzódik. És amint kész, gyors csókot nyomok még az ajkára, majd ujjaim az övéire fonódnak. - Mit gondolsz, mi okosabb? Ha követjük a síneket és a kijáratnál próbálunk kislisszolni, vagy ha valahol úriasan átlépünk a falon?
Én sem terveztem el ezt, hogy majd a vidámparkban elbújva esünk egymásnak, egyszerűen csak megtörtént, hirtelen jött az ötlet, de cseppet sem bánom. Örülök neki, hogy itt vagyunk és csak még inkább feltüzel még azzal is, hogy visszakozik, vagy legalábbis aggódik, hogy nem lesz tökéletes, hogy ő nem akarta elsietni, hogy várt volna addig, amíg nem kerülünk a lakása közelébe, amíg nem az ágyában vagyunk. Persze más lett volna, de cseppet sem érdekel, hiszen azt még ugyanúgy pótolhatjuk, meg lehet még a felfedezés lassú öröme is, most viszont ezek a pillanatok nem erről szólnak. Ez most csak az extrázis ideje, most csak mi vagyunk ketten és minden gondolat lassan elszállni látszik. Biztos vagyok benne, hogy ő is így van ezzel, mert lassan a nagy beszédessége is megszűnik, már nem szólal meg, csak a sóhajok, a lihegés és a csókjai azok, amik néha megtörik a csendet. Én sem cselekszem másképp, hiszen minden egyes érintése olyan, mintha lángra kapna tőle a bőröm, mégis csak még többet akarok és szinte már fáj, amikor máshová siklik a keze, hiányzik onnan, ahol épp nem érint. Fel sem fogom, hogy mennyire hűvös a hátamnak a kő, aminek dőlök és nem gondolok bele, hogy neki talán nehéz lehet a pozitúránk, hiszen mégis csak ő tart engem, most nem gondolok az ég világon semmire sem, csak az ösztönök maradnak és az érzések, amik túlságosan intenzívek ahhoz, hogy képes legyek bármi mást is tenni, mint hogy átadjam magam nekik és csak egyszerűen élvezzem mindazt, amibe sikerült belerángatnom magunkat. Kétségek ide vagy oda, amik benne vannak, cseppnyi hibát sem követ el, nem siet, talán még rossz is lenne most, ha lassabb lenne, vagy óvatosabb, visszafogottabb. Kell a tempó, túlságosan jó, túlságosan izgalmas már csak maga a helyzet is, ő pedig tökéletes férfi, olyan, akire minden nő vágyna, mégis én vagyok itt vele, aki sosem gondoltam volna, hogy valaha is észrevenne. Vajon a vak véletlen sodort a közelébe, vagy valamiféle nagyobb erő okkal csinálta? Nem tudom, nem is számít, az a fontos, hogy itt vagyunk most együtt, extázisban egyesülve, szinte pontosan együtt mozogva, hogy együtt érjük el a végső beteljesülést, amire már mindketten annyira vágyunk. Sokáig nem is kell várni, szorosabban kapaszkodom a vállaiba, amikor egyértelműen érzem, ahogyan megfeszül nem csak a teste, hanem odalent is benne, ami csak még intenzívebb érzetet generál. A testem reagál minden egyes mozdulatára, megfeszülök, ahogyan ő is ezt teszi bennem, és csak azért nem sikítok hangosan, mert összeszorítom a számat, mert a végén még tényleg meghallana minket valaki. Bizsereg mindenem, ahogyan az érzés végigcikázik a gerincem mentén, fel egyenesen a nyakszirtemig, mintha csak egyszerre kaptam volna hideg zuhanyt és forró fürdőt. Reszketek, reszketni fogok, de most még csak pihegve hajtom a fejemet a vállára, ahogyan közelebb húzom magamhoz. Levegőhöz kellene jutnom, de ez most nagy kihívásnak tűnik, nagyon nagynak. - Tökéletes... tényleg... tökéletes. - ennyit sikerül kipréselni magamból végül nagy nehezen, de most több nem menne. Előbb levegőhöz kell jutnom, le kell, hogy nyugodjon a testem, amire egyelőre nem látok reális esélyt, legalábbis nem gyors tempóban, pedig lábra kell majd állnom, mert biztos, hogy ő is épp annyira kifáradt, mint én, és ha túl sokáig maradunk a végén még valaki észreveszi, hogy beszálltunk, de a végén ki már nem, akkor pedig biztosan keresni fognak majd és még sem lenne illendő, ha így találnának ránk ruhátlanul még mindig egybeforrva.
Meglepő és éppenséggel nem ideillő gondolat, de valahogy setének érzem magam. Mintha ez lenne életem első aktusa, mintha csak most csodálkoznék rá, mire is teremtették valójában a nőt és a férfit. Mert hiába próbálnak mindenfélét beledumálni az évszázadok alatt különböző okosok és tudósnak kiálltok népek, az emberi lét lényege nem a pénz, a hatalom, a fejlődés. Nem, nem lettünk másra teremtve, mint erre a csodára, arra a különleges, más lények által nem ismert érzésre, mint mikor kettőből egy lesz, és nem pusztán a szaporodás puritán okán. Nem, az ölelés, a testek összeillősége maga a csoda, egy különlegesség, néhány pillanat, míg megfeledkezünk minden másról. Nincsenek zajok, neszek, nincs külvilág, igazság szerint világ sincs, hisz minden egy roppant szűk univerzumra töpörödik, az összefonódó testek kicsiny terére, benne édes, fülbemászó dalként kúszik légvételünk, dallamként simogató sóhajtásaink, fulladónak tűnő néma kérlelések. Szemünk vakká válik minden másra, semmi sem terelheti el figyelmem az ölelt nő arcáról, vágytól ködös szemeiről. Ajkam, testem nem igényel ételt, italt, az éltetőt csak is az ő ajkai adhatják, hol lágyabb, zavartabb csók formájában, hol elveszve az érzelmekben, inkább már harapva, marva az édes gyümölcsöket. És bőrünk is feled mindent, mit eddig tudott, mintha sose érintett volna a bőrnék selymesebb, puhább dolgot, mintha ezidáig nem tudhattuk volna, milyen az igazi testmeleg, milyen ruganyosan feszülnek az ismeretlen izmok, ahogy a rövid távot leküzdve újra és újra megízlelhetjük az egyesülés örömét, azt a fene nagy küzdelmet, mi évszázadok óta hajtja a szerelmespárok ölelkezését. Adni, minél többet, harcolni azért, hogy ne te vessz el elsőként, hogy győztesként kerülhess ki a csatából, ugyanakkor magad mellé emelhesd szeretőd, hisz közös a gyönyör, közös a győzelem. Nem érzem a súlyát, mintha nem is lenne, noha lábaim kocsonyásodnak lassan, de nem hinném, hogy az igénybevételtől. Sokkal inkább a hatás ez, testem minden energiáját, minden apró atomját egybe sűríti, várva azt a bizonyost, a robbanást, mely édes zuhatagként áramlik majd szét véremben, olyan eksztázist bocsájtva rám, mit egyetlen drog sem képes, még csak halványan sem leutánozni. Észre sem veszem, heves csókjaink közepette mikor kúszik egyik kezem édes mellére, csupán érzem a lágy domborulatot, a tenyeremnek feszülő piciny bimbót, mintha csak hívna, incselkedne velem. És pajtás leszek a játékba, morzsolgatom, becézgetem, ahogy ajkával teszem, ahogy összefeszülő ágyékunk teszi egyre hevesebb, zaklatottabb tempóba. Tüdőm leutánozza, hevesen kapkodok immár a levegő után, mondhatni zihálok, ahogy megérzem azt az édes feszítést a gerincem tövében, az előfutárát a gyönyörnek. immár csak remélni tudom, elég voltam, elég vagyok Serena-nak, előre félt kapkodásom nem hoz rám szégyent, nem válok megszégyenülté, mint egy kamasz. Mert immár nincs megállj, tagjaim önálló életre kelnek, még néhány hevesebb lökés csípőmmel, hogy végső ostromként testébe feszülve, egyetlen halk-kéjes morranással merüljek el végleg a csodában, abban, mit csak mi, emberek tapasztalhatunk, és közülünk is csak kevesen.
Igaza van a beszéd most nem pont a legjobb ötlet, bár azért bizonyos mondatai nagyon tetszettek nekem és határozottan javítottak a már amúgy is forró hangulaton. Azt hiszem ezt a kis ötletemet nem fogom megbánni végül, bár eddig sem gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhetne. Nathan rendes pasas és állati dögös is, nekem pedig nincsenek olyan szabályaim, hogy minimum öt randira szükség van mielőtt valakivel komolyabb szintre érnék. Amúgy sem hiszem, hogy addig kibírtuk volna, ilyen mértékű akaraterővel szerintem egyikünk sem rendelkezik, még talán ő sem, pedig neki biztos, hogy jóval több van. - Az önbizalmam... nem olyan eget rengető, a végén még képes leszel megnövelni. - oh hát tudja azt jól, hogy mennyire zavarban voltam, amikor először láttam őt egy szál mackó nadrágban és már azt is elmondtam neki legutóbb, hogy tartok tőle én nem hozom azt a szintet, ami neki kellene, hiszen nincs nekem se kocka hasam, se hasonló, még csak mellben sem vagyok kifejezetten erős. Nem vagyok nagyon göthös, de azért nem rendelkezem olyan brutális méretekkel sem, pedig a pasik nagy része erre vágyik, legalábbis állítólag. Mondjuk arra már rájöttem, hogy Nathan nem olyan, mint a legtöbb átlag pasi, szerencsére, akkor nem is érdekelne ennyire. Az átlag nem olyan érdekes. Nathan azt hiszem nincs azzal sem tisztában, hogy hogyan lehet könnyen leimádkozni egy nőről a bugyit. Bár esetemben ezzel egyébként sincs nehéz gondja, de ha arról beszél, hogy nem akarta elsietni, hogy az ágyában akart kényeztetni... hát így ki a fene lenne képes inkább addig várni? A miatt aggódik, hogy nekem nem lesz jó, én pedig képes legyek visszafogni magamat? Nem megy, túlságosan édes, pedig amilyen morcos az elején volt... most meg tudnám zabálni, ahogy miattam aggódik, pedig már így is egész testemben reszketek, hiszen az ujjai is virtuóz táncot járnak, érezheti, hogy a bemelegítés már bőven meg van nálam is, az ügyes kézimunka, a csókjai, egyáltalán csak a helyzet izgalma bőven elég volt. - Csak... ne aggódj és... ne gondold túl. - nem akarom én, hogy miattam aggódjon, kétlem, hogy bármit is elrontana, hiszen eddig is odafigyelt rám, én pedig szeretem a hevességet és abban most biztos, hogy nem lesz hiány. Végre lekerül róla az eddigi akadály, a kezem pedig rásimulhat meredező tagjára. Oh még hogy bármit is elrontana? Nem hiszem én azt, akármennyire is fél az elkapkodástól. Csak legyen heves és kapkodjon, épp arra vágyom. Kicsit megemelem a csípőmet, hogy tökéletes legyen a szög, pedig most a legnagyobb munka az övé, még megtartani is neki kell és végre megérzem az első feszítő érzést, aztán egy határozott mozdulattal meg is töri a minimális távolságot is köztünk, hogy végre egybe forrhassunk. Halknak nyögök fel, a combjaim kissé megfeszülnek a csípője körül, alig hallom, ahogyan a nevemet súgja, csak a tekintetét keresem. Az ajkai az enyémen pihennek meg pár pillanatra, majd egy halk sóhaj, ahogyan kicsit kijjebb húzódik, hogy jöhessen az első lökés. Tökéletes, minden úgy ahogy van, még az sem érdekel, hogy a hátam mögött hűvös a fal, sőt kifejezetten jól esik most, talán e nélkül itt helyben lángra kapnék, hiszen a bőröm hófehérje már sehol, kipirultam minden létező helyen. - Tökéletes... - halkan rebegem csak el, ahogyan a nyakát ölelem, az ujjaim a hajába siklanak, lágyan masszírozva a tarkóját, hogy aztán újra magamhoz vonjam és újabb heves csókkal egészítsem ki az őrjítő ritmust, amit diktál időnként bele-belenyögve szinte az ajkaiba. Éreztem, hogy jó lesz, pedig még soha nem csináltam ilyesmit egy vidámparkban, de nem gondoltam, hogy ennyire, és ő még aggódott.
- Szereted, ha dicsérlek? - vigyorodom bele a bőrébe. Persze tudom, hogy nem így, nem erre értette De attól még incselkedhetem, vele ez amúgy is igen könnyen megy. Sokkal könnyebben, mint bárki mással évek óta, és talán ezért is van az, hogy a vágy is sokkal erősebb és siettetőbb. Mert azért többnyire képes vagyok uralkodni magamon, és még ha szeretem is a pikáns dolgokat, ritkán vagy is inkább soha nem tepertem még senkit a falnak egy vidámpark alagútjában. Na, nem mintha Serena-t annyira noszogatni kellett volna. De azért több kellett ehhez, min t a formás test. Pedig Serena-é igencsak az, élvezettel siklanak rajta kezeim, egészen a szoknya rejteke alá, az édes-rejtett zugba. Halk sóhaj bukik fel belőlem, ahogy körülöleli ujjam, mely élvezettel siklik benne, fokozva örömét, kínálva neki a csodát. Mert igenis akarom, hogy neki is jó legyen. Hisz félő, ha elengedem magam, ha elvesztem a fejem, megfeledkezem minden másról felajzottságomban. Ez még sem olyan, mintha zárt ajtók mögött, a szobám puha ágyán kényeztetnénk egymást. Ez sokkal másabb, intenzívebb, súlyosabb. De ő mintha nem értene egyet velem, puha ujjai lefelé siklanak, elsőre észre sem veszem, annyira elmerülök az édes keblek kényeztetésében, csak mikor oldódik a gomb, és szinte önkéntelen surran le a cipzár kapok észbe, hogy merre is jár. De késő bár, piciny tenyere simít végig felduzzadt ágyékomra, visszafojtott hörgést csalva elő belőlem. - Félek, hogy elkapkodom - suttogom megadón. Mert hát mi mást tehetnék, mikor eszem veszi testével, érintésével, alkalmazkodásával, incselkedésével. Még utoljára merül bele ujjam, majd édes ölét hátrahagyva nyújtok segítő kezet, hogy végre zárkába sínylődő tagom fellélegezhessen, valódi érintésre kínálva magát. De talán csak egy röpke simítás erejéig, mert érzem, ha becézgetni kezd, akkor átlépjük a vészes határt, ahonnan nincs már visszaút. Inkább combjai közé férkőzöm, mintha eddig nem ott lettem volna, ám most már nincs akadály, nincs szövet, csak bőr, puha bőr, hívogató forróság. - Serena - nyögök fel, mikor végre birtokba veszem, körém zárul, teljes odaadással fogad m agába. Homlokom homlokának támasztom, időt hagyva neki, hogy szokjon, hogy elfogadja az újat, a másfajta érzést. Egy röpke pillanat, egy csóknyi idő, aztán mozdul csípőm, lassú, érzéki ringásba kezdve, újra és újra megmerülve a csodában.
Azért lássuk be kettőnk közül azt hiszem én vagyok az, aki egyébként is lazább vagyok és könnyebben tudom kezelni a magam kis káoszos életét és a váratlan helyzeteket is, no meg generálni is tudom őket, ahogyan most is sikerült. Ő is lassan megszokja majd őket és hát azért annyira talán nem esik nehezére alkalmazkodni az eseményekhez, ebben azért reménykedem. Ettől még jól esik, amit próbál elmagyarázni nekem, hiszen ez tényleg azt jelenti annak ellenére, hogy úgy megijedt attól, hogy a legutóbbi találkozásunk randinak minősült, nem csak szórakozni akar, vagy kihasználni az általam kapott kis talán szabadabb életet, hanem tényleg komolyan gondolkodik kettőnkben. Azt hiszem már nem tart annyira attól, amit ez az egész jelenthet, még ha jelenleg nincs is szó többről, mint vad vágyakról, vagyis... pont hogy többről van szó azzal együtt, amit elmondott. - Talán, de... én szeretem, ha beszélsz, kifejezetten izgató, főleg ha ilyeneket mondasz. - igazság szerint tényleg örülök annak, hogy megnyílt előttem és hogy a kezdeti szűkszavúságát már feloldotta és egészen sokat beszélt magáról legutóbb is. Talán tényleg nem ez a legjobb hely arra, hogy megeredjen a nyelve, de legalább már tényleg úgy érezhetem, hogy nincs köztünk gát, nem fogja vissza magát csak pusztán megszokásból. - Akkor így van, szoborba is lehetne önteni... - én legalábbis biztos, hogy el tudnám nézegetni őt bármikor, bár ezt már azt hiszem tudja, hiszen akkor ott a konyhájában is nagyon jól látszott, hogy kissé hosszan felejtettem rajta a tekintetemet. De a fenébe is edzett pasasról van szó, érthető, ha az ember szívesen elidőzik a látványával, főleg akkor, ha a reggeli mellé csak úgy simán beállít egy szál mackó alsóban. Oké, hogy a saját lakásáról volt szó, de akkor is, finoman befagytam tőle. - Megértem és... érzem is. - és azt is, hogy egyre nehezebb szavakat formálni, főleg amikor csak a bemutató kedvéért nyomja nekem a csípőjét. Na igen eddig is tisztában voltam vele, hogy nem lehet neki könnyű, de így már csak még biztosabb. Rajtam csak főképp egyelőre a kipirult bőröm az, ami mutatja, hogy milyen hatással van rá és az enyhe libabőr, ahogyan végig halad az apró csókokkal a vállam ívén, lefelé a mellkasomon. - Kétlem, hogy... az olyan rossz lenne. - ha elengedné magát... oh hogy a fenébe lehetne az számomra kellemetlen? Ezt el sem tudom képzelni, nem is láthat rajtam mást csak azt, hogy már ezt is felettébb élvezem, és nem is kínoz sokáig, amikor végre eléri a könnyed szövetet, ami még utolsóként állt közte és köztem odalent. Halkan felnyögök, hiszen egy pillanatra sem torpan meg. A már így is épp eléggé meredező mellbimbó talán csak még jobban megfeszül, amikor beljebb furakszik, én pedig immár erőteljesebben kapaszkodom bele a hátába. - Nem kéne... visszafognod... semmit... - elhaló sóhajok közepette sikerül csak szavakat kinyögni, még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy egyáltalán tényleg képes voltam megformálni a szavakat és nem csak gondoltam rájuk. Édes élvezet, amit nyújt nekem, de egyben viszonozni is akarom, ezért csúszik lejjebb az egyik kezem végig a karja mentén, hogy elérjem a nadrág szélét, hogy kigomboljam azt, amennyire még koncentrálni tudok, beljebb jussak és elérhessem dudort a nadrágjában. Ennyi mégis csak jár viszonzásul és persze valahol azt is el akarom érni, hogy feladja azt a nagy ellenállást és ne nagyon fogja vissza magát.
Nem mondanám azt, hogy kifejezetten ideges vagyok, nem is igen jellemző rám ez az érzés. Inkább izgatott, felajzott, még is nyugtatólag hatnak rám Serena szavai, mozdulatai. Hogy értetlen dadogásomból is érti, mit akarok mondani, és hogy megért. Ez azért lényegesen könnyít a lelkemen , azon, hogy miféle "helyzetbe" keveredtünk. Mert hát tényleg nem így terveztem, csak hát megtörtént. Illetve meg fog... - Azért nem hiszem, hogy ez lenne a legoptimálisabb időbont arra, hogy megeredjen a nyelven - mosolyodom el magam is kölykösen. Tény, hogy Serena sokat mesélt, bár meglepő mód mellette valahogy én is beszédesebbé váltam. Ugyanakkor valóban nem most van az ideje a nagy lelkibeszédeknek. Annál mindketten jóval izgatottabbak vagyunk, meg hát a hely is kockázatos, így teljesen felesleges beszédre pazarolni az édes pillanatokat. - Nem hangzik bután. Inkább édesen - suttogom mosolyogva. Tény, a férfiakra ritkán mondják, hogy gyönyörű, és magam sem szeretem, ha valaki ajnározni próbál. De tudom, ő most másként érti. Viszonozni szeretné a bókot, hisz ez az egész kölcsönösségen alapul. A kezdetektől, és nem kötelezőszerűen. - Feszülten - vigyorodom el a kérdésre, újból csak hozzányomva szűk nadrágom. Nem a legkényelmesebb viselet a mostani helyzetben, de valamilyen szinten kordában is tart. Mint egy utolsó mentsvár, noha tudjuk, az is le lesz döntve, hamarosan. - Mint már elmakogtam, nem így terveztem - suttogom halkan, de nem csak beszédre használom a szám, közben apró csókokkal hintem teli vállának gömbölyű ívét, kissé elhúzódva görbítem hátam, hogy lassan lejjebb haladhassak az ingerlőn meredező keblek felé. - De azért szeretném, ha neked jó lenne, nagyon jó. Ha viszont elengedem magam, nos... - fúrom fejem a két kebel közötti völgybe, a bőrébe fojtva el halk mormogó nevetésem. - Értsd, ahogy gondolod - bukkanok fel, égő tekintetem arcára szegezve egy kaján vigyor kíséretében, majd v égre az eddig ujjaimmal becézett édes halomra hajolok, ajkaim közé véve a peckes bimbót. És talán ebben a pillanatba, mint egy jól időzített művelet, a szoknya alatt kutakodó ujjaim és szövetet érnek, az ő utolsó mentsvára, egy óvatos mozdulattal jutva mögé, végre kitapintva testének rejtett zugát, lüktető-édes forróságába merülve.
Hirtelen ötlet volt ennyi tény és az is, hogy ezt a hirtelen ötletet rajtam kívül kevesen tudták volna kivitelezni, de igazság szerint nem is teljesen az én hibám, már ha egyáltalán hibának nevezhetnénk, mert én nem érzem annak. Ő kezdte az óriáskerékben ücsörögve, hiszen már ott is úgy csókolgatta végig a nyakamat, hogy azok után tudtam volna még órákat elszórakozni a vidámparkban? Aztán a céllövöldénél az egyértelmű célzásai arról, hogy mindketten tudjuk mi lesz a mai kis randink végeredménye. Oh hát eszem ágában sem lett volna még felülni egy csomó mindenre és csak várni, várni... ő sem hiszem, hogy képes lenne rá, azért is merem felajánlani ezt az opciót, ha már ilyen őszintén beszél, de egyébként is mit várt? Ha egy pasi azzal kezd el csajozni, hogy nem akar semmit sem elsietni, komoly kapcsolatra vágyik és előbb barátkozni akar... hát melyik nő lenne képes erre visszafogni magát? Mind arra vágyunk, hogy kedves szavakat suttogjanak a fülünkbe, őszinte vallomásokat, hogy ne csak a leteperés legyen a cél, és épp ezért most én vagyok az, aki ezt teszem vele, mert nem tehetek mást és kész és nem is akarok. Minden egyes érintése túlságosan feltüzel ahhoz, hogy el akarjak jutni az ágyig. Majd arra is sor kerül... valamikor, pár óra múlva akár. Amikor pedig ezek után erőteljesebben nekem feszül, érezhetem, hogy már egyértelműen ő se lenne képes várni, ahogyan sejtettem sőt remélem is, és egyúttal én sem tudok annyira csendben maradni, egy elfojtott, halk nyögés csak kiszakad. - Reméltem, hogy nem akarnál várni. - nem tudom elrejteni a mosolyomat, nem is akar. Egyszerűen bizsergető, ahogyan a nyakamban érzem a leheletét és az már számomra is kínzó lenne, ha elhúzódna, ha levenné a kezét a mellemről, ha abbahagyná a játszadozást. Fájó lenne, sőt bántó, én pedig annyira nem vagyok galád, hogy leállítsam őt, ha már ennyire felhúztam, tudom, hogy az milyen szenvedéssel teli lenne. A csókjára várom és még a mondatot sem hagyom neki befejezni. Remélem ebből érti, hogy tudom, hogy értem, hogy mit akart és hogy pont e miatt nem akarok megállni, pont azért, mert ő nem így akarta, nem egy heves vágy kiteljesedése ez az egész, annál több, azért nem siettünk el semmit a tánc hevében sem, pedig akkor is meg lett volna rá a lehetőség. - Nem baj, eddig úgyis én beszéltem sokat. - nem tudom megállni, hogy a halk nevetést ne zárjam egy szimpla szinte csak puszinak minősülő csókkal az ajkaira, miközben mindkét kezem az arcára simul, úgy húzom magamhoz közelebb. Komolyan a kezdeti kis morcos most valami eszméletlenül édes és cuki, meg kell zabálni! - Ha azt mondom te is... bután hangzik? - nem is tudom, hogy látszik-e, ahogy talán egy leheletnyit elpirulok. Sötét van és egyébként is egészen ki van már pirosodva a bőröm több helyen is neki köszönhetően, de ez a kis bók mégis többet ér, mint bármi. Tudja jól, hogy volt bennem egy kis félsz, hiszen ő... meg én... a teste... és az enyém. Nem vagyok egy topmodell, inkább vékony, ő ellenben... oh anyám, amilyen teste van, és amit érinthetek minden egyes kutakodó kézmozdulattal, egyszerűen őrjítő! Az pedig csak még jobban, ahogyan a keze elindul végig a combom mentén. Kapaszkodom és próbálom tartani magamat, de mégis úgy érzem, hogy itt helyben elszállok pillanatokon belül, ha így folytatja. És még neki milyen nehéz lehet, az a farmer már biztosan eszméletlenül kényelmetlen lehet neki. Még sem tudok most szólni e miatt, a gondolkodásom már kikapcsolt, csak egy halk sóhaj és ha erőteljesebben kalandozik el odalent, akkor újabb nyögések következnek. - Hogy... bírod egyáltalán? - engem kényeztet, miközben már biztos vagyok benne, hogy egészen mást szeretne, amit megértek és amire én is vágyom, hogy érezzem őt teljes egészében magamban, hogy az elfojtott nyögések és sikolyok telítsék be a csendet, annál jóval hevesebben, mint ahogy most hallatszanak.
Hirtelen ötlet, az kétségtelen. Mert hát, ki c sinálná még ezt? Persze gon dolom sok szerelmes pár fejébe nmegfordul, milyen izgalmas, milyen izgató lehet így elbújni, reckírozva a lebukás veszélyét, mi minden csókot, minden simítást még édesebbé tesz. De ez másoknál csak képzelgés marad, hisz azok a vaskorlátok nem véletlenül vannak a kocsikban. Másként nem győznék hajkurászni a kíváncsi vagy épp vállalkozó kedvű fiatalokat. De persze azt nem tudhatták a készítők, hogy majd jön Serena, akinek holmi vaspánt nem jelent akadályt. És talán ennek is köszönhetjük, hogy nincs itt állandó őrjárat, noha a pikantéria így is maradt, kevésbé feszkós a dolog. - Várni - sóhajtom elgondolkodva, majd megadón hajtom le a fejem, elbújva nyakának édes hajlatába. Ugyanakkor a következő pillanatban egy leheletnyi elhúzódás után ismét hozzádörgölöm ágyékom, mintha eddig nem érezhette volna, mintha eddig nem sejthette volna, miféle hatással is van rám. - Gondolod, hogy képes lennék most visszakozni? Várni? Vannak határaim és már réges rég átléptük - suttogom forró bőrére. Na persze ha ő akarná, az más lenne, akkor kínok között, de leállnék. Mert ráerőltetni még senkire nem kellett magam soha. Ugyanakkor ha belegondolok, az egész monológom az alapoktól elcseszett volt, hisz hogy rizsázhatok én halogatásról, nem akarásról, miközben jobbom továbbra is a mellére simul, hüvelykujjam az édesen böködő gyöngyöcskével játszadozik. Na igen, az egész kép árulkodó és egyértelmű. - Csak akartam, hogy tudd. Tudod, hogy... - suttogom, de aztán az egész félbemarad. Mit is akartam? Hogy nem akartam lefeküdni vele? Dehogynem, a fenébe is. Itt állunk, én szó szerint, több értelemben, a falhoz szegezve, egymás meztelen bőrét simogatva. Lehetne ennél bármi is egyszerűbb és egyértelműbb? - Azt hiszem, kicsit sokat rizsámon - nevetek fel halkan, majd csak megrázom a fejem, mintha figyelmeztetni kéne magunkat, jobb ha nem zajongunk. - Gyönyörű vagy - súgom, tekintetemmel ismét végigmérve lemeztelenített felsőtestét, apró csókokkal halmozva el vállát. Bal kezem eddigre már fenekére markol, főképp alátámasztási célzattal, persze nem kevés élvezettel és örömmel. Jobbom viszont már átadja a terepet lassan haladó számnak, helyette a derekamat ölelő combra siklik, határozottan törve utat magának a szoknya alá, egyre magabiztosabban törve célja felé. Ujjaim a bársonyos comb belső felén kúsznak végig, a célig, a vágyott pontig, míg csak érinthetem, halk, elfojtott nyögéssel keretezve a diadalmas véget.
Abban eddig sem kételkedtem, hogy épp elegendő erő van benne, de talán ha lehet még egy halszálnyival jobban meglep, amikor nem bénázunk külön-külön a karjaival, hogy megszabadíthassam a felsőtől, hanem inkább egyszerűen csak megtart a falnál a csípőjével ezzel, ha ez még lehetséges még közelebb kerülve egymáshoz és így aztán még inkább érezhetem, hogy mennyire hatással van rá a kis akcióm. Ezzel mondjuk eddig is tisztában voltam, hiszen a hangok, amiket sikerült kicsalni a torkából egyértelműen erre utaltak, no nem mintha én másképp lennék ezzel. Halk sóhaj, ahogyan megérzem, hogy milyen szoros lehet számára már a nadrág, de épp csak egy pillanatot hagyok magamnak erre, aztán már kapom is le róla a felsőt, hiszen azóta, hogy láttam ez erkélyén edzeni, azóta arra vágyom, hogy érinthessem is azt az izmos mellkast és most itt a lehetőség, miután már a hátát sikerült a ruha alatt megismernem kicsit. Tudom én, hogy sokkal jobban is felfedezhetnénk egymást, ha nem egy ilyen korlátozott helyszínen tennénk mindezt, de ez most őszintén nem érdekel. Már az óriáskerékben is nehéz volt csak csókokra korlátozni magunkat, de most már nem is akarok visszafogott lenni. Elveszek a csókjában, alig érzékelve, hogy megteszi azt, amit felajánlottam neki, lecsúsztatja a ruhám pántját, ami megadva magát könnyedén csúszik el a derekamra és végre már igazán érezhetem az ujjai simítását a bőrömön. Amikor először találkoztam vele igazán nem gondoltam volna, hogy ilyen óvatos és gyengéd tud lenni, no és persze szenvedélyes, amikor az kell, hiszen azon a bálon olyan komoly és fegyelmezett volt, mint a fene, most viszont... na jó most is próbálkozik, de szerintem ő se gondolja komolyan. Meglepetten és talán egy leheletnyit még csalódottan is nézek rá, amikor mégis megáll és szavak következnek a tettek helyett. Mégis elmosolyodom, amikor meglátom az arcán a zavart és hogy tényleg zavarban van. Túlzásba vittem volna? A légzésemet képtelen vagyok visszafogni, még mindig szapora, mégis megpróbálok kicsit megállni, hogy fel is fogjam azt, amit mond, hogy aztán a végén finoman végigsimítsak az arcán és ezúttal csak egy óvatos és lágy csókot leheljek az ajkaira. - Még azt is megtehetjük tudod ugye? Ez csak... hirtelen ötlet volt, az én ötletem. - nem ő csinálta, nem ő beszélte a fejembe, arra sem ő vett rá, hogy kiszálljunk a kocsiból. Én húztam be ide a sötétbe, én vagyok a gaz csábító, hiába nem szoktam ilyesmit tenni, vagy hát jó ideje nem voltam már ilyen, próbálok a komoly és határozott tanár szerepében tetszelegni, de úgy fest nem mindig megy tökéletesen a dolog. - De, ha inkább... várni szeretnél... ha... az ágyat választod... megértem. - meg persze csak nem hagyom olyan könnyedén, mert miközben beszélek már elszakadok a tekintetétől, és a szavak között újabb és újabb csókokat hintek szépen fokozatosan felfelé haladva a nyaka mentén egészen a füléig, ahol kap még egy utolsó érzéki harapást is. Eszem ágában sincs várni az ágyig, de tudnia kell, hogy ezzel nem tesz semmi rosszat. Én akartam most itt lenni és én vagyok az, aki továbbra is ezt akarom. Túlságosan adja magát a helyzet, túlságosan régen volt olyan, aki ennyire feltüzelt és most hogy várjak... így is úgy is mennünk kellene, én biztos, hogy képtelen lennék ezek után még elmenni és felülni egy körhintára és békésen hallgatni a csilingelő jellegzetes zenét, ha viszont most valamelyest lehiggadunk talán még maradhatunk valamennyit, aztán... jöhet az a lassú változat is az ágyában, ami úgyszintén felettébb csábítóan hangzik és már csak az említése is képtelenné tesz arra, hogy most csak úgy megálljak ezen a ponton.
Na igen, kérdés az van. Rengeteg, jobbnál jobb. De vajon válaszok is vannak rájuk? Vagy egyáltalán akarjuk-e tudni azokat? Vagy képesek v agyunk valós mérlegelés után megadni? Most valahogy kétlem, roppantul kétlem. Pedig többnyire magam vagyok a megtestesült önuralom és unalom. Eddig legalább is. És tartott ez mindaddig, míg egy esetlen de csodás barna el nem hasalt a mosdó kövén. Kész röhej... Hisz most itt v agyunk, egy ártatlan vidámpark még ártatlanabb, gyermeteg szellemvasútjában, kioldalogva a kocsiból, egy kiszögellésbe bújva, egymáshoz, lassacskán egymásba. Istenem! Akaratlan nyögök fel a gondolatra, hogy még is, hova vezethet mindez, és mire készülünk. Mert hogy készülünk, az kétségtelen. Nem csak hogy tűzoltókat kéne már riasztani a csókok okozta forrósághoz, de ujjaim már szabadítják is ki azt a bársonyos bőrt a kevéske ruha alól. Mintha nem lenne elég őrjítő az, amit eddig is érinthettem. Ugyanakkor úgy tűnik, ő sem elégedett az eddiggel. Érzem, ahogy feszegeti a pólóm, egy apró, kaján v igyort is varázsolva arcomra. Aztán talán meglepem, talán belőle is hasonló fülledt nyögést csalok ki, mint ami belőlem szakad fel, ahogy csípőmmel szegezem oda a falnak, míg kezeim igénybe veszi a szabadítási kísérletben. És már ott is állok, félpucéran, megbabonázottan figyelve arcát, lecsusszanó ruhapántját, majd amilyen szoborszerű voltam egy pillanatig, olyan hirtelenséggel csapok le ajkára, hevesen birtokolva el azt, furakodva érett eperszemjei közé, táncba hívva, heves, füllesztő táncba, míg fürge ujjaim tovább dolgoznak, lefeszegetik a csinos szövetet, hogy végre valóban bőrt érinthessek, puha, édes gömbölységet, izgató formákat, egyetlen, kínzón fájó sóhajjal szakadva el a csóktól. - Tudnod kell, hogy nem így terveztem. Hogy nem ezért akartam ide jönni - magyarázom, zavartan, kissé talán zavarban is. Tudnia kell, hogy ne m orv módon akartam elcsábítani. Persze a sejtelmesség, a titokzatosság ott volt, a lehetőség némi édes ízelítőhöz. De nem erre gondoltam, legalább is nem itt. Mert persze, hogy erre gondoltam, édes-puha testére, gyönyörű, izgató formáira. Nagyjából mióta a szobájában táncoltunk. És milyen érdekes hogy ott, a kényelmes lehetőségek között visszafogtuk magunkat, míg itt... Ki érti? - Az ágyamban akartalak volna először szeretni, lustán, ráérősen elcsábítani. Kiélvezve minden sóhajod, nyögésed, sikolyod - vallom be kissé szégyenkezve. Mert igen, benne volt a pakliba, bőven.
Egyébként is bohó természetem van, de ez most valahogy mellette csak még inkább fokozódni látszik, már ha ez egyáltalán lehetséges. Egyszerűen nem tudom hogyan fogjam vissza magamat és azt hiszem nem is akarom. Megtettük legutóbb a birtokon a tánc után igaz? Most miét lenne muszáj? Azt hiszem így is mindketten tisztában vagyunk vele, hogy mi lenne ennek a napnak a vége. Olyan ez, mint amikor tudod, hogy este karácsony lesz, már ott vannak az ajándékok a fa alatt, de neked még nem szabad odamenni, csak távolról nézheted, de még várnod kell. Hát valahogy én is így érzem most magamat és mit ne mondjak marhára kínzó egy élmény. - Igaz, bármikor eltudunk tűnni, csak kérdés, hogy ha más vonja el a figyelmünket akkor sikerül-e. - sokat sejtető mosollyal pillantok rá, bár azt hiszem nem is kell már sejtetnem semmit sem, hiszen így is kellően vad csókban forrunk össze. Egyszerűen izzik körülöttünk a levegő és nem is akarok én már ártatlannak tűnni. Felnőtt nő vagyok nincs is erre szükség, tudom, hogy mit teszek, tudom, hogyan élem az életemet és nem teszek ezzel semmi rosszat. Jó rendben talán egy szint felett közszeméremsértésnek számít, de ha eltűnünk egy falban és a túloldalon lyukadunk ki, akkor észre se vesznek, az már nem számít bűnözésnek. - Igen ez... remek kérdés. - oh ennél nincs is jobb kérdés. Határok? Fogalmam sincs már, hogy hol vannak, csak azt tudom, hogy minden egyes csókja, ahogyan az ajkai finoman a bőrömet simítják végig egyszerűen elkábítanak és képtelen vagyok odafigyelni a szavaira vagy azokra a bizonyos határokra. Az az igazság, hogy már jó ideje várok erre, azóta, hogy az a röpke táncoktatás sorra került. Már ott is nehéz volt megállni, de most... most abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e. Túlságosan izgatóak a csókjai és én már azóta arra vágyom, hogy a felsője alá férkőzhessek, hogy láttam azt a kis edzést az erkélyén, és... megérte! Oh, nagyon is megérte! Amikor pedig megemel végre újra csak megfeszülnek az izmok a hátán már nem is vágyom másra, hogy az a felső valahogy lekerüljön róla. Tudom, hogy ez így még nagyobb kihívás, de akkor is megpróbálom kihámozni belőle. Nathan erős, én pedig elég törpe vagyok hozzá talán, hogy félkézzel is tartani tudjon pár pillanatig, amíg az egyik, majd a másik karja is megszabadul. Akaratlanul is beharapom a számat, amikor lepillantok. Hű mamám, ez a mellkas! Mint valami szobor, de legalább most túlságosan fűt a vágy, nem gondolkodom azon, hogy az én testfelépítésem ehhez képest... hát enyhén szólva is gyér. A legaktívabb testedzésem a lépcsőmászás a birtokon... tudom elég ciki. A lábaim ösztönösen fonódnak a csípője köré közben, ahogyan a falnak présel és már egyértelműen érzem ő sincs nyugodt állapotban, de ezt reméltem is. Buktuk volna ezt az egészet, ha nem lennék rá hatással egy ilyen forró helyzetben. A kérdése alig jut el a fülemig, csak akkor fogom fel, hogy beszél, amikor pár pillanatra megállunk és találkozik az övével a tekintetem. - Gondolkodni... most? Azt nem akarok. - inkább ennek megpecsételéseként az ajkait keresem újra. Eszme ágában sincs átgondolni, vagy ha igen úgyis az lenne a vége, amit már eddig is tudtam. Akarom... a fenébe is valami iszonyatosan! Az a tánc is feltüzelt, de most leállni és kisétálni innen... az tuti, hogy nem tudnék felülni egy ártatlan körhintázásra, így is úgyis elmennénk a vidámparkból nem? Akkor meg... miért kellene még húzni azt, amire amúgy is mindketten ugyanannyira vágyunk? Picit még lejjebb is ejtem a vállaimat, hogy a másik oldalon a ruha vékony pántja magától csússzon lejjebb, ezzel is jelezve szabad utat kap... bármire, amit csak tenni akar.
Ki hitte volna, hogy itt kötünk ki? Mármint nem a vidámparkban vagy a szellemvasútban, hanem itt, így egymásnak feszülve, mint két éhes kamasz, akiknek végre sikerült a szülői figyelmet kijátszva egy sötét zugba húzódni. Mert valahogy tényleg úgy viselkedünk, mint két kiéhezett szerelmes, akiknek aztán mindegy hol vannak, csak végre átadhassák magukat az eddig visszafogott élvezeteknek. De baj ez, ha mindketten ugyanígy érzünk? - Fogalmam sincs. Attól függ, mi a probléma és milyen gyorsan javítják ki. De a te képességeddel nem hiszem, hogy bármilyen fal akadály lenne - sóhajtom, mert hát tény. hogy a levegő mintha felforrósodott volna közöttünk. Csak egy csóknak indult, azt hiszem, egy ártatlan, játékos csóknak. Na jó, nem ártatlannak, hisz ahogy ő magához húzott, ahogy én hozzásimultam semmiképp sem mondható ártatlannak. - Bár szerintem a kérdés inkább az, mi meddig tudunk magunknak határokat szabni - súgom fülébe halkan, mintha tartanék attól, bárki erre járhat, bárki meghallhatna minket. Pedig tudom, a kis beeső, amit leltünk jobban takar ezernyi paravánnál. És még sem érzek vágyat a hangoskodásra, hisz valami egészen más uralkodik el rajtam. Főképp, mert Serena sem mondható visszafogottnak, puha ujjai felsőm zaklatják, míg csak nem enged az anyag, majd alá furakodva érint meg úgy, ahogy már régóta, azt hiszem, a szobájában megesett tánc óta vágyom. És mindemellé minden szemérmességet nélkülözve siklik combja oldalamhoz, mintegy kérőn, felajánlkozón. Hát fából lennék? Halk, mon dhatni megadó nyögéssel kapok lába alá, beleremegve a csupasz bőr érintésébe, miközben rásegítek megkezdett mozdulatára, könnyű szerrel emelve meg őt. Ha kulcsolni akar, hát tegye rendesen, ne kínozzon megkezdett de be nem fejezett mozdulatokkal. És ha megteszi, ha mindkét lába már derekamra fonódik, még inkább a falhoz nyomon, mintha támasztékra lenne szükségünk, és talán így is lesz, hisz ki tudja, remegő tagjaink meddig viselik el a megterhelést. Ugyanakkor a mozzanat bűnösen árulkodó, felfedve testem ösztönös reakcióját buja és ingerlő közeledésére. - Gondolod, hogy ez jó ötlet? - kérdem rekedten, néhány halk zihálásig homlokának támasztva homlokom, mintha csak időt akarnék kérni, nyerni, vagy épp neki adni, hogy meggondolhassa magát. És ugyanakkor mintha félnék is ettől, a következő pillanatban jobbom már ruhájának vékony pántjánál tart, lesodorva válláról, hogy immár akadály nélkül érinthessem bőrét, óvatosan, szinte már engedélyt kérőn csúszva lejjebb, a még szövet fedve halmok felé.
Igen ezt már sokan mondták nekem, hogy elég lazán állok és könnyeden a dolgokhoz, de legalább kiegészítjük egymást, mert hozzám képest Nathan felettébb komoly tud lenni és felettébb komolyan is vesz mindent ez már az első alkalommal kiderült. Azóta persze szerencsére már látszik, hogy el tudja engedni magát, csak azt hiszem kell hozzá a megfelelő környezet és a megfelelő társaság és remélhetőleg ez általam meg van. El tud ő is viccelődni, sőt még játékos és pajkos csipkelődések is benne vannak a mi kis randinkban, amit már nyíltan is hívhatok annak, mert jó eséllyel ezúttal nem ijedne meg a ténytől, ha felemlegetném, mint mondjuk legutóbb. - Ha már ez a munkád. - szélesen mosolyogva pillantok rá vissza, csak akkor nyelek egy nagyot, amikor még közel is hajol és végeredményében azért kissé kétértelműen fogalmaz ezzel a kielégítés dologgal. A borsos árra már nem is tudom, hogy mit mondhatnék, hiszen viccelünk csak, inkább előrehajolok és egyszerűen csak a szájára cuppantok egyet. - Majd igyekszem nagyon, hogy kielégítsem az elvárásaidat és az igényeidet hű testőröm. - nevetem el magamat a végén, ahogyan lassacskán elindulunk és a kocsik is lendületet vesznek. Csendben ülök, tudom, hogy nem lesz itt sikongatás, még a kezét sem szorítom meg drasztikusan, amikor viszont megakadunk nem gondolkodom sokáig, hogy rossz kislányt játszva vonjam ki őt a szellemvasút ígérte élmények alól. Talán én más fajta, talán még jobb élményeket is adhatok neki, remélhetőleg legalábbis az, amit én tudok nyújtani jobban érdekelné. Úgy tűnik, hogy igazam is lesz, mert nem ellenkezik, amikor magam után vonom. Sokáig nem is kell mennünk, hamar találok olyan részt, ahol a pandát már elengedhetem és na igen az óriáskeréknél is zavarba ejtőbb módon támadom le. Lássuk be mindketten arra várunk már, hogy mikor érjük el a lakását, de addig is be kell érnünk ezzel a hosszú előjátékkal, amit most itt a vidámparkban élvezünk ki. Pillanatok múlva már arra eszmélek, hogy a hátam a hűvös falat érinti, ő pedig már egészen közel van hozzám. Halkan sóhajtok fel, ahogyan az ajkai újra utat találnak az enyémekhez, ahogyan az ujjai elkalandoznak a hajam, az arcom irányába, a keze a derekamat öleli. Én sem vagyok rest, teljes testemmel hozzá simulok, a két karom a nyakát öleli, az ujjaim időnként játékosan kalandoznak el a rövid barna tincsek között, vagy simítanak végig a nyakán. - Ezek szerint sokkal leleményesebb vagyok, mint gondoltad volna és... te sem vagy kifejezetten... félős, még a... sötét helyeken... sem. - oh hát egyre nehezebben megy a beszéd, hiszen ő már lejjebb siklik és hiába szabad a szám, úgy nehezebb szavakat formálni, hogy közben a nyakamon játszadozik el. Ha az óriáskeréken megbotránkoztattuk volna a vendégeket, akkor ha most valaki erre jönne és meglátna minket... szerencse, hogy a gyalogos forgalom erre nem túlságosan aktív. - Vajon mennyi időnk... lehet? - amíg kiér a vonat és feltűnik valakinek, hogy bejöttünk, de nem mentünk ki. Egyáltalán van, aki ezt számon tartja? A kérdésem persze nem csak szimpla érdeklődés, ezt talán sejtheti abból, ahogyan az egyik lábam felsiklik a lába mentén, mintha csak a derekára akarnám kulcsolni. Szimpla szoknyában jöttem, mondhatni sok mindent könnyen meg lehet oldani még így állva a falnak főlve is. A jobb kezem közben elkalandozik, hiszen már akkor a konyhájában mennyire akartam ezt... és most ha ki kell tűrni a rajta lévő inget, hát megteszem, de besiklanak vékony kis ujjaim, hogy végigsimíthassak azon a hívogató erős háton, ahol most csak úgy feszülnek az izmok minden mozdulatának hála.
Talán az tetszik leginkább Serena-ban, hogy olyan könnyedén vesz mindent. Mármint nem úgy értem, hogy felelőtlenül vagy érzéketlenül, sokkal inkább lazán. Azzal a kellő lazasággal, amivel a játék még élvezetes, amitől játékos szócsatáink felüdülésnek számítanak. Hisz az óriáskerék óta ott bizseregnek bennünk a finom kis utalások, az apró szójátékok, ő még sem botránkozik, és nem is a ló túloldalára átesve kelleti magát. Pont a megfelelő középúton marad, hol az ártatlan báját, hol a kívánatos, csábító nő szerepét öltve fel egy pillanatra. Igen, azt hiszem, valahol mélyen mindketten tudjuk, hogy is fog végződni ez a nap. Még sem rohanunk, mindketten kiélvezzük a már-már kínzóvá nyújtott előjátékot. Mert hát ez az egész vidámparkosdi az, nem? A könnyed érintések, a lopott csókok, az az izgalmi szint, hogy megérinthetnénk egymást úgy, ahogy valóban vágyjuk, még sem tesszük, hisz a hely nem megfelelő. Na de talán a szellemvasútban kaphatunk már ízelítőt! - Csak ezért hoztál? - horkanok fel megjátszott sértődöttséggel, de már is vigyorodva hajolok közelebb. - Tudnod kell, hogy a képességeim okán az elit körbe tartozom. Azaz a napi díjam igen boros. Képes leszel ezt kielégíteni? - kérdezek vissza végig a szemébe nézve, míg csak a félhomály körül nem ölel minket, majd mind jobban elsötétül, szinte már a nemlétezésbe seperve az első kocsikat. Csak a halk sikolyok utalnak arra, nem szakadtunk el teljesen a világtól. És bár látni épphogy csak lehet, azt is inkább csak az orrunk hegyéig, a hely adottságai helyett végig Serena-n feledem a tekintetem, csupán akkor eszmélek és pislantok körbe is, mikor kis zökkenővel megáll alattunk a kocsi. Nocsak.. Ez most benne van az árban vagy plusz extrát kapunk? De mielőtt megemlíthetném, Serena egyenesedik ki mellettem, kezével húzva magához, és én ösztönösen követem. Csupán akkor eszmélek rá, hogy "átléptünk" a védővason, mikor a lábam a földre ér a vágány mellett. Hitetlenkedő mosollyal ingatom a fejem, de min t egy pajkos kölyök csak vigyorgok, nem ellenkezem, még csak nem is dorgálom meg csábítóm a helytelen viselkedésért. És igen , csábítóm, mert kétségtelen, nem a hely sajátosságait óhajtja közelebbről szemügyre venni. Legalább is nem olyan okból, mint azt mások gondolnák. - Nem szokásom - felelem halkan, mintha attól tartanék, mások is képesek kibújni a vas öleléséből, vagy esetleg eljut hozzájuk a neszezésünk. Persze nem a félelem halkít, inkább csak szeretném megőrizni ezt az élvezetes magányt, amire most lehetőségünk van. És nem csak így vagyok vele, az első kiszögellésnél finom, még is határozott rántást érzek, és mint egy jó öleb, úgy engedelmeskedem is. Egészen az első csókig. Eh, ehhez képest az óriáskeréknél történtek csak ártatlan puszinak minősíthető! Halk, elégedett sóhajjal adom meg magam, ám a tetszetős kezdeményezés után kissé magamhoz ragadom a vezető szerepet. Beljebb szuszakolni már nem kell az én édes csókkirálynőm, úgy tűnik, ő is némi elszigeteltségre vágyik. De azért fokozni lehet az izgalmakat, így hát testemmel préselem a sima falnak, jobbommal megtámaszkodva az arca mellett, olykor ujjaimmal tincseit simítva, vagy arcélét érintve, míg balom keskeny csípőjére fonódik, mintha csak még jobban magamhoz akarnám húzni, már-már azzal a veszéllyel játszadozva, hogy összeolvadunk. Bár Serena képességét tekintve ez sem kizárt. - Mondtam, hogy a szellemvasutat nem szabad rögtön kizárni. De azt nem gondoltam, hogy ilyen leleményes vagy- sóhajtom, elszakadva egy légvételnyi időre, és talán neki is jut ideje a válaszra, hisz ajka helyett, most nyakát támadom, kulcscsontjának hívogató élét, bőrének hamvas ízét tudva magaménak.
Sejtelmem sincsen, hogy abból a Szellemvasútból hogyan jövünk majd ki, mármint hogy milyen állapotban és persze milyen kinézettel, főleg ha már előre ilyesmiket mond. Én nem vagyok egy félős alkat, legalábbis nem egy vidámparki játékkal szemben, viszont az biztos, hogy mi ketten egy sötét helyen, ahol mások nem látnak... kétlem, hogy a beugró műcsontvázakkal fogunk majd foglalkozni, hiszen az óriáskerékből is úgy keveredtünk elő, hogy csak az nem sejthette, hogy behatóan ismerkedtünk, aki vak, vagy gyerek és még nem igazán érti az ilyesmit. Egyértelmű, hogy ma nem fogok a késő esti vonattal hazamenni, legalábbis nagyon remélem, hogy nem vár ilyesmit tőlem. Egyszer már ismerkedtem az ágyával és valószínűleg ma nem kiütött állapotban fogom azt megtenni és nem csak alvási célzattal. Most mégis meg kell próbálnom a zavarba hozó szavai ellenére is a céllövésre figyelni. Azaz... ez jelenleg inkább az ő dolga, az én gondolataim arra kalandozhatnak el, amerre csak akarnak. - Természetesen neked! - széles mosollyal noszogatom, hogy kezdje is el. Egyértelműen neki drukkolok, még soha életemben nem volt ekkora pandám, úgyhogy ez nem is kérdés. Hamar sikerül meg is szerezni és indulhatunk is a cél felé. Sötét lesz és lesz egy pandánk és eszem ágában sincs magunk közé ültetni, remélem ezt ő sem gondolta komolyan. - Ha ilyen nagyon távol akarod magad tartani tőlem... - megjátszott sértettséggel emelem fel az államat és látványosan magamhoz szorítom a pandát. Persze ettől még nem engedem el a kezét, nem vettem én zokon, főleg hogy tudom, viccel. Nem akarna a hátsó kocsiba ülni, ha annyira az ijesztgetésre vágyna és nem inkább arra, hogy sötétben legyünk ketten... komolyan nem is értem, ez a vidámpark egyre inkább olyan, mintha csak el akarnánk húzni azt, hogy végre nála legyünk, vagy inkább fokozzuk vele a vágyakozást? - No hát jó, akkor legyen a hátsó kocsi, úgy elég messze leszünk a többiektől, hogy ha nevetnék, vagy... sikongatnék, akkor ne legyen feltűnő. - főleg akkor, ha azt nem olyan pillanatban teszem, amikor mások is megijednek. Na igen érdekes lesz ez a kis szellemvasútazás, ez már nem is kérdés. Hamarosan pedig a célt is elérjük és behuppanunk a helyünkre. Nem valami nagy a hely, ami nekem nem gond és Nathan is nagy nehezen, de csak elfér a szűk helyen. Rászorítok nevetve a kezére, amikor lezárult a védő vas, hogy még véletlenül se essünk ki, bár gondolom ez inkább azért van, hogy ne másszon ki az ember út közben, ki csak nem esnénk, ez nem a hullámvasút, nem lesznek vélhetően olyan nagy körök. - Majd, de megvédesz, azért hoztalak. - zökkenünk egy kicsit, ahogyan a szerkezet elindul. Kicsit azért csak nyikorog, de nem vészes, ennyi biztosan kell a hangulat érdekében. Azért nem vetem rá azonnal magamat Nathanre, de nagy sikítozásba sem fogok, hiszen előttünk már hamar lelövik a poént egy-egy behulló riasztónak ható báb közeledtével. Igazából ez talán főképp gyerekeknek való. Talán egy perc telik el, ahogyan haladunk befelé a sötétben, én pedig csak lopva pillantok oldalra, de nem moccanok még, csak amikor egy kis rántással áll meg a szerkezet. Biztosan cseppnyi elakadás, bár lehet hogy a műsor része, nem számít. Az ötlet hirtelen jön. A képességem most tökéletes segítséget nyújt, egyszerűen felállok húzva magammal Nathant és a pandát is. Nem okoz gondot a vas, a képességemnek hála mint ha nem is lenne ott, gond nélkül út tudunk suhanni rajta, mint ha ott se lenne. - Na... nem félsz? - szórakozottan pillantok hátra széles mosollyal. Ennyi rosszalkodás csak belefér igaz. Még ha be is van kamerázva a hely sötét van, nem biztos hogy kiszúrnak minket, főleg akkor, ha amúgy is valami gond van és azért állt meg a vasút. Húzom szépen magam után, be az egyik kis oldalsó beszögellésbe. Most az egyszer lehetek én az, aki kezdeményező igaz? A fenébe is, túl sok zavarba ejtőt mondott már. A panda a földön végzi, én pedig mint az éhes oroszlán vetem rá magamat, remélem, hogy nem koccan valahol a feje, hiszen elég sötét van, ő pedig magas, a hely pedig szűk, de nem érdekel, túlságosan édes a csókja, mi pedig lehetünk egy kicsit rosszak. Inkább itt, mint az óriáskeréken, itt talán kisebb a lebukás esélye.
- Ezekben a sötét alagutakban az ember vagy elröhögi az időt, mert számára olyan gyermeteg ijesztgetésekkel próbálkoznak, vagy épp halálra váltan ücsörög a székében, attól függően, kinek milyen az ingerküszöbe. Azt pedig senkinek sem róhatod fel, miként reagálja le a félelmeit - vigyorodom el, még egy röpke pillanatig visszatérve a szellemvasútra, aztán már inkább a céllövöldésre fordítom a figyelmem. Még ha nem is teljesen tényszerű, azt hiszem, valahol mindenki sejti, hogy csalnak a puskák irányzékával. De sokszor nem is a nyerés a lényeg, csak a jelenlét. mindettől függetlenül persze nem hagyom magam legyőzni, ha már értek a fegyverekhez, miért is ne vehetném hasznát? - Te most kinek drukkolsz? - súgom vigyorogva Serena felé, de azért csak leterítem azt a pandát, majd mint a hős lovag, olyan vigyorral nyújtom át a hercegnőmnek, bezsebelve az érte járó dicséretet és puszit. Igen, azt hiszem, a kezdeti furcsaságok után mostanra teljesen beleolvadtunk a vurstli közönségébe. - Szellemvasút? Remek - karolok Serena-ba, óvatosan elnavigálva az újabb önkéntes lövészek közeléből, némi tájékozódás után az emlegetett mulatság irányába lépkedve. - A másik oldaladra? Hát nem gardedámnak nyertem? - vonom fel vigyorogva a szemöldököm, de láthatja, egy pillanatig sem gondoltam komolyan, sőt! Bár lehet, nem is lesz olyan rossz helyen a panda, végül is az jó nagy és puha, míg ezek a kocsik azt hiszem elég kényelmetlenek tudnak lenni. - A leghátsó kocsit kell lefoglalnunk. Úgy egyrészt nem lesz senki mögöttünk, már pedig itt nem hinném, hogy hátrafelé pislognának. Másrészt... Azt hiszem, a többség előre zsúfolódik, végül is, mi az ijesztő abban, amit már előre beharangoz néhány sikítás? - vetem fel, pajkosan húzva kicsit közelebb magamhoz Serena-t menet közben. Kicsit úgy érzem magam, mintha újraélném a tinédzserkorom, vagy is inkább mintha most lehetőségem lenne úgy megélni, mint egy normális embernek. Az oldalamon egy gyönyörű nő, akit épp a szellemvasút hosszú és sötét alagútjába csábítok, és persze mindketten tudjuk, nem azért, hogy élvezettel sikongassunk. Legalább is nem holmi zörgő csontváz miatt. - Látod, mondtam - suttogom, ahogy elérjük a következő turnust, és szinte mindenki az első kocsikért harcol, majd lassan elrendezőnek a sorok. Miután kifizettem a jegyet, kényelmesen a leghátsóhoz kísérem Serena-t, amit megelőz még vagy két üres is. Behajtogatom a lábaim a szűk helyre, majd segítek Serena-nak is beszállni, megfogom a pandát, akit aztán talán még valóban be tud zsúfolni harmadikként. Bár azt hiszem, erre számoltak a készítők. Aztán automatikusan zárulnak le a vas kapaszkodók és lassan megindul a szerelvény. - Remélem nem vagy nagyon félős - nevetek még rá, lopva az "asztal alatt" fogva meg újfent a kezét, miközben elnyel minket a sötétség.
Jogos, talán nem a legjobb a szóhasználatom, de ez jó eséllyel azért is van, mert túlságosan elvonta a figyelmemet a csókjaival, amik mellett még higgadtan is gondolkodni és jól átgondolni a szavaimat rendkívül nehéz. Igyekszem én... hát ennyire ment. A következő szavai pedig újfent csak nem abban segítenek, hogy könnyebben találjak szavakat, hiszen ilyesmit nem minden nap hall az ember. - Azt hiszem ezt kifejezetten nagy bóknak veszem... nagyon-nagy bóknak. Az elmúlt tíz évben senki sem mondott ilyet nekem... sőt szerintem sosem. - zavart mosolyt eresztek meg, hiszen azért ez nem kis dolog, és nem gyenge kijelentés, nem csoda, hogy rendesen meglepett vele, hiszen legutóbb még az is nehezére esett, hogy elfogadja a tényt, randiztunk és nem csak úgy találkoztunk, mert miért ne. Mondjuk azért annak sok értelme nem is lett volna, hogy leugrik egy ilyen távoli városba csak azért, hogy dumáljunk, szerintem ezt ő is tudta, csak akkor még nem vallotta be magának. - Ez igaz, de ki is kell jutni a sötét helyekről úgy, hogy közben ne nézzenek ránk furcsán. - pedig én már az óriáskeréken is rendesen kipirultam, ezek után még még menjünk sötét helyre is? Nem tudom, hogy abból mi lesz, de azt sem mondom, hogy nem akarom kipróbálni sem, sőt... a fenébe is baromira vágyom rá! - Jogos! - vele együtt nevetek, hiszen igaza van. El is várom, hogy ne akarja magát távol tartani tőlem, hiszen én sem ezt akarom. Nagyon is vele akarok lenni, még hozzá minél többet és igen gondolni kell arra a sok emberre is, akik most itt vannak körülöttünk. - Azt hiszem már ezzel is elérted, hogy szép színem legyen. - mosoly, de ezúttal nem zavart, főleg mert hirtelen kapom a puszit és indulunk, hiszen mi jövünk a sorban. Ha jobban belegondoltam volna, hogy mire is gondolhat, akkor biztos, hogy pirosba ment volna át a bőrszínem, vagy legalábbis erőteljesebb rózsaszínbe, mint amilyen hófehér úgy általában. - Mindent bele! Vagy nekik kéne szorítanom, mert úgy sincs esélyük? - széles mosollyal méregetem a plüssöket, amik ki vannak pakolva. Abban biztos vagyok, hogy itt aztán tuti elég nagy előnnyel indul, sőt valószínűleg esélye sincs az árusnak, hogy ne vigyen el valamit, sőt bármit, amit akar. Nem lepnek meg a következő szavai, tudtam, hogy pontosan tisztában lesz vele, hogy milyen is a játék, mit csempésztek bele, ami mást csőbe húzhat, de neki teljesen evidens. - Na jó, legyen az a nagy panda. - szép is, nagy is és biztosan nem sokaknak sikerül kilőni onnan, és az enyém lesz! A pandák egyébként is cukik. Azért kap egy lelkes tapsot, amikor sikeresen eltalálja a célt és meglesz a várt pandám, pedig tudtam, hogy egyébként is sikerülni fog majd neki. - Profi vagy! - még egy nagy cuppanóst is kap a szájára és persze lelkes ölelést, mintha nem lettem volna benne teljesen biztos, hogy úgyis sikerülni fog majd neki. Ha megkaptam, akkor magamhoz szorítom a pandát, csak aztán fogok rá megint a kezére, hogy megkeressük a következő célt, ami már nem is kérdés, hogy mi lesz. - Az ajándékért a jutalom... ha már annyira akartad, keressük meg a szellemvasutat, az elég sötét? A panda ülhet a másik oldalamra is akár. - oh, hát nem vagyok én ebben profi, de azért a magam módján, talán inkább cukin, de még egy csábos pillantást is vetek rá. Neki ütősebb a fantáziája talán és a zavarba hozásban is ő kettőnk közül a profibb, nekem nem fog menni, de nem is kell, mindketten tudjuk, hogy nagyon is vágyunk már egymásra, de ha már eljöttünk nem kéne egyből elrohanni hozzá... igaz? Minél nagyobb a vágy, annál jobb lesz majd a beteljesülés.
Nem az elszédítés a legjobb szó. Elszédíteni a nőket egy éjszakára szokták. Már pedig ha csak ennyi lenne a terv, akkor azt megejthettük volna talán nála is legutóbb. Bár ki tudja, valójában mi lett volna, de abban a pillanatban, mikor erővel elszakadtunk egymástól nem úgy tűnt, mintha ellenére lenne a dolog. Ugyanakkor hogy mi is a tervem vele? Nem tudnék pontos fogalmat akasztani rá, de kell-e egyáltalán? - Nyitott? Az elmúlt tíz évben nő nem hatott még rám úgy, mint te - vallom be töredelmesen, de azért egy halványt mosolyt is mellékelek, nehogy azt higgye, ez rosszul érint. Tény, elsőre megijedtem az egésztől, ha használhatom magammal kapcsolatban ezt a szót. De aztán rájöttem, bárhogy ellenkezek is, míg a testem képes vagyok uralni, az érzelmeket nem. Így hát csak megyek az árral, ami Serena-t illeti. - Azért a sötét helyeket ne zárjuk ki ilyen hamar. Ott senki sem láthat - kacsintok vidáman, miközben lassan végre kiszállhatunk a fülkéből, átadva a helyünk másoknak. És hogy azok a kilátást élvezik-e majd vagy egymást, mint mi? Ki tudja... - Téves Serena, nem akarom távol tartani magam tőled. De muszáj gondolnunk a több száz emberre is, akik itt vannak - nevetem el magam, visszatérve korábbi szavaira, ugyanakkor már a céllövöldéhez törve utat, majd türelmesen sorba állok. Nem sietős, itt azért már talán nem ragadtatjuk el magunkat. - Hogy én mit akarok tőled... - fordulok szembe vele a sorban, szabad kezünk összefonva, illetve hát az eddig is összekulcsolódott. A másikat viszont csípőjére simítom, hisz az övé foglalt a vattacukorral. - Attól tartok, ha el kezdeném sorolni, te pipacspirossá szépülnél, míg én mazochistává, ahogy elképzelem - suttogom halkan, hogy a körülöttünk állók azért még se kapjanak ingyen mulatságot. Aztán hirtelen gyors puszit nyomok a szájára és húzom is, hisz végre sorra kerülünk. Apró után kotorászok a zsebembe, majd az árus felé lököm, aki egy puskát ad, öt tölténnyel. Vigyorogva méregetem, a célra szegezem a tekintetem, és lövök egyet, csak úgy próbaként. - Cselesek, három centit balra húz, míg a pálcák között pont négy van - súgom Serena-nak, aztán pajkos vigyorral emelem a fejem. - Válaszd ki édes, melyiket szeretnéd - ajánlom, és a mint megnevezi, vagy rábök valamelyik plüssre, probléma nélkül, a céllövöldés hápogásával kísérve lövöm ki neki hiba nélkül.
Beszélni most így is úgy is rendkívül nehezemre esik. Nem is biztos, hogy ebben az esetben szavakat kell keresni. Elsősorban egyébként sem a beszédre koncentrálok, hanem valami egészen másra, amihez mondjuk szintén a szájamra van szükség. Szeretek ugyan beszélni, de igazság szerint most cseppet sem bánom, hogy ezt nem tehetem meg, hanem helyette inkább másban ügyeskedem, ami a számat illeti. Ő mondjuk határozottan profi benne és amennyit tudok róla, bizonyára azért elég sokat gyakorolhatta. Ezzel az apró tényezővel most nem különösebben foglalkozom, nem érdekel, hogy milyen nőkkel szórakoztatta magát akkor, amikor ketrecharcos volt, ő sem hiszem, hogy az expasijaim listájára lenne kíváncsi és ez teljes mértékben érthető is, senkit sem érdekel, hogy előtte ki volt melletted és milyen minőségben. - Talán nem akarsz? Ezt a végén még zokon venném, mert ha ez nem szándékos, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy túlságosan nyitott vagy a nő ismerőseiddel. - széles mosollyal simítom bele az arcomat a tenyerébe, még egy jól eső sóhajt is hallatok. Tudom, hogy már megint nem bírunk magunkkal és hogy felettébb kellemetlen lenne, ha ezek után valaki tényleg ránk nyitna, de a fenébe is nem érdekel, nem fogok mindig azon gondolkodni, hogy minek mi lehet a következménye. Egyszerűen csak jól érzem magamat és kész, most ez van terítéken. - Jogos, erre nem gondoltam, tehát akkor a vizes programok kizárva és... a sötétben, vagy elzártan lévő programok is? Nehezedik a feladat, hogy mit is válasszunk. - szó se róla tényleg nem gondoltam bele, igazából abba sem, hogy egy ártatlan óriáskerekezésnek ilyen komoly következményei lehetnek. Hát a jó ég sejtette, hogy tényleg ez lesz majd belőle, hogy alig bírjuk visszafogni magunkat és szinte már szó szerint egymásnak esünk, miközben akár be is láthattak volna a fordulónál mások, vagy be is láttak más kabinból? Remélhetőleg mindenki a kilátással foglalkozott inkább, nem pedig a belátással. - Szóval egy baromi nagy macival akarsz távol tartani magadtól, szomorú! - nevetem el magamat én is, vele együtt. Igaza van, valahogy meg kell úszni ezt, mert az már egyértelmű, hogy szó szerint vibrál köztünk a levegő és ez akárhol is vagyunk nem igen akar abbamaradni. Pedig mindig is határozottan elítéltem azokat, akik ennyire nyílt színen nem tudnak ellenállni egymásnak, és most én is ebbe a "csapdába" kerültem. Nem is értem, hogy miért nem úgy indítottuk a találkozást, hogy beugrom előtte hozzá... vagy az túlságosan hirtelen lett volna és pont az a cél, hogy nem rohanjunk? Persze azt nem tudhatom, hogy hányan voltak, akikhez köze volt már és hogy elég sok alkalmi kalandja volt már eddig és most ezt nem annak szánja, pedig még jól is esne, ha tudnám e miatt fogja így vissza magát. Azért azon meglepődöm kicsit, amikor előkerül egy kis darab vattacukor a hajamból, na erre tényleg nem számítottam. - Jogos, nem akarunk összeragadni... teljesen. - bár azt már így is sikerült majdnem elérni vattacukor nélkül is, így is nehéz elszakadni tőle, amikor végül koccanunk az alján és megáll az óriáskerék és ki kellene szállni. Így is érzem, hogy talán még kissé kipirult az arcom, de nem fogok e miatt szégyenkezni, úgy is jó eséllyel nem fogom többé látni az itteni embereket. - Mehetünk, lőhetsz nekem egy nagy macit. - még nyomok egy puszit az arcára, aztán a céllövöldék felé vehetjük az irányt. Ott tényleg tömeg van, sokan lesznek, tehát jó eséllyel nem kell attól tartani, hogy megint nem tudjuk majd türtőztetni magunkat.
Gyönyörködve nézem kipirult arcát, vonásait, ha odalennék a romantikus szófordulatokért mondhatnám, hogy teljességgel iszom a látványát. Ám nem vagyok én ponyvaíró, ugyanakkor még is valami ilyesmi történik most. Mintha holmi szerelmes kamasz lennék, aki először tapasztalja meg az érzelmek elsöprő erejét, és nem tud velük mit kezdeni. Pedig hát ha a pőre valóságot nézzük, harminc év alatt volt alkalmam néhányszor belekóstolni az élet sokfajta örömébe. Főképp, mikor magamra találtam a ketrecharcok és harcművészetek között, mikor élvezettel kihasználtam, hogy a lányok ismerni akartak azokban a körökben. És ez most még is egészen más. - El akarnálak szédíteni? Így érzed? - vigyorodom el szavaira, óvatosan simítva végig arcát. Mintha tartanék attól, ha ennél bátrabb mozdulatra ragadtatjuk el magunkat, hamarosan egy újabb csókcsatába fordulunk, míg valaki botránkozva ránk nem nyitja a kabinajtót a megálláskor. - Lehűteni? Gondolj bele jobban Serena... Ha csak egy cseppnyit is vizes lesz a ruhád az szerinted csitítólag hatna rám? - sóhajtom, szinte már a gondolattól is szenvedve. Persze pozitív értelemben. De tényleg, ha már így eszembe jut, hogy akár csak a formás lábaira vagy épp ingerlőn domborodó kebleire tapad a ruha... Nincs az a hideg zuhany itt, ami higgasztólag hathatna rám. Az pedig, hogy immár ha nem is egyértelműen, de burkoltan utalok arra, mennyire kívánatosnak tartom azt hiszem, már nem okozhat fennakadást ismeretségünkben. Nem nyomulok rá durván, de a vonzalom tagadhatatlan. És szerencsére úgy érzem, kölcsönös is. - Talán a legjobb az lesz, ha nem vagyunk tekintettel a céllövöldésekkel szembeni előnyömre és löv ök neked valami hatalmas plüsst. Azt innentől kezdve mindenhol kettőnk közé tehetjük és akkor talán elkerülhetjük a közbotrányt - nevetek rá vidáman, kezemmel újfent arcához közelítve, ám az utolsó pillanatban elkanyarodnak ujjaim, hogy tincsei közül halásszak ki egy falatnyi vattacukrot. Úgy tűnik, észre sem vettük, hogy az a habos pálcika közelebb került hozzánk, mint terveztük. De ki vethetné ezt a szemünkre? - Mert úgy tűnik, a vattacukor erre nem alkalmas - vigyorodom el, lenyalva ujjamról a lopott falatot. És alig nyelem le, apró zökkenővel áll is meg a fülke, talán épphogy annyi időt hagyva nekünk, hogy rendbe szedjünk magunkat. Vagy legalább a tekintetünk kevésbé mohón csillogjon. - Mehetünk hölgyem?
- Oh, hát így könnyű, és még sem szereted a vattacukrot annyira, rémes! Nem használod ki elég jól a lehetőségeidet. - ciccegve csóválom a fejemet, de persze tudjuk mindketten, hogy csak viccelek. A képessége tökéletes, hogy ellenállóvá váljon sok minden ellen és érthető, hogy ezt nem töméntelen vattacukor fogyasztásra használja, hanem inkább arra, hogy könnyen megússzon egy ketrecharcot, vagyis régebben erre használta most pedig... igazából nem mondanám, hogy tökéletesen tisztában vagyok a munkájával. Testőr, én pedig nem ismerek tömegesen sok testőrt igazából, sőt rajta kívül egyet sem. Az én fogaimat már nem nagyon villantgatom meg, egészen mással foglaljuk el magunkat mindketten és az nem a fogorvosról való csevegés. A hangulat viszont egyre inkább fokozódik, de mivel még felfelé tartunk... csak nem azt nézik az esetleg közelben lévő szórakozók, hogy mi folyik a kabinunkban és ha mégis... hát komolyan nem nagyon érdekel. - Nem tudom, hogy ezt hol hallottad. - az most biztos, hogy a mondataink között bőven akad szünet, hiszen nem tudok azonnal válaszolni a szavaira, csak amikor épp egy kis levegőhöz jutok és az nincs túl gyakran. Nincs ezzel baj különösebben, mert élvezem a körutat és persze a közelségét is. Ez már legutóbb is így volt és azt hiszem már megint ő lesz kettőnk közül, akinek majd több akaraterőt kell magára erőltetnie, nekem nem igazán fog menni, túlságosan puhák az ajkai és túlságosan intenzív a csókja. Szinre észre sem veszem merre járnak az ujjai, csak maga a tény tudatosul bennem, hogy még karom is libabőrös lett az érintésétől és hogy szinte már teljes testtel felé fordulva feszülök neki. Ha nem billenne meg a kabin komolyan nem vagyok benne biztos, hogy nem lettem volna esetleg én, aki végül a falnak tolja őt, így is sikerül kissé összeborzolnom a haját a benne vad táncot járó kacsóimmal és így is épp elég szaporán veszem a levegőt, egészen kipirulva, amikor végül leállunk. Tehát nem... az óriáskerék nem a legjobb ötlet volt, vagy épp hogy igen? - Ha már nem sikerült volna így is, azt hinném, hogy teljesen el akarsz szédíteni, de már nem nagyon kell ezért dolgoznod. - nem tudom elereszteni a tekintetét, sehogy se megy. Tudom, én a tájról beszéltem, ő viszont ki sem pillant és igen kivételesen azt látom rajta, hogy zavarban van, habár jelen esetben én is. Így is szaporán veszem a levegőt, még a mellkasom is kipirult, amit most a szavai csak még inkább fokoztak. - A következő állomást te választod. Valami vizes lehetne, hátha egy kicsit... lehűti a kedélyeket. - mosolyodom el, bár őszintén nem vagyok biztos benne, hogy le kellene hűteni a kedélyeket. Szinte már inkább arra vágyom, hogy épp most legyen valami kellemetlen áramkimaradás és teszem azt ragadjunk bent itt a kabinban egy kis időre, mondjuk egy fél órára... órácskára, amíg senki sem zavarna... Áh nem, szórakozni jöttünk, én is tudom, de valami iszonyatosan nehéz mellette akármi másra koncentrálni, főleg ha ilyen közel van, és én még mindig a kezét szorongatom heves szívveréssel. Úgy érzem magamat, mint egy tini, komolyan.
Néha elég egy sejtelmes v agy épp sokatmondó pillantás, és én is ezt vetem be a játékos visszaszólásra. No igen, ott a birtokon, a szobájában kissé elvesztettük a fejünket. Mindketten. Illetve hát... Ha úgy nézzük, az is kontrollált volt, hisz ha nem lett volna, nos.. akkor nem a kertben folytattuk volna a délutánt némi sétával spékelve. - Nem igen járok fogorvoshoz. Harminc év alatt már megtanulták a fogaim, mi mindenre kell ellenállóvá válniuk - vigyorodom el egy röpke pillanatig kivillantva az említetteket, mintha csak meóztatni akarnám. Aztán tesszük is, igaz másként, mint a lóvásári kofák. Nem szemmel, hanem tapintással, nyelvünk játékával, hisz most már nem éri b e egyikünk sem a kutyafutta szájra puszival. A vattacukorral el is felejtkezem, még akkor sem eszmélek, mikor rándul az óriáskerék, mikor mozgásba lendülünk, mikor Serena egy lélegzetvételre elszakad tőlem. Mert most valahogy semmi más nem jár a fejemben, csak hogy milyen puha az ajka, és milyen édes. És ennek semmi köze a cukorhoz, hisz már a szobájában is éreztem, pedig ott aztán nem volt egy deka vattacukor sem. - Én azt hallottam, azok a legjobb játékok a vidámparkban, amit csukott szemmel élvez igazán az ember - suttogom, a végét már csak lehelve az újfent hozzám érő ajkára, ismét csak belefeledkezve. És kétségtelen, hogy a vártnál ezerszer jobban élvezem ezt a kört, noha még soha nem ültem óriáskeréken. Nem mintha most ez érdekelne, vagy a hely töltené ki a tudatom. Igazából az egész fejem tök üres épp, mintha nem is lennék tudattal b író lény, csupán egy ösztön, egyetlen mozgatórugóval. És ez az ösztön mozgatja kezeim, mik keretbe foglalják gyönyörű arcát, mintha csak attól tartanék, elhúzódik tőlem, elvonja ezt az édességnél ezerszer kívánatosabb kóstolót. És még is csúsznak lejjebb ujjaim, nyakának kecsesen ívén, megkeresve azt az őrülten dobogó eret, mely sejteti, az ő szíve is legalább olyan heves ütemet jár, mi lassan azt súgja, megáll, ha nem kaphat pihen őt. És igazság szerint ezt is kockáztatnám, meg sok minden mást is, ha nem billen ne meg egy kicsit a fülke, átfordulva a félidőn, szinte már durva pofonként rázva fel, hogy az újabb légvételnél, már ismét arcát fogják kezeim, erőszakot téve magamon, nehogy újfent hozzá hajoljak. - Kétségtelenül a legszebb látvány, amiben eddig részem volt - suttogom szinte már zavartan, de nem kifelé tekintgetve, egyedül csak őt figyelem, mosolygós szemeit, kipirult arcát, duzzadt ajkait. Ajaj, jobb lesz újfent elterelni a figyelmünket, mármint reális dolgokkal, hisz rögvest leírjuk az órát és jó pár kíváncsi szempár előtt nyílik majd ki a kabinajtó.
Kezdőlap 
by 
