Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
New York, nem jártam még itt egyszer sem, úgyhogy egyelőre még nem tudom, hogy mennyire fogok jól boldogulni, de mint mindig most is meg van a remény és a bizakodás, hogy menni fog. Persze már a pályaudvaron is sikerült kissé elkeveredni, a reptér nagyon forgalmas, de ha van pénzed akkor mindent könnyebb megoldani. Csak sikerült fognom egy taxit, bár vagy kettőt elvittek előlem, az egyiket úgy, hogy egy nő konkrétan már a taxi ajtóból lökött félre. Nem sokon múlt, hogy nem kenődtem a betonon, csak azért úsztam meg, mert nekimentem egy idősebb néninek, aki erre olyan szavakat használt, hogy még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy valaki ilyesmit mondhat egy másik embernek. Az elképedésem persze azt szülte, hogy egy újabb taxit nyúltak le előlem, de végül csak sikerült megugrani az első akadályt. Otthon egyébként nem volt nagy gond, még soha életemben nem hazudtam a szüleimnek, ezért most sem gondoltak ilyesmire, Emily-vel pedig meg tudtam beszélni, hogy segítsen és mondja azt, hogy náluk töltöm a következő egy hetet. Már csak az a fontos, hogy a szüleim ne beszéljenek az ő szüleivel, de mivel nem igazán szoktak utána nézni, hogy igazat mondtam-e, mivel sosem hazudok, így aztán ennek kis esélyét látom. És nem is volt kérdés, hogy ezt most meg kellett tennem. Én tudom, hogy az a fickó gyanús és ha egyszer gyanús, akkor nekem tudnom kell, hogy ez miért van. Más pedig nem járhat utána csak én. No szóval sikerült végül taxit fogni és végre itt vagyok az iskola előtt. Egyértelmű volt, hogy itt kezdek, utána kell néznem a helynek és persze ennek a tanárnak is. Egy kicsit kérdezősködni, persze csak óvatosan, hogy ne tűnjön fel senkinek sem, hogy esetleg túlzásba viszem. Sosem csináltam még ilyet, de miután már elég sok Columbot néztem már meg van a magabiztosságom, hogy menni fog, talán még túl sok is, de ezt majd meglátjuk. Még a pályaudvaron a taxi fogási küzdelem előtt vettem magamnak egy szendvicset, amikor most hogy kiszálltam és fizettem kezdek el bontogatni. Még egészen meleg, van benne egy kis olvasztott sajt is, szóval isteni az illata. Próbálok úgy tenni, mint aki teljesen véletlenül jár erre, mondjuk tehetnék úgy, mint aki csak át akar ide jelentkezni, simán el tudom adni magam fiatalabbnak is, mint a korom igazából. Lendületből indulok el az épület felé, még hátrapillantva egyszer a taxira és ennek hála sikerül úgy istenesen a talán csak az iskola előtt elhaladó Bellamy hátának ütköznöm. A lendületem is elég nagy, de azért le nem tarolom szegényt, viszont a szendvicsem szépen csapódik a hátának és úgy istenesen bepréselődik közénk. A benne lévő majonéz, ketchup és az olvasztott sajt pedig szépen szétkenődik a kabátja hátán és az én felsőmön elején, én pedig egy halk sikkantás után rendesen lefagyok, az első pillanatokban még megszólalni sem tudom. - Jesszus! Öhm... bocs... én... bocsánat... - bizonytalanul próbálok azért kinyögni valamit. Nem mondanám, hogy jól megy, de most ennél többre nem telik. Már előre félek, mert az eddigi emberek, akikkel véletlenül összefutottam nem voltak épp kedvesek, pedig nekik legalább a hátukon nem kentem szét egy szendvicset. Azt hiszem az idős néni szitkai után nem csoda, hogy most fogalmam sincs, hogy mi vár majd rám.
Egyelőre ötletem sincs, hogy mégis mi lehet az a nagy titka, ami miatt őrültnek tartanám. Van egy olyan érzésem, hogy az én történetem ennél sokkal bonyolultabb. Nem akarom, hogy féljen tőlem, nem akarok ártani, de egyezséget kötöttünk, én meg azért vagyok annyira komoly, hogy be is tartsam azt. A mai történések után már nem tudom mire számítsak. A szendvics, a csap, az a sok víz… Meg a metrót nyomódás. Egész életemben nem történt ennyi minden, most meg hirtelen akció dússá vált egyetlen egy napom. Egymás után jöttek a rosszabbnál rosszabb helyzetek, amit ha akartam volna se tudtam kikerülni. A tetejében Felicity csak még inkább fokozza a már alapjáraton meglévő kisfiús zavaromat. Komolyan fogok szerelni egy zárat, vagy kirakni egy táblát, hogy „belépni tilos”. Ezek után nem tudok olyan nagy biztonságban közlekedni a saját lakásunkban, ki tudja melyik ajtó mögül bukkanhat fel például egy anyaszült meztelen Felicity. Ki is verem ezt a perverz gondolatot a fejemből, s inkább a teával kezdek el foglalatoskodni. A lány érkezésére még mindig gombóc van a torkomban, főleg a ma történtek miatt, na meg a képességem miatt. A kesztyű is csak afféle biztonsági eszköz, ha netán lenne olyan nagy szerencsém, hogy felrobbantom a konyhát. - Igazán nem kell fáradnod. Tényleg. Még a végén elakadna a lift a sok balszerencse után. – nevetek fel. Tényleg nem tudom mire számítsak a maiak után, de egyedül elengedni biztos nem lenne a legjobb ötlet. A leveshez meg nem fontos minden, már az is elég, ha megcsinálja. Azt se erőltetem rá, csupán azért hagyom, mert látom mennyire sajnálja a maiakat, és tényleg segíteni szeretne. Nem is csodálom. Először a szendvics, aztán a csap tekerőjének letörése. Valószínűleg én is hasonlóképp tennék, csak hát egyelőre tiszta ruhákkal és teával tudok szolgálni. Meg úgy igazából én nem várom el másoktól, hogy segítsenek rajtam. Megszoktam, hogy lenéznek, és inkább hagynak szenvedni, szóval már nem is számítok másoktól segítségre. Én segítek rajtuk és ennyi, nekik tényleg nem fontos. - Jó az immunrendszerem, ritkán vagyok beteg, hamar meg fogok gyógyulni. – mosolygom biztatóan. Komolyra fordítva a szót nem hinném, hogy olyan könnyen rendbe jönnék. Maximum öt nap biztosan fog kelleni, hogy ezt a kezdődő megfázást kipihenjem. Addig viszont a suli nem téma, legalább lehet megúszom a diritől való intőket a mosdó miatt. A története nagyon is megfog. Csak nem…ő is olyan, mint én? Elmélyülten hallgatom minden egyes szavát, miközben fejemben pörögnek a gondolatok. Próbálom összerakni a képet, egy fogást találni, valami hasonlóságot. De mi van akkor, ha ő csak egy egyszerű ember, aki csupán azt hiszi magáról, hogy képes átérezni mások érzelmeit. Mély sóhajt eresztek el, ahogy lerakom a bögrét, s az asztalra könyökölök. - Semmi, nem fontos. – tagadom a fejemet ingatva. Nem lényeg, tényleg. Hogy is feltételezhetném róla, hogy ő is olyan? Olyan szörnyeteg, mint én… Ezért is határozom el, hogy megmutatom neki a számomra egyik legrosszabb erőt, melyet napokkal ezelőtt fedeztem fel. Nem én akartam ilyen szörnyű lenni, egy pusztító, ami darabokra szed mindent. Én tényleg…csak normális életet akartam élni. Próbálom Felicityt nem ellökni magamtól, ugyan csak ma ismertem meg, mégis úgy érzem muszáj megmutatnom neki, hogy mi baj van velem. - Pedig az vagyok. – nézek rá komoly tekintettel egy csepp viccelődés nélkül. Félelmetes vagyok, csak még nem tudja miért. Félek is attól, hogy mit fog szólni hozzá. Ha elítél majd vagy elmenekül, megérteném. Bólintására jobban feloldódok, de a növekvő feszültség így sem szűnik meg. Félek a választól, a reakciótól… És attól, hogy bántanám. Mert nem tudom irányítani. Egy óvatlan pillanatban bármit felrobbanthatok mellette, amiből még baja származhat. – Köszönöm… - motyogom elhalkulva. Örülök, hogy most ezt mondja, de vajon a későbbiekben mit vágna a fejemhez? Hiába tűnik egy törékeny, együtt érző lánynak, a külső nem befolyásolja a belső tulajdonságainkat. Remegve veszem kezembe a bögrét, mely pillanatok alatt hullik darabokra. Mintha eredetileg ilyen apró darabokból állt volna, csupán azért esett össze, mert hozzáértem. Félek magamtól és attól, hogy kárt teszek a másikban. Az lenne a legjobb, ha elzárnának valahova, vagy…ha felrobbantanám magam. Még sosem próbáltam, eddig annyira jöttem rá, hogy másokat nem tudok, csupán tárgyakat. De mi van, ha magamat akarom? Akkor nem kéne szenvednem, nem kéne elviselnem a mindennapos megerőltetéseket. Az „előadás” után meghökkenve pillantok fel rá, mikor megérzem kezeit sajátomon. Aggódó, s szomorú szemekkel nézek rá, ahogy próbálom kiolvasni arcáról a reakcióját. - Nem amiatt… - bukik ki belőlem a válasz némi habozás után. Össze akarom szedni magam. Ő volt az első, akinek direkt mutattam meg az erőmet. Már az lefárasztott, hogy egyáltalán rávegyem magam a végrehajtásához. - Nem csak félek. Tudom, hogy annak tartanának. Nem tudok rettegve sétálni közöttük. Ha megtalálnának, még a végén kísérleti patkánynak használnának, vagy egyszerűen bedobnának a hadseregbe. Én ezt nem akarom. A nővérem is… Mit szólna mindehhez? Nem akarom bántani, sem őt, sem téged, sem másokat. – automatikusan húzom vissza kezemet, félve attól, hogy ha tovább maradunk így, még a végén mást is felrobbantok, amiről eddig nem is hittem volna, hogy robbantható. Pontosabban róla. Nem tudom, hogy fejlődik e a képességem, de nem most kéne embereket is darabokra robbantani.
szószám: 826 ▼ zene: Ghost Town ▼ üzenet: "Nem akarom, hogy félj tőlem"
Na igen vicces egy helyzet, hogy rosszabbnak tartjuk önmagunkat a másiknál, hiszen én is attól félek, hogy megijed majd, ha elmondom, hogy mit gondolok, hiszek erről az egész gyilkosságról, vagy netán őrültnek és veszélyesnek tart majd, de megegyeztünk úgyhogy elmondom majd neki az igazat, aztán talán már ha eleve ott vagyok, akkor nem dob ki ázottan, amíg nem találok megfelelő helyet, ahol alhatok és persze nem hívunk legalább egy taxit, hogy ne egyedül kelljen kóvályognom késő éjjel az utcán. Bár azt hiszem már azért is elküldhetett volna melegebb éghajlatra, amiért az egész napját egy hatalmas káoszhalmazzá alakítottam kezdve a szendviccsel, tovább a csappal, majd végül a metrós esettel, bár legalább ez utóbbi nem az én hibám. Arról nem tehetek, hogy tömeg volt, ő viszont ettől még ugyanúgy kellően kellemetlen helyzetbe került, legalábbis látszott rajta mennyire volt vörös, szinte még akkor is, amikor a teával kapcsolatban kérdez, ezért tűnök el gyorsan és nem jut eszembe időben, hogy rákérdezzek a hajgumi témára. Az újabb hiba pedig hamar meg is születik, hiszen ennek hála nyitok rá, amikor alig van rajta valami. Érthető, hogy kicsit még tovább is maradok bent, de ezt is kezelni kell és még mindig nem szólt, hogy menjek el, bár már nem lenne meglepő, ha ezek után felszólítana rá. Tényleg, teljesen megérteném, folyamatosan őrültségeket művelek, még ha nem is szándékosan, mert amúgy tényleg nem. Nem szoktam így megkavarni a dolgokat, de az is igaz, hogy nem szoktam gyilkosok után sem nyomozni. Valószínűleg nem nekem való a dolog. - Nincs egy kisebb bolt a közeletekben? A húsleves kocka se rossz, az ízt megadja, de az igazi hatás mindennel együtt lenne. Tészta talán van, az eláll. - esetleg az egyik polc hátsó szegletében elbújva hátha akad ilyesmi. A meleg mindenképpen jót tesz neki, ezért is jó a húsleves, bár sok répával, amiben vitamin van és hússal, ami erőt ad sokkal jobb lenne. Simán lemennék én egy közeli boltba, ha van esetleg. Pénzem van, csak nem zár addig ki a lakásból, vagy ilyesmi és talán még annyira késő sincs. Szeretnék segíteni, főleg ha még nagyobb baja is lehet abból, hogy beteg is lett miattam. - Oh hát oké, ha dolga van, akkor talán úgy egyszerűbb, addig még meg is gyógyulhatsz. - na jó ebben nem hiszek azért komolyabban, mert elég rendesen tüsszög és ha netán a láza is felmegy, akkor nem fog se perc alatt meggyógyulni sajnos, de legyünk optimisták. Nem biztos, hogy olyan durván halálos a helyzet, csak kicsit megfázott és ha odafigyel magára akkor pár nap... na jó tudom, hogy ebből sehogy sem lesz holnapra teljes gyógyulás. A bogyós megjegyzésére egy zavart mosolyt ejtek meg, bár azt hiszem csak viccel, de a fene tudja. Remélhetőleg nem erőltetne le a torkomon semmit sem szándékosan, annyira azért nem lehet... nem is tudom erőszakos, eddig se tűnt annak. Viszont lassan el kell kezdenem, ha már azt mondtam, hogy elmondom neki az igazat, nem halogathatom sokáig. Babrálok kicsit a teámmal, aztán már letéve a bögrét az ujjaimmal motoszkálok inkább, egyszerűbbnek tűnik, legalább nem lesz baja a bögrének, ha kiakadna. - Talán? - nem hagyom, hogy csak úgy elharapja a mondatot, mert tudni szeretném, hogy mit gondol pontosan. Még azt sem hiszem el, hogy hisz nekem egyáltalán. Talán úgy gondolja, hogy csak képzelem az egészet, vagy bebeszélem magamnak, pedig tényleg igazat mondok. Én... én érzem, hogy mit éreznek mások, most is érzem, hogy mennyire feszült, csak épp nem tudom eldönteni, hogy mi miatt. Azért, amit mondtam, vagy azért, amit mondani fog? Csendben maradok és figyelek rá, hiszen még csak azt sem tudom először, hogy mit kell megígérnem neki. Valami nagyon fontos lehet, ha így külön ki is emeli. Kicsit elkerekedik a szemem már a kérés hallatán is, aztán csak megrázom a fejemet. - Nem tűnsz félelmetesnek. - mosolyodom el halványan, pedig még nem tudom, hogy mit fog mondani, de nem akarom elviccelni, sem elsusmákolni a választ, úgyhogy eltüntetem a mosolyt és végül bólintok, hátha ettől megnyugszik. - Ígérem, hogy nem fogok félni tőled. - komolyan mondom, akármit is lesz... Tudom nem okos dolog ezt így megígérni, főleg hogy a félelem nem épp irányítható dolog, de akkor sem akarok félni tőle, kedves srác, tényleg az, kétlem, hogy olyasmit mondana vagy mutatna ami miatt okom lenne félni. Figyelem, ahogyan lehúzza a kesztyűket és megfogja a bögréjét. Szinte letaglóz... de még csak nem is az, amit látok, hanem az ami belőle árad, az a félelem önmagától, az a rettegés, hogy mit gondolhat más, az a kétségbeesés, amit érez most. Egy árva szót sem szólok, nem tudom, hogy mit mondhatnék, csak átnyúlok az asztal felett, hogy leporoljam a tenyerét és gondolkodás nélkül fogom meg mind a két kezét. Ezzel is azt mutatva, hogy nem félek, hiszen egyszer már megszorítottam a kezét és nem lett semmi bajom, akkor most miért lenne? - Akkor a csap... nem a túlnyomás miatt robbant szét igaz? - nem engedem el a kezét, próbálok biztatóan pillantani rá, próbálom megnyugtatni hiszen majdhogynem remeg a keze, teljesen meg van ijedve önmagától. És még én féltem elmondani, hogy mire vagyok képes. Jesszus milyen buta voltam! Sokkal rosszabb lehet neki, sokkal-sokkal. - Félsz attól, hogy mások szörnyetegnek gondolnak és félnek tőled, hogy... ártasz másoknak? - ezt érzem, e miatt aggódhat annyira és végül is ez teljesen logikus is. Veszélyes, amit csinál, főleg ha még csak irányítani sem tudja.
Fogalmam sincs arról, hogy neki milyen furcsa titka lehet, amiért őrültnek tartanám. Sokkal inkább félek attól, ha kitudódik, mit tudok. Necces egy helyzet, de innen már nincs visszaút. Belementem a dologba, már csak abban reménykedhetek, hogy nem fog megijedni, vagy esetleg odébb tolhatjuk az én titkomat. Nem akarom megijeszteni, annyira pedig még nem ismerem, hogy teljesen megbízzak benne. Honnan tudhatnám, hogy nem fogja értesíteni a rendőrséget? Lehet, hogy egyelőre egy kedves, aranyos lánynak tűnik, de mi van, ha ez csak a külső és amúgy meg tényleg simán feladna a zsaruknak? Egy cseppnyi bizalmatlanság sugárzik belőlem az alkunk után, végül történik ez és az… Vizes ruhák, préselődés… Ha azt mondanám ez életem egyik legrosszabb napja, akkor hazudnék. Kicsit tetszett is a helyzet, hisz’ ha úgy vesszük, nem kerülök napi szinten ilyen szituációkba, a lány közelsége meg egész kellemes is volt. Ha már a legrosszabb napoknál tartunk, az talán a képességem megmutatkozásának napja volt. Teljesen elvesztettem a fejem, csupán egy lány miatt… HA akkor nem megyek oda hozzá, talán elkerülhettem volna azt a robbanást is. Megrázom fejem, majd visszatérek a jelenbe. - Méz és citrom, meglesz. – biccentek egy utolsót neki, mielőtt eltűnnék a szobámban, egészen addig a pillanatig, ameddig rám nem nyit. Jó. Komolyan, ha nem szándékosan csinálja, akkor valami tényleg nagyon nem oké. Sikerül újabb kellemetlen helyzetbe sodornia, én meg csak állok és bámulok ki a fejemből hosszas perceken keresztül, merthogy az agyam szinte fel sem fogja, mi a frászkarika folyik itt. Szerencsére nem időzik sokat, én pedig valamennyire össze tudom szedni a gondolataimat, végül tenni egy tétova mozdulatot az ajtó felé. Adok elég időt, hogy azért a fejemben rendeződjenek a dolgok, majd csak utána kezdem el elkészítgetni a teákat a jó öreg fogókesztyűben, ami úgy isten igazából pár napja vált hűséges társammá. Azért suliba mégse állíthatok be, téli kesztyűm meg úgy igazából nincsen, hogy azzal mászkáljak, bár lehet, jobb lenne beszerezni egyet. - Félek, hogy nem lesz elég alapanyag hozzá. – ejtek egy óvatos mosolyt. – Mondjuk, van húsleves kockánk, ha abból ki tudsz valami hozni, akkor örülnék neki. – teszem még hozzá, befejezésképp pedig meg is ejtek egy tüsszentést, amit ugyan próbálok visszafogni, de hát, aminek jönnie kell, annak jönnie kell. - Nincs mit. – bíbelődök tovább az ízesítéssel. Hát, annyira nem egyszerű, mondjuk még mindig jobb, mintha bokszkesztyűben próbálkoznék. Néha-néha megigazítom a kezeimen, amikor lejjebb csúszik, majd a sok kínlódás után óvatosan belekortyolok a forró teába. Átjárja testemet a meleg, melyet egy jóleső sóhajjal nyugtázok. Felicityre emelem tekintetem, ahogy továbbra is magyarázza a bocsánatkérését. Megcsóválom fejem. – Nem szükséges. Abban sem vagyok biztos, hogy ma haza fog jönni. Meg, amúgy se találkoznék vele most szívesen. – halkulok el. Nem akarom, hogy kérdőre vonjon, azok után, ahogy viselkedtem vele a héten. Kezdtem kizárni az életemből, eltolni magamtól. Nem akarok újabb aggódásokat zúdítani a nyakába. Azért örülök, hogy Felicity ilyen elszántan próbál segíteni rajtam és magára vállalni mindent. - Nem is tudom. Lehet, van pár bogyó a szekrényben. – mosolygok szórakozottan. Nem hinném, hogy ő olyan fura lenne, vagy épp esetleg őrült. Eddig egész aranyosnak tűnik és rendesnek, kizárt dolog, hogy valami olyannal rukkolna elő ami nem lenne teljesen normális. Figyelmesen hallgatom tehát szavait, próbálom összerakni a képet Mr. Fisherről és a diákokról. Most, hogy mondja tényleg hallottam valami kósza hírt a suli folyosóin róluk. Tragikus, ám az ilyen eseteket nem szokták sokáig bolygatni, így szinte a fél suli már el is felejtette mi történhetett a lányokkal. Mikor a végére ért, a teámat szürcsölgetve emelem rá tekintetem, hogy akkor most én is kifejtsem a véleményemet minderről. - Nem ismerem az effajta „megérzéseket”, az viszont fix, hogy lehet benned valami különleges, talán… - valahol itt akadok el. Az azért még se jöhet szóba, hogy ez neki is ilyen képességszerű dolog? Akárcsak nekem… Nem! Ez teljesen más, lehet, hogy csak beképzeli magának, máskülönben mi lenne a logikus magyarázat mindarra, amit mondott? Elmélyülten meredek a teásbögre aljára, figyelve az apró gyűrűket a felszínén, mely a remegő kezemtől keletkezik. Lassan pillantok fel rá, keresem a szavakat, mondani akarok valamit… Valamit, amitől megijedhet. - Ha már megígértem, hogy én is elmondom… Ígérj meg nekem még egy valamit. – nézek rá komoly arckifejezéssel. Nem fogok szórakozni az ilyenekkel, a saját életemmel meg végképp nem. Ha el szeretne futni, megteheti, csak annyit ígérjen meg, hogy… - Ígérd meg, hogy nem fogsz félni tőlem. – szinte már kérlelően pislogok rá. Én nem akarom megijeszteni őt, hogy aztán rettegjen. A későbbiekben pedig arra a Bellamyra emlékezne, aki egy megfékezhetetlen képességgel bír. Amivel… Kárt tesz másokban. Tétován húzom le kezeimről a fogókesztyűket, majd kezembe véve az immáron üres bögrét pillantok fel ismét Felicityre. Nyelek egyet, rákészülve a most következőkre. Nem tudom irányítani, így csak idők kérdése, hogy ez a kis bögre mikor fog darabokra robbanni. Pár másodperc, csupán ennyi idő kell, majd apró porcelán darabkák repkednek szanaszét a konyhában. A kezem sértetlen, ám a bögre apró maradványai még így is ott helyezkednek a tenyeremen. Lassan nézek fel ismét, várva a reakciót. – Ez az én titkom… - halkan szólalok meg, hangom megremeg szavaim végén. Nem tudom mi ez. Azt se tudom mit kezdhetnék vele, sem azt, hogy gyógyítható-e. Csak meg akarok ettől szabadulni. Ettől az átoktól, mert ez nem élet így.
szószám: 851 ▼ zene: Ghost Town ▼ üzenet: "Nem akarom, hogy félj tőlem"
Látom, hogy nincs ínyére az alku, de mégis csak így fair nem? Ha szépen elmondja ő is, hogy miért nézhetik mások flúgosnak és akkor én is elmondom cserébe, hogy miért gondolom, hogy nem is vitte haza... akarom mondani nem hívott volna meg magához, hogy rendbe szedjem magamat és szállást keressek. Ha őrültnek nézel valakit, akkor nem szívesen mutatkozol vele és amúgy ez teljesen érthető is, bár én nem hiszem, hogy ő olyasmit mondana nekem, amitől megváltozna rólam a véleményem és ne gondolnám kedves srácnak, hiszen akárhogy is, de tényleg kedves és figyelmes. Más nem hiszem, hogy elhívott volna csak úgy magához miután még én voltam az, aki baromi nagy bajba kevertem és itt még nincs is vége az egésznek. Rendesen sikerül kikészítenem, még ha nem is szándékosan. Ezek után már meg sem kellene lepődni, hogy újabb kínos helyzetbe kerülünk, mintha csak újra és újra erre kerülne sor akármit is teszünk, pedig nem szándékos, tényleg nem! És nem is általános jelenség, nem szoktam gyakran ilyen helyzetekbe keveredni, most viszont sikerül. Azok után, hogy vizespólóverseny-bemutatót tartottam neki, még sikerül jól össze is préselődni, hogy aztán náluk simán rányissam az ajtót, miközben még épp vetkőzik. Még jó, hogy nem úgy rontottam rá, hogy már semmi sincs rajta, azt hiszem annak minimum egy ijedt sikítás lett volna a vége és egymás elé se mertünk volna kerülni. - Mézzel és citrommal. - mondom még az ominózus rányitós jelenet előtt. Pedig már előre tudtam, hogy az is kellően kellemetlen lesz, hogy simán csak törölközőben jelenek meg előtte, de még ez is. Nem csoda, ha azért elidőzöm egy ideig a fürdőben, mire összeszedem magamat és persze erőt veszek magamon, hogy egyáltalán ki merjek menni. Ennyi idő alatt biztosan elkészült, de azért én is kellően óvatosan közelítem meg a konyhát, hogy még véletlenül se legyen ebből megint valami rendkívül kínos, bár nem tudom, hogy milyen kínos helyzetbe lehet keveredni a konyhában, de ahogy eddig alakult a nap... én már semmin se lepődnék meg. Arra végképp nem is gondolok, hogy esetleg majd kellemetlenül érinti a tény, hogy a fehérneműm a fürdőszobában maradt, vagy az ezzel járó info, hogy a ruhák alatt nincs rajtam most ilyesmi, de hát nem szándékozom felhúzni a pólómat, annyira pedig nem vagyok... telt alkat, hogy nagyon látszódjon nincs rajtam melltartó. Azért az eléggé meglep, hogy fogókesztyűben veszi ki a mikróból a bögrét, meg úgy kb. mindent azzal csinál, de nem akarok rákérdezni, a végén még abból is valami kínos beszélgetés kerekedne, és én már tényleg nem akarok újabbat, a végén még megkérne, hogy akárhová is megyek nem érdekli, csak menjek, mert ez így nem állapot. - Sajnálom, hogy megbetegedtél miattam. Anya szerint ilyenkor a legjobb a húsleves... tudok csinálni, ha szeretnéd. Engesztelésül a... minden miatt. De kellemetlenül ne érezd magad, nem volt ez annyira... meg amúgy is várhattam volna, amíg szólsz. - elnézést kérő mosollyal pillantok rá, bár én is kellően zavarban vagyok, azt hiszem pont nem erről kellene beszélgetnünk, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát, mert megláttam egy szál alsóban. Nem volt az annyira rémes és nem volt rossz látvány. Mázli, hogy ezt nem mondom ki hangosan, akkor azt hiszem mindkettőnknél újra jönne a fülig vörösödés. - Köszi a teát! - teszem még hozzá, aztán próbálok nem figyelni arra, hogy küzd a dolgokkal, de visszafogom magamat, hogy ne kérdezzem meg segítsek-e. Nehéz... állati nehéz magamban tartani a nyilvánvaló kérdést, hogy miért van rajta a kesztyű. Inkább ízesítem a saját teámat, citrommal és persze mézzel is. A méz amúgy is jót tesz ilyen helyzetekben. - Tényleg sajnálom és magamra vállalok mindent a nővéred előtt oké? - az csak segít, ha már a suli igazgató előtt ezt nem tehetem meg. Nem akarom, hogy miattam még nagyobb bajba kerüljön és tényleg csinálok akár húslevest is, és... ápolom, vagy bármi, hogy kijavítsam a mai összes hibámat, ami mondjuk tuti, hogy nagyon nehéz lesz és sok munkával jár majd. A titok említésekor azért megáll a kezemben két korty között a bögre. - Hát jó, csak vedd figyelembe, hogy... nem vagyok őrült. Bár gondolom az őrültek is ezt mondják. - leteszem közben a bögrét magam elé az asztalra, hogy a kezeimet magam elé tudjam venni és könnyedén tördelhessem az ujjaimat magam előtt a nem kis zavar miatt, ami majd most következik. - Azért jöttem a városba, mert láttam a tv-ben, hogy elraboltak pár lányt az iskolátokból. Szőkéket, fiatalokat és láttam a híreket a tv-ben. Olyan rémes volt! Aztán beszélt az egyik riporterrel az a tanár, Mr. Fisher és... na jó, ez a furcsább része... Szóval szerintem ő csinálta, mert hazudott. Tudom, hogy hazudott. Én... nem tudom, hogy mi ez, meg hogyan működik, de elég jól átérezem, hogy mit éreznek mások, mikor idegesek, félnek, vagy bármi és ő ideges volt és zaklatott és nem mondott igazat és... A rendőröket csak nem hívhatom fel, úgy se hinnék el, de ha beszélek vele személyesen, akkor talán jobban érzem majd, hogy igazam van-e. Szóval... ennyi. - félve pillantok fel rá, hogy vajon mit fog szólni, vajon mit gondol, mit sugall a tekintete. Nem számítok semmi jóra. Még senkinek se mondtam el ezt, e miatt még nehezebb, vagy pont hogy könnyebb egy szinte idegennek? Csak nem akarom, hogy kidobjon, a ruháim még csurom vizesek.
- Legyen úgy… - húzom el számat. Nem ragaszkodom hozzá túlzottan, mégse tudok nemet mondani. Érdekel az ő története is, hogy őt vajon miért röhögné körbe a fél világ, ha kitudódna a „titka”. Csendben maradok az elkövetkező percekben. A metróig nem is remélném, hogy a vizes ruhákon és szendvicses felsőn kívül lehetne ennél rosszabb. Hát lehet… A lányokkal már így is eléggé húzós a helyzetem, azóta a lány óta nem estem bele senkibe, még csak nem is szóltam hozzájuk. Most pedig rögtön egy ilyen helyzet… Nem csak megmozgatja a fantáziámat, de még zavarba is hoz a nyomódással. Khm… - Üdvözöllek New Yorkban… - tettem hozzá még egy kicsit remegő hanggal egészen az elszakadás pillanatáig. Valljuk be, tényleg van ebben az egész New York-os sztoriban valami. Tömeg, rohanó emberek, figyelmetlenség, mindezek mellett elég nehéz megtartani a megszokott kerékvágást és nyugalmat. Nem csoda, ha ebben az új légkörben egy kicsit szétszórt, az viszont már baj, hogy én is sodródok az árral és egyre furcsább helyzetekbe hoz ezzel. Vörösödő arc, felmelegedett test és…az az irdatlan hideg odakint, ami egyből le is hűt. A liftben is látszik rajtam mennyire fagyoskodok, hisz’ nem olyan gazdag környék, hogy még a liftbe is tegyenek fűtést, sokkal inkább hasonlít az északi sarkra, mint egy beltéri felvonóra. Mindenesetre amilyen gyorsan lehet szabadulok meg a szűk helységből, nem csupán azért mert fázok. A történtek után még mindig képtelen vagyok leplezni zavaromat, így az ő reakcióira se figyelek túlzottan. Abban vagyok biztos, hogy neki sem lehetett túl kellemes ez az egész. Amióta idejött –legalábbis ahogy kivettem szavaiból- balszerencsék sorozata kergetik őt. Nem irigylésre méltó, főleg, hogy elég szép galibát rendeztünk a suliban. Hát igen… A rossz emberre pazarolta a szendvicsét. Ember… Már azt se tudom mi mondható emberinek. A kínos helyzetek kavalkádja után úgy néz ki egy csepp nyugalmunk lehet. A nővérem sincs itthon, ami azért nagyot dob a mai események után. - Ja. Tehetséges is, gyakran szoktam hallgatni. Csak… Áh, mindegy. – vonok vállat inkább. Magyarázhattam volna neki mennyire kellemetlenül érzem magam, amióta a nővéremmel romlásnak indult a kapcsolatunk. De… Eddig nem mertem elmondani neki és nem is szándékozom. Hiába a nővérem, egy ekkora terhet nem varrhatok a nyakába megint. Épp elég problémánk adódott a szüleink elvesztése után, nem kéne még több fájdalmat zúdítanom rá. Mégis csak ő volt az, aki itt volt nekem, ezáltal nem akartam elveszíteni. Ettől féltem a legjobban. - Igen. Az lesz. Ééés, akkor neked is csinálok. Mézzel? Citrommal? Anélkül? – menetközben fordulok hátra, hogy azért megkérdezzem tőle is a dolgokat. Ráférne igazán, ugyan még nem tudom őt mennyire kerülgeti a megfázás, azért még se ártana. A szobámba érve eleresztek egy megkönnyebbült sóhajt. Végre itthon, a megszokott légkörben, jóval kisebb eséllyel arra, hogy valamiben kárt teszek. Hosszú percegik állok így a szoba közepén, póló nélkül, elmerengve a biztonságos otthonon. Még egy pillanatra az itt lévő Felicity is kimegy a fejemből, csupán akkor vélem őt felfedezni az ajtóban, miután meghallom zavart hangját. Tüsszentésem töri meg a csendet, s hirtelen azt se tudom hova kapjam a fejem. Nem számítottam efféle belépőre, arra meg pláne nem, hogy törülközőbe csavarva fogja ezt megtenni. Végül a józan eszem győz, ezáltal elfordítom fejemet, megadva az útirányt számára, ha hajgumi kellene. Szavaira nem reagálok semmit, sokkal inkább akadok ki az ajtó becsukódása után. Miért kell mindennek ilyen…zavarosnak lennie? Kis fáziskésés után kezdek csak kutatni száraz ruhák után. Belebújok a pólóba és a hozzá tartozó melegebb nadrágba, végül belelépek a papucsomba, s megcélzom az ajtót. Elővigyázatos vagyok ezúttal, s csak a fejemet dugom ki, majd ha felmértem a helyzetet elindultam a konyha felé. Még mindig lassan, tekintetem ide-oda cikázott a rövid kis folyosón, mintha Felicity bármelyik ajtó mögül ki tudna ugrani egy szál…khm…semmiben. A konyhát elérve ez a fajta félelmem egy kicsit alább hagy és inkább állok neki főzni teát. Vagyis… Az én módszerem a teafőzésre nem túl bonyolult. Felhúzom kezeimre a vastag fogókesztyűket, majd csak ezután látok hozzá a teakészítéshez. Így talán kisebb az esélye annak, hogy netán felrobbantanám a fél konyhát. Két bögrét veszek elő, mindegyiket teleöntöm vízzel, majd a mikróba téve melegítem fel azokat. Sose szoktam a tűzhellyel szórakozni, épp elég kínlódás fogókesztyűben ügyeskedni a bögrékkel. Meg amúgy is, ha már volt egy ilyen remek feltalálónk, illik használni a találmányát, nem pedig a tűzhelyet piszkálni feleslegesen. A pittyenésre automatikusan fordulok a hang irányába, majd a felmelegített vizesbögréket letéve az asztalra indulok el a felső szekrény irányába. Leemelem –még mindig fogókesztyűben- a teafilteres dobozkát, amiből előhúzok kettő gyümölcs ízesítésűt, majd belelógatom a vízbe. Már most érezhető a fahéjas alma illata, ami lassacskán körbelengi a lakást. - Megfázva, taknyosan és…egy kicsit kellemetlenül is érzem magam, de rá se ránts. Legközelebb jobban figyelek a kopogásra vagy…felszerelek egy táblát, hogy jelezzem mikor nem érek rá. – mosolyogtam zavartan. Elé toltam az egyik bögrét, ügyet sem vetve a vicces kesztyűre, ami még mindig rajtam volt. Legutóbb nagyanyám használt ilyet, amikor az almáspitét emelte ki a sütőből. Így hát, marad rajtam, s így foglalok helyet a kisebb konyhaasztalnál Felicityvel szemben. A bögrét a kezembe veszem, és egy kis bénázás után nyomok bele egy kevés mézet, meg citromlevet is. - Ha ez nem segít rajtam, a nővérem ki fog nyírni. – beszélek egy kissé orrhangon, miközben szám elé emelem a bögrét. A gőz azért egy kicsit kitisztítja az orromat, de közel sem annyira, hogy jól érezzem magam. Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar ki fog rajtam jönni a megfázás, szörnyű. - Szóval… Lógsz nekem egy „titokkal”. – emelem rá tekintetem kíváncsian. Meg azért próbálok lapozni, még mindig nem vertem ki a fejemből a kínos pillanatainkat.
szószám: 912 ▼ zene: Ghost Town ▼ üzenet: A pulcsi hatalma
- Kössünk alkut. Ha már szárazak leszünk elmondom az enyémet és... te is a tiédet, jó? - nem tudom, hogy miért tartják furának, de kíváncsi vagyok, viszont nem szeretném itt az utcán kiteregetni a saját furcsaságaimat, mert a végén még nem tudnám hol meghúzni magamat, ennyire nem akarok kockáztatni. Kell a lakás, amíg legalább megszáradok és talán ha már ott vagyok akkor nem dob ki, hogy nem vagyok százas, legalábbis nagyon remélem. Ő sem tűnik nekem furának és közben meg ki tudja. Azért remélhetőleg nem egy pszichopata sorozatgyilkos, mert akkor baromi rossz helyzetben vagyok, ha pont hozzá megyek fel, de nem... nem érzek felőle semmi olyat, ami miatt tartanom kellene tőle, szóval ezt kizártnak tartom. Nem veszélyes, sőt kettőnk közül jelenleg én tűnök veszélyesebbnek, amennyire fel sikerült kavarnom szegénynek a délutánját. Ezek után már a metrós esetnek nem is kellene meglepnie, hogy ekkora a tömeg és hogy megint sikerül finoman szólva is kellemetlen helyzetbe kerülnünk. Ha ezek után még a metró is lerobbanna alattunk, akkor tényleg ki lehet kiáltani a napot a legrosszabbnak, ami valaha történt, legalábbis esetemben mindenképpen ide sorolható, bár ha azt nézem, hogy közben megismertem egy kedves srácot, akkor nem olyan veszélyes a helyzet, mert ez azért mindenképpen a dolog jó része. Örülök, hogy nem egyedül keveredtem ilyen kellemetlen helyzetekbe, hanem valaki olyannal, aki képes ezt tolerálni, sőt még mosolyogni is, még ha hasonlóképp állatira nagyon zavarban is van, mint én, vagy ő talán még jobban is, mert most aztán igazán piros az arca, ennyire még eddig nem volt. - Valami biztosan van, ennyi minden velem napok alatt nem történik, nem... rövid idő alatt. - bólintok egy aprót, mostanra már sikeresen leküzdve a zavaromat, és végre eljuthatunk a lakásig is. Jót fog tenni mindkettőnknek az átöltözős és azt hiszem az is, ha mondjuk egy külön helyiségben tesszük, akkor majd egy kicsit lesz időnk megnyugodni is, ami szintén kelleni fog az eddigiek után. Egy kicsit talán a hevesen kalapáló szívverésem is enyhülni kezd mire elérjük az ajtót, és már csak abban reménykedem, hogy nem lesz itthon a nővére. Könnyebb lenne úgy indítani, hogy nem kell még plusz egy főnek magyarázni. - Dalokat is ír? Ez... tök jó! - oh, hát akkor meg főleg lehetne jobb viszonya a nővérével. Nem az én dolgom tudom és láttam, hogy milyen kellemetlenül érintette, amikor beleszóltam az életébe, de rossz dolog, hogy valaki rosszban van a testvérével, főleg hogy látszik, hogy ez bántja is őt, akkor hát változtatnia kellene rajta, bár ugye még nem tudom az okot, hogy miért alakult így. - Jól van, de gyorsan öltözz át, és kelleni fog az a tea. - teszem még hozzá, mielőtt elindulnék a cél felé, a mutatott fürdőszoba irányába. Nekem is kelleni fog egy kis felolvadás, ez nem is kérdés, csak arra sikerül kissé későn rájönni, hogy valami még hiányzik. Nem akarok vizes hajat, már kezd száradni, és ha most megmosom, akkor az egész indul előröl, a vizes haj pedig hűt... jó lenne összefogni ezt kiküszöbölni. Kis hezitálás után indulok csak el a szobája vélt iránya felé és persze már amúgy is zavarban vagyok a miatt, hogy csak a törölköző van rajtam, ezért nem gondolok rá, hogy netán nem kéne csak úgy benyitnom a szobájába, de már elég idő telt el, hogy átöltözzön, és hát... őszintén eszembe sem jut, hogy erre is gondolnom kellene. Kész csoda, hogy legalább van még rajta ruha, amikor simán rátörök. Nagyokat pislogok csak és a gyorsan elhadart mondat után még levegőt venni se sikerül azonnal. Ő is elég rendesen befagy, ami valahol érthető, én pedig valahogy ösztönösen fogom össze magamon még erősebben a törölközőt, attól tartva, hogy netán leesik rólam ijedtemben. Válasz sem érkezik, csak állunk egymást nézve, mire aztán jön a tüsszentés és végre szavak is kicsúsznak a száján, bár látványosan elfordul, amit megértek, ő is elég hiányosan van öltözve... vetkőzve. - Oké... köszi! - zavart mosolyt ejtek még meg, amit talán nem is lát, aztán be is vágom magam mögött az ajtót és gyors léptekkel suhanok vissza a fürdőszobába, már ott próbálok megnyugodni, nekidőlve a csukott ajtónak lassítani a légzésemen. Komolyan gondolkodnom kéne mielőtt cselekszem, nem értem, hogy miért nem megy. Végre csak rászánom magamat, hogy megmoccanjak és rászánjam magamat a fürdésre. A fehérnemű megy a radiátorra, mert még az is kissé át van kedvesedve, hiszen rendesen bőrig áztam, viszont jó lenne majd visszavennem minél előbb. Aztán keveredem be immár hajgumival együtt a zuhany alá, hogy a meleg víz kissé felmelegítsen, bár az előbbi kínos helyzet után már nem is fáztam annyira. Pár perces gyors fürdés után nyúlok újra a törölköző után. A ruháimat kiterítem szépen szintén itt, ahová tudom, ha van szárító, akkor oda, aztán immár szárazon bújok bele a ruhákba, amiket kaptam, egyelőre csak így... ennyi, hiszen minden ruhám vizes, azokat most még se vehettem vissza. Ő meg most öltözött át, csak nem jön azonnal a fürdőbe és szúrja ki majd a radiátoron száradó melltartót és bugyit, na az végképp kellemetlen lenne azt hiszem. Talán negyed óra is eltelik mire elkészülök és rászánom magamat, hogy elhagyjam a védett helyet. Nagy levegőt veszek és lenyomom a kilincset és immár az illatot követve veszem az irányt a konyha felé csak úgy lazán mezítláb. Zavartan sütöm le a tekintetemet, amikor megérkezem, a kezeim akaratlanul is karba fonva magam előtt, még jó, hogy nem vagyok egy kifejezetten telt alkat, így nem olyan látványos a tény, hogy nincs rajtam melltartó. - Jó illata van, hogy vagy? És bocs, hogy... tudod... én nem igazán... gondoltam át. - keresek valami ülőhelyet magamnak, hogy lehuppanjak. Szegényt rendesen elintéztem, ha nincs szerencséje még meg is fázott azon kívül, hogy rémesen kellemetlen helyzetbe sikerült hoznom őt többször is.
Inkább nem nyaggatom, bár nem értem miért tartja úgy, hogy hülyének nézném. Mindenkinek vannak furcsa dolgai, nem hiszem, hogy pont az övé lenne olyan nagyon mulatságos. Az én bajomról nem is beszélve. Ha azt most itt elmondanám kettőnk közül ő lenne az, aki könnyesre röhögné magát, mert mégis milyen tinédzser tartja azt magáról, hogy szuperképessége van? A büntetés a legkisebb bajom. A dirinél amúgy sincs jó státuszom, szóval nekem már olyan mindegy. Ameddig jól tanulok nem lehet egy szava sem, mégha ez az utóbbi időben nem is megy úgy, ahogy szeretném. Túlságosan lefoglal ez a természetfeletti erő, és pontosan emiatt néznek furának. Nem nyúlok hozzá semmihez és akadnak olyan pillanatok, amikor rákényszerülök arra, hogy megfogjak valamit. Na ilyenkor viselkedek úgy, mint egy bacimániás idióta. - Ez hosszú történet, emiatt te röhögnél ki. - csóválom meg fejemet. Az hiányzik, hogy ezek után még én is lejárassam magam. Az előbb jelentette ki, hogy kedvesnek tart, nem kéne elszúrnom. Már az is elég, hogy a legjobb haverom tart egy idiótának... Tennem kell valamit. Valamit ezzel a robbantós dologgal, mert hogy ép ésszel nem fogom sokáig húzni, az biztos. Egy apró mosoly fut át arcomon szavaira. Lehet, hogy rendbe fog jönni a nővéremmel a kapcsolatom, de ez is megint olyan mint a suliban lévő kapcsolataim. Ezzel az egésszel eltaszítom őket magamtól és ez az, ami a legjobban fáj. De nem akarok senkinek sem ártani. Most viszont Felicityvel valahogy más. Nem félek attól, hogy valamit elrontok, még a csapos sztori után sem akadok ki annyira. - Talán. - erőltetek egy mosolyt. Nem tudom, hogy ezek után a nővéremmel milyen lesz a viszonyom, de nagyon értékelem azt, hogy Felicity próbál segíteni. Egy kicsit még meg is tud nyugatni, mégis nem hagy nyugodni a tény, hogy talán el is veszíthetem az egyetlen nővéremet, akit szeretek. Félek, hogy kárt tennék benne, hogy bántanám, azt pedig sose élnék túl. Elég trauma ért már a szüleim halálakor, amit a mai napig nem tudtam rendesen feldolgozni. Most pedig ez... Csoda, hogy eddig nem omlottam teljesen össze. A préselődést eléggé kellemetlenül viselem. Nem volt még ilyen közeli élményem egy lánnyal sem, ez meg így egy kicsit erős volt. Mozdulni se tudtam, így kénytelenek voltunk egymásnak tapadni. A zavaromat sajnos nem tudom leplezni, ezért is pillantok oldalra, aztán az elszakadás pillanatában megkönnyebbülten dőlök neki a falnak. Az tény, hogy eddig nem fáztam, most viszont ahogy a hideg levegő hozzám ér, rettentő kellemetlen. - Nem értem mi történt a mai nappal, most vagy mindenki meg van zakkanva, vagy péntek tizenharmadika van. - jegyzem meg, közben bólintok egyet szavaira. Valóban nem általános, hisz' én se futok össze szendvicsekkel rohangáló lányokkal, akikkel végül összepréselődve a metrón végzem. Ilyenkor adok hálát, amiért közel lakunk a metróhoz. Tudtam én, hogy egyszer még jó helyre költözünk, ezzel legalább megúsztuk a további fagyoskodás "örömeit". - Szerintem még az egyetemen van, vagy valamelyik kávézóban írja a dalait. Mázli. - teszem hozzá. El akarom kerülni a magyarázkodást, a sejtelmes mosolygásokat és kérdőre vonásokat. Meg aztán, ha menetközben megérkezni eléggé kínos lenne, ha egy idegenen találná ruháit. Ezért is próbáltom olyan darabokat előkotorni, amit nem túl nagy gyakorisággal látok rajta. - Egy kis megfázás nem a vég. Túlélem, ne aggódj. - a pulcsi pedig számára fontosabb volt. Legalább el tudta takarni a kényesebb részeket magán, egy nőnél azért másabb, ha látszódnak a formák, mint nálam, így nem volt kérdéses ki kapja a pulcsit. Egyet biccentek felé, majd ha ő is elindul a fürdő felé én is célba veszem a szobámat, ideje lesz valami szárazabba belebújni. A pólómtól még az ajtó előtt szabadulok meg, majd csak utána nyitok be a kissé rumlis szobámba. Nem olyan vészes, pár ruhadarab a székeken, az íróasztalomon kivételesen rend van, az ágyam pedig... Nos, az be van ágyazva, hála Aleenanak. Azért ő tud tartani egy kis rendet velem ellentétben. A vizes pólót a földre dobom, közben kicsatolom az övemet is, hogy a foltokban nedves nadrágtól is meg tudjak szabadulni. Valamikor most hallom meg a halk kopogást, automatán fordulok a hang irányába, s mire megszólalnék az ajtó már tárva-nyitva, Felicity pedig egy törölközőbe csavarva ácsorog. Jó, hát nem kicsit lepődök meg, lévén, hogy rajtam sincs túl sok ruha és épp cserélni akartam volna őket. Csupán elkerekedett szemekkel állok előtte, a kérdését ugyan felfogom, még se jön ki egy hang se a torkomon. A következő pillanatban egy tüsszentés zökkent ki a nagy bambulásból, majd zavartam kezdem el vakargatni a tarkómat, s fordulok a másik irányba, mintha keresnék valamit. - Jaja, persze...hajgumi. Öhm... A következő ajtó jobbra, elvileg...az asztalán kell lennie párnak.. - hadarom el akadozva. Most nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan vagy véletlenül csinálj mindezt. Kezd felgyülemleni a zavarbaejtő helyzetek száma, ha az a célja ezzel, hogy zavarba hozzon, akkor nagy taps neki mert sikerül. - Basszus... - huppanok le az ágyamra, s dőlök hátra miután sikeresen csukódik az ajtó. A fejemet fogva bámulom a plafont, próbálva elüldözni a furcsa gondolataimat és az egyre vörösödő arcomat. - Csak nyugi Bellamy, keress száraz ruhákat, menj ki, csinálj teát és felejtsd el. - rázom meg fejem egy-két perc gondolkodási idő után. Felülök az ágyamon, egy pillanatig még magam elé meredek, majd csak utána keresek magamnak ruhákat, végül az ajtó irányába fordulok. Lassan nyitom ki, s kukucskálok ki a kis résen, amolyan kommandópózban. Nehogy megint valami kínos helyzetben találjuk magunkat, ezek után tuti kidőlnék. Miután arra a következtetésre jutok, hogy nincs senki a rövid kis folyosón, bátran lépek ki a szobámból és indulok el a konyha irányába. Még mindig lassan, s körültekintően ballagok a kiszemelt irányba. Pusztán elővigyázatosság, sose lehet tudni.
szószám: 512 ▼ zene: Ghost Town ▼ üzenet: A pulcsi hatalma
- Jól van, nem akarom, hogy még meg is betegedj. - így is látja, hogy eléggé bűntudatom van, nem akarom, hogy még rosszabb legyen a helyzet. Igazság szerint még csak nem is arról van szó, hogy nem bízom benne, csak hát nem tudom erre épeszű ember hogyan reagálna és nem merem megkockáztatni, hogy kinevet, vagy őrültnek tart és inkább nem is mer segíteni nekem, vagy elvinni a lakására, mert megijed, hogy esetleg ártok neki. Az azért elég kellemetlen lenne. Kedves srác és én ezt nem akarom elrontani, ha már elviselte azt, amit műveltem, meg amennyire sikerült szegényt bajba sodornom. Már ez is nagyon becsülendő a részérő és én rendkívül hálás vagyok. Szerintem az itteni átlag nem vinne haza egy lányt, aki miatt bőrig ázott, aki rákente a szendvicsét a kabátjára és még a sulijában is bajba keverte, hiszen könnyen lehet, hogy miattam még valami büntetést is kap, vagy ki tudja. - De miért tartanak annak? - egyáltalán nem tűnik fura srácnak, bár persze nem tudok a dolgairól, csak amit minimálisan mesélt, hogy volt már gondja az iskola vezetőségéről, de csupán ennyi, másról nem igazán van fogalmam. Valami biztosan van még a háttérben, ha a diáktársai is furának tartják, pedig tényleg nagyon kedves srác, én semmi furát nem látok rajta, ha csak az nem az, hogy a helyett, hogy kiakadt volna és elküldene a fenébe inkább segít nekem és kedves hozzám. - Azért remélem, a közeljövőben nem lesz ilyen. - teszem még hozzá egy mosollyal, immár menet közben, hiszen lassacskán tényleg célba vesszük a metrót. Ott már nem lesz ennyire hideg, aztán meg otthon már vehet fel száraz ruhát, amit minél előbb meg is kellene tenni. Nekem legalább itt van a pulcsija, de ő még mindig a vizes ruhákban, nem csoda, hogy fázik. Az a meglepő, hogy még nem kék a szája, mint mikor sokáig vagy az uszodában a hideg vízben és nem mozogsz eleget. - Talán majd idővel megoldódik. - biztató mosollyal pillantok rá, még a kezét is megfogom egy pillanatra, hátha attól jobban érzi magát, hiszen érzem én, hogy milyen nagyon nyomasztják ezek az érzések, ami egyébként teljesen érthető. Rossz dolog, ha rosszban vagy valakivel és ha az még a testvéred is. Én sem szeretek haragban lenni senkivel sem, szerencsére nálam ez elég ritka is. Nem vagyok egy vitázó típus, így aztán ritkán is veszem össze másokkal. Azt is nagyon jól érzem felőle a saját felfokozott érzelmi állapotomnak hála, hogy iszonyatosan zavarban van, amikor a tömeg egymásnak présel minket a metrón. Érthető, én is zavarban vagyok, mégis csak elég komolyan érezhetünk mindent a másikról a préselődésnek hála. Ezen még a pulcsi sem enyhít, de azért én szavakkal próbálkozom, hiszen így legalább nincs olyan vészesen hideg, mint ami kint volt és azért ez is egy szempont, bár úgy látom ettől még mindig nincs kevésbé zavarban szegény. Ha nem lenne a képességem jó eséllyel akkor is kiszúrnám, hogy kerüli a tekintetemet és hogy az arca már olyan vörös, hogy a végén még elrobban szegény. Az enyém is kellően ki van pirulva már, de érthető, nem voltam még ennyire közeli helyzetben senkivel sem, talán csak centik választják el egymástól az arcunkat, mást pedig semmi sem. - Ez a nap azt hiszem... nem az általános dolgokról szól. - zavart mosollyal pillantok oldalra, amikor már egy kis fáziskésés után mellém helyezkedett az ajtóhoz és immár nincs meg az a nagy közelség. Fura érzés... igazából nem volt olyan rossz, kivéve, hogy zavarba ejtő volt, de nem volt kellemetlen a közelsége és egyébként is addig sem fáztam és talán ő sem. - Az szuper, jót fog tenni egy kis meleg és... valami száraz. - bár váltó ruhám nincs, de remélem, hogy kapok valamit tőle. Persze nem várom el, az nem lenne fair tőlem, már azzal is sokat segít, ha legalább telefonálhatok majd tőle egyet, hogy taxit hívjak és utána járjak hol van szabad szoba, ahová beköltözhetek mondjuk pár napra. A célt pedig tényleg elérjük hamar, én csak szótlanul követem őt. Siet, ami érthető, hiszen fázik, a liftből is úgy tör ki, mintha minimum klausztrofóbiás lenne, de azt nem hiszem, akkor félelmet éreztem volna felőle, nem pedig valami egészen mást. Az ajtó nyílik, én pedig kicsit félénken pillantok be, talán itt van a nővére és még magyarázkodni is kell majd. - Akkor nincs itthon még. - vonom le a konzekvenciát, csak aztán indulok el befelé. Én is lepakolom a táskámat és kilépek az átázott cipőből is. Az is kapott eleget, csurom vizes mindenem, remélem nem hagyok kis cseppeket a padlón, talán azon már túl vagyunk, odakint hagytunk inkább nyomokat. Először azért nem tudom, hogy mit kezdjek magammal, főleg hogy eltűnik a szemem elől, aztán száraz ruhákkal kerül elő, én pedig hálás mosollyal veszem át őket tőle. Tényleg... nagyon kedves fiú. - Oh... a végén beteg leszel? Nem kellett volna nekem adnod a pulcsidat. - aggodalmasan pillantok rá és kissé bizonytalanul topogok egy helyben, bár ettől nem lesz jobban, ha tényleg betegszik. Neki is kell a száraz ruha, ahhoz pedig az kéne, hogy nyugodtan magára hagyjam inkább, mint hogy még tovább hátráltassam. - Köszönöm, a meleg víz biztosan jót tesz majd. - bólintok végül és a száraz ruhákkal együtt indulok el a cél felé, amerre az előbb mutatott. Becsukom szépen magam mögött miután felkapcsoltam a villanyt, aztán szépen kihámozom magamat a vizes ruhákból. A pulcsiját külön teszem, ami már szintén kicsit átnedvesedett a többi ruhám miatt. Már épp nyitnám meg a csapot is, amikor rájövök, hogy valami még hiányzik. Körbepillantok, még a szekrényekbe is benézek, csak aztán bizonytalanodom el... Végül nincs más, magamra tekerem a törölközőt, amit sikerül fellelni, és nagy levegőt véve úgy indulok el kifelé, megkeresve azt az ajtót, ami sejtésem szerint az ő szobája lehet. Halk kopogás után szinte azonnal benyitok. Elég zavarban vagyok a törölköző miatt, eszembe sem jut, hogy talán épp öltözik. - Bocs, de nincs véletlenül egy hajgumid... vagyis a nővérednek? - na persze, ha ne adj isten épp öltözik, vagy hiányos a külseje, akkor valószínűleg a mondat felénél tuti, hogy befagyok és nem sikerül befejezni.
Próbálom azért úgy alakítani a dolgokat, hogy ne érezze magát kellemetlenül, ám szavaim kicsit visszafelé sülnek el. Egy cseppel sem lett jobb a helyzet, sőt, amit mond azalapján kicsit sem érzem úgy, hogy nem érezné rosszul magát... Igyekszem, én tényleg. A mosolyára szintén mosollyal válaszolok. Nem akarom és nem is fogom tovább nyúzni vele. Bántja a dolog, így hát valami más témával rukkolok elő, hátha. Lehet, hogy sok galibát okozott, de közel sem annyira rosszakat, mint amilyenek a napjaim mostanában. - Inkább induljunk, mert lassan egy jégcsappá fogok válni. Aztán majd később elmondhatod, ha már megbízol bennem annyira. - vacogtam. Ha nem akarta, akkor nem akartak. Engem meg annyira nem érdekelt a dolog, hogy a végsőkig húzzam és kiderítsem mi az oka. Látszott rajta, hogy annyira nem akarja elmondani, így nem is erőltetem. Sokkal inkább érdekel az, hogy mennyire fázom. Nem volt annyira hideg, de a rajtam lévő vizes ruhák -amik nem mellesleg jeges vízzel lettek lelocsolva- most nagyon is hidegnek hatnak. Rátapad a testemre és lassacskán kezdek kihűlni is, legalábbis a felsőtestem elég rendesen fázik. Indulásra ösztökélem azért magam, vagy hogy legalább egy helyben topogjak, ameddig még trécselünk a szendvicses és a csapos esetről. - Sokan tartanak annak az utóbbi időben, csodálkozok, hogy te nem így vélekedsz efelől. Jól esik. - nem igazán rajonganak értem újonnan. Zárkózott vagyok, csendes és ideges a legtöbb esetben, most mégis kedves vagyok vele, elviselem és segítek is. Figyelmen kívül hagyom a saját gondjaimat és ez az, ami tényleg jól esik. Hogy valaki ennyire hat rám, meg azért ha jobban megnézzük a dolgokat, neki sokkal szerencsétlenebb és kellemetlenebb lehetet az összes szitu amit itt ketten átéltünk. - A káoszsorozattal meg ne foglalkozz. Megesik az ilyen. Mondjuk nem ennyire durván, de előfordul. - próbálom megnyugtatni egy apró mosollyal. Nem vagyok egy vérengző bunkó, aki az örökkévalóságig gyűlölne mindenkit, ha belekötnek. - Igen... Ebben igazad van és nekem is hiányzik csak... Áh, hagyjuk, bonyolult az egész. - ingatom meg fejem. Nem akarok erről beszélni. A képességem miatt tönkrement a kapcsolatom a nővéremmel, ő azt hiszi utálom őt, egy ilyen teherrel meg nem akarom megijeszteni. Még a végén tényleg...bántanám őt. A Felicitytől való biztatás betalál és jobban is érzem magam, csak azért mégis. Egy ilyen dologgal nem könnyű élni, se elfogadni. És én még nem vagyok képes befogadni mindazt, amit az erőm tud. Amit én tudok... A metróban lévő tömeg eléggé kellemetlen helyzetbe hoz minket, úgy, hogy zavaromat leplezni se tudom. Csak támasztom magam, ügyelve arra, hogy még véletlen se robbantsam fel itt az egész metrót. Aztán majd mehet a hírekben, hogy felrobbantották a metrót, ez háborút jelent, satöbbi... Nagyon nem hiányzik. Nem is ez a legnagyobb problémám, de azért ez is eléggé veszélyes. Ehelyett mégis a köztünk lévő "távolság" az, amire nem tudok nem odafigyelni. Teljesen egymásnak vagyunk préselődve, mindkettőnkön lehet érezni, hogy eléggé nem fekszik a helyzet. - Legalább... - persze nem tudom nem félreérteni a dolgot. Ennyire összepréselődve lenni naná hogy meleg van. Sőt. Lassacskán kezd a testem elérni egy olyan hőmérsékletet, ami már meg is haladja a normálisat. Legfőképp arctájékon, ezért is fordulok el tőle, mert nem akarom, hogy lássa a vörösödő arcomat. A megfázásom most a legkisebb gond, az se érdekelne, csak legyen egy picivel nagyobb távolság, mert tényleg be fogok csavarodni. Főleg azért, mert egyre melegebb a helyzet. Nagyon kellemetlen már így is, és ha még rám is nézne, na az lenne a nagyon durva. Ezért csak némán tűrök, egész addig ameddig fel nem fedezem, hogy a metró nagy része kiürült. - Vagy csak a hétvége miatti melósok... Általában nem ilyen szokott lenni. - később indultunk a megszokottnál, én pedig bő fél órával korábban szoktam metróra szállni. Olyankor pedig alig akad egy-két ember a metrón. Ez a késő délutáni időszak az, amikor tömegesen benyomulnak a járművekbe le se tojva azt, aki éppen bent helyezkedik. Szardíniás helyzet, most már tudjuk azt is milyen. - A következőnél szállunk le és azzal szemben... hamar ott leszünk. - akadozik hangom. Nem csoda, az imétni kis "incidensünktől" nagyon is kivert a víz, nem mintha eddig nem lettem volna csurom vizes. Még mindig tűz forrónak érzem az arcom, ahogy a mellkasomat is az előbbiek miatt. Hacsak rá gondolok lever a víz és úgy viselkedek mint egy óvodás, ezért csak hálát tudok adni az égnek, amiért a metró ismét lefékez, s megérkezünk a helyes megállóhoz. Megigazítva táskámat indulok el az automatán nyíló ajtókhoz, persze közben bevárom Felicity-t, hogy ne maradjon hátra. Az lenne a gáz, ha ő tovább menne az ismeretlenbe... Elég volt mára ennyi galiba, nem kéne még az is, hogy eltévedjen. A metró vágányával szemben ott is van a lépcső, ami innentől már csak kifelé vezet. Becélozom azt az irányt, s ahogy a lépcsőn lépegetek egyre feljebb, lassan érzem, hogy kezd hideg lenni. Az előbbi melegség -amitől a pólómba ivódott víz is felmelegedett- most szűnni látszott és átvette helyét a fagyos érzés. Ha ez még nem lett volna elég a kinti szél is rásegített a fagyoskodásra. A lakásunk pontosan szemben helyezkedett, így nem kellett órákig gyalogolnunk. Kissé gyorsabb tempóban indulok meg, remélhetőleg ő is veszi az adást és jön utánam, mert ami engem illet nagyon, de nagyon fázok. Az épületet elérve előveszem kulcsaimat, elfordítom a zárban és tádá. A lépcsőhez csodás kis látványa fogad. Szerencsére van lift ami fel tud minket vinni a negyedikre, így a hideg lépcsőház kimarad. Újabb közös légtér, újabb szűk helyiség. Ez megint csak a metróban történteket eleveníti fel bennem, s mikor megáll a lift, automatán sietek ki onnan, majd a lakásba érve a fal mellé dobom le táskámat és a vizes-szendvicses kabátomat. - Megjöttem!- kiáltok körbe a lakásban, hátha Aleena már hazaért, ha pedig nem jön válasz, akkor biccentek egyet Felicitynek, hogy nyugodtan jöjjön be. Ameddig ő ledobja a cuccait az ajtóban, én a nővérem szobája felé veszem az irányt, hogy egy-két száraz cuccot szerezzek neki, amibe belebújhat. Egy fekete pólóval és melegítő nadrággal térek vissza, amit felé nyújtok. - Ha szere... - időm sincs befejezni a mondatomat, az orromat máris elkezdi csavarni valami és egy tüsszentést is sikerül ejtenem. - Ha szeretnél lezuhanyozni, az a konyha melletti ajtó. - bökök az előtér melletti kis helyiség felé, amin át elérheti a fürdőt, amennyiben igényt tart rá. - Én meg szerintem csinálok valami teát és leveszem ezeket a vizes vackokat. - kicsit szipogva mondom, mert már most érezhető rajtam, hogy bizony ez a hideg nem tett jót. A pólómat még a szobámba menet húzom le magamról.
szószám: 512 ▼ zene: Ghost Town ▼ üzenet: A pulcsi hatalma
Tudom én, hogy a morbid humor is humor, de most még sem tudok úgy igazán nevetni legalábbis elsőre azon, amit mond. Úgy szeretnék segíteni, ha már én sodortam bajba és olyan rossz, hogy nem tudok, pedig miattam van az egész, a szendvicsem miatt. Igazán ehettem volna a taxiban, vagy megvárhattam volna, amíg mondjuk elintézem az ügyet, de nem én helyette nekimentem és még ő is bajba kevertem. Nem vagyok büszke magamra, komolyan nem. - Jól van, csak... de jól van. - nagy nehezen csak az arcomra varázsolok egy mosolyt, bár nem olyan erőteljes, de azért mosoly. Tudom, hogy viccel és értem is, csak nehezen kezelem, mert nem szoktam másoknak rosszat okozni és most akaratomon kívül tökéletesen sikerült. Olyan jó lett volna, ha nem így alakul ez a mai nap, de a káosz kitört és már utólag igaza van nincs mit tenni, inkább meg kell oldani valahogy, hogy mindenki jól jöjjön ki belőle és persze minél előbb meleg helyre kell érnünk, hogy ne fázzon meg vizes ruhában, mert őszintén szólva annyira azért nincs meleg, hogy az ember így sokáig bírja. - Nem kényes téma, csak ez... hagyjuk. - ismétlem el azt, amit ő is mondott, bár nem tudom, hogy ő miért mondta, de én nem akarok erről beszélni, legalábbis biztos, hogy nem itt az utcán, amikor amúgy is fázunk. A végén még sült bolondnak nézne és inkább beáldozná a pulcsiját, mint hogy segítsen nekem és ha most itt hagyna az utcán akkor aztán tényleg nem tudom, hogy mihez kezdenék magammal. Kell a segítsége, legalább egy hely, ahonnan telefonálhatok, hívhatok egy taxit, keríthetek egy hotelt, ahol lesz is szoba. Egyedül nem tudom megoldani, bármennyire is azt hittem, hogy jó ötlet az, hogy idejövök egyedül, az a helyzet, hogy már egyértelmű, hogy nagyon nem volt az. - Én szerintem nem mondhatnám rád, hogy fura. Mégis csak kész káoszsorozattál változtattam a délutánodat. - elnézést kérő mosollyal vonom meg a vállamat. Tudom, hogy bocsánatot kértem már tőle, nem is egyszer és nem kellene még megtennem újra, úgy se lesz tőle jobb, főleg hogy nem haragszik, na pont e miatt gondolom úgy, hogy kedves és nem pedig fura. Egyébként is tényleg rendes és még vicces is, habár az már kiderült, hogy időnként kissé talán morbid a humora, de más körülmények között lehetséges, hogy még azon is tudnék nevetni. - Oh persze, így már értem. Nekem nincs tesóm, szóval nem tudom, hogy milyen ez, de tudod ha a nővéred szeret, akkor biztosan el tudja nézni, ha valami miatt megbántod, de csak hiányzol neki. - kedves mosollyal próbálom kicsit biztatni, főleg mert nem tudom, hogy mi az igazi indok, ami az egész mögött van. Ez is teljesen hihető volt és érthető is egyébként, de egy testvér fontos. Nekem nincs, tudom, hogy milyen jó lenne, ha lenne, ezt kellene neki is szem előtt tartania. A metrót tényleg hamar elérjük, és azzal se nagyon foglalkozom hányan néznek ránk furcsán a vizes külső miatt. Tény, hogy nem esik az eső, de előfordul az ilyesmi... csak gondolom nem túl gyakran. Hamar meglesz a jegyem is. Érzem én rajta, hogy feszült, de nem teszem szóvá, mert ha szóvá tenném, akkor már egyből jelezném is, hogy tudom, az pedig nem lenne okos húzás. A tolakodásnál egyértelmű, hogy belé kapaszkodom, csak érjünk már ennek az egésznek a végére, mert akkora tömeg van, amit én még életemben nem tapasztaltam. London nem ilyen, az emberek kedvesebbe, figyelmesebbek és nem kell attól félned, hogy valaki letapossa a lábadat. Ez szerencsére nem történik meg, ellenben olyan közel sikerül kerülni egymáshoz, ami még eddig nem fordult elő. Megpróbálom félkézzel tartani magamat valamelyest, a másikkal a táskámat szorongatom és csak nagyot nyelve figyelem, ahogyan ő is épp eléggé zavarban próbál másfelé nézni, csak nem rám. Remélem csak zavarban van és nincs rajtam valami, amit nem tud nézni és zavarja, az nem lenne valami jó érzés. A szüleim szerint szép vagyok, de azért ezt fiúk még nem sokszor erősítették meg, nem vagyok egy pasizós alkat és kifejezetten kihívóan sem öltözködöm. - De legalább itt meleg van. - próbálom a jó oldalát nézni a dolognak, főleg mert állati kínos az egész helyzet, hiszen úgy össze vagyunk préselődve, mint a szardíniák, érezni lehet mindent... rajta és jó eséllyel ez fordítva is így van, hiába a pulcsi, azért nem olyan vastag, hogy minden felfogjon. - És így melegítjük egymást, legalább hátha nem fázol meg. - teszem még hozzá, miután elindultunk és nekem sikerül még a karjába is beleakadni, ami ott van a fejem mellett. Elég nehéz úgy egyensúlyt tartani, hogy technikailag nem kapaszkodom, csak a hátam és a fél karom eszül a falnak. Pár perc a következő megálló, amikor kicsit oldódik a helyzet, ő pedig se perc alatt elszakad tőlem, bár mintha egy egész kicsit lassabban tenné, mint ahogy lehetősége adódik rá. - Lehet, hogy van valami program a városban valahol és... azért van a tömeg. - pillantok oldalra, most már félkézzel kapaszkodni is tudok. Sikerült egészen kipirulnom, pedig még mindig fázom a pulcsi ellenére is, hát akkor még ő mennyire érezheti, hogy hűvös van. - Hol szállunk le? Messze laktok a megállótól? - jól van evezzünk általános vizekre, amiktől egy kicsit sikerül oldani ezt a zavart állapotot. Csak ügyesen, nem lesz itt semmi gond, még egyszer már csak nem tolakszik be ennyi ember, és már amúgy se kerülnék ugyanolyan helyzetbe, hiszen mellettem áll.
A mai nap el lett cseszve. Ezt nem lehet szebben mondani, viszont nem fogom szegénynek a fejét venni miatta. Meg van neki is a problémája, és most így, hogy beszélgettünk egy keveset kezdem azt érezni ő az, aki szerencsétlenebb helyzetben van. Kezdjük ott, hogy nem rég érkezett, új neki minden, ez stim. Aztán keresi ezt a Fisher-t -aki nem mellesleg egy eléggé gáz alak-. Komolyan mondom egész érdekes a lány, a társasága meg valahogy feledteti velem mindazt, amit az utóbbi pár napban kellett leélnem. Szenvedés, félelem, magány. Ezek ellen semmit nem tudok tenni, az életem fenekestül felfordult, hirtelen szupererővel rendelkező hétköznapi tini lettem. Miféle világ ez? - Figyelj. Komolyan mondtam. Ne törődj vele. Túlélem, ha meg nem, akkor küldöm a számlát a temetkezési vállalattól. - csak viccelek, ezt le is szűrheti a mosolyomból. Próbálom oldani a feszültséget a csap miatt, aztán lehet ezzel csak az ellenkezőjét érem el. Nem értek mások érzéseihez, ami néha nagyon is jól jönne, mert így bármilyen jel nélkül simán képes lennék valaki lelkébe tiporni. Nem gyűlölök senkit, csak azért benne vagyok a korban, amikor lázadok, makacskodok, és persze kicsúsznak olyan dolgok a számon, aminek jobb helye lenne odabent. - Öhm, oké, nyugi. Ez valami kényes téma nálad? Mert akkor nem hozom fel. Nekem is meg van a magam...problémája vele, szóval... áh, mindegy, hagyjuk. - csóválom meg fejem. Csoda, hogy eddig nem esett le neki a csapod sztori, mert hogy én voltam az a drágalátos személy, aki hozzáért és bumm. Jobban belegondolva hanyagolnom kéne a szupererősdit. A végén még elszólnám magam, az meg sose jó... Jönne a kísérleti labor -vagy tököm tudja mi-, aztán pápá Bellamy, mehetsz kísérleti patkánynak. Mert hogy a kormány biztos felfigyelne egy ilyen képességre, azt még nem tudom ugyan vannak-e rajtam kívül mások is, viszont azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy ha ez kitudódna, mindenképp fegyvert csinálnának belőlem. Az meg... Nem hiányzik még egy háború, nem volt elég? Vagy nincs most is elég? - Én is örültem. Legalább kiderült, hogy nem a fura kategóriába tartozok, hanem a "kedves srácok" közé. Ez egy jó pont. - húzom szélesebbre mosolyom, ám ezt egy picit lágyabbra veszem, amik eljut a tudatomig, hogy mégis milyen jelzőt sikerült kapnom. Nem túl gyakran hangoztatják ezt, egy idegen lánytól pedig -aki egész aranyos is-, ilyet hallani... Nagyon meglepő, olyan mint egy álom. Már maga a találkozás is eléggé gázos szitu volt, most pedig itt vagyunk. A pulcsim van rajta és jelenleg a lakásom...khm..lakásunkba tartok vele. Furcsa egy helyzet. Azóta nem is beszéltem lánnyal, amióta az a csaj látta mit műveltem az állítólagos barátjával. Kegyetlen volt, valamennyire még élveztem is... Talán. Nem is értem. Ekkora erővel képes lennék bármire, megbosszulhatnám azokat a dolgaimat, amit anno mások okoztak nekem. Ellenben jól tudom, a szánalom a legjobb bosszú. Nem fogok bűnözővé válni, csak eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne ha... - Jóban vagyunk, meg szeretem is. Inkább az én hibámból van az egész. Nem akarok neki ártani. Tudod, serdülök meg minden, olyan dolgokat vágnék a fejéhez, amit nem kéne. húzom el számat. Szép kis hazugság, de mégse mondhatom azt, hogy "óh, hát van egy szuperképességem, amivel robbantok, ezért ezt próbálom eltitkolni előle, blablabla". Az állomáshoz érve azért kiver a víz, nem mintha így se lenne rajtam elég adag belőle, de azért ez a tömeg... Eléggé para lenne, ha itt és most valaki nekem jönne a bazi nagy táskájával, a következő pillanatban pedig darabokban szedegethetné össze azt. Már amennyi megmarad belőle. Felicityre várva agyalok csak el ezen igazán, azzal nem is foglalkozok, hogy pár furcsálló tekintet szegeződik ránk. Megáztunk, megesik, nem értem miért fújják fel ezt a dolgot. Mondjuk bevallom, egész szép turista látványosság vagyunk ezzel a csapzott hajjal és ruhákkal. A bemondó megszólal, Felicity pedig mellém szegődik, immáron ketten tudunk elindulni a várva várt metró ajtaja felé. A hirtelen jött érintésre egy kicsit összerezzenek. Legvadabb álmaimban sem fordult volna meg ez a fejemben, hogy belém fog kapaszkodni, így érthető a meglepettségem. Viszont mielőtt felfognám ezt az egészet az emberek csordaként indulnak meg, ezzel együtt betolva minket a jármű falához. Egy kicsit talán még túl közel is kerülünk. Nem tudom elkerülni a tekintetét, egy darabig elmélyülök a szemeiben, majd csak utána fordítom el arcomat, karjaimat pedig átvetem két válla fölött, hogy azért valamennyire tartsam magam. Noha nem a tenyeremmel támasztom magam, sokkal inkább ökölbe szorított kezekkel. Az hiányozna, hogy felrobbanjon itt minden. Mindenesetre a tekintetét próbálom kerülni, eléggé zavarban vagyok már így is, főleg a nekem nyomódó részek miatt. Legközelebb szerintem kabátot fogok ráadni, mert ez így...ugyan használ, de ekkora nyomódást még a pulcsi se tud tökéletesen tompítani. Nekem meg ugye a pólóm alapjáraton vizes, a kabátom úgyszintén, szóval semmi esély rá. - Remélhetőleg... a következőnél majd leszállnak páran... Vagy ki kell bírnunk még egy darabig. - nem akarok odáig elmenni, hogy az arcomat kell majd takargatnom, amiért a kis tizenéves fejem még nem tapasztalt meg hasonlót. Azért hálát adhatok az égnek, amikor a metró elindul. Egy kicsit zötykölődünk, közben próbálom tartani az egyensúlyomat, mert hát nem kicsit billegek. A következő pillanatban a bemondó megszólal az állomást ismételve, amit lassacskán el is érünk. Az eddig tömegként hullámzó ember csapat most egyszerre lódul kifelé a metróból, én pedig amilyen gyorsan csak tudok, lépek el Felicitytől, még így is egy apró fáziskéséssel. Valahogy. Hidegebbé válik a levegő bizonyos dolgok miatt, de nem is akarom ezzel lekötni az agyam, elég volt már ez az előbbi kínos helyzet is ahhoz, hogy totál zavarba hozzon. - Ez meleg volt... Sose voltak ennyien, nem értem. - dőlök neki a szabadon lévő falnak. Pár megálló és megérkezünk. Remélhetőleg és nem lesz megint valami üzemzavar, ami miatt meg kell majd állnunk.
szószám: 512 ▼ zene: Ghost Town ▼ üzenet: A pulcsi hatalma
Oh hát nem tudnám titkolni, hogy micsoda lelkiismeret-furdalásom van a miatt, hogy lényegében miattam került bajba. Ha én nem vagyok és nem kenem rá a szendvicsemet... ha nem segít, hogy rendbe szedjem magamat... Tudom, hogy ez már mindegy, hiszen nem lehet már megváltoztatni azt, ami megtörtént, de ettől még rossz érzés az, hogy miattam még nagyobb bajba is kerülhet, hiszen őt felismerték, és vissza kell majd jönnie ide. Nem valami kellemes érzés, hogy így elrontottam valakinek a napját, sőt a napja zárását még ha tudtomon kívül afféle kiengesztelésül adtam is neki pillanatnyi látványt, amire jó eséllyel egyébként nem tehetett volna szeret. Gondolom nem gyakran találkozik bőrig ázott lányokkal. - Kár, de ha bárhogyan tudok segíteni... akárhogy. Talán megkérhetném a szüleimet, hogy támogassák az iskolát és akkor... - na itt el is akadok, mert ugye ehhez valami remek sztorit kellene beadnom nekik, hogy hogyan jutott el hozzám egyáltalán ez az egész és miért ennek az iskolának kellene segíteni, amikor van nem egy olyan iskola, akiknek lehetne. Azt még se mondhatom, hogy én okoztam az egészet és miattam törött le ez a csap és lett elárasztva a férfi mosdó... miközben arról sem tudnak, hogy itt vagyok. Ez azért nagyban megnehezíti a dolgokat, én pedig még nem férek hozzá olyan nagy összegekhez, hogy akár saját pénzből megtehessem. Az, hogy most itt vagyok is kockázatos, mert ha elfogy a pénzem akkor kénytelen vagyok bankból kivenni és az már eljuthat a szüleimhez, hogy itt tettem, miközben elvileg a barátnőmnél alszom pár napot. - Dehogy! Nincs nekem semmiféle képességem, ez... csak viccelsz. - olyan hevesen kezdek el tiltakozni, hogy az talán meglepheti, mintha komolyan venném, amit mondott és hát igen valamelyest komolyan is vettem, hiszen képes vagyok olyasmire, ami nem átlagos, azért is vagyok itt és most is valahogy átérzem az érzéseit, ha nem is olyan erőteljesen, mint ha mondjuk nem fagynék épp meg, de a zavarát és a szülei miatti kellemetlen érzést is érzékelem és ezért nem is megyek bele jobban a dologba, csak próbálok egy bocsánat kérő mosolyra váltani az előbbi zavart után, amit az váltott ki, hogy szó szerint vettem a szupererős szavait, amit nem kellett volna. - Én meg majd igyekszem nem szendvicsekkel rohangálni és visszafogni a szupererőmet, hogy ne keverjek bajba kedves srácokat. - ezt még így nem mondtam ki, de igazából kedves srácnak gondolom, hogy így segít nekem, pedig mérges is lehetne rám, a miatt amit okoztam itt neki ezzel az egésszel. - Azért... örülök, hogy megismertelek, még ha ilyen kellemetlen körülmények között is. - teszem még hozzá egy kedves mosollyal, hiszen így van. Rendes srác, még a pulcsiját is nekem adta és segít, pedig elküldhetne a fenébe, amiért bajba kevertem. Azért ez mindenképpen jól esik és nem számítottam rá azok után, ahogyan itt ebben a városban eddig a legtöbben viselkedtek velem. - Oh, az rossz lehet, hogy olyan keveset találkoztok. Nekem nincs testvérem, de mindig szerettem volna. Ti nem vagytok jóban? - és már megint a szám jár, pedig egyáltalán nem biztos, hogy engem akar beavatni a családi dolgaiba, meg a problémáiba, mert annak biztosan van oka, hogy még ha a nővére otthon is van, akkor sem beszélgetnek, vagy közösen vacsiznak, hanem ő inkább a szobájában ül, pedig ahhoz képest tényleg normális, talán a nővére nem az? Akkor lehet, hogy óvatosan kell előadnom ezt a történetet neki, ha esetleg mégis összefutnék vele? Ezt már nem tudom megkérdezni, mert elérjük a célt, én pedig először a jegyemet veszem meg, miközben persze épp elegen néznek minket. Feltűnő jelenség két ázott fiatal, még szinte mindig csöpögve, miközben odakint nem is esik az eső. Akaratlanul is magamhoz szorítom a táskámat, amikor elindul a tolakodás és a tömeg, aztán újra csak ösztönös, hogy megfogom legalább a karját, amikor beszállunk. Nem szeretnék elsodródni tőle, akkor aztán végképp elkeverednék a városban. Miért tolakodnak ennyire? A metró vajon nem várna meg mindenkit? Gondolom munkából mennek haza, de azért egy kicsit legalább odafigyelhetne egymásra ez a sok-sok ember. Kész csoda, hogy nem tapossa le valaki a lábamat. Alig tudom követni az eseményeket, lassan elérjük a szemközti falat, reménykedem benne, hogy csökken a nyomás, meg a lökdösődés, de egy újabb préseléssel, mintha még a maradék levegőt is ki akarnák préselni a vagonból sikerül az épp felém forduló Bellamynek préselődni, talán csak pár centi választja el az arcomat az övétől, máshol viszont cseppnyi hely sincs közöttünk, épp csak a táskám széle az, ami valamelyest beékelődött közénk, de az is csak az oldalamnál, egyébként kb. minden összeér, aminek csak lehet. Mázli, hogy viszonylag vastag a pulcsija, ami rajtam van, valamelyest... tompít. - Elég... sokan vannak. - kissé zavartan köszörülöm meg a torkomat, mert hát nem igen szoktam másokkal úgy beszélgetni, hogy konkrétan érezheti az illető a leheletemet az arcán. Ez azért érthető módon elég új helyzet és felettébb kínos, ennyit a száraz pulcsiról, a maradék rajtunk lévő víz kellemesen átitatja majd.
Minden történésnek van valami láncreakciója. Ha netán később érek ki a suliból, vagy még leállok dumálni a haverommal, akkor minden bizonnyal elkerültem volna ezt a kellemetlen találkozást a lánnyal. De nem így lett. Ott van ugyan az a "ha", ami meg tudott volna változtatni mindent, most viszont itt vagyunk, "nyakig" szendvicsesen, a történteket pedig nem tudjuk visszafordítani. Nincs túlzottan ínyemre a dolog, viszont látván, hogy szegény lány mennyire sajnálja, inkább adok neki egy esélyt és segítek. - Lehet, hogy segítene, csak már ott szúrtam el, hogy bejöttél velem. Azt pedig látta a portás is, ezt a részét már ott buktam. - vonok vállat. Annyira nem nagy dolog. Volt már dolgom a dirivel, mégha nem is vagyok egy nagy rendbontó személy, azért akadtak olyan pillanatok, amikor engem vontak felelősségre. Ismernek a tanáriban, tisztában vannak azzal, milyen vagy, egy ilyen apró dolgot csak nem fújnak fel nagyon. Ha meg mégis... Nos, az már az én gondom, neki nem kell aggódnia miatta. Azért hálásan pillantok rá, hogy ennyire igyekszik segíteni, csak ha nem tud... akkor egy picit nehezebb a helyzet. Meg amúgyis. Nem akarom belevonni. Eléggé fura egy suli ez, külsősöket meg annyira nem csípik. Nem tudom milyen háttérrel rendelkezik, így azt se vonom kétségbe, hogy talán tényleg a segítségemre lehetne. Ellenben most nem ez a fontos. A vizes ruhák és a pulcsi felvétele nem kicsit hoz zavarba. Jó, a haverokkal jártunk már női öltözőben, láttunk ezt-azt, ez valahogy... mégis másabb volt és kezdtem kellemetlenül is érezni magam. Még mielőtt kiszúrta volna mennyire bámulom, inkább más területekre kalandozott el a tekintetem. Mint például a téglafal, vagy a beton. Látom rajta, hogy azért kicsit kezd feloldódni, s arról a gondterhelt arcáról is lassacskán eltűnik az a komoly ábrázat. A mosolyától egész kellemesen érzem magam, hisz' nem túl nagy gyakorisággal sikerül megmosolygatnom másokat, vagy épp megnevettetni őket. Igazából csak megríkatom vagy feldühítem a többséget, sose voltam az a szerencsés, aki minden konfliktust sikeresen elkerül. Ott van az a fickó is, akinek belerobbantottam az óráját a kezébe... Hoppá. - A végén még valami szuperhős leszel, a hétköznapokban egy gyenge lány, amúgy meg természetfeletti erővel bírsz. Akárcsak egy képregény. - mosolygom. Sose voltam oda a képekből összeálló történetekért, inkább olvastam, azt is ritkán. Nekem meg volt a családomtól örökölt zenei stílus. Gitár, meg hasonlók, bár azt se túl gyakran hangoztatom a nővérem miatt. Ő talán nem is tudja, hogy titokban én is a zenével foglalkozok. Necces helyzet, főleg, ha együtt élek a saját tesómmal, közben meg tele vagyok titkokkal. A következő téma egy kicsit szíven talál. Eléggé érzékeny vagyok a szülő szó hallatára, főleg, amikor róla kérdeznek. Arcom rögtön rideggé változik, szemeim pedig a szomorúságot tükrözik. Próbálom visszafojtani és inkább terelni a témát, de amikor megejti, hogy "sajnálja", az emlékképek sorozata villan be. A kézszorításra egy apró mosollyal reagálok, majd felkapdosom a cuccaimat, hogy induljun végre. Nincs itt az ideje a lelkizésnek, annak meg főképp, hogy itt és most kiakadjak. Elég közel vagyok hozzá már így is. Szóval akkor metró. Bólintok egyet és akkor irány a sarkon lévő metrólejáró. Annyira nem fázok, bár tény, eléggé hideg van és a rajtam lévő vízmennyiség se semmi. Csak érjünk haza, onnantól kezdve jó lesz. Lezuhanyzok, átveszek száraz ruhát és végre be tudok dőlni az ágyba... Persze miután találtunk valami szállást neki, mert egyelőre gőzöm sincs, hogy Aleena mit fog szólni, ha beállítok egy lánnyal. - Ha lenne. Majd legközelebb felkészülök szendvicsekkel rohangáló erős lányokra, akik csapokat törnek le. - szélesedik mosolyom. Apró cukkolásnak szánom, így visszagondolva inkább vicces találkozásunk volt, nem pedig szánalmas és haraggal teli. - A nővéremmel. Ha otthon van. Sokáig szokott az egyetemen lenni, max a hétvégén találkozok vele, de az se túl gyakori. Főleg, hogy én inkább a szobámban szeretek lenni. De ha mégis otthon lenne és kérdésekkel bombázna, akkor csak mond el mik történtek, nehogy túlreagálja a dolgokat. - közlöm vele azért, hogy készüljön fel a nővérem kíváncsi természetére. Mert azért az utóbbi időkben elég furán viselkedtem, most pedig beállítok egy lánnyal, még a végén azt hiszi egy barátnő miatt változtam meg, pedgi szó sincs ilyesmiről. Mégis azért jobb, ha abban a hitben van, hogy csajom van, nem pedig ez a furcsa képesség, ami megkeseríti a mindennapjaimat. A metrólejáróhoz érve hamarosan el is érjük a legközelebbi kasszát. Nekem van bérletem a táskámban, ami azért nagy mázli, mert sikerült megúszni a hideg vízzel való találkozást. Elő is veszem, majd ameddig Felicity beszerzi a jegyét, én megnézem mikor jön a legközelebbi metró. Általában egymás után járnak, viszont itt New Yorkban kiszámíthatatlan a tömegközelekedés. Bármikor tudnak késni és ha éppen nem vagyunk ott, akkor már le is csúsztunk róla. Ha netán a leányzó befejezte a jegy megvételét, már el is indulok a tömeggel a megfelelő vágány felé. Hangosbemondó, zaj az alagútból, minden bizonnyal a metró érkezik. Elég nagy a tömeg, ezért próbálok szorosan Felicity mellett maradni, ha netán sikerülne elkavarodni egymás mellől. A fék megszólal, a jármű megjelenik és az ajtók kinyílnak. A rengeteg ember szinte csordaként tol be a metróba. Csak a megszokott lökdösődés, én már kellőképp megszoktam. Egész addig toszigálnak minket beljebb, ameddig el nem érjük a szemközti falat, ahol már nem tudunk tovább hátrálni. Már sóhajtanék fel, hogy végre megúsztuk a sok barom türelmetlenségét, amikor ugyanis érkezik egy újabb löket és sikeresen nekinyomódunk az ajtóhoz.
szószám: 512 ▼ zene: Ghost Town ▼ üzenet: Kicsit csúsztam vele, bocsi.
Mondhatnám, hogy ez a nap már nem lehet rosszabb, de akkor is ezt hittem, amikor az a néni majdnem félrelökött a taxi elől és akkor is ezt hittem, amikor szegénybe belekentem a szendvicsemet és újra és újra volt lejjebb, szóval már nem reménykedem benne, hogy nem lesz ennél rosszabb, bár nem tudom hogy mégis mi jöhetne még ezek után. Elkapnak a rendőrök és bezárnak, mert letörtünk egy csapot, vagy... belefutni veszélyes alakokba az utcán, akik a vizes ruha és az ártatlan tekintetem miatt majd rosszat akarnak tőlünk és... Na jó, nem akarok én tippeket és ötleteket adni a sorsnak, mert a végén még valamelyik bejön és akkor már végképp nem tudom, hogy hogyan kérjek bocsánatot tőle, mert ennyire tönkretettem a napját, hiszen én indítottam el az egészet, amit tényleg iszonyatosan bánok. Csak oda kellett volna egy fokkal jobban figyelnem és ha nem megyek neki, akkor most nem állunk itt teljesen elázva. - Jól van, de ha... ha bármi baj lenne, akkor valahogy szólsz ugye? Én meg segítek neked, és elmondom, hogy az én hibám volt. Én nem ide járok, szóval... az segítene gondolom. - oh én simán magamra vállalom az egészet, hiszen nekem nincs priuszom és nem tettem semmi rosszat senki ellen, itt meg főleg nem, szóval nekem nem lenne bajom belőle és persze a szüleimnek is elég sok a pénze és a befolyása, ki tudnak húzni efféle gondokból, neki viszont ha jól sejtem ilyesmi sem adatott meg. Nem akarom tényleg, hogy miattam bajba kerüljön. Az aggodalmam kicsit még azt is feledteti velem, hogy fázom, arra pedig végképp nem gondolok, hogy neki mennyire lehet kellemetlen, hogy ilyen csapzott vagyok, no meg az hogy ezek után még a pulcsifelvételnél is látszik sok minden, aminek nem kellene. - Jól van, majd ügyesen visszafogom a nemlétező izmaimat. - mosolyodom el most már szélesebben, és talán az eddigi aggodalom is kezd lassacskán alábbhagyni. - Pedig eddig a befőttes üvegeket se nagyon tudtam kinyitni, de innentől minden megváltozik! - persze nem gondolom komolyan. A csappal valami baj lehetett, azért robbant le aztán az egész a helyéről és biztosan ezért tört le a gomb a helyéről. Én meg az erős... hát nagyon távol állunk egymástól ez jól látszik rajtam. Vékony a karom, én se vagyok valami erős testalkatú, valahogy sose voltam az. Én magam is inkább törékeny vagyok, mint sem hogy én törjek el akármit is, bár erre most a csap rendesen rácáfolt. Amikor viszont az jön, hogy nincsenek szülei azért eléggé meglepődöm. Tudom álomvilágban élek, de a legtöbb barátomnak nincs ilyen gondja és neki... egyáltalán nincsenek? - Oh! - nem is tudom hirtelen, hogy mit kellene mondanom. Nem akarom megbántani, vagy sebeket felszakítani, főleg hogy jól látom rajta, hogy ez a téma nem érinti valami jól. - Sajnálom Bellamy, ez... rémes lehet. - valahogy automatikusan jön a mozdulat, ahogyan kicsit közelebb lépek hozzá, hogy csak egy pillanatra, de a kezéért nyúljak és megszorítsam. Hamar vissza is húzom az enyémet, de... sajnos ez van, mások érzelmei mindig is az átlagnál jobban megviseltek és ezzel most sem vagyok másképp. Rosszul érzi magát, én pedig ezt szinte érzem és tudom, hogy nem tudok, de olyan jó lenne segíteni. - Talán jobb a metró, bár jegyem nincs, de veszek és gyorsabb, mint gyalog. Hideg van, még így is, te pedig biztosan nagyon fázol. - elindulok szépen mellette, hiszen menet közben talán egy fokkal jobb lesz a helyzet, de biztos vagyok benne, hogy ő is eléggé fázik nem csak én, ami amúgy érthető is, hiszen hideg van, este van és mi vizesek vagyunk nem is kicsit. Menet közben újra oldalra pillantok, amikor megszólal és ha akarnám se tudnám elrejteni a mosolyomat. - Ha lenne még egy titkos tartalék száraz pulcsid azt úgy is neked kellene felvenni, úgyhogy... - megrántom a vállamat. Nem hiszem, hogy túl sokat tudna tenni az ellen, hogy fázom, mert fázom, de nem tud hirtelen szárazra varázsolni minket, szóval kibírom. - Ne aggódj, nem vészes, te sokkal jobban fázhatsz. És... akkor egyedül élsz? - nem fogom a szüleiről faggatni, de ha azt mondta, hogy elmehetek hozzá, akkor biztosan nem mondjuk egy árvaház lakója, az úgy nem stimmelne igazán, tehát... ha nem így van, akkor talán valakivel csak lakik. Elég fiatal ahhoz, hogy egyedül éljen. Talán valami rokon, nagybácsi, nagynéni, akárki.
Ha nem is mondja el a pontos okot, nem fogok megharagudni rá. Jelenleg csak egy idegen vagyok, akit lekapott egy szendviccsel, semmi több. Fordított esetben nem tudom hogyan cselekedtem volna. Az utóbbi időben nem vagyok túl nyitott, most is csak azért állok vele szóba, mert rendes lánynak tűnik, aki csak nem rég érkezett, nehogy már azzal indítson, hogy egy durcás tinédzser leoltotta a fejét. Egy mosoly se jelent meg az arcomon egész mostanáig, úgyhogy fejlődőképes vagyok, ezt jó tudni. Egy aprót bólintok, hogy aztán tényleg leszálljunk a témáról és megközelíthessük a mosdót. Kis balhé azért adódik és a nyugtomnak is vége szakad elég hamar. Már megint emiatt az erő miatt okozok bajt. Ezt...Ezt már nem hiszem el. Tényleg, ássanak el, csináljanak velem akármit, csak ne kelljen tovább így élnem. Nem kis bűntudattal és félelemmel szaladtam ki Felicityvel a suliból, bár a helyzet valóban poénos volt, ez egy kicsit enyhít az előbb ért sokkomon. - Megoldom, ne emészd magad miatta. - ejtek egy mosolyt, szegény nagyon sajnálhatta a dolgot. Nem teljesen az ő hibája, ő csak elindított egy láncreakciót, amibe én is belekavarodtam. Pech vagy nem pech, ez van. Ha nem lennék ilyen fura erővel megáldva, ez nem történt volna meg. Most pedig itt állunk csurom vizesen, fagyoskodva New York utcáin ki tudja milyen messze a legközelebbi hotelig. A csurom vizesről ezek után elég sok minden fog az eszembe jutni... Nem tehetek róla, a szemeim automatán tapadtak arra a bizonyos részre. Egy aprót nyelek, s csak utána nézek másmerre. Nem, ez így nem lesz jó. Száraz ruha beszerzése, kipakolni a csajt valahova és húzni haza. Ez a látvány tényleg elég volt, hogy akár egy oszlopot is lefejeljek, ha a helyzet úgy hozza. A pulcsim felvevésénél is akadnak azért pillanatok, amit egy fal felé nézéssel próbálok elkerülni. Nagyon óvatlan, túlzottan is. Még mázli, hogy nem vagyok egy kanos fickó, aki az utcán lesi az áldozatokat, mert akkor ez a lány tényleg nagy bajban lenne. Amúgy is, kezdek fázni, szóval ez jobban elvonja a figyelmemet, mint ő. - Azért csak óvatosan azokkal az izmokkal még a végén nem csak egy csapot törsz le. - nevetek fel. Nem tűnik annak a baromi erős alkatnak, aztán meg kiderülne, hogy egy izompacsirta az egész lány. Na az nagyon odavágna. De nem, nem az ő hibája volt. A suli már alapból leharcolt, nem csoda, hogy letört a gomb. Némelyik teremben még a vakolat is bomladozik. Nem fordítana erre túl nagy figyelmet, legalábbis a belsőre abszolút nem. Kintről egyész csili-vili, aztán egy picit, ha mélyebbre mész, rögtön látod mennyire gáz állapotban is van. A csap robbanását meg a nyomásra fogom. Nem kell róla tudnia, hogy éppenséggel egy olyan sráccal társalog, akinek valami fura "serdülőkori" problémája van. Kíváncsi vagyok meddig fogom még ezt húzni ép ésszel, mert az, hogy nem tapizok meg semmit napiszinten és minden egyes percben azon aggódok, hogy még véletlen se fogjak meg tárgyakat nagyon nem oké. Simán bekattanhatok, aztán a nővérem vihet a diliházba és járhat be abba a fehér szobába, ami tök üres. - Nem fognak aggódni. Nincsenek szüleim... - ez a rész egy kicsit megérintett, amit láthat is rajtam. A mosoly eltűnik és kissé komolyabb tekintettel pillantok rá. Nem szeretek ilyenekről beszélni, főleg, amikor szóba kerül a szülő téma. Ez a másik dolog, amit nehezen tudok feldolgozni a képességem mellett. Hiába telt már el rengeteg év, még mindig bennem van az a pillanat, amikor közölték velünk, hogy apu és anyu nincs többé... - Mindegy is, ne aggódj. Inkább induljunk. Egy kicsit messze lakok, viszont közel sincs olyan messze, mint a legközelebbi hotel. Pár megálló metróval, vagy sétálhatatunk is, amelyik kényelmesebb. - nekem már úgyis mindegy. Érzem magamon, hogy kezdek kihűlni egy picit a rám tapadó vizes felső miatt, na meg a combom is eléggé fagyos állapotban van. Azért elég durva, hogy itt van az ősz és máris fagyoskodhatunk. Lassan be kéne vezetnem a télikabátot. Megdörzsölöm egy picit karjaimat, majd hátamra dobom a táskámat indulásra készen. Legalább ha mozgásban vagyok nem fogok annyira fázni, a metrón meg úgyis sokan vannak, elég meleg lesz ott a környezet. Csak induljunk már, mert tényleg ide fogok fagyni. - Szólj, ha fázol, azért még mindig csurom víz vagy. - jegyzem meg még így a végére, majd a fal mögül kilépve célzom meg a két sarokkal odébb lévő metrólejárót. Remélhetőleg nem kell majd órákat várni, amiért késni fognak. Sajnos itt ez elég gyakori.
Talán azért pár pillanatig elgondolkozom rajta, hogy elmondjam-e neki, de nem ismerem és bár nem volt ellenséges velem és még segít is annak ellenére, hogy a hátára kentem a szendvicsemet, azért mégis csak kellemetlen lenne, ha aztán ennek ellenére mégis kinevetne és ennek azért meg van az esélye, hiszen olyan dologról van szó, amit még én sem igazán értek. Egyszerűen csak úgy érzem, de pont e miatt nem mehetek el a rendőrségre sem, nem indokolhatok valamit egy szimpla megérzéssel, úgy se hinnék el. - Majd talán... valamikor. - bököm ki végül. Talán, majd ha úgy érzem, hogy nem nevetni ki miatta, talán akkor tényleg megpróbálnám elmondani, de egyelőre még biztosan nem. A végén itt hagyna faképnél és mivel nem ismerek senkit és csak ő segíthet rendbe szedni magamat, netán taxit, vagy szállás találni... egyelőre nem sok választásom van, mint hogy csendben maradok. Igazából pedig jó lenne kiadni magamból ezt az egészet, hiszen senkinek sem mondtam még el, de sajnos egyelőre nem tehetem meg, egyszerűen nem merem. Félek a reakciótól és azért ez valahol érthető, senki se szívesen vallja be másoknak, hogy valami talán nincs vele rendben és eltér az átlagtól. Ezek után még kellemetlenebb, hogy sikerül leamortizálni a mosdót. Erre igazán nem számítottam, de az biztos, hogy ő sem, mégis neki van érdemen lélekjelenléte, én pedig inkább csak követem a nagy rohanásban, amíg végül rendesen kifulladva, de megállásra nem késztetem. Fázom, legalábbis kezdek így a megállás után, de közben mégis miatta aggódom, mégis csak bajban lesz holnap miattam. - Sajnálom. - kicsit még a szám is lebiggyed, mert hát ez nem valami jó hír. Nem akartam neki kellemetlenséget okozni, igazán nem, de úgy tűnik, hogy mégis csak sikerült. Halkan sóhajtok egyet, most még az se nagyon kelti fel a figyelmemet, hogy máskor is tett már kárt. Nem tűnik egy kifejezetten veszélyes fiúnak egyébként, nekem legalábbis tényleg nem tűnt annak eddig sem, szóval biztosan nincs erről szó. Lehet, hogy az is valami véletlen eset volt, mint mondjuk ez, sőt biztosan. A gondolataim között kissé elveszve és az érkező hűvös fuvallatoknak hála nem igen veszem észre a pillantását, ami néhány másodpercig nem pont az arcomon időzik el. Végül is amúgy teljesen érthető, a felső rendesen tapad rám, a hidegnek hála meg aztán még inkább látszik minden, ami csak látszhat, de mint említettem nekem ez most nem igen tűnik fel, még az sem esik le, hogy ha fehér lenne rajtam, akkor még kellemetlenebb helyzetben lenne szegény. Éljen a naivitás! És igen, ezzel a mentalitással akarok én egy sorozatgyilkos után nyomozni, tudom, hogy nem épp a legjobb ötlet. A mosolyom viszont azonnal visszatér, amikor előkerül a száraz és meleg pulcsi és felém nyújtja. Pedig miattam van ez az egész, ha rajta múlik biztosan már otthon melegedne, így pedig most ő is fázhat rendesen. - Én... én nem is tudom... köszönöm, nagyon kedves tőled! Pedig miattam van... az egész. - tényleg nem is tudom, hogy mit mondjak, de végül csak átveszem tőle a pulcsit. Még kap egy kis utolsó betekintést, ha nem néz szándékosan másfelé, már ha meg tudja állni a dolgot, hiszen a pulcsi felvételénél nyújtózkodnom kell annyira, hogy még inkább látható legyen minden, aminek a víz miatt láthatónak kell lennie. De se perc alatt belebújok a pulcsijába, hiszen elég rendesen fázom is, nem kap sokáig belátást és igazság szerint még jól is mondja, tényleg vicces volt az egész helyzet, ha külső szemlélőként nézzük. Ha úgy, hogy ott voltál, úgy azért nem annyira, főleg az utóhatás, meg a hideg, de ezen kívül... szép sikítás volt, meg az a sok víz, vígjátékba illő jelenet. - Eddig még nem sok csap támadott meg ilyen nyíltan, de mint kiderült erősebb vagyok, mint hittem! - szélesedik most már legalább a mosolyom. Tényleg vicces volt, főleg hogy pont én török le egy csapot. Én, aki amúgy nem vagyok ilyesmire alkalmaz, mert nem sok erő szorult a karjaimba, vékonyak is rendesen, valami nagyon rosszul volt bekötve abban a csapban, ezért is hiszem el, amit mond a nyomásról, meg a többiről. Meg aztán nem is igen értek hozzá. - Lehet, amúgy is nagyon könnyen letört az a csap, furcsán könnyen. - végül is miért ne lehetne amúgy igaza? Nem értek hozzá, nem vagyok csapszerelési zseni és tényleg meglepő az is, hogy úgy a kezemben maradt a csap, szóval talán tényleg nem volt ott valami rendben. Akár éjszaka is szétroppanhatott volna, amikor nincs bent senki és akkor reggel arra mennek be, hogy vízben úszik az iskola, szóval ha innen nézzük, akkor még jót is tettünk velük. - Tényleg nem lenne baj belőle? A szüleid... vagy ilyesmi, nem szólnának miatta? - tudom-tudom folyton visszakozom, hiába hogy nem kellene, de meglep, hogy ilyen kedves, főleg hogy ebben a városban nem sok kedves emberrel futottam össze eddig. Másban talán az merülne fel, hogy nem szabad csak úgy felmenni egy ismeretlen lakásába, de nekem ilyen gondom nincs ezúttal is győz a naivitás. Ezért is nem lennék nagy biztonságban egyedül az utcán, ez lehet hogy számára is evidens. - De köszönöm, nagyon kedves tőled ez is, én... én nem is tudom, hogy hová mennék most. Ha nem segítenél, hálás vagyok, komolyan. Merre laksz? - igazából nem akarok tolakodónak tűnni, de annyi biztos, hogy rendesen fázom a pulcsi ellenére is, hiszen attól még alatta minden ruhám vizes, meg aztán a nadrág és szerintem még a cipőmből is ki lehetne önteni egy adagot. Nem túl kellemes így létezni, remélem nem lakik messze.
Abszolút nem nézne ki butának. Láttam én már barmokat itt, akik hülyeségeket magyaráztak, tündérmeséket meséltek, de belőle azért csak nem nézem ki, hogy valami gubanc lenne. Rendes lány, helyes arccal és kedves is. Nem is tudom. Ha lehordtam volna még én éreztem volna piszok rosszul magam, de nem így történt. Most még jó pillanatomban kapott el. Voltak ennél rosszabb napjaim, hisz' amióta megjelent ez az erő, nem tudok vele mit kezdeni. Rettegek önmagamtól és félek, hogy másokat bántani fogok. De most valahogy itt van ő és komolyan mondom, totálisan elvonja a figyelmemet a robbantgatósdiról. - Ezt csak akkor tudjuk kideríteni, ha elmondod. - ejtek egy cinkos mosolyfélét, bár jobb lenne visszavenni. - De...Nem fogom erőltetni, szóval nyugi. - tekintetemet másfelé terelem. Van elég problémája, szállás, taxi...és akkor még én is jövök a tenyérbemászó kérdéseimmel. Nem is lehetne ennél tökéletesebb egy nap. De tényleg. A csap, amit sikeresen eltört még oké, ami utána következik. Na az már tényleg borzalom. Szegényre ömlik a víz, ahol éri, az én próbálkozásom meg elég idiótának bizonyul. Törik, kattan, zúdul. Szép kis beltéri medence lenne a férfi mosdóból, én viszont nem szeretném kivárni, ameddig megtelik. Megragadom hát a lányt és a veszélytől -jelen esetben a portástól- menekülőre fogom. Bele se merek gondolni mit fogok én mindezért kapni holnap, merthogy felismert az öreg, az tuti. Valamelyest én szaporábban veszem a levegőt, miután egy ház falánál ácsorogva próbáljuk kiszusszanni magunkat. Komolyan mondom kezdem megszokni, hogy mindig menekülnöm kell. Az már más kérdés, hogy aki elől menekülni kell az mekkora veszélyt is jelent rám. - Ugyan. Voltam ennél gázosabb helyzetben is. A portás pedig... hát igen. Felismert, nem egyszer tettem "kárt" a suli körül, szóval elég népszerű vagyok. - vonom meg vállam. Hétköznapi dolog, csakhát még nem árasztottam el egy egész mosdót és valamiért úgy érzem a diri ennek nem fog örülni. Felfüggesztést kapok, vagy max több órám lesz, nem tudom. Ennyire messzire még én se mentem el. A graffiti meg ilyenek meg sem közelítik a kis robbantgatós akciónkat. Erről Felicitynek nem kell tudnia. Sőt, az lenne a legjobb, ha minnél hamarabb el tudnánk szakadni egymástól és menni a saját dolgunkra. Ez a kis "baleset" elég volt ahhoz, hogy felébresszen bennem valamit. Némi félelmet? Talán... Nem tudom irányítani, ez a legrosszabb része, ha tudnám... ha valahogy megszabhatnám a határokat, akkor nem kéne rettegnem... Hát igen. Pillantás ide vagy oda, nem tudom nem észrevenni azt a részt ott. Azért hálát adok az égnek, hogy nem fehér van rajta, mert akkor tényleg szóbajöhet az orrvérzés is. Nem vagyok túl népszerű lányok körében, vagy csak eddig nem vettem észre, de ilyen látványoktól még én is be tudnám adni a derekam. Öhm, izé, visszakanyarodva a csapos témára és a kinti hideg levegőre. Azért érzem magamon, hogy valami nem okés, a polóm egy része rámtapad a víztől, a gatyám is úgyahogy vízben úszik. Nekem már mindegy, az egyetlen pulcsimat átpasszolom neki, komolyabb baja is lehet, én pedig szívós vagyok, egy kis hideg levegő, meg jéghideg vizes ruhák mit árthatnak? - Nem egyáltalán nem. Vedd csak fel. Ha most sikerül megfáznom, akkor legalább nem kell szembetalálkoznom a diri füstölgő fejével. Jó ez így. - biccentek neki, hogy csak nyugodtan. Tényleg. Nem is rossz terv, aztán majd otthon kimagyarázhatom magam, amiért negyven fokos lázzal kiütöttem magam. A pillanat viszont felejthetetlen lesz. Egy harmadik személynek a jelenetünk egész röhejes lehetett, ahogy próbáltuk elzárni a már amúgyis menthetetlen állapotban lévő csapot. Meg is mosolygom így visszagondolva rá, amit Felicity is nyugtáz. - Nem tagadom, az a sikoly egész vicces volt. Fogalmam sem volt, hogy mi bajod van. - ingatom fejem még mindig azzal a mosollyal arcomon. Rég volt már, hogy mosolyogtam, úgy őszintén. Csak erőltettem, vagy még talán azt se, most pedig ennek a lánynak köszönhetően valami megmozdult bennem, ami megmosolygatott. - Öhm...Nem tudom. Talán... Talán elpattant valami. A nyomás, tudod. Nem bírta a csap és széttört. Ennyi. - hazugságokban sem vagyok a legjobb, így csak abban reménykedek nem túl gyanús neki a viselkedésem. Hátrasimítom hajam, majd egy mély sóhajjal lököm el magam a faltól. A járdára lépve pillantok körbe, hisz' ha már kérdezett, akkor illik válaszolni is rá. Nem vagyok jártas hotelekben egyáltalán, de azért valamennyire képben vagyok. - Sajnos nem. Beljebb talán van, de a környék inkább lakóházaknak van fenntartva. De....Van egy ötletem. Feljöhetnél hozzánk. Megszárítkoznál, aztán szorólapokból kinézhetünk valamit. Nem ajánlatos csurom vizesen megjelenni, még a végén elküldenek, mert épp nem nézel ki egy pénzes bukszának. - ajánlom fel. A nővéremmel élek, meg max majd azt mondom sulis project és volt egy kis balesetünk. A másik dolog meg nem biztos, hogy otthon van, szóval úgy lényegesen egyszerűbb lenne besurranni, kinézni egy szállodát és kész.
Az már egyértelmű, hogy ez nem az én napom, de még mindig reménykedem benne valahol mélyen, hogy lehet még jobb, bár nem tudom hogyan, mert egyelőre még az is kilátástalannak tűnik, hogy találjak valami használható szállást, pedig az alapfeltétele lenne annak, hogy holnap vissza tudjak jönni ide és beszéljek Mr. Fisherrel. Most ebben az állapotban ez biztosan teljesen esélytelen, még sem állíthatok be hozzá kérdezősködni maszatos felsővel, ami hamarosan jó eséllyel még vizes is lesz majd, hiszen máshogy nehéz lenne eltüntetni róla a már meglévő maszatmennyiséget. - Ez elég... bonyolult és... - megvonom csak a vállamat. Tényleg nem ez most a legjobb alkalom, hogy elmondjam, az is lehet, hogy ha sikerült megoldani a maszatkérdést, akkor amúgy is elválnak útjaink és onnantól úgyis mindegy, hogy miért vagyok itt. Nekem kellene ezt megoldanom valahogy, bár az már egyértelmű, hogy nem voltam épp a legjobban felkészülve és még csak használható minőségű tervem sem volt, hiszen még most sem tudom, hol fogok aludni, vagy mi lesz majd mondjuk holnap, sőt még azt sem tudom mi lesz pár óra múlva. - Te is annak néznél, ha elmondanám hidd el. - kétlem, hogy ne nézne rám furán, ha beszámolnék neki róla, hogy furcsa megérzésem volt a tv-ben beszélő tanárral kapcsolatban, sőt biztos, hogy ő is így lesz majd vele, pont ezért nem mondom el, mert nem akarom az értetlenkedő arckifejezést látni, azzal biztos, hogy nem lennék beljebb. Ezek után viszont nekem kellene meglepődnöm azon, hogy a keze nyomán egyszerűen kirobban a helyéről a csap, de őszintén szóval kinek lenne az az első gondolata, hogy ezt valaki csupán az érintésével okozta? Bennem sem ez merül fel, inkább arra gondolok, hogy az én művem, a miatt hogy letörtem a csapot valami elpattant és a túlnyomás miatt egyszerűen kiszakadt a helyéről az egész, amivel sikerül jó nagy felfordulást okozni. Finoman szólva is úszik lassan az egész mosdó és úszni fog a fél iskola is, ami azért elég durva, mindez egy sima csapletörés miatt, sőt mindez... egy szendvics miatt technikailag. De legalább úgy fest megússzuk, mert a portásnak fontosabb az, hogy rendbe tegye a mosdót, vagy hívjon valakit, mint hogy velünk foglalkozzon, vagy inkább csak nem tud két felé szakadni. Én viszont azon is csodálkozom, hogy egyáltalán kapok levegőt ennyi rohanás után. Nem vagyok épp a legedzettebb lány, az biztos, sosem a testnevelés órák voltak a kedvenceim. - Sajnálom. - kissé lebiggyedő ajkakkal bököm ki, mert hát lássuk be az egészet én okoztam és én rántottam magammal őt is, pedig gondolom ment volna haza a suliból, helyette sikerült ekkora zűrbe keverednie és a tetejében ő ide jár suliba, holnap is ide kell majd jönnie. - Nem lesz ebből bajod? A portás... szerinted felismert? - igen kezd azért leesni, hogy ez még komolyabb gondot is okozhat, és nem akarom hogy miattam legyen még nagyobb bajban, hiszen már így is sikerült elég rendesen tönkretennem a délutánját, teljesen megérteném, ha most már végleg mérges lenne rám, de még sem ez történik, hanem csak a pulcsijáért keresgél a táskájában és azt adja végül is a kezembe. Meglepetten pislogva nézek rá, mint aki nem igen érti, hogy most mégis mi a fene történik, még azt sem vettem észre előtte, hogy a tekintete is elkalandozott kissé. - Tényleg... nekem adod? Nem haragszol? - megérteném, de komolyan, hiszen miattam került bajba, teljesen érthető lenne ha pipa lenne, nem pedig a pulcsiját adná oda nekem. Végül azért csak elveszem, mert már most érzem, hogy kellően hűvös van, főleg úgy, hogy vizes is vagyok úgy istenesen. Szépen belebújok, a vizes hajamat kihámozom a felső alól, hogy legalább valamelyest megigazítsam, csak akkor pillantok rá megint és végül csak elmosolyodom a szavaira. Talán igaza van... a helyzetünk cseppet már komikumba illő. - Igen... azt hiszem, vicces volt, főleg ahogy sikítottam ijedtemben mi? - szó se róla, elég rendesen rám hozta a frászt az a nagy mennyiségű víz így elsőre, ahogyan letörött a csap. Nem vagyok pedig olyan nagy erőben, jó eséllyel eleve elég rossz volt az egész szerkezet, ha ilyen könnyen szétesett. - De még mindig nem értem... hogyan robbant szét az egész egyáltalán? - egy törött csap miatt ekkora káosz... de nem vagyok egy atomfizikus, szóval igazából nem tudom, akár még arra is lehet esély, hogy mindez tényleg miattam történt, valami fura láncreakció, ami nem túl gyakran történik, de azért néha igen. Kissé fázósan fonom közben össze magam előtt a két karomat, miután a táskámat is visszavettem a vállamra. Bizonytalanul ácsorgok, hiszen... most már tuti ki kellene találnom, hová is megyek. - Öhm... tényleg nincs a közelben valami hotel, vagy... motel, vagy szálloda? - aztán a pulcsiját is vissza kell adnom valamikor, de lépésekben kéne haladni lehetőség szerint, nem rohanva, először szállás kell, aztán a pulcsikérdés, aztán hogy mi lesz holnap, hogy beszélni tudok-e Mr. Fisherrel... valahogy csak megoldom, egy fokkal ügyesebben talán, mint ezt a mai káoszba fulladó napot.
Próbálok segíteni csak...nem könnyű. Meg van kötve a kezem, a legjobb az lenne, ha valami ismerőséhez menne. Mert itt, a nagy New Yorkban, egyedül, főleg, hogy egész csinos lány... na jó, nem kanyarodok el a témától. Szóval nem könnyű az élet, ha egymagad vagy. Lányok részéről pedig könnyebb célpontokká válnak és ugye korábban említettem a wc-ből kiszaladgáló szatírokat. Ezt kéne elkerülnie. Őszintén szólva nem tudom mik a tervei itt, és nem is vagyok az a fajta ember, aki kérdezősködne felőle, majd ha a helyzet úgy hozza rákérdezek, de nem akarom nyaggatni. Ő kérdez én válaszolok, ez a felállás eddig bevált. A szendvics foltja pedig továbbra is ott díszeleg rajtunk. Ennyit a gyorskajáról, bár gondolom nem azért tartják gyors kajának, mert amint megveszed gyorsan más hátán landol. Poén lenne. - Bután? De mégis mi? - pillantok rá kíváncsian a tanárról kérdezve. Ja, igen, még mindig nem tudom mit szeretne Mr. Fishertől, ezért feltételezem, hogy valami rokon vagy hasonló, mert ha én a helyében lennék eszem ágában se fordulna meg elutazni egyedül egy ismeretlen, idegen alak miatt. Bár ki tudja, vannak történetek elveszett apákról, anyákról, akik eldobták a gyerekeiket kiskorukban, és hát elég gyakran jönnek azok a bizonyos gyerekek megtalálni a valódi szüleiket. - Jó, akkor majd ha később úgy érzed, elmondhatod. Meg amúgyis. Miért néznének hülyének? Normális lánynak tűnsz, csak nincs semmilyen ferde hajlamod. - mosolygom. Most tényleg. Helyes arca van, mondjuk ezen a félős stíluson lenne mit csiszolni, mert így szegényt bárhol eladhatják. - Ennyi is bőven elég, köszi. - a papírtörlőkkel csak nem lesz gubanc, meg amúgy is. Ennyire szerintem képes vagyok kordában tartani ezt az erőt...képességet, vagy mit. Az ezt következő adrenalin bomba viszont kicsit kizökkent az eddig fenntartott önkontrollomból. Ahogy esik, úgy puffan, nem hiszem, hogy lenne mit tépelődni a dolgon. Szegény Felicityre spriccel a víz és nem úgy néz ki, mint aki bármire is képes lenne a sikoly után. Így hát én veszem kézbe a dolgokat. Szó szerint. Amint hozzáérek a csaphoz, hogy valamelyest eldugaszoljam a rést, az pillanatok alatt csapódik szét apró darabokban. Oh, hát még én is lehetek ennyire szerencsétlen, hogy akkor most itt szépen minden elázzon. A víz még nagyobb tömegben zúdul a kőre. Ha nem lenne elég az akciózásból, a portás morcos lesz emiatt, és van egy olyan sejtésem, hogy a folyosóról érkező hangok egész biztosan a vénember csoszogását jelképezik. Gyorsan ragadom meg a lány csuklóját és sietek ki vele, majd a suliból kimenekülve pár sarokkal odébb állunk meg. Már az is nagy teljesítmény, hogy ilyen messze eljutottunk, ráadásul az öreg sem követ már, az már más tészta, hogy velem mit fognak csinálni holnap. A dirinek biztos be leszek köpve, aztán majd el kell viselnem a nővérem papolását is a normális viselkedésről. Hát hoppá, nem vagyok tökéletes, de létezik egyáltalán olyan ember? Nem hiszem, akkor meg? Fátylat rá. - Ja... Ez a nap csak egyre rosszabb lesz. - dőlök neki a falnak háttal, majd hátrasimítva kissé vizes hajamat pillantok rá. Nem fáradtam annyira ki, mint ahogy ő, bennem van már ez a menekülős téma, nem újdonság számomra. De basszus. Mit gondolhat most erről? Mondjuk nem úgy néz ki, mint aki annyira halálra vált arccal nézne rám, de azért mégis... Nem hétköznapi dolog, hogy ennyire elpattanna egy cső. Nem fogom felhozni a témát, sőt, szeretném elterelni róla szót. Akaratom ellenére is kissé lejjebb csúszik a tekintetem arcáról. Ugyan a kabát valamennyire takar, de az alatta lévő felső jól láthatóan csurom vizes és kissé rá is tapadt a kiállóbb részekre. Férfiből vagyok, nem tehetek róla, hogy a nem jó irányba nézek, ezért gyorsan elkapom a fejem. A kabátom még mindig a karomon lóg, bár már eléggé vizes az is. Max a táskámban lenne valami váltóruha, pulcsi vagy valami. A fixírozás helyett elkezdek matatni benne, majd előhúzok egy sötétkék kapucnis felsőt, amit át is nyújtok neki. Én elleszek, de ő most sokkalta rosszabb helyzetben van, mint én. - Vedd ezt fel. - ennyit igazán megtehetek, mégha én is kicsit átáztam, a megfázáson kívül nem lesz komolyabb bajom. A kabátomra nem számíthatok, mert lévén, hogy a karomon lógott a kis incidens közben, kapott egy adagot a vízből, így most azt kár lenne felvenni. Csak rontanék a helyzeten. - Komolyan nem tudom, hogy sikerült letörnöd a kart. De így visszagondolva vicces volt. - felidézem a friss emlékeket, amik csupán pár perce történtek. Meg kell mondjam eléggé röhejesen nézhettünk ki, mint két szerencsétlen, akik eltörték a csapot. Bármennyire is vicces ez a szitu a robbanás miatt még mindig szarul érzem magam. Félek, hogy ez csak erősödni fog a végén meg még a mosdónál is nagyobb kárt tehetek.
Kezd egyre nehezebbé válni ez az egész. Úgy volt, hogy sima ügy lesz, úgy volt, hogy eljövök, megoldom, hiszen meg volt a terv! És most mégis úgy fest, hogy tervet ide vagy oda... nagyon nem áll jól a szénám. Váltóruha kellene, plusz azt sem tudom hol fogok aludni. Beszélnem kellene Mr. Fisherrel, de ilyen külsővel eleve nem állíthatok oda elé, az túlságosan gyanús lenne. Ha pedig igazam van és tényleg ő az, aki veszélyes, aki ezt az egészet művelte, aki miatt a lányok eltűntek, akkor nem kellene felhívni magamra a figyelmet. Esetleg követhetném, de... akkor sem tudom, hol fogok utána aludni. - Értem ez... nem jó hír. - egy picit azért lebiggyed a szám. Oh nem tőle várom én el a megoldást a problémámra, csak hát nem tudom, hogy mi lenne a megoldás, hiszen valahol csak kellene aludnom, de egyelőre teljesen kilátástalannak tűnik a dolog, hiszen legalább a belvárosba vissza kellene jutnom ahhoz, hogy találjak valami hotelt és hogy még szobát is kapjak az lehet hogy eleve esélytelen, ha későn próbálkozom. Ha viszont még taxit sem tudok fogni... és ő is azt mondta nem okos dolog egyedül kóricálni az utcán, főleg nem nekem. Nem jó ez így... nem jól alakul a kis küldetés, de még mindig nem fordítok hátat és keresek még most világosban valami taxit, vagy megoldást. Egyelőre maradok, megpróbálok legalább valami pozitívat kihozni ebből az egészből, csak sikerül. Az várható volt, hogy lassan visszakérdez, miért érdekel engem ennyire ez a tanár. Az is mutatja, hogy nem készültem fel eléggé tökéletes tervvel, hogy most sem tudom hirtelen, hogy mit is mondjak. - Bután fog hangozni és biztosan hülyének néznél miatta, szóval... csak... - végül megrázom a fejemet. Nem hiszem, hogy elhinni, akkor meg minek menjek bele? Azért vagyok itt, mert a tv-ben láttam a tanárt és furcsa megérzésem volt, amikor beszélt? Eltűntek azok a lányok az iskolából, én pedig meg akarom őket menteni, mert már egy előkerült holtan és... Tudom, hogy nem én fogom megváltani a világot, de akkor is próbálkozom, mert szeretnék tenni ha tudok. Talán senki sem gyanakszik erre a fickóra, de én igen és ez nekem elég, és pont e miatt valahogy ki akarom deríteni, hogy mi folyik itt. A nagy gondolkodás miatt pedig még azt sem veszem észre, hogy a fiú mosdóba keveredünk be. Tudom, nem kellene e miatt furán éreznem magamat, de mégis kissé zavarban vagyok, amin a nevetése nem sokat segít, még egy cseppnyi pír is megjelenik az arcomon ennek hála. - Oké, de ha kell valami, csak szólj, tényleg. - halvány, még mindig kissé zavart mosoly. Nem értem miért nem tudja megnyitni a csapot, de úgy vélem egyelőre, hogy kettőnk közül még mindig én vagyok a furább szerzet, szóval nem szólok bele a dologba inkább. Foglalkozom a saját ruhámmal, amit maximum csak hellyel-közzel tudok rendbe tenni, ebben amúgy is biztos vagyok. Egy kis víz nem fogja kivenni a maszatot, maximum egy részét legalább le tudom szedni, hogy ne nézzen ki ilyen pocsékul. Ez után viszont már a teljes káosz következik. A csap be van ragadva, én pedig addig erőltetem amíg végül egyszerűen a kezemben marad és letörik a helyéről, a víz pedig mint a fene úgy kezd el spriccelni rám. Nem elég az eddigi maszat, most sikerül egy pillanat alatt bőrig ázni annak hála, hogy rendesen lefagyok. Amikor Bellamy elkapja a vízsugarat és megpróbálja visszaszorítani én már rendesen eláztam és ekkor próbálok valamelyest magamra találni. Őszintén most még az sem zavart volna, ha valami csúnyábbakat mond, talán még belőlem is kijött volna ilyesmi, ha nem lennék egyébként sokkal pozitívabb jellem, akinek szinte fizikai fájdalmat okoz csúnya szavakat kimondani. Magamhoz térni viszont nincs időm, mert a következő pillanatban minden elképedésem ellenére a csap úgy mindenestül egyszerűen... felrobban. Igen, nem velem van a baj, nem hallucinálok, tényleg felrobban. Végül sikerül lefagynom és csak megkövülten próbálom felfogni, hogy mi a jó ég történt. Ennyire eltörtem a csapot? Egyelőre legalábbis a saját hibámnak vélem, bár sose gondoltam volna, hogy egy letört csap ekkora galibát okoz, de talán a túlnyomás... Sok időm nincs gondolkodni, mert az újdonsült ismerős megragadja a csuklómat és húzni kezd kifelé. Végre pislogok és legalább félig sikerül magamhoz térni. Bólintok tétován és végre elkezdem szedni a lábaimat. Alig nézek hátra, de egyértelműen a nyomunkban van a dühös portás, ami érthető, hiszen teljesen logikus lehet számára, hogy mi vágtuk haza a mosdót, főleg hogy még futunk is. Gyorsítok és igyekszem tartani a lépést, a fickó pedig lassan elmarad mögöttünk. Talán rájött, hogy nem érdemes üldöznie, mert jó eséllyel gyorsabbak vagyunk, plusz a víz rendesen ömlik és csak még inkább eláraszt mindent, ha nem szól valakinek, hogy zárjál el a főcsapot. - Azt hiszem... le... leráztuk. - szaporán veszem a levegőt, őszintén szólva nem vagyok egy sportos alkat, aki gyakorta menekül mindenféle portások elől, hiszen még csak rosszat sem teszek sosem. A következő saroknál szólok neki, hogy lassítsunk, amikor már sikerült távolabb jutni az iskolától és láthatóan nem jön ki senki sem az ajtón, hogy minket keressen. Muszáj megállnunk, különben tuti, hogy kiköpöm a tüdőmet. A víz még mindig csöpög belőlem úgy istenesen, a ruhám most már nem elég, hogy maszatos még teljesen át is ázott, mázli, hogy a kabát alatt fekete blúz van, fehérben most én lehetnék az aktuális vizes póló verseny győztese, a fekete csak simán tapad rám, mint a fene, de ezzel egyelőre még nem foglalkozom, majd ha felfogom úgyis összébb húzom magamon a kabátot, túlságosan kiemel így minden formát.
Forgalmas város, nem csoda, ha elcsórják tőled a taxikat, mert éppen kénye-kedve szerint teszik azt. El kell fogadni, vagy olyanná kell válni mint a többség, ami persze bunkóság, de mi mást tehetsz? Órákig ülsz a járdán és várod mikor marad neked taxi? Már ha marad. Jobb szeretem a tömegközlekedést, sőt, jogosítványom is lehet már, de az meg macerás. Két órával korábban kéne kelnem, hogy eljussak a suliig. Na arra a pillanatra, hogy majd én reggel ötkor kelek várhatnak. Nincs az a pénz, amiért otthagynám az ágyamat, mert most kocsikázni kell. Jó, lényegesen kényelmesebb, mint egy busz vagy metró. - Fú. Hát autó nélkül nagyon meg van kötve a kezed, így nem hiszem, hogy a közelben lenne bármiféle szállodaszerű épület. Max sötétedéskor találnál valamit a város nyüzsgősebb részénél, ha nincs teltház, ugye. - elég necces, ha valaki sötétben, ráadásul New Yorkban próbál egyedül császkálni, aztán a végén megtalálja a szállodát sok-sok kilóméter után, végül közlik vele, hogy bocsi, tele vagyunk. Na az a szívás. Én meg őszinte leszek, semmi ötletem nincs hová cuccolhatna le. Max hozzánk, de az a lakás olyan kicsi, ráadásul a nővéremnek se tudom kimagyarázni a helyzetet. Másokkal haverkodok, de a saját véremmel mégcsak egy közös vacsorát se ejtek meg. Korlátozva vagyok, sajnálom. Azt se tudom mi történik velem. Vagy az elmém szórakozik velem és bekattantam, vagy tényleg léteznek ilyen dolgok és valami félistenszerűség vagyok. A szenvicses témát meg felejtsük el. Megesik az ilyen, mégha most nem is olyan a hangulatom, mint általában, nem fogok jelenetet rendezni. Ő is kapott a szendvicsből, ráadásul nem úgy néz ki, mintha lenne bármi váltócucca és mint kiderült nem is idevalósi. Bármennyire is húznék már haza nem leszek bunkó. - Gondolom. Nem tudom igazából. Ritkán futok össze vele, de órákat már nem tart nekem, így nem tudom eldönteni mennyire változott meg. Engem ugyanaz az arc fogad, mint egy évvel ezelőtt. Miért érdekel ennyire? Valami rokon? - jó, most már tényleg érdekel, hogy mi a helyzet. Látszik az arcán egyfajta nyomozási vágy, vagy nem is tudom, mintha újságíró lenne, aki még csak most kezdi a szakmáját. Láttam én már durva tudósításokat, és meg kell mondjam nem irigylem a médiával foglalkózókat. Halkan nevetek fel szabadkozásán. Férfi mosdó, van ilyen. Meg így legalább tud segíteni nekem a csappal, merthogy nekem kisebb gondjaim adódnak, ha netán megtaperolnám azt a csapot. - Lehet innen már megoldom, már a csappal is sokat segítenél. - biccentek. Azért mégse mondhatom, hogy "nyisd már meg légyszi a csapot, mert ha én nyúlok hozzá felrobban, köszi". Hülyének nézne, talán még én is saját magamat, ha egy külső szemlélő lennék. Nem hétköznapi a dolog az biztos és eléggé rá is stresszelek a dologra. Pár napja, csupán pár napja fedeztem fel ezt a fura erőt és akkor próbáljam folytatni az eddigi életemet tovább. Apró bökkenő van ugyebár és komolyan, néha egy-két tárgy robbanásától saját magamtól kezdek el félni. Hogy hogyan és miként jött ez ki belőlem, azt nem tudom. Ameddig várok a csapból eredő vízre elég érdekes dolgok zajlódnak le. Csupán egy pillanat az egész és ezerrel ömlik a víz Felicityre. Pár csepp azért rám is csöppen a hideg vízből. Kicsit odébb terelem, hogy valamelyest távolabb álljon a "szökőkúttól". Ilyenkor persze az ember reflexből cselekszik, nem számítva a következményekre, szóval én is úgy tettem, ahogy alapjáraton tettem volna. A kezemet rátapasztom a keletkezett repedésre, ami igencsak méretesnek bizonyul. És akkor jön a hab a tortán. Észbekapok, hogy hoppá, a kezem a csapon, félig a mosdókagylón. Kínomban mosolygok és ingatom a fejem, melyet egy feszült sóhaj követ. A következő pillanatban a csap hátramaradt részei darabokra törnek és az apró szilánkok a csempére zuhannak. Ezt követi a mosdókagyló további darabkái, amik csilingelve hullanak a földre. - Basszus! - oh, mondtam volna én csúnyábbat is, csak jelenleg annyira sokkban vagyok és dühös saját magamra, hogy egy "basszusnál" több nem jön ki a számon. Ha ez nem lenne elég, a portás meghallotta a kisebb robbanást és az utána keletkező robajt, így már hallani lehet hangját a folyosóról. Úgyhogy most bajban is vagyunk, szóval jó lenne eltűnni innen minnél hamarabb. Nem tudom Felicity-t ez mennyire lepte meg, itthagyni nem akarom, de maradni sem. Automatán nyúlok a keze után, majd megfogva csuklóját húzom ki magam után. Még annyi mázlim van, hogy élőlényeken ez a robbanósdi nem hat. Na akkor lenne húzós helyzet, akkor még a metrón se mernék utazni, mert ott aztán vannak tolongások. - Gyerünk! Fuss! - szólok neki hátra. Ahogy látom a portás haverunk felfedezte milyen rumlit hagytunk a mosdóban és egész biztos vandálkodásnak nézi. Szitkozódik egy keveset és talán még utánunk is ered. Voltam már ilyen helyzetben, hogy szaladni kellett, de ilyen még nem volt, hogy egy darabokra tört mosdó miatt kellett volna.
Nem, csak azért sem fogok elbizonytalanodni, annak ellenére sem, hogy egyre inkább úgy érzem ez az egész nap ellenem játszik. Már az érkezésem is problémás volt, már az egész alapból rossz jelekkel indult, aztán a szendvics, most meg a tény, hogy még csak taxi se nagyon jár erre, vagy ha jár is akkor olyan agresszív öregasszonyok elhappolhatják előlem, mint a reptéren... azért ez nem valami biztató Amúgy sem tudom, hogy ilyen kinézettel érdemes lenne-e beszélnem azzal a tanárral, mert hogy a ruhám tiszta maszat és kimosni se nagyon fogom tudni belőle, jó eséllyel újat kellene vennem, amihez kellene egy bolt, aztán szállást is kell találnom, hogy holnap visszajöjjek... Jól van lássuk be a tervem nem volt teljesen tökéletesen kidolgozva, sőt... tudom, hogy nem gondoltam át mindent, de ettől még nem fogok visszafordulni és meghátrálni, mert ha igazam van, akkor igenis nagyon fontos az itt létem. - Értem... világos és tudod, hogy merre van a legközelebbi hotel, motel... szálloda, akármi, ha nem találok taxit? - jó eséllyel addigra már vize felsővel tuti, hogy nem az lenne a legjobb ötlet, hogy sokat sétálgassak, főleg ha netán addigra még be is esteledik, vagy bármi. Nem áll jól a szénám, de még mindig reménykedem benne, hogy valahogyan meg tudom oldani ezt a szállás kérdést. Nincsenek nekem nagy elvárásaim, nem vagyok annyira kényeskedő csak mert gazdag szüleim vannak. Elviselek én sok mindent a nemes cél érdekében és most egyértelműen arról van szó, hiszen mégis csak bajba jutott lányokon kellene segítenem. - Köszi! De veled nincs baj, tényleg, kedves vagy, szóval... kösz, nem üvöltöttél velem a szendvics miatt. - mosolyodom el, mert bár igaz, hogy elsőre azért eléggé morcos volt, de végül is nem vette halálosan komolyan a dolgot és nem akadt ki, pedig azt hiszem a legtöbben simán megtették volna és azért határozottan örülök neki, hogy ő nem ilyen. Ezek után még abban is segít, hogy bevisz a sulijába, hogy meg tudjam magamat valamelyest tisztítani, ami tényleg rendes tőle. Határozottan jól esik, hogy végre valaki olyanba botlok, aki figyelmes is tud lenni. - Szóval mostanában meg is változott? - a végén még úgy érezheti, hogy faggatom, de tényleg érdekel engem a tanár úr, főleg hogy gyanús és lehetséges, hogy esetleg... veszélyes is. Még mindig nem biztos, mert egy rossz és ellenséges tanár tuti még nem biztos, hogy gyilkos is, de ennek is fenn kell tartani az esélyét. Inkább legyen mindenki gyanús, mint senki sem és akkor nagyobb a baj. - Oh nem azért, én csak... - szabadkozom, amikor sikerül felfognom, hogy lendületből a női mosdóba mentünk be. Nem is tudom, hogy mire gondoltam, biztosan nem itt előttem fogja előkapni a micsodáját, hogy a kinti piszoárok egyékét célozza meg, főleg hogy amúgy is letisztítani jöttünk a ruháinkat, semmi több. Próbálom a zavart arckifejezésemet is gyorsan eltüntetni és biztató mosolyt varázsolni a helyére, aztán inkább a segítségemet ajánlom fel neki, annak több értelme van, mint hogy még ellenséget is szerezzek magamnak, amikor ő legalább kedves és segítőkész. A kérése viszont meglep, hogy vajon miért nem tudja ő megnyitni a csapot. Lehetséges hogy olyan bacimániája van és nem nyúl hozzá nyílt helyeken a dolgokhoz, vagy nem bírja a nyilvános wc-ket, akkor legalább attól sem kell tartanom, hogy a fenti piszoáros dolog megtörténhet. - Tényleg ne segítsek... másban is? - látom én, hogy milyen nagyon rákészül a dologra és nem értem, lehet hogy tényleg fél a baciktól és ez a gondja, de akkor szívesen kimosom én a kabát hátát, az én felsőm már úgyis menthetetlen, foltos marad, még hozzá nem is kicsit. Közben persze nekiállok, próbálkozom óvatosan miután neki megnyitottam a csapot, aztán állok neki a saját mellkasomon tisztogatni a ruhát, ami szépen lassan kezd átázni. Ez még a kisebb baj, gondoltam, hogy majd letörlöm a papírtörlőkkel és akkor valamelyest érek el valamit, viszont a víz nagyon hideg, megpróbálom hát a meleg vizet megnyitni, hátha úgy nem fagy le a kezem, amíg dörzsölgetem a felsőmet, hogy legalább a nagyobb adag mustárt és a többit leszedjem. Egyszerűbb lenne, ha nem rajtam lenne közben, de itt még sem vehetem csak úgy le. Szóval küzdök a csappal, mert elég rendesen szorul a meleg vizes része és egy laza mozdulattal úgy sikerül letörni a helyéről a kis gombot, mint a fene. Az első meglepetésemet máris követi az újabb, mert nem elég, hogy a kezemben marad a csap egy része a helyén valami úgy megroppan, hogy konkrétan dőlni kezd a víz spriccelve az arcomba és a ruhámba és továbbra sem a meleg, hanem a hideg természetesen. Se perc alatt sikerül bőrig ázni annak ellenére, is, hogy az első ijedt sikítás után azonnal hátrébb ugrom. - A... a... nem én... eltört, csak úgy... - ázottan, csapzottan, még mindig maszatosan és rendesen sokkolódva meredek Bellamyra. Hát ha most aztán végképp nem tudom, hogy mi a fenét kellene kezdenem magammal... ez a nap kész katasztrófa!
Szó mi szó, nagyváros ez a New York és nem csodálom, hogy neki új itt minden. Teljesen más világ, durvább, kegyetlenebb, de mint minden másnak, ennek a városnak is vannak jó oldalai. Csak meg kell szokni a rosszabb tényezőket, utána már könnyebben lehet mozgolódni. New York-i vagyok, a sietés a véremben van, ezért nem csoda, hogy egy kicsit feszültebbé válok, amikor feltart. Mert hogy feltart, azzal, hogy nekem jön és rámkeni a szendvicsét, buktam az egyenes utat haza, ami jóval biztonságosabb, mint idekint. - Járni járnak, de nem a legegyszerűbb fogni egyet. Mindenki tolong érte és könnyen elhappolják előled.- mindennapi dolog, hogy már épp fognál egy taxit, csak egy pillanatra nézel félre és a "hintódban" máris valaki más csücsül, te pedig szépen hoppon maradsz az út szélén. Mindenki siet, bele nem gondolnak más életébe, csak a saját kis céluk lebeg előttük. A tömegközlekedés sem a legjobb, néha úgy érzem magam, mintha Japánban utazgatnék, ahol rengeteg ember között kell csaponganom, mert mindenki lökdösődős kedvében van. Most viszont a tömegközlekedés is kilőve egy időre a kabátom miatt. Mondjuk nem tűnik vészes foltnak, az anyaga miatt pedig könnyen le tudnám mosni, csak hát itt van a bökkenő. Anélkül, hogy ne robbantgassak, kicsit macerás lesz lemosni. Ráadásul ez a leányzó is jön velem, fogalmam sincs mi fog történni, de a kezeimet kordában kell tartanom és semmihez sem nyúlhatok hozzá, még véletlenül se. - Majd megszokod, hidd el. Bár nem tudom, hogy én mennyire vagyok más, szóval szólj, ha valami nem oké. - jegyzem meg így a végére egy félmosollyal. Ki tudja, én is csak egy idegen vagyok, egy New York-i, ha nincsenek is rossz szándékaim vagy épp rossz természetem, azért van egy apró bökkenő velem. Érthető, hogy egy ilyen zsúfolt városban miért viselkedik mindenki totál idiótaként. Mennének a dolgukra, időre, mindent az utolsó pillanatra hagyva, aztán egy kis dugó, vagy felfordulás miatt már ki is verik a balhét. Egy külföldinek meg teljes káosz lehet, ami itt folyik. Nem irigylem a lányt, nem lehet könnyű, főleg, hogy még csak nem is amerikai. Az amcsik azért fel vannak készülve New Yorkra, bármelyik államból is érkezzenek, de Anglia más. Sok amerikai űz gúnyt abból az országból, holott nem is gondolnak arra, ha ők nincsenek, mi sem kerültünk volna ide. - Őszintén szólva nagyon ritka nálunk a jó tanár. Mr. Fisher is egy régi oszlopos tagja a sulinak, lehet csak azért nem akarnak megválni tőle. Régebben még az év tanára is volt, de nem tudom mi lelte újonnan. - nem értem mi érdekli őt egy olyan emberben, mint Mr. Fisher. Nem is akarom tovább ragozni ezt a témát, a mosdókhoz érve biccentek egyet, hogy kövessen. Nagy nehezen, de megoldom tapizás nélkül az ajtót. - Női mosdóval nem tudok szolgálni, az a másik oldalon van, oda meg nem hiszem, hogy be tudunk menni így suli után. Nem fogok semmit csinálni, nyugi. - nem tudom mi járhat a fejében, én különösebben nem lennék megilletődve, ha teszem azt egy női mosdóban kéne kezet mosnom. Már automatán nyúlok a csap felé, de miután a fejembe villan, hogy azt inkább nem kéne, megtorpanok. A rutin, hát hogyne. - Ha meg tudnád nyitni a csapot, annak örülnék. - mosolygok kissé zavartan. Túl szeretnék lenni ezen, aztán húzni haza, mert ha most elszúrok valamit, tényleg nagy gáz lesz. Óvatosan bújok ki a kabátomból ügyelve arra, hogy a végén csak a karomon lógjon. Bőr az anyaga, szóval egyszerű lesz kimosni a hátrészen maradt foltot. Mély levegőt veszek a papírtörlők felé nézve. Csak nyugi, egy papír mit árthat?
Egyértelműen félelmetes nekem a nagyváros. Philadelphia sem egyszerű hely, de ott legalább a kertvárosban élünk, ez viszont a belváros, sokkal nehezebb itt az élet, mint bárhol máshol és én határozottan kezem úgy érezni nagy fába vágtam a fejszémet azzal, hogy ide jöttem, de akkor sem tántoríthat el pár balszerencsés eset az eredeti célomtól. Azok a szőke lányok, akik eltűntek sokkal rosszabb helyzetben vannak, nekem pedig rajtuk kell segíteni. Na nem azt mondom, hogy másnak nem menne, mert biztosan a rendőrség is nyomoz és igyekszik, de... a jó ég tudja, hogy el is érhetnek-e valamit, én viszont úgy érzem, hogy segíthetnék. - És... járnak erre taxik? - ő ismeri a környéket, nekem viszont nincsen rádiótelefonom, hogy taxit hívjak. Esetleg egy utcai fülke, de ha veszélyes a környék akkor annak is meg van az esélye, hogy az utcai fülkét már rég tönkretették és onnan se tudok telefonálni. Nekem viszont taxi kellene ahhoz, hogy találjak egy motelt, hotelt, ahol meghúzhatom magam éjszakára, mert ma már jó eséllyel nem fogok tudni beszélni a tanárral, aki kellene nekem, hiszen a ruhám sem néz ki valami bizalomgerjesztően rajta a fél szendvicsemmel és ezt nem fogom tudni csak úgy egy könnyen lemosni, mint ő a kabátja hátáról az övét. - Igen, ez igaz, csak itt... valahogy annyira mások az emberek. - halkan sóhajtok csak egyet, mert ez itt most egyértelműen rossz értelemben vett másság. Nem jó emberek, nem kedvesek. Rohannak és figyelmetlenek is, és nem igazán értik meg a többieket, nem figyelnek rájuk. Egész más ez, mint amit én otthon megszoktam és határozottan nem tetszik nekem az itteni állapot. Komolyan fél az ember megszólítani valakit, nem hogy esetleg még segítséget is kérni tőle. Úgy se segítenének. - Furcsa, hogy ennek ellenére mégis taníthat, de akkor nem sok válogatási lehetőség van. - megértem végül is ezt is, de nem valami kellemes, hogy ennyire nincsen más helyette. Ez viszont csak még inkább erősíti a gyanúmat, hogy a fickó jó eséllyel elég problémás lehet, ha egyszer másoknak is kellemetlen a jelenléte még tanárként is. Lehet, hogy csak egy undok tanár, de az a biztos, ha utána járok ennek az egésznek. A gondolataim érthető módon rendesen el is kalandoznak közben és észre sem veszem, hogy sikerült vele együtt a fiúmosdót megcélozni, pedig lehetséges, hogy nekem a nőibe kellene mennem. Csak akkor fogom fel, hogy bent vagyok, amikor már csukódik mögöttünk az ajtó, és egyértelmű, hogy ez nem a női részleg. Kissé zavartan pillantok körbe, és próbálom felfogni, hogy hol is vagyunk pontosan. - Ez a férfi mosdó? - oké, nem arról van szó, hogy most itt fog előttem pisilni gondolom, csak hát mégis... nekem ez a helyzet azért merőben szokatlan. - Segítsek a kabátodban? - bököm ki végül nagy nehezen, mert hát nem kukán kellene itt állnom, de ha már én okoztam neki a kellemetlenséget, akkor szívesen segítek helyrehozni a dolgot, hogy ne neki kelljen még tisztítgatnia is a ruháját. Az enyém végül is ráér, annak már így is úgyis mindegy, szerintem nem fogok tudni túl sokat tenni a blúzom érdekében, csak kb. leszedhetem róla a szétkent maszatokat, aztán majd... valószínűleg kell egy másik, bár nem tudom azt honnan kerítek most délután, azt se tudom, hogy meddig vannak nyitva a boltok, vagy van-e használható egyáltalán a környéken.
Sietnék már haza, ott meg talán normálisabban is ki tudom mosni, vagy valami. A tisztító meg nem kis távolságra van innen, utazgatni meg egyrészt kedvem nincs ilyen állapotban, másrészről végigtapizni a fél várost nem lenne a legszerencsésebb helyzet. És itt van ez a lány is, a történtek után -miután majdnem lehordtam- nem hagyhatom csakúgy itt, egyelőre az még nincs tervben. Láttam rajta mennyire kellemetlenül érzi magát emiatt, hátha tudok rajta valahogy segíteni, amennyiben nincs ellenére. Mindig társasági ember voltam, megértő, csak valahogy újonnan az idegességem elveszi a figyelmemet és könnyen bántok meg olyanokat, akiket normál esetben egy rossz szóval sem illetném. - Nem olyan vészes, ha ismered a helyet. Én itt nőttem fel, de kezdetben nekem is fura volt az utcán mászkálni, persze ez srácoknál másabb, mint nálatok. - jegyzem meg azért, mert lehet, hogy én "gyerek" vagyok, de mégiscsak férfi, ellenben a lányok sokkal védtelenebbek és könnyebb célpontok. Az akcentusát azért hallom, viszont rengeteg féle ember mászkál New York utcáin, egy brit akcentus aligha feltűnő. Van itt mindenféle ember, már annyi nyelvet és akcentust hallottam, hogy néha már kezdek kételkedni az amerikai származásomban. - Hát, elég messzire jöttetek akkor. Nem pár országgal odébb, hanem egy másik kontinensre. Nehéz lehet, bár annyi mázlid van, hogy angolul beszélsz. - sose voltam távol az országomtól, sőt, még az államok között sem mászkáltam, így halvány lila gőzöm sincs arról, milyen lehet egy másik légkör, egy másik "világ". Az amerikaiak határozottak, de például egy francia milyen? Orosz, német, ausztrál? Érdekes lehet annyi szent. Nekem itt van a nagy Amerika, melynek határain túl nem jártam és nagy valószínűséggel nem is fogok. - Néha túlspilázza a dolgokat és néha a diákokon vezeti le a feszkót. Nem azt mondom, hogy olyan szörnyű ember, de nem igazán törődött velünk. Feladta az anyagot, néha magyarázott hozzá egy keveset, aztán ha nem csináltuk azt, amit akart, akkor elég gázos volt a helyzet. Ezért is váltottam. A suliból nem akarják kirúgni, mert azért mégis jól tanít és szükség van rá. Van amikor kedves, de könnyen elszakad a cérna - vonom meg vállamat. Nem különösebben érdekel mi a helyzet a fickóval, örültem, hogy megszabadultam tőle és attól a szigorú taníttatásától. Nem értem, hogy ez a lány miért érdeklődik iránta. Lehet valami rokon, ismerős, de hát akkor nagyon nem irigylem szegényt. Egy ilyen alakkal rokonságban lenni kész káosz lehet, mondjuk nem ismerem a magánéletét Mr. Fishernek, lehet, hogy egy tök normális figura, csak itt a suli falain belül veszi fel a szigorú maszkját. Nem tudom, de semmi érdeklődést nem mozgat meg bennem. Szóval Felicity. Szép neve van, nem nagy gyakorisággal hallom ezt a nevet a hétköznapokban. Látom rajta, hogy csak futólag mutatkozik be és inkább a fejében zajlódó gondolatokkal foglalkozik, így egy halovány mosolyt ejtek csak, majd csendben maradok. A mosdóknál a vállammal lököm be az ajtót. Hála az égnek, hogy nem kell bénáznom a kilinccsel, mert elég egy vicces helyzet lenne a könyökömmel szórakozni. Egy gyors pillantást vetek még a folyosóra a nyitott ajtónál állva. El akarom kerülni a kínos helyzetet, amikor valamelyik tanár jön ellenőrizni. Volt olyan is, hogy kidobtak a suliból, csak mert nem vittem magammal azt az idióta kártyát.
szószám: 512 ▼ zene: Ghost Town ▼ üzenet: -----
A hozzászólást Bellamy Sheppard összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 24 Okt. - 0:57-kor.
Kezdőlap 
by 
Egyelőre ötletem sincs, hogy mégis mi lehet az a nagy titka, ami miatt őrültnek tartanám. Van egy olyan érzésem, hogy az én történetem ennél sokkal bonyolultabb. Nem akarom, hogy féljen tőlem, nem akarok ártani, de egyezséget kötöttünk, én meg azért vagyok annyira komoly, hogy be is tartsam azt. A mai történések után már nem tudom mire számítsak. A szendvics, a csap, az a sok víz… Meg a metrót nyomódás. Egész életemben nem történt ennyi minden, most meg hirtelen akció dússá vált egyetlen egy napom. Egymás után jöttek a rosszabbnál rosszabb helyzetek, amit ha akartam volna se tudtam kikerülni. 
Ruha 
- Legyen úgy… - húzom el számat. Nem ragaszkodom hozzá túlzottan, mégse tudok nemet mondani. Érdekel az ő története is, hogy őt vajon miért röhögné körbe a fél világ, ha kitudódna a „titka”. Csendben maradok az elkövetkező percekben. A metróig nem is remélném, hogy a vizes ruhákon és szendvicses felsőn kívül lehetne ennél rosszabb. Hát lehet… A lányokkal már így is eléggé húzós a helyzetem, azóta a lány óta nem estem bele senkibe, még csak nem is szóltam hozzájuk. Most pedig rögtön egy ilyen helyzet… Nem csak megmozgatja a fantáziámat, de még zavarba is hoz a nyomódással. Khm… 
Próbálom azért úgy alakítani a dolgokat, hogy ne érezze magát kellemetlenül, ám szavaim kicsit visszafelé sülnek el. Egy cseppel sem lett jobb a helyzet, sőt, amit mond azalapján kicsit sem érzem úgy, hogy nem érezné rosszul magát... Igyekszem, én tényleg. A mosolyára szintén mosollyal válaszolok. Nem akarom és nem is fogom tovább nyúzni vele. Bántja a dolog, így hát valami más témával rukkolok elő, hátha. Lehet, hogy sok galibát okozott, de közel sem annyira rosszakat, mint amilyenek a napjaim mostanában. 