Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
New York, nem jártam még itt egyszer sem, úgyhogy egyelőre még nem tudom, hogy mennyire fogok jól boldogulni, de mint mindig most is meg van a remény és a bizakodás, hogy menni fog. Persze már a pályaudvaron is sikerült kissé elkeveredni, a reptér nagyon forgalmas, de ha van pénzed akkor mindent könnyebb megoldani. Csak sikerült fognom egy taxit, bár vagy kettőt elvittek előlem, az egyiket úgy, hogy egy nő konkrétan már a taxi ajtóból lökött félre. Nem sokon múlt, hogy nem kenődtem a betonon, csak azért úsztam meg, mert nekimentem egy idősebb néninek, aki erre olyan szavakat használt, hogy még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy valaki ilyesmit mondhat egy másik embernek. Az elképedésem persze azt szülte, hogy egy újabb taxit nyúltak le előlem, de végül csak sikerült megugrani az első akadályt. Otthon egyébként nem volt nagy gond, még soha életemben nem hazudtam a szüleimnek, ezért most sem gondoltak ilyesmire, Emily-vel pedig meg tudtam beszélni, hogy segítsen és mondja azt, hogy náluk töltöm a következő egy hetet. Már csak az a fontos, hogy a szüleim ne beszéljenek az ő szüleivel, de mivel nem igazán szoktak utána nézni, hogy igazat mondtam-e, mivel sosem hazudok, így aztán ennek kis esélyét látom. És nem is volt kérdés, hogy ezt most meg kellett tennem. Én tudom, hogy az a fickó gyanús és ha egyszer gyanús, akkor nekem tudnom kell, hogy ez miért van. Más pedig nem járhat utána csak én. No szóval sikerült végül taxit fogni és végre itt vagyok az iskola előtt. Egyértelmű volt, hogy itt kezdek, utána kell néznem a helynek és persze ennek a tanárnak is. Egy kicsit kérdezősködni, persze csak óvatosan, hogy ne tűnjön fel senkinek sem, hogy esetleg túlzásba viszem. Sosem csináltam még ilyet, de miután már elég sok Columbot néztem már meg van a magabiztosságom, hogy menni fog, talán még túl sok is, de ezt majd meglátjuk. Még a pályaudvaron a taxi fogási küzdelem előtt vettem magamnak egy szendvicset, amikor most hogy kiszálltam és fizettem kezdek el bontogatni. Még egészen meleg, van benne egy kis olvasztott sajt is, szóval isteni az illata. Próbálok úgy tenni, mint aki teljesen véletlenül jár erre, mondjuk tehetnék úgy, mint aki csak át akar ide jelentkezni, simán el tudom adni magam fiatalabbnak is, mint a korom igazából. Lendületből indulok el az épület felé, még hátrapillantva egyszer a taxira és ennek hála sikerül úgy istenesen a talán csak az iskola előtt elhaladó Bellamy hátának ütköznöm. A lendületem is elég nagy, de azért le nem tarolom szegényt, viszont a szendvicsem szépen csapódik a hátának és úgy istenesen bepréselődik közénk. A benne lévő majonéz, ketchup és az olvasztott sajt pedig szépen szétkenődik a kabátja hátán és az én felsőmön elején, én pedig egy halk sikkantás után rendesen lefagyok, az első pillanatokban még megszólalni sem tudom. - Jesszus! Öhm... bocs... én... bocsánat... - bizonytalanul próbálok azért kinyögni valamit. Nem mondanám, hogy jól megy, de most ennél többre nem telik. Már előre félek, mert az eddigi emberek, akikkel véletlenül összefutottam nem voltak épp kedvesek, pedig nekik legalább a hátukon nem kentem szét egy szendvicset. Azt hiszem az idős néni szitkai után nem csoda, hogy most fogalmam sincs, hogy mi vár majd rám.
Azért az is egyben a mázlija, hogy a kabátja kapta a támadást és nem mondjuk egy kényesebb anyag. Egy kabát anyagát általában sokkal könnyebb rendbe tenni, egyszerűen csak lemosod vízzel. Az én ruhám már sokkal nehézkesebb ügy lesz, hiszen nem tudom csak úgy kiöblíteni egy mosdóban, maximum valamelyest javíthatok a jelenlegi állapoton majd, de akkor meg majd nedves blúzzal mászkálhatok az utcán, ami megint csak nehéz ügy, főleg hogy erre nem járnak tömegével taxik. Na igen nem volt ez a terv tökéletesen kidolgozva, azzal nem számoltam, hogy valahogy majd el is kell mennem innen, meg hogy aludnom is kell valahol, ha túl vagyok az ügyön és a beszélgetésen. - Nem hangzik valami jól. - egy pillanatra biggyesztem csak le a számat, mert hát nagyon hiányzik London, a régi otthonom, a régi világ. Helyette olyan helyen vagyok most, ami veszélyes, ahol ilyen rémes alakok járkálnak az utcán, miközben esteledik és nekem majd szállást kell találnom és éppenséggel nem vagyok az a harcos típus, sokkal inkább riadt áldozat fejem van. Egyelőre viszont próbálok ilyesmire nem gondolni, csak örülök neki, hogy ő legalább nem borult ki, hanem helyette segít nekem. Ez azért legalább valami, így talán nem kerülök egy ideig még nagyobb bajba, sőt pár korty víz sem fog ártani, meg legalább a maszat nagyjának eltávolítása. Kellett volna egy kiforrott terv, de ezt már azt hiszem... nem érdemes boncolgatni, nem gondoltam át eléggé az egészet, de ettől még eszem ágában sincs visszafordulni. - Igazság szerint még én sem ismerem annyira, nem régen költöztünk a szüleimmel ide Angliából. - na igen nem ismerem a New York-i mentalitást és igazából a philadelphiait sem, sőt talán esetleg még az akcentusomat is kihallja időnként, hiszen mégis csak angol angolon nevelkedtem és nem az itteni szlengesebb változaton. Én legalábbis egyértelműen érzékelem azt, hogy ő másabb stílusban beszél, mint amit mondjuk én megszoktam. Nem zavaró, főleg egy szavam sem lehet, mivel segít nekem. - Fura fazon? Pontosan... miben fura? - oh igen, nem vagyok profi nyomozó, elég erőteljes érdeklődést mutatok a fickó iránt, főleg amikor még le is furázza, mert az azért érdekes lehet, hogy miért gondolja ezt. Én éreztem a tv-ből valami furcsát, de hogy ő miért... vajon tényleg igazam van a férfi veszélyes? Akkor meg aztán főleg nem mehetek el innen csak úgy. Nem fogok meghátrálni, főleg hogy emberéletek múlhatnak rajta. - Felicity. - a gondolataimba mélyedve mondom ki a nevemet épp csak egy félmosollyal. Fel se nagyon nézek, simán lehet, hogy követem őt egészen a férfi mosdó ajtajáig, ami minden bizonnyal meglepő lehet, bár most csak ruhatisztításról van szó, de akár még képes is lennék benyitni most oda a nélkül, hogy megnézném, hogy milyen jelölés van azon az ajtón. Kellemetlen lenne ez akkor, ha épp esetleg van bent valaki, de talán amúgy sincs, mert eleve nem túl sokan mászkálnak a folyosón, vége lehet már a tanításnak.
Azért mégis hálát adok az égnek, amiért nem valami kimoshatatlannal jött nekem, bár a legjobb mégiscsak az lett volna, ha elkerüljük ezt a ki koccanást. Mindenesetre nem hordom le a fejét, bármennyire tombolnak bennem az ehhez kapcsolódó érzések. Le kell nyugodnom és adnom a megszokott, rendes Bellamy-t. Nem pedig egy idegbeteget, aki talánc sak beképzeli magának a képességproblémát. Nem szükséges kifizetnie, megesik az ilyen, ezért csak visszautasítom a dolgot. Nem is tartozok a csóró kategóriába, egy lány pénzét meg aligha szeretném elvenni, lévén, hogy ingyen is meg lehet oldani. - New York ilyen. Bűnözés, drogosok, szatírok... - vonom meg vállam. Nem nagy kunszt, ha az ember ide születik, megtanulja hogy s mint mennek a dolgok, de ahogy elnézem, ő még nincs tisztában ezekkel. Innen feltételezem, hogy nem idevalósi. A wc-s ötletről azért gyorsan lebeszéltem, mert nagy gyakorisággal tűnnek el arra fiatal lányok és msázkálnak nagykabátban a furcsa alakok. A fiú wc-ről ne is beszéljünk, az egy teljesen más kategória, ha valamihez hasonlítanom kéne az a disznóól lenne. Ahogy a hosszúra nyúlt folyosókon bandukolunk megfordul a fejemben, hogy még be kéne ugrani a dirihez. Megbeszélni a levélben leírtakat, merthogy a nővéremnek nem fogom odaadni az biztos. Nem tudom meddig lehet ezt titkolni, de ameddig nem hívják fel, addig minden okés. Bajok vannak velem. Nem tanulok, nem beszélek, ellógok órákat... Kénytelen vagyok, ha kiderül mire vagyok képes megyek a kísérleti laborokba, aminek már a neve is ijesztő. Mi a francot művelnének velem? Félek, izgulok, mérges vagyok, minden bajom van. Ezzel a robbantgatósdival rendesen felfordult az életem és nem is tudom miért kéne élnem még egyáltalán. A lány, akiért odavoltam felszívódott, a haverjaim is furcsák mostanában - gondolom a viselkedésem miatt-, egyedül a nővérem van...Egy pillanatra elbambulok ezen agyalva, de rögtön vissza is térek a beszélgetésünkhöz. - Jóféle hely lehet. - jegyzem meg. Nem jártam sehol máshol New York-on kívül, és sajnos így elég nehéz elképzelni a többi államot. Nincs olyan baromi messze, de azért mégis. - Mr. Fisher? Tavaly volt a tanárom. Fura egy fazon. Nem sokáig jártam az óráira, mert leváltottam, de elvileg még mindig a harmadik emelet végefelé van a terme, ha keresnéd. Nem tudom, hogy bent van-e még, bár őt ismerve biztosan. Odavan a munkájáért. Kicsit talán túlzottan is. - sóhajtok fel. Nem ismerem annyira, de elmondhatom, hogy nem szimpatikus. Első egy hetet még végigküzdöttem az óráin, utána cseréltem. Olyan fura nézése volt és szeretett egy rakat házit feladni mindenféle magyarázás nélkül. - Amúgy Bellamy vagyok. - - bemutatkozok, mert illik, főleg, ha behozom ide. Könnyen kiszúrják, ha nincs nála az ID-je, ami ugye nem is lehet nála, lévén, hogy nem idejár. Ugyan szóltam a portásnak, hogy minden oké, de járkálnak errefelé szigorú tanárok is, akik kiakadnak, ha egy "kívülálló" teszi be a lábát a drágalátos iskolájukba. A mosdókat is lassacskán elérjük, a női a jobb oldalt, a férfi a bal oldalon helyezkedik el. Ki is van írva, gyengébbek számára pedig egy figurával is jelezve van, mégis akadnak olyanok, akik sok itt eltöltött év után is az ellenkezőbe másznak be.
Olyan rémes, hogy még gondot is okozok, pedig igazán nem akartam, erre felkenem a hátára a szendvicsemet. Éhes is maradok, plusz nem elég a saját bajom még neki is rossz lesz így, hiszen senki sem akar sajtkrémes és majonézes kabáttal végigszambázni a városon, még ha esetleg nem is lakik túlságosan messze. Ezért valahol megértem, hogy morcos és az első kifakadást is, bár már annyi rosszat tapasztaltam megint mostanában, hogy komolyan nem is tudom mi lesz, ha megint valami kellemetlenséget művelek, még ha a dolog nem is szándékos, ahogyan ezúttal sem. Tényleg nem akartam bajt okozni, és most még magamat is pocsék helyzetbe hoztam, hiszen én sem mehetek be így az iskolába. Nem kereshetem meg azt a tanárt, akit a tv-ben láttam, mert így biztos hogy végképp nem állna velem szóba. Nem alakul túlságosan jól ez a nap, ez sajnos már egyértelmű, és nem tudom, hogy vajon a továbbiakban menni fog-e. Talán hagynom kellene az egészet? De mégis csak emberélet forog kockán. - De, ha esetleg mégis... én mentem neked. - oh nem hiszem, hogy az ő hibája lenne és abba is hagyom a keresgélést, ha már ilyen kedvesen visszautasítja a dolgot. Ettől még persze szívesen kifizetem a tisztítót, ha arról van szó, mégis csak én kentem össze a kabátját, de talán könnyen lejön róla. Még jó, hogy nem ketchup volt, az még csúnyább, sötét és nagyobb eséllyel hagy nyomot is. - Köszönöm, az remek lenne! Nem akarok összefutni... fura alakokkal. - és pedofilokkal sem. Már így is túl sok kellemetlenség ért ebben a városban, nem lenne jó, ha még jobban tetőznöm kellene a dolgot. Az iskolai mosdó jobb megoldás, aztán utána majd megkeresem Mr. Fishert, ha még egyáltalán bent lesz, hiszen sejtelmem sincs róla meddig vannak órái. Úgyhogy kérdés nélkül követem, pedig akár ő is lehetne veszélyes rám, de hát a naivitásom nem szűnt meg hirtelen, de mégis csak egy iskolába megyünk, ott nem eshet bajom, épp e miatt jöttem eredetileg is ide. Ha megtalálom a keresett tanárt és itt beszélek vele, abból csak nem lesz bajom. Az utat ő mutatja, hiszen én még soha sem jártam itt, és mivel nem indulunk meg semmiféle sötét pincefolyosók felé, nem gondolom hogy lenne bármi félnivalóm. -Philadelphiából jöttem és beszélnem kell az egyik itteni tanárral. Nem tudom, hogy ismered-e, Mr. Fisher és azt hiszem irodalmat tanít. - hátha bent van még, de amilyen kihalt a folyosó arra is bőven meg van az esély, hogy már hazament. A házához még sem mehetek el, főleg hogy nem tudom hol lakik. A hírekből is csak a nevét tudom, még a keresztnevét sem és hogy milyen tanár, no meg a kinézetét, de ennyi. Ha pedig nem találom meg itt most, akkor még azon is gondolkodnom kell, hogy hol találok szállást, kerítenem kellene egy taxit megint, eljutnom egy hotelbe. Pénzem van, de csak azt használhatom, ami nálam van, ha pénzt vennék ki a bankból a szüleim tudnák, hogy nem otthon vagyok, vagy később tudnák meg, azt pedig nem szeretném. Sosem hazudtam még nekik.
Az egész napom egy pokol volt. Mint általában mindig... Küzdelem saját magam ellen, amit jelenleg egy örökkévalóságként fogok fel. Egyszerűen nem... Nem értem mi történik velem. Vagy csak kezdek halucinálni? Nem, ez nagyon is valós, fizikai dolog. Nem tudom csak úgy ideképzelni, érzem ahogy szépattannak az ujjaim között a tárgyak. Miféle erő ez? És mégis honnan van? Rengeteg kérdésem lenne, de mivel gőzöm sincs arról, vannak e rajtam kívül mások is, így magamnak megtartom ezeket a kérdéseket. Nem fogok leszólítani valakit az utcán, hogy akkor "Helló, szia, esetleg te is valami zűrös, természetfeletti képességgel küzdesz?". Le is égetném magam és a végén még dilisnek hinnének, az pedig nem hiányzik. Már azt hinné az ember végre megúszta a mai napot is, csakhogy ez a szőke leányzó eléggé átvágta a számításaimat. A felsőm háta csupa ragacsos, folyós dologgal van ellepve, ami a még mindig a kezében csücsülő kissé eldeformált szendvicsből érkezett. Remek... Legszívesebben használnám a képességemet és felrobbantanék valamit. Ez nem ő felé irányulna, szimplán a balszerencsém miatt. Rosszkor volt rossz helyen, nem fogom emiatt hibáztatni. Nem vagyok az a fajta... Jó, elsőre azért szépen lehordanám, de észbekapok és inkább nem teszem. - Nem szükséges, tényleg. Hagyd csak. Az én hibám is volt. - próbálom gyorsan elhadarni, hisz' még mielőtt bármit is szóltam volna, ő már a tisztító árát kotorászta ki a táskájából. Nem várom el tőle, hogy kifizesse ezt. Én is ki tudom mosni, van otthon mosógép, ameddig meg haza nem érek megfelel a wc-ben lévő csap is. Persze nem vizes háttal szeretnék csámborogni. A hideg évszakok már beköszöntöttek és fene tudja mikor kezd fagyosabbá válni a levegő. - Vannak nyilvános wc-k a közelben, de nem ajánlanám. Eléggé mocskos egy hely és tele van pedofilokkal, fura alakokkal. Viszont a suliba be tudlak vinni, azért nem harapják le a fejed, ha egy itt tanulóval mész át a kapun. - ejtek egy kedves mosolyt felé. Azért nem hagyhatom csakúgy ilyen állapotban, főleg, hogy a kinti vécék eléggé undorítóak, ő pedig nem tűnik annak a fajtának, aki vidáman kocogna be egy bűzölgő mosdóba. Így hát felajánlom neki a tiszta -vagy legalábbis lényegesen tisztább- mosdót. Már csak azt kell kitalálnom én hogyan fogom megoldani a saját ruhámat. Sose tapiztam a csapot, amióta megvan a képességem és sajnos más előre látom milyen keserves jövő jár szerencsétlen csapra. Gondterhelten sóhajtok fel, ahogy végigsuhan elmémen ez a bonyodalom. Amennyiben ő is benne van, elindulok fel a lépcsőn, vissza a szeretett "börtönbe", amit oly sokan szeretnek. Átlépek a suli területére, a portásnak jelzek egyet, hogy minden okés a lánnyal, majd megérkezünk a hosszú, szekrénysorokkal teli folyosóra. Jelenleg senki sem tartózkodik itt, max a termekben, tanáriban lelhető fel egy-két tanár, akik még nem siettek haza a melóból. Sokan távoznak rögtön a csengő megszólalása után, főképp diákok. Mivel én is e csodálatos csoportba tartozom, nem tartom számon melyik tanár meddig marad bent, bár zömmel az összes itt marad némi utómunkát végezni. - Szóval...Honnan jöttél? És mire fel volt ez a sietés? - jegyzem meg kissé csipkelődő mosollyal. Semmi rosszindulat, csak valljuk be, biztosan nyomós oka volt annak, amiért azt a hirtelen fordulatot tette.
Oh nem, már tényleg nem számítok semmi jóra, azok után, amilyen emberekkel eddig összehozott a rossz sors. Nem ezt szoktam meg, ahol én eddig éltem kedves emberek éltek és én is azt tanultam, hogy kedvesnek kell lenni másokkal, mert a kedvesség segít és másnak is jobb napot okoz. Itt viszont mindenki rohan, mindenki ideges és én úgy érzem, hogy inkább hozzá se kellene szólnom senkihez sem. Persze ettől még próbálok nem megfutamodni, mert elhatároztam, hogy segítek azoknak a lányoknak és ha egyszer elhatároztam, akkor nem tántoríthatnak el a nehézségek ennyivel igaz? Az viszont már nagyban akadályoz, hogy sikerül még neki is koccannom egy ismeretlennek. Kész csoda, hogy nem pattanok le róla, jó eséllyel főképp azért lehet, mert a szendvicsemnek hála majdnem össze is ragadunk. Ennyit a korgó gyomromról. Egy falatot se sikerült a számba juttatni, mert a taxiban nem ehettem, aztán most meg már nem ehetem meg azt, amit felkentem szegény srác hátára, az azért mégis csak furán jönne ki, főképp, hogy a szósz nagy része az már nincs a szendvicsben. Amikor ő is először rám szól naná, hogy fülem-farkam behúzva pillantok rá nagy szemekkel, olyan igen bánatosan, mint amikor a kutya tudja, hogy nem szabadott volna darabjaira tépni a kanapét és próbál érte a tekintetével elnézést kérni, de a dolog ettől még ugyanúgy nem válik semmissé. - Sajnálom... siettem és... sajnálom. - megsemmisültem pislogok rá, azzal most nem is foglalkozom, hogy én is pocsékul festek, hiszen a kabátom és az alatta lévő fekete blúz is rémesen fest, és nem is hiszem, hogy ezt a masszát ki lehetne mosni csak úgy. Az ő kabátjáról talán, ha olyan az anyaga, de a blúzomnak nagyjából teljesen annyi. Amikor nyitja a száját szinte biztos vagyok benne, hogy leteremt a lábamról, hogy miért nem figyeltem oda és hogy az én hibám az egész. Mondjuk esetleg kifizethetném a kabátját, vagy a tisztíttatását, hátha akkor kevésbé lesz mérges. Igen, ez jó ötlet lehet. Szóval várom a szitkokat, de végül még sem azok érkeznek, bármennyire is erre számítottam. - Segítenék, ha már az én hibám volt. Ha... ha van erre tisztító, akkor kifizetem a számlát. - már naivan túrok is bele a táskámba, hogy előkeressem a tárcámat. Nem gondolok én bele olyasmibe, hogy esetleg nem most és itt kellene előkapni a pénzemet, vagy hogy akár aki velem most szemben áll olyan is lehetne, aki azzal a mozdulattal kikapná a kezemből a tárcát és elszaladna vele. A kellemetlen tapasztalatok ellenére sem feltételezek automatikusan rosszat másokról. Csak akkor állok meg a mozdulat közepén, amikor még hozzáteszi, hogy jó eséllyel én sem szeretnék így tovább menni és igen ebben igaza van. Nem így kellene betoppannom az iskolába és megkeresni azt a tanárt a tv-ből, nem fog velem szóba állni. - Oh, igaz. - pillantok le a mellkasomra, ami rendesen összeállt a mellkasomon már, kissé vizespólóversenyt imitálva, még jó, hogy nem fehérben vagyok, hanem feketében. - Le kellene mosni, tudsz a közelben egy mosdót? - nem arra hirtelen nem is gondolok, hogy az iskolában is van, az pedig ebből már jó eséllyel egyértelmű lehet számára, hogy tényleg nem ide járok, hiszen fogalmam sincs róla, hogy hol lehet a mosdó, inkább valami utcai jellegűre gondolok, hátha akad ilyesmi a közelben.
A kínzóan hosszú, véget nem érő óráimon szenvedek azt kívánva, bár otthon lehetnék, a szobámban, elszigetelve minden bajtól. Pár napja aktiválódott ez a...khm...képességem vagy hogy nevezzem. Azóta pedig minden egyes perc egy örökkévalóságnak tűnik. Kínlódok. Minden pillanatban azt kell figyelnem mit ne érintsek meg. Elég nehéz feladat, főleg akkor, ha már megszokott dologról van szó. Magyarán nem foghatom meg a kanalat, ceruzát, bármi olyat, ami ha szétpattan fájdalmas lehet. Érthető miért olyan bonyolult ez. Totálisan egyedül vagyok ezzel a képességesdivel, nem tudom vannak-e rajtam kívül mások is, akik választ adhatnak a kérdéseimre. Egyáltalán valaki, aki segíteni tud. Férfiasan bevallom...Félek önmagamtól és attól, hogy kárt tehetek másokban. Képzeletemben már a szakadék szélén állok, amikor megszólal az az idegesítő hanggal ellátott csengő, ami most akármennyire is szörnyű, áldom az Eget miatta. Automatán pattanok fel végig sem hallgatva a tanár dögunalmas utolsó szavait, majd kiviharzok a spanyol óra terméből. Gyűlölöm már magát a nyelvet is, nemhogy a tanárt. Nem az én asztalom, jobban szeretek bütykölni dolgokat, zenélni. Nos, ez utóbbi elég ritka, de valahogy mindig kedvet kapok, amikor hallom a nővérem gitározni. Akkor is inkább a rock stílus felé hajlok, az érzelgős téma újonnan nem a kedvencem. Ez jár a serdüléssel, kezdem elhagyni a gyerekes stílusomat, ugyan még mindig "gyerek" vagyok, de valahogy kezdem úgy érezni lassacskán ki fog kerekedni az életem és talán viselkedésileg is jelentőset fogok változni. Most, hogy itt van ez a képességem sokkal jobban elzárkóztam a világtól, mint ezelőtt. A suliból kiérve villámtempóban sietek le a lépcsőn, hogy amilyen gyorsan csak lehet pattanjak fel a metróra és érjek végre haza. Lépcsőfok lépcsőfok után, egész türhető tempóban haladok, egész addig, ameddig a mexikói haverom utánam nem kiált. Hirtelen fékezek le, s fordulok felé. - Sietek, majd dumálunk! - kiáltom vissza és csak reménykedem benne, hogy meghallja. Nem akarok most lógni vele, úgy nem, mint régen. Olyan dolgokat csináltunk, amire most jobb, ha nem kerül sor. Amint felfogta mi a helyzet én már sietek is tovább, ám a nagy sietségben észre sem veszem a szőke lányt, így kikerülni se tudom. Hátamnak csapódik, amit először nem tudok hova tenni, de lassacskán érzem, hogy pólómra valami meleg, nedves dolog ragad. - Basszus... Nem tudsz figyelni...? - szűröm fogaim közt egy sóhajjal egybekötve. Nem igazán akartam volna azzal vacakolni, hogy lekaparjam magamról ezt a kaja maradékot. Mehetek vissza a suliba és moshatom ki a pólómat, legalábbis nem így szeretnék felszállni a metróra. A lány akadozó szavaira nem is annyira figyelek, inkább azt ezt követő események sorozata zajlódik le a fejemben. Mégis hogy gondoltam, hogy majd csak úgy megnyitom a csapot és semmi gáz nincs? Mély levegőt véve próbálom kitalálni mit csináljak és már épp nyitnám ki a számat, hogy azért elpapoljam neki a dolgokat erről az ütközésről. Tény, nem figyelt, én sem, ezért sem szólalok meg, legalábbis nem olyat, ami bántó lenne, azért nem süllyedtem még annyira le. - Mindegy... Túlélem, kimosom majd valahogy. - dörzsölöm meg szemeimet, majd ezzel a lendülettel simítom hátra hajamat. Tényleg gőzöm sincs mihez fogok kezdeni. Csak ezután esik le, hogy nem csak én vagyok itt az áldozat, ő is kapott egy adagot a felsőjére. - Gondolom te sem szeretnél így tovább menni.- - utalok a pólóján lévő foltra, még a rajta lévő kajadarabkákkal együtt. Nem tűnik olyan marha idősnek, legalábbis egy végzősnek elmegy simán, a szőke lányokból meg elég sok van, úgyhogy elsőre azt hiszem ő is idejár. Akkor minden bizonnyal tudja a járást, ha nem olyan mint a többség, akik akárhol képesek eltévedni.
New York, nem jártam még itt egyszer sem, úgyhogy egyelőre még nem tudom, hogy mennyire fogok jól boldogulni, de mint mindig most is meg van a remény és a bizakodás, hogy menni fog. Persze már a pályaudvaron is sikerült kissé elkeveredni, a reptér nagyon forgalmas, de ha van pénzed akkor mindent könnyebb megoldani. Csak sikerült fognom egy taxit, bár vagy kettőt elvittek előlem, az egyiket úgy, hogy egy nő konkrétan már a taxi ajtóból lökött félre. Nem sokon múlt, hogy nem kenődtem a betonon, csak azért úsztam meg, mert nekimentem egy idősebb néninek, aki erre olyan szavakat használt, hogy még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy valaki ilyesmit mondhat egy másik embernek. Az elképedésem persze azt szülte, hogy egy újabb taxit nyúltak le előlem, de végül csak sikerült megugrani az első akadályt. Otthon egyébként nem volt nagy gond, még soha életemben nem hazudtam a szüleimnek, ezért most sem gondoltak ilyesmire, Emily-vel pedig meg tudtam beszélni, hogy segítsen és mondja azt, hogy náluk töltöm a következő egy hetet. Már csak az a fontos, hogy a szüleim ne beszéljenek az ő szüleivel, de mivel nem igazán szoktak utána nézni, hogy igazat mondtam-e, mivel sosem hazudok, így aztán ennek kis esélyét látom. És nem is volt kérdés, hogy ezt most meg kellett tennem. Én tudom, hogy az a fickó gyanús és ha egyszer gyanús, akkor nekem tudnom kell, hogy ez miért van. Más pedig nem járhat utána csak én. No szóval sikerült végül taxit fogni és végre itt vagyok az iskola előtt. Egyértelmű volt, hogy itt kezdek, utána kell néznem a helynek és persze ennek a tanárnak is. Egy kicsit kérdezősködni, persze csak óvatosan, hogy ne tűnjön fel senkinek sem, hogy esetleg túlzásba viszem. Sosem csináltam még ilyet, de miután már elég sok Columbot néztem már meg van a magabiztosságom, hogy menni fog, talán még túl sok is, de ezt majd meglátjuk. Még a pályaudvaron a taxi fogási küzdelem előtt vettem magamnak egy szendvicset, amikor most hogy kiszálltam és fizettem kezdek el bontogatni. Még egészen meleg, van benne egy kis olvasztott sajt is, szóval isteni az illata. Próbálok úgy tenni, mint aki teljesen véletlenül jár erre, mondjuk tehetnék úgy, mint aki csak át akar ide jelentkezni, simán el tudom adni magam fiatalabbnak is, mint a korom igazából. Lendületből indulok el az épület felé, még hátrapillantva egyszer a taxira és ennek hála sikerül úgy istenesen a talán csak az iskola előtt elhaladó Bellamy hátának ütköznöm. A lendületem is elég nagy, de azért le nem tarolom szegényt, viszont a szendvicsem szépen csapódik a hátának és úgy istenesen bepréselődik közénk. A benne lévő majonéz, ketchup és az olvasztott sajt pedig szépen szétkenődik a kabátja hátán és az én felsőmön elején, én pedig egy halk sikkantás után rendesen lefagyok, az első pillanatokban még megszólalni sem tudom. - Jesszus! Öhm... bocs... én... bocsánat... - bizonytalanul próbálok azért kinyögni valamit. Nem mondanám, hogy jól megy, de most ennél többre nem telik. Már előre félek, mert az eddigi emberek, akikkel véletlenül összefutottam nem voltak épp kedvesek, pedig nekik legalább a hátukon nem kentem szét egy szendvicset. Azt hiszem az idős néni szitkai után nem csoda, hogy most fogalmam sincs, hogy mi vár majd rám.
Kezdőlap 
by 
Azért mégis hálát adok az égnek, amiért nem valami kimoshatatlannal jött nekem, bár a legjobb mégiscsak az lett volna, ha elkerüljük ezt a ki koccanást. Mindenesetre nem hordom le a fejét, bármennyire tombolnak bennem az ehhez kapcsolódó érzések. Le kell nyugodnom és adnom a megszokott, rendes Bellamy-t. Nem pedig egy idegbeteget, aki talánc sak beképzeli magának a képességproblémát.