X-birtok - Kúria

Casey & Dakota

*Az igazság az, hogy amit Casey-val csináltam eleinte tényleg arra kellett, hogy a fellángolt épességem elcsituljon, de később, amikor már rendben volt minden ő mégis tovább tapizott és szórta a kétértelmű megjegyzéseit, már egészen másra gondoltam és nem akartam, hogy abbahagyja. Persze volt egy határ amit nem léphetett volna át, de odáig még nem jutottunk el, ám az egész, ahogyan viselkedett velem….normális volt. Olyan régen volt részem normális életben, hogy már nem is emlékeztem rá, most viszont Casey-vel mindez újra az enyém lehetett, hát nem hagyhattam, hogy visszakozzon. Még az is jó volt, hogy az intézetről beszélgetünk, vele beszélgetni is normális volt, mert megértett. Átérezte mindazt amit át kellett élnem és hiába volt pimasz és nagyszájú és egy kis Casanova, megláttam benne azt a fajta emberséget ami csak mutánsban van. *
-Nem tudom, néha azt gondolom, hogy nem. A gyógyszerektől eltompultam, de akkor is minden olyan volt mint régen csak árnyaltabban. A képességem megmaradt, pedig eleinte én is hittem abban, hogy minden elmúlik és jobb lesz. Aztán egyszer kihánytam a bogyókat és kezdtem kitisztulni, utána csak arra kellett figyelnem, hogyan játsszam meg, hogy beveszem a gyógyszert. De nem tudtam volna eljönni a professzor nélkül. Ő hozott ki, épp ma…..vagy mikor is érkeztünk.
*Azt azért nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy már semmi sem olyan mint reggel volt. A változás szembetűnő és valóban minden olyan mintha évtizedek teltek volna el. Ráadásul kint rólunk beszélnek amit hallok is. Most nem magától tör rám és nem az összes érzékem, most tudom irányítani, csak hagyom, hogy a hallásom átáramoljon a téren át, a legapróbb rezgés is ami a levegőben kél hang lesz a számomra, az agyam kiszűri az értelmes beszédet, és mindent egyenként lefordít információvá. Mindez olyan gyorsan történik mint ahogy azok ott lent kiejtik a szavakat. Nincs róla tudomásom, de mindez Casey érdeme, mert mellette hiába félek, nyugodt vagyok. Fura, de így van, mert ő normálisan viselkedik velem, úgy mint ahogy egy fiú viselkedik egy bimbózó kamaszlánnyal. Talán ha nem lennénk ilyenek és úgy történik ez a normális suliban már rég pofon vágtam volna, most azonban hálás vagyok minden taperolásért. Ez a fertőzöttség nagyon kiborít, fogalmam sincs miről beszélnek, csak ők tudják de ezzel nagyon felcsesznek. A bezárás lehetősége lila ködöt borít az agyamra, szerencse, hogy Casey átölel, hogy érzem minden porcikáját, mert megint csak olyan szexuális töltetű az egész annak ellenére, hogy mentegetőzik. Az egész normális és ezzel tart a valóságban.*
-Szóval dögös vagyok? *Muszáj elmosolyodnom, a végén függő leszek. Casey függő, normális függő. * -Maradj csak ilyen rámenős, attól normálisnak érzem magam. *A remegésem nem múlik el, hiába a halvány mosoly a pillanatnyi öröm miatt, továbbra is remegek és úgy simulok Casey-hez mintha hozzáragasztottak volna. Eddig is suttogva beszélgettünk, nem tudom, hogy az ajtón mennyi megy át, nekem minden és az is lehet, hogy van még egy jól halló a kinti csapatban. Ám most még jobban lehalkítom a hangomat., mert hallom a lépteiket odakint, abban a szobában ahonnan a miénk nyílik. *
-Casey. Itt vannak. Itt kint.
*Hallom ahogy az ajtó előtt toporognak. Mintha pontosan tudnák, hogy ott vagyunk a fal másik oldalán. Én nem tudom és valószínűleg Casey sem, nem gondoltunk ilyesmire, de az egész ház koszos, tele van lemállott, elporladt vakolattal, porral. A lábnyomaink pedig élesen látszódnak, mint amikor végigmegyünk a szűz havon. Elég fura lehet, de remek magyarázatot ad a lábnyomaink hirtelen eltűnése a fal előtt.*

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

Fogalmam sincsen róla, hogy szinte a megérkezése után akadtam vele össze. Ha tudnám, hogy rögtön valami olyan világméretű szennybe keveredik, mint amiben most vagyunk, elámulnék, hogy milyen kalandos lány mellé sodort az élet. Holott a szöszi inkább egy dögös pompomlánynak tűnik, nem pedig holmi hős típusnak, mint amivel engem is vádol. Nem mondom, jól esik, noha inkább amolyan udvarlós művészlélek vagyok, nem pedig az, aminek beállít. Még alig ismerjük egymást talán fél órája, órája, de már elcsattantak azok a mélyebb csókok, amelyeket igenis akarok ha tetszik egy lány, Dakotával még tovább is mentünk, alig választ el egy hajszál attól, hogy más körülmények között már a falnak döntsem, és feltárjam a legszentebb szentségét. Így viszont kénytelenek vagyunk megküzdeni a jövővel, amely minket fenyeget, hiszen csakis a jövőben lehetünk, a múlt sosem volt ilyen vészterhes.
- Aztarohadt... Csoda, hogy épp ésszel kibírtad? És... ott nem bántottak? Hogyan tudtál eljönni? – Lepődöm meg úgy istenesen, és máris elismerősebben mérem végig. Ha eddig azt hittem, hogy egy édes kis szöszi, akiért csak a férfiasságomnak kell bizseregni, most meglátom benne a felnőtt nőt, aki kénytelen volt szenvedni is a képessége miatt, hiszen az nem mindenkinek áldás, ezek szerint Dakotának átok volt. S ahogyan velem is kínlódott rengesen, némi lelkiismeretfurdalásom van, hogy kihasználtam a helyzetet, és nem csupán az ajkai közé nyaltam be, szinte az egész testét birtokba vettem. Kész csoda, hogy ép ésszel bírja, hogy mindenki ellene van. Nekem kéne bátorítani, segíteni őt, ezért így is fogok tenni. Amikor a pánikszobába szorulunk be, így el is terelem a gondolataimat a hancúrról a védelemre, amit talán én adhatok neki. Annak ellenére, hogy megint közel vagyunk egymáshoz, a csók szinte adná magát, mégis félrefordítom a tekintetemet, inkább arra figyelve amit mond.
- Nem vagyunk fertőzöttek. Nem lesz semmi baj. – Ölelem magamhoz, ezek alapján már nem csoda, hogy ha ennyire fél attól, akik ránk törhetnek. Bárhogyan is hallgatózom, a páncélajtón át nekem semmi nem jön át, de nem is baj, legalább kifelé sem hallatszunk, Dakota pedig elvileg mindent hall. Bár nem hallaná, hiszen így csak nő benne a rémület.
- Megvárjuk, hogy elmennek, aztán mi is menekülünk. Nem tudom, hogy hova, de megyünk. Sajnálom, hogy ha rámenős voltam. Dögös vagy nagyon, és nehéz ellenállni. De... nem tudtam, hogy ennyi rossz dolog ért. A cukikat nem ér rántani. – Kedves mosolyt vetek rá, próbálok ezúttal nem macsós lenni, nem csak az nyújthat biztonságot. Végülis az is jó lehet, ha azt a látszatot nyújtom, hogy meg tudom védeni. Holott a gyorsaságomon túl nincsen más erőm.

hello blondie|| Up || ©redit

Casey & Dakota

*Még hogy nem hős! De igenis az, és nem azért mert ő az első és egyetlen akivel a kastélyban találkoztam pár perccel a megérkezésem után. Még a szobatársamat sem ismerem, még arra sem volt időm, hogy kikutassam a holmiját és megtudjam belőle ki lehet azon kívül, hogy lány. Mert azért gondolom bármilyen felvilágosult is a professzor, nem csinált koedukált szállodát a mutánsok menedékéből. A vigyorgását mosollyal jutalmazom, nem csak a beleegyezése után hanem később is mikor a titkos járatot vagy szobát keresi és időnként rám villant egy-egy….igenis kihívó és reménykedő vigyort. Biztos vagyok abban, hogy ilyenkor az jut eszébe amikor megfogta a mellem vagy amikor a tenyerébe ültem. Jellemző, hogy a vész mindig akkor talál rám amikor szoknyában vagyok. Igaz, általában azt hordok, szóval néhány röpke gondolat után ezt a sors elleni vádat el is vetem.*
-Börtönben. Olyan volt. Egy pszichiátriai intézetben voltam ahova a szüleim dugtak, mert nem tudtak megbirkózni a ténnyel, hogy a lányuk hangokat hall a fejében és olyanokat lát amit senki más. Egyszóval lemondtak rólam.
*Nem erről álmodoztam a habos párnáim között, de ez jutott és cseppet sem volt izgalmas.* -A baj csak az volt, hogy nem tudtam irányítani. Ha megijedtem mindig rám tört a képességem, az érzékeim kinyíltak és majd` beleőrültem a külső ingerekbe. Borzalmas ha mindent egyszerre érzékelsz ráadásul százszorosan felerősödve.
*Rövid és tömör jellemzése a képességemnek és az előéletemnek. Tanúja is lehetett amikor a fülemre szorított kezekkel próbáltam távol tartani magamtól a hangokat, de most nagyon örülnék nekik. Most azonban nem hallok lányos csevegést és lábdobogást ahogy lefelé trappolnak a lépcsőn. Olyan mintha a világ kifordult volna a sarkaiból. Hallok azonban mást ami nem igazán tölt el örömmel, az imént látott osonók hangjai a fejemben szólalnak meg és nem jót jelentenek. Casey kérdése ránt vissza a pánikszoba zárt terébe, ahova olyan könnyelműen berántottam. Nem távolodom el tőle, bár olyan közel vagyok hozzá, hogy az arcunk egymáshoz ér. A bőre forró és illatos. *
-Rólunk beszélnek, megláttak minket…..azt gondolják mutánsok vagyunk és…..fertőzöttek???? Casey! Ez mit jelenthet? Milyen fertőzés? Ó!
*Még a suttogásom ellenére is sikolynak hat az az egyetlen hang amit kiejtek a számon, közvetlenül azelőtt, hogy befognám. Az ujjaim között suttogom a srácnak, még jobban hozzábújva azt amit hallottam és ami rettegéssel tölt el.*
-Ezek ránk vadásznak. Be akarnak zárni. Casey ne hagyd, hogy bezárjanak.
*Remegek mint a kocsonya. Nem tudom mi történt de, hogy jó nem az biztos. Eddig sem volt leányálom a mutáns élete, ahogy a professzor szavaiból kivettem, az emberek félnek tőlünk mert mások vagyunk és olyan képessége van egyes hozzám hasonlónak amivel akár árthat is az embereknek és vannak olyanok akik meg is teszik. Ők persze nem laknak az iskolában. Most már senki sem lakik az iskolában, csak a szél fúj át a betört ablak résein keresztül. Most azonban minden mutánsra vadásznak.*

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

- Annyira nem érzem magamat hősnek, de legyen. – vigyorgok rá, engem igazából felvillanyoz a hirtelen támadt vész, amelybe ketten kerültünk. S talán mégse csak ketten hanem az egész kúria, meglehet az egész világ. Amilyen unalmas életem volt Scarlett eltűnését leszámítva, mindig saját magamnak kellett valamivel feldobnom a bulit. Imádtam a középpontban lenni, lányokkal ismerni, mint valami igazi latin macsó. Sötét a hajam, és a szemem is, noha a nevem alapján brit bevándorlóktól származom, mégis imádom a pörgést, a szenvedélyt, ezt már a szőke cica bőven észrevehette. Nem akarom én lerohanni, mégis, egy ilyen belevaló lánnyal muszáj éreztetni, hogy nagyon is nőként kezelem, hiszen még összeomlana az önbecsülése. Olykor kihívó szemöldökemelgetést produkálva villantok rá nagy vigyort, ahogyan hátranézek rá a vállam felett, keresgélve azt a bizonyos üreges járatot, amelyről sejtésem szerint nem ártana tudnunk, hiszen a birtok mindig is a védelemről szólt, nem létezik, hogy Xavier kihagyott volna egy ilyen aduászt, ha megtámadnak minket. Mintha azzal, hogy el kell bújnunk, máris előreléptünk volna valami titkos kis szerelmi légyott irányába, holott csak most találkoztunk.
- Nem tudom. Viszont ezek olyanok, hogy ha belülről rázártad, nem tudják kintről felnyitni. Ebben bízhatunk. Hol voltál? Börtönben? – Kérdezem érdeklődve, nem úgy tűnik, mint aki nagyon sok rossz fát tett volna a tűzre. Minden dögössége ellenére nagyon is jókislánynak tűnik. Olyannak, aki ugyan rendkívül izgalmas életet él, ám abban nincsenek mutánskalandok, eltűnő tetők. Csak hétköznapian izgalmas. Most azonban látom, hogy kissé meg van riadva, és rámutaltan nem tudja, hogy mihez is kezdjen magával. Vagy csak hallgatózik? Így kell lennie, mert beránt a pánikszobába, s bentről hallgatózunk. Olan közel az ajka, hogy szinte valóban egymásra csapódhatnánk, most viszont mégiscsak más dolgunk van.
- És mondanak valamit? – Kérdezek vissza, ha neki ennyivel jobban az érzékei, hátha nyerhetünk belőle valami információt. Mert nem mondom, volna ötletem, hogy mihez kezdünk itt magunkkal, ám látva a lány riadt ábrázatát a bezártságot illetően, úgy látom, hogy ezt a témát egyenlőre még jegelnünk kell. Én ha rátapasztom a fülemet a páncélajtóra, semmit sem hallok. Síri csend, és hullaszag.

hello blondie|| Up || ©redit

Casey & Dakota

*Most komolyan, van más ötlete? Szívesen meghallgatnám de szerintem ebben a lerobbant kócerájban nem működik a lift, ha egyáltalán tettek bele annak idején. Ez a gondolat motoszkál a fejemben de csak épphogy, még nem teljesedik ki, de bogarat ültet a fejembe a történteket illetően. Addig amíg ki nem teljesedik egészen kár is foglalkozni vele, főleg ha Casey olyan lelkesen lefoglalja az érzékeim nagy részét, leginkább a bőrömet célba véve. Diadalittasan elmosolyodom tehát mikor igazat ad nekem, és bólogatok a kérdésre, ő még nem tudja, de igen, mindig enyém az utolsó szó. a nők már csak így vannak beállítva genetikailag s bár engem más gén is formál, nem tesz keresztbe a női jellemvonásoknak. Jobb ha erre felkészül, én meg az állandó taperolására. szó se róla kellemesen megbizserget ahogy a fenekemet simogatja, ha nem itt lennénk egy sötét árnyakkal teli kísérteties kastélyban, lent lopakodó, rosszban sántikáló egyénekkel körülvéve, még a fantáziámat is beindítaná. Ez azonban érthetően biztonsági okokból elmarad. *
-De igaz, te elszel az én hősöm, Superman.
*Ha azt vesszük, hogy bizonyos tekintetben tényleg szuper és most nem a csókjára gondolok meg a bugyinedvesítő pillantására, akkor jogos, hogy máris elnevezem az egyik gyerekkori, még normális életemben legendává váló kedvencemre. Jókedvűen kapaszkodom meg a nyakában egy röpke pillanatig mikor behúz az ablakból, mindez csak az érintésének szól, a lent osonók azonban igen sokat rontanak ezen az állapotomon. Jelenleg más nem jut eszembe csak az elbújás és nem szexuális játékok kipróbálása végett hanem kifejezetten életmentési céllal. A kastélyok már csak olyanok, hogy van nekik titkos folyosójuk vagy ajtajuk ami egy másik szobába vezet, esetleg rejtett szoba, amolyan pánik helyiség, egyszóval kell itt is lennie. Mivel Casey már régebb óta itt van, feltételezem róla, hogy tud ilyenről, főleg az ő kíváncsi és szabályokat be nem tartó vagy gyakran áthágó személyiségével. Én legalábbis bízom abban, hogy valahol meghúzhatjuk magunkat míg ki nem derítjük mi történt úgy globálisan, és akkor talán arra is fény derül hol vannak a cuccaim. Kéz a kézben, mellőzve most minden romantikát sompolygunk most már mi is a folyosón, akárhol s Casey mint egy tehetséges ereklyevadász kopogtatja a falat. Ezt tudom miért csinálja, annyira azért nem vagyok szőke és láttam pár filmet, az Indiana Jones-t is, ami rögtön a kedvencem lett és most a Superman mellett Indi-nek is elnevezem Casey-t. Képzeljük azt, hogy egy kalandfilmben szerepelünk, vagy ha ragaszkodunk a valósághoz, legyen ez egy ereklyevadászat. Máris kellemesebb az izgalom és a várhatóan véres részek is árnyaltabbak. halkan felsikkantok, de rögtön a szám elé is kapom a kezem, mikor valami kattan és a várakozásunknak tesz eleget azzal ami a kattanás mögött van. *
-Nem pontosan, de ha nem találnak ránk megfelel.
*Bólogatok bár frusztrál, hogy nincs másik kijárata. nem vagyok klausztrofóbiás, de az intézetben eltöltött idő, a rácsos ablakok, a zárt szoba ajtó azért eléggé lestrapálta az idegeimet. Ezen még ablak sincs, és semmivel sem otthonosabb az intézetbeli szobámnál, pláne, hogy ágy is van benne. *
-Nincs rajta ablak és másik kijárat sem, és ha megtalálnak Casey? Innen hogy futsz ki velem a karodban tartva, ha egy ember is el tudja állni az utat? Tudod egy hasonló szobában voltam hónapokig, csak ott volt ablak ráccsal.
*Továbbra is suttogok és eléggé fázom ettől a helytől. Borzongató mit ne mondjak, de jelenleg nincs más és jobb ötletem. A hirtelen közénk beállt csendben aztán teljesül a korábbi kívánságom és minden más neszt meghallok ami tőlünk távolabb van. A kinti szél, a fák zizegése, az elszórt szemét és törmelék zaja, léptek. Lent, kavics vagy valami más csikorog egy cipőtalp alatt és hallhatóan közeledik. Némi beszédfoszlány is eljut hozzám, nem értek mást belőle csak annyit tudok kiszűrni, hogy feltételezhetően rólunk beszélnek. Mert láttak valakit fent és biztos, hogy mutánsok és be kell vinni őket a laborba. Mindez pár másodperc alatt zajlik le, aztán sutba vágom minden ellenérzésemet, megfogom Casey kezét és berántom őt a pánikszobába, majd magunkra csukom az ajtót.*
-Jönnek felfelé. *Suttogom olyan közel húzódva hozzá, hogy szinte csóknak tűnik mindkét szavam, épp csak nem a szájára hajolok hanem a fülére.*

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

Leemelve a lányt a magaslatról sikerül zavarba hoznom azzal, ahogyan magamhoz vonom, még sincsen szégyenérzet bennem. Ő kezdte az egészet. S feltérképezte, hogy mennyire tud rám hatni a dologgal, s után ismét csókba fulladtunk, hát ezek után könyörgöm hogyan legyek fából, aki érzéketlen marad az ilyen idomok, nyelvcsapások után, ráadásul még be is láthatok szinte mindent? Jó, csak a bugyiját, azonban már így ki lehet venni bizonyos formákat, s miután már sikerült a mellét is megfognom az előbbiekben, nem olyan mintha egy hagyományos randin lennénk. Sokkal inkább úgy tűnik, mintha még egyikünk sem döntötte volna el, hogy na akkor most tényleg felszedjük a másikat. A dolog szépséghibája, hogy valami furcsa helyzetbe keveredtünk, amelyben nincsen tető, viharos az ég, és a birtokra furcsa alakok tévednek be. Ha máshogyan alakult volna a helyzet, akkor most lehet, hogy hátulról raknám meg őt az egyik falnak döntve. Minderre most még várnom kell, s nem úgy tűnik, mint aki nagyon ellenkezne, valamit elindíthattam benne is, mert hol kacér pillantásokat vet, hol elpirul, valahol az arany középút pengeélén lavírozik, hogy mégse higgyem azért túl nagy kurvának.
- Már megint tiéd az utolsó szó? Jó, akkor a lépcsőig. – Nem akarok kötekedni, finoman megsimogatom a hátsóját, úgy gondolom, hogy ez lazán belefér, ha tetszünk egymásnak így elsőre, miért ne mutassam ki minden adandó alkalommal? Viszont én vagyok a férfi, logikus, hogy én megyek majd mindig előre, így amikor elmosolyodik, bólintva értek egyet.
- Fogjuk rá. Végtére is nekem a tisztem most megvédeni, nemigaz? – Nem érzem magam lovagiasnak, ám nagyon is ismerem a lányokat, még a vad feministákban is feltámad a vágy, hogy valaki segítsen, akire lehessen támaszkodni. Ellenben most behúzom az ablakból, ha már leértünk a legfelső alatti emeletre, nem kéne, hogy bárki is meglásson minket, hiszen nem tűnnek túl bizalomgerjesztőnek a srácok, akik közelednek a főépület felé. Megfogja a kezemet, ahogyan bent vagyunk, ezúttal elvonatkoztatok, nem kéne a nagy egymásra gerjedés közben megöletni magunkat.
- Nem tudom. Keressünk. Ha feljönnek, a karomba kaplak, és eltépünk innen. – Mormolom bizakodóan, a menekülésben aztán tényleg jó vagyok. Vezetem a lányt a kezeinél fogva, és ütemesen kopogatom a falat, hátha lelek valami titkosajtót, amilyet gondolt. És lám a lánynak már megint igaza volt. Valami kattan, szerencsére nem egy számszeríj ravasza, és egy rejtekajtó tárul fel előttünk. Különös módon nem folyosó, hanem valami óvóhely lehet, talán Xavier azért építette, hogy ha támadás érné az iskolát, akkor lehetőség legyen elbújni. Ez valami pánikszoba, hiszen pár fő el tud ott férni, van néhány ágy, na meg a polcok fel vannak stócolva konzervekkel. Hm...
- Hát ez... ilyenre gondoltál?

hello blondie|| Up || ©redit

Casey & Dakota

*A második csók sokkal jobb volt, most már van mit lejátszanom a halálom előtt, eddig úgy sem volt az életemben említésre méltó, legalábbis olyan amit élveztem volna. Az utóbbi időben történtek, mióta a képességem aktiválódott – mondjuk ezt a szót is a proftól tudom – teljesen elmosták és felülírták a jó dolgokat, emlékszem rájuk de már csak a veszteséget látom bennük. A prof csak tetézte a bajaimat, mondjuk nem volt más választásom, de mégis ő hozott ide, erre az idegen helyre, ugyan nem volt időm megismerni mást csak Casey-t, de tutira akkor is őt mondtam volna az egyetlen jó dolognak ha nem üt be ez a krach amiről azt sem tudjuk, hogy micsoda. A lefelé mászás egész jól sikerül, elvégre minden végtagom ép marad, Casey a bugyimat sem húzza le, pedig aztán érzem, hogy jócskán belehúzott a vérátáramoltatásba, és szándékosan húz magához, hogy tudjam. Egy hosszú pillanatig meg sem mozdulok, amikor tudatosul, hogy nem uborkát hord a nadrágzsebében, persze ijedten megugrom. Nem voltam első bálozó, lemaradtam róla, és minden másról is ami így vagy úgy kapcsolódik hozzá. Szóval a derékon aluli téren meglehetősen tájékozatlan vagyok…gyakorlatilag, ám annyira mégsem, hogy cseppet se legyen rám hatással. Amit érzek attól elpirulok, természetesen témát váltok, amúgy is esedékes ha le akarunk jutni a földszintre, ám hiába nem akart Casey lépcsőn lemenni, innen már csak az vezet lefelé vagy a szabadesés. *
-Aha. Óvatosan osonunk az épület belsejében egészen a …na meddig? A lépcsőig.
*Akkor is nekem van igazam és nem fogok az erkélyen lemászni mint egy rossz Júlia. Egyébként sem lenne értelme mert akkor belefutnánk azokba akik épp az épület felé közelednek, ők is osonnak csak nem óvatosan. Amíg Casey az ablakkal próbálkozik én az osonókat figyelem, de felkapom a fejem a halk reccsenésre és a srác szavaira. A helyzethez nem illően mosoly fut szét az arcomon, hízeleg amit mond és nem gondolok arra, hogy csak magát félti én meg hátráltatom.*
-Tényleg féltettél? Ez annyira cuki!
*Mielőtt magával húzna befelé még egyszer lenézek, de már senkit sem látok ami azt jelenti, hogy a „vendégek” bent vannak a kastélyban. A rothadás szaga mellbe vág, eltelíti az orromat és némi késztetést nyújt a gyomromnak a felfelé való mozgásra. *
-Casey. *Suttogom a nevét amiből tudhatja, hogy történt valami amíg ő az ablakkal foglalkozott, megfogom a kezét és visszahúzom magamhoz ha esetleg nagyon tovább akarna menni.* -Bent vannak a kastélyban. Legalábbis nincsenek a kertben. Nincs itt valami rejtekfolyosó? Minden kastélyban van. Mi lesz ha feljönnek?
*A végén már annyira halkan beszélek, hogy szinte csak tátogok némán. A falak a bútorok nélkül minden mozdulatunkat felerősítve verik vissza, elég egy csosszanó lépés is és olyan mintha az egész épület attól zengene. Most jól jönne a képességem, legalább a hallásom visszajöhetne, bár úgy sem tudnám irányítani, de mivel nagyon úgy tűnik, hogy rajtunk és az osonókon kívül más nincs itt, nem lenne olyan nagy hangzavar a fejemben. Becsukom a szemeimet, a vakok jobban hallanak, hátha akkor az én hallásom is kiélesedik és meg tudom mondani legalább azt, hogy merre járnak,közelednek-e, esetleg, hogy miről beszélnek ha beszélnek.*

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

Nem akartam én leordítani a haját, még véletlenül sem. Csak sikerült kifakadnom, hiszen a gitárral sokkal régebb óta vagyok intim kapcsolatban, mint a szőkeséggel. Végül mégiscsak győz az igazság, s annak ellenére, hogy nem lelem meg a hangszert, beismerem, hogy hibáztam, nem őt kellett volna bántanom. Hiszen Dakota ugyanúgy meglepettnek tűnik, nem ő tüntette el. A képessége inkább az érzékekre van hatással, nem tudhat egy ilyen globális valamit előidézni, hogy csak úgy eltűnik a tető, sötétség lesz, és lepukkantság. Bármibe is kerültünk, ketten vagyunk benne, és együtt is kell kiverednünk belőle. A bizalom egyértelmű köztünk, hiszen engem kért meg, hogy segítsek, és csak bizonyos szintig mentem bele, képes voltam magamat lehűteni, hogy ne itt helyben tépjem le a bugyiját. Látok rá minimális esélyt, hogy belement volna, na de abban aztán nem lett volna túl sok köszönet, az, ha közepesen haladunk, sokkal élvetesebb, mint hadakozni előle. Aztán lehet, hogy nem is vagyok az esete. Mondjuk erre pont rácáfol, ahogyan ismét megcsókol útravalóul, így elengedem magamtól a félszt, hogy nem lesz ebből semmi. Látom azt is, ahogyan a bimbói válaszolnak a hívásomra, és ha nem azzal lennék elfoglalva, le kéne mászni, akkor kihasználnám, hogy mégiscsak kőkeményen áll a fegyverem. Hogy lesz ebből menekülés, ha még azt sem hagyja, hogy lehűtsem magamat. A tenyerembe ül, hát persze, hogy szoknyában van, és mindent látok. Azt ugyan a fekete anyagon át nem tudom kivenni, hogy mennyire hatottam rá, és valljuk be, igen bunkóság lenne odanyúlni, hogy mintát vegyek, így csak ahogyan leemelem, egyértelműen úgy húzom le az alsó szintre, hogy a hátsójával pontosan érezze, hogy milyen hatást váltott ki. Aztán pár pillanatig mantrázom, hogy múljon el a késztetés, és visszatérjen a vér a fejembe, mert úgy nem fogok józanul gondolkozni.
- Úgy szivi, hogy bemegyünk itt egy szobaablakon, és óvatosan osonunk az épület belsejében. – Mormolom az ötletemet, és még nyitnám is ki az egyik ablakon úgy, hogy a könyökömmel benyomom, a mozdulat viszont megakad, ahogyan Dakota pillantását követve felfedezem a „vendégeket”, akikről a lány beszélt. Nem tnűnek ismerősnek. Sőt.. nagyon is riasztóak, furcsa stílusban közelítik meg a kúriát.
- Nem tudom, hogy kiről beszéltem, csak féltettelek, hogy ki tudja, kikbe is botlunk. – A korhadt fát benyomva sikerül az ablakok egyikét úgy mozgatnom, hogy megnyíljon, és nem kezd el szilánokra esni, így be tudunk ott menni. Egy szobába érkezünk, amely elhagyatott, mindenhol a rohadás illatát érezni. Lehet, hogy tényleg Dakotának lesz igaza, és kéne keresni egy lépcsőt lefelé. De hol lehet a gitárom??

hello blondie|| Up || ©redit

Casey & Dakota

*A fene sem tudja mi folyik itt de legalább nem vagyok egyedül, igaz a nagyszájú srác eddig csak egyvalamiben segített de abban kifejezetten remekül, több előnyös tulajdonságáról nincs tudomásom, de nagyon remélem, hogy legalább vannak, vagy legalább egy. Momentán az is megfelelne ha tudna választ adni az amúgy felesleges kérdésemre, miszerint mi történt és ki csinálta. Talán a kelleténél jobban elragadtattam magam, de nekem a hely is vadiúj, a környezet és maga a helyzet, hogy ezentúl ez a kastély lesz az otthonom és a szüleimet nem látom többé – ez utóbbi csupán halvány sejtelem – nem tudok még egy új dologgal is foglalkozni, pláne azok után, hogy szinte a földre terített az éppen aktiválódott képességem. Persze én úgy gondolom, hogy ezért még nem kell leordítani a hajamat a fejemről, kissé megsértődöm, szerintem jogosan, egy baromi jó nyelves csók még nem jogosítja fel semmire, főleg ha az kifejezetten gyógyító jellegű volt. A bocsánatkérésére megenyhülök, ám amikor a szeretett gitárját emlegeti, a tekintetem és az arcom vonásai úgy alakulnak mintha kimondtam volna, a képébe vágtam volna azt, hogy: „Na ugye, hogy neked is fontos valami?” Én a cuccaimat hiányolom ő a gitárját, biztosan olyan ez számára mint a régi lovagoknak a kardjuk, a kezük meghosszabbítása, a férfiasságuk jelképe, mittudomén. Azért remélem nem azzal akar fogdosni ha megtalálja.
Az ablaknál állva elővesz a balsejtelem és a kétkedés, a kettő együtt pedig nem jó kombó ha az ember lányát le akarják küldeni a tetőn, óvatosan nézek ki és le, szerencse, hogy nincs tériszonyom, különben az életben nem imádkozna innen le, inkább meghalnék. Mondjuk ez így is esélyes, elég egy rossz mozdulat, az sem vigasztal, hogy alattunk ott a legfelső emelet, mert onnan hova tovább??? Nézem én amit mutat, de továbbra is halálfélelmem van, ezért még egy utolsó csókra vetemedem, hogy legyen valami jó is ami lepereg előttem az utolsó pillanatokban a halálom előtt, életem filmjével együtt. Nem izgat, hogy izgat, jelenleg az sem, hogy míg a csókkal voltunk elfoglalva, a mellbimbóim megkeményedtek és most még a vékony melltartón keresztül is majd` kiszúrják a blúzomat, Casey meg azt nézi. Talán neki is kell valami az élete filmjének a végére, valami ütős. Na ez az, ahogyan az én szemszögemből látni.
Ő előremegy, egészen könnyedén csúszik lefelé, én még nem tudom hogyan oldom meg, nem vagyok sem hegymászó sem Pókember, sem rúdtáncos. Félreteszem a szemérmem és úgy döntök a cél érdekében nem fog érdekelni, hogy a fenekemmel a tenyerébe ülök, ráadásul teljes premier plán láthatja a szoknyám alatti területet, a fekete bugyimat. Nagyot sóhajtok mielőtt nekiindulok, aztán megkezdem a  lefelé mászást, csúszást, akármit. A végén egy picit gyorsabban érkezem meg, szinte belesve a karjaiba. Remek, talán el kellene gondolkodnom a távolságtartáson, de ezek után minek? *
-Oké, most itt vagyunk a legfelső emeleten. Innen is csak lépcső vezet lefelé.
*Közlöm vele a nyilvánvalót, jó eséllyel megrekedtünk itt, sem az udvar felé, sem a bent látott valaha volt szoba felé nem élvezhető a panoráma. Kíváncsi vagyok mit talál ki arra, hogyan jussunk le és ki a kastélyból, mert nekem jelenleg a lépcsőn kívül nincs más ötletem és nem szeretnék megint Pókembert játszani, a fenébe is, hálót sem tudok szőni. Ahogy nézelődöm megoldást keresve abban a biztos tudatban, hogy úgy sem találok, odalent a kastély kertjében ami úgy néz ki mint egy őserdő, mozgást látok. Nem egy és nem két alak sziluettjét vélem felfedezni amint a kastély felé sietnek, legalább öten vannak és elég gyorsak, persze nem olyanok mint Casey. Megfogom a vállát vagy a ruháját és megrázom a másik kezemmel lefelé mutogatva. *
-Róluk beszéltél az előbb?
*suttogva kérdezem, nem valószínű, hogy ilyen távolságból meghallják a hangomat, de fő az óvatosság. Én itt Casey-n és a professzoron kívül nem ismerek, vagy ismertem senkit sem, nem tudhatom, hogy a lentiek ismerősek a srácnak vagy sem, egyáltalán a suliba valók vagy idegenek. A kastély eddig kihalt volt eltekintve pár patkánytól, gondolom a motoszkálás és az apró lábak hangjából, most mégis látunk valakiket. Kérdés, hogy a jók vagy a rosszak oldalán állnak. Ja persze az is kérdés, hogy mit jelent a rossz.*

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

A dögös szőkével határozottan jól sikerült a bemutatkozás, ilyet még nem tapasztaltam, hogy egy lány úgy két percen belül csókra szólítson fel. Jó, mondhatnám azt, hogy egyre jobb vagyok, és ez kívülről is látszik, de nem, ennyi önkritikám azért még van. Tudom, hogy általában bejövök a lányok egy bizonyos rétegének, főleg a bulizósaknak, s Dakota is ilyennek tűnik, így mondhatnám papírformának, ám ilyen gyors azért mégsem vagyok, itt egyértelműen a képessége hibájával függött össze a dolog. Már csak azért kell áldanom az okos kis szőke fejét, hogy eszébe jutott ez a megoldás. Na igen, tovább is mentem, mert ha már így rámizgult, akkor talán könnyebb letörni az egyébként is alig létező ellenállását. Azért még időben összeszedte magát, amint rendeződtek a dolgok, ám van szemem, azért sikerült néhány cseppet előcsalnom a bugyijából, amit egyébként csak egy finom nyalakodással tudtam máskor előidézni, ez most a csók szempontjából is komoly, belemenős érzés volt. Ám még mindig nekem nehezebb a leállás. A gitárom viszont elvész az akcióban, így a lábam között ágaskodó faltörő kos is érzékeli, hogy most más a fontos, így visszasüllyed nyugalmi állapotba, még ha terveim között szerepel, hogy a későbbiekben érvényt szerzek az akaratomnak, és behajtom Dakotán, amit elindított, s parlangon hagyott. Nem hagyom, hogy elinduljon lefelé, talán egy kicsit durvábban is, amin azért elszégyelem magam. Főleg egy ilyen tekintettől.
- Bocs, nem akartalak bántani. Vagyis csak akkor, ha kifejezetten igényled. Csak... az a rohadt gitár. És... mittudomén, de látod, hogy valami történt. Én nem a lépcsőn mennék. Látod, hogy le van omolva. Le ne ess... – Így már nem is veszem magamra a maffiafőnökös választ, bocsánatot kértem. Ettől még tartom, hogy az ablaknál több esélyünk lesz kijutni. Végül elindul az ablak felé, de nem csak terelgetem, megyek vele én is, hogy ne tűnjön úgy, hogy be lennék szarva. A teátrális mozdulattól akaratlanul is felnevetek, és elé lépek. Láttam már kívülről a főéület ezen oldalát, tudom, hogy a padlás alatt közvetlenül le lehet csusszanni a legfelső emeletre.
- Nézd. – Mutatok beljebb, ha megfordulok, és leereszkednék ám valami más történik. Most ő indítja a csókot, amin meglepődöm picit, de nem annyira, hogy ne csókoljak vissza azonnal. Viszont elmarad a taperolás, miért tenném mindig, és azonnal? Akkor hol marad az izgalom? Azért a végén lepillantok a kebleire, és még ajkaimon a nyelvének íze. Most már tényleg leereszkedni nem okoz nehézséget, hogy az egyel lentebbi szint párkányára érkezzek. Nyújtok felfelé a karomat, hogy tolja bele a hátsóját, el tudom kapni, még ugrania sem kell csak hozzám hasonlóan leerezkedni.

hello blondie|| Up || ©redit

Casey & Dakota

*Az egyik pillanatban még minden idilli és szép, és örülök, hogy a fejemben is helyreállt minden, összességében ahogy a napom ma indult, nem gondoltam volna, hogy ennyire jó vége lesz. Legalábbis míg be nem üt a káosz. Addig tényleg jó volt és azt hittem mégis ez a suli a megoldás a problémáimra, elég gyorsan találtam barátot Casey személyében és minden bizonnyal a szobatársam is jó fej. Még jóízűen kacagok Caseí újabb csábítós szövegén és konstatálom, ha egyetlen szóra abba is hagyta a taperolást, nem fogja feladni és az első adandó alkalommal újra kihasználja a kínálkozó lehetőséget. Addigra majd én is felkészülök és hagyom egy-két lépéssel továbbmenni, s míg el nem jön ez az alkalom, legalább megismerem. Jó beszélőkéje van és a stílusa sem kifejezetten bunkó, inkább csak szabadszájú, de melyik kamaszfiú nem az, pláne ha különleges és még neki is meg kell birkóznia a dolgokkal. Nem tudom Casey mióta tud a képességéről, mikor érkezett ide a suliba és mennyi időt töltött "odakint" elveszve az emberi előítéletek tengerében, de mostanra egész jól összeszedte magát. Én még bőszen gyakorlok, sőt még addig sem jutottam el. Szaván fogom, a nevetésem elég válasz a megjegyzésére és bár biztos vagyok benne, hogy nem a fenekelést választom legközelebb sem, legalább a csókjában bízhatok. Ám minden tervem dugába dől amikor hipphopp kifordul a világ a sarkaiból és hirtelen minden olyan más lesz. Nem csoda ha az első percekben nem találjuk fel magunkat mert nem hiszünk a szemeinknek, az egész annyira bizarr, hogy még a mi mutáns agyunk sem fogja fel pedig aztán láttunk és átéltünk már fura dolgokat. Ez azonban kenterbe veri az összeset, ráadásul úgy tűnik globális. Casey a gitárja miatt aggódik én meg az összes többi cuccomért. Az ordításra azért nem vagyok felkészülve, döbbenten és megszeppenve állok vele szemben és csak nézek rá azt várva, hogy észhez térjen. Jó lehet, hogy hülyeségeket kérdeztem, együtt voltunk, ő sem tudhatja mi történt, csak gondoltam talán mégis.....ha már itt él már egy ideje. Nem, nem akarok az ablakon keresztül elmászni, egyetlen még őrült porcikám sem kívánja, a józan ész azt diktálja, hogy lépcső, a cuccaim és, hogy a ház falain belül, még ha azok eléggé le is vannak amortizálva, még mindig biztonságosabb mint odakint ahol ki tudja milyen világ van. A látottak akármit és bármit feltételeznek, én pedig nem szeretem a horrorisztikus meglepetéseket. Kellenek a ruháim, a kabátom és a pulcsim meg a gyufa. Valahol az agyam egy részén képes vagyok ösztönösen racionálisan gondolkodni, tudat alatt érzem, hogy ilyenkor mire lehet feltétlenül szüksége az embernek de már a lépcső és a ház többi részének az állapota nem jut el hozzám. Elindulok hát amerre sejtem a kiutalt szobámat és nem érint meg az a tény, hogy a cuccaim is úgy nézhetnek mint a kastély, vagy sehogy mert nincsenek. Casey beér és derékon ragad, ésszerűen magyaráz valamit valakikről akik leshetnek ránk, a lépcsőt mintegy mellékesen említi meg. Önkéntelenül vállaira teszem a kezem, mert ahogy durván megperdít egy kicsit megingok. Amikor már biztosabban állok a lábaimon, kicsit hátrahajlok, hogy a szemeibe tudjak nézni, természetesen riadt őzikeként. *
-Gondolod, hogy leselkednek ránk? De hát kik?
*Újabb totálisan felesleges kérdés amire úgy sem tudja a választ. Remek, a végén még teljesen idiótának és sötétnek néz majd. Nem elég, hogy egy ilyen érthetetlen káosz közepén azt sem fogom fel, hogy a ruháim nem várnak épen a szobámban? Még szobám sem biztos, hogy van, sőt! Casey most a határozottabb és az összeszedettebb ez kétségtelen, de a jóképű vicces fiúból hirtelen mérges maffiafőnök lett amit nem igazán tudok hova tenni. Amikor elhangzik az "Indíts az ablakhoz" a megszeppenésemen túl játékos gúnyosan ütöm össze a bokáimat.*
-Igenis Don Corleone! *Aztán megkapom a "légyszí"-t, és már azt várom mikor paskol a fenekemre, hogy neki megfelelő módon az ablak felé tereljen, de végül helyette benyögi a megfektetős módszert. Hogy őszinte legyek jelen pillanatban nem pont ezen jár az agyam, de most már azért csak bevillan a kép a szituról. Sértődötten, mert igaza van és a női lelkem nem viseli el, felhúzom az orrom, bár értékelem, hogy poénnal akarja elterelni a figyelmemet, azért az az "indíts" olyan parancsolón hangzott. * -Jól van, megyek már. De ha odakint szakad le alattunk valami, fektessen meg téged egy rühes jegesmedve.
*Eltolom magamat tőle és az ablak felé indulok, bár még mindig nem tudom miért jobb a falon lemászni mint egy leszakadt lépcső korlátján, de tutira nem én megyek majd elől, legalább puhára essek. Megállok az ablak mellett és lenézek az udvarra, meg egy kicsit az ablak alatti részre. Nem tudom hogy akar Casey lemászni, de értékelném ha megmutatná, ezért előzékenyen utat engedek neki és mint egy királyi ajtónálló, még a kezemmel is mutatom, hogy mehet. Ajkaim kárörvendő mosolyba fordulnak, hihetetlen, hogy ebben a helyzetben még erre is képes vagyok, ha viszont épségben elérünk, tutira lesmárolom. Vagy talán most kellene, hogy ne úgy haljak meg, hogy még egyszer utoljára.....mielőtt elindulna lefelé a vakvilágba, elmarom az arcát és az ajkaimat az övéire tapasztom, majd beljebb nyomulok a nyelvemmel is. Pár hosszú pillanatig elidőzöm a most már egyáltalán nem gyógyító célzatú csókban, majd én is vetek neki véget. Megnyalom az ajkaimat mintha az utolsó csókcseppeket szeretném nem kárhozatra ítélni.*
-Most már mehetsz.

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

Úgy látom azért a nyilvánvaló tiltakozása ellenére őt is beindította annyira a vadabb, belemenősebb csók, mint engem, csak hát a lányok ilyenek, a gyors tempó néha még akkor is megrémiszti őket, ha ők maguk kezdeményeztek. Most meg kell elégednem azzal, hogy letettem valamit az asztalra azzal, hogy a segítségére voltam, és következmények nélkül tapasztalhatta ki, hogy mennyire jó is velem smárolni, ezen aztán majd kattoghat a szőke fejecskéje, és azt is láthatta, nem kell a szomszédba mennem a pofátlanságért, ám mindez vicces sármmal párosul, nem arroganciával. Fiatal vagyok még, a következmények őszintén nem érdekelnek. A formás szőke nagyon is kedvemre van, naná, hogy nem állok meg ott, hogy csak csókolgassam a száját, hiszen kellőképpen el lehet varázsolva, hogy pár pillanatnyi kebelgyúrást megengedjek magamnak, úgy gondolom ha jó úton járok, akkor néhány izgalmas cseppet a lába közé is tudtam csempészni összehangolt akciómmal, míg nálam egyértelműsíthető volt a fellobbanó vágy.
- Kár... majd hagyok legközelebbre, amikor azt kívánod, hogy fenekeljelek el további képességhelyreállítás miatt...    – kacsintok rá, én aztán nem fogom magam kéretni, és az indokatlan szünetünk ellenére sem akadok le túlzottan a témáról, maradjon csak meg köztünk a vibrálás. Többre azonban nincsen időnk, hiszen mintha minden megremegne, és ott találnánk magukat egy tető nélküli épület padlásterében. Az ég komor hangulatot fest ránk, hirtelen rosszkedv kerülget, ám nem hagyom, hogy igazán rámragadjon, csak miután sehol nincsen a gitár...
- A jófrancba... hol a GITÁROM?!!   – Üvöltök fel keservesen, nem mintha nélküle elveszett gyerek lennék, de csak leintem a lányt, amennyire kívántam az előbb, most totálisan idegesít amiket kérdezget dogmatikusan. Nekem honnan kéne tudnom? Az előbb a bimbóját morzsolgattam kéjesen, nem arra figyeltem, hogy valaki világvégét varázsol a fejünk fölé. Kinézek az abkalon, nem tűnik fényesebbnek a helyzet, mint az előbb.
- Biztos. Indulj ki abból, bárki is les ránk, aztán várná, hogy közvetlenül lefelé indulnánk.   – Hiába indulna el lefelé, mégiscsak utánalépek, és megfogom a derekát, megperdítve őt, talán kissé durvábban. Próbálok én kedves lenni, csak a pánik rámragad, érdekes módon a nők annak ellenére, hogy a gyengébb nemnek vannak pozicionálva, mégiscsak jobban tudják átlátni az élet viszontagságait.
- Mondom ne! És ha leszakad alattunk? Tényleg meg akarsz halni? Ha a gitárom nincsen meg, gondolod, hogy a ruháidat megőrizték addig, amig ez a... zizé történt? Csak az van, ami rajtad van, higgy nekem. És indíts az ablakhoz. Légyszi. Ha még meg is akarsz fektetni, akkor ahhoz túl kéne élnem ezt.    – Próbálok ismét viccelni, hogy ezzel magamat is lenyugtassam kissé. Túl ideges vagyok most ahho, hogy józan döntéseket hozzak. Ám ennél jobban nem fogok erőszakoskodni, ha Dakota a fejébe vette, akkor kelletlenül felmorrantva követem. Végülis ő az ész, nem tudok nála reklamálni. De hol... a gitárom???

hello blondie|| Up || ©redit

Casey & Dakota

*Még sosem csináltam ilyet, kétséges volt a sikere de végül minden helyre került a fejemben. Nem tudom miért jutott eszembe pont az, hogy csókoljon meg, de így utólag jó ötlet volt, ráadásul még élveztem is. Szerencse, hogy pont arra jött és kéznél volt, és ezen a ponton nincs lelkiismeret furdalásom a kihasználása miatt mert láthatóan ő is élvezte és a szavaiból azt a következtetést vonom le, hogy egyáltalán nem haragszik miatta. Szóval biztosan nem egy érzelgős pasi aki az örök szerelmet keresi, meg az igazit, a nagy Ő-t. Nem vagyok, vagyis nem leszek az egy éjszakás kalandok híve, de nekem is bejön a könnyed kapcsolat, fiatal vagyok még a tartós dolgokra, először meg kell ízlelnem az élet minden pillanatát amit csak nyújtani tud, utána még mindig ráérek a fenekemen csücsülni. Mosolyogva konstatálom, hogy neki is tetszett, a története azonban már nem csak vigyorgásra hanem hangos és jóízű nevetésre ingerel, nem tudom nem elképzelni ahogy a srác pucéran száguldozik a Central Parkban, akkor is ha nem ott történt az eset és nem tudok minden…khmmm, talán nem is apró részletet elképzelni, csak a lényeget. Elég volt most a csók, nekem nem sürgős tovább lépni, de azért na….csak végignézek rajta és az imént még láttam is azt a részletet becsomagolva. Ha normális körülmények között egy igazi normális suliban találkoztunk volna, biztosan mi lennénk az álompár, a bálkirály és bálkirálynő a végzős bálon és mi szerveznénk a legjobb parti bulit a végzős diákoknak. Szép álom, az is marad. *
-Szerencse, igen. Kár, hogy nem láttam……azért nem kell most megmutatnod.

*Idejében észbe kapok, Casey van olyan srác, hogy mindent komolyan és szó szerint vegyen, a csókra való felkérésemet is villámgyorsan teljesítette, a pucér rohangálást is megejti. Nem, most azért ez nem kell, haladjunk csak szépen sorjában, de elég nehezen tudom csak az elképzelt történetet a fejemben egy poros zugba gyömöszölni. Az a valami ami történik míg mi elvagyunk magunkkal és egymással, nagyon nagy segítségemre van a felejtésben de valahogy nem örvendezek neki. Nem is tudom nagyon mihez hasonlítani sem az érzést sem a látványt, csak mintha lekapcsolták volna a villanyt és amikor újra fény van már máshol vagyunk. Máshol de mégis ugyanott. A kastély minden részlete és kint az udvar is megvan, de olyan mintha száz éve lakatlan lenne, vagy még több, a fene sem tudja mennyi idő kell egy ekkora háznak ahhoz, hogy a falak részben elomoljanak, a tető is eltűnjön a fejünk felett. A por az egy dolog két napa alatt képes vékony réteget festeni az íróasztalomra, de ez már nem vékony réteg, ez már ujjnyi vastag. Hideg van, fázom de nem csak a levegő hőmérséklete miatt hanem a látvány is libabőrt csal a karomra. Én csak bámulok ki az ablakon, majd fordulok meg és nézem a kastélyból megmaradt romokat, Casey a gitárját keresi de annak még halvány nyoma sincs. *
-Akkor mi történt? Ki csinálta ezt? Lehet, hogy valami próba, teszt?

*Nem tudok másra gondolni, az apokalipszis gondolata még nekem is túl sok, szóval nem is foglalkozom vele, más racionális magyarázatot keresek, természetesen olyat ami még elfogadható a számomra. Nem hiszem, hogy Casey ilyesmire képes lenne mégis könnyebb őt vádolni vele mint más komolyabb dologra gondolni, hiába mondom, hogy nem vicces, ha ő tette volna, akkor később az lenne. Az a gyanúm, hogy mi nem fogunk később sem nevetni. *
-Biztos vagy benne, hogy az ablakon keresztül kell lemennünk? A lépcső nem lenne jobb?

*Nem igazán fűlik a fogam ahhoz, hogy kint másszak le, bár pomponlány voltam a régi sulimban azért nem vagyok Pókember, szóval én inkább a lépcsőt választanám ha lehetséges. Vissza is fordulok a folyosóra mikor kibújik belőlem a nő. Talán ez egyfajta védekezési mechanizmus, nem tudom, nem vagyok pszichoanalitikus, de talán publikálni való. Eszembe jutnak a cuccaim amiket még csak ki sem csomagoltam, otthagytam a bőröndömet az ágy mellett, tele ruhával és cipővel, a kedvenc tusfürdőmmel és a mézes-mandulás samponommal, a manikűr készletemmel. Ebben a lerobbant világban le fog törni a körmöm és ha letörik mindenbe beleakad, és ha beleakad, akkor továbbszakad és vérezni fog, kész fertőzésveszély. A fejemben káosz van a rend közepén de fura módon ebben a káoszban is megtalálom a lényeges dolgokat. Még nem fogtam fel igazán mi történt vagy történik velünk, de már a túlélésre gondolok. *
-Casey kellenek a ruháim.

*Közlöm és el is indulok arra amerről sejtem, hogy elértem a padlástérbe vezető lépcsőhöz, pár lépés után hátranézek, hogy Casey követ-e engem. Most minden olyan más és zavaró, de kellenek a cuccaim, van a táskámban egy meleg pulcsi és kabát és van gyufám is, és ezen a ponton már csak megyek előre és próbálom megtalálni a szobámat ahova a prof berakott, és számba venni mi is van még a táskámban aminek hasznát vehetem, miközben az is eszembe jut és elkeserít, hogy még a leendő szobatársamat sem ismerem. Törmelékeken lépek át, s kerülök ki nagyobb leszakadt darabokat, az egész olyan mintha robbanás történt volna. Kész katasztrófa turizmus. *
-Casey gyere!

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

Nem gondoltam volna, hogy a padláson egy igazi szőke bombázóba botlok. A legtöbb lány, főleg ha jól néz ki, vagy falkában rohangál, vagy már valami csúcs pasi karjaiban édeleg. De nem, itt ez a magányos példány, aki még csókra is parancsol, hát azt kell mondanom, ez a valóra vált álom. Jó, szeretem én a kihívást, és ebben nem igazán volt, de hát nekem is lehet egy olyan napom, amikor nincsen benne az elutasítás, vagy a küzdelem, csak az élvezet. Van önbizalmam bőven, nem kell attól félnem, hogy a kölyökképemre nem gerjednek a lányok, most viszont talán csak a képessége miatt, de azt akarja, hogy verjek ki a fejéből minden más felesleges gondolatot. Gyorsan elhúzódik, viszont nem vág pofán, vagy bármi negatív dolog, csak kissé a eltolja a kezeimet. Sebaj, talán a későbbiekben folytathatjuk. Ha talán jobban megismertük egymást. Most nincsen nálam senki más, egyébként sem feltétlenül szokásom lekötni magamat, így nem kerültünk abba a fura helyzetbe, hogy egy barátnő miatt kell elutasítanom. Az pedig magától értetődő kérdés, hogy neki sincsen senkije, hiszen akkor nem velem „kúrálná” magát.
- A csókra azért elég volt. – Kacsintok rá, engem nem zavar, gogy itt és most szünetet tartunk. Ha jobban belegondolok, végülis számomra is fura lenne, ha már tíz percet sem várunk ki egy ágynakborulás előtt. Akkor lehet, hogy megtennénk, de belegondolván egészen prostisnak gondolnám, így azért elismerően hümmögök, megvan az a tartása, ami kell, csak éppen a képessége miatt kellett valaki gyorsan, aki elmulaszthatja a rémségeket. Nem akarom még jobban zavarba hozni azzal, hogy kanos kisfiúként viselkedek, ezért letörlöm lassan a mosolyt, és szépen lassan elvonom a tekintetem a bögyös kis alakjáról, engedem tovatűnni a vágyat, amely az előbb elhatalmasodott rajtam, képes vagyok most már csak beszélgetni.
- Megtisztelő volt, hogy ilyen célra kellettem. – Túrok bele a hajamba nevetve, és bár adott lenne a lehetőség, hogy kissé közelebb húzódjak, nem teszem, mert pont az lenne a cél, hogy mindketten kissé lenyugodjunk. A gitáromért lehet, hogy vissza kéne mennem, mert csak letettem a lépcsőfordulóban, nem árt, ha kéznél van. Aztán mégsem teszem, legalább beszélgetünk egy pár percet. A nevetése kifejezetten cuki, nem kárhoztathatom érte, amiért nem emlékezett rá, hogy villámgyors voltam. Inkább azt emelem ki, hogy ura vagyok az érzékeimnek, példának okáért ha folytattuk volna, amit megkezdtünk, akkor nem lett volna belőle egy perces gyorsmenet.
- Nem. Semmi közöm New Yorkhoz. Egy kisvárosban nőttem fel, ott volt egy a ruhaleszakadós incidens. Szerencsémre senki nem látta, akkor rosszul jártam volna, mert egy ilyen helyen mindenki ismer mindenkit, gyorsan elterjed, hogy mit tudok. – Nem teszem hozzá, hogy na meg hogy mekkora. Eleve nem lenne értelme minden témát a szex felé irányítani. Pedig ha belegondolok, olyan ingerlő idomai vannak a leányzónak, nagyon nem volt egyszerű leállni. A nevetése felbátorít annyira, hogy ismét átkaroljam, és most már konkrétan rákérdezzek, hogy mi a véleménye rólam. Azt hiszem,  jó jelnek vehetem, hogy nem vág pofon. Már éppen bólintanék, hogy megcsókoljam, amikor megrázkódnak a falak, és minden más lesz hirtelen.
- Nem tudom. – Annyira azért nem vagyok kanos, hogy még így is kihasználjam a helyzetet, inkább elengedem, és kinézek az ablakon. Nem tudom, hogy kettőnk közül melyikünk dobja el jobban az agyát, talán azonos a döbbenet, mert amit nézünk az üvegen át, az enyhén félelmetes. Nem tudom, hogy miért játszik velünk az érzékünk ugyanúgy, kétlem, hogy a lány olyasmit tud, hogy belekerültünk az álmába, vagy ilyesmi. Szimplán valami szörnyűség történt. Valami, amivel együtt kell most megbirkóznunk.
- Ne őrjíts meg, látod, hogy nem én. – Rezzenek meg, és még a gitáromat sem látom a lépcsőfordulóban. Basszus, az előbb még ott volt!! Nem vagyok egy ijedős típus, de a kaparászó, hörgő hangok engem is megrémisztenek, a legjobb, amit tehetek ilyenkor, hogy futok. De most a lány is itt van velem, és mit kéne tennem? A karjaimba kapva elszelelni valahova? Felnézek én is, a tető sehol az ég sötét, komor, mintha minimum vihar jönne.
- Szerintem sem. Másszunk le innen… - Ismét az ablakot nézem, felhúzom, hogy ki tudjunk mászni. Megyek előre, hiszen ki tudja hogy mit találunk. Nem vagyok az a hősies alkat, de most úgy érzem, nem árt ha összetartunk. Bíztatóan nézek rá vissza, azt sugározva, hogy minden rendben lesz. Úgy kell lennie. Átlépek a párkányon, a másik oldalon a tető maradványai. A kezemet nyújtom, valahogy le kell evickélnünk legalább egy emeletnyit.

hello blondie|| Up || ©redit

Casey & Dakota

*Tényleg jól csókol és ezt nem csak arra értem, hogy sikerült elterelnie a figyelmemet és a szörnyűségek eltűntek a fejemből, hanem csak úgy, pusztán a csók hihetetlen volt. Akadtam már össze olyan srácokkal akik úgy hitték jól csinálják, de szörnyen idétlenek voltak, van akinek ez nem megy na, de most nem csak segített hanem még egy kicsit fel is izgultam tőle. Nem riaszt meg a gondolat, de attól még nem vágyom arra, hogy a folyosó lépcsőjén két emelet között feküdjünk össze, annál is inkább mert még nem volt meg az iskolai bálom. Azt hiszem már nem is lesz olyan az életemben, hacsak itt a birtokon nem szoktak rendezni, különben keresztet vethetek az ünnepléssel egybetartott nagykorúvá válásomnak. Persze szó sincs itt kefélésről, de egész jó úton haladnánk felé ha hagynám a kezeit tovább matatni, és hiába tudom mit jelent a pettingelés igazából, én mindkettőt egy szintre helyezem abból a szempontból, hogy intim és legalább névtelenül, nem megismerve ne csináljam akárkivel. *
-Ugyanaz ha még nem ismerlek.
*Lököm oda az indokomat az újabb csók előtt, de ha bármit is hozzáfűznék még arra nem lenne lehetőségem. Ez azonban már csak levezető csók, arra hivatott, hogy ne kezdjem el hirtelen kapkodni a levegőt amiből időközben kissé kifogytam, és legyen még egy kis emlékem az elődjéről. Eltolom magamtól és miközben a csókját méltatom szép lassan lejjebb csúszom a falnak támaszkodva. Na ezt nem kellett volna, mert kezdek magamhoz térni mind a képességem letámadásából, mind az övéből és nem tudom nem észrevenni az izgalmát ami egyfelől hízelgő rám nézve, másfelől alaposan zavarba jövök tőle. Gyorsabban emelkedem fel mint ahogy a guggolásba süllyedtem és végre az arcával kerülök egy szintbe, ami kifejezetten jó hatással van a szívem dobogásának lecsendesítésére*
-Izgalmas volt ahogy rám nyomultál.
*Azt azért nem vitathatom, hogy borzongatóan csókol, kérdés, hogy kivel gyakorolta és lelki szemeim előtt egy pillanatra felvillan egy kép a srácról és egy szemüveges ám dögös matektanárnőről amint a tábla előtt összesimulnak. *
-Mi? Jaaa, persze, emlékszem.
*Kissé kihagy az agyam de ez nem is csoda, memóriatörlő csókja van szóval nem vagyok meglepve, és most, hogy mondja már emlékszem arra milyen gyorsan visszatért a magnójával. Akkor azonban egészen mással voltam elfoglalva, fel sem fogtam az egészet ám most már feltűnik. Ahhoz képest velem nem nagyon rohant, egészen ráérős volt a smárolással, az viszont kacagásra késztet amit a kezdeti nehézségekről mond. Na persze ezt is elképzelem.*
-Pucér lettél a futástól? Hát ez jó, nagyon jó. Hol szaladgáltál? Legalább a Central Parkban délidőben? Mert az izgi lehetett.
*Nem tehetek róla, elképzelem és folyamatosan nevetek, még a karjaiban is mikor újra odakerülök. Dehogy ellenkezem, pedig kellene mert amit az imént csak láttam, most érzem is, mert bár ő nem nyomul megint rám én önkéntelenül is közeledem hozzá és amikor a karja a derekamra fonódik, hozzásimulok. Azért a biztonság kedvéért a tenyeremet a mellkasára simítom, hogy megtartsuk a….távolság illúzióját.*
-Tök jól vagyok, tényleg. Ismétlés…oké, benne vagyok de ne várjuk meg míg a fejemben beindulnak a hangoooook…..Mi a franc????
*Az ő döbbenetével egy időben kérdezem én is mi történik, ugyanis az egész épület megrázkódik mint amikor földrengés van, hirtelen sötét lesz mert a lámpák kialszanak, és fura szagok terjengnek a levegőben, olyan mintha egy dohos pincében lennénk, az elmúlás, a por és az áporodottság szagát érzem, némi füstével keveredve. Casey után lépek az ablakhoz és nézem azt amit ő lát, nem hiszek a szemeimnek. Mintha egy filmet néznék, nem tűnik valóságnak de csak azért mert az üvegen keresztül nézem, de aztán megfordulok és ott ahol az imént még lépcső volt és falak és a padlástérbe vezető ajtó, már nem sok minden maradt. Por száll fel mindenhol és csiklandozza az orromat, hűvösebb van mint egy perccel ezelőtt, és valahonnan messziről kaparászás és apró lábak pattogását hallom. Tudom, hogy messziről jön, még be is tudom tájolni ám a hang libabőrt csal a karomra, a nyakamon lévő apró pihék pedig az égnek merednek. szó szerint kiráz a hideg.*
-Casey?! Mi történt?
*Próbálok belefülelni a környezetünkbe de csak a lábak tipegését, surranását hallom, a kinti szél zaját, és egy, talán ablaktábla csapkodását. *-Eeeez nagyon nem jó. Te csináltad? Ugye most csak hülyéskedsz?
*Átölelem magam a karjaimmal és újra Casey mellé sorolok, a kinti világot nézem, de még mindig ugyanolyan lepusztult, mintha évszázadok óta érintetlen lenne. Megint megfordulok, de a lépcső és a falak is szinte romokban hevernek, felettünk a tető eltűnt és az eget látom, pedig az előbb még nem volt lyuk a tetőn.*
-Casey…..ez rohadtul nem vicces.
*Belebokszolok a vállába, bár nem sokat segít, ettől még úgy marad minden ahogy az előbb volt, romok mindenütt és sötétség és a szag. Egy régi, nagyon régi ház szaga.*

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

Ugyan nagyon is extrovertált alak vagyok, aki szeret ismerkedni, barátkozni, és naná, csajozni is, de hogy még mások képességeihez is értsek? Az már számomra is túl sok lenne. Nem vagyok tanár, nem látom át, hogy a megváltozott gének kire hogyan hatnak. Józan paraszti ésszel próbáltam segíteni a szöszi kis csillagnak, számomra az lett volna a logikus, ha valahogy kiegyensúlyozzuk a hangokat, az talán az egyensúlyérzékére is hatással van. De nem, ebben elutasít, ám a csók, amelyre felkér, már komoly vigyorgásra késztet, s nem is kéretem magam. Azt kérte, hogy legyek kemény, határozott, akkor itt átugorhatjuk a finomkodó évődést, akkor az számomra a legideálisabb változat, hiszen ha jobban belegondolunk, az korbácsol fel szenvedélyt, ha gyorsan a közepébe vágunk. Ráadásul ha a későbbiekben alakul köztünk valami, nem kell attól tartanunk, hogy netán nem lesz jó együtt, hiszen már most kipróbálhatjuk többek között a csókot. Én „kissé” tovább is megyek a dolog hevében, és tenyereim egyikébe veszem a gömbölyded cicit, hogy ellenőrizhessem a puhaságát, s a kidomborodó, keményedő bimbót is kitapogassam. Reméltem is, hogy nem vág képen azok után, amikor mondtam neki, és jól érezhetően megmozdul bennem valami, amikor a csajszi, még szinte el is olvad a karjaimban, annyira odavan értem, igaz, ez főleg a csókra lehet értendő, hiszen a bimbó csavargatásnál már kissé fészkelődni kezd, és bár tudom, hogy többre is vágyna, de a női büszkesége nem hagyja, hogy csak úgy ledöntsék minden átmenet nélkül.
- Jól van na. Nem tudom, hogy hol itt a kefélés. Pettingről még nem hallottál? – Kérdezem magabiztos mosollyal, és néhány vadabb csúkkal illetem, csak hogy érezze a törődést, ám mindez már csupán a zárás, tudom, hogy ma itt nem töröm át az energiafalat. Sebaj, így is több, mint a semmi. Elengedem, hagyom, hogy felálljon, az én vágyamat viszont nem ártana valahogyan lelohasztani.
- Örülök, hogy segíthettem Dakota. Casey vagyok. Izgalmas volt rád nyomulni. – Bólintok, és én is felállok, hogy mellé támasszam a falat. Kissé még ki vagyok pirulva, és a gatyám is jól láthatóan domborodik, ám nem fogom a nyálamat csorgatva rávetni magamat, úgy vélem a lényeget már elértük, a képessége vélhetően a régi, és tudja, hogy velem csakis nyerhet. A bugyiját bezzeg nem néztem meg. Nem mert úriember vagyok, pusztán eszembe sem jutott, hát ilyen is előfordul.
- Akkor nem volt alkalmad megnézni. Szupergyors vagyok. Az elején olyannyira béna voltam, hogy leszakadt rólam a ruha futás közben. Azóta már gyakoroltam. És nem kell félned, el tudok én nyújtani dolgokat, ha oda jutnánk. – Nevetek rá cserfes kacsintással, és kissé közelebb lépve a derekára fonom a tenyeremet,  ez viszont már pusztán egy kedvesebb, évődőbb közeledés. – Akkor már jól vagy? Remélem lesz ismétlés, egy ilyen kezdet után kár lenne... – Folytatni azonban már nem tudom, mert mintha remegés rázná meg az épületet, és kimegy az áram. Elengedem a lányt, és kipillantok az ablakon. Mintha megváltozott volna a birtok, teljesen lepusztult lett minden.
- Ez meg.. mi a szar? – Nézelődöm tanácstalanul, fogalmam sincsen, hogy mi is történt most. Másnak is félresikerült a képessége?

hello blondie|| Up || ©redit