X-birtok - Környező területek

Scott & Jean

- Ez nem is kérdés, ha már segítesz nekem, persze, hogy viszonozom. - csak fél pillanat múlva esik le, hogy minden bizonnyal inkább csak viccelődésnek szánta a szavait, de én igenis komolyan veszem. Nincs jól, ennek ellenére mégis nekem segít, hogy megtaláljuk a húgomat, nem is lehet kérdés, hogy segítek neki, hogy jobban legyen, ha túl vagyunk ezen az egészen. Csak tudnám, hogy Sara miért jött ide és miért ment el a sétálnia birtokra. Nem kellett volna és fel nem foghatom, hogy ezzel nekem akar-e rosszat, vagy a szüleinket akarja felhúzni, vagy simán csak fel akarja hívni magára a figyelmet, de egyiknek sem örülök.
- Tudom, de vannak fontosabb dolgok is és Sara a birtokon van, nem eshet baja. - elsőre legalábbis ezt gondolom, de megcáfolódni látszik a kijelentésem, amikor meglátom azokat a valakiket... vagy valamiket közeledni a fák közül. Nem értem mi ez, de azt tudom, hogy nem jó, hiszen furán mozognak és nem érzek felőlük semmit, semmi normálisat, gondolatokat, amiknek ott kellene lennie. Tudom, hogy valami nincs rendben, ezért tartom vissza Scottot is attól, hogy közelebb menjen és megnézze, hogy kicsodák. Én inkább biztos vagyok abban, hogy az ellenkező irányba kellene elindulni, mert ez így nem lesz jó... valami biztos, hogy nincs rendben velük.
- Talán, de... nem tudom, attól még éreznék valamit felőlük. - valamit, akármit, de ez nincs így, semmit sem érzek és nem értem, hogy miért. Már alig választja el tőlünk őket talán egy méter, amikor jön az a fura hang és közelről az is látszik, hogy milyen furcsán sápadt a bőrök, az egyiknek még az arca is végig van karmolva, de már alvadt a vér, mintha nem is gyógyulna az a seb. Azt veszem csak észre, hogy Scott ragadja meg a kezemet, és már futunk is az erdő felé. Még visszapillantok a valamikre, amik jönnek utánunk, az épületre, ami olyan, mintha itt állna üresen hosszú évek óta. Távolodva még jobban látszik milyen kopott és romos... nem értem. Ezek után már szinte csak sodródom az árral, ahogy Scott elereszti a kezemet és hátraesik, az előttünk megálló srác pedig vérzik és szinte már könyörgő pillantással mered ránk. Nincs idő segíteni neki, hátulról kapják a hófehér kezek, húzzák magukhoz, én pedig sikítok, amikor látom, hogy szedik szét. Minden csupa vér, és ha Scott nem rángatna magával azt se tudom, hogy mi lenne. Talán magamhoz térnék időben egyedül is, de nem mernék rá mérget venni. Megszólalni sem tudok, csak rohanunk a fák közé, az sem érdekel mennyire fáradok ki, majd pihenünk, ha... ha lehet. Próbálom mutatni az itat, a mólónál a csónakház, talán jó lehet. Ha sikerül elérni, akkor csak már bevágva magunk mögött az ajtót vetem a hátamat a fának, hogy megpróbáljak levegőhöz jutni.
- Úristen! Scott... szét... széttépték. Jézusom! Ez... mi a fene ez az... egész? - a kezeim a fejemen, erősen szorítom, szinte hallottam a fejemben a srác halálsikolyát, még ha nem is volt olyan erőteljes, mint amikor Emily halt meg a szemem láttára, de átéltem egy részét és láttam... így is épp elég drasztikus és megrázó volt.

♫ Flashlight ♫ ϟ Ruha » Segíts, kérlek! » ©

Jean&Scott

► Never alone

- Kedves tőled, a hugod viszont magára van hagyva, ő most fontosabb, mint a rohamaim. Különben is, te majd ápolsz, ha bajom lenne... – Felelem halvány mosollyal, elviccelve a dolgot, a lényeg viszont tényleg az, hogy Sara egy mutánsellenes kislány, aki nem lenne jó, ha szabadon kószálna, mert bár kizárom, hogy a birtokon bármi történhetne vele, nem kéne, hogy olyanba kössön bele, aki még szintén alig van itt rövid ideje, és hevesebb szóváltás alakulhatna. A mutánsok, főleg ha még nem nagyon értik a képességüket, mindenkivel ellenségesek, náluk csak az emberek veszélyesebbek, akik mindenkire gyanakvással tekintenek, aki egy kicsit is más. Nem, jobb, ha én is megyek Jean-nel, ketten többre jutunk, talán ez eltereli a gondolataimat a fejemről.
- Erre most nem alkalmas? De hát... ez a létünk alapja... – Nem gondolom, hogy lehet ennél fontosabb feladata a gépnek, kivéve ha a professzor rá van kapcsolódva, és globális kérdéseken agyal. Ha jól tudom, annak idején ezzel találtak meg mindenkit, még bennünket is, biztonságot nyújt, hogy ha tudjuk, hogy ki merre jár. Ám nem feszegetem tovább a témát, a lány biztosan tudja, hogy mit beszél, akkor marad a régimódi keresgélés. Azaz még az sem, mert a táj teljesen megváltozik, amint kilépünk a szabadba. Jean-re pillantok, neki komoly képességei vannak, ráadásul a professzor magántanítványa, érezheti, hogy mi is ez... Hagyom magam visszafogni, amikor megérint, vegyük úgy, hogy én vagyok a katona, ő pedig az ész.
- Lehet, hogy irányítja őket valaki. – Tippelek elsőre, ilyen képességű diákunk nekünk is van. Elképzelhető, hogy valami illúzióban ragadtak, az is csúnya dolog. Jean továbbra is int attól, hogy moccanjak, viszont a szemüveg nyomógombján tartom az ujjamat, hogy ha lőni kell, ne lassuljon a reakcióidőm. Ő kérdez, választ viszont nem kapunk. Jönnek közelebb, már csak pár lépésnyire vannak, a torkukból furcsa, hörgésszerű hang tör ki.
- Futás. – Nem akarok ölni, amíg nem tudjuk pontosan, hogy milyen eseménnyel állunk szemben. Kézen ragadom a lányt, és arébb siklok a közeledőktől, hogy tényleg az erdőben próbálhatunk szerencsét, mert ha ott van a huga, akkor nem hagyhatjuk egyedül. Az alakok automatikusan fordulnak utánunk, de sokkal lassabbak, mint mi, így van némi előnyünk, hogy lefussok őket. Remélem, hogy Jean is van kondiban, hogy ne szúrjon ettől az oldala. Az épület másik oldaláról viszont pont beleszaladok valakibe, aki ledönt a lábamról, így eleresztem Jean kezét. Az illetőt nem ismerem fel, az oldala fel van sértve, csöpög belőle a vér, mögötte vagy féltucat ilyen furcsa... valami. Az biztos, hogy én gyorsabban pattanok fel, összeszedve Jeant, aki remélem sodródott messze, viszont a srácot, akivel ütköztem, már eszik is. Iszonyodva nézem, még ahhoz sincs erőm, hogy lőjjek rájuk. Immár nem érdekel, hogy mi történik, a fickót úgysem menthetem meg, mert egy reccsenéssel tépődik el a derekánál. Mi pedig futunk.

zene: Right kind of wrong |TO : Jean ~ | ©

Scott & Jean

Nem őt kellene zargatnom, főleg hogy nincs is jó, de mégis csak a húgomról van szó, akit meg akarok találni bármi áron és ehhez most segítség kell, mert ha csak engem lát meg annak nem biztos, hogy jó vége lenne. Na nem azt mondom, hogy Scott a szokatlan és látványos szemüveggel mindenképpen jó benyomást kelt másokban, de ő mégis csak x-men, biztosan volt már rá példa, hogy olyan küldetésre ment, ahol mondjuk megszeppent mutánst kellett összeszedni és azt is megoldotta valahogy, tehát bizonyára tudja kezelni az embereket... remélem. Mindenképpen jobb, mintha Hanket kértem volna meg, ez a lényeg. Csak azt sajnálom, hogy ilyen rossz állapotban van.
- Dehogy, csak aggódom, nem akarom, hogy esetleg még rosszabb legyen. - főleg ne miattam, mert nekem segít és a pihenés most többet segítene neki. Remélem azért, hogy tényleg rendben lesz és nem lesz komolyabb baja. Ha azt látom rajta, hogy igazán rosszul van akkor úgyis visszaküldöm inkább és egyedül keresem meg Sarat. Ennyit nem ér az egész, ez biztos.
- Vannak fontosabb dolgok is és most erre nem alkalmas a gép, majd... talán később. - nem ezt én sem hiszem el. Azt hiszem a professzor okkal nem kerestem meg a húgomat. Tudja, hogy itt van a birtokon, de ha meg is keresné addig tovább állna, meg aztán ez nekem is egy afféle feladat, hogy beszéljek vele, hogy én találjam meg, hátha segít valamit a családi állapotomon, ami nem épp a legjobb, mint tudjuk. Bár én nem hiszem, hogy ez így lenne, csak tényleg nem értem, hogy a húgom miért jött ide, ha egyszer annyira ki nem állhat.
Az ezek után bekövetkező hirtelen változást viszont nem is tudom hogyan kellene kezelnem. Minden megváltozik, ahogy kilépünk az ajtón, visszanézve az épület is kopott, mintha már évek óta üresen állna és nem is érzékelem, hogy lennének mások is a környezetünkben, ami... érthetetlen és fogalmam sincs, hogy mi a fene történik egyáltalán. Próbálok letapogatni, de alig észlelek pár főt, akiket viszont Scott kiszúr... nem is tudom, elég furcsák, sőt... nagyon azok. Hiába indul el a karjára teszem a kezemet és megpróbálom egyelőre csak visszafogni.
- Scott... valami nincs rendben velük. Nem hallom a gondolataikat, ha erőltetem sem... semmit. Nem is érzem őket úgy, mint kéne. Valami... valami... - értetlenkedve rázom a fejemet. Nem értem, még akkor is érzékelek mások felől valamit, ha a képességemet nem uralom tökéletesen, de most semmi, az ég világon semmi. Az alakok továbbra is lassan közelednek felénk, én pedig nem igazán engedem Scottnak, hogy a közelükbe menjen, várok... amíg legalább valamelyest ki nem rajzolódik az alakjuk. - Elnézést, nem tudjátok mi történt itt? - én kiabálok oda inkább hangosabban, de semmi reakció, mintha nem is hallották volna, vagy nem is érdekelné őket, csak közelednek és amikor már közelebb érnek akkor látszik rajtuk, hogy nem festenek épp jól. A ruhájuk kopott, szakadt több helyen, a bőrük szinte hófehér, a szemeik üvegesen merednek előre. Ösztönösen lépek egyet hátra. Nem ismerem fel egyiküket sem, talán nem itteni diákok, ki tudja, hogy kicsodák, de nem úgy fest, mintha reagálnának arra, amit mondtam, vagy akármire.
- Scott... - nem tudom én sem, hogy mi ez, hogy mit kellene tennünk. Furcsa az egész hely, a változás és az alakok is. Nem értem, hol vagyunk és hogy miért néznek ki így azok, akik közelednek felénk és hogy miért nem mondanak semmit és hol van Sara? Mi van, ha ott van kint valahol a fák között és ilyen alakok veszik őt is körbe? Egyáltalán mit akarnak?

♫ Flashlight ♫ ϟ Ruha » Segíts, kérlek! » ©

Jean&Scott

► Never alone

Abba nem megyek bele, hogy mitől lehetnek a fejfájási rohamok, hiszen én is csak tippelgetnék. Nem nagyon tudom még hogy Jean is telepata, inkább arról híres, hogy tárgyakat mozgat az akaratával, ebben viszont már volt alkalmunk gyakolni, ő mozgatta az agyaggalambokat, én pedig szétlőttem őket. Akkor egész összehangolt páros voltunk, ettől még valahogy nem alakult ki, hogy máskor is leüljünk beszélgetni, Jean valahogy a professzor segédje, én meg küldetésekre jártam, és most a csapatnak vagyok a vezetője. Mégsem utasítom vissza a kérését, hiszen a fejfájás úgysem múlik, ha eldőlök, ha nem, így legalább kicsit lefoglalom magamat. Kedves tőle, hogy engedi, hogy belékapaszkodjak, holott nem akarom fura helyzetbe hozni. Elhúzódnék gyorsan, de határozottan tart, így végül nem teszem, csak köszönetképen bólintok, a másik kezemmel pedig letörlöm a láztól forró homlokomat.
- Sose bánd, nekem jó így. Csak örlődnék, hogy nem tudok segíteni. Menjünk inkább, ha nem gond, hogy olykor így neked esek. – Halvány mosollyal próbálom enyhíteni a helyzet zavarosságát. Végülis itt a birtokon egymásért élünk, társak vagyunk, nem kell, hogy zavarban legyünk, hogy ha egymást támogatjuk, sőt, így még kiegyenlítettebb is a dolog, hogy a kedves társaságáért cserébe még segíthetek is megtalálni a hugát.
- És... valahogy a professzor nem tudja lekövetni a nyomát? Félre ne értsd, segítek én, nagyon is szívesen, csak van, aki ehhez jobban ért. – A Cerebroval lehet, hogy egyszerűbb dolguk lenne. Lehet, hogy a komoly keresőgép, amit Hank épített a professzorral nem ilyen piti dolgokra használatos, de Jean elég fontos személyiség a birtokon, hogy kérhessen ilyen szívességet, ha most nem találjuk meg ketten. Kint a birtokon túl én nem is azt veszem észre, hogy megváltozott a környezet, hanem hogy nem fáj a fejem. Ez meg hogy lehet? Mégis Jean-re figyelek, aki láthatóan nagyon meg van zavarodva. Én sem értem hirtelen, hogy hova is kerültünk, mégis inkább társnőmmel foglalkozom. – Akkor hol lehetnek? Vagyis mi hol vagyunk? Ez a birtok, csak éppen nem úgy, ahogy ismerjük. – Finoman megérintem a vállát, amikor meglátom, hogy az általa említett néhány emberből jönnek most felénk, a birtok fái közül. Csak éppen mintha a mozgásuk darabos lenne. – Hátha ők tudnak választ adni. Azért legyél óvatos, nem tudhatjuk, hogy Sara nincs-e veszélyben. – Indulok meg előre, remélhetőleg ő is követ, nem kéne most kettéválnunk. Végeredményben ez jó alkalom, hogy
megismerjük egymást. Jean sokat tesz az ügyünkért, ha bármi módon tudok testőrködni mellette, akkor megteszem. Igaz, hogy én vagyok előrébb, de a vállam felett visszanézve olykor hátrasandítok, hogy nem támadták-e hátba, minden rendben van-e a részéről. Nem tudom, hogy a többiek hova tűntek, azon is tűnődöm, hogy előhúzom a kis jeladót, amivel tudok beszélni a csapatommal. Egyenlőre azonban marad az édes-kettes.

zene: Right kind of wrong |TO : Jean ~ | ©

Scott & Jean

Nem ismerem jól Scottot, főképp Alexszel beszélgetek többet és inkább annyit tudok róla, amennyit ő mesél, de ezek alapján nagyon kedves és önfeláldozó, ha egyszer gondja van és még sem beszél a professzorral, pedig szerintem az lenne a megoldás. Nem is értem, hogy miért nem ez az elsődleges számára. Mégis csak komoly baj lehet, ha a feje mondjuk egy küldetés alkalmával fájdul meg. Olyan, mintha ezzel egyáltalán nem is számolna, ami úgy vélem, hogy nagyon-nagy hiba.
- Nem hiszem, hogy terhelnéd vele, hiszen szeret segíteni. Mégis csak úgy gondolom, hogy beszélned kellene vele, lehet komoly baj is. - nem fogom győzködni és unszolni sem, nincs is közöm hozzá, hogy mit tesz és nem is mondhatom, hogy mindenképpen beszéljen a professzorral, de azért mégis csak úgy vélem, hogy az lenne a jobb. Valami van a fejével, a rémálmok nem véletlenül jönnek és senki sem tud erre jobban és könnyebben rájönni, mint ő. Lehet, hogy értek a telepátiához, de azért sokkal kevésbé, mint amennyire a professzor, ezt mindketten tudjuk és talán soha nem is leszek annyira erős, mint ő. Talán nem is akarok, sosem vágytam arra, hogy kiemelkedő legyek bármiben is. Amikor megtántorodik kérdés nélkül karom el a karját és cseppet sem érzem e miatt furcsán magamat. Ha valaki segítségre szorul, akkor ez elsődleges. Szoktam segíteni a betegszobán is időnk, nem is kérdés, hogy ilyen esetben sem húzódom hátrébb. Aggódva pillantok rá, tényleg nincs jól, talán keresnem kellene valaki mást, akitől segítséget kérek.
- A professzor szólt, de neked lehet, hogy pihenned kellene... nem festesz valami jól. - halk sóhajjal tartom még most is a karját. Tényleg úgy vélem, hogy jobb lenne, ha most nem ezzel foglalkozna. Jól esik, hogy segít, ha erősködik az is, nem fogom lebeszélni, hiszen kell a segítség, egyedül nem találom meg a húgomat, de közben meg rossz érzés, hogy nekem segít, miközben pihennie kellene és ilyen rossz passzban van. - Megérkezett úgy egy fél órája, a professzorral beszélt, hogy engem keres, aztán ő megmondta hol talál, Sara pedig eltűnt. - fejezem be a sztorit. A professzor meg tudja találni így is, tudom, de ettől még rossz érzés, hogy eltűnt és hogy azt sem tudom miért jött. Mert hát nem miattam, hiszen hozzám el sem jutott. Végül nem válunk ketté sem, a közeledő ismerősöknek mosolyogva köszönök vissza, vagy csak biccentek, hiszen kellően gondterhelt vagyok, azért teljesen lazán nem tudok viselkedni most. Amikor viszont kilépünk az én lábam is a földbe gyökerezik. Az egész környék lepusztult, mintha vihar söpört volna végig, de annál is durvább. Minden sötét, mintha... mintha...
- Ez... nagyon... furcsa. - meglepetten pillantok vissza, már-már ijedten, hiszen én is látom, hogy a kastély is egészen más lett. Nem értem, hogy mi történt, tényleg nem. Nagyon furcsa. - Scott, próbálj kizárni, koncentrálj valami másra, megpróbálok... körülnézni. - telepátiával legalább érzékelni, hogy kik vannak a környéken. Talán csak valami illúzió, vagy a jó ég tudja. Nem értem, hogy mi történik, próbálok az épületre koncentrálni, de alig-alig érzékelek valakit, a birtokon pedig szinte senki, vagy csak nagyon távol, ami már nem is jut el hozzám.
- Sokan voltak bent, de most mintha nem lennének, csak halványan néhányan, de ők is... furcsák és... ez az egész. - értetlenkedve állok meg most már. Nem igazán értem, hogy hol van mindenki, vagy hogy mi történt itt, de hogy valami nagyon nincs rendben, az biztos. És hol lehet Sara?

♫ Flashlight ♫ ϟ Ruha » Segíts, kérlek! » ©

Előzmény

Jean&Scott

► Never alone

- Régen, amikor rámtalált, akkor mondtam neki, hogy sokat fáj a fejem. Akkor foglalkozott velem, egészen sokáig, és végül ezek csillapodtak, majd megszűntek. Mostanság tört rám megint. Annyi a dolga, ezzel kár lenne terhelni. Végtére is felelősséget bízott rám, nem rohangálhatok hozzá a bajaimmal. – Rázom meg a fejemet, amitől még inkább belenyilal a halántékomba, s mivel állok, sikerül meg is szédülni. Felszisszenve tántorodok meg, összeszorítom a fogamat, véletlenül sikerül belé kapaszkodni. Nem láthatja, de behunytam a szememet, hogy aztán pár pillanatig a karját fogjam, szédelgő-zúgó fejjel. Kissé még lehet is látni, hogy gyöngyözik a homlokom a megerőltetéstől. Aztán ráeszmélek hogy ez biztosan kellemetlen neki, ezért elengedem, és elnézéstkérően húzódok vissza. Meglehet, hogy igaza van, beszélnem kéne a Professzorral erről az egészről, de csak ha megtaláltuk Jean hugát. Még így is felelősségteljes vagyok, és ebből nem engedek. Ha valaki segítséget kér, nem fogom megtagadni tőle.
- Nem tudom. Egyátalán honnan tudod, hogy itt van? Látta valaki? Szóltak neked? – Talán mrá mondta ezt, csak kezdem elveszteni a fonalat, így a kishugit jó lenne még azelőtt megtalálni, hogy mondjuk elvesztem az eszméletemet. Jean sajnálatos módon a lehető legrosszabbkor talált meg ezzel a kéréssel, ám férfinak kell lennem, akarattal elviselni a fájdalmat, a szédülést. Ha jól megy, talán még Jean segítségét is kérhetem anélkül, hogy Xavier terhére lennék. Így elindulunk lefelé, magabiztosságot erőltetek magamra. Elhaladunk néhány fiatalabb bentlakó diák mellett, nekik kedvesen intek, tudom-tudom, Jeant mindenki ismeri, ráadásul egyértelműen a legszebb lány a birtokon, nem nekem köszönnek, hanem neki.
- Akkor ne váljunk ketté? Oké. – Bólintok, jogos, ha csak engem látna a leányzó, talán még meg is rémülne tőlem. A szemüveg nem éppen bizalomgerjesztő dolog, meg hát egy riadt kislány nem éppen egy férfitől kérne menedéket. Ellenben akkor lepődök meg a legjobb, amikor kilépve a birtok főkapuján, mert amikor felnézek elgondolkozott állapotomból, mindent olyan komornak látok. Sötét... és elhagyatott... Ezt meg melyik mutáns csinálja? Ciklon mindent felforgatott az elmúlt pár órában? Nem, azért a virágokat csak nem tudja ő így romba dönteni...
- Mi a... – Kérdezem elképedve a Csodalányt, ahogyan megindulunk csak úgy valamerre. Elhaladunk a szoborpark maradványai mellett, csak úgy forgatom a fejemet. Ha visszanézek a főépületre, olyan, mintha évek óta senki sem lakná... Nem vagyok egy észlény, de ez nekem rohadtul gyanus... A lányra nézek, ugye nem csak én látom a változást?

zene: Right kind of wrong |TO : Jean ~ | ©

X-birtok - Környező területek

A kúriát körülvevő birtok is elég szépen lepusztult az évek során, láthatóan jó ideje nem járt már erre senki sem. Az erdő elburjánzott, az udvar, a virágágyások tönkrementek, a szobrok darabokban, bejárati kapu és tábla sincs a helyén, leesve, benőtte őket a gaz. A tó vize kellemetlen szagú, jó eséllyel nem lenne okos ötlet inni belőle, állatok is alig-alig lelhetően fel az erdőben.

Tárgy: Re: X-birtok - Környező területek

» Környező erdők
» X-birtok - Kúria
» Odalis birtok